Kodály

Az idén egy kicsit korábban találtál reagálni a tavaszra, egy tizenhatoddal előbb koppintott szép metronóm-fejed és elrepedt. Előbb nyitottál kaptárt s a kóta-méhek nem másznak már vissza többé torkodon, hogy ismét rétre repüljenek, a viasz-sántikán szabályos játékaik vég nélkül játsszák… Vagy a virágok késtek az idén, hiába rohannak már, mint vízeséshez tutajok, a művirághegyek. És a szakállad, ó, a szakállad, legszebb hangszered, nyesett hangszered, mint hegedű csiga-fején csavarodnak álladon a selyemmé-ezüstté finomult birkabelek, mézet fúj ily szálasan szél. Most püspöklila bársonybelsejű tokba tesznek Téged és leengednek, ajándékba adnak, mint egy citromszín-erezetű hegedűt, az egész lakás megváltozik, ha valamelyik szekrény fenekén fekszik egy hegedű, vagy legalább a tokja, és a föld is meg fog változni, mert te majd felstimmeled a fák sáros gyökerét. Óriás koponyádat gyermekhegedű-fejnyivé csiszolja a szél, hegyből vési ökölnyivé, átdobja rajta a húrrá foszlott, elviselhetetlenül rezgő világot, és kis füleddel mint csikorgó fekete csapokkal hangolja. Könnycseppjeim is hosszúra nyúlnak, és akár húrjaidból a halál, pókhálót szövök, íme, hogy kihalásszam az éterből egyszerű szellemed, mint egy legyet. Valóban, ez a tavasz szebb az összes eddiginél, de a nap még gyenge, nem értem, Zoltán bátyám, miért tetted fel már a napszemüveget? Siratlak, mint egy szamár, mint a sok seszínű veréb ablakom alatt a platánfán. Meghaltál? Csak a hangszerépítő bontotta szét hangszerét, kilökte a húrok alól a lábát, kilökte a szekrényt tartó körtefaoszlopot, kiporolta, vigyázva, előbb selyem, ezüst, majd fekete fényhatlan papirosba csomagolva a rózsafalapokat… Az idén egy kicsit korábban találtál reagálni a tavaszra. Egy tizenhatoddal. Ez a tavasz, ó, ez a tavasz! legszebb öregjeinket bántja. Homlokuk közepén már kis tócsában gyűl a harmat, bőrük elpattan, mint nyírfán a balettcipő-anyagszerű háncs.