|
Zöldre festettük az almáriumot. Egyik lába hiányzik, elvitte a vonat, amelyen szüleim utánunk küldték. És az az útra kelt almáriumláb: sárga. Örökre sárga fog maradni, sőt csak még tisztábban világol valahol, ha majd egyszer kékre, vörösre, netán feketére festjük át az almáriumot…
Nagyanyám mindig az alsó fiókból szól hozzám. Hív.
Nem férek be, mondom, pedig tudom, már szépen kibélelte újságpapírossal számomra a középső fiókot. Nem férek be.
Törd ketté ciklámen ceruzád, súgja, az akadályoz. A ciklámen ceruza! Törd ketté.
Nem bírom.
Mit nem bírsz, kisfiam? kérdi.
Nem bírom kettétörni ciklámen ceruzám, mondom.
Akkor nyomd ki a belét, súgja még halkabban, nehogy valaki meghallja párbeszédünket. Nyomd ki.
Nem tudom kinyomni ciklámen ceruzám belét, mondom. Egyetlen zsákvarrótű sincs a házban. Nem tudom kinyomni. Nem tudom.
Akkor menj a fenébe, szól ki hangosan a zöld résen, menj, és hozd vissza az almárium aranylábát. Hozd vissza! Nem látod, milyen srégen fekszem?!
|