Elsőnek
| Mert ha netalán nem tudnátok |
| Én hasogattam szét elsőnek |
| Pörge kis vizes bárdommal |
|
Fogvájó
| „Nincs az egész városban” |
| Nem tudja hogy ezzel végképp |
| utolsó fegyverünk is elvétetett. |
|
Ceruzával írt vers
| Ma (dátum) ennyi meg ennyi órakor |
| Ha eléd csúsztatom e versféleséget |
| Azért mégiscsak bolond nagy dolognak |
| És még egyszerűbb is lehetne |
|
| X-szel jelölném azt a pontot |
| Amelynek ezt a bolond nagy dolgot |
| Kellene kiváltania barátom |
|
|
Sirálymellcsont
|
B. Sz. Gy., a grafikus emlékének
| Az EXCELSIOR terasza alatt |
| Narancsosládákat építettem |
| Amikor a sirályból kiesett mellcsontja |
| Kikerülte a csőrt a karmokat |
| És mint a régi szentképeken |
| A részletesen megrajzolt lélek
|
| Megállt egy pillanatra a sziget fölött |
|
Képeslap
| a révkapitányság sarkánál |
|
Csendélet
| ahogy fel akarok kelni az asztaltól, |
| hogy kalapom véve a városba menjek, |
| derekamba nyilall valami, |
| visszaejt, mint egy dobra, a székre. |
| Faragott, rossz régi szék. |
| Mi az, kérdezi az asszony. |
| három hideg hajában főtt krumplit |
| ügyesen félretolva úgy teszek, |
| mintha az újságpapiros szélére jegyezgetnék. |
| Verset akarok éppen írni, mondom, |
| verset erről a három hideg krumpliról |
| itt a repedt márványlapon. |
|
| isiasztikus ideggyulladás. |
|
|
Eső
| A szakadékok most megtelnek |
|
| De pisztráng nem ólálkodik |
| És bakelitcsülkű vadak sem |
| Ugranak ilyenkor át elvékonyodva |
| Fejükön kés formájú gyümölcsök nőttek |
|
| A szakadékok most megtelnek |
|
|
Arckép forradással
| Hogy gyilkossági, öngyilkossági kísérlet |
| nyoma-e ez a tíz centiméternyi forradás |
| itt a nyakadon, mellékes, |
| és az is, hogy nekem mi közöm hozzá, |
| inkább csak azt említeném, hogy valami |
| megnyugtató komolyságot kölcsönöz |
| A varrás kis lyukaiba belerakódik a por, |
| amikor több mint valószínű |
| tűvel piszkálgatom az öltés helyeit, |
| figyelmesen, mintha még csak most varrnám össze, |
| mintha mindig nyitva szeretném tartani. |
|
Körénk is kört rajzoltak a vízen
| Azon a kis szigeten szerettünk volna élni |
| Egyszóval messze az emberektől |
| Már ahogy az lenni szokott |
|
| Ő rajzolni tanította volna a gyerekeket |
| Mivel már volt is némi adottságuk |
| Szabályos köröket tudtak rajzolni maguk köré a vízen |
|
| Én meg hosszú évekig vártam volna |
| Sókristálypagodákkal dobhártyámon |
| Orromban a szamáristállók bűzével |
|
| Ám a gyerekek körénk is kört rajzoltak a vízen |
|
|
Golfpályát nyírtam
| Babakocsira emlékeztető masinámmal |
| Míg az elvtársak egymás hátán |
| Ásítozva próbálgatták új botjaikat |
|
| Ügyesen kerülgettem a fagyos gyantájú |
|
| Lent már vízre ütötték a napot |
|
| És hála istennek egyáltalán |
|
| Angyalt nyírhat így a fenti fodrász |
|
|
Gyümölcsszállítmányok az éjszakában
| Mintha felszaladt volna a lázam izzadok |
| Lerázom számba teszem a kis lázmérőt |
| És kiállok így meztelen a balkonra |
|
| Hatalmas sötét teherautók |
| Sátruk elöl-hátul felcsavarva |
|
| Az intenzív gyümölcsillat ébreszthetett fel |
| Ma talán végre valami jeges húsú |
| Amiben mint egy prizmában |
| Átrendeződik hiányos fogsorunk |
|
| És mellette a rádión cédulát hagyok |
|
| „Reggel én megyek piacra” |
|
|
Doreen 2
| azért írom neked ezt a verset |
| mert úgysem tudod elolvasni |
| mert különben sem érdekelnek |
| (a Braque-ot is csak azért törölgeted |
| mit is jelenthetnének neked |
| buja trópusi virággal bélelt lány |
| még az első fázisból való |
| mégis néha nagyon megörülsz |
| (ezért említem újabban a versben is |
| a neved) amikor megmutatom |
| meg úgylehet versem üressé vájt |
| legtöbbször kihullanak a kezedből |
| és a nagy csörrenésre fölébrednek |
| a szomszédok mert a modern házakban papírvékonyak a falak |
| megörülsz amikor megmutatom |
| az újságokat (pedig ha tudnád |
| milyen nyavalyás újságok ezek) |
| mert tudod hogy majd pénzt kapunk |
| annál többet minél hosszabbak |
| annál többet minél hosszabbak |
| annál többet minél hosszabbak |
| (ez a versem nyolcvanöt soros) |
| múltkorjában amikor azt a |
| kétszázötven soros verset |
| hogy hosszan írhassam versem |
| én szeretném ha többször is |
| igaz különben sincs sose kedvem |
| 186 centiméteremnek kicsi |
| hajótöröttként akarok hánykolódni |
| rajta és lassan alásüllyedni |
| úgy hogy észre se vegyem mikor |
| minden versbe bele akarok fulladni |
| bele akarok fulladni minden versbe. |
|
A fehér homoknál
| Az ellenség szájtátva feláll |
| nyugodtan leolvashatnánk számjait |
|
|
Mint egy dobot üti előbb kecskebőr ruhánkat át
| A nyíl ha szívünk felé száll |
|
|
Puha mozdulatok
| egy intenzív éj előkészületei |
| a karmester még nem jött be |
|
| Valamivel már kevésbé veszem |
| tömérdek apró ravasz operáció |
|
| A másik szobában ágyad előtt |
| lefejtett fekete prémgallér |
|
| Nem akarom hogy lefényképezzenek |
| tegnap sem sikerült nekik |
| behúzódtam az asztalfiókba |
|
| Valamivel már kevésbé veszem |
|
|
Tollai forogva hullanak alá
| az is örvénylik egy ideig |
| majd csak a toll rezeg tovább |
| Azelőtt sosem gondolkodott |
| hova is jutna ha meredeken |
|
| Tollai forogva hullanak alá |
|
|
Százszor harapok szivacsba
| A fogak az állkapocs izmainak |
| kondícióját nagy sós szivacsba |
| harapdosva sikerül bizonyos |
|
| Valóban hogyan is néznék ki |
| fogatlanul lecsüngő állkapoccsal |
|
| százszor harapok szivacsba |
|
|
Nemsokára előszedik korcsolyáikat
| Nemsokára előszedik csillogó |
|
| A hideg fém mint a hattyú |
|
| És biztosan lesz majd olyan is |
|
| Nekünk is többször kellene |
| Mert ha így kapásból csináljuk |
| egy-két sejtre majd nem rakjuk |
| és az furcsa dolgokba kezd |
|
|
A folyó már zavaros
| Mutatóujjammal a felhasadt gyümölcsben |
| várom hogy a nyár is feladja velem |
|
| Kedvesek hozzám e vak állatkák |
| érzik sebeim kénes illatát |
| az én púpjaim a legpuhábbak |
|
|
Ökörbőr sátrunkból
| Csak most ahogy fel akarok |
| hogy zsíros bakancsom helyett |
|
|
Bábel tornya
| Első jelentősebb diverzáns akciónk |
| közvetlenül kaktuszkorszakunk előtt |
| Bábel tornyának ledöntése volt |
|
| Csak az első téglát nehéz kirántani |
| hogy újra ne építtessék velünk |
|
|
A kutyák messzire előreszaladtak
| A kutyák messzire előreszaladtak |
|
| A szigetre nem jöttek velünk |
| összezavarodnának az iszapkockákon |
|
| A csillagok fához ütődnek |
|
| Az emberek pontos varsáit |
|
|
A robbanás bearanyozza
| sokszor már teljesen száraz |
| s ha netalán közé vágódik |
| a robbanás bearanyozza orrom |
|
|
A hegy magába fordul
| Mint a tavasz darazsaitól |
| keserű mézétől rettegő medve |
| a hizelgő folyó hídjait felszaggatva |
| a várat múzeummá alakítva |
| legfeljebb egy-két kis amatőrexpediciót |
| engedve telepiszkolt folyosóiba |
|
| Meztelen két csőre töltve |
| az első énekesmadarat várom |
|
|
Ahogy e kisvároson átvonultam
| Ahogy e kisvároson átvonultam |
|
| Makkot szedtem törlőguminak |
|
| Ahogy e kisvároson átvonultam |
|
|
Merre is induljak
| a távolságok már itt benn is |
|
| Mégis jó egy kicsit mozogni |
|
| A fegyvert egyik vállamról |
|
|
Az ellenség birsalmát rázott
| Egyik kezünkben páfránypárnánkkal |
| másikkal a sátorlap sarkát tartva |
|
| birsalmát rázott lapunkra |
| mind agyonverve állatkáinkat |
|
| Egyik kezünkben páfránypárnánkkal |
| másikkal a sátorlap sarkát tartva |
|
|
Ma végre muszáj volt
| Az ellenség rózsaszín orrában nyomunk |
| Az első sorból engem lőttek ki |
| a másodikból én lőttem ki magam |
| a harmadikból engem lőttek ki |
| a negyedikből én lőttem ki magam |
|
|
Úgy kezdődött
| nem volt időnk borotválkozni |
| rezgő ujjainkat többé már |
| a fa sáros gyökerét az ég felé mutattuk |
| tükreinket puha itatósok közé raktuk |
| kis korallszigetre húzódtunk |
| rózsaszín sün hátán kuporgunk |
|
| tengeri csillagot nyeltünk |
|
| nem volt időnk borotválkozni |
|
|
A komlólugasban
| erővel háborúsdinak nevezni ezt |
|
Iniciálék méregzöld kertecskéiben
| mind nagyobb körben keresi |
|
| ő fogja át az egész világot |
|
|
| majd végtelen fekete szárnyát |
|
|
| szűrőberendezéseket megkerülve |
|
| torkuk ezüstösen harmonikázott |
|
| csizmádról leolvadt a sár |
|
| késed beleszaladt a zárba |
|
| az űr rosszul rakott fészkéből |
|
|
| az istráng fekete szalagait |
| a szemellenzőt tanulmányozzák |
| a semmibe döfő kocsirudat |
|
| fogai között száraz virággal |
|
|
| megnyúlt mint az akasztott |
| mintha mi sem történt volna |
|
| mint a kietlen palicsi állatkertben |
|
|
|
díszes kis szarkofágokban |
| díszes kis szarkofágokban |
|
| selyemgubót hegeszt a halál |
|
| így népesedik jövevényekkel |
| mert élni kezd padló alatt nád felett |
| éppen érkező magadnak is kosarat adva |
| mint egykor a szép lófejű fiú |
|
| mint daganat piros gömbjében |
| szavaid egykor bennük ketyegtek |
| mikor ér lánghoz s fut vele |
| mikor kap lángra a cseresznyevirág |
| isteni formájával versenyezve |
|
| farktollad mikroszkópfelvétele |
|
| páfrány-halcsontvázad szájában gyökér nikkelhorgával |
|
| analfabéta bányász fekete herbáriumában |
|
| kenyérből mintázott halotti maszkja |
|
|
| cseppet sem olyan egyszerű |
|
| a hason hálóba csúszó kapus |
|
| sirályok galambok gipszből |
| a narancsligetben képrádió |
| gyerekek nyakig rothadt parafában |
|
| sátra szentélyében ki darabolta |
| s rakta az ömlesztett sajt |
| ezüstháromszögeivel körül |
|
| valahogy megfeledkeztek róla |
| ez így szokott lenni mondják |
| s szembe máris forogva jöttek |
| a fegyőrök vasrúd-vasrúdon verklije |
| könyvjelzőszalagot tett a hóna alá |
|
| ha tésztacsőbe réved mondják |
| a medencében körbe-körbe úszkáló |
|
| vízbe lökve kád pereméről |
| a kis orosz tranzisztorost |
|
| nemzedékem mégsem helyezte |
|
| mintha lángra lobbant volna a filmszalag |
| mintha meggyújtotta volna magát |
| sosem volt ilyen kellemes meleg |
| a mennyezetre csapta volna valami |
| elolvadt a csokoládé-telefon |
|
| vállukra csapott kabáttal |
| kár hogy éppen a sarkába kerültek |
|
| a csont kereszt alakú helye |
|
|
| sarah fordítva jön be a monitorba |
| sarah napra megy de nem néz bele |
| sarah majd meghal nevettében |
| sarah minden pillanatban felugrik |
| sarah fejébe veszi a kanárit meg kéne fogni |
| sarah a szkizofrén periódusban festett képével hat |
| sarah azt mondja legnagyobb baja hogy végtelenül naiv |
| sarah képes azt beolvasztani |
|
|
tizenkét órával visszatérése után |
| végül már maga sem tudta mit nem akar |
|
|
nem lehet bűn nélkül hordani |
| égessék el az idegen szöveteket |
| gyújtsák alá e pompás tagálfonásból apró fehér szárnyakkal körülhurkolt |
| csőszerű gyász- és hárskalapokból felhalmozott máglyát |
|
Luther halála
| kretonnal bevont apróságok |
| a nagydolog állva végzése tanúk előtt |
| albert gróf egyszarvú-port ad be |
| meg akarsz-e maradni hited mellett |
| nem zúg-e valami sisakodban hátul |
| mit használ itt a beöntés |
| jobb oldala már megfeketedett |
| és az ember mindezek után azt meri állítani |
|
Lyuggatott gumicső
|
paul celan emlékére
| o tört aranyat nyers embereket |
| o vagonokba romokat gyűrt ólomtetőket |
| o a kertekről ködgomolyok o |
|
| o ENGEM CSAPSZ BE HA FEHÉR NYAKKENDŐT |
| KOLIBRINYELVVEL MINT KORBÁCCSAL |
|
|
|
Málnakör
kislányom leesett körmére
| a mosoly gipszfodrait ragasztják a csatorna alá |
| az agy váladékát vezeti más váladékokkal egy gödörbe |
| népesítik be ismét énekesekkel |
| s a holdként kelő puha körmöcske |
| nemsokára újra áshat: szemet. |
| hacsak nem lép rá az asztal |
|
| mit más űrök mákszeme vert |
|
| az angyalszárny utolsó pehelytollai helyén |
|
| az űrt szántó lila ekevas elé |
|
| a fűrészporpuha szeméremdombra |
|
| muffba rejtve egyik kezét |
|
| üthetsz-foghatsz játékhangszereden) |
|
| fejetlen légy röppen rézhálón |
|
| – az ember nem ökonomikusan legel |
| nincs már mit szagolni alulról |
|
| szétfeszíti az olló állkapcsát |
|
| hadd marja kalapács tarkójába |
|
| beszakad a gomba havas jegén |
|
| nincsenek összefűzve a csontvázak |
|
| mennyországpuha ismét minden |
|
| véres húságyukban a csontvázak |
|
| hogyan kerültek a manikűrkészletbe |
| ezek a tűk amiket majd vallatáskor |
| a letépett köröm alá vernek |
|
| karmok színes csokrát nyújtja |
|
| a madár szívéről lepattant egy pikkely |
|
| még látja magát benned: hulla: |
| kaucsukbaba kezébe haraptál |
|
|
| |
| mind mélyebbre süllyednek a forró mészben |
| a vérző taraj még tudott a világról |
|
| |
| a kanalizáció tágas folyosóin |
|
| |
| a borsószem töri a leforrázottat |
|
| |
| még rezgi a szenny zuhogását |
| a semmi szeplőtelen ágyneműjén egymásbadőlt |
| szerelmespár csontkeresztje |
|
| |
| TŐMONDAT VOLTUNK A VILÁGRÓL |
|
| |
| nehogy a kapcsolóba botoljunk megijednél |
|
| |
| nő a pont a szabálytalan szárnymondat végén |
| megsavanyodott a közösülés kenyérfalatja |
| nem fűz már drótnemiszerv |
| nagyító gyilok jár vágja át a szíjakat |
| melyek a méregzacskót a lélekhez kötötték |
|
| |
| az én homokzsákját szórva |
| külön-különminden |
léghajózik |
| fekete zászló alatt |
elhajózik |
|
| |
| angyalom szól végre ő is |
a mész beoltatott |
|
| ZENEKALODA mondom tovább kurblizva AZ ANYALÚGOT MI SZÜRCSÖLTÜK |
|
|
| tetves zöld nyelveid lefagytak |
| így fagyott le a mindenség az ő homlokáról |
|
| most már csak a bólogatás van: van. |
| szívemet döfködő kis nemiszerv |
| hogy átússzuk a langyos folyót |
| fájó szívemet döfködő majomfaszhegy |
| hogyan lebbenjen az angyal |
|
| pecsétviasz a habzó veszett szájon |
|
| kés fokával tisztított belek |
|
| semmirevertfélre- |
harangok |
|
| mocsár wertheimszekrényében |
| már pöttyös fürdődresszben |
|
| vattacukorral közelíts |
kövekkel |
|
| AKASZTVA MÉG ELÉLHETTEM VOLNA |
|
| ostyaszemétben a trafiktól srégen |
|
| a kefélő v-kkel földnyelveket pusztít |
|
| keresztbedöfött üvegkarókon futva |
|
|
| megöregedtél |
mire kigomboltad |
| valaki kikapja lábad közül a fehér rózsát |
| óriáshal májából fűrészelték |
| a sarokig követed tekinteteddel |
| óriáshal májából reszelték |
|
| ki a felszínes ember e túlvilágon |
|
| haját dicsérted |
és éppen haja nem volt |
|
| felszínes ember |
mennyezetre ragadtál |
|
| ki a legszebb az egérlakta patkánylakta görénylakta kis országban |
|
levetetted a púpos zubbonyt |
|
| fogai között fehér rózsával |
| kit gesztenyesütők sem segíthettek |
| szívén forró paripacitrommal |
| kit bárányai sem bégetnek |
|
| a sarokig követem tekintetemmel |
| kagyló szarkeresztje előtt térdepelve |
|
|
A MÉG FORMÁLÓDÓ KÖLTEMÉNY |
|
| méhek balzsamozzák az egeret a patkányt |
| a kaptárba szorult orrszarvút |
| hátán tizenhétben helyben ugrott megállt az óra |
| méhek balzsamozzák gőzölgő viasszal |
| kosarában karfiol galambok |
|
| angyalom szólt ismét |
dürer nem látott orrszarvút |
|
nemlétező dudorokkal dolgozz |
|
| ha az orrszarvú tülkére karfiolt tűztek volna |
| ha előbb szép ívben te is karfiolt háríthattál volna |
| és csak utána zuhansz közénk vissza újra |
| ha karfiollal hónod alatt fényképeztek volna |
| ha karfiol közé rejtettek volna a kofák |
| ha a lányok karfiollal dörzsölték volna bokád |
| ha még egyszer havas karfiolba haraphattál volna |
| ha karfiolt görgethettél volna fel |
| szívedet a poloskát ha fagyott karfiollal nyomhattad volna szét |
| ha karfiollal tömött koponyával vicsoríthattál volna |
| ha karfiollal vertek volna agyon |
| s a gödörbe utánad karfiol zuhogott volna |
| most és mindörökre harmatos karfiollal hálhatnál |
| most és mindörökre harmatos karfiollal hálhatnál |
hulla |
|
|
| a padláson találtad amikor a levelet |
| mintha csak így is tervezted volna |
| most nem óhajtod porcelánkövérségét |
| az első fordulónál a vánkosba dugtad |
|
| üres szobában jobban érezni enyhe bűzét |
| és majd utolsó hurcolkodásod után is |
| még soká világít a fekete tojásból a lidérc |
|
| tenyere élével a mester meg-megütötte |
| a lágyan forgó türemlő masszát |
| de az ütések is körbe fogództak |
|
| mint bedörzsölt rühes koponyában |
| rég elhatároztad magaddal majdnem mindent |
| lesz ott bőven az új vidéken |
| igaz voltam emberek között akik nem tudták |
| keresztben és összevissza is pontok |
|
| ha válladra emeled a korsót |
| döfőszerszámmal pózoló fegyverhordozó |
| alig tartod már nyüszítve |
| hogy eldobni valamit üres szobában |
| akkor meg már miért nem tartanád |
| széttaposott vérebed sárga bőrén |
| a semmi mozgó sörét-gúláján trónolva |
|
| mint egykor tartották közömbösen |
| tudatában a téves világképnek |
| valamibe majd úgyis kapaszkodni próbálsz |
| földbe vagy egekbe fúlva az utolsó órán |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| mert ha közben ólompontot is kap |
| a pézsmapocok nem ejti el zöld nádszálát |
| mit hasában a nagy vakságot látó kis vakokkal |
|
| a szív mákba hempergetve már az is |
| elhaló hullámverése dobja partra |
| a tetőmély temető üvegcölöpét |
| legalább a mocsár lélegezzen |
| meneküljön a karfiollal tömött kis koponya alagútján |
| amin az arzént és a fűrészport betáplálják |
|
| falaink között csak a: s(ír)ás. |
| a halál hajóablakaiba rakja lakkozza körmeit |
|
| nem tudunk egymásról de még együtt követjük |
| saroktól sarokig az üvegtáblát cipelő aggastyánt |
| s ha megbotlik majd zuhanunk csörömpölve mi is |
| háttérbe tűnnek a halántékcserepek |
| mi szüksége is fejére a hasbeszélőnek |
| hadastyán orfeusz mint roppant citerát tartja |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| és jelentéktelen változtatásokkal |
| figyelembe véve hozzátartozók jóakarók sugallatát |
|
a gerinc már csak mint gerinchúr |
| megismételtetik a fogadás |
|
| a zöld fekete-fehér harakirije |
| állatkertünk zebrái trappolnak |
| tériszonyunk kedves tájékán: SZIK ÉS MÁK. |
|
| egy gyerek átlátszó zsákban |
| megtöretve az esthajnal prizmájában |
|
| a lecsapolt tó közepén két papucs |
| emlékszem tolongtak hogy lássák ahogy vízre lép |
| és nádszállal egyensúlyozva |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| veréb csörren az ablak alatt |
| a kilakoltatott koponyában |
| égve felejtett villany a tavasz |
| puha toll óvja csitítja a rezgő gerinchúrt |
| vagy csak az ágy kínoz valakit |
| leveri szemüvegét csörrenő fogsorát |
| nem keserítette napóleont ágycsikorgás |
| petróleumos falakon matat |
| nem ismer magára önnön vérfoltjában a poloska |
| éjfelen maradunk tán örökre |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| a padláson találtad a korsót |
| amikor tükörbe zuhant a sonka |
| levélben a selyemharisnyát |
| mert közben eltűnt a létra |
|
utolsó jelentkezésem brizbánból |
|
zsebemben rövid kirándulásunk összetolt poharával |
|
képeim és könyveim között |
|
nem nyitok ajtót prágának |
|
jól melegít e kis kerozin-kályha |
| és enyhe bűzt fújsz szerte a világba |
|
| mi is maradna utolsó hurcolkodásod után |
| ha már mint jó boltosok a kopott rőffel |
| a nádszállal sem mérhetsz |
| a nádszállal sem mérheted |
|
|
| mert bevehetetlen vár a torta (írtam) |
|
el is esett dicsőn? azóta |
| némafilmeken üti így össze pincér bokáját valamely idióta |
| és repül repül ajtónak ablaknak karamellizálódó legyekkel |
| a puha és kerek költemény |
| mint ahogy a sirius béta égitestek között a szemétdomb |
|
| szeretjük akár a katonatükröt: hátulján tank szívkeretben. |
| még ostyaemeleteket menthet ékalakban |
|
| gyereket eszel ha édességet |
| gyümölcslé ereidben gyermekeid ha ennivalók |
|
| f. a pálmák között meztelen |
| lesi a kis cukrászgyereket |
| már elérhetetlen sós istenek |
| istállónk nagy sókristályai |
| csillagok szamárbőrmennybolton |
| már elérhetetlen sós vizek |
|
| félmandula- és vaníliarudak citromreszelék |
| narancscikkek és áttört forró gesztenyék |
|
| szelek minden irányból krémporokkal és porcukorral |
|
| csupaszemlégy mint amikor még mondtad: |
| „préselt papírtálcán XX gyertyacsonkkal |
| látni vélem a történelmi kontinenst” |
| mint kirakatüveget ha nyaltunk” |
|
| szétszórt sárga irónok szalmáján |
|
| még néhány töltött bonbon |
|
| édespusztád szélét is gyorsan elérted |
|
|
| hatalmas fekete rajztömbbel hóna alatt szállt |
| a tömött villamosra maga készítette dísszel a nyakán |
| még csak egy zongora hiányzik szólt valaki |
| s a papirosok között valóban volt egy zongora is: |
|
|
visszapillantódra túlvilág gőze csap |
|
sehol vidéked karfiolnapjai |
|
sehol időd ejtőernyős magjai |
|
| rég elhatároztuk tán még a dombról lejövet |
