Végre fenn ültem a gépben. Néhány perc és futva, futva, mint egy nagy kéz, összefogva, megemelve bensőmet, már el is indult. Imádok futkosni, röpködni ezekkel a rissz-rossz gépekkel.

Belső zsebemben (zöld bársonyruhámat viseltem) két repülőjegy is volt, s amíg oda nem lépett hozzám a légikisasszony, nem tudtam, melyik jegyet húzom majd elő. Ránéztem: szőke fürtök… Az athéni jegyet nyújtottam oda neki.

Ein Zimmer nach Akropol bitte, mondottam Athénban, ugyanis azt, hogy Akropolra néző, hirtelen nem tudtam megmondani.

Szép szoba volt. Pontosan olyan, amilyent évekkel azelőtt elképzeltem, sőt meg is álmodtam már.

Félrehúztam a nyersvászon függönyt. A szoba közepére helyezett székre ültem és: zokogni kezdtem.

Ír-e apukád Afrikából, kérdi (a hangjából ítélve) egy öreg néni a kisfiút, a Futaki úti autóbuszon.

Itt megszakad a párbeszéd, mert egyikük, vagy mindketten leszállnak.

Valahol egy ibisztojás, olvasom az egyik papírdarabkán (mossák a nadrágomat, és ilyenkor az asztalra öntik a gyűrött papírdarabkákat). Sehogyan sem tudok rájönni, mit is akartam e szavakkal. Pontosabban, e megfogalmazással: valahol… Nem, mert én pontosan tudom, hogy hol van az az ibisztojás. (Bácsföldváron egy nagy, kétszárnyas szekrényben.)

Persze, meglehet, mégsem arra a tojásra gondoltam. Lehet, hogy valamiféleképpen vissza akartam helyezni azt a szép türkizt a végtelen sárga sivatagba… No de ez csak találgatás. E papírgaluskákat is nyugodtan ki lehetett volna mosni: farmernadrágom ibisztojásszínűre festette volna tán.

Még sosem jártam Lengyelországban. Még sosem Bruno Schulz, Gombrowicz és Miron Bialoszewski országában. Még sosem.

Ám annyiszor írtam már képzelt varsói, krakkói látogatásaimról verseket! És ez rendben is lenne, hiszen képzeletben is utazhatunk. A baj csak az, hogy én ezeket az utazásokat annyira felapróztam, elapróztam, hogy már képzeletben sem igen realizálhatók…

Valahogy egységesíteni kellene őket: végérvényessé kellene tennem jelenlétemet Varsóban. Valamit tenni kellene, hogy ott álljak, most már mindörökké, mint egy patinát könnyező, galambbundás szobor.

Újságot, könyvet emeltem magam elé. Védekeztem.

Átcsúsztunk a szürreálisba, kiáltottam, fel 76. december 11-én Belgrádban. De senki sem hallotta, a vécésnénik pedig már megszokták a furákat motyogó figurákat.

Divatba jött a zsilett.

Kis barátom A zsilett és az agy, A zsilett és a toll témájának képzőművészeti realizációjával birkózott, én meg, éjszakánként, nagy titokban, A zsilett és az angyal című költeményemen dolgoztam mióta már (az angyalt és a zsilettet a

BAYER

aszpirinhoz hasonlítva), amikor, mint mondottam, mint kiáltottam volt, már a kávéscsészét is védekezve emelve magam elé a zöld Zsolnay-cserepekkel burkolt Moszkva ablakában: divatba jött a zsilett, a gilette!!!

A zsilett-fülbevaló (a fülbevaló, a fülbemászó zsilett), a zsilett-nyakbavaló (a nyakbavaló, a nyakon mászó, a nyakon vágó zsilett) stb.

Mit jelentsen ez, kérdeztem sápadtan én, aki egykor (60 körül) még a bőr és a kockás kelmék divatját is lelkes versikével üdvözöltem. Lehetséges, hogy egyszer a költészet minden irreálisan csillanó tárgya mint divatcikk (a divat mint apokaliptikus szarka!) jön be, jön így be a mellékajtón?!

Ki emlékszik még arra, hogy zsilettel, ezzel az önborotva-készülékbe való pengével kaparóztak, a középső és a mutatóujj közé fogva, mint selyem-maszkot, arcot hasongattak, fület vágtak le à la Van Gogh, szemet szeltek ketté á la Buñuel, ki emlékszik, hogy e csöpp pengével torkot vágtak

át?

Senki.

A zsilett megszűnt zsilettnek lenni. A zsilett lett. Divatba jött. Kialudt.

(A borotvakést sem igen használják már, de mivel nem jött így, ilyen formában divatba, nem is aludt ki: félünk tőle, még félünk tőle – ezt nekünk szakállasoknak igazán elhihetik.)

Hiába kapkodok, a szótárak, lexikonok, kézikönyvek lapjai indifferensen zizegnek ujjaim között. Nemigen tudnak a zsilettről. A zsírról, a zsidóról, a Zsigmondokról, a zsiráfokról, a zsokéról, a zsugáról, a zsűriről, valamint a Gilgamesről, a gimnáziumról és a gipszről tudnak, bőven értekeznek, de a zsilettről nem. A zsilettről nincs semmi megjegyeznivalójuk. A krónikák szeizmográfjai a zsilettet illetően semmi különöset sem regisztráltak… Pedig még az is megtörténhet, hogy századunkat K. C. Gilette gyárosról (Nobel s más robbanékony gyárosok útját átvágva, de átvágva az én jelöltem,

BAYER

útját is) a zsilett korának fogják keresztelni. Igen, még ez is megtörténhet, még ez is az én kormosképű korommal.

(Újvidékre 76. december 14-én ért a zsiletthullám. Dél körül kreol bőrű fiatalemberek csoportjait láttam sietni a központ felé – kezükben zsilettes lánckötegekkel.

Az apokalipszis angyalai!

Többi városunk elestéről még nincsenek értesüléseim, bizalmas adataim.)

Szkopjéban történt.

Künn állok a teraszon, és olvasom Repülőn Orhridba című (azóta valahol elkeveredett) költeményem a több ezres tömegnek, magyarul, majd az egyik színész macedónul. A tizedik sornál felnézek (onnan már fejből tudtam), s: az első sorban megpillantok egy lányt. Abbahagyom a vers mondását. Hátul a rendezők tanakodnak, mi történt.

Még a földrengés előtt jártam (egyik barátommal, aki azóta ismert költő lett) utoljára Szkopjéban. Igen, most már emlékszem, akkor udvaroltunk ennek a szép, kis, gömbölyű, fekete lánynak. Lenn a Vardár kiszáradt medrében ismerkedtünk meg vele…

Integet, olvassak csak tovább: ő nem él.

Állandóan itt van velem, benn, beljebb a betegségeknél, mint egy nedves őzorr. Sosem szárad, sosem száradhat ki, most már pontosan tudom.

Nem, az őzorr szép, ám nem pontos, nem elég pontos. Félelmemet inkább egy szivárgó kis forráshoz kellene hasonlítani, egy szivárgó kis forráshoz, amely hetedhét országon túl nagy, sötét tengerré lesz, s benne én: kis aranyhal leszek.

Már legalább egy hónapja annak, hogy észrevettem, Vöröske nevű nyulunkkal valami baj van.

Megveszedett tán, tűnődtem. Úgy látszik, nincs szerencsénk a nyulakkal, hiszen Ninunta is milyen borzasztóan végezte a ruhaszárító drótokra zuhanva az emeletről. Milyen precízen törték-tördelték gerincét a húrok! Lehet, hogy a mi nyakunkat is egy láthatatlan vagy fel nem ismert ég-, fű- vagy földszínű hangszer húrjai szegik majd. Lehet. (Egész regényt „kényszerültem” írni Ninuntáról, melyet Domonkos barátom Rabindranath Tagore hazajáró lelkének nevezett…)

Reggeltől estig a kendermagos kakassal viaskodott a vadnyúlszín házinyúl, Vöröske. El-elkapta a kakas taréját, torkát, és egy reggelre aztán meg is fojtotta, meg a nagy kakast, amely nálunk tanult meg kukorékolni (hajnalonta mindig mosolyogva ébredtünk fals dudálására), dolgozni a tyúkokon, miközben a piacokon csillagászati árakért kelt a tojás.

