Egy iskolapadra

lábam messze kalimpál a mocsokpolitúros kalodalyukon a térkép citromhomokját antracénóceánját kavarja immár száz éve és én még mindig nem tudom melyik a tisza jobb partja melyik a tisza bal partja forgok benne ártatlan örvény mi csak szalmaszálat könnyű szennyet tud táncba vinni forgok a szégyenpad fenntart akárha forrázó teknő láncain forognék ceruzám száraz ág kivirágzik a fenékbe szúrva füzetem üres lapja között az iszap finom kópiapapírja radírommal rák hátrál míg én a városka kurvájának nevét vésem a padba vésem szívét nyíllal átlőve annak akivel szerb szürrealista költőket olvastam 1955-ben mégis valami tartást adott a pad szamárpadból érkeztem pattanásos nagy fülekkel de nem a jobb oldalról hol törpülő póznasorokat de nem a bal oldalról hol növekvő póznasorokat rajzoltak a perspektíva fogalmával ismerkedő gyerekek a szamárpad hátul volt középen az izzadó dobkályhánál szamárpadból érkeztem a szégyenpadba mely mégis valami tartást kölcsönzött nékem hiszen mihelyt felszabadíthattam végtagjaimat elvágódtam hanyatt (a hanyattlöki volt a kedvenc kocsmánk) így olvasok most is tarkómat a földhöz ütögetve ritmikusan pedig hát én majd hasra szeretnék fordulni nagy szégyenemben koporsómban mely szintén elnagyolt össze-vissza firkált s teleonanizált lesz a nap mint óriáslencse néz NAGYÍT majd átszúr a vékony fűzölddel varrt földtakarón hamuszín számba semmihez szögezve marhanyelv-tekercsem immár mindörökre