| halat eszünk ha kifizetik |
|
| a váz hegyeit tán nekünk köszörülték |
| díszes hajót húztunk torkunkon a puha palackba |
| leadtuk a pontos döféseket |
|
| a piros sárga zöld apróságok utolsó rángásai |
| még egy-egy csöpp édes váladék |
|
| s most vékony csonttűkön játszol |
|
| „eljátszom mi játék: életem.” |
|
| gyereksereg fut a pokla után |
| legyek kapaszkodtak motorrá bennünk |
|
| csengő jelzi a végállomást |
|
| üveghangon énekli a farkas a halált |
|
|
| fekete tányérok a tisza felett |
| leonardo a főpincér az utolsó vacsorán |
| hosszú tűvel döfi a marcipánt |
| a kanyarban júdás: örvény. |
| vadászünnepségeken keresztbe tett fegyverek sortüze |
|
| ahol a sírok voltak mert voltak nagyobb sörétek is |
| a fenékre állhatok mint óriás elsüllyesztett szobor |
|
| hajszálvékonyan sípoló péniszek |
| a tükörben szeretkeztünk mi is |
| oxigéngyöngyök gurulnak felfelé |
| nyakadról letépték a magad készítette díszt |
|
| rajtam kívül ki már belül vagyok |
| s ha jövök majd a rectum hajóablakán |
|
| a majom paradicsomát nyomja a rácsnak |
| dél felé a hattyú mindig arra jár |
|
| tiszta ujj toalettpapiros vágott dohány |
|
|
| A POKOL dús remek forma (koncz)
|
| mint uccello szép cacciája |
|
| üldöző ó üldözött ó üldöző |
| egzakt összevisszasága a bársonyon |
|
|
az a hat őz tán nem is kellene |
|
| e pákás kis pocsolya nekünk |
|
|
az a hat őz tán nem is kellene |
|
| hajszálvékony fehér gerellyel 12 hajtó |
| finom kis kezükkel mint sartre ha előad |
| 16 fonott farkú lovas: a pokol az.......... |
|
|
az a hat őz tán mégse kellene |
|
| sintér tartja a glóriát a szent felett |
|
| vagy ahogy jancsó mondaná koreográfia |
|
|
az a hat őz tán mégse kellene |
|
| persze van még néhány szép meghatározás: |
| „pokol is csak pokolban van” (holan)
|
| „ott a pokol ahol vagyunk” (marlowe)
|
| de az ő látószöge (oh anima mia) |
|
| bogárkátrány citromszín lepkevér |
|
| szélvédőnkön mint fekete nap egy csupaszemlégy |
|
|
|
|
oláh sándor emlékének
| olykor– – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| (ha új nevét keresném oly-kornak nevezném e főzelékfélét) |
|
| münchenből érkezett az állomástól fiákeron |
| a hang gipszként folyt belé: megsüketült. |
| a föld angyali daganata felé kapsz |
| már-már mondanád is: megvan. |
|
| szénnel vonalazod a feltűzött papirost |
|
| pucolt csirkék: soutine még nem volt divat. |
| rézmozsár: másoltad velázquezt. |
| a kisdeszkán kettészelt hagyma: könnyezel. |
|
| egyik kezedben ecsetcsokrot |
| főzelékként csorranó napunk |
|
| csak most ürességnek nevezed |
|
| nem látod: sírsz. az ablakot az ecetfát |
| pedig te vágtad le róla a lányt |
|
| a szavak tiszta üvegén nézed |
|
| most sikerült összegyűrnöd a gyűröttet: abszolút. |
| mintha csak fényképezkednél vele |
| lefejtesz minden feleslegest |
| akárha rákot törzs nikkelfogóval |
| letördösöd a koponyacsontokat |
|
| valami vaskos belső halotti maszk |
|
| mit gyűrsz majd utolsó falatként magadba |
| ahogy az a halálraítélt is pontosan tudta |
|
| bécsi szeletet és zöld salátát kért |
|
|
| tovább már nem tágíthatod |
| a dalból vízbe ugró béka körei |
| elhalnak az éj bársonytonnái alatt |
| pontosan tudod meddig ért |
| hol halt el tán szép gyűrűzésed |
| ujjaid hegyében gyökérfüggönyös partok omlanak |
| tovább már nem szűkítheted |
| alulról puha rovar forogtál gombostűhegyen |
| a halált egykor kútfalra festették |
|
| mit is jelent neked a munka |
| mi égett el maradéktalanul ma is a hajnal-hamuhegyeiben |
| mit csendéletedbe helyeztél |
| felhabzott magában mint délben a kő |
| ha a nap mérőónja rámutat |
| mi volt éjfelen papirosodnál fehérebb |
| átütötte ágyéktájt ólomkötényedet |
| mitől ütődött vissza éjfelen fejed |
|
| megint elaludtál az asztalnál |
| legyek retusálják homlokod zsírlenyomatát |
|
| tiszta-e még szavaid üvegfala |
| (bársonytonnák és hamuhegyek) |
|
| azt hitted összegyűrheted abszolút |
|
| megzavartad szép zsúfolódását |
|
| kiütötted koponyád szájából a földet |
|
|
| az akadémia lépcsőin lefutva |
| nyakadat törhetted volna mint mindig tavasszal |
| új szénvesszőket rendeltél |
|
| a hárs tövében koszos ládáját ölében tartva |
| tengerimalackáit etette a lány |
|
| meglátott és gyorsan előkapta bilétáit |
| a szénvesszők árát leszórtad |
|
| éppen úgy harapták a bilétákat |
|
| bökött táblámra bakelitpálcájával a tanár |
|
| modellünk fejébe nyomtam hatalmas sérvét |
|
|
| akár mérget patikamérlegen |
| mérheted nyelveden a pelyhet |
|
| a künnrekedtek alagutakat fúrnak |
|
| hiába vágsz zsebtükrödön is lékeket |
| nem vetettél belőle kenyérszín vályogot |
| márvány alatt féreg morzsa |
|
| nincs feladója e váratlan ajándékcsomagnak |
|
| kit lelkesíts az unalom és a patkány bajvívásán |
|
| kis virág a japán ecset megfagyott |
|
| dörzsöljük egymást mint két farudat |
| döfködjük a lehelet jégszarvaival |
|
| fehér vakondtúrással tele már |
|
| holtak vitorláznak fagyott szárnyakon |
| tavasszal majd lecsöpögnek |
|
| ismeretlen hullát találsz zöld partodon |
|
|
| morzsolódás/lemorzsolódás |
|
| a gyerek néha átöleli a ház sarkát |
|
| szétszóródás egy pontba morzsolódás |
|
| súlytalanság feneketlen serpenyőjében |
|
| karfiolon éltek mindig is az angyalok |
|
|
| ha felkelnél tán ott is hagynád |
|
| légy érintése tesz hús-vérré valamit |
|
| csak a hulla artikulálja tisztán: légy.
|
|
| a fehér robbanásként átüt |
|
| köveznek a selyemszárnyak |
|
| ki ragaszkodik még így hozzád |
| kering benn a töpörtyűnyi szív körül |
|
| csak a légy artikulálja tisztán: karfiol.
|
|
|
| krétán fordul a szögescsizma |
|
| szépen mosott zacskóban lóg a mák |
|
| veteményeskert a világ teteje |
|
| nagy-nagydolgukat végzik ott az angyalok |
| pusztába szórt drágakő a karfiol |
|
|
|
| aeroplán-vázlatok gyúlnak s buknak |
| muslincák legyek csapkodnak majd |
|
| benn még lobban egyet a puhafaparázs- |
| utolsó jeleik a rezgettyűk a halálba fúrtak: |
| rövidek voltak és hosszúk. |
|
| szőlőlevél-töltike: halhatatlanságom.
|
| ó pedig dehogyis volt karfiol az |
|
| papirosaid között felhasogatott nemiszerved |
|
| havat kereső repülő ember
|
| a lámpás cilinderét markoltad |
|
| a székesegyház (notre-dame) két tornya alatt |
| két testvértornyunk nyomorúsága |
|
| a mosópor-réteg fátyla fellebben |
| az ajkak között végre szivárogni kezd |
| a vér: visszavarázsolt tavunk.
|
|
| a színháromszög kékje zöldje préseli ki |
| koponyából a piros földi zenét |
| ott állt a parton szégyenlősen törölgetve |
| a vért: boldog kinek még futja elfütyörészni amit szenvedett.
|
| a puszta a puszta sodronyzaton |
| a tisztában mossák mint halottat a tó halát |
|
| kimászni a párisi regény-ből |
| „Szakítottam!” mondja maga is |
| „Promeni svoju pesmu!” bár |
|
| egy bogaras ember a hajón |
| kéménye egykor tán tülök volt homlokán |
| édességekkel és főzelékfélékkel |
|
| ki-mászni horgonyok madárnyomain |
|
|
|
| a kanyarban mint egy harmonika pattogó gyöngyházgombokkal |
| szemben bolgár kertészek a paradicsommal |
| és valahonnan egy tök (naponta) |
| késő napszemüveget vásárolnom |
| az első légy már cuppogva átgázolt |
| térképemen eredetileg sem volt bejelölve |
| hogy itt és itt mint szétvetett lábú olajfúrók megállni |
|
| az út fésűből szedett gubanca |
|
| jégkockákat cserélnek fekete-fehér fogai között a gyorsaságban: mint egy szál kolbász a mennyekből |
| milyen nevetséges a sonka |
| milyen nevetséges a kenyér (zokogva naponta) |
| a jégmorzsán áttetszik virágos szuszpenzorja |
| CHOPIN címmel már írtak róla |
| mások is szöktek jég között |
| hajnali táj zöld üvegpapirosán elkoptattam fenekem |
|
| iktasd ki közülünk bár a távolságot |
| mint ahogy én is négy lábra ereszkedem (naponta) |
| a szőrös zongorához: sámli |
| mint ahogy az aeroplánt is a képre festették |
| mint ahogy én haraplak kenyérben felejtett kötél |
| iktasd ki szabadítsd közülünk azt |
| sárga aeroplán zúg a kép felett |
| (én nem létezem akár az isten) |
| sárga aeroplán szórja a férgeket |
| virágos szuszpenzorom gyengéd ujjakkal húzza az örvény |
| csak így tudja körüljárni magát |
| csak így tud formájáról ítélni az ember |
| előnyeiről miket hátrányainak |
| hátrányairól miket előnyeinek tud |
| a közép partrafektetett szennyredőnyében kapirgálva |
| végül is felmutatni az üres szivartokot |
| MOZART címmel már írtunk róla |
| – mozart török schubert magyar indulót írt |
| köpj a húgyos városágyúba (naponta zokogva) |
| fejem fölé helyezted szónoki emelvényedet: abcúg! |
| már ismerem visszeres lemezeiteket |
| konyháitok ágyaitok nyikorgó bűzét |
| hát kussolj fölülem ágyútorkú fülemülém |
| meguntam feneked-fenekem tükrét |
| mint ahogy én is elkussoltam magam fölül |
| MENDELSSOHN címmel már írtak rólam |
| mint ahogy én is hitvány sárga szárnyaimról |
| harántvonásnak látszva: tízes a cél. |
| mint ahogy én is: tízesacél. |
| mert én is rendeltem egyszer acéllemezkékből fűzőt |
| mint ahogy én is egyenlő hosszúságú phallosaimra ereszkedtem: sámli. |
| és összetört a bélésbevarrt tükör |
| mert innen rühfog kaszál minket |
| szánk echója csöppen vissza |
| puha golyókon korcsolyázunk a láthatárig |
| túlról a láthatárig innen |
| eres hólyagunkkal labdáz a víz |
| szép idők bolgár kertészek miegymás |
| és egy tök járnak felétek |
| nyári műsoraitoknak (habár felületesebben hallgatják) |
| sokkal nagyobb számú közönsége van mint a télinek |
| szól a nagy rádió: éljen! |
| árnyaink sünállásán: le velük! |
| téli műsoraitoknak (habár felületesen hallgatják) |
| sokkal nagyobb számú közönsége van mint a nyárinak |
| döntsetek nádszálat közénk |
| hogy egymásnak ugorhassunk mint a két kis kecske |
| kik tudják pontosan tudják súlyukat |
| szép idők járhattak felénk |
| az ajtó elé rakott kovászosuborka éppen megért |
| a kerek halakat is nekem engedték át |
| nem győzöm mint evezőitek a felkelő napot körbe-körbe |
| hullámoknak ugráltam virágos szuszpenzorban |
| GRIEG címmel is írtak rólam |
| – az emberek itt soká élnek de korán megvakulnak: grogik. |
| még a tengeren kezdtem hímezni zászlómat |
| zöld asztalról ugráltam hullámoknak |
| kormos lábassal jelöltem csalánzsákon a bukó napot |
| istenem mitől véres a tűd |
| üzemanyag nélkül hordó falán motorbiciklis |
| mitől véres a kezem könyékig |
| én csak tetveket roppintgattam sarkammal roppintgattam |
| istenem mitől vagyok véres nyakig |
| istenem miért úszol vérben te is |
| lerágtam a sonkáról a hálót |
| lerágtam a kenyeret a kötélről |
| ismerem én már a csomó geográfiáját |
| ismerem én a kemény mag boldogságát |
| csíra viaszdárdáját tudom szívemben |
| nemsokára lerohadok ismét |
| nemsokára zöldülök kékülök |
| mikor amputálja már hinta lánca ágamat: hintázik az öreglány. |
| ritmusa akárha söpröget a kielégülésé |
| puha mosolya hullámzik mindenen |
| idiotikusan billeg az alumíniumbögre |
| lejtőnkön billegünk mi is |
| milyen lejtő az én lejtőm |
| tökgyalum miért meredekebb |
| visszarepülnél a köröző hűtőkocsik közé |
| virágos szuszpenzorban a jégmorzsára a zenészek közé |
| a férgek közé miket te púderoztál a magasból |
| eredetileg sem volt bejelölve semmi sem: rézsút! |
| gyönyörködtök a tuskó fekete görcsében |
| mikor készül el a felhőkarcoló betlehem |
| mert szamarak meleg leheletében ismét én leszek |
| BARTÓK címmel még nem írtunk róla |
| jó lenni nekem üres teknőc-páncél |
| jó lenni ragadozók gyomrában |
| érdes zúzájában kavicsok között őrölt ürülékké |
| megtaníttatták velem az ürülék geográfiáját |
| majd látsz egy sárga rózsát töviseiben |
| és a nagy sün begurul a középső lyukba |
|
| ki vesz ma albumot ha templomát eladja |
| kezében véres ökörsípcsonttal |
| címszalagírással is sokan foglalkoznak |
|
| így haltunk mi meg: az emberi életek csirkepörében. |
| gyapjúharisnyába fullasztottuk |
| nem fejeztük be gondolatainkat |
| OLIMPYA-gépemről hiányzik |
| kezemről a mutató- a hüvelyk- a középső a gyűrűs- és a kisujj |
| az ABC-hegek még nem testi hibák: arcismeret. |
| ami érdekes homályba marad: nyársmotolla. |
| egy kis ló visszapillantójában |
| megolvadunk lecsöpögünk a napon |
| mert a szerencse kedvez avagy ellenünk van |
| ajánllak az ifjú olvasónak |
| pirosszoknyás kisministráns tartja az üres misekönyvet |
| – a tisza ó a tisza stagnál |
| tiszta pénz: ajakizmok görcse. |
| ismerem én a csomó geográfiáját |
| majd láttok egy sárga rózsát töviseiben |
| majd láttok sok sárga rózsát |
| a sárga rózsát töviseiben (zokogva naponta) |
| FESTŐK címmel írtunk írunk írnánk |
| nem írtunk nem írunk nem írnánk |
| a kancsóban zománclapocskák pattognak |
| zengő csontlapocskákon a mezőt |
| helyemet szőrtumor vérzi törli |
|
| a levegő: – – – – – – – – – – – – – – |
| a víz: – – – – – – – – – – – – – – – – |
| a kenyér: – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Kis kerékpár gurul
| homokjáró gumijából a levegőt |
|
Lobogtatod a fehér zászlót
| amint negyvenöt fokos szögben |
| gumikesztyűs kezedben a pelenkával |
| s a bőre alá klorofilt spriccelő |
| lobogtatod a fehér zászlót |
|
| zászlórúdvékonnyá lettünk |
|
| meddig bírja karcsú derekunk |
|
|
Meg ne feledkezz
| köss csomót taknyos zsebkendődre |
| meg ne feledkezz magadról |
|
Semmi sincs veszve
| hatvannyolc október huszonhatodikán |
| ismeretlen tettesek felgyújtották |
| mivel jómagam is tekintélyes termelője vagyok |
| valamint városi zúzdánknak |
| körülbelül egyidőben érkeztem a helyszínre |
| és kihasználnám ezt az alkalmat |
| hogy megnyugtassam a már különben is |
| meglehetősen felkorbácsolt kedélyeket |
| vagy ha már a jelszavaknál tartunk |
| továbbra is rendületlenül dobálhatjuk |
|
Kúszok utána
| s a lila pecséteket sorban |
|
Nézem az arcom
| azt a lányt ott a repülőgép utolsó ülésén |
| kis kerek tükre mögé bújva |
| ajkát festette éppen színtelen rúzzsal |
| amikor jobbról azon a felhőlyukon |
| megpillantottam azt a lyukat a földben |
| hogy a felhőlyuk s az a földbe fúrt egyforma átmérőjű |
| azt már akkor észrevettem |
| de azt hogy a lány tükre is pontosan ugyanakkora |
| azt csak most látom ahogy |
| nézem ezt a különös fúrót |
|
Az még nem a halál
| nyúzom a nyulat a teraszon |
| messze mélázok a kockaházak felett |
| amikor durran és felugrik a nyúl |
| lábunk között a sugárúttal |
| ölelkezünk a köszörült kampón |
| nyelve mocskos rózsaszirom a számban |
| a kosava homokszemekkel bombáz |
| amikor durran és felugrik |
| egy léglökéses gép bevarr |
| mint szalmát a fordított bőrbe |
|
|
Lent kecskék
| néha nagy fekete esernyőt bontok |
| ha valóban lenne esernyőm |
| vagy átdöfnék vele egy dinkatököt |
| néha nagy fekete esernyőt bontok |
| nincs kellemesebb e lebegésnél |
| lent kecskék legelik a pipacsot |
|
Az indigókockák
| a szép végtelen gumikerekű speditőrön |
| messziről zöld vízen hattyúnak vélhetnéd |
| hát domingéz vág egy nagy halat |
| nincsenek is indigókockák |
| miért is lennének indigókockák |
| ne is legyenek indigókockák |
| és a sintér is majd csak akkor jöjjön |
| ha a szép végtelen fehér ló |
| döglött lóra kezd hasonlítani |
| egy döglött ló a speditőrön |
| mert hát éppen az volt a cél |
| hogy egyszer ő is felülkerekedjen |
| messziről zöld vízen hattyúnak vélhetnéd |
| az indigókockák után meg ne búsulj |
| mert hát játszani játszhatsz velük |
| azt mesélik az utolsó pillanatban |
| püspöklilában játszott bábel is |
|
Fekete torkú
| bodzabogyót a bambuszbárban |
| üveglapokat ragasztottunk |
| a sperma bankban hol a körömkefék |
| odaláncolva mint a bibliák |
| a szút kiírtja a benzin gőze |
| a döglött hal a vakondokot megfertőzi |
| a bambuszbárban a sperma bankban |
| a firenzei stadion csigalépcsőjén |
| úgy járok mint a zsuzsi néni |
| amikor a kormot a pofájába dűtötte |
|
Koponyám Verlaine-é
| tenyérnyi rozsdapikkelyek |
| miniumos ajaknyomok összevissza |
| nincsenek ólomcsövek összevissza |
| erősebb hajszál sincs már |
| asklepiosnak egy kakassal tartozom |
| aranykönyökvédőm a nap párkányán |
|
|
Egy iskolapadra
| lábam messze kalimpál a mocsokpolitúros kalodalyukon |
| a térkép citromhomokját antracénóceánját kavarja |
| immár száz éve és én még mindig nem tudom |
| melyik a tisza jobb partja |
| melyik a tisza bal partja |
| forgok benne ártatlan örvény mi csak szalmaszálat |
| könnyű szennyet tud táncba vinni |
| forgok a szégyenpad fenntart |
| akárha forrázó teknő láncain forognék |
| ceruzám száraz ág kivirágzik a fenékbe szúrva |
| füzetem üres lapja között az iszap finom kópiapapírja |
| míg én a városka kurvájának nevét vésem a padba |
| vésem szívét nyíllal átlőve annak akivel |
| szerb szürrealista költőket olvastam 1955-ben |
| mégis valami tartást adott a pad |
| szamárpadból érkeztem pattanásos nagy fülekkel |
| de nem a jobb oldalról hol törpülő póznasorokat |
| de nem a bal oldalról hol növekvő póznasorokat rajzoltak |
| a perspektíva fogalmával ismerkedő gyerekek |
| a szamárpad hátul volt középen az izzadó dobkályhánál |
| szamárpadból érkeztem a szégyenpadba |
| mely mégis valami tartást kölcsönzött nékem |
| hiszen mihelyt felszabadíthattam végtagjaimat |
| (a hanyattlöki volt a kedvenc kocsmánk) |
| tarkómat a földhöz ütögetve ritmikusan |
| pedig hát én majd hasra szeretnék fordulni |
| nagy szégyenemben koporsómban |
| mely szintén elnagyolt össze-vissza firkált |
| a nap mint óriáslencse néz |
| majd átszúr a vékony fűzölddel varrt földtakarón |
| semmihez szögezve marhanyelv-tekercsem immár mindörökre |
|
Íróasztalomra
|
természetesen a rolós feketére |
| melyet azon a ben shahn-rajzon láthatsz |
| cowboy és chaplin-filmekben |
| ha nem csak az első síkra ügyelsz |
| ahogy a nagy öklözések-lődözések közepette |
| könyökvédőmet hegyesszögben törve körmölök |
| láthatsz chaplin baszkódásai mögött is |
| ahogy a sárga istráng-alátétel éppen |
| a grúzon véres géz-t bütykölöm |
| már függetlenül a gipsz-szériától |
| noha még mindig g-dúrban és fekete-fehéren |
| és láthatsz ahogy a gödöllői yamborin
|
|
karomban a sáros gödölyével valamint |
| a film végefelé a diszkoszként berepülő
|
| grieg-lemez leüti a komódon lángoló grogot |
| soroknál diadalittasan felüvöltök |
| majd jelzem a rendezőnek megyek a gyerekért |
| nem jöhet egyedül a temetőn át |
| szóval erre a fekete íróasztalra |
| amelyet még poor nagybácsitól örököltünk |
| nem volt neki lába (a pesti m-néni férjének sem |
| volt de ő mindig ott volt a puskás-meccseken) |
| a fiókok tele üzleti levelezésével |
| (a zágrábi jugo-american-nek dolgozott) |
| ami természetesen szintén beépül munkásságomba |
| mert bélyeggyűjteményem lila egzotikuma |
| kevés ambiciózus intarziáimhoz |
A FÁTUM AVAGY A FANTOMFÉNYKÉP-hez
| melyet magunk között csak fatima-ként emlegetek |
|
bartóki megszállottságú mamusz ütöget tűjével |
| kopog egy melegen melodikus műről álmodozó hangszer |
|
kopog mint egy kis végállomás szikratávírója |
|
kopog csöpp szeplős tojáson |
| a gipsz kiűzetett angyaláról van szó |
| annak fantomrajzát szögezi fekete íróasztalomra |
| hol kis zöld golyóbisokban kérődzöm |
| a harmatos fanszőrt hajnalonta |
| mint aki jól végezte dolgát |
| s csak az maradt neki még hátra |
| hogy kiszedje a lexikonból ben shahn |
| bár sem ben sem bem nincs benne |
| csak bem apó a hófehér szabadsághős |
| a hófehér törpe székelyvarrásos fantomfényképe |
| törökország után ugyan hol lelik |
| hogy az én rolós fekete íróasztalom |
| titkos fiókjainak egyikében rejtőzik |
| vagy tényleg nem szú perceg |
| hanem petőfi agg generálisa készül |
| famentes írólapjaim között |
|
|
Vitéz nagyanyám
| ott voltunk igazán együtt |
| földet mentünk nézni kompon bánátba |
| kinek a földjét ki is örökölte |
| kukorica vagy muhar volt benne |
| vizelni nem mentünk félre az ég alatt |
| ott voltunk igazán együtt |
| elővette kötényéből a kenyeret |
| ott voltunk igazán együtt |
| az a nagy asszony sosem méredzkedett |
| mint verseny előtt a paripát |
| becsavarta-e fehérrel bokáját |
| össze ne üssék a cél előtt |
| mit üzletünk raktárunk kivetett |
| külön rakta a selyempapirost |
| arannyal írta rajta jaffa
|
| külön a sima a hullámos kartont |
| rongypokrócnak a színes gilisztát |
| nagy kerek kosarakban száradó tarhonyát |
| buddhaként üldögélt sámliján |
| s van lesz pontosan ahogy kérte |
| morzsolta a fekete kukoricát |
| visszafelé már a tiszát se láttuk |
| s a transzformátorra szegezett |
| fiam azt mondta nagyanyám |
| gondoltam nem varratom meg fekete ruhám |