Nagy-nagy küzdelem folyhatott a füvön, a kerek, japánakác asztal körül, a holdvilágban.

Toll, szőr, mindenfelé.

A kakas teste sötétlila volt a fulladástól; a nyúl füle véres-cakkos, már-már taréjra, ahogy mi mondani szoktuk, rubin-csőregére hasonlítva.

Mérges voltam a vérengző nyuszira. Mesét, könyörtelen mesét írok rólad, fenyegettem. De voltak pillanatok, amikor úgy határoztam, egyszerűen végzek vele, gerincen vágom az ásóval, vagy csak úgy véletlenül, ráejtek egy téglát. Persze aztán mindig megbocsátottam neki, hiszen miért ne lehetne egy nyuszika is vérengző, vérszopó… Bár igaz, arra is gondoltam többször, hogy mi lesz, ha megmarja a vérebet s az is megveszedik.

(Apámat gyerekkorában, Bánátban, mert akkor ott éltek, megharapta egy veszett kutya. Éppen ide hozták az újvidéki kórházba – hátra a nyúlketrecek közé, mondja. Gyermekeim sokszor elmeséltetik vele azt az epizódot, miközben a hegeket simogatják a hasán…)

Egy reggelre aztán a kutya végzett Vöröskével. Nem tudom pontosan, miért. Igaz, már kezdetektől fogva meg-megzavarta, de játéknak tűnt az egész, s úgy gondoltam, mégis lehetséges lesz udvarunkban, kamráinkban, óljainkban egy nagy, szabad, enyhén anarchikus állat-kollektívumot szervezni. De az is meglehet, hogy a kis vérengző nyuszi támadott elsőnek, s aztán már hiába menekült villámgyors cikcakkban…

Nem, ilyen véget még e vérengző, e gyilkos, e vérszopó nyuszika se érdemelt, mondottam, immár magam is könyékig véresen, a kukába dobva földi maradványait.

A véreb a farkánál kaphatta el, pamacsszerű farkánál, s kirántotta egész bensőjét, ki komplett, ki, mint egy dugót. És maradt a dülledt szemű, belül gyöngyház bordázatú, szőrös cső.

Szarajevóból kijövet, eltévedtünk.

Kezdetben isteni-zöld fennsíkokon bolyongtunk, majd még magasabbra kerültünk. Érezni lehetett, hogy a medvék, a farkasok és a sasok birodalmában keringünk. Valami még sosem tapasztalt intenzitás, ám már túl, túl mindenen…

Estefelé, amikor végre rendes úton gurultunk és vizet is ihattunk, túrót is vehettünk, J. megszólalt, nem hittem volna, hogy ennyire el lehet tévedni.

Én is valami hasonlót gondoltam, hiszen: annyira hasonlított az a nap, az a táj az életemhez.

Egyedül vagyok idehaza.

A kutya a gyapjúszín, mély szőnyegen alszik. Álmában nyög, nyüszít, fel-felvakkant. Hathónapos, de már 40 kilós.

Én az összetolt zöldbársony fotelokon heverve olvasok, pontosabban egy horvát költővel bajlódom: „(Zaklopi knjigu ako misliš da držiš rupu kroz koju će buknuti apokalipsa.)” – írja, így zárójelben, és nem tudom eldönteni, becsukjam, összecsapjam-e könyvét.

A televízió be van kapcsolva, de nem nézem. Én sosem kapcsolom be, de nem is kapcsolom ki – komoly fenntartásaim vannak e médiummal szemben.

Az asztalon, a pohárban: rózsa. Szépen látni, ahogy feslésében megállította az első fagy.

Piszkálom az orromat. Hirtelen abbahagyom, mert úgy érzem, valaki néz. És valóban, a tv-bemondó figyel: lát. A kutya is felérez. A rózsa is mintha tovább feslene a melegen – ó, te cédák legszebbike!

(Ilyen helyzetekben könnyen összeroppanhat az ember.)

Zöldre festettük az almáriumot. Egyik lába hiányzik, elvitte a vonat, amelyen szüleim utánunk küldték. És az az útra kelt almáriumláb: sárga. Örökre sárga fog maradni, sőt csak még tisztábban világol valahol, ha majd egyszer kékre, vörösre, netán feketére festjük át az almáriumot…

Nagyanyám mindig az alsó fiókból szól hozzám. Hív.

Nem férek be, mondom, pedig tudom, már szépen kibélelte újságpapírossal számomra a középső fiókot. Nem férek be.

Törd ketté ciklámen ceruzád, súgja, az akadályoz. A ciklámen ceruza! Törd ketté.

Nem bírom.

Mit nem bírsz, kisfiam? kérdi.

Nem bírom kettétörni ciklámen ceruzám, mondom.

Akkor nyomd ki a belét, súgja még halkabban, nehogy valaki meghallja párbeszédünket. Nyomd ki.

Nem tudom kinyomni ciklámen ceruzám belét, mondom. Egyetlen zsákvarrótű sincs a házban. Nem tudom kinyomni. Nem tudom.

Akkor menj a fenébe, szól ki hangosan a zöld résen, menj, és hozd vissza az almárium aranylábát. Hozd vissza! Nem látod, milyen srégen fekszem?!

Állok a szoba közepén. Körül a falakon kartonból, sperlemezből, bőrből és pléhből készült könyv-makettek. Kezemben egy 20 literes zöld sósavas ballon.

Melyik sarokba helyezzem? Pákát vagy pávatollat dugjak-e bele?

Állok a szoba közepén. Hallom, zörögnek a kapun. Már tudom, én lubickolok majd a nemlétező sósavban.

Páka és pávatoll lebeg a mennyezet alatt.

Szakállammal törölném szép vadászcsizmáikat, de számomra már nincs visszaút: lubickolok a nem létező sósavban!

Körül a falakon színes könyv-makettek.

Egyedül. Ám: tele a ház öntöttvas tárgyakkal!

Már az első pillanatban éreztem, az a 2 kilogrammos rozsdás, pisilő (rozsdásat-véreset pisilő) Cupido a fejemhez, a fejem „sarkához” fogja vágni magát. Mindig irigyeltem tojásfejű barátaimat – őket nehezebb eltalálni.

Mit tegyek? Semmit. (Nekem különben sincsenek úgynevezett tetteim; az én tetteim visszafelé történnek.)

Lefekszem a bunyevác-szőttessel terített, rossz rugózatú díványra, és behunyom a szemem. Apósom itt, ebben a pózban (a szoba másik sarkába dobálva a félig elszívott finom cigarettákat) töltötte el élete utolsó harminc évét…

A ház tulajdonosa (rokonom), öntő a műtrágyagyárban, és szabad idejében minden régi, giccs- (művészi) tárgyat, szobrot kiönt magának.

öntöttvas kertitörpe: 20 kg.

öntöttvas koponya: 7 kg.

öntöttvas Kossuth: 23 kg.

öntöttvas angyal: 18 kg.

öntöttvas Cupido: 2 kg.

öntöttvas Njegoš: 23 kg.

Homokformái mind jobban vonzanak, szeretnék beléjük feküdni, s várni a forró vasat. A forró vastól nem félek, csak a hidegtől…

Igen, rokonom mindent kiönt. S ez így van rendjén.

Visszaérkezik a család, a rokonság. És én még mindig élek, élek, motyogom, ahogy hirtelen felkattintják a villanyt, kivilágítják az öntöttvas tárgyak sűrű erdejét.

