Szenteleky

Egy padláson Szivácon megtalálták Szenteleky (Stanković) Kornél költő (orvos és irodalomszervező) kerékpárját. És lehozták. Az sincs kizárva, hogy már előbb megtalálták, de csak most hozták le. Nem egy ember hozta le, pedig úgy könnyebb lett volna, kényelmesebb, hanem ketten – vigyázva, lassan, méltóságteljesen, bár senki sem nézte őket a kapu alatt lihegő kutyán s az udvarban kaparászó tyúkokon kívül. És megmosták. Mosták, hárman, műszivaccsal Szenteleky Kornél költő (orvos és irodalomszervező) kerékpárját. És megkenték. És ott állt a csillogó fekete bicikli két tömött kerekén megfelezve az eresz árnya által, a fecskék isteni landolásai zizegesítette levegőben. Senki sem mert ráülni. Még csak eszébe sem jutott senkinek a három jelenlevő (két sziváci és egy sziváci születésű újvidéki polgár) közül. A gyerek meg már csak akkor ért haza, amikor a kerékpárt ugyanúgy, ahogy a létrán lehozták, méltóságteljesen, akárha Kossuth csontjait szállítanák, átvitték a még tatarozás alatt levő Szenteleky-házba. Féltek tán, a hajtószíj (akkor még nem volt biciklilánc, nem találták fel, vagy már feltalálták, csak még nem jutott el a provinciába – nem csapkodták vele arcon egymást a kamaszok) elszakadna, elpattanna, hiszen vékony, mint a bőgőhúr, és rózsaszín, mint az emberbőr. Tán azt is át kellett volna itatni olajjal? Roppant nehéz ilyen, egész irodalmunkat érintő, bár első pillantásra részletkérdésnek tűnő, ügyekben határozni (okosnak lenni).

Ezzel járt betegeihez és házimulatságokra, hol olykor udvarolt, szemérmesen, de tbc-s lázzal, és színészkedett is…

Költészetünk első kerékpárja! (Szentelekyé már örökre a sárga trikó.)

Mind többet tanulmányoztam, nemegyszer a helyszínre is utazva, akár egy frissen kiemelt mamut-csontvázat. Majd ferde mennyezetű padlásszobámban (ahová ilyenkor már felszorul a baracklekvár illata): Tour de France-okat, tour d’ horizonokat szerveztem, istentelen hajszákat, marékszámra zabálva az ajzószereket, végtelen asztalom körül, félre-félrepillantva nagy konkurensemre, a Göncölre.

Éppen így köröztem akkor is, amikor a belgrádi rádió 3. programján Anna Ahmatova verseit kezdték olvasni – oroszul! És én, anélkül, hogy egy pillanatra is elgondolkodtam vagy legalább leszálltam volna a couleur locale elméletírója s az akácok költője kerékpárjáról, megnyomtam a pedált, és leereszkedtem zötyögve a frissen festett falépcsőn – a repedezett pisztolytok-forma biciklitáskában csíptetővel, kiszáradt olajcsöppintővel, a spanyol szótárral, a köpetes kék üvegcsével –, és Moszkva, Leningrád irányába indultam (kicsit úgy, mint egyik önfejű rokonom, aki Oroszországon keresztül indult egykor Amerikába) végre majd ismét átroboghatok (csikorogva bár) a Téli Palota porfirtermén, a Scsukin-szerzemény Cézanne-ok felé, végre ismét átvághatom (csikorogva bár) átlósan a volt forradalmak végtelen havas tereit, végre ismét át, át!

Persze, jól tudom, a kávédarálót majd vissza kell juttatnom a sziváci emlékszobába (már előkerült a fehér íróasztal, a fehér köpeny, az orvostáska, a németül írt dráma is)…

Költészetünknek nagy-nagy szüksége lesz erre az ős-kerékpárra (sőt, még régebbi költői-kerékpárok „bélpoklos biciklik” után is kutatnunk kell: o – o

Induló költőinknek sorban meg kell majd nyergelniük Szenteleky kétkerekű Pegazusát, meg Tour de France meg tour d’ horizon, meg – tour de mort.