| zentán a galambpiacon még krizantémot vettünk |
| akár a papirosba csomagolt máj |
| egy szőke pók szaladgált ajkán |
| majd mindig így le-föl szaladgál |
| apám a temetőcsősszel tárgyalt |
| sírhelyet vásárolt magának anyámnak |
| ott voltunk igazán együtt |
| ott vagyunk igazán együtt |
| ott leszünk igazán együtt |
|
Félálomban
|
| „Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk, |
| csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.” |
|
Csokonai Vitéz Mihály: Az álom |
|
| értük nyúlkálnék parazsalló füzekbe |
| mint amerikai regényekben |
| gyapotszedéskor a niggerek |
| a vatták avas szalonnán tollasodnak |
| a bagolyvatta speciális bűzét érzem |
| könyveket támasztva puha hátammal |
| s e meleg üres délutánban |
| vattába bugyolált szárnycsonkokkal |
| a szembeni politúros szekrény |
| bakelit vállfájára repülni |
| nappászma a pantalló helyén |
| holtszénszín vállfán tollasodva |
| hintázom az üres napban avasodva |
| a vázaként használt sósavas ballon |
| mi csöpp nigger-motorjai az álom |
| a kijárat nélküli templomban |
| mi rettent motorjai az álom |
| hurrá kiáltok én is némán |
| sárkányaival bajlódva bénán |
| mák-gomba-vöröshagyma-feje |
| lunacsarszkij legkedvesebb ékszerünknek nevezte |
| mely goethe szerint az erős nyers német |
| kívül-orosz-belül-német templomok |
| a titkon parazsalló füzekbe |
| kisbagoly vagyok én mégis |
| zöld sárga vesszőcskék kosara |
| kékzománcos lábasfedője alatt |
| az énekesmadarak is milyen kicsik |
| szalmacsontokon fagylalthúsocskák |
| csöpp gyűrött seggecskéjük |
| mint a hangjuk írja hamvas |
| akárha citromot nyalnának |
| a ketyegő türkizszeplős tojás |
| mint láthatatlan selyemszálon |
| ha villám rubintkardja sújt |
| fekete szipkákból szerelt vázak |
| tájfestésre használt vadászszékén |
| mely abszolút szabálytalan |
| pantallóm égő cipzárja sikongat |
|
Nullás liszt
| szétszóródott a kristálycukor |
| régi hangszerek hallgathatnak el így örökre |
| összekoccintva 70 tojásunkat a jégoltáron |
| a fiókban 18 kést 10 kanalat 9 villát 2 tortalapátot |
| én is félek: szerelmes versek írása közben mindig fél a költő |
| mint libanyakat a nagy kerülőt |
| ha valaki 8 évig nézett bennünket egy repülőgépből |
| láthatja egymás felé trappoló |
| szűzanyameztelen talpnyomainkat a nullás lisztben |
| de még mindig elvéthetjük egymást |
| akár földrengéskor a malomban azok a kopasz egérkék |
| a kelleténél egy árnyalattal jobban hallottam |
| a hűtőszekrény elnémulását |
| majd leszárad lassan óriás füled |
| új gyártmányú csöpp füled neked már sohasem lesz |
| tengeri kagylók zenéjére táncolsz |
| ahogy már annyiszor áttáncoltál árnyadon |
| a gyerekek elmentek a nagyszülőkhöz |
| korunk egyetlen zsurnalistája akit szerettem |
| kávé mellett reggelente olvastam |
| avignoni kisasszonyok avignoni kisasszonyok |
| egykor óriási városokban szerettem volna élni |
| hol fantomkristályokká kapaszkodnak össze az emberek |
| klorofil és por által tisztára mosott |
| csak a hús nem tudja tisztára mosni már magát soha |
| kihúztam a telefont mint martin du gard |
| hasonlatos az áldozási ostyához |
| mellyel zöld lelkünkbe vágtak monogramot |
| őrület mondják majd nevető- vagy sírógörcstől fulladozva |
| végtagjaik között forgatva a csillogó lapocskát 1000 év múlva |
| 0,65 dinár 40 gramm szódabikarbóna |
| egyetlen kék röggé lesz a levegő |
| rózsaszín tokjában már a vér is |
| a gyerekek szobájában alszunk |
| mind a kettő maga a csavarral járó komikum |
| a meselemezek elrongyolódtak |
| elrongyolódtak a meselemezek |
| a gyerekek is ezt mondogatják éneklik: kucuba-kucuba-kucuba |
| a kis vágódeszka sárga virága |
| a mackó annyira elpiszkolódott |
| kóc kóc által tisztára mosva |
| egykor volt ventillátorunk |
| az újvidéki áruházban 6 dinár egy fekete habbal |
| éjfél után majd beömlik a vízszag |
| hogy kilökje a fekete futóárokból a tűt |
| a topolyai oszlopok földbe vert hattyúfalloszok |
| petőfi zágrábban betéve tudta már lear bolondját |
| 33 éves koromban kezdtem el bélyeget gyűjteni |
| venyige- csont- elefántcsont-fekete |
| szilvásbarna barnásviola őzbarna borsózöld |
| in memoriam-blokk celofán feldolgozásban |
| borvörös téglabarna kanárisárga |
| felborult az egyensúly dísznövényeink birodalmában |
| őszig most már megleszek hálóing nélkül |
| mondogatom mig éjszaka matatok utánad |
| sőt ha az emberélet útjának felén |
| abba a nagy sötétlő erdőbe is pizsama nélkül érsz |
| 2,70 dinár 1 kilogramm félbarna kenyér |
| szalicilt már nem árulnak felénk |
| kipukkadnak a levegőre ragasztott tapétacsíkok |
| mi tartja mégis e nehéz aranyrámákat |
| aranyrámákban e 100 kilogrammos figurákat |
| fehér cipőben festették őket a kiskonyhában |
| még nem nyúltak ki kávémért |
| könyvemért melyben az áll |
| beethoven dallamaiból szavak hajolnak ki |
| pistának postázva németh széchenyije |
| a beton valahol mégis itt van |
| nem bírom felemelni a radírt |
| összecsomózott vörös hajszálak |
| betonhangyák függővasútja |
| egyedül asztaliteniszezem |
| mind nagyobb a labda a számban |
| piramis épül tán tapétadobozkákból |
| milyen messze már a párnaháborúk |
| a lisztezett sózott toll fehér éjszakái |
| bár csak mikroszkopikus méretekben |
| ismét felporzik a küzdő felek körül a talaj |
| a küzdelem azzal dől el hogy egy jól irányzott szúrással |
| a hasoldali idegdúcok valamelyikébe jut a méreg |
| mi tizedeli egy család tompakéskészletét az ötödik emeleten |
| például megfigyelni hogyan liftezik fel egy kanál |
| egy villa hányszor csenget |
| evőeszközök hullanak majd szegény csontjainkra |
| valentinóéknál láttam egy csokor rizsevő pálcikát |
| zsilettkristályok fúródnak agyvelőm mennyezetébe |
| talpam is már akár az agyam |
| némely csigák is telis-tele kristálycsillárocskákkal |
| ott is hol a padló a mennyezet |
| oh miért vagyunk mi újabban kérdezte goethe |
| miért nem raksz már évek óta virágot a fekete vázába |
| egy óriás kék sátorban kaptuk |
| a varsói gettólázadás évfordulóján |
| látta már a gettót mein lieber malaparte |
| korunk egyetlen zsurnalistája akit szerettem |
| a meselemezek elrongyolódtak |
| elrongyolódtak a meselemezek |
| megérkezett görögországból |
| ruhája alatt még meztelen |
| holnap már lesz hús kívül is |
| lombfűrésszel kutattál utána a szarvakban |
| hogy combtőben átdöfhessenek |
| a párkányra helyezett kocsonyát lesed |
| már-már ismét boldogan remeg |
| ámbátor báthory erzsébetről ír bataille |
| be kell üvegeztetni képeim |
| este ha lefekszel nem tudsz nélküle |
| ki tudod tapogatni magadban |
| ha kell még bent megfordítod |
| nem fogod persze megtartani |
| ellenkező irányba indulsz |
| a párkányra helyezett kocsonyát lesed |
| már-már ismét boldogan remeg |
| emlékszel akár ifjúkorunkban |
| kétfelől fúrtuk a levegőt |
| s mint szindbád a csontból a velőt |
| a köldökzsinórt sosem metszed el |
| csupa nyálkás zsinór vagy |
| akár lila éjben az űrutas |
| tarkódon is nyálkás díszkötés van |
| nincs jogod mondod magadnak a jó |
| nincs az ilyen az olyan vershez |
| nincs a csendélethez csinnadrattához |
| én bóka lászló költeményeit szeretem |
| Zárt formák gőgje: új Horatius. |
| de Berzsenyinek kemény erkölcsei, – |
| „Hervadó színnel rogyok a halálnak…” |
| így fordította Szapphót Kölcsey. |
| felfelé fordított tenyérrel alszom |
| ki szakította ki a zacskót |
| ki hasította fel a zsákokat |
| földbe vert hattyúfalloszok |
| elrongyolódott meselemezek |
| nem lehet elzárni a csapot |
| egy lógerincet néztünk a partról |
| még nem hullott szét az óriási kláris |
| bulldózer simítja a homokot |
| körbe-körbe állandó fortissimóban |
| holnap érkeznek a gyerekek |
| befőttesüvegekben fehér egeret |
| zörögnek már a szemetesek |
| emeleten nem tarthatsz sok klisét |
| sült galamb szájában sült galamb |
| a labdarózsa gömb alakú virágzatában minden virág meddő |
| a lemezhibából kellene kiindulnunk liszt ferenc |
|
Vizesnyolcas tüzesnyolcas
|
„Utolsó üdvözlet a hanyatt fektetett nyolcasnak, ennek a némbernek, aki önnönmagát árboctalanul termékenyít: mindkét ágyasát egyszerre. Senkit sem sért ezzel, bár szaporítja a sóhajokat a mosolyok és árnyak rovására.”
Oskar Davičo: Epitaf 10
|
| rongyszőnyeget vett egy ruszin nénitől |
| a harmadik méternél levő lila sáv miatt |
| mert valaki egy nagy hógolyót gurított a felvonóba |
| szép vörös kék és fekete sávok is vannak |
| mégis miért hamuszín minden rongyszőnyeg |
| hátrálok végtelen a langyos szőnyegen |
| a ruszin néni majd segít nekem |
|
| szobáról szobára üldözik a gyerekek |
| mind kiürítették a gyufásdobozokat |
| hogy aki elcsípi azonnal bezárhassa |
| szerencsére már nem dohányzom |
| a nagy trapp újabb legyeket zavar elő |
| s a családi gyufásdoboz tömegsírja |
|
| micsoda szerencse című verseskönyvének |
|
| vegyünk neki csontfűrészt |
| libát nyulat bárányt esznek |
| nem találtunk csontfűrészt |
| sosem is láttunk mi csontfűrészt |
| a vadonatúj kis csontfűrész |
| ki kell jelölni helyét a polcon |
| használni mert berozsdásodik |
| csiga-biga énekel a kicsi |
| megtörlöm szuvas csontban |
| a szuvas csont a legjobb csontfűrész-törlő |
| lábaim a sekély öbölben tapsikolnak |
| és nyolc rigai csiga a polcon |
|
| szíjgyártó dolgozott a házunkban |
| szuroklabdán huzigálta a kendercérnát |
| halálakor vizesnyolcast hugyozott az inasa a porba |
| csak én tudom milyen súlyos a vadonatúj lószerszám |
| akárha porcukorba mártogatnám gyantalabdán huzigálom a vonót |
| csak én tudom milyen súlyos a vadonatúj hangszerszám |
| gyönyörű ostornyeleket sörétet árultunk a boltban |
| amikor kigyulladt a házunk a felsorakozott segédek vizesnyolcasokat |
| csak én tudom a vadonatúj százas szögek mekkorák |
|
| egy vörös hintaszéket visznek |
| nyolc c-vitamin volt a zsebemben |
| közeledem a langyos szőnyegen |
| egy fekete hintaszéket hoznak |
| nagy fehér pirulák a gombok |
| a ruszin néni majd segít nekem |
|
| great artists of erotic photography |
| nem is meztelenek már e lányok |
| az idő felöltöztette őket |
| a mezteleneket felöltözteti |
| a bebugyoláltakat lemezteleníti |
| téli gúnyában tankista gatyában egymáson itt |
| a ruszin néni majd segít nekünk |
|
| a polc közepén egy kis rézvasaló |
| papi palástokat oltári csipkéket |
| vasaltak egykor vele az apácák |
| és bonbonnyi parazsat ejtesz |
| mekkora fiókja lehet a hetesnek |
| mekkora parazsat kell az egyes fiókjába ejteni |
| az egyessel a kisgyerekek lelkét vasalják |
|
| az első félidő négy: null |
| szimmetriaérzékünk azt mondja |
| négy : négy vagy nyolc : null lesz |
| hogy fű nő alá mennyezetünkből |
| középen kettéfűrészelik a kapufát |
| hogyan kell négy akasztófára játszani |
|
| ezt a nagy aranykeretes tükröt |
| és ahogy éjféltájt lehoztuk |
| azon nyomban hozzá is kezdett a festéshez |
| szeretem ahogy ez a lila valami immár velem tükröződik |
| ha nem nyolcadszor akkor tizennyolcadszor |
| a ruszin néni majd segíteni fog nekünk |
|
| csak le akartam ellenőrizni |
| mit akartál te leellenőrizni |
|
| gyönyörködöm a két négyzetméter |
| párnát akarsz belőle göngyölni |
| olyant mint amilyenen abban a kis |
| párizsi szállóban aludtunk |
| a két négyzetméter szivacsban |
| tíz-tizennyolc négyzetméter |
| már nem hemperegnénk rajta |
| tizennyolc négyzetméter műszivacs- |
| táblára írni se óhajtanék |
| nem óhajtanék írni mit vörössel |
| óhajtanék nem írni mit feketével |
|
| érzem ahogy szőrös bőrömhöz |
| a színpadon valaki azt mondja |
| s mind egyenetlenebbül ütök |
| a színpadon valaki azt mondja |
| a színpadon valaki azt mondja |
|
| kísértő témája a fekvő nőfigura |
| gyakran emlékeztet távoli hegyek-völgyek egybefolyó látványára |
| barlangrendszerekre de a természeti asszociációt ritkán engedi |
| kizárólagossá válni a moore által „absztrakt elem”-nek nevezett |
|
hatalmas erejű szimbólum írja sík csaba |
| tehát h. read moore-monográfiája |
| igen fát simogatva találta fel az ember |
| mi már nem tudunk feltalálni |
| nyolcas alakban simogatva |
|
| hol a szép lila teásdobozok |
| a szomszédszobában a fényképész |
| az új élet nagy kék komplettjei között |
| a kutyaszar-világítótornyok mályvapislogásában |
|
| emlékszem a kanizsai zsidótemplomra |
| emlékszem az újvidéki örménytemplomra |
| húszéves voltam amikor lebontották |
| lebontott kis egzotikus templomra |
| pontosan nyolc lebontott kis egzotikus |
|
| az új akáckereszteket a télben |
| hogy úgy mondjam nekem tolja |
| írja majd a dragacs szarván |
| és a húgyarany-nyolcas felragyog a hóban |
|
| mondom mironnak nem mondom |
| még véletlenül sem mondom |
| jól mondod te is nem mondom mondom |
| így mondom így is mondtam |
|
|
|
| a kis faszobrok kettéugranak |
| az én bensőm nem keményfa |
| a kis faszobrok kettéugranak |
| a kis faszobrok kettéugranak |
|
| igen a citromkopogás sokkal pontosabb |
| bár tudom a költők haláluk után pávaagyvelőn élnek |
| kivéve a karfiol énekesét aki szamáragyvelőt kap |
|
| az éjjel zöld pléd alatt aludtam |
| paták tüzes patkók nyomával tele takaróm |
| melyet mintha biliárdasztal márványáról hasítottam volna |
| kik ezek a halott zsokék mellettem |
|
| a segoviai mór fellegvárba |
| honnan tudom hogy eljutottam az alcazarba |
| hogy a hótömbök még halálom előtt megérkeztek |
|
| s visszafordulok asztalomhoz |
| emlékszem amikor rühesek voltunk |
|
| ki látott már olyan puskát amellyel nem lőnek kérdem |
| elképzelem és jéggolyóval szívemben |
| most már tudom jégpuskával nem lőnek |
| jézuskát nem képzelnek el |
|
| tizenharmadikán születtél |
| még mindig nem ittunk az enciánból |
| ahol egyik regényemnek kellett volna játszódnia |
| egyik regényemnek amelyben ha jól emlékszem |
| mi is szerepeltünk volna kedvesem |
| egy szimpatikus bár kissé léha pár |
| a pofaszakállas császár s lehár társaságából |
| hasunkon fekete foltokkal |
| hátunkon mély repedésekkel |
|
| ha vállammal meglököm a szekrényt |
| a tiszavirágok úszkálni kezdenek |
| emlékszel nem gyújthattuk be a motort |
| az elnehezült rönköktől féltünk az erős sodrásban |
| a film akár egy kis tárgy ott van a kezedben |
| mint ahogy már ott volt polanski szekrényében is |
| köszönjük szépen a csicsókaküldeményt |
| talán sosem tudjuk majd meghálálni |
| kérded mit csináltam salzburgban mozart szülővárosában |
| elloptam egy óriás narancsszín gémkapcsot |
|
| a lány akárha rétestésztába öltözött volna |
| nem látom kezét a fekete kesztyűtől |
| nem látom lábát a fekete csizmától |
| nem csapkodnak mint bikacsökkel |
| a kulisszák mögött valaki reszel |
| nem fixáltam eléggé a karfiol pályáját költészetemben |
| a rétestésztába öltözött lány a kulisszák laokoon és fiai el |
| eget tartó reszelt s még reszeletlen tormaoszlopok |
|
| senki se maradt utána idióta fián kívül |
| aki az intézet falát kaparja éppen s azt mondja gargum-gargum |
| házát bezárták lepecsételték |
| micijével karikázik az udvaron a szél |
| akárha zöld gumiból lennének mondom ahogy beléjük kapok |
|
| mely igazán nem volt senkié |
| majd tán akár egy csillogó madár |
| citromkopogás hangzik az én |
| örömódámban mint már említettem |
|
| egy dolgot sajnálok igazán |
| azt hogy írtam az üvegekről |
| nem kellett volna mondtam az előbb |
| ahogy elmostam ezt a lekvárosüveget |
| s a nap felé emeltem könnyezve |
| nem kellett volna hiszen még néhány nap |
| s te is áttetsző leszel akár ez az elmosott lekvárosüveg |
|
| sosem ettem még pacalpaprikást |
| ám az én költészetem nyitott |
| nyúzott fejű piros emberkék suttogásával a pince |
| tomporod gyönyörű akár az a faeke |
| ott a fekete ketrec mellett |
| melybe végül is betornáztam magam |
| bravúrosan bizonyítva költészetem zártságát |
|
| szeretnék fegyverengedélyt |
| két tojó japán kacsát kaptunk |
| hazavisszük őket szabadkára |
| ezüstládikómnak hiányzik egyik lába |
| csók züzü-képeit nézegetem ilyenkor éjfél után |
| fegyverengedélyre van szükségem |
| mert e szűk lépcsőházban nehéz levinni a koporsót |
| s különösen nehéz lesz levinni azt amelyben majd hason fekve |
|
| és megvetted nekem a nagy fekete töltőtollat |
| hol vannak a sárga papagájok kérdezte róza |
| a fák ágai felemelték terméseiket |
| semmit sem értünk el kedvesem |
| a kis kávéházak sótartóival |
|
| breuer megkopott bauhausi csőszéke |
| megvédelmezzük monedát mondotta allende |
| a forgatókönyvhöz nem kell ihlet |
| ó a költők: rilke kavafisz holan |
| hómező vesztett csata után |
|
| csak a citromkopogás kedves már nekem |
| akár egy tiszta hattyúháton |
| rézszögeket hordok magammal |
| egy vaginaszerű pénztárcában |
|
| barátom elvezetett egy költőhöz |
| pénzt kértünk tőle kölcsön |
| mint attól a szeplős takarítónő párizsban |
| letusoltunk a színiakadémián |
| és a vívóleckéről érkező lányokkal |
| gombapaprikás reményében az alagút felé vettük utunkat |
|
| mind több a szép nagy homlokú kisgyerek |
|
| kinek a kezén van most az a karóra |
| amelyet az ortopéd cipész |
| aki egész éjszaka egy picek nevű mopszliról mesélt |
| hisz organizmusom is megromlott lassan |
| mégsem hiszem hogy eldobták |
| karórát nem szoktak eldobni csak úgy nagy ívben az utcán |
| mint ahogy majd én eldobom megromlott organizmusom |
|
| egymáson csúsztatott hajszálvékony sílécek |
| képtelen vagyok szétválasztani őket |
| képtelen vagyok szétválasztani bármit bármitől |
| haza akarok menni édesanyámhoz |
| megszégyenítettek a postán |
| egy ember könyveket küldött amerikába |
| a másik közömbösen pecsételt a zsinegillatban |
| este cocteau beszélt a zenéről melyen járni lehet |
| hajnalban sárga tornaruhában futott egy öntudatos ifjú |
| felettem paradicsomon táncoltak |
| mennyezetem akár szél előtt az ég |
|
| lehunyta szemét és azt mondta |
| közben azt kellett volna mondania |
| vagy telet mondva nyarat mondott |
| ó az antarktiszi sima testek |
| hogyan kell felmászni egy ciprusra |
| mondtam neki hogy hozzon hagymát a kert végéből |
| sárgarépát hozott és csodálkozva kérdezte |
|
| mind több cigarettapapirosra van szükségem |
| akár egy párducháton mélyen a föld alatt |
| akárha cseresznyeszín nyakéket hordanál és nem agyarakat |
| ó a költők: saint-john perse michaux cendrars milosz |
| egy olasz állomást hallgatva feküdtünk a téli tenger mellett |
| emlékszel így kezdtük kedvesem |
| titokban azóta is ezt az olasz állomást hallgatom |
|
| állok kezemben három sárga virággal |
| s hirtelen csörrenve elejtem kezem |
|
| csináld már gyerünk énekelj |
| mi az hogy nem tudsz énekelni |
| gyerünk csináld már énekelj |
| nos hát kezd el énekelj egy cumbiát |
|
|
Re-kapituláció
| most már hordani is fogom |
| nem fekszel a tisza-fenéken |
| újságpapirosra csavarnák hajad |
|
| koponyaformájú nagy kavics |
| s a lyukakban egy-egy kis kavics |
| meddig forgott e fej patakok fenekén |
| be nem vackolt egy-egy kis |
|
| s arcod az ég felé emeled |
| több vagy a csillagásznál |
| a forró vízsugár a földhöz hegeszt |
| a jegeces égbolthoz hegeszt |
| mennyivel több vagy a gukkerozó csillagásznál |
| méhkasba tévedt puha egérke |
| hegesztőpisztollyal kezedben |
|
| egykor bátyám is verseket írt |
| tankalkatrészeket mosogat |
| realizálnom kell az ő opusát is |
| versalkatrészeimet miben fürösszem |
|
| köcsög kiáltotta örömében |
| van nekem tisztességes nevem |
| talán már a kés is előkerült |
| de akkor szerencsére köcsög elérzékenyült |
| fessél nekem egy köcsögöt mondotta |
|
|
| nagy fekete eprek zuhogása |
| egy öregasszony hajszálvékony görbebottal |
| fenyegeti a felkelő napot |
| a finom fafelületek végett |
|
| éjszaka a víz roppant bivalybőre |
| a hegyek vakrámájára feszítve |
| az első ibolya az öbölben |
| homokszedő bárkák között hanyatt biciklizve |
| egy kis szigeten munkát keresve |
|
| emlékszel még a falábú öreg csőszre |
| sok-sok meggyet loptunk tőle |
| de csak ma hajnalban vettem észre |
| hogy az öregnek fegyver volt a kezében |
|
| rossz lábával zajt ver a lépcsőn |
| miféle figura jön már ismét |
|
| és tégedet is le fog lőni |
|
| leszedem a képeket a falról |
| elégetem a fiókok tartalmát |
| egy ártatlan könyvben lapozok |
|
| rossz lábával zajt ver a lépcsőn |
|
|
| első verseimet olvasgatom |
| hasonlókat szeretnék írni ismét |
| hasonlókat ezután már mindig |
| azokra a tizenéves kislányokra emlékezem |
| szeretnék elutazni zágrábba ljubljanába |
| még egy lábjegyzetet olvasok |
| olvasok olvasok: Gde je život?
