|
Egyedül vagyok idehaza.
A kutya a gyapjúszín, mély szőnyegen alszik. Álmában nyög, nyüszít, fel-felvakkant. Hathónapos, de már 40 kilós.
Én az összetolt zöldbársony fotelokon heverve olvasok, pontosabban egy horvát költővel bajlódom: „(Zaklopi knjigu ako misliš da držiš rupu kroz koju će buknuti apokalipsa.)” – írja, így zárójelben, és nem tudom eldönteni, becsukjam, összecsapjam-e könyvét.
A televízió be van kapcsolva, de nem nézem. Én sosem kapcsolom be, de nem is kapcsolom ki – komoly fenntartásaim vannak e médiummal szemben.
Az asztalon, a pohárban: rózsa. Szépen látni, ahogy feslésében megállította az első fagy.
Piszkálom az orromat. Hirtelen abbahagyom, mert úgy érzem, valaki néz. És valóban, a tv-bemondó figyel: lát. A kutya is felérez. A rózsa is mintha tovább feslene a melegen – ó, te cédák legszebbike!
(Ilyen helyzetekben könnyen összeroppanhat az ember.)
|