Egy emberrel találkoztunk egykori (20 év előtti) gyümölcsösünkben, kezdik máris lelkesen a mesét. Minden vackot összehordott ott egy kulipintyóban – hol van már a zöld pagoda, s az istenien nyikorgó kis málnáskosarak oszlopsora?! Rafia- és manilasugarakat font a gyerekek ostorába, amit a nagyanya hozott a Hortobágyról. Amikor már ötöt megfont, sokallani kezdtük, de ő húszat, tíz rafiát és tíz manilát készített.

Megvizsgálom a sugarakat. Valóban szorosak, abszolút szorosak. Azonnal bekötök egyet, mondom, puskaként fog durranni.

Ráér, mondotta nekik az öreg. Már hét éve nem dolgozik. Ráunt, rá a szőlőre, rá a málnára, őszibarackra, rá mindenre. Mindenre. A fiai, mondotta, a Hobbyklub tagjai. A felesége: 127 kilogramm. Jó. De, folytatta a bácsi, elcserélné két 60 kilogrammosért. Azt a hét kilogrammot ráadásnak adná! A felesége otthon van, a városban, néha kijön, de tíz percnél tovább sosem marad: egész nap a televíziót nézi – ha nincs műsor, az üres képernyőt…

Sétálni indulok. Sétálni, almaillatú pinceablakok előtt. Mit is kívánhatnék, mivel is ajándékozhatnám meg magam most, hogy életben maradtam, mint ezzel az almaillatú sétával a W-úton?!

Egyszer majd tán be is mászok ezekbe a pincékbe, ahol, úgy képzelem: keskeny polcokon rothadnak illatozva a piros almák…

Dörögni kezd az ég. Úgy látszik, mondom, fenn a kék padláson már az öntöttvas Cupido és a 127 kilogrammos feleség!

Miközben a patina fejlődéstörténetéről olvastam, valaki nyakon sózott egy kocsisgyertyával.

Hiába keresem az ágy alatt, a szekrényben, rajtam kívül senki sincs a szobában. És viaszmorzsát sem találok sehol. Az igazat megvallva, azt sem tudom, mi alapján állítom, hogy éppen kocsisgyertyáról volt szó, amikor még sosem láttam, és méreteiről sincs fogalmam.

Az igazság csak az, hogy az ütés nagyon fáj. Tán örökre ferde maradok.

Ám valamiféleképpen kellemes is a viasz ütése. Egy bot vagy egy vaspálca ütésétől már hangosan jajgatnék, és se időm, se kedvem nem lenne az ütleg fajtájáról elmélkedni – csak a mondat végén levő pontot érzékelném.

Vagy tán nem is bántottak?

Patinaszín fény ömlik el dolgaimon.

Most meg a talpamra csaptak a viaszütleggel! Égek mind a két végemen!

Vagy lehetséges, hogy én verem, ütlegelem magam?

Igen, lehetséges, hogyne volna lehetséges, vigasztalom magam.

Spárgaágyás – igen, az illata az. Nyers. A kender és a föld illata. S mégis rosszul, de milyen rosszul aludtam.

Nem spárga az, hanem: kötél.

Jeges vízben, kötélhurkok között vergődtem, nagy, rút hal. És íme, mind nehezebb visszatalálnom e szó, a spárgaágyás tisztaságához.

Ki kell mennem a piacra. Gyorsan spárgába kell harapnom. S ha már a piacon leszek, majd karfiolt is veszek. És akárha csődör alá nyúlnék: tenyerembe padlizsánt teszek!

Térdemre helyezem oldaltáskámat.

Bőrillat!

Az orosz katonatiszteknek volt egykor ilyen táskájuk. Kikapcsolom. Öt örökíró van belülről az oldalára akasztva – köztük egy Parker is.

Miért, minek, kinek öt örökíró?!

Honnan e mosolyra ingerlő mohóság?!

Miért e sóvárgás az örökkévalóság után?!

Az első méhecske! (Január 23-a van!)

Alig néhány centiméterre tőlem, az üvegtáblának ütődött. Az első halk mondat ez a tavaszról.

Tavaly 76. május 10-én e néhány sort jegyeztem a Virág utca 3 című füzetbe:

Ma ettem az első zöldbarackot. Ha egyetlen ízt kellene választanom a világ ízei közül, tán éppen ezt az ízt választanám, hiszen ebben van benne leginkább gyermekkorom is …

Mint vak-ábécét simogatom a barackfa kérgét – a mondat végén mézgába ragad az ujjam.

És valamiféleképpen az a május 10-e a mai naphoz kapcsolódik – így másolódnak össze füzeteim, s lesznek valami egészen mássá, mint ahogyan eredetileg elképzeltem, persze még mindig az irodalmon innen. (A gyerekek Szlovéniában vannak síelni nagyanyjukkal. Mondottam, ha átmennek Olaszországba, vegyenek nekem szép, finom füzeteket… Igen, jön a tavasz és sok-sok füzetre lesz szükségem.)

Gerléimet néztem éppen, amikor koppant, bekopogott a méh. Gerléimet néztem, és már-már hangosan mondottam:

Ez az, amit én mindig is akartam: nyakukon fekete gyűrűvel e szűzi hamuszobrocskákat!

Olyan ez a nagy ablak, mint egy radar, elsőnek jelez mindent. A kutya valamelyik éjjel kihúzta, körbehúzta az udvaron a cirokmagos zsákot, és most tele madárral az udvar.

Feleségem szalad a kamrák felől, látom, kezében: tojás.

Megtojt a kopasznyakú, mondja, s boldogan emeli a nap felé az első, véres tojást.

Egy félig rothadt balos kaptafára bukkantam a szemétdombon. Nem volt egyszerű megmentenem. Előbb csak félrelöktem, majd leborítottam egy lyukas lábassal. Aztán két-három napig a garázs külföldi folyóiratokkal teli, kis könyvespolcán állt. A múlt héten hoztam fel ide padlásszobámba és helyeztem méterszer hármas asztalom jobb sarkára. Azóta farkasszemet nézek vele, pontosabban: szú-szemet.

Gondolatban körülrajzolom, bőröket feszítek, szögezek rá illatos, fenyőerdőket lehelő faszögekkel stb.

Szépen ívelt és mégis, ha lépne: sántítana.

Akárha egy isten büdös lábát szaglásznám, tanulmányoznám végtelen asztalomon.

Soha ilyen közel az istenekhez!

Igen, egy kicsit szobrász és ortopéd cipész is voltam mindig.

Honnan ez a gombostű?! Ez, itt. Igen, pontosan ez az. Mérget veszek rá. Ez. Hogyan kerülhetett át ide, ebbe a házba?! Ki szúrta az angol dohánytapétába?! Ki?!

Ezzel volt felszúrva a falra, a vörösre átfestett falra, az a nagy tenyérnyi lepke, amelyet a villanytelep vécéjében fogtam, zártam a családi gyufásdobozba, és amelyet aztán – hiába csöppentettem rá rumot – néhány nap alatt széthordtak az üvegszerű, apró betonhangyák. Széthordták, és csak a gombostű maradt, ez a gombostű a függőleges vörös végtelen közepébe szúrva.

Mozdulatlanul néztem végig a nagy, bolyhos-hamvas építmény bontását. Így dolgozhattak az izzó sivatag közepén a piramisokat építő rabszolgák – a nap ilyen izzó tűként szúródhatott a tarkójukba, elmélkedtem a pamlagon heverve, míg végül már úgy tűnt, én heverek ott függőlegesen a vörös homokban, engem hordanak szét az apró üveglények.

Hogyan kerülhetett át ez a tű a limáni, 5. emeleti lakásból, ide, a telepi házba? Hogyan?

Amikor Erzsi néni kiszedte a szögeket, mert, mint mondotta, hurcolkodáskor így illik, külön ráparancsoltam: a gombostűt ne bántsa, a gombostű marad. Nem bántotta, és mégis eltűnt. Mielőtt még elkezdtük volna hordani, túrni, ömleszteni le a motyót, észrevettem eltűnését, és álljt kiáltottam, riadóztattam az egész társaságot. Átrostáltunk mindent, de hiába, a gombostű, ez a gombostű eltűnt.