|
|
| a márványtömböket leköszörülték |
| és márványnál keményebb gumikerekeken |
| ismeretlen irányba távoztak |
| parázs viták a befagyott égen |
|
| a fűrészporral tömött szalámikat |
| gyomormirigyeimet már nem ingerlik |
|
| sosem engedni ki most már kezedből |
| gondolatban is csak elvétve |
|
| körmömmel vájtam ólomtojásba |
| majd ütögettem a körmenetben |
| satuba akár az a gyűrött tojás |
|
| sosem engedni ki most már kezedből |
| gondolatban is csak elvétve |
|
|
|
Azt hiszem, hogy bizonyos területeken, különösen a muzsikában elengedhetetlenül szükséges a visszatérés a klasszikusokhoz, mert véget kell vetni az eredetiség meddő, semmire sem vezető hajszolásának. A film messze van még ezektől a problémáktól, mert véleményem szerint a film mélységesen maradi, konzervatív művészet. A filmesek sokkal messzebb elmehetnének, mint amennyire elmentek. Kétségtelenül nem volna kellemetlen több őrültséget látni a vásznon. Legalábbis érdekesebb volna nézni a filmeket. Vannak, akik azt állítják, hogy én ilyesfajta őrült filmeket csinálok, de úgy látszik, nem veszik észre, hogy ebben a tekintetben eddig mennyire féken tartottam képzeletemet.
(Kubrick)
|
| nem bírom hallgatni csajkovszkij muzsikáját |
| pedig ismertem leningrádban egy lányt |
| csajkovszkij szülőháza mellett lakott |
| nem bírom hallgatni habár szeretem |
| sokszor felteszem lemezjátszómra |
| sokáig azt hittem hibásak lemezeim |
| durva por hullott közéjük vagy a gyerekek |
| firkáltak rájuk gyémántdarabkákkal |
| kaptam is egy-egy példányt |
| már lemez nélkül is állandóan |
| ahogy csajkovszkij eszi a papirost |
| közöttük kottapapirosokat is |
| látom is újabban az őrült csajkovszkijt |
| egy túlkeményített mozivásznon |
| ezüstpapirost enni például |
| csajkovszkij kevésbé kellemetlen |
|
|
| állandósuló látomás immár |
|
| amikor beúszott az öbölbe |
| akár egy szétvert noé-bárka |
| durva ám pedánsan hegyezett |
| gófer persze sohasem volt |
| egy hatalmas sárga ceruza a tengeren |
|
|
| háromévenként hurcolkodtunk |
| szétcsavarozható fehér konyhaszekrényünk |
| egy-egy darabja nehezebb volt |
| melyekkel a kis fáraókat körülrakták |
| a másikon meg kifolyjon a homok |
| a fiókban a papirosok alatt |
| a harmadik papiroson meg amnestija
|
|
| patinazöld patái elé a sárba |
| a megfelelőket kilyuggassa |
| a többit pedig átengedje lösznek |
|
|
| tán le is dönti magas házunk |
|
| míg a göröngyös úton masírozunk |
| hol majd a tábort felütjük adorján alatt |
|
| még nem jártam lengyelországban |
| minden bizonnyal malaparténál |
| szívét valamiféle folyadékban őrzik |
| bambuszlábaimmal vigyázva lépkedve |
| egy kristályedényben viszem |
|
| versben is beszámoltam róla |
| egy nagy hűtőkocsi jégmorzsáján láttam |
|
| malaparte halálát a műanyag sátor alatt |
| jómagam a nullás lisztben |
| korunk egyetlen zsurnalistájának neveztem |
| majd tán meggondolatlanul |
| malapartéval kapcsolatban is |
|
|
| minden tárgyat megjelöltem |
| körül- és leírtam én már minden tárgyat |
| hiába ugrál ide-oda tekintetem |
| raktárként zsúfolt szobámban |
| bige jóska vesalius és a többiek |
| minden történet tehát az élet |
| s ilyenkor az ablaküvegen át |
| pedig kint még teljesen sötét van |
| . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
|
a vajda lajos-emlékkönyvet olvasva
| az egész emberen csak a fekete |
|
|
| nem lélekvándorlásra gondolok |
| de gondolhatnék amikor mondom |
| a tulajdonképpeni pókok (armeidea) között |
|
| padlásokon erdőkben botorkálva |
| ha fejem hurkolt hálókba akad |
| nem agamemnon sorsán kesergek én |
| a zsákmányejtő spirál ragasztójából |
| a tercsén bóbiskoló de máris felém futó |
| kis szövőgyári munkásnőnek |
| a dokumentumot holnap visszahozom |
|
| s a hatalmas gubancokat sarokba dobva |
| hány és hány éjszakán át lestem |
| mivé szalad össze a fonál |
| szobor mely kilökte magából a márványt |
| hallottam mint harmónium fújtatóját |
| ágyúgolyó ütötte volna át |
|
| egy indonéz asszony előtt |
| a szürke skáláját szélesítve |
| titkon talán már a halálra készült ő |
|
| narancsot hoztak és elvitték nyugalmát |
|
| a más-más összetételű föld |
| felmutatta az ehetőmérges stoppológombát |
| megfojtani hajnalban a gyertyát |
|
| a dohánysárga nagybőgőket máris pakolták |
|
|
| mintha már leírtam volna egyszer |
| vagy többször is ezeket a szavakat |
| úgy látszik elérkezett az idő |
| amikor ismételni kezdi magát az ember |
| mind szorosabbra húzva az áttetsző szálakat |
| amikor majd csak ennyit mondok |
| munkám törvényszerűségeit mutatják |
| boldog vagyok tehát mégis |
| avagy óriás kárbunkulussal |
| érdemes lenne egyszer kikezdeni |
|
|
| a por finom kesztyűként rejti |
| az akaratos öklöcske ereit |
| gyulladásban levő pórusok rozsdáját |
| mégis mintha éppen most pöccintette volna el |
| itt fenn mondva ki először |
|
| a tampon az erdők felett lebeg forogva |
| melyek kivágatnak és felszeleteltetnek |
|
| a birkabéllel leragasztott szájú |
| bár a lábak oroszlánmancsban végződnek |
|
|
| száraz avagy virághabos ág |
| a felkelő napban is ott remeg |
|
|
| ezüstfóliával takarják az ablakokat |
| a maradékba csirkehúst csavarnak |
| mert dél felé már elviselhetetlen a hőség |
|
| kora hajnalban amikor még nem csillantja |
| lévén éppen az épületek mögött |
| tán még a duna alá nyomva |
| úgy tűnik ólommal öntötték tele a szobákat |
| emberformákat sejtetnek a gyűrődések |
| az este még lázasak voltak |
| elpattanhatott volna valami üveg |
| vagy porcelánvezeték tejes testükben |
| mivel sosincs lázcsillapító a háznál |
| mosdótálba lógatott kézzel aludtak el |
| s akkor érte őket az ólomhullám |
| pompejiben sem jártam még |
|
| hajnal: egy óriás ólomkatona áriája |
|
|
| ám ahogy a macska mindig talpára |
|
| a gránátalma repedt fel csupán |
| s ejtette levél tenyerébe a tücsköt |
|
| egy bárányfelhő matracára |
|
|
| az almárium felső fiókjában őrzöm |
| a verseimről írt kritikák egy részét |
| amely elkerülte figyelmemet |
| rendeznem kellene már ezt az anyagot is |
| mert vannak anyagok amelyeket már rendeztem |
| külön rakni az elismerőeket |
| amelyek elismerően szólnak verseimről |
| külön rakni az elmarasztalókat |
| amelyek elmarasztalóan szólnak verseimről |
| amelyek elmarasztalóan szólnak verseimről |
| külön amelyek elismerően szólnak verseimről |
| amelyek nem vesznek tudomást verseimről |
| vagy nem vesznek tudomást rólam |
| vagy igenis különbséget tesznek |
| külön a mélyen szántóakat |
| külön a felszínen munkálkodókat |
| külön a magánvéleményeket |
| és külön a különvéleményeket |
| nem kellene szétválasztani őket |
| inkább valami megfelelő dobozt szerezni nekik |
| csizmám doboza tán megfelelne |
| és hurcolkodás vagy árvízveszély idején |
| ezt a számomra oly nagy kincset érő |
| és természetesen átkötni manilával |
| átkötni arany manilával kereszt alakban többszörösen is |
|
| nem megyek ilyenkor közel az ablakhoz |
| csak a kéztartásra kell ügyelni |
| az ismétlődő mozdulatok ritmusára |
| egy kis távlat szükségeltetik mindenhez |
|
| szobámban még az éj piszkozatai |
| esthajnal új versek ó versek s miegymás |
| még ezután fogok ledőlni egyszer majd |
|
| ismét nadrágban fogok aludni |
| szégyellnék gatyában meghalni |
|
| feltekint munkájából az ember |
| és meglepetve látja satöbbi |
| amelyek széthullanak darabokra |
| arról lehet szó minden bizonnyal |
| hogy amikor világosodni kezd |
| amikor a sötétség elválik a mélység színétől |
| vagy a sötétség félrecsúszik |
| abban a pillanatban szemerkélni kezd az eső |
| végtelenbe tartó vonal mintha mi sem történt volna |
|
| a madarak a kakofónia dagályában |
| ám baskír íjam már feszül |
|
|
| az a drótkupolás egérfogó |
| közepén pörkölt szalonnadarabkával |
| a szent péter-bazilikára emlékezteti |
| nagyanyám leánykorában járt rómában |
| még most is őrzi a szent péter-bazilika |
| e békebeli drótkupolás egérfogókat |
| de azért kíséreljétek meg |
| a megváltó fény köszörült koszorúja övezi |
|
| a kenyérbe montírozott női fej |
| a buddhakéz nevű citromfajta |
|
| ha sikerülne megvalósítani: |
|
|
| púposra pakolva szalicillal |
| a birkákat a mezőn hagyva |
| de apám már nem találtam otthon |
| elvitték szalicil-árusítás miatt |
| megőszültünk kisfiam mondotta anyám |
| én csak szaladtam az ökörnyálban |
| én csak szaladtam az ökörnyálban |
|
| mintha csak cézanne szavai |
| jutottak volna csöpp eszébe |
| az ólomköpettel egy időben |
| Eljön a nap, amikor egyetlen murokrépa, |
| amit egy festő festőszemmel néz meg, |
| majd többször földhöz csapkodta |
|
|
| lusta volt a kompig kerülni |
| néha lustaság szüli jézust |
| és lefölözte a virágzó folyót |
|
| tyúkok rohanták meg a virágos fiákert |
| egyenkint buktak a kis udvarba |
|
| ki gyújtotta meg a gyertyát a bakon |
| ki harmonikázik ily szomorúan |
| vagy zsíroskenyeredet ejtetted el |
|
| ki pukkasztgatja a köcsögöket a kerítésen |
|
|
| elébem teszem a számológépet |
| és piros golyók a drótokon |
|
| elébem teszem a kisvonalas füzetet |
| első házifeladataimat írom |
|
|
|
Mivel az emberi lét valódi definíciója magában a „mise-en-scène-ben” van.
(Susan Sontag)
|
| pénztárcámban metrójegyeim is |
| a szürke középület is ház |
| csak tudnám melyik negyedben keressem |
| ismét elolvasom a képeslapot |
| 13 rue pierre guérin paris 16e |
| ki lehet ez a pierre guérin |
| az új magyar lexikonban nincsen |
| camillo guérint a gümőkor elleni |
| bcg-oltás egyik feltalálóját találom csak |
| illetve mindig az a kötet hiányzik |
| petit larousse-om nincsen |
| kérlek nézd meg a kis larousse-ban |
| . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . |
| be van kapcsolva a televízió |
| akárha langyos zöld vízzel lenne tele |
| tisztelt pierre guérin mit kezdjek önnel |
| valamiféle kiindulópontra mindig szükség van |
| ma többször nem telefonálok |
| saját erőmre kell hagyatkoznom |
| a sorok rácsa közt bolyongok |
| egykor még kiültünk a teraszokra |
| filmújságokat (cahiers du cinéma) lapozgatott |
| mint a törtgerincű stroheim |
| rádióm miniumos mutatóját |
| hol erre hol arra hullámzik |
| a rue pierre guérinen biztosan nincs mozi |
| filmújságokat sem lapoz már többé |
| les bennünket a sarok mögül |
| látjuk de úgy teszünk mintha nem látnánk |
| óriás szépiacsontba rejtett kameráját |
| lábunkat hanyagul egy söröshordóba ültetett |
|
|
| kitömött varjú hónom alatt |
| számban pörkölt disznófarokíz |
| „avantgarde-nem avantgarde” huzavonában |
| számos ikerködfoltot rajzolt |
| ezek amint hatalmas távcsövében mutatkoztak |
| avagy óriás kárbunkulussal |
|
| benyitok s ott az asztalomon |
| ne ugorjak ki vele az emeletről |
| szárnyként csapkodva kezemmel |
| inkább boncold fel a verebet |
| háziasszonyod ki tudja miért |
| már hetek óta a jégen tartja |
| bámuld a szárny szerkezetét |
| égszínkék tintád nem égszínkék |
| géped fekete pántlikáját lobogtatja a szél |
|
| érdekes átolvasni verseskönyveimet is |
| az egyiknek például sirálymellcsont a címe |
| három példányom van belőle |
| boldog vagyok hogy a címadó versikét |
| felvették a világirodalom gyöngyszemei |
| verses világjárás című kötetébe |
| ugyanis ifjúkoromban olyan |
| cendrars-michaux típusú költő |
| állandóan úgy érzem magam mint aki |
| holnap messzire nagyon messzire fog utazni |
| AZ EXCELSIOR TERASZA ALATT |
| NARANCSOSLÁDÁKAT ÉPÍTETTEM satöbbi |
| ilyen egyszerű kis könyveket kellett volna csinálni |
| igaz a gogol halála ilyesmi |
| egy pohár vízről kellett volna írni csak |
| van egy könyvem amelyet meg barátommal írtunk |
| nézem fényképünket a borítólapon |
| egy kis vallomással se maradjak adós |
| a zágrábi olvasóterem könyvliftjének |
| tehát az a lift és nem más |
| emlékszem még amikor a doreen 2-t írtam |
| csibuk lefordította versemet |
| át kellett költenie kissé |
| no meg hát angolul sem igen tudott még akkor |
| azóta természetesen már minden nyelvet beszél |
| emlékszem úgy volt hogy a 64-es újévet |
| sokszor gondoltam arra az indonéz asszonyra |
| néha egyszerűbb dolgokat akartam |
| csinálni mint a költészet |
| néha összetettebb dolgokat akartam |
| csinálni mint a költészet |
|
|
Változatok gipszre
„A gipszöntő, akinek boltja előtt nap mint nap elmegyek, két maszkot akasztott ki az ajtaja elé. A vízbe fúlt ifjúét, akinek arcát a hullakamrában öntötték, mert szép volt, mosolygott, igen, mert olyan hamiskásan mosolygott, mint aki mindent tud. És ez alá az Ő bölcs arcát akasztotta. A tűnődés e szorosra húzott kemény csomóját. A folyvást kitörni kész zenének e könyörtelen ön-sűrítését. Annak arcát, akinek Isten elzárta füleit, hogy csak a saját csengését hallja, semmi mást.”
Rilke
„Nemrégiben egy vidéki szalonban láttam egy szomorú polgári remekművet, egy gipszangyalt, aki egy könyv fölött a karjára hajoltan méláz, a gipszkönyvébe a polgári művész egy verset karmolt bele, és ez a vers az, hogy: ,az én aratásom egy marék virág’. Nem tudtam meghatottság nélkül nézni a gipszangyalt.”
Kosztolányi
„Sohasem gyúrom meg gipszből, amit akarok. Mindjárt az anyagot dolgozom meg (mint Rodin). A gipsz énbennem van, belül kell elkészülnöm vele.”
