Két teniszütő

Ötéves koromban egy pirosan izzó, áttetsző daganat nőtt jobb felől az államon: guga.

Még ma is pontosan érzem gyöngytyúktojás-formáját ujjaim között, még ma is hallom benne az elviselhetetlenné fokozódó fájdalom ketyegését, ütéseit, már-már robbanásait. Elvittek orvoshoz. Néhányszor már jártam nála a főutcán, a VIKTÓRIA fényképészszalon mellett. Igen, valahogy azok a nagy esküvői fényképek – amelyek később idiótikusnak tűntek, most pedig mindinkább angyaliakká lesznek számomra ismét – elválaszthatatlanok az egésztől. Kosztolányi Árpádnak hívták; lányait jól ismertem a strandról, ciklámenszín fürdőruhájukon erős, ó istenem, milyen erős, szőrzet ütött már át… Kosztolányi esténként zseblámpával járta a várost. Mi sem természetesebb, mondhatnánk, mint zseblámpával járni a sötétben. Igen, de nem felénk, ahol egyedül csak őt láttam lámpával az utcán. A fekete zseblámpa valami furcsa idegenséget kölcsönzött neki: lámpára volt szüksége, hogy közlekedni tudjon közöttünk. Még ma is, ha ezt a szót hallom: mizantróp, dr. Kosztolányi sötét arcát látom, jóllehet semmit sem tudtam róla és ma sem túl sokat – Csáthtal lakott egy időben Pesten és tán Palics, Ludas környékén…Elvittek gugámmal hozzá.

Látom nagy-nagy rezgő kezében a kést a lámpa felett kormosodni, izzadni.

Kivágta.

– A költő öccse – mondta valaki az utcán – kivágta a gugáját.

Az a kormos, izzó kés keresztalakban vágta belém a különös, azelőtt sohasem hallott szavakat: guga, költő …

Ültünk a füves árokparton, vagy a nagy gesztenyefák alsó, vastag ágain és vártuk a szabadkai vonat utasait. Meleg volt. Por. Csönd. Nem voltunk fáradtak, álmosak, mégis, akár a vadállatok a hosszú-hosszú lesen, szinte aludtunk…

Sokszor megtörtént, hogy csak egy utas érkezett Szabadkáról Kanizsára: egy csúnya öregasszony, talpig feketében, púderba mártott fejjel, nagy fekete bőrönddel. Nem is a csúnyaság a pontos kifejezés, hiszen az egész jelenség inkább az idegenséget, az idegenség csúnyaságát, rútságát jelképezte számunkra. Néha, ha zajongni kezdtünk, lassan felemelte nehéz tekintetét felénk a fára. Egy szomorú gorilla nézte a csipogó makimajmok fürtjét.

– A költő húga – mondta valaki –, a költő húga gorilla.

Guga, költő, gorilla…

Az elviselhetetlen fájdalom az idegenség elviselhetetlen rútsága.

Egy ilyen spirituális élet-életmű kellett, mint amilyen Kosztolányi Dezsőé, hogy e szavakat s általában a szavakat (sebeket és rútságokat) kissé tojásdadabbá (gyöngytyúktojás-forma, írtam az előbb!) görgesse-pörgesse, kissé könnyebbé, kissé szebbé tegye számomra…

Ott voltam, mert éppen Szabadkán laktunk 1972-ben (úgy látszik, gyerekeinknél is megismétlődött a szabadkai intermezzó, mint nálam családunk nagy krízisekor – hogyan is tudta kiegyensúlyozni azt a szörnyű billegést apám?), amikor lefolyt a romlott, sűrű paradicsomlé a Palicsból. Romlott, döglött vért is mondhattam volna. Ott álltam száraz tónak nedves partján.

Az emberek beszaladtak a sárba és kapkodták a még ficánkoló halakat a nagy műanyag zsákokba. Egy agg festő (alumínium csövön lélegzett), felállította állványát, s nyugodtan festette a fáradt, mind fáradtabb halak között ficánkoló embereket, festette a pokoli „paradicsomi” látványt… (Apám mesélte, hogy ő is telerakta hallal a kocsi csomagterét és otthon megfürdette őket a Tiszában.)

Ott álltam, mikor végképpen kiürült a tó, ki a környék. Mintha a levegőt is csak lecsapolták volna a parkról, s már mindannyian alumínium csövön keresztül szívnánk a levegőt. Bűzlött a környék. Nem értem a halakhoz, mint apám, de bűzlöttem én is.

Ott álltam, s a tó közepe felé két rönkre lettem figyelmes. Sokáig néztem őket, majd, magam sem tudom, miért, elindultam irányukba. Talán azért, mert miután a vizet és a halat eltávolították, úgy gondoltam, ami ottmaradt, az már az enyém, amit az emberek és a gépek otthagytak, azt nekem hagyták ott.

A leégett nádasban, a megszenesedett sástorzsák között dagasztottam a sarat, kezdetben még ügyelve némelyest külsőmre.

Vasmacskák talán?

Szobrok?

Ahogy közelebb másztam, már úgy éreztem, az alumínium csövön légző festő vásznán mászok, két emberalakot, két sárral tapasztott, különös pipiskedő pózban megkövült emberalakot láttam, 3–4 méterre egymástól.

Egykor fehér ruhában, fehér cipőben lehettek.

Egyik helyen még szépen látszott a ruhák fazonja, a másik helyen pedig be lehetett látni a csontváz belsejébe, ahol egy pillanatra úgy tűnt, bagoly vagy varjú fészkel. Magasra emelt kezükben moszatos teniszütők…Már kifelé igyekeztem, amikor hirtelen visszafordultam.

Kosztolányi és Csáth?!

Lehetséges, dünnyögtem nyakig a sárban, hiszen ha rájuk gondoltam, mindig teniszezni láttam őket Palicson, és most, hogy minden lecsapoltatott, természetes is, hogy valóban megpillantsam őket.

Magasra emelt teniszütőjük között a nap…

És most már, mondtam valakinek a parton (régi nagy novellatémámra gondolva), csak rendbe kell hoznom a ruhájukat (a bagoly, a varjú benn is maradhat) és megmozgathatom, megszólaltathatom őket a fenyves mögötti vörös salakpályán, hiszen már ismerek mindenkit a közönség közül is.

Kosztolányi Dezső és Csáth Géza aznap délelőtt érkeztek Pestről és első útjuk a reketthúrozó mesterhez vezetett…