Még szerencse, hogy ide, a dohány – és nem a nappali vörös tapétájába szúrták, mert ha ott fedezem fel, könnyen azt hiszem, még mindig a vörös sivatag közepén heverek.

Érdekes, a gombostű, az éjjeli lepke gombostűje is jött velünk. Ez az. Ez. Szépen látni kétszer is edzett gombját. Előbb a lepke halála edzette, aztán pedig az üveghangyák mikroszkopikus fogai, nyelve. Olyan a gombja, akár egy rubingömb – mind közelebb hajolok hozzá.

Igen, szalmakazalban lehetetlen megtalálni a tűt, de szalmakazlastól kitűnően, biztosan szállítható – ez lenne a végső és felettébb megnyugtató konklúzió.

Figyelem a rubingömböt, figyelem az egész dohányfalat, de egyelőre még se árnyék, se rovar nem mozdul, nem lopakodik feléje – felém.

Lajos levele Kecskemétről. A nagy formátumú bélyegeken Munkácsy és Bogdány Jakab virágcsendéletei – kitűnőek, a németalföldi virágfestő kismesterek színvonalán.

Akkor itt járt, ajándékoztam neki egy párizsi füzetet, és most küldi az első verset, amellyel, mint írja, megnyitotta:

Kezem csöpp mell varsája…

Különös módon, már napok óta éreztem, akárha bőrömön, hogy ír a meggyszín fedelű füzetbe, s mióta megjött a levele, többször is azon kaptam magam, hogy én is, én is írom azt a füzetet serényen, szorgalmasan – így sokkal sűrűbb:

egy jódli-csoport száll felém

vörös gurtlis ródlikon

Az udvar közepéről, onnan, ahol lábammal még mindig kitapogathatom a volt kerítés helyét a fűben, vagy a japánakác asztaltól, ha északra pillantok a kis szomorúfűz fölött: az ecetgyár kéményét látom.

Megyek át az udvaron – vizet viszek a tyúkólba, krumplihéjat a nyulaknak, gegát a kutyának, valami erjesztésre szánt hulladékot a rozsdás teknőbe – és hirtelen megállok. Érzem, valaki a hátam közepébe bök: visszapillantok. Sokszor még éjszaka is megtörténik ez velem, ugyanis a kémény ki van világítva, nehogy nekiszálljanak a repülőgépek. Olyankor pedig az intenzív ecetillat állít meg.

Fiam, akinek hihetetlenül érzékeny szimata van, gyakrabban, szinte naponta érez ecetillatot. Úgy látszik, számára még intenzívebben van jelen a gyár, noha a kémény külön nem foglalkoztatja…

Igen, az ecetgyár kéményének, mint afféle vízjegynek, fallikus vízjegynek mindenütt, mindenben ott kell lennie (ott az ecetillatnak is): a 70-es évek egyik központi momentuma, motívuma, monumentuma. Vagy nevezhetném félelmeim emlékművének is.

Egy vakvágányon jövök haza naponta a városból, munkahelyemről, térdig szemétben már.

A vakvágányok szeméttelepekké lesznek, mi mássá is lehetnének?! És lassan terjeszkednek, hogy idővel a szemét nyílt pályáivá, tengereivé, óceánjaivá legyenek.

De néha még fel-felszikrázik a sín is, nem szedték fel, nem temetődött be mindenhol. És a szemét legnagyobb hányada is szép lakkos újságpapír, zománcos háztartási gép. Igen, hol van már a régi szemét!

Szeretek úszni, evezni e lakkos-zománcos szemétben, nem bomlik, nem rothad, nem bűzlik oly intenzíven.

Pl. már több mint egy hete nézem Miroslav Krleža újságbéli arcképét egy száraz kórón fennakadva a moszatos matrac, egy ki tudja mit tartalmazó, bepárásodott műanyag zsák és egy kibelezett villanytűzhely között, száz méterre a befalazott ablakú, családi házként szolgáló, magas váltóháztól, amely éjszakánkint, akárha vonat dübörögne, biztosan meg-megremeg még. Eláztatta az eső, csörgősre szárította a nap, mára meg eltűnt, letakarta, elfüggönyözte tülljével a hó.

Megálltam, lehajoltam végre, hiszen már napok óta készültem tisztelegni előtte. És hógolyót gyúrtam fényírta arcáról.

A hógolyó most – akár egy metafizikus csendéleten – itt van fekete asztalomon. Olvad lassan, és elmocsarasítja, elúsztatja a halványzöld kézirataimat.

Nem találtam céltáblát?

A laskanyújtó magától forog a szögön. A fény, a legyek a tapétán, a gyerekek a szőnyegen, a vajtömb a hajnali hírek-en, s íme, én is, mind átmegyünk, átcsúszunk alatta.

Szépek vagyunk, szépek most, így élre rakva, szépek, akár a még érintetlen, vadonatúj papírpénz. Szépek. Ám vízjel, vízjel tölgylevele, érdes makk-kalpagja nélkül.

A laskanyújtó magától forog a szögön, mely már a tapétázás előtt is itt volt, itt már a ház felépítése óta – nem bírtuk kihúzni, belerozsdásodott a falba. Vannak szögek, melyek gyökeret engednek, akár némely száraz ág.

A csigák, akár a jég, felhasogatják a nagy leveleket, a kicsiket meg egyszerűen eltüntetik, megeszik…

Fekszem a barack és a cseresznye közé kötött függőágyban: minden csigáért 50 parát fizetek a gyerekeknek. Módszeresen fésülik át az udvart, a kertet, a garázs mögötti keskeny málnássávot. A recsegéseket roppanásokat számolom; a betonon tapossák őket, és krétával jegyzik a garázs zöld falára, a pikádó céltáblája mellé.

Egy idő után már nem bírom hallgatni a recsegést. Kikászálódok a hálóból, és bemegyek a nagyszobába. De a recsegés még ott is hallatszik. Akárha a ház szerkezete ropogna, készülne korhadt hajóként összeroppanni. Felmegyek a padlásra. Lefekszem a díványra (alattam Z. rajzai, szétfújt grafit-csontvázai a VILÁGPOR-hoz), és fejemre húzom a vöröskockás plédet. Verejtékezek, már-már ezüstös váladékot engedek – most inkább a meztelen csigák összezúzását szenvedem. Fizetnék már a gyerekeknek, csak hagyják abba, de már nincs erőm kiáltani, lemenni, félek, összeroppanna alattam a fehér létra, össze én is, akár egy földhöz csapott csiga.

Rózától (Bánszky Máriától), a Vajdasági Múzeum néprajzosától, akihez még zentai és belgrádi szálak fűznek) kaptam ezt a bőrszerű barna papírra nyomtatott plakátot:

GOTSKA PLASTICA NA SLOVENSKEM

Fekete léceket erősítettem rá, és mint drága kincset őrzöm – e házba is sértetlenül sikerült átszállítanom. Ha e házból is tovább kellene mennem, nem tudom, mit vinnék magammal, de a szlovén gótika e plakátját mindenképpen. Összegöngyölném szépen, hónam alá dugnám, és zsebbe tett kézzel, átvágva a vakvágányon, ismeretlen irányba távoznék – éppen csak megjegyezve: hiszen én nem is itt akartam élni, az egész csak véletlen volt.

Többen megjegyezték már, hogy a plakát e szobra, szerzetese hasonlít rám. (A költő szerzetes, mondja Németh László.) Akárha Lőcsei Pál készítette volna.

Mezítláb vagyok, hüvelykujjam letört. Van Gogh – Heidegger által kisuvikszolt – bakancsa itt van 10 cm-re lábamtól, akárha bele is léphetnék; világom nincs olyan távol világától. Szabályos háromszöget alkot a lábam, a bakancs és az asztalon levő rothadt kaptafa.