Brâncuşi
| felhők horkolnak az üvegtetőn |
| gyertyánrudakat fűrészelnek |
| harisnyád fennakad egy réz-szőrszálon |
|
| hajnalra valaki apró gittgolyóbisokkal |
| köpdöste össze gipszotékánk udvari tanácsosát*
|
| majd megszáradnak lepörögnek róla az epeszín szeplők |
| és ismét tisztán forr önnön anyagában a nagy |
| én is szeretnék egy nádszálnyi rézcsövet |
| üvegfalnál kimaradt gittagyat |
| noha tudom rézfúvóssá sosem lehetek |
| ez az érintetlen gipszhegedű az én hangszerem |
|
| végre egy kis ezüstszobrocska |
| ó istenem te kit giacomettinek hívnak |
| a tegnapi gorgonzola összegyűrt papirosa |
| halld a gipszsivatag délibábja |
| halld akár az a gongóra-dal |
| klárisként szétpattant gerincednek |
|
| egy poros halotti maszk hányódik a padláson |
| előbb-utóbb belebukik egy arc |
| a fafúvósok még soká számon tartják |
| egy poros halotti maszk hányódik a padláson |
| a patkányok már pontosan megérezték |
|
| a hegyes kréta kettétört ujjaim között |
| az elmeszesedett kis csigák spiráljait |
| valaki fejemhez vágta vasalt könyvét |
| a pinakotékában égő hegesztőpisztollyal |
| koncertre szállították a gipszhegedűt |
| örvénylik a mellszobor-szoba pinea-sora |
|
| egy barokk stukatúr ütötte agyon |
| kiegyensúlyozza minden bizonnyal |
| és fején a fehér napóleonkalpaggal |
| egy nő kék kendőt terít rá |
| de nem várja be a hozzátartozókat |
| hullani a semmi stukatúrjai |
|
| végigment ekéjével a gipszeszsákokon |
| a fekete hattyú felúszott |
| tollászkodik fürdik a porban |
| veri az ördög a feleségit |
| a gipszhegedű belsejében szép fekete tok van |
|
| a huzatban rezeg a rizspor |
| az uzsonnánál valaki azt mondta minimum |
| rizsevő pálcikával szúrta le |
| gipszhegedűhöz nem kell vonó |
| minimumnadrágjaikban a tűzoltók |
| így is úgy is felvonulnak |
|
| nem ember nyírta e pázsitot |
| mint karácsonyfa-dísz a kisgyerek kezében |
| magától roppant össze a középre helyezett hegedű |
| a kátrányba mártott szárny |
| harapjon helyettem édesem a sakál |
| lebbenj kátrányba mártott szárny |
| ahogy most harapsz olyan lesz a világ |
|
| vakablakok a szimmetria kedvéért |
| gipszes lisztet zabált patkányok |
| gipszpatkányokat zabált macskák frízei |
|
| mészdarabokkal dobálták a szénégetőket |
| ha majd feléjük merészkednek a mészégetők |
| puha dalokat írnak a hátukra |
| olyanokat amelyeket már messziről hallani fog minden hegedű |
|
| a teniszpázsiton fehér dog |
|
| bolyhos labdával szádban itt |
|
| melyről az utolsó dolgoktól |
| abrosznyi zsebkendőinkkel búcsúztunk |
|
|
| végső ideje már kabátot találni |
| ehhez az óriás gipszgombhoz |
| vagy végig kellene járni a világot |
| portalanított pinakotékáit |
| melynek dagadó mellkasáról lepattant |
| megkeresni bár a szobor másolatát |
| mióta készenlétben gipsztű gipszcérna |
| mióta köröz a gurigából szerkesztett gipszmagánjáró |
| végső ideje már kabátot találni |
| ehhez az óriás gipszgombhoz |
| meztelenségünk elföldelhetetlen |
|
| erősen havazik a földről az égre |
| előbb kátrányba aztán tollba |
|
| végképp kiteszem a szőrödet |
|
|
| amikor a nyakát simogattad |
| valóban nyakat simogattál |
| ősállat csontvázának fehér másolatát |
| nem fojthattad meg bár hörgött |
| úgy törted össze meniszkuszos térdeden |
| mint bukott zenész piros hangszerét |
|
| jasper johns gipszzászlaja |
|
| hallod a gyantarög zuhogását |
| vagy a lovak rugdossák az istállófalat |
| bár mondtam hamvas hangszerrel |
| ne szeretkezz fekete öltönyben |
|
| az abszolút gyűrött fekete krombikabát |
| ott lebeg a gipszgilgames mögött |
| tán az ős hős éppen gonorrhoeás |
| érezni a dadaista vasaló hideg szögeit |
|
| rég elkötöttem én már a sajkám |
| az óceán végtelen halotti maszkján |
|
| tenyérbemászó szép freskópofák |
|
|
| miért kenegeted te a karfiolt |
| mérges gombák között a törpék |
| a karfiolgondolat jégkorongként nem megy |
|
|
| térdemen csöpp marslakók ezek |
| klorofillba fojtott marhaszívek a szögtükörben |
| első szerelmem a lusztergyárban |
| futónövények csöpp marslakókezein térdepelek |
| szövetminták árnyjátéka a csörgő fehér lepleken |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| a falra szögezett van gogh-bakancsok alatt |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| nem kell az ampullafűrész |
| önkezemmel töröm le muranói merinófejem |
| régi-régi versemben a wolframgubanc |
| a gyerekek zsögödi zenekardozása |
| a karfioldrót ó a karfioldrót |
| és a birsharmatcsatornába tévedt ráják lila ütései |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| gímbika mondottam álmomban |
| lombikjainkat szájába kapta a tél |
| ágyaink 100 km-re voltak egymástól |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| lélekszőrével hiába gyógyítva már |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| körülbelül de inkább belül |
| 20-szor gyorsabban végezte szegény |
| 100-szor gyorsabban halni meg |
| lelassítani akár a filmet |
| egycsövű puskával két cső |
| kétcsövű puskával mind a három ravasz nélkül |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| már csak az ólom romantikus |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| felettébb finom hangyaforgás |
| egy hagymahéjszín selyemharisnyán |
|
| a harisnya nélküli harisnyán |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| assisi liszt ferenc liftből van |
| azt hiszi mondja hogy a lift lisztből van |
| nem lift az próbálom menteni a menthetőt |
| igen mondja lószőrös rózsafa |
|
| a nyelv felvágása akár a herélés |
| csizmába dugjuk a macska fejét |
| a nyelv felvágásánál viszont két szó közé szorítjuk a herét |
| s többé már nincs visszafelé |
|
| ősz zeneszerzők zörögnek a liftaknában |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| az elhagyott celebeszi nikkellelőhelyen rejtette el |
| kókusz-pókusz ismételgette ravaszkodva |
| hogy mi már legénykorunkban |
| éppen azt a celebeszi nikkelbányát jelöltük ki |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
| nem nevezik semmirevalónak |
| nem is igen mosolyognak rajta |
| csupán azt kérdik néha magukban |
| ugyan miképpen végzi majd |
| sejtik-e kérdem néha szintén magamban |
| sejtik-e hogy egy selyemharisnyán |
| sejtik-e hogy egy mandzsettagombon |
| nem sejtik hogy majd egy mandzsettagombra fogja |
| hiszen nincs is mandzsettagombja |
| jóllehet szeretett volna egyet |
| szkarabeusz vagy celebesz motívummal |
| szeretett volna egy mandzsettagombot |
| szőrös mellet mell nélkül |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| a földből kilógott a kötél vége |
| már-már átért rajta akár a bikacsök |
| s akkor a föld alól felállt az ember |
| akinek a nyakára volt kötve |
| felállt s mintha mi sem történt volna |
| felemelte az angoltapasz-kelyhet |
| a barna zakóban a krumplipecsét-rejtély kulcsa |
| csak az angoltapasz-kehely mattul |
| mattul mattabb annál mattabb |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| hogy költészetemen végigtrappoljon |
| és ott legelől csöppenjen a vér |
| egy jól összesodort selyemharisnya |
| jóllehet közelgő öngyilkosságom |
| és a hómezők gyönyörűségét |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| egyik harisnyád a fejemre |
| másik harisnyád a nyakamra |
| a gyönyörű trevira-cirkuszsátor közepén forogván |
| igyekszem szépen tartani magam |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| ez a legpuhább a három fej közül |
| s ha majd visszafelé trappol |
| költészetem keskeny csapásán |
| meg a felfújható karfiolt |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| mit is csinálhatna a sötétben |
| a tollfa és a birspikkely |
| címe viszont a bulldog dicsérete |
| a bulldogok szeretik a kisgyerekeket |
| de ha sok nyers hús ingerli őket soká |
| nyáladzani kezdenek akár a meztelen csigák |
|
| — — — — — — — — — — — — — — — — — |
| a szőlő vörös levelén mutatta meg |
| milyen színű legyen kötete fedőlapja |
| majd meghalt meséli özvegye |
| a barázdás gőte farokszegélyén tán |
| celebesz celebesz nélkül című kötetem fedőlapját |
| mégis thurzó a zentai költő az én mesterem |
| — — — — — — — — — — — — — — — — — |
| nincs szebb a fakötőtűknél |
|
| sok-sok belső kis kék pulóverre van szükségem |
|
| de ki tudja meddig leszek |
| kocsisgyertya és rézhorgok |
| az operában egy zölden szivárgó kamera előtt |
| ha nerudáról egyáltalán lehet operát csinálni |
| nem emlékszem mi volt a zsebemben a hortobágyon |
| mert nem is jártam a hortobágyon |
| de még mennyire dolgozik bennem |
| mondottam a bűzlő kis kanálishoz érve |
| mire kéz a kézben hazaértünk |
| barátom megérkezett az alabástromgipsszel |
| tablóra való közönséges tojásrabló |
| a bűzlő kis kanálisra hidat ácsoltak |
| tablóra avagy tagló alá való társaság az ózonban |
| — — — — — — — — — — — — — — — — — |
| a kaparókéssel ledobom arcom |
| mosogatórongyhoz már különben sem hasonlítanám |
| elárasztották a világot a svéd mosogatószalvéták |
| (igen a mosogatórongyok is világháborúznak) |
| — — — — — — — — — — — — — — — — — |
| kék gyufásdobozban az örökzöld erdőt |
| kit puhafaszén-erdő rajzolt |
| a bánat nedvesen lángoló öröme iránt |
| — — — — — — — — — — — — — — — |
| mellyel akár egy szép celebével mertél engem |
| a véres kis kétfülű kalap után |
| egy rajzszög szívét vizsgálom |
| anyukám otthon súrolja a padlásgerendát |
| két rajzszög szívét vizsgálom |
| — — — — — — — — — — — — — — — — |
| de azért a sakálhoz hasonlóan |
| gyakran halottnak tetteti magát |
| csak eizenstein szőnyege (andré kertész felvételén) örök |
| melyet én hosszabbítottam meg |
| bevonulok a filmtörténetbe |
| kivonulok a filmtörténetből |
| azt mondják ez a ki-bevonulás természetes |
| ez a ki-bevonulás maga a film |
| sátorlappal az ágyra kötözve |
|
| néhány gyerekkori fényképemet |
| fülemen máris ökölnyi légypiszok |
| cirkuszi törpe szeretnék lenni |
|
| íme a végtelenszer végtelen fotó |
|
| kezemben kis terepszín könyvemmel |
| a cirkuszigazgató górcsöve alá fekhetek |
| — — — — — — — — — — — — — — — |
| holland királynő egy lila bélyegen |
| te ezt minden további nélkül elhiszed nekem |
| és marokba röhögni a túlvilágon |
| — — — — — — — — — — — — — |
| de a hangok nem szűrődnek át |
| olvasom kassák kis könyvét haldoklásunk emlékére |
| lágyabb az újszülött sün tüskéinél |
| lágyabb az elejtett lágy tojásnál |
| — — — — — — — — — — — — — |
|
|
Wilhelm-dalok
pechán józsef festménye és munkafotói alapján
páris, 1977. július
| „Én, János, a szellem embere, lehet, ez furán hat, |
| örömmel üdvözöltem a vad provinciákat, |
|
| mert hittem, itt többé nem kell tovább játsznom: |
| világosabb a minta a kazamata-rácson: |
|
| nem játszadoznak véled nem értett célú sakkot, |
| közelebb kerülhetsz végre hát magadhoz…” |
|
(Mandics György–M. Veress Zsuzsanna: Bolyai János jegyzeteiből)
„A vidék a csodák földje. Aki itt nő fel, annak tágabb a szeme…”
(Kosztolányi Dezső)
| szeretem amikor tapsolnak |
| amikor véresre tapsolják a tenyerüket |
| amikor az erős ütésektől lerepülnek az ujjak |
| a patkányfogó csattant a kamrában |
| ki tapsolna a kamrában éjfélkor |
| ki tapsolná véresre a tenyerét éjfélkor a kamrában |
| ki tapsolna olyan nagyon hogy lerepülnének az ujjai |
| szaladok így szűzanya meztelen hogy kiszabadítsam |
| jobb ha még visszavonszolja magát az övéi közé |
| jobb ha az övéi között rothad meg |
| szeretem amikor tapsolnak |
| én még sosem láttam a szűzanyát meztelen |
| még sosem szűzanya meztelen |
| de lecsapta a hátsó részét |
| ez még a rókákat is megfelezi |
| két lábon meg négylábú már csak a mennyországba megy |
| vagy a patkányok nem jutnak a mennyországba |
| mert a tera temetésin felemeltem a tiszteletes úr szoknyáját |
| és a kántor úgy szájon vágott hogy belerepültem a gödörbe |
| mintha csak aranyba vágták volna a tera gödrit |
| nagy göröngyökkel dobáltam őket |
| egy másik gödörbe tették a terát |
| szeretem amikor az emberek tapsolnak |
| úgy átvágta mint a drót az élesztőt |
| fél patkány a jobb tenyeremen |
| fél patkány a bal tenyeremen |
| az élesztő mennyországba jut |
| ott sorakoznak a nedves élesztő-válykok |
| ott sorakoznak a levegőben |
| és elmegyek tapsolni a kamrába |
| holnap elmegyek tapsolni a kamrába |
| véresre tapsolom a tenyeremet |
| holnap véresre tapsolom a tenyeremet |
| olyan erősen tapsolok hogy lerepülnek az ujjaim |
| szűzanya meztelen a kamrában |
| holnap széttapsolom a tenyeremet |
| csak úgy merítem a vért magamból |
| holnap elmegyek a kamrába tapsolni |
| addig tapsolok amíg apa föl nem ébred |
| és azt nem hiszi hogy a patkányfogó csattant |
| a patkányfogó tapsol a kamrában |
|
| captatok körbe-körbe a hátsó udvaron |
| kaptatok már eleget mondom a libáknak |
| kaptatok már eleget mondom a disznóknak |
| inkább a falat rugdosom mezítláb |
| captatok captatok captatok |
| kaptatok már eleget mondom a marháknak |
| captatok captatok captatok |
| ha így hasra vágódok a sárban |
| mondom hogy kaptatok kaptatok |
| captatok körbe-körbe a hátsó udvaron |
| captatok captatok captatok |
|
| megvetemedett a nádtető alatt a gitár |
| ki dugta bele az irrigátort |
| most már az enyém a gitár |
| akár a sóti sógor batárjának sárhányója |
| csak az be van szegve feketével |
| a sarnyai szépen beszegte a sóti sógor sárhányóját |
| mint a temetési zsebkendőket |
| az én gitárom nincs beszegve |
| az én gitárom nincs beszegve feketével |
| loptam gittet a tatár géza bácsitól |
| a drótok még csak kerítésdrótok |
| ez még szögesdróton is kisérné nyüszítését |
| megvetemedett a nádtető alatt a gitár |
| az irrigátorból meg lehet csinálni dudát |
| a sóti sógor batárjából meg bőgőt |
|
| a palánknál ahogy átnyújtotta a passzírozót |
| anya azt mondta a pörzsölt néninek |
| atya úr isten kiáltott föl a pörzsölt néni |
| ott játszadoztam mellettük |
| szamárbőgetőmmel a klozeton |
| csak ősszel és tavasszal büdös |
| és a pörzsölt néni elejtette a passzírozót |
|
| akárha fossal kenegetne a pechán úr |
| akárha arannyal kenegetné bütykeimet |
| a fülem cimpáját meg míniummal |
| tartja azt a nagy deszkát |
| és nyomkodja rá a kukacokat |
| azt mondja holnap hozzam a gitárt |
| mondom hogy megvetemedett a nádtető alatt |
| majd kiigazítjuk a képen mondja |
| énekeljük a csepűrágó madárkát |
| mondom majd az irrigátort is hozom |
| bőgőt meg majd sóti sógor batárjából csinálok |
| a sarnyai szépen beszegte feketével |
| a sóti sógor batárjának sárhányóját |
| szépen beszegte feketével |
| egy ülés két ülés három ülés |
|
| csak az ördög verte a feleségit |
| nem a vekerdi bácsi a piros ökör láncával |
| alaposan amilyen alaposan csak ő tudja a vera nénit |
| mégis teleszaladt a jégverem |
| nem lesz az idén fagylalt |
| nem csönget a poszlaszticsár a csatornán |
| az öcsi meg kint felejtette a rézpermetezőt a diófa alatt |
| bámulta hogyan fossák fehérre a pumpe funebre kocsiját a gólyák |
|
| nekem sosem vettek vattacukrot |
| a szíjcukorral befűztem bakancsom |
| tökeim piros bélű narancsok |
| vattakabátom abból a kilőtt tankból loptam |
| kiráztam belőle az őrölt húst |
| a vattagatyámban meg még frici |
| a focikapus védte a színeinket |
| de már nem volt ott a fasírozott katona gyöngybugyellárisa |
| mint a bolhák úgy pattognak a szavaik |
|
| majd mákos mindig azt mondja |
| elástam az aszparátuszt a húszparás cserepibe |
| ásom a nagytatába a mákos kaszrojt |
| rákos mezején mindig azt mondja |
| neki a falnak az üres háncsdobozzal |
|
| vittek az orvoshoz a pomplon expresszen |
| mig kiment a mama pisilni meg kicserélni a rongyikát |
| én levágtam a szíjat az ablakról |
| a bass vagy a vass borbélynak |
| most már mindig lesz bajuszom |
| éntőlem örökre is beborulhat |
| a pomplon expresszen minden olyan puha |
| jött a kalauz és azt mondta a mamának |
| hogy kössön oda valamihez |
| éntőlem örökre is beborulhat |
| vihogtam mert nem vette észre hogy míg a mama kiment |
| pisilni meg kicserélni a rongyikát |
| én levágtam a szíjat a borbélynak |
| a bass vagy a vass borbélynak |
| vihogtam mert most már mindig lesz bajuszom |
| vihogtam a pomplon expresszen |
| mit mond kérdezte a kalauz a mamát |
| azt mondja hogy most már mindig lesz bajusza |
| kilyuggatom a nyelvedet mondta |
| de ha majd egyszer beborul kilesem a restiben |
| egyszer majd kilesem az állomás vizeldéjében |
| és én szállok majd föl a pomplon expresszre |
| és én lóbálom ki a kis rézlámpát |
| és megdrótozom szépen sorban |
| megdrótozom az utasok fütyürüjit is a puha pomplonon |
|
| egyszer én is adtam kölcsön |
| ma nem hajtom ki a libákat |
| ahogy az ángyó meg az anya |
| fölváltva verik magukat a földhöz |
|
| kétszer is megcsúsztam már a míniumoson |
| a pechán úr keveri így a rózsafa deszkán a festéket |
|
| pitymallatkor már megyek a kannákkal |
| a második fordulónál látom |
| megy a pipogya pápa az állomásra |
| battya meg kend nem láttya hogy lyukas |
| a pitypang picsájú kannája |
| a harmadik fordulónál lohol a poszlaszticsár |
| negyediknél jön úgy kormosan a kartonember |
| sosem tudni kinél hál papundekli pál |
| megy a pipogya pápa az állomásra |
| még gyerekkorában felszúrta a horgolótűt az orrába |
| flaszterral ragasztja le minden reggel a lyukat |
| és aztán megy a bicigliúton az állomásra |
| az enyémet is mindig meggyújtják a béresek |
| de az enyém olyan mint a szamártövis |
| pitymallatkor már megyek a kannákkal |
|
| oda a piros cérnásgurigát |
|
| hogy engem is az ólban kellene tartani |
| mint a vass csöre néniék nagy fejű fiát |
| pedig én fejem a teheneket és a pikszisbe is csak akkor |
| most hallok először a szenteltvizes medencébe eresztett |
| mintha egy zöld menyasszony feküdne a hátán |
| mintha egy zöld menyasszony |
| mintha egy véres vőlegény |
| harmaték jorksirje szereti a nyers húst |
| hogyan kellene becsalni hozzá az ólba beatrixet |
|
| te csak áruld a vajaskiflit a mise után |
| varjú péter meg egyszer azt mondta |
| csutakol a vajda ángyó baj van |
| hogy a ferenc józsi majdnem megvett |
| de egy bécsi gyáros gyorsabb volt |
| én vagyok bekenve fossal nem a kép |
| nem az a kép amit a ferenc józsi majdnem |
| a gyors bécsi gyáros a saxlehner meg megvett |
| engem keneget és elkészül a kép |
| itt mindenki megijedt de a saxlehner |
| meg a ferenc józsi nem ijedt meg |
| a gyáros meg a császár semmitől sem ijednek meg |
| azt mondta a pechán úr hogy úgy lehet |
| eljön a ferenc józsi verbászra |
| ha már nem jutott hozzá a kép |
| elvisz oda ahol a legjobb fánk van |
| és fölváltva verhetem a válykot és a farkamat |
| a varjú péter még mindig seggreverőcskézik |
| neked már nem illik seggreverőcskézned |
| és a varjú meg ötven és árulkodik a vajda ángyónak |
| ő még gyerekkorában beleült a bicigliküllőbe |
| csutakol a vajda ángyó baj van |
|
| üzent tele van a pöcegödre |
| azt mondja a szomszéd hentes |
| a hűzni bácsi is hozzá engedi |
| egy titkos föld alatti csatornán |
| annyi benne a patkány hogy a pösze néni pöcegödre |
| puhább mint az apatócki szűcsműhelye |
| üzent tele van a pöcegödre |
| azt mondja a szomszéd pösze néni is hozzá engedi |
| egy titkos föld alatti csatornán |
| keressem meg és tömjem be |
| annyi benne a patkány hogy a hűzni bácsi pöcegödre |
| puhább mint az apatócki szűcsműhelye |
| üzent az apatócki de már nem tudom mit |
| visszaüzentem de már fogalmam sincs hogy mit |
|
| megyek a dragaccsal korpáért |
| ha a harcsabajuszú darálós meglát |
| zabálni kezdi kínjában a korpát |
| az én fejemen írja azt hogy |
| és nem a pipogya pápa fut ki-be |
| hanem a wili fut be-ki a vulkánkofferokkal |
| és a wili fején írja azt hogy |
| a pechán úr megörökíti sapkámat |
| még pikkelyes lesz a keze |
| ha csak te nem rezelsz a rózsapalettára |
| arannyal írja fejemre hogy |
| bemíniumozza a bársonyszalagot is |
| a pipogya pápa lüktet a dragaccsal |
| beőrli vazelinos harcsabajuszát |
| beőrli végre dragacsostul a pipogya pápát |
|
| sosem kaptam még mint az újhold |
| de az élesztőt mind megettem |
| a GREIFESTEIN jégszekrényéből |
| azt mondja a gyalus eszter |
| mint egy elefántfinggal fölfújt ballon |
| közben azt sem tudom hol a fejem |
| óriás élesztővágóra dobott tán |
| az élesztő az nem vérzik sosem |
| az élesztő az a mennyországba jut |
| mint az izé és ott keleszt |
| kellesz a fenének te tökgyalus |
| azt hitték a pipogya zabálta föl |
| a gyalus eszter meg még kislány korában |
| feldugta a pisilőjébe az esernyődrótot |
| a gitár keresztben a hátamon |
| majd lakodalmakon is játszhatok |
| duuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu |
|
| amikor az ujjamat dugdostam be |
| amikor a sörösüveget dugdostam be |
| a bikát most én büntetem meg |
| lekaptam a csökit a sarlóval |
|
| miért hoznak akkor mindig zavarba |
| a másik grószpapának meg prosztatája van |
|
| zavartak a sintérhurokkal |
| és a csigák celofánba csomagolták |
| a szemükbe dobtam két marékkal |
| nem bírtam fölmászni a fekete falon |
| lehasogatták rólam a ruhát |
| vattagatyámat kivitte a huzat |
| lehasogatták rólam a húst |
| le akarták kapni a kobakomat |
| ródliztam a disznószájpadláson |
| valaki krétával számokat írt |
| lehasogatták rólam a húst |
| csak az ujjaimon tudok számolni |
| kettőt letéptek a hurokkal |
| a lábamon eggyel több van |
| kis kupacokba a világ porát |
| celofánba csomagolták a csigák |
| nem bírtam fölkapaszkodni a rácsokig |
| ám én az utolsó pillanatban |
| kisurrantam alula a patkányokkal |
|
| az udvaron sütik az ökröt |
| bekentem szarral a tükröt |
| meg annak a lánccal szaladgáló kis ürgének |
| itt van a földön a miciben |
| itt van a földön a miciben |
| a taglót majd a bedűlt kemencébe dugom |
| hogy nyaldossák a pörnyében a patkányok |
| ez a bonbon úgysem fogy el |
| ez a bonbon sosem fogy el |
| az udvaron sütik a tata katonatükrit |
| nyelheti egészben az eresz alatt |
|
| jobban szeretem ha a pechán úr |
| bebújik abba a klottgatyába |
| és azon keresztül leskelődik |
| és aztán bevonalzózza az arcomat |
| kérdeztem miért vonalzózza be pechán úr az arcomat |
| azt mondta azért hogy tudja hol a fülem |
| tényleg hová lett a fülem |
| biztosan ott van valamelyik kockában |
| a másik meg a másodikban és a harmadik |
| a harmadikban felülről számolva |
| én nem tudok egyenes vonalat húzni |
| biztosan azért hord a mama a pomplonnal az orvoshoz |
| meg biztos azért akar megörökíteni a pechán úr is |
| mit ettem hát karfiolt ettem mondtam |
| majd ülsz karfiollal a kezedben |
| majd ülök karfiollal a kezemben |
| és a pechán úr majd azt mondja wili madár |
|
| vattagatyámat lehasogatták a sintérek |
| vattagatyámat elhasználták a vérző paprikás lányok |
|
| de mama te azért csak gyere |
| fújd meg mindig a tintalevest |
| de te mama azért csak gyere |
| gyere a paplan alá a pomplonnal |
|
| a csarton féle karton félve |
| tökmagot kell árulnom a mozicsarnokban |
| reggel meg sztankovics doktor volt a pechán úrnál |
| valami szentnek nevezte a doktort |
| állandóan csak azt ismételgették hogy an fasz |
| engem meg leptek a legyek |
| ki-be szaladgáltak a számon |
| mert úgy kellett csinálnom mintha énekelnék |
| énekelnék an fasz dirr-durrban |
| a szent fekete ruhájára krétával rajzolták a csíkokat |
| mintha őt is kivonalzózta volna a pechán úr |
| kivonalzózta hogy tudja mije hol van |
| kivonalzózta hogy tudja helyén van-e mindene |
| hogy helyén van-e az esze |
| hirtelen egy fehér zsebkendőt kapott elő |
| és felém fordulva an fasz vért köpött |
| a nyelve olyan volt mint a krepp-papír ördögé |
| a szent szép kezébe vett egyet és azt mondta |
| ha fiatalabb lennék akkor így csinálnám |
| pontosan így mint ez a gumó |
| állandóan csak azt ismételgették hogy |
| engem meg leptek a legyek a vásznon |
| a szent az éjszaka a GREIFESTEIN-nél aludt |
| én vittem a szállóba manillával átkötött vulkánkofferit |
| meg az állomásra is én vittem |
| véres zsebkendőjével integetett nekem |
| vagy valakinek a hátam mögött |
| vagy annak a valakinek a háta mögött levő valakinek |
| mondtam jöjjön el a moziba |
| tökmag rica pattogatott kukorica |
| ja meg mindig azt ismételgette a szent meg a pechán úr hogy |
|
| a birkanyíró ollót vágta utánam |
| én majd a gombos végű répahányó villával |
| mintha börtönrács mögül leskelődne |
| vagy mintha az ő arcát is kivonalzózta volna |
| a pechán úr a tüzes piszkavassal |
| apának mindig sült tököt vittünk a sittre |
| azt kívánta vagy csak az volt |
| ő a lőccsel csapta agyon a testvérjit |
| anya azt mondta hogy én nyugodjak csak meg |
|
| nagy bárgyú szamár mondja mindig anyám |
| nagy neki mint a szamárnak csodálkoznak |
| a béresgyerekek ha kiveszem |
| mi a fene az hogy szamovár |
| kik bőgnek kérdi az ángyó |
|
| le van szépen terítve a ponyva |
| az volt fölöttünk a hilda lagziján |
| csak sok apró fekete flekk |
| rázzuk az epret én meg a rozika |
| nézi ahogy ez a cefrébe való caf |
| azok a nagy cicijei nekem is tetszenek |
| ha sikerül leráznom a ponyvára |
| zuhanok én is rögvest utána |
| biztosan a cifra palotában visszhangzik legjobban a |
| csak az a baj hogy ott nincs aki azt mondja |
|
| átdugta a kerítésen a lekváros piskótát |
| elkaptam a csuklóját a fogammal |
| és a résen fele lekváros piskótát |
| a másik fele lekváros piskótát |
| vasárnap mindig lekváros piskótát kaptunk |
|
| a zsilettpengéket eldugdossák |
| az aszpirinokat is mind megzabálom |
| most ezen a patkány-nyelven huzigálom a hüvelykujjam |
| még le találja vágni a fütyürüjit |
| akkora akár a marokverő bot |
| sok kárt csinálhat még vele |
| a zsilettpengéket eldugdossák |
| a zsírszódát itthagyták mégsem ittam meg |
| ha megszárad a patkány-nyelv |
| minden paprikás lány után |
|
| de mindig beszorítanak a kuckóba |
| hallom künn a sarkon patkolja a pósa deresit a kovács |
| és a patkány is érzi nem sütünk már mi többé kenyeret |
| hol a talpam hol a taglót nyalogatja |
| tán még mindig a darálóba jársz |
| kérdezte a pató tanító bácsi |
| mert lisztes a homlokom a GREIFESTEIN-mici alatt |
| a darálóba tanító bácsi a pipogya pápa jár |
| meg a kis ürge üvegszemének lisztje |
| a darálóba a pipogya pápa jár |
| addig jár amíg meg nem őrül |
|
| három napja tekercsel a sógor |
| nemsokára megszólal a rádió |
| a verejték átveri a bekecsit |
| mert a bontont is ismerni kell annak |
| aki befutó a GREIFESTEIN-nél |
|
| mennyi cuccot kell cipelnie egy angyalnak |
| én legalább néha lerakhatom a kannákat |
| meg a kiflis garabolyt is lerakhatom |
| ha legalább egyszer megkopaszthatnák a tollas cigányok |
| apa fekete lajbijában voltam a templomban |
| engem már hányszor megkopasztottak |
| őt biztos azért nem kopasztják |
| mert sosem lenne vége a kopasztásnak |
| angyaltollnak nincsen vége |
| apa lajbizsebében mindig találok valami újat |
| minden morzsát kiviszek a tiszteletes úrnak |
| kenyérbélből dohányból vagy pedig papirosból van |
| akkor elcsendesedik a cuppogás |
| ám akkorra már nincs ideje a tiszteletes úrnak rám |
| mert pontosan kilencre be kell fejeznie |
| mert kilenckor a fatelepen felsikít a cirkulár |
| és átfűrészeli a nyelveken olvadozó ostyát |
| akár a gyíké olyanok lesznek |
| kenyérbélből dohányból vagy pedig papirosból |
| cigarettapapirosból van az isten |
| még mindig nyálas a széle |
| hercegovinai dohány volt benne |
|
| dóri azt mekegi krétát egyek |
| és akkor az egyik szívem olyan lesz |
| kénkereszt lobog a klotyón |
|
| be kellene már tapasztani a ház végit |
| szedjek paripacitromot a micibe |
| de nem hullott citrom a GREIFESTEIN-micibe |
| közben a GREIFESTEIN dogja levizelte a ház sarkát |
| és dolgom végezetlenül távoztam |
|
| azért nem veszi le a kalapját |
|
|
Kavafisz és Rimbaud
| Igaz már aranyövvel a derekán |
| És biztos el is robogott melletted |
| Éppen csak megsértve nehéz sárga szárnyadon |
| Ahogy estefelé a meleg fal mellé lapulva |
|
Bartók
| homokszem-billentyűkre zuhanó |
|
|
Kodály
| egy kicsit korábban találtál reagálni |
| egy tizenhatoddal előbb koppintott |
| s a kóta-méhek nem másznak már vissza |
| hogy ismét rétre repüljenek, |
| a viasz-sántikán szabályos játékaik |
| mint hegedű csiga-fején csavarodnak |
| a selyemmé-ezüstté finomult birkabelek, |
| mézet fúj ily szálasan szél. |
|
| bársonybelsejű tokba tesznek Téged |
| ajándékba adnak, mint egy |
| citromszín-erezetű hegedűt, |
| az egész lakás megváltozik, |
| ha valamelyik szekrény fenekén |
| és a föld is meg fog változni, |
| mert te majd felstimmeled a fák |
| Óriás koponyádat gyermekhegedű-fejnyivé |
| átdobja rajta a húrrá foszlott, |
| elviselhetetlenül rezgő világot, |
| és kis füleddel mint csikorgó |
| fekete csapokkal hangolja. |
|
| és akár húrjaidból a halál, |
| hogy kihalásszam az éterből |
| egyszerű szellemed, mint egy legyet. |
|
| ez a tavasz szebb az összes eddiginél, |
| nem értem, Zoltán bátyám, |
| ablakom alatt a platánfán. |
|
| bontotta szét hangszerét, |
| kilökte a húrok alól a lábát, |
| kilökte a szekrényt tartó |
| vigyázva, előbb selyem, ezüst, |
| majd fekete fényhatlan papirosba |
| csomagolva a rózsafalapokat… |
|
| egy kicsit korábban találtál |
|
| legszebb öregjeinket bántja. |
| már kis tócsában gyűl a harmat, |
| bőrük elpattan, mint nyírfán |
| a balettcipő-anyagszerű háncs. |
|
|
Két teniszütő
| egy-egy ideges mednyánszky-bokor |
|
| lányhajat gyújtani érkező égő égitesteket |
| égő lányhajat legelni érkezők agancsait |
|
| pikkelyes dög-diszkosz puffan |
| avagy óriás karbunkulussal |
|
| fehér cipőid egymást rugdossák |
|
|
|
„Merre csörög a dió? Semerre”
(Kosztolányi)
|
| mely akár egy zöld kardiogram olyan volt |
| de duzzadt csokor is volt |
| mely akár egy kosztolányi-költemény lesz |
| például piros paprikát emlegess |
|
| gugakereszt kosztolányi-élményem első bőrjele |
| az agg öcs kétszer lecsapó rozsdás scalpele |
| izzó kálvária-dombon békasóban kamillában guggoló kereszt |
| csüngő paprikafüzér mészmellkasán |
| hetyke csontgaudi a szikes rónán |
| mely akár az elmebajos lány csókja |
| és oroszlánordítás (a budapesti állatkertben) |
| kosztolányi-költeményedtől kezdve majd |
| avagy óriás agg falloszokkal teli |
| mert mi más is lenne az édenkert |
| mint tormával szögezett homok |
| s lendl útmutatás az állatok kitöméséhez |
| című könyvét kérte schönaichban keltezett levelében |
|
| s itt következzék a költemény |
| következzék hát a semmiért |
| röpüljön csőrében a semmivel |
| semmiért semmiért semmiért |
| s itt következzék a költemény |
|
| a tormával szögezett homok: |
|
|
|
Ötéves koromban egy pirosan izzó, áttetsző daganat nőtt jobb felől az államon: guga.
Még ma is pontosan érzem gyöngytyúktojás-formáját ujjaim között, még ma is hallom benne az elviselhetetlenné fokozódó fájdalom ketyegését, ütéseit, már-már robbanásait. Elvittek orvoshoz. Néhányszor már jártam nála a főutcán, a VIKTÓRIA fényképészszalon mellett. Igen, valahogy azok a nagy esküvői fényképek – amelyek később idiótikusnak tűntek, most pedig mindinkább angyaliakká lesznek számomra ismét – elválaszthatatlanok az egésztől. Kosztolányi Árpádnak hívták; lányait jól ismertem a strandról, ciklámenszín fürdőruhájukon erős, ó istenem, milyen erős, szőrzet ütött már át… Kosztolányi esténként zseblámpával járta a várost. Mi sem természetesebb, mondhatnánk, mint zseblámpával járni a sötétben. Igen, de nem felénk, ahol egyedül csak őt láttam lámpával az utcán. A fekete zseblámpa valami furcsa idegenséget kölcsönzött neki: lámpára volt szüksége, hogy közlekedni tudjon közöttünk. Még ma is, ha ezt a szót hallom: mizantróp, dr. Kosztolányi sötét arcát látom, jóllehet semmit sem tudtam róla és ma sem túl sokat – Csáthtal lakott egy időben Pesten és tán Palics, Ludas környékén…Elvittek
gugámmal hozzá.
Látom nagy-nagy rezgő kezében a kést a lámpa felett kormosodni, izzadni.
Kivágta.
– A költő öccse – mondta valaki az utcán – kivágta a gugáját.
Az a kormos, izzó kés keresztalakban vágta belém a különös, azelőtt sohasem hallott szavakat: guga, költő …
Ültünk a füves árokparton, vagy a nagy gesztenyefák alsó, vastag ágain és vártuk a szabadkai vonat utasait. Meleg volt. Por. Csönd. Nem voltunk fáradtak, álmosak, mégis, akár a vadállatok a hosszú-hosszú lesen, szinte aludtunk…
Sokszor megtörtént, hogy csak egy utas érkezett Szabadkáról Kanizsára: egy csúnya öregasszony, talpig feketében, púderba mártott fejjel, nagy fekete bőrönddel. Nem is a csúnyaság a pontos kifejezés, hiszen az egész jelenség inkább az idegenséget, az idegenség csúnyaságát, rútságát jelképezte számunkra. Néha, ha zajongni kezdtünk, lassan felemelte nehéz tekintetét felénk a fára. Egy szomorú gorilla nézte a csipogó makimajmok fürtjét.
– A költő húga – mondta valaki –, a költő húga gorilla.
Guga, költő, gorilla…
Az elviselhetetlen fájdalom az idegenség elviselhetetlen rútsága.
Egy ilyen spirituális élet-életmű kellett, mint amilyen Kosztolányi Dezsőé, hogy e szavakat s általában a szavakat (sebeket és rútságokat) kissé tojásdadabbá (gyöngytyúktojás-forma, írtam az előbb!) görgesse-pörgesse, kissé könnyebbé, kissé szebbé tegye számomra…
|
|
Ott voltam, mert éppen Szabadkán laktunk 1972-ben (úgy látszik, gyerekeinknél is megismétlődött a szabadkai intermezzó, mint nálam családunk nagy krízisekor – hogyan is tudta kiegyensúlyozni azt a szörnyű billegést apám?), amikor lefolyt a romlott, sűrű paradicsomlé a Palicsból. Romlott, döglött vért is mondhattam volna. Ott álltam száraz tónak nedves partján.
Az emberek beszaladtak a sárba és kapkodták a még ficánkoló halakat a nagy műanyag zsákokba. Egy agg festő (alumínium csövön lélegzett), felállította állványát, s nyugodtan festette a fáradt, mind fáradtabb halak között ficánkoló embereket, festette a pokoli „paradicsomi” látványt… (Apám mesélte, hogy ő is telerakta hallal a kocsi csomagterét és otthon megfürdette őket a Tiszában.)
Ott álltam, mikor végképpen kiürült a tó, ki a környék. Mintha a levegőt is csak lecsapolták volna a parkról, s már mindannyian alumínium csövön keresztül szívnánk a levegőt. Bűzlött a környék. Nem értem a halakhoz, mint apám, de bűzlöttem én is.
Ott álltam, s a tó közepe felé két rönkre lettem figyelmes. Sokáig néztem őket, majd, magam sem tudom, miért, elindultam irányukba. Talán azért, mert miután a vizet és a halat eltávolították, úgy gondoltam, ami ottmaradt, az már az enyém, amit az emberek és a gépek otthagytak, azt nekem hagyták ott.
A leégett nádasban, a megszenesedett sástorzsák között dagasztottam a sarat, kezdetben még ügyelve némelyest külsőmre.
Vasmacskák talán?
Szobrok?
Ahogy közelebb másztam, már úgy éreztem, az alumínium csövön légző festő vásznán mászok, két emberalakot, két sárral tapasztott, különös pipiskedő pózban megkövült emberalakot láttam, 3–4 méterre egymástól.
Egykor fehér ruhában, fehér cipőben lehettek.
Egyik helyen még szépen látszott a ruhák fazonja, a másik helyen pedig be lehetett látni a csontváz belsejébe, ahol egy pillanatra úgy tűnt, bagoly vagy varjú fészkel. Magasra emelt kezükben moszatos teniszütők…Már kifelé igyekeztem, amikor hirtelen visszafordultam.
Kosztolányi és Csáth?!
Lehetséges, dünnyögtem nyakig a sárban, hiszen ha rájuk gondoltam, mindig teniszezni láttam őket Palicson, és most, hogy minden lecsapoltatott, természetes is, hogy valóban megpillantsam őket.
Magasra emelt teniszütőjük között a nap…
És most már, mondtam valakinek a parton (régi nagy novellatémámra gondolva), csak rendbe kell hoznom a ruhájukat (a bagoly, a varjú benn is maradhat) és megmozgathatom, megszólaltathatom őket a fenyves mögötti vörös salakpályán, hiszen már ismerek mindenkit a közönség közül is.
Kosztolányi Dezső és Csáth Géza aznap délelőtt érkeztek Pestről és első útjuk a reketthúrozó mesterhez vezetett…
|
|
Szenteleky
Változatok egy Szenteleky-sorra
| varjak szállnak fel a didergő gallyakról |
| bakacsin-bögyük zacskójában nincs mag |
| nincs kenu-forma kis búzaszem cirok-rubin |
| miből a fagy már rég kisütötte a zsírt |
| farkasok nyikorgó torkát kenni libatollpamaccsal |
| a föld apró sörétjeit nyelik |
| akárha duplacsövű tömőt dugtak volna magukba |
| olykor ki fenekük kalózhajó-ablakán |
| mert durranások fel-felhangzanak |
| a semmi néha átüti önnön hangfalát |
| varjak szállnak fel a didergő gallyakról |
| árnyuk mely szebb a mediterráneum s a püspök lilájánál |
| suhan mint keleti ecset az első hó porcelánján |
| pedig nincs benne málna száradtvérszín szeder eper |
| és meg is reped mert tollak hiányzanak |
| fontos tollak a kormányzáshoz |
| a forgó földön való megüléshez |
| tojást gyorsforraló tollak hiányzanak |
| melyek akár a topogó kis anyókák kendői |
| varjak szállnak fel a didergő gallyakról |
| bár e reccsenés már a fenékig fagyott folyóé |
| melyben nem halászik többé senki |
| nem csap szarucsákányával a sas |
| nem dob önnön kebelébe sem dinamitot az ember |
| ó isola bella végigreped a tenger |
| varjak szállnak fel a didergő gallyakról |
| ha nem szállnának ők is hasadnának ketté középen |
| mert már csak az nem fagyott meg ami nincs |
| az üres dió mit ijedtükben leejtenek |
| s pontot tesznek a világra |
| dögként is sajnálkozva majd hogy azt a pontot |
| végén mindeneknek miért nem ehették meg |
| hiszen tán még csak az hiányzott hogy megérjék |
| a búza zöld kis késeibe hanyatlást |
| a pacsirta ének-injekcióját a tejes-vak kis nyuszi-falatkát |
| varjak szállnak fel a didergő gallyakról |
| avagy a mi árnyunk vetítődik a befagyott firmamentum mozivásznára |
| s a duplacsövek is minket keresnek: kártékonyokat
|
| kik pedig legfeljebb a lokális színek kontúrjai lehetünk |
| bekerítve nehéz ólommal forró ólommal |
| az isola bellá-t és a belladonná-t* azaz a nadragulyát |
| amit hol mint nadrágot hol mint gulyát választunk |
| más versszövetet preparálva már magunknak itt |
| varjak szállnak fel a didergő gallyakról |
| csőrük sárga satujában tetű gyémántja se roppan |
| bélférgek se böffennek fel à la spagetti milanaise
|
| huzatosak mint szemétdombra dobott ráncos könyökcsövek |
| varjak szállnak fel a didergő gallyakról |
| akárha ajtó fölé szögeznék őket úgy tárják szárnyukat |
| s az égboltra fagynak csillogva |
| mintha csak tudnák a nagy tavaszi esőkben |
| majd lila tentává csordulnak |
|
|
Egy padláson Szivácon megtalálták Szenteleky (Stanković) Kornél költő (orvos és irodalomszervező) kerékpárját. És lehozták. Az sincs kizárva, hogy már előbb megtalálták, de csak most hozták le. Nem egy ember hozta le, pedig úgy könnyebb lett volna, kényelmesebb, hanem ketten – vigyázva, lassan, méltóságteljesen, bár senki sem nézte őket a kapu alatt lihegő kutyán s az udvarban kaparászó tyúkokon kívül. És megmosták. Mosták, hárman, műszivaccsal Szenteleky Kornél költő (orvos és irodalomszervező) kerékpárját. És megkenték. És ott állt a csillogó fekete bicikli két tömött kerekén megfelezve az eresz árnya által, a fecskék isteni landolásai zizegesítette levegőben. Senki sem mert ráülni. Még csak eszébe sem jutott senkinek a három jelenlevő (két sziváci és egy sziváci születésű újvidéki polgár) közül. A gyerek meg már csak akkor ért haza, amikor a kerékpárt ugyanúgy, ahogy a létrán lehozták, méltóságteljesen, akárha Kossuth csontjait szállítanák, átvitték a még tatarozás alatt levő Szenteleky-házba. Féltek tán, a hajtószíj (akkor még nem volt biciklilánc, nem találták fel, vagy már feltalálták, csak még nem jutott el a provinciába – nem csapkodták
vele arcon egymást a kamaszok) elszakadna, elpattanna, hiszen vékony, mint a bőgőhúr, és rózsaszín, mint az emberbőr. Tán azt is át kellett volna itatni olajjal? Roppant nehéz ilyen, egész irodalmunkat érintő, bár első pillantásra részletkérdésnek tűnő, ügyekben határozni (okosnak lenni).
Ezzel járt betegeihez és házimulatságokra, hol olykor udvarolt, szemérmesen, de tbc-s lázzal, és színészkedett is…
Költészetünk első kerékpárja! (Szentelekyé már örökre a sárga trikó.)
Mind többet tanulmányoztam, nemegyszer a helyszínre is utazva, akár egy frissen kiemelt mamut-csontvázat. Majd ferde mennyezetű padlásszobámban (ahová ilyenkor már felszorul a baracklekvár illata): Tour de France-okat, tour d’ horizonokat szerveztem, istentelen hajszákat, marékszámra zabálva az ajzószereket, végtelen asztalom körül, félre-félrepillantva nagy konkurensemre, a Göncölre.
Éppen így köröztem akkor is, amikor a belgrádi rádió 3. programján Anna Ahmatova verseit kezdték olvasni – oroszul! És én, anélkül, hogy egy pillanatra is elgondolkodtam vagy legalább leszálltam volna a couleur locale elméletírója s az akácok költője kerékpárjáról, megnyomtam a pedált, és leereszkedtem zötyögve a frissen festett falépcsőn – a repedezett pisztolytok-forma biciklitáskában csíptetővel, kiszáradt olajcsöppintővel, a spanyol szótárral, a köpetes kék üvegcsével –, és Moszkva, Leningrád irányába indultam (kicsit úgy, mint egyik önfejű rokonom, aki Oroszországon keresztül indult egykor Amerikába) végre majd ismét átroboghatok (csikorogva bár) a Téli Palota porfirtermén, a Scsukin-szerzemény Cézanne-ok felé, végre ismét átvághatom (csikorogva bár) átlósan a volt forradalmak végtelen havas tereit, végre ismét át, át!
