|
Egyedül. Ám: tele a ház öntöttvas tárgyakkal!
Már az első pillanatban éreztem, az a 2 kilogrammos rozsdás, pisilő (rozsdásat-véreset pisilő) Cupido a fejemhez, a fejem „sarkához” fogja vágni magát. Mindig irigyeltem tojásfejű barátaimat – őket nehezebb eltalálni.
Mit tegyek? Semmit. (Nekem különben sincsenek úgynevezett tetteim; az én tetteim visszafelé történnek.)
Lefekszem a bunyevác-szőttessel terített, rossz rugózatú díványra, és behunyom a szemem. Apósom itt, ebben a pózban (a szoba másik sarkába dobálva a félig elszívott finom cigarettákat) töltötte el élete utolsó harminc évét…
A ház tulajdonosa (rokonom), öntő a műtrágyagyárban, és szabad idejében minden régi, giccs- (művészi) tárgyat, szobrot kiönt magának.
öntöttvas kertitörpe: 20 kg.
öntöttvas koponya: 7 kg.
öntöttvas Kossuth: 23 kg.
öntöttvas angyal: 18 kg.
öntöttvas Cupido: 2 kg.
öntöttvas Njegoš: 23 kg.
Homokformái mind jobban vonzanak, szeretnék beléjük feküdni, s várni a forró vasat. A forró vastól nem félek, csak a hidegtől…
Igen, rokonom mindent kiönt. S ez így van rendjén.
Visszaérkezik a család, a rokonság. És én még mindig élek, élek, motyogom, ahogy hirtelen felkattintják a villanyt, kivilágítják az öntöttvas tárgyak sűrű erdejét.
Egy emberrel találkoztunk egykori (20 év előtti) gyümölcsösünkben, kezdik máris lelkesen a mesét. Minden vackot összehordott ott egy kulipintyóban – hol van már a zöld pagoda, s az istenien nyikorgó kis málnáskosarak oszlopsora?! Rafia- és manilasugarakat font a gyerekek ostorába, amit a nagyanya hozott a Hortobágyról. Amikor már ötöt megfont, sokallani kezdtük, de ő húszat, tíz rafiát és tíz manilát készített.
Megvizsgálom a sugarakat. Valóban szorosak, abszolút szorosak. Azonnal bekötök egyet, mondom, puskaként fog durranni.
Ráér, mondotta nekik az öreg. Már hét éve nem dolgozik. Ráunt, rá a szőlőre, rá a málnára, őszibarackra, rá mindenre. Mindenre. A fiai, mondotta, a Hobbyklub tagjai. A felesége: 127 kilogramm. Jó. De, folytatta a bácsi, elcserélné két 60 kilogrammosért. Azt a hét kilogrammot ráadásnak adná! A felesége otthon van, a városban, néha kijön, de tíz percnél tovább sosem marad: egész nap a televíziót nézi – ha nincs műsor, az üres képernyőt…
Sétálni indulok. Sétálni, almaillatú pinceablakok előtt. Mit is kívánhatnék, mivel is ajándékozhatnám meg magam most, hogy életben maradtam, mint ezzel az almaillatú sétával a W-úton?!
Egyszer majd tán be is mászok ezekbe a pincékbe, ahol, úgy képzelem: keskeny polcokon rothadnak illatozva a piros almák…
Dörögni kezd az ég. Úgy látszik, mondom, fenn a kék padláson már az öntöttvas Cupido és a 127 kilogrammos feleség!
|