Fafaragó barátomtól (aki egykor legénykorában, Temerinben, literszámra fogyasztotta a Chartreuse-t) megkérdeztem, miből vagyok. Fából vagy kőből? Azt mondta, kőből, mert ha fából lennék, úgy néznék ki, mint a kaptafa. Pontosan úgy, mint a kaptafa.

Tehát, kaptam fel a fejemet, a könyv, ez a könyv a kezében – ez: kőkönyv!

A jobb kezem feje is letört, de azt mondják, éppen ezért érzik állandóan úgy, mintha érinteném őket.

Egy rossz búvárszemüveg is előkerült a ganéjból. Abbahagytam az ásást, és a vásári cukorrúdra emlékeztető locsolócsőnél alaposan kitisztítottam, megmostam. Fiam boldog, máris a fején a nagy, fekete gumiba ágyazott szemüveg. Igaz, az üveg be van törve, egy darabkát ki is kellett piszkálnom, de a levegőben így is megteszi, meg, sőt.

A ház (Virág utca 3) előző tulajdonosai egykor igen jó módban éltek (a családfő két-három nagybirtokot, vállalatot is tönkretett mint igazgató, mielőtt külföldre távozott) – ezt a szemétdomb és most a ganéj felszámolásakor elemzésekor is pontosan láthattam. A legfiatalabb gyereknek természetesen a mélytengeri halászat volt a hobbyja. Amikor először jártunk e házban (a cserét ajánló újsághirdetés megjelenésének napján), az ő szobájába is bepillantottam: akárha fekete emberek lettek volna a falra szögezve.

Nézem a fiamat, és valahogy szuggerálni próbálom neki, ne a mélybe, a magasba igyekezzen. A magasba! A magasba se. Srégen, ferkelt igyekezzen inkább. Ferkelt… Ne, ne igyekezzen ferkelt se, mondom, ismét a ganéjba nyomva az ásót. Ne igyekezzen. Ne.

Gépeltem valamit és az új, egyszer használt indigót a fehér asztalon felejtettem. Betűz a nap: látom nevem tükörképét a fekete festékben.

Már második napja nem nyúlok hozzá. Vissza-visszatérek, és nézem a nevem a matt feketébe domborított szöveg felett. Nem emlékszem, mit is írhattam. Csak nézem. Nézem reggel, délben, nézem este. És lassan emlékezni kezdek valamire – valamire, amit nem írtam. Ez az emlék, ez az emlékezés agysejtjeim eddig érintetlen részét aktivizálja. Egészen bepörgök.

Szaladok a gépért, behúzom az indigót, csak magát az indigót, mint leheletfinom sötét selymet, és egész nap írok, írok megszállottan. Folytatom azt, amit nem írtam, és soha nem is fogok megírni.

Főzöm a málnateát. Künn a teraszon a szomorúfűz szűrte napfényben Pero, a fiatal belgrádi archeológus (a kelta pénzleleten dolgozik itt; Róza hozta el hozzánk aludni, mert a történészek kongresszusa miatt nincs hely a szállodákban) a kínai, azt hiszem kínai, bambuszcsörgőt vizsgálja. Egy pók a zsinóron lógó, színes bambuszrudak közé feszítette hálóját. Ha fúj a szél, vagy kezünkkel érintjük és csörögni kezdenek a rudacskák, mint egykor a borbélyműhelyek nádfüggönye, a háló kitágul, összehúzódik: szép szerkezetébe be vannak kalkulálva az évszakok szelei, be az orientális muzsika is.

Hozom a teát. Róza és Pero valami fogkeféről beszélgetnek. Egy becsei, házi gyártmányú fogkeféről! Nem hallottam az előzményeket, azt hittem a pókról beszélgetnek, de bekapcsolódok én is a kedélyes reggeli társaságba – az éjszaka vodka után még áttértünk pálinkára, és most lebegünk, lebegünk. Minden bizonnyal disznósörtéből készítik, mondom. És fából… Egy éve szintén Rózától hallottam, hogy az asztmások kúráikhoz Becsén szerzik be a fürjtojást…

Majd ismét az orientális muzsikára mozgó pókot vizsgáljuk. Mondom, még Amszterdamban vettem az egyik gracht melletti kínai, azt hiszem kínai pinceboltocskában ezt a csillárszerű díszt (meg a sárgarépát ábrázoló tusrajzot), de még most sem sikerült megtudnom a nevét, minden egyes alkalommal valami másnak nevezem, noha engem lényegében minden alkalommal a borbélyműhelyek függönyére emlékeztet. Milyen boldogan ütöttem át minden júniusban nullásra nyírt szögletes kobakomat azokon a mézszín nádfüggönyökön!

(Meglepődve veszem tudomásul, Pero kitűnően ismeri Kondor Béla festészetét.)

Eltűnt a ciklámen ceruzám. Még véletlenül sem akarom azt mondani, hogy valaki eltulajdonította. Egyszerűen eltűnt.

Első utam a zöld almáriumhoz vezet, de tele a fiókok téli holmival, egy szál fű se fér beléjük, nemhogy még az én alig használt, alig néhányszor hegyezett ciklámen ceruzám.

Eltűnt, és én nélküle nem tudok mozogni. Mozogni – hol is?

Ciklámen ceruzával szoktam aláhúzgálni a könyvekben a sorokat, néha naponta több könyvet is átfestek, ciklámenné varázsolok. Tehát nélküle nem tudok mozogni az ólomsorok között.

Eltűnt, elnyelte a föld, s én tehetetlenül vergődök súlyos ólommérgezéssel, ciklámen mankóm nélkül.

Jön a postás. Egy nyurga, hirtelenszőke fiatalember. Mindig zavarba jön, ha megpillant a zöld vaskerítés mögött. Gyorsan, nagyot kattintva kinyitja táskáját, és nem érti, hogyan lehetek egyszerre bent, a rács mögött, a rózsák között és kint, táskája fenekén, narancsbélyeggel homlokomon.

Be kell takarni a rózsafákat, szólok a dog fülét gyürkélve, ugyanis a fazonírozás után az egyik nem áll a legszebben.

Kézbesítsd ki neki a nyugdíját, figyelmeztetem a táska öblösen visszhangzó mélyéről. Kézbesítsd ki, megszolgálta szegény.

Gyöngyvirágos kiskertemben – énekli a szomszédasszony. Gyorsan kidugom a fejem az ablakon: nem gyöngyvirágos a kiskert.

Valami idilli, népszínműi képet, kulisszát vártam. És láttam is lelki szemeimmel. Intenzíven él bennem egy ilyen világ, intenzíven, akár a paradicsomkert.

Valami komolyabb kutyára lenne szükségünk. Mégiscsak kertek öveznek bennünket egészen a Dunáig, Kisdunáig. Ezeknek a kóbor kutyáknak, amelyek, akár a patkányok, bevették magukat a kamrákba, ólakba, kutyaólakba, fogalmuk sincs a házőrzésről, erről a legnemesebb ősi hivatásról; nemcsak hogy nem zavarják el a hívatlan vendégeket, hanem még ide is csalogatják régi, hogy úgy mondjam, alkalmi ismerőseiket.

Rossz jel az, ha valahová így beözönlenek a kóbor kutyák, mondja Dudus néni, a kerítésre könyökölve, a vakvágányt gyaluló buldózer munkáját figyelve.

Éjszakánkint, ha zajt hallok, nem mozdulok a manzárdról, de figyelek, nyúlként fülelek. A zaj hihetetlenül felerősödik itt a palatető alatt, és hát koponyámban – a pala és a finom csont akusztikája kitűnő. Megkíséreltek-e már csonttal, finom koponyacsont-lapocskákkal borítani hangversenytermeket?

Nemegyszer úgy tűnt, gyerekeimet ölik lenn.

Nincs fegyverem. Valahol van egy nagy, tűzérbajonettem, még Szabadkán találtam a nádtető bontásakor, de mindig elfelejtem felkészíteni könyveim közé, a rothadt kaptafa mellé, átlósan a végtelen asztallapra. Egy rozsdás félkilogrammos súlyt szorongatok, ezzel akarok védekezni; betöröm vele a homlokát, betöröm, motyogom.