Persze, jól tudom, a kávédarálót majd vissza kell juttatnom a sziváci emlékszobába (már előkerült a fehér íróasztal, a fehér köpeny, az orvostáska, a németül írt dráma is)…
Költészetünknek nagy-nagy szüksége lesz erre az ős-kerékpárra (sőt, még régebbi költői-kerékpárok „bélpoklos biciklik” után is kutatnunk kell: o – o
Induló költőinknek sorban meg kell majd nyergelniük Szenteleky kétkerekű Pegazusát, meg Tour de France meg tour d’ horizon, meg – tour de mort.
|
|
Szirmai
| mióta ki-kimaradozom már lassan a létből |
|
| az ég/bolt volt kenyér só miniszterpapír |
| innen is onnan is elérhetetlen |
| drótkeretből felpöccintett párás üveg |
| üldözött őzek dörzsölik majd a cukorsivatagban elveszett drágakövet |
| a lét szomorú tornyában háton fekve megforgatva |
| sírunk roppant dioptriád isten-ablaka alatt |
| kezünkben a nevetésről írott könyvvel mi beázunk |
| nem akupunktura csöpp égitestjeink dárdafellege |
| (majd a másik egy cukorhegyet fúrtatok áthúzta) |
| a mezők ősbozótjához kötve |
| fakolompok halálvégtelenségében |
|
| dzin-dzin don-don gau-gau |
|
| báze bul aranyai s ezek a kicsiny fekete békák |
| luzsénszky kit elhagyogattak a lányok |
| nyelvünk lapátján forogván |
| emelje babonás messzi tengerfenékről |
| emelje elmúlt tengerekből |
| emelje mind magasabbra a cukorobeliszk |
|
| s az édes asztráltestek kilökik a szerelvényt |
| mint kígyó löki ki magát bőréből: újszülött.
|
| most nem lyuggatják sápadó utas keskeny szürke jegyed |
| s nem les be három rosszképű siheder |
| csontharmonika zeng fenn a hógyepen |
| a sáros körfestményt répák bombázzák lent |
| merik öblös cukorkoponyával |
|
|
Csontváry Mosztárban
| fátyla már szarajevóban meglebbent |
| akarom az ország legmelegebb városát |
| rákként illeszkedem a kanyonba |
| megvárom míg vízbe csattan a gyerek |
| megvárom míg kisimul a márvány |
| akkor nyúlok én a szőrrel |
| folyót lefetyelő bugyogója |
| futok firnisz-alagutamban |
| mennyivel zöldebb itt minden |
| a drótháló is almazöldebb |
| a neretva az almában (jabuka) |
| a zöld hegy (jabuka) alma (jabuka) |
| az alma (jabuka) zöld hegy (jabuka) |
| mit szólnak hozzá a legyek is |
| húz a türkiz tükörbe márványturbánom |
| és komolyan veszek mindent |
| akár ezek az almazöld vízhajtású |
| anyaszült meztelen kerge birkák |
| naponta megérintek egy-egy rézedényt |
| nyelvemmel megérintem egy-egy kávészem sötét szemérmét |
| márványturbánom akár a mák |
| a vöröshagyma virága büszke büszt |
| a szamár mediterrán áriája |
| szárazkútcsikorgás az én hangom |
| forgott a szalmán a ló után |
| hogyan foroghatott a magon |
| örökre előre fog futni velem |
| RAHMETULLAHI ALEJHI RAHMETEN VASIAH |
| nekem is kell a könnyű csont nemcsak a papagájnak |
| -váry papa ólomfóliában pala |
| a türkiz tükörben a márványpárkányon a gránitpárkányon |
| törülközőm is lecsavarodik lassan |
| márványtörülközőm marad búbomon csak |
| akarom a legmelegebb városokat |
| nagy halak hasítanak lábad közé utat |
| hol kagylótemetők mellett halad |
| mégis mily felemelő lenne |
| kicsi sós gyöngyházba térni örök nyugovóra |
| nékem is gondolám kinek a sorsa |
|
|
Konjović
| a zsolnay-kályha előtt elfordul egymástól |
| akárha valami juhász-táncban kuruc és krisztus |
| forognak alsóneműszín tengerikagylók és kék snapszosüvegek között |
| képről-képre nagyon-nagyon pasztásan |
| olykor felhasogatva-megszúrkálva a kaparókéssel |
| lapos alumíniumtányérban kevert gipsszel kötve |
| rút vénusz ágyék-vezúvja moccan lubarda és vidović-képek: a dél!
|
| ott egy czóbel-monográfia itt a kokoschka-napló alma mahlernál kitárva |
| a paradicsomlétől csöpögő homárral alvó loosnál aláhúzva |
| lenn zombor zuza-zöld utcáin gozsdu szép szopott szobor-feje |
| és laza kostić ez a kívülről is megcibált dúlt bögöly-istenség |
| a tanyák felett a zodiák ózon-jelei a nap kézzel dagasztott kármin-kovásza |
| – brutális szemoperáció / a ledobott hályog akár egy lila léggyel pakolt |
| medúzaforma pokla / szemoperáció mely látóvá tesz: |
| a negyvenes évek bronef-társaságának kis boroskancsójában a vörösbor |
|
|
Marko Čelebonović
| négy pohár bor és egy alma |
| és a szobafalon lefutó villám |
| patinazöld futóvirág-árnya |
| a végtelenbe forgó kerek asztallap |
| akár kövér angyalcopf fokhagymafüzér |
| és egy márványként vert levantinus-fej |
| a kezdet és a vég fehér fázisa |
| három alma két alma egy alma |
| az alma árnyékának árnyéka |
| semmi à la école de paris |
|
Sáfrány kis teknőc-rajzára
| bár a teknőc már tetoválva tolat selyemtojásból a világra |
| bár díszes szarubarázdákban körbefutó szarufrízeken jegecesedik |
| páncélja a világ nem-virág súlya alá |
| ő úgymond még sűrűbbre veszi a békatok mintáját |
| sűrűbbre mint még hajladozó jégvirágokat a nagyobb fagy |
| sűrűbbre mint bartók ki a magyar a román népi muzsikát tűvel kottázta át |
| és ha most ránézel e kis rajzra: |
| akárha magasfeszültségű áramba markolnál szétrezegtetve agyoncsap |
| – feltámadva immár a rajz-túlvilágon |
| hullámzó léptű csonton szállíttatsz sivatagban egy púpon arabs |
| bár mint mondottam volt már tetoválva tolat ki a habfehér bugyogóra emlékeztető tojásból |
| a hüllő mégis roppant élvezi pajzsán e fürge filigrán-munkát |
| majd kibújik örömében csontjából mint kibújik mint kiszárad majd |
| s marad a díszes csont-alagút a semmi órjás szalvétagyűrűje |
| élvezi noha a rezgő rajz úgy szorítja mint azt az isteni lánykát |
| tanizaki dzsunicsiró novellájában a rizspálinkába-festékbe mártott |
| ecsettel-tűvel bőrére varázsolt nagy póklábak |
| élvezi noha a rezgő rajz úgy zsugorítja bőrcsontját |
| mint héjakarmok ha az ég kútjába húzzák |
| hinnéd húzzák hogy a napot is szaruszelencébe zárják |
| húzzák feljebb húzzák összébb |
| apró jeleket karcolva birkóznak a napban |
| a kőre már mint mocsári hagia sophiát hullajtja |
| s kivájja pikkelyes puháját a héja |
| az emberfia pedig az isteni héjból fésűt szemüveg-keretet borotvanyelet készít |
|
Ady lép
| a legbizarrabb (a legbizarrabb-e |
| avagy jött még a legislegbizarrabb kisfiú |
| az attila) centenáriumán harsannak már |
| a harsonák csattannak cintányérok |
| ha azon nyomban össze is roppan |
| ha szú eszi a mestergerendát |
| eszi a fene a szút a mesterségben |
| óriás sötét fejét már fölemeltem |
| de a botladozó lábakat nem merem |
| táncolva összeroppannának |
| halála előtt két hónappal szomorúan mutatta |
| lábszárait melyek vékonyak és finomak voltak |
| akár egy négyéves gyermekéi |
| sehogyan sem tudom fotónaturálni a figurát |
| (csak öltönyeit csíkozom végtelen kobravonalzómmal) |
| sehogyan sem tudom legalább egyetlen lépését |
| nem találom a térkép léptékét |
| (billen dől roggyan nincs mozdulat póz gesztus |
| nincsen iramodás) a körúton a miasszonyunk előtt |
| melynek minden kőördögével mondván igyunk még ép lépünkre |
| hosszúlépést koccintott már |
| akárha lépbe hágott volna a lellei |
| nádszálat húztak volna lábszáraiba |
| tán madárnak is kezdték építeni |
| születése után mint akinek azonnal kezére vágnak |
| hatodik ujjait gyorsan el kellett távolítani |
| madárnak azért gubbaszthatott magasfeszültségen |
| madárnak építették alulról felfelé |
| fölülről bölényként lefelé |
| sehogyan pedig itt a kávészín kamásni |
| lakcipellő politúros pálca is már |
| szobrainak stupid erdejében |
| lépj te mondja rajtad a sor |
| s emelj végre cséphadarót |
| pép-képeidre a miazmás metafóra-kévékre |
| emelj végre cséphadarót szép világképedre |
| ruth majd összekaparja a maradékot |
| s az éj leple alatt melléd fekszik |
| mert a bizarr és a rút igaz |
| ezzel emelheted csak címbe |
|
Kormos
| nem csak macska alma most minden cirmos |
| meghalt pista meg a kormos |
| nem izgatja többé cecelégyként |
| XYZ se az a normandiai cécile |
| fogja nagymama szoknyáját |
| üzeni nekünk NE SZARJON A SZÁTOK |
| sinkával bojtárkodik a quartier bohémje |
| ördögök ezek miket ránk bíztak nem ökrök |
| maga az atyaúristen FÜLEP LAJOS oktatja |
| öcsém ne lebegj mint egy chagall-kreatúra |
| legyél végre-valahára ama súlyos cézanne-alma |
| toszogatják egymást vad vattában |
| toldalagival angyalkákra vadásznak |
| imhol liheg vékony gulyás vastag berda |
| gurábli-keréken gurbliz kis kis és nagy nadányi |
| egyszóval ismét csak dalok versek |
| és azok a bizonyos katáng-lándzsás katalán költemények |
|
Bojan Bem
| a halál árnyékánál is jobban elsötétülnek |
| a halál árnyékánál is jobban elnehezülnek |
| – igen pontosan ezek azok a foltok az égő ég nyakán |
| (komikus torony mint minden bábel) |
| melyekről az impresszionisták és a vadak |
| (boldog emberek) álmodtak |
| mint tenyéren vizet kontúrokba fogva fel őket |
| sőt már delacroix is így írt |
| 1832 februárjának egyik vasárnapján marokkói naplójában |
|
fehér foltok a sötét tárgyakon |
|
szép fehér ló a narancsfák között |
 bojan bem
|
| ez a naiv művészettörténész |
| strippek-cégtáblák cézanne-ja |
| mint narancsokat helyezi rá foltjait |
| mint narancsokat veszi le foltjait |
| a halál árnyékánál is súlyosabb ólom-gyümölcsöket |
|
| és mi történik a zsiráffal |
|
|
akárha nulláslisztbe rajzolt kenyérkét ennél |
|
| de már zokog boldogságában |
| a pasztellosládikóban mocorog |
|
|
|
„mielőtt a völgybe indulnál”
(Dr. J. Kugy)
|
Ülök a 219-es szobában. Az ablakon át látom: a csúcsot.
2500 méter.
Izzik a hó, akárha most nikkeleznék a sziklákat. A nap valahogy mindig odatűz. És én valahogy mintha mindig háton feküdnék.
A csúcs.
Ülök a 219-es szobában az alacsony, kockás huzatú karosszékben, ülök mind lejjebb csúszva, már-már valóban háton fekve, és egyetlen dolgom a csúcs nézése, figyelése, regisztrálása.
*
Fekszem a kék vízen, s a dőlt ablakfalon látom magam és a havas csúcsot. Oldalt egy kisebb ablakon, ha vacsora után is fürdök, a tv-terembe látok. Ha a tv-teremből nézem a hullámzó kék vizet, nem látom az ablakfalon tükröződő csúcsot, de odaképzelem, azaz valamiféleképpen mégis látom, ahogy az üvegfalról a hullámzó meleg vízre vetődik: az ideális képernyő ilyen fluid – vízalatti masszázzsal, havas csúcsokkal teljes!
*
A csúcs körül élő emberek (főleg öregek): a világ legszebb tüzelőfáját aprítják.
Hambárok tele aprófával. A tornácok lépcsőin a napi adagok. A kéményeken kis kék fodrok. A füst íze akár a mi füstölőinké disznóvágás után.
Még nem tüzelnek igazán vagy sosem is tüzelnek igazán, várják, állandóan, egész életükben várják a nagy telet, a mindig nagyobb telet.
A csúcsnál nincsenek, nem lehetségesek vagy feleslegesek a nagy gesztusok.
A faaprítás minden.
Kis, néhány házból álló hegyifalvakban öreg, zöld kötényes bácsikkal találkozunk: látni, isteni aprófát készítettek, készítenek, egész életük faaprítással, faaprításban telt, telik el – hátul (elöl?) az udvaron. Tenyerük fénylik, mint a kisbaltájuk nyele.
Tudós és favágó, mondjuk Babits Mihály György, a favágó című kitűnő novellájára gondolva. Igen, egész életükben a fát aprítják, és az eget, a csúcsot nézik, kémlelik tudósként.
Hegymászás közben barátom megjegyzi, ez a kis ösvény egy nemzedék munkája. De nem visszhangzik ez a szó itt. Nem visszhangzik sem úgy, ahogy barátom ejti-érti, sem úgy, ahogy én (igaz, mind kisebb már a különbség). A csúcsnál nem jelent semmit. Magasabb csúcsok körül persze már elképzelhetetlen ez a szorgalom. A nagyobb csúcsok megsemmisítenek mindent. Közelükben elképzelhetetlen a faaprítás.
*
Indulás előtt még be akartam tenni bőröndömbe Michaux Ekvátor című útinaplóját, mely számomra valahogy Lorand Gaspar „nagy mozdulatlan utazásával”, mikroszkóppal írt útinaplójával, a Sol absoluval rokon. A túl magas csúcsok alacsonyak, mint a sivatagok, sőt, ahogy Dučić, a dél költője írja Levél Svájcból című esszéjében: „Az Alpok magányossága nyomasztóbb, mint a Líbiai-sivatagé.”
Nagy gesztus-e a csúcs megmászása, meghódítása?
*
Az ágyból csak a derekát, hátát látom a hegynek. Itt van egész közel, ha alkonyodik, mindössze 1–2 méterre. Szürke, a törzsek fekete jeleivel és a lombok sötétzöldjével meg rozsdásrózsaszínével. Akár egy nagy állat háta vedléskor. Éjszaka. Még közelebb hemperedett. Simogatom, de durva, jeges érintésű. Nem lehet úgy simogatni, mint Crnjanski írja a Szumátrában: „blago, rukom” (gyengéd kézzel).
Fején fehéren izzik a szarva.
Egyszarvú a hegy.
Éjszaka bármelyik csillaggal összetéveszthetjük. Akármelyik csillag a csúcs lehet.
*
Egy-egy ház, akol. Fenn már csak akol.
Messziről is látni, a fakallantyú körül egészen fényes az akol félajtaja…
Aztán van egy sáv, ahol legfeljebb csak medve jár. Segantinire gondolok.
Kár, hogy megzavarták szecessziós látomásai. Az ő nagy látomásai: a hegy, a bárányok és elsősorban a hó. Segantini úgy festi a hegyet, ahogy a hegy, a kő él – finoman-szemcsés geológiai rétegekben.
Lényegében még mindig nagyon keveset tudok Segantini életéről. És jó lenne ismerni Carra, Boccioni írásait is. Tulajdonképpen olvastam is Segantinire vonatkozó szövegeiket, de szótár nélkül. Nem tudom, kinek adtam kölcsön az olasz szótáramat. Különös érzés ez – az ember tudja, hogy többé már nem fog olasz szótárt vásárolni magának…
Most jut eszembe, hogy egyszer otthon járva szüleimnél, apám asztalán, vadászújságok és számlák között, egy olasz szótárt – éppen olaszt! – pillantottam meg.
Mit jelentsen ez, kérdeztem ámuldozva anyámat.
Mind több olasz vadász jár felénk, s néha apád kíséri őket, felelte.
Különös. Valóban, különös érzés ez – az ember tudja, hogy többé már nem fog olasz szótárt vásárolni magának (hiszen mind kevesebbet forgatja a német és a francia szótárt is), s aztán egyszer csak arra ébred, hogy olaszul beszél!
Egyszer már volt valami hasonló élményben részem. Azzal a különbséggel, hogy én akkor nem „ébredtem” fel.
Bukarestben történt. Egy éppen külföldön tartózkodó román író lakásán aludtam. Éjjeliszekrényemen csörögni kezdett a telefon. Anélkül, hogy felébredtem volna, reflexszerűen felemeltem a kagylót, és válaszoltam a román hang kérdéseire.
Hogy hogy, milyen nyelven s mit, azt nem tudom, de hogy beszélgettem, válaszolgattam, arra jól emlékszem. Női hang volt. Talán éppen annak a román nőnek a hangja, akivel öt évre rá Moszkvában találkoztam, mert hát azzal is beszélgettem, anélkül, hogy beszélgetni tudtam volna…
Segantini 2700 méteren halt meg.
D’Annunzio verset írt halálára.
*
Kis hópor-örvénylések futkosnak lábunk körül.
Borotvál a szél. Minden borotvál itt. (Brivec, mondják a borbélyra.)
Fenn csak hó van és az ég. Nem gondolsz, nem gondolhatsz semmire.
Nem realizálódhat a gesztus. Hideg van. Megfagy a mozdulat.
A gombostű hegyén érezheti hasonlóan magát, egy pillanatra, a rovar.
Néha látom, hogyan láttam lentről – a karosszékből, a medencéből – a csúcsot.
Hemingway azt mondja, 2000 méteren „a levegő olyan, mint az aszú”.
Szép indulni, leereszkedni a völgybe.
*
Az ebédlő falán van egy nagy szőnyeg: karcsú hegycsúcsok mutogatnak, artikulálnak. Jódlizás címet adtam neki.
Igen, a csúcs nyelve a jódlizás. Jódlizás mint visszhang. Kissé idiotikus, kissé állati visszhang.
Két testvér él a csúcs alatt: az egyik süket, a másik néma.
Mesélik, az egyik errevalósi hegymászónak leharapta a medve az állát és a nyelvét. Még sokáig élt így.
Jódlizást hallok néha, ha nagy a csönd s csak a hó porol fenn a napban.
A nap úgy szúr, akár a homok.
Néma jódlizás visszhangzik köztem s a csúcs között.
*
Hat óra.
Harangoznak.
A tengeren a legkisebb harangkondulás is egyenlő a végtelennel.
Itt, akárha egy kondérban kolompolnának, egy kondérban, amelyen kívül nem hallatszik semmi. Csönd van.
A hegy tövéből, a templom felől (ahol még áll a betlehem) pelerines katonák özönlenek egész nap.
Estefelé olajzöld váladék folyik a hegyből.
Éjszaka, nagy lombként, egyetlen nagy lombként susog a láthatatlan pelerinektől a városka.
Domonkos barátom is erre valahol volt katona. Még orromban zubbonyának illata. Emlékszem egyik történetére, amelyből aztán a 64-es A hó nem maradt meg című novelláját írta. Azt hiszem, akkor éreztem meg először egy hegyi kisváros igazi hangulatát…
*
Egy mongolos arcú kislány is belekomponálódik az ebédek kellemes ceremóniájánál a csúcs képébe.
Választékos, finom mozdulatai színpadra emelik.
A lány és a csúcs.
Egy-két év múlva már túl erősek lesznek a vonásai. Lehet, hogy már most is csak a csúccsal együtt kellemesen egzotikusak. Igen, néha mintha kőből lenne az ő feje is, akár a szüleié.
*
Reggel 7-kor egy világos csíkot nyír a nap a szőrös-sörtés oldalba. 9-re meg már fény-kopár az egész állat. Idefele higanybánya mellett jöttünk el. Valaki megjegyezte, a higanyérc vörös…
*
A másik asztalnál halat esznek.
Egy egész más világ tárul elénk ügyes, hozzáértő mozdulataik és kedélyes hangulatuk nyomán: a tenger!
*
Egy idős ember enciánt iszik a bárpultnál!
Szaladok fel a szobámba.
Encián – jegyzem fel a varázsszót, amelyre már napok óta várok.
Encián – boldog vagyok, hogy megleltem, de egyelőre még nem tudok mit kezdeni vele.
*
Nem szabad verset írni itt.
Hétköznapi, túl hétköznapi itt emelkedettnek lenni.
„Úgy érzem, a holt hegyek kivetkőztetnek valómból, más embert faragnak belőlem. Nem leszek többé jó és megértő, nem fogom szeretni a muzsikát és a verset, s nem térek vissza ahhoz az asszonyhoz, akit szerettem, hanem egy másikkal megyek majd el, akit szerelem nélkül fogok csókolni. Semmiben sem tudok gyönyörködni többé, csak a borzalomban.” (Dučić: Levél Svájcból)
Nem szabad, papírjaim mégis tele forgáccsal, gyantaillatú forgáccsal. Néhány már formálódni is kezdett. Ideírom az egyiket, akkor már biztosan nem fogom tovább „finomítani”:
pisztránghús-tiszta már
úgysem lehetsz
úgysem lehetsz
bár szeplőid pisztráng-szeplők
ízleld csak gyermekeid húsát
tarvisióba indulva
ODOL-os poharad emeled
gurgulyázol
gyáva jódlizás ez
mintha már sejtenéd
az úton fenn
medvével csókolódsz majd
*
A csúcs rejtélye ott a két testvér házában.
A fű kaszálásában, illatában. A fa aprításában, illatában.
Konyhájukban. Igen, a rejtély ott csillan valahol az asztalsarok, a bögre és a fakanál fényes kopásán…
*
Egy kis növényt (primula) ások ki ujjaimmal a sziklarésből. Az avarból és vízhozta földből képződött réteg teljesen át van szőve erős gyökerekkel, és szinte lehetetlen kitépni a gyökérgubancból a primuláét.
Egy pár centiméternyi növény, virág embernyi erővel kapaszkodik. Körülbelül, szó szoros értelmében: körül és belül, olyan erős vagyok, mint ez a primula. Kicsit tán erősebb. Egy 10 centiméternyi bokor már jóval erősebb nálam. Nem bírnám kitépni. Agyoncsaphatna, megölhetne, ha akarna. Ha foglalkozna ilyesmivel. Istenem, milyen erős is lehet egy fa!
*
Az egyik kis hegyitemplom ajtaja nyitva. Az oltár elé sétálva látom, a padok tele kispárnákkal. Minden hívőnek más-más kispárnája van – az egyiknek hímzett, a másiknak kopott, rongyos. Drága imazsámolyok errefelé nincsenek.
Közel a csúcshoz már nem lehet kispárna nélkül térdepelni. De lila bársonyon sem.
*
Ülök a 219-es szobában: a csúcs árnya papirosomra ért, és lassan letúr róla.
El akar üldözni vagy hív?
Se verset, se naplót?
Csak egérút ne legyen a csúcs, mondja.
*
Sok a pisztráng.
Állnak a zöld vízben. Az árral szemben. Húsuk tiszta.
Örök tisztítótűzben-tisztítóvízben élnek – állnak, külsejük mégis szeplős.
Mind tisztább leszek, bár szaporodni fognak szeplőim, szaporodni, szaporodni.
*
Barátom a 212-es szobában azt mondja (közös barátunkat parafrazálva):
A csúcs ellenségem.
Meg azt írja:
Az én csúcsomat észre sem vettétek, régen elhagytuk már.
Választok magamnak egy láthatatlan csúcsot.
*
Se verset, se naplót, de történetet se szabad kerekítenem, bár a vers és a történet közelsége segít a csúcs autentikus nyelvének megsejtésében, megközelítésében…
aprófa
pisztráng
a néma és a süket testvér fényesre kopott bögréje
encián
csókolódzás a medvével
jódlizás
*
A csúcs abszurduma foglalkoztat.
E heti életem (mely zavaros hígságában nem különbözik életem más szakaszaitól) azonosítom a csúcsraéréssel, a csúccsal.
Ülök a vécén.
*
Ismét a kispárnák.
Még a kispárna is nagy súly errefelé. Ezért hagyják a templomban, ezért nem viszik haza kimosni, áthúzni.
Borzasztó lehet egy kispárnával kapaszkodni…
Itt minden semmiségnek súlya van. Mindent úgy kell használni, hogy ott maradjon, ahol van, semmit se kelljen felvinni. A csúcsra sosem visz senki semmit. A csúcson nincs semmi. A csúcsról nem hoznak le semmit.
*
Nehéz felhősapka a csúcson.
8 körül szállingózni kezd a hó. Délben már minden fehér.
A csúcs sehol. Mindenütt.
Valami tejszerű közeg.
Az uszoda tetején is vastag hóréteg.
Lebegek a meleg, kék vízen mellemen vastag hótakaróval.
4 körül ismét látni a hegyoldalt. Fehér. Szép.
Még zártabb minden.
Vége a faaprításnak.
Ami most kezdődik, abba nekünk már nem lehet betekintésünk?
A hó rárakódik a fenyők ágaira, és új formákat képez. Közelebb lépnek egymáshoz a fák: bezárul az erdő.
A gyerekek szeretkeznek a hóval.
Az egyik városka neve OBLAKOV VRH – Felhőcsúcsa.
*
Nap nélkül, hóesésben nincs jódlizás. Nincs hang. Még segélykiáltás sincs. Semmi. Csak valami észbontó isteni fehérség.
*
Ma ismét láttam azt az idős embert, aki enciánt ivott a bárpultnál. Fantasztikus gojzercipője van. Gyermekkoromban pontosan ilyenről álmodoztam.
Gojzercipő!
Szeretnék beszélgetni vele. Miről?
Ischl talán jó téma lenne. Szeretnék egyszer hosszabb ideig élni abban a városkában. Ott a helyszínen szeretném megírni az én Monarchia-szövegemet…
Kevés versemet szeretem, de azt az ischlit igen (a Sirálymellcsont Arckép forradással című verse párja, pedig tíz év van közöttük):
| tizenharmadikán születtél |
| még mindig nem ittunk az enciánból |
| ahol egyik regényemnek kellett volna játszódnia |
| egyik regényemnek amelyben ha jól emlékszem |
| mi is szerepeltünk volna kedvesem |
| egy szimpatikus bár kissé léha pár |
| a pofaszakállas császár s lehár társaságából, |
| hátukon mély repedésekkel |
|
Egyfelvonásosomban is utalok Ischlre. Ezek a mikroutalások a téma, a nagy téma „nyitva tartásának”, észrevétlen előkészítésének a jelei.
Minél fehérebb künn, annál kékebb az én enciánom.
(Régi témám Rilke és Áprily enciánja-genciánja!)
*
Ha mindent betemet a hó, úgy képzelem, naponta csak egyszer nyitják ki az ajtót, hogy bevegyék a lépcsőről az aznapi adag aprófát. Nagyon kis adag ez. Alig több gyújtósnál. Sehol sem látok tuskót vagy komolyabb hasábokat, darabokat. Lényegében az egész évi készlet sem sok.
