|
Már legalább egy hónapja annak, hogy észrevettem, Vöröske nevű nyulunkkal valami baj van.
Megveszedett tán, tűnődtem. Úgy látszik, nincs szerencsénk a nyulakkal, hiszen Ninunta is milyen borzasztóan végezte a ruhaszárító drótokra zuhanva az emeletről. Milyen precízen törték-tördelték gerincét a húrok! Lehet, hogy a mi nyakunkat is egy láthatatlan vagy fel nem ismert ég-, fű- vagy földszínű hangszer húrjai szegik majd. Lehet. (Egész regényt „kényszerültem” írni Ninuntáról, melyet Domonkos barátom Rabindranath Tagore hazajáró lelkének nevezett…)
Reggeltől estig a kendermagos kakassal viaskodott a vadnyúlszín házinyúl, Vöröske. El-elkapta a kakas taréját, torkát, és egy reggelre aztán meg is fojtotta, meg a nagy kakast, amely nálunk tanult meg kukorékolni (hajnalonta mindig mosolyogva ébredtünk fals dudálására), dolgozni a tyúkokon, miközben a piacokon csillagászati árakért kelt a tojás.
Nagy-nagy küzdelem folyhatott a füvön, a kerek, japánakác asztal körül, a holdvilágban.
Toll, szőr, mindenfelé.
A kakas teste sötétlila volt a fulladástól; a nyúl füle véres-cakkos, már-már taréjra, ahogy mi mondani szoktuk, rubin-csőregére hasonlítva.
Mérges voltam a vérengző nyuszira. Mesét, könyörtelen mesét írok rólad, fenyegettem. De voltak pillanatok, amikor úgy határoztam, egyszerűen végzek vele, gerincen vágom az ásóval, vagy csak úgy véletlenül, ráejtek egy téglát. Persze aztán mindig megbocsátottam neki, hiszen miért ne lehetne egy nyuszika is vérengző, vérszopó… Bár igaz, arra is gondoltam többször, hogy mi lesz, ha megmarja a vérebet s az is megveszedik.
(Apámat gyerekkorában, Bánátban, mert akkor ott éltek, megharapta egy veszett kutya. Éppen ide hozták az újvidéki kórházba – hátra a nyúlketrecek közé, mondja. Gyermekeim sokszor elmeséltetik vele azt az epizódot, miközben a hegeket simogatják a hasán…)
Egy reggelre aztán a kutya végzett Vöröskével. Nem tudom pontosan, miért. Igaz, már kezdetektől fogva meg-megzavarta, de játéknak tűnt az egész, s úgy gondoltam, mégis lehetséges lesz udvarunkban, kamráinkban, óljainkban egy nagy, szabad, enyhén anarchikus állat-kollektívumot szervezni. De az is meglehet, hogy a kis vérengző nyuszi támadott elsőnek, s aztán már hiába menekült villámgyors cikcakkban…
Nem, ilyen véget még e vérengző, e gyilkos, e vérszopó nyuszika se érdemelt, mondottam, immár magam is könyékig véresen, a kukába dobva földi maradványait.
A véreb a farkánál kaphatta el, pamacsszerű farkánál, s kirántotta egész bensőjét, ki komplett, ki, mint egy dugót. És maradt a dülledt szemű, belül gyöngyház bordázatú, szőrös cső.
|