Lenn a nagyablaknál is félek – borzasztó ülni az éj kivilágított kirakatában és írni.

Tulajdonképpen már megegyeztem egy dán dogra. Most lassan, fokozatosan likvidálni kellene ezeket a kóbor kutyákat – tudom, nehéz lesz, és az is megtörténhet, hogy ellenünk fordulnak, igen, hiszen többen lekölykeztek már.

Apám ígért egy puskát. Elhozom a pisztolyát is. És ülök majd fenn a rothadt kaptafánál, lenn a fekete, redőnyös íróasztal mellett vagy pálmák, pistikék, rododendronok, ólomgyökerek között a kivilágított kirakatban, vállamon puskával, övemben pisztollyal, lábamnál az óriás kutyával, és akkor majd végre laza izmokkal kötöm, csomózom szorosra, szorosabbra, még szorosabbra a tinta égszín hurkait.

Pénzt voltam kölcsönkérni (már az állatok is szenvednek, néhány nap, és felfalják egymást!), és nem kértem, jöttem vissza a temető mellett a Futaki úton, és abszolút nullán voltam, nullán abszolút (miért is erőlködöm e Virág utcai életformával, amikor nem tudom fenntartani, sosem is tudok semmilyen élet-formát fenntartani – hiába próbálom azonnyomban írással aládúcolni, hiába, hiába), amikor egy rózsaszín és egy kaszárnyasárga ház között balról felnéztem az égre, és: megpillantottam az ecetgyár kéményét!

Lelassultak lépteim (odafelé rogyadoztam, de elfelé már-már futottam), majd még mindig a két ház között, bár közelebb a sárga falhoz, melynek salétromkontinensét csúnya visszérként felezett egy száraz inda, megálltam, és csorogni kezdtek a könnyek arcomon. Hirtelen azt hittem, eleredt az eső. De nem, nem is borult, inkább tisztult, fagylalt színek ömlöttek el a világon.

Néztek a járókelők, és nem tudták és én sem tudtam, miért vagyok olyan boldog. Miért is?

Kályhacsövet rövidítettünk, fűrészeltünk. Nagyon nehezen ment, de amikor végre sikeresen átvágtuk, annyira megörültünk neki, hogy lefűrészeltünk még egy darabot, majd fellelkesülve, betüzesedve a második kísérlet szerencsés kimenetelén: feldaraboltuk az egészet.

Most, hogy barátom távozott, új csövek után szaglászok a kamrákban, a padlásokon, sőt az sincs kizárva, elkarikázok a vaskereskedésbe, és veszek egy köteget, köztük vörös és kék zománcosat is. Érdekes, könyökcsövet is óhajtok aprítani.

Szőke volt. Cuclizott. Csak cuclizott.

Savószín szemei sosem is láttak.

Gerincéből egy kis puha lábfej nőtt ki. Ezen lépked utánam: halkabban, mint árnyékom.

Miféle láb ez, kérdik.

Összecsukható, akár egy zsebpohár, mondom. Istentelenül rossz hasonlat, mégis ragaszkodom hozzá.

Szőke volt szegény. Azt hiszem. Dáriának hívták. Őrizni fogom emlékét.

Bár egyedül vagyok, mégis magamra zárom a szobaajtót.

Megérintem az asztalt.

Összepárosítom a zoknikat. Beállítom az órát, de nem húzom fel.

Megérintem az asztalt.

Nézem a tarhós bögrét. Leáztatok két zöld bélyeget.

Előkeresem a kristálykoponya fényképét.

Megérintem az asztalt, meg, mind finomabban.

Kizárom az ajtót. Majd holnap folytatom.

Nincsenek illúzióim: engem sosem fog megérinteni az asztal.

Menet közben felhúzom az órát, de nem állítom be.

Szeretem a csontszínűvé sötétült, magas, nagyon magas fehér ajtókat. Szeretek szemben ülni velük, s nézni a végtelen azúrból kopogás nélkül érkező felhőket – à la Magritte.

Nemrég egy drága, legalábbis nekem drága, lemezjátszót vásároltam. És éjjel-nappal muzsikáltam nagy, vastag, dohánytapétás falú szobámban. Aztán, két hét se múlott, hirtelen telítődtem. Majd hamarosan eljött a nap, amikor csöndben heverésztem pamlagomon.

Ám mennyivel más csönd volt az!

Magad is kipróbálhatod: eressz oroszlánokat szobádba, s hagyd tépjék szét a benne legelésző bárányokat vagy egymást. Meglásd, mennyire más minőségű lesz utánuk szobád csöndje.

Ülök a német muzsikus-istenek után maradt csöndben, mint Szophoklész és Shakespeare véres tragédiái után – s minden bizonnyal így is maradok örökre: előrebillenve kissé.

Jégverés volt. Galambtojásnyi jég esett, mondtam.

Ó, egek, galambtojásnyi jég!

Térden állva keresgéltem-méricskéltem őket a fűben, de galambtojásnyit egyet sem találtam. Fejem búbján sem koppant galambtojásnyi. Kisebb és nagyobb, igen de galambtojásnyi nem.

Tehát egyértelműen meggyőződtem: nem esett galambtojásnyi jég.

És mégis, és mégis!

Ismét belekezdve beszámolómba, az első szó, melyet kilökött a nyelvem: a galambtojásnyi volt. Szinte megijedtem, összetörik.

Miközben az ütések visszhangját méricskélem koponyámban, megint csak azt kell mondanom: galambtojásnyi.

Mutató- és hüvelykujjam közé fogom e meleg szót, és sehogyan sem értem, mi köze a jéghez, jégveréshez.

Elállt az eső, kisütött a nap. A májusi ünnepek alatt egy csörgő, zakatoló villanymelegítővel fűtöttem padlásszobámat, és most jó, nagyon jó, hogy csend lett és hogy végre kitárhatom az ablakot.

Kitárom tehát, és egy – végtelen! – pillanatra ottfelejtkezem a fényben, a fényözönben, és érzem, hogy elolvadok, el, akár egy szép impresszionista festmény fehér kalapos figurája.

Mindezt azonnal fel kell jegyeznem, hogy aztán olykor emlékezetembe idézhessem e figurát, mely egy májusi hajnalon kockacukorként olvadt el a napokig mosott, sikált fényben. Feljegyzem és aztán sokáig bajlódok a szöveggel, pontosabban, a kockával, sokáig, mint egy szobrász. Hol túlságosan szabályosnak, hol pedig már formátlannak, sőt gömbbé töppedőnek találom. És fehérségét is fokozni lehetne még, mondom.

Valami bizonyosat erről a bizonytalan és anyagtalan pillanatról!

Egy macskakoponya a bokor alatt!

Szaladunk megnézni, megpiszkálni. Így szaladhatnak az emberek – s egyszer majd mi is tán –, ha hullára lelnek. Fehér. Akár tenyerembe is vehetném, vegytiszta, amilyenné csak a fagy, az eső és a nap tehet valamit.

De hiszen itt a komplett macska! Csak a prém ment el dorombolva, csak a hús nyávogva. A karmok maradtak. S a gerinc is. A gerinc fényesre csiszolt, pörgetett olvasófüzére. Hol a lábak amortizőrje, amely minden bukást, zuhanást úgy tett a földre, akár az ősz a levelet?!

A macskát nem lehet agyonverni, nem lehet felakasztani. S íme e habzó bokor alatt egyszerűen kinyúlt.

A kert, mint dohogó illatszergyárhoz illik, azonnal át is lényegítette. Át a dögöt. Hányszor álltuk körül, mit sem sejtve, a bokor színes szökőkútját!

Szétteríttetett szépen, akár egy legyező.

A dög – nehéz kimondani e szót Baudelaire után, anélkül, hogy azt mondanánk: kedves.

Igen, az egész szigorúan a szép, azaz a rút szférájában.

Száz éve nem volt olyan szép nap, mint tegnap. Ma beborult. Kékestetőn (hallom a rádióban) már esik a hó.

8 órakor három varjú ereszkedett a diófánkra. Előbb még a tyúktenyésztő diófáján álltak. Annak tetejét, úgy látszik, kevésbé verték le. Szinte dióra állhattak. S tán éppen azért billentek meg, szálltak át ide.

Nézik az udvart. Engem látnak-e itt benn az ablak mögött?

A kutya felnéz rájuk. A gerléket, verebeket, cinkéket már megszokta, de ezek a nagy fekete madarak szokatlanok számára, nyugtalanítják, bár innen az én látószögemből: összetartoznak. Feketék. Szeretném, ha ideszoknának. Jövőre nem kell ennyire leverni a termést.

Átlátok a csőrükön, ahogy beborítva nagy szárnyaikkal a kis udvart egy-egy dióval fellebbennek, át, akár egy szarucsipesz szárai között.

A dinnyét megettük, Német néni – mondta valaki szemben a kórházzal. Különös véletlen, hogy e mondatot is nem fűrészelték ketté az állandóan szirénázó mentőautók.

Egy kis kocsma előtt lassítottam éppen a lépteimet, és azon tűnődtem, miért áll így, ilyen szépen berendezve, felszerelve, zár alatt immár második éve. Ugyanis, nagyon megfelelne nekem nagy, a tartományi kórházra néző ablaka. Komoly megfigyelőállomásommá lehetne. Regisztrálnám (természetesen a magam kis, semmis lírai kommentárjaival), kit visznek be, kit engednek ki, kit szállítanak az új temetőbe. Az utolsó bejegyzések természetesen rám vonatkoznának…

A dinnyét megettük, Német néni.

Nem fordultam meg, nem néztem meg a hangos és vidám férfit, sem Német (nem tudom, h-val írja-e nevét) nénit, de egészen a katedrálisig – tehát legalább negyedóráig – e mondatot ismételgettem.

A dinnyét megettük, Német néni.

Miféle dinnyéről lehetett szó május derekán?! Savanyított kisdinnyéről tán? Fogalmam sincs. Persze feltételes reflexeim egyformán reagáltak a sárga, a görög és a savanyú változatra is.

A dinnyét megettük, Német néni.

Aztán egy szakadék, akusztikai szakadék következett, majd benn a rádióban, felvételezés közben, H. olyan különösen ejtette ki azt, hogy: Pöstyén, hogy a nap hátralevő részében ez visszhangzott bennem a fel-felzengő kórus és a pöstyéni park énekesmadarainak angyali kulisszája előtt…

Éjszaka, az ágyban, azon elmélkedtem, milyen különös, hogy azok a csöpp énekesmadarak egy akkora koncerttermet, mint amekkora az ősi pöstyéni park, uralni tudnak, uralni anélkül, hogy egy kicsit is felemelnék hangjukat.

Baba küldött bambuszgyökeret. Akár egy erős tehénszarv.

Ünnepélyesen elástuk a részben már felszámolt, feneketlen szemétdomb helyén. Na ez majd leköti, összemarkolja ezt a rossz sarkot!

És valóban, alig múlt egy hét és máris kardként, zölden izzó kardként döfött fel a földből.

Már vállamig ér. Igaz, nem is csoda, hiszen szinte naponta esik az eső. Ligetté lesz még ez a miniatűr pokol, mely hol összeroppant befőttesüveget, hol gumiabroncsot, hol fűrészessé rozsdásodott, gyöngyházbetétes nyelű késeket dob ki magából. Ilija azt mondja, még az idén el fogja hagyni, ahogy ő mondta, le fogja pipálni a szomorúfüzet (amely akárha a föld alá akarna bújni fürtös lombjával).

Valahogy úgy vagyok bambuszunkkal, mint az új ismerőssel. Most már állandóan számolnom kell vele, gondolnom kell rá.

Tegnap, a gyakori esőzésekre panaszkodva, azt mondtam az egyik bemondónőnek (akivel különben nagyokat szoktam beszélgetni a stúdiók előtti csöndben), hogy ez az idő csak bambuszomnak kedvez.

Bambusz, kérdezte. Igen, van egy bambuszbokrom. És mit fog majd a náddal csinálni, kérdezte.

Megzavart kérdésével. Pícebotokat vágok majd a fiamnak… Szőnyegverőt A-néninek…

Azért kérdezte, mondta, mert bambuszrudak közé feszítve a legszebbek a faliszőnyegek…

Keleti képeket nézve egészen másképpen vizsgálom egyik központi motívumukat: a bambuszt.

Eugen Herigel kis könyvét (Zen a nyilazás művészetében) is egészen másképpen olvastam, mint olvastam volna a szépen növekvő, igyekvő, törekvő bokor nélkül.

A maximálisan kifeszített íj a Mindenségbe (All) kapcsolódik.

Szinte minden egyes oldal elolvasása után ki-kitekintettem az ablakon, s szinte máris hallottam az íj idegének azt a semmivel se összetéveszthető zúgását, melyet, mint Herigel írja, aki csak egyszer is hallott, sosem is felejtheti…

Agancstemetővé lesz udvarunk.

Az évek folyamán mind komolyabb óhajommá lett, hogy bármi módon, bármi áron is: A Pál utcai fiúk gittegyletének tagjává legyek. Nem tudom, lehet-e, van-e módja ennek. Fogalmam sincs, lehetséges-e egy régóta nem létező, vagy sohasem is létezett egylet tagjává, aktív tagjává lenni.

Mindenesetre mind behatóbban tanulmányozom a pártok, egyletek és sóhivatalok történetét, mind behatóbban a nagy regényt és szerzője (M. F.) életét: netán valami rést lelek.

Míg a tengeren (pontosabban, a tengerben, bár nem napi tíz órát és nem is nyolcat, mint mondtam s te rámszóltál, de hetet biztosan) voltunk: elszaporodtak a házban az egerek.

Így, éjszakánkint már nem szükséges lemezt tennem GARRARD-om korongjára (a korongot is tisztítani kellene olykor, az piszkol legjobban), anélkül is hallok, anélkül is érzem a ház telítettségét: tollaménál hirtelenebb iramodások, a malter finom harsogása.

Kinyomoztam, a konyhaablak szúnyoghálóján keresztül hatoltak be. Diónyi nagyságú lyuk. Már meg lehetett sértve (minden bizonnyal a felrakás alkalmával ütöttek mellé kiskalapácsukkal a szögnek) a háló, ők csak kitágították: szálankint haraphatták át. Lehet, egyikük foga le is tört közben – a párkányt vizsgálom, ám a por és szemét között nem látok gyöngyszilánkot csillanni.

El kellene kezdeni irtani őket.

Két pöttyös lábast már felpeckeltem féldióval, de nem éhesek, elteltek a tömérdek bekészített baromfieledellel (kukorica, cirok, árpa, koncentrát – a koncentrátot egy rossz könyökcsövön keresztül szállították el). Úgy látszik, csak fiadzani jöttek a vastag falak közé.

Szóval, el kellene kezdeni az irtást – természetesen, nem szóval és nem is az írást.

De valahogy most nem tudok bemelegedni. Nem zavarnak. Sőt. Annyi az állat a házban, miért zavarnának éppen a legkisebbek?

Pilinszky János Végkifejlet című könyvét középen fúrták át – istenem, miben gátolhatta, akadályozhatta őket?! –, akárha golyótalálat érte volna. Átlesek: megrendítő látvány!

Este van. Szépen ég a brikett a kályhában. Nem találom a vörös borítékot, elkeveredett a sárga és a kék dossziék között. Pedig kár, mert most fontos lenne az a feljegyzés első bricsesznadrágomról: szépen kidolgoznám itt a kályha lángja mellett.

A mentolos dobozban egy kis újságkivágás (Politika) van. Íme:

Nagradu radničkih saveta dobio Bojan Bem, Čačak, 3. oktobra

Na 10. memorijalu Nadežda Petrović, koji je otvoren u Čačku, dodeljena je tradicionalna nagrada radničkih saveta čačanskih organizacija udruženog rada. Ovog puta nagrada je pripala Bojanu Bemu iz Beograda za sliku „Crni pas”.

Nem volt róla tudomásom, hogy Bem valaha is festett fekete kutyát. Különben, fehér kutyáját áthoztam ideális helyéről, szobámba a dohánytapétára…

Tegnap rendezgettem verseskötetem kéziratát (egy klasszikus repróval ellátott desszertesdobozban tartom – még nincs címe, bár a napokban felírtam G.-nek néhány számításba jövő változatot: világpor, nullás liszt, gipsz, láthatatlan púder…), és úgy határoztam a celebesz celebesz nélkül című ciklusból kihagyom azt a versikét a bricskáról. De sehogyan sem tudom eldönteni, mit csináljak vele, mi legyen a sorsa, mert nevetségesnek tartom eltépni, eldobni, elégetni, ám felettébb nevetséges lenne megtartani is…

Söprögetek az udvarban és a kertben. Milyen rég söpörtem már a földet! Nézem, vizsgálom a szemetet, melyben minden új számomra és tiszta.

Sok a toll. Szokatlanul sok a madárszárny: az észrevétlenül legombolt terepszín mellény. Milyen finoman, virtuózan esztergályozott csontforgók!

Hová lettek tulajdonosaik, a madarak? Hová lettek?

Kékké lettek.

Simogatom a lapát fényes nyelét. Az erős napba nézek, könnyezek. Kékké lettek. Kékké, és evezőiket aláejtették.

Sárga, piros szárny egy sincs. A nemesebb énekesek könnyebben oldódnak – öncsonkítás nélkül – a semmibe.

Kékké lettek a szürkék. Nekik sem kell immáron igyekezniök. (Künn már a belső kényszer…)

Rakásra gereblyézem a szárnyakat, s alájuk gyújtok. Füstjük a vágott hercegovinai dohányé.

Egy fehér szirom hull a pohárba. Majd könyvemre, könyvembe is. Összecsapom hirtelen, mint amikor klasszikusokkal káposztalepkére vadászom. Hullik mindenfelé. Mi ez, mi történt, nézek kérdőleg a ferde mennyezetre (pillantásomban valóban benne volt a menny is). Igen: künn jártunk. Fáink (körte, alma, meggy, mandula) között bujdostunk. Bujdostunk, mint az első emberpár az úr röntgenkészüléke előtt. Szeretem kis padlásszobámat. Szeretem. Mert nyáron meleg, forró, mint a galambdúc, mert télen hideg, mint egy huzatos egérlyuk. És mert mennyezete srég. Meg azért is szeretem, mert itt van velem két-három kedves képem, könyvem. Előrehagyott kézirataim.

Gumibot-ér, mondom mindig, ha az egyik képre pillantok. Ez a gumibot-ér kezd verni, ütlegelni, ha olvasni kezdem például Pannoniust, ki menekült.

S itt van velem még valaki, itt a srég mennyezet felett. Róla mondja tán az ó-breton ének, hogy gondolatától szép lesz

a hosszú halászat a lila tengeren.

Látom, az éjjel itt haladt el ezüstpántlika-pályán e két rózsatövis között a meztelen csiga, és nem tudta, én sem tudom, hiszen nyoma nincs a hasalj-vasalta pántlikán, mit asszonyom s lányom hajába kötnék, ha hosszabb hajuk lenne épp, nem tudhatta, nem döfnek-e, döfnek-e, egyszerre döfnek-e. Haladt tovább puhán. Közben az esthajnalcsillag is döfhette útjának bármely állomásán, döfhette a művét fércelő isten tűje, döfhette, döfhette, döfhette. Csak haladt tovább. Angyali gyalu, mi önnön puhányságából szeletel áttetsző jeges fémeket. Haladt. A gyöngyvessző alá összefűzni ezüstszállal, a széthullott legyezőt, a macskacsontocskákat. Haladt kéken rezgő virághúsba harapva olykor jobbról, olykor balról, istentelenül kényelmes, ám mégis roppant határozott, nehéz, romboló ritmusban. Haladt, s a csalán előtt csillanó útkereszteződéstől már tán nem is az én kis meztelenségem után kúszok kutatva. Szép csavart házikót cipelt úgylehet az emésztőgödör födelén át, de hová? A finoman szétszórt dögök s az emésztőgödör-böffenések nagyban hozzájárulnak e kertnek nevezett illatszergyár explózió határán történő működéséhez. Merre? A vaskerítés holdköszörülte szuronysorán át nem, bár képzeletem képernyőjén látok egy ínyenc olasz-falatocskákat felmutató köszörült sort. Átvágva a kapucsengő vezetékét – senki sem jöhet már hozzám, senki sem –, párhuzamosan futott egy másik csigával. Ezüstsínpár immár, min meztelen vonatok futkosnak majdhogynem egy helyben állva a holdvilágban. Mit beszélgettek? Volt-e idejük kicserélni küldeményeik zsákocskáit e pőreségeknek a mályva alatt? Aztán ismét egyedül haladt. Egyedül a puha massza. A takony-tigris. Puhán radírozva a fekete földet (mely alant olyannyira tiszta, hogy ki ne kívánna benne térni nyugovóra?!), kikerülte a künn felejtett kapát, majd körülrajzolta ezüstvesszőjével az alvó kutyát, vagy annak álmát. Körülrajzolta anélkül, hogy csak meg is rezzent volna az éber eb. Bár látni, a kutyaálom láthatatlan foltja s a meztelencsiga-nyom egy ponton összeért már-már, de haladt tovább éberebb ólak felé a hajnalicska-allén kifordulva. Akárha halinacsizmában futna valaki az elföldelt fekete kiskutyák fölött, szűz havon. Haladt, mint egy közösülésben megzavart nehéz kan, csorgatva eltört lázmérőjének higanyát, a garázs körüli lila salakon. Muslincák ragadtak a friss nyálkapántlikára – szikratávíró-jelek. Haladt, s akkor visszaért ide: e két tövis közé, hol térdelek, meztelen, s a tövisek, mint szénrudak kigyúltak, már-már összeérve a napban, és kezdődött elölről, csak színesben, ugyanaz, ugyanaz a film. Döfnek-e, döfnek-e, egyszerre döfnek-e?

Egykor itt (száz méterre házamtól) vezetett a Zágráb–Zombor vasútvonal.

Zágrábból utaztam Kanizsára, s néztem a kis telepi házakat – mit, mit is gondoltam?

Emlékszem, egyszer egy lánnyal zárkóztunk be a toalettbe, s míg ott rázkódtunk, lehajtott feje fölött én a telepi virágoskertek zöld, sárga, piros kaptárait bámultam, és arra gondoltam, hogy itt, igen, itt élni is lehetne tán…

A hátsó udvarban egy rothadt bőröndöt találtam. Tulajdonképpen már csak rozsdás fémkerete és füle volt meg.

Kezembe veszem, gondoltam, és lábamon a fehérbetétes cipővel, mit szintén a szemétdombból bányásztam, észrevétlenül kislisszanok a kapun, ki, el – végre, valóban! – a nagyvilágba.

Ki! El!

Istenem, nem bírok mozdulni, térdre rogyok, összeesem (mint gyerekkoromban a patkányfarokkal teli dóznival kezemben) e nem létező súly alatt.

Előkerült a ciklámen ceruza. Tulajdonképpen nem is volt elveszve, itt volt egész idő alatt: virágnyi fallosz, beszorult az ágyak közé. Most aztán többé nem szabad kiengednem karmaim közül! Legjobb lesz, ha mutatóujjamhoz dunsztgumizom.

Nézem a televíziót: Dél-Amerikában ismét ciklon pusztított; szálltak a fehér házak, mint kartondobozok.

A ciklonokat mihez kellene hozzádunsztgumizni? – kérdem.