Csak szép.
Az istálló biztosan belülről is megközelíthető. Afféle központi fűtésként, talán éppen az istálló szolgáltatja a többi meleget.
A koporsó is biztosan benn van a lakásban.
*
Ha be-bepillantok egy-egy idilli havas tisztásra, boldognak látom-képzelem az állatokat. Bukfenceznek örömükben, mondom. Közben tudom, az éhhalállal küzdenek, az éhhalál csapkodja őket a fák törzséhez, a hóba…
*
Ülök a 219-es szobában. Nem látok semmit. Valami tejszerű közegben lebegünk.
A tejünkbe aprítottuk a csúcsot is, mondom.
Látom magam, amint megérkezünk, ahogy felrakom kipakolt bőröndjeinket a szekrény tetejére, ahogy leülök a kockás huzatú székbe, és a csúcsra pillantok.
A csúcs!
Aztán lassan teleszórtuk magunkkal a szobát. A csúcsot is.
*
Áprily
„Olyan volt, mint egy erdész. Akinek – titokban – tele van polcolva a négy fala könyvvel. Halász-vadász. Aki nem szeret igazán állatot ölni. Wittenbergát járt, protestáns betűmetsző. Akinek semmi kedve hitvitázni. Mik voltak az élete keretei? Természet, család, munka. Erdély, kollégium, gyermekszeretet. Erdőjárás, favágás, vízhordás. És semmi, semmi irodalmi élet.
Öreg atléta kakassal.
Tőle hallottam először azt a szót, hogy: normatív. Tőle hallottam először azt a szót, hogy szarvasfaggyú. Ő mutatott leánykökörcsint hóban. Ő közölte, hogy a harmónium nem arra való, hogy ráüljünk. Fölvilágosított, hogy a jambust futamítani is lehet. Miatta tartottam kötelességemnek, hogy mindent szeressek, ami havasi: gyopár, encián, puliszka, lábtörés.
Mi is volt költői alaprétege? Talán a melankóliája.
Melankolikus vadász.”
(Nemes Nagy Ágnes 64 hattyú)
*
A fakanalat szopogatom, ízlelem. Talán már száz éve kondenzálja az ízeket, kondenzálja egy világ legrejtélyét. Talán már száz éve koptatják az ízek s egy néma száj.
*
Barátom, a 212-es szobából, madarát keresi rendületlenül. Állandóan fülel, s néha már mintha hallaná, hallanánk mi is.
Egyszer erre nyaralt, s a patikában látott (vagy csak hallott?) egy rigót. Aztán otthon véletlenül megemlítette, mesélni kezdett róla. Sajnálja, mondta, hogy nem vette magnetofonra. Akkor még nem is sejtette, hogy még egyszer eljut errefelé. Mind többet mesélt róla.
Az üres hegyivároskában, amit akkor még csak meséből ismertünk, mint egy leejtett üvegtárgy visszhangzott barátom madara… Naponta elsétálunk a patikához. Állunk előtte, nézzük a csúcsot, s fülelünk.
Csönd.
De ebben a csöndben valamiféleképpen ott a rigó is.
Ma bementünk. Elvitték, mondta a patikusnő. Nem az övé volt, hanem a lakóé… Nem értettük pontosan a patikusnő szavait. Tovább füleltünk. Egy lila üvegcsét fürkésztem a polcon (vagy az fixírozott engem?). Hó tükröződött rajta. Ha leesne a márványra, talán újra felcsendülne barátom madarának éneke, gondoltam. Barátom hallja. Állandóan. Én is. De az én rigóm más, csak árnya barátoménak, tehát az én rigóm hangja is csak árnyék…
*
Eltévedtünk?
*
Andrić Staze című kis írása és Heidegger Der Feldweg című 48-as rövid feljegyzése nálam örökre egymás mellé kerültek. Andrić: „Ez Visegrádban történt, a kemény, szabálytalan szinte kirágott utakon…”
Heidegger: „Mert nem szólva semmit, vezeti ő lépteinket csendes szándéka szerint, a kemény föld térségein.”
(A kiemelés tőlem.)
Szeretek elbújni, magam elől is, a meleg, napos víz alá. Behunyom a szemem (jócskán klóros ugyanis a víz), s érzem, tükröződik rajtunk a havas csúcs.
A pisztrángok érzékelhetik hasonló áttételekkel a jéghideg vízen, fluid képernyőjükön, a tükröződő világot.
Már csak a víz alatt nem vacogok.
Nézem a tv-műsort – az üres képernyőt, a félelmetesen kiürített képernyőt, s érzem jobbról a medencére néző kis ablakot, és látom magam a víz alatt…
*
Valami megcsomósodott bennem az utóbbi 2–3 évben. Nem hiszem, hogy bármivel is szét tudom oszlatni, porlasztani.
Már a nagy nyár sem sugározhatja e rákos dudorokat lelkemen.
Talán e dudorokban gyökerezik már halálom?
Várom, azért várom a nyarat, a kis nyarat is.
*
Eltévedtünk, kérdezzük félóránkint egymástól, mind gyorsabban lépkedve a köveken. Igen, ez az út kemény kövekké szóródott, pedig nem tértünk le róla, egy pillanatra sem vettük le róla tekintetünket.
Messziről láttunk egy embert, egy favágót, de mire odaértünk, eltűnt.
Egy kis forrás eljegesítette az egész utat…A köveket jég váltja fel?!
Utolért végre bennünket egy rönköket szállító traktor. Megállt, és a sofőr csákányával bontani kezdte a jégburkot. Egy kisfiú ült a traktor kabinjában.
Jó irányba megyünk, mondta a traktorista, nemsokára elérjük a patakot, majd a hidat is.
Érdekes, a félelem (az erős hideg nem választható el ettől a félelemtől) állandóan előre, jó irányba hajtott bennünket. A félelem kemény kövei utat raktak elébünk.
Sokáig néztük a zöld vizet a hídról.
A túlsó parton bementünk egy kis kocsmába. Olyan volt, akár egy kis konyha.
Muskátli. Zöld kredenc.
Pontosan ilyen kredencünk volt gyermekkoromban, mondom.
Kredenc.
Éreztem a fiókban összekeveredett bors és fahéj illatát, érintettem a parafadugókat, dunsztgumikat, darálókéseket, kenőtollakat, gurábliformákat…
*
Barátom az egyik út menti, szemétgödörré alakított szakadékban, a ledobált elektromos tűzhelyek, dobozok, gumiabroncsok, rongyhalmazok között egy jó állapotban levő kocsikereket fedezett fel.
Fekete fiákerkerék.
Le akart mászni érte a meredek szemét-szakadékba. Ki akarta menteni a zománcozott elektromos-szemét közül.
Egész idő alatt nem feledkezett meg róla. Biztosan évek múlva is emlegetni fogja majd ezt a fekete kereket. Ragaszkodni fog hozzá, ahogy csak ő tud ragaszkodni. Akár rigójához.
*
Muszorgszkij Éj a kopár hegyen (szimfonikus költemény).
Fel kell építeni a hegyet, lekopasztani a csúcsát, bevonni sötétséggel…
A hegy.
Az éj.
A kopárság.
*
„Szentháromság parányi falu a hegyek között, néhány ház, apró templom vékony hangú harangocskával. Féltem, mert harangoztak. A temető ott van valahol lenn a völgyben. Sírtam a járdaszélen. Felnéztem az égre, láttam, hogy beborult. – Hófelhők – mondtam hangosan. A menet eltűnt a völgybe vezető úton.”
(Domonkos István A hó nem maradt meg)
*
Ma először aludtam jól. Nyugodtan.
Valami egyszerű kis történetet álmodtam. Olyasmit, mint amilyeneket már évek óta írni szeretnék.
Bátyámmal üres zsákokat szállítottunk valahová.
Alkonyodott.
Mi nem láttuk, de én mintha láttam volna, hogy a háttérben valahol ott a csúcs.
*
Jean Beafret Beszélgetés a gesztenyefa alatt című írását is évtizedek óta magammal hordom.
„Heidegger franciaországi látogatása alkalmával Braque-kal és Charral akart találkozni …”
Számomra igen fontos fényképek:
1. Heidegger háza a Fekete-erdőben.
2. Char fényképe Picon könyvében, Braque-nál Varangéville-ben.
3. Giacometti (Cartier-Bresson felvétele).
4. Babits és Heidegger (ezt a fényképet még nem láttam, s mégis tisztábban látom, mint más orrom előtt lógó fényképeket).
*
A fekete kerék és a sárgarigó.
Nem sárga, fekete lehetett az a rigó.
Tehát: fekete kerék és feketerigó
Látom őket, de mint egy összefüggő valamit: mozgás, hang, fény…
A csúcs. Igen, a csúcs mindenütt ott van. Mindenben.
*
A guruló kerék s a daloló rigó fénye nem ugyanaz-e, mint a fakanálon és a bögre fülének kopásán csillanó fény?
*
A néma és a süket testvér nemi élete.
*
„Csúcsra érünk: mintha égő tűz közepébe léptünk volna.” (Gelléri A. E.)
Igen, egy kicsit örökre „szomjas inasok” maradunk mi is. (A szomjas inasok és az Amarcord trafik-jelenete!)
*
Drago J. Prelog
1939-ben született Celjén. Ausztriában nőtt fel. Grácban és Bécsben tanult. Bécsben él. Az akadémiát A. P. Güterslohnál végezte.
Kétszer állított ki Újvidéken.
Prelog a hegyek festője.
73-ban kaptam tőle egy grafikát. Zeitungsberg a címe.
Ha jól emlékszem, ott van, összegöngyölve, a zöld sublót mögött. Fel fogom szögezni szobám falára.
*
Szerencsénk, mondják, hogy lerepültünk a ródliról, mert különben szétcsapódunk a kis házikón.
Nagy-nagy lendülettel siklottunk. Örültem, hogy ismét röpülhetek, s nem számoltam azzal, hogy ha ketten ülünk a szánon, nem fogok tudni kormányozni, és azzal sem számoltam, hogy nem a Tisza töltésén, hanem 2500 méter magasan vagyunk.
Maximum száz méter körzetben mozgunk a csúcson.
De főleg állunk. Szakállamra fagyott a hó. Nem bírom mozgatni arcomat, bőrömet. Szeretném, ha mindig ilyen határozott vonásaim lennének.
(Ó, pedig milyen határozott is vagyok én! Nem hiszem, hogy valaki határozottabban akarná a határozatlant…)
*
Míg hallgattam Muszorgszkijt, mint képet láttam, mint képet hallottam, regisztráltam a csúcsot és nem mint mozgást, zajos, táncos építkezést.
Csak fokozással lehet jelölni, mérni a magasságot? Csak hangosan lehet azt mondani: csúcs? Csenddel nem lehet csúcsot képezni, komponálni? Csenddel nem lehet csúcsra érni?
Tehát, a zaj és csak aztán a csend, a kopárság, az éj?
Nagyon magasra kell húzni, emelni a csúcsot, hogy ne essen össze, ne legyen síksággá, sivataggá a csönd és a kopárság az éj által?
Az éj mindent lebont?
Matematikailag 1 + 1 = 2, mondja Kandinszkij, de lelkileg lehet 1 – 1 = 2. (Muszorgszkij és Kandinszkij.)
*
Ülök a 219-es szobában.
Szanaszét narancsok.
Néha egy-egy gyümölcs fölé tartom a kezem, dörzsölöm, melegítem.
És nézem a csúcsot.
*
„Tájkép festésekor mindenekelőtt a nagy hegyre kell figyelmet fordítani; e nagy hegy neve: uralkodó csúcs. Amikor az uralkodó csúcsot megállapítottuk, akkor tőle függően dolgozzuk ki a közeli és távoli, kicsiny és nagy részleteket, úgyhogy a hegy az egész táj uralkodója legyen. Ezért nevezzük uralkodó csúcsnak.”
(Kuo Zso-hszü A tájkép tökéletessége)
*
Mind többet foglalkoztat az az álomtöredék.
Milyen zsákok is lehettek azok?
Lisztesek?
Vagy ritkább szövésű, nagyobb csalánzsákok?
Vadgesztenyét sokat, de tobozt sosem gyűjtöttünk télire gyermekkoromban.
Milyen zsákokat szállítottunk a csúcs előtt azon az alkonyon bátyámmal?
És miféle csúcs lehetett az, hiszen mi gyerekkorunkban sem a hegyekben, sem a tengeren nem jártunk soha. Kevés volt nekünk a nyár, a tél a Tiszához, hogy is mentünk volna el, hogy is?
Meg kellene mozgatni ezt a képet. Meg, de végig megtartva álomszerűségét, s az álmodó (egyik szereplő) rálátását is érzékeltetni valahogy.
Hová vittük-visszük a zsákokat? A néma és süket testvérhez?
Nem, mégsem szabad bántani, zavarni ezt az álombéli alkonyt…
*
Korán reggel leszaladunk a medencéhez. Még senki sem fürdik. Süt a nap, de nemigen bír áthatolni az üvegtető vastag, puha hórétegén.
Beugrok a kék vízbe. Jéghideg. Képtelen vagyok mozdulni. Máris befagytam?
A kis palatáblára pillantok: 30 °C.
Mi történt?
*
Tele a szálloda gyerekekkel. Egész nap futkosnak a vastag paprikavörös szőnyegeken.
Egyszer sem pillantanak fel a csúcsra.
A csúcson is úgy játszanak, akár a paprikavörös szőnyegeken.
*
Mednyánszky az Etnán.
*
Az egyik szikláról medve nézi a mozdulatlan pisztrángokat.
Mit „tudnak”, mit „gondolnak” egymásról?
Vagy tükörképét bámulja e szőrös Nárcisz?
*
Mezítláb szaladok fel a fürdésből. Elhaladok a recepció előtt (érkeznek az új vendégek, indulnak a csúcsra vagy haza síléceikkel, csomagjaikkal a régiek), majd a lépcső előtt valaki majdnem a lábamra lép.
A vastag cipőtalp oldala hozzáért kisujjamhoz.
Hirtelen lábamra pillantok: a gojzervarrásos cipőtalp („vízhatlanító varrás, a talp és a felsőrész fölé varrt kis bőrcsík”)! Az enciános ember gojzercipője!
Két méter magas ez az idős ember. Barátom azt mondja, biztosan ő tervezte a szállodánkat.
Barna cipője a faggyútól már majdnem fekete. Nehéz megállapítani, mikor is készülhetett. Egy igazi gojzercipő örökös.
Pontosan ez az a cipő!
Egy gyerekkori barátom apja Szlovéniában dolgozott, élt. Két-három évenként jött csak haza. Két méter magas volt. És pontosan ilyen – ez a cipő volt a lábán. Barátom, s azt hiszem az öccsei is, azóta valahol külföldön élnek már. Anyjuk, azt mondják, egykor szép volt. Nagyon szép. De amikor én megismertem, már túlfestette arcát olcsó festékekkel (istenem, milyen festékek is lehettek azok?!), s a ruhái is kezdtek már (csíkokban!) szakadozni róla.
Mind többet gondolok arra az asszonyra…
Mi történt, kérdi az enciános ember.
*
Szeretem nézegetni azokat a fényképeket, amelyeken „régi” festőket látni, amint felpakolva, csizmában, bottal kezükben a „motívum” felé indulnak.
Nem győzök gyönyörködni pl. Pissarro nagy csizmáiban.
Ők künn dolgoztak.
Ők azokon a kemény utakon jártak, amelyekről Andrić és Heidegger beszél.
Szeretem nézegetni azokat a fényképeket, amelyeken „régi” festőket látni – a látás nagy forradalmárait…
Valahogy úgy nézem őket, mint Bacon (Tanulmány Van Gogh portréjához).
*
A hídlábban fennakadt egy fa. Gyökerestül, lombostul fekszik a zöld vízben.
Ebből a szemszögből nem hasonlít fára. Majdnem kétszer olyan hosszú (magas, mély?). Vízszintes gyökérzet. Vízszintes lomb. A víz kimosta a gyökérzet közül a földet, a lombból a levegőt. A lomb s a gyökérzet pontosan egyformák.
Két végén égő gyertya. Zöld lángja a víz.
A vízbe fúlt ember nem ilyen szép. Még Ophélia sem.
*
Mohán nyugtatom a tenyerem – sas az ott fenn?!
*
Naponta bort, vörös bort iszom ismét, mint a tengeren, mint Párizsban.
*
A nagy meleg faliszőnyegek (Bernik, Jemec, Mihelić) mintha a kinti karbidszín sziklára lennének felszögezve.
A faliszőnyeg szereti a követ. Jobban, mint a márványt.
Egy faliszőnyeg csak kőfalon faliszőnyeg, csak kőfalon ítélhető meg igazán.
*
csúcs csúcsaszály csúcseredmény csúcsérték csúcseszterga csúcsfeszültség csúcsforgalom csúcsgerenda csúcshatás csúcsív csúcsjavítás csúcskísérlet csucsor csucsorít csucsorodik csúcsos csúcsosodik csúcspont csúcsrügy csúcsszervezet csúcsszerv csúcsszög csúcstartó csúcsteljesítmény csúcsterhelés
*
Jó lenne egyszer megnézni Cendrars filmjét a felhőkről.
„Kis szobájában néhány ódon bútoron és falakra függesztett képeken kívül semmi sem volt. Ezek a felhők és az égbolt kicsiny képei voltak. Az egész világ égboltjairól voltak kicsiny képei…”
(Crnjanski: Čarnojević naplója)
„1959-ben igen érdekes könyv jelent meg Eskimo címmel. Szerzői, Edmund Carpanter antropológus, Frederiek Varley festőművész és Robert Flaherty fényképész javarészt az avilik eszkimók művészetével foglalkoznak. A szövegből és a mellékletekből kitűnik, hogy az eszkimók érzékelésének világa egészen más, mint a miénk: például tájékozódás közben másként használják érzékszerveiket. A sarkvidéken gyakran nem látható az eget és földet szétválasztó horizont.
A kettő teljesen egybeolvad. Nincsenek közepes távolságok, nincs perspektíva, nincsenek körvonalak, semmi, amihez szemük tapadhatna, csak ködbe vesző, szél kergette hópelyhek: feneketlen, határtalan világ. Ha föltámad a szél, és a levegő megtelik kavargó hópelyhekkel, harminc méterre is alig látni.
Vajon hogyan tesz meg az eszkimó hosszú mérföldeket ilyen terepen? Carpanter a következőket mondja:
Ha kocsiba ülök, viszonylag könnyen keresztülvergődöm egy kiterjedt, kaotikus városon… egyszerűen az útjelző táblához kell igazodnom. Feltételezem, hogy az utcák rácsszerűen kapcsolódnak… Nyilvánvalóan az avilikeknek is hasonló jelzéseik vannak, csak ezek nem mesterséges, hanem természetes tájékozódási pontok. Többnyire nem tényleges tárgyakról és pontokról van szó, hanem viszonylatokról; mondjuk a kontúrok, a hóminőség, a széljárás, a tengeri levegő, a repedő jég hangjainak összefüggéséről.
A szél iránya és illata, meg a hó és a jég változó ellenállása a talpak alatt; ezek a jelek vezetik az eszkimókat a vizuálisan differenciálatlan pusztaság száz meg száz mérföldjén keresztül. Az avilik nyelve tucatnál is több szót ismer a különböző szelekre. Az eszkimók a teret és az időt egyetlen egységbe rendezik, és jobbára nem vizuális, hanem akusztikus-szaglási térben élnek. Vizuális világuk a röntgensugarakra emlékeztet. Művészeik mindent berajzolnak a képbe, amiről tudják, hogy ott kell lennie, akár látjuk, akár nem…”
(Edward T. Hall: Rejtett dimenziók)
Jó lenne egyszer megnézni Cendrars filmjét az elefántok szerelmi életéről.
*
Három éve építették szállodánkat.
Legalább 50-en lakhattak már a 219-es szobában.
50 első-pillantás e kockás karosszékből a csúcsra.
Igen, látom: a csúcs látta mind az 50-et.
Rekonstruálni kellene őket.
49-et könnyebb lenne, mint az 50-ediket. Az enyémet.
*
A zerge bakelitpatájának koppanása – odaát.
*
Azt mondtam, paprikavörösek a szálló szőnyegei… Igen, akár a törött paprika, ha egy kis téglaport kevernek belé a kofák.
*
A néma testvér körmét vágja egy nagykéssel a tűzhely melletti ládán, az ablaknál.
50 éves húga a padlót súrolja zsírszódával.
*
Minél fehérebb deszkákat látok, annál feketébb az a kerék. Egyszer megnéztem közelről egy szabadkai fiáker bőrsátrát. Csak-folt bakacsin-égbolt.
*
Azt mondják a zerge hihetetlenül ismeri a hegyi füveket. Szakértője a füveknek, akár a boszorkányok.
*
Otthoni szobámat látom.
Hogyan lehetséges az, hogy onnan nem látok semmit?!
Hogyan engedhettem meg, hogy, mint kockacukor, elolvadjon a csúcs, eltűnjön az „olimposzi táj”?!
*
Barátom lánya, a 213-as szobában, szintén feljegyzéseket készít.
Miről, kérdem barátomat.
A csúcsról, mondja.
Látom papírján a fémes fényű csúcsot.
Boldog vagyok, úgy képzelem, neki sikerül.
*
Szúr, mint a kés, mondom.
Mi, kérdi ijedten, szívemre gondolva biztos.
A csúcs, mondom.
Ha sokat beszélsz a csúcsról, ráfagy a nyelved, mint egykor a rézkilincsre, s kiszakítja, akárha medvével csókolództál volna.
*
Giacometti Svájcban született: 3000 méteres hegyek között. Apja, az engadini táj festője, a Velencei Biennále zsűritagja, Segantini barátja volt.
Segantini.
Valamiféle összefüggést érzek e 3000 méter és Giacometti rizsszemnyivé zsugorított szobrai, egzisztencionalista törpéi, gyufaszál-lényei között.
Segantini és Emanuel Vidović. (Vidović az a festő, aki mostanában legjobban foglalkoztat – hamarosan el kell majd utaznom Splitbe!)
Dragojević és Vidović.
Dragojević: „Test, de útban az arc felfedése felé. Mert a test fel fog támadni, ez nekünk bizonyosnak tűnik, ám az arc szüntelen agóniában (nézzétek Giacomettit)”
Vidović kis, sötét, kapart, „alig látható” képei (néhány Belgrádban is látható) és a Giacometti-szobrok.
Gyufásdobozba rejthető feljegyzéseket készítek a csúcs alatt.
Barátom a 212-es szobából ismer egy embert a spliti (vagy rijekai?) cigarettapapír-gyárból…
Cigarettapapírra, cigarettapapír-kötegekre szeretnék írni. 5 x 3 centiméter. Nagyobb formátumon azonnal formálódni kezd valami.
A medvecsók és az encián mindinkább elkülönül, már-már tapintani tudom az általuk képezett vers terét, formáját – tapintani, de még mindig csak üvegen keresztül…
Valami hiányzik, valami nem mozdul itt a csúcsnál.
Mind többet tartózkodom a medencében, a tv-teremben – mintegy prizmában megtörve.
Az az álom is kísért, amelyben bátyámmal zsákokat szállítottunk. Akárha nedves iszapon lépkedtünk volna a jeges csúcs alatt. Az Álom is akár egy üvegfal.
Vagy pedig a süket és a néma testvér konyhájában időzök.
Legújabban viszont fenn a hármashatár egyik bunkerjában „vagyok található”…
A világháborúk egymásra fényképeződtek ott, s e fényképet rozsdás vas és növénygyökerek, a hegy vérkeringése járja át… Olasz, szlovén, osztrák és magyar katonák… Medve, encián, zerge, pisztráng…
A katonák és a testvérek kapcsolata…
Egy pisztoly és egy géppisztoly olajos, fémes fénye a bunker asztalán…
A tábori telefon berregése…
Egyenlő távolságra a verstől, a novellától, a naplótól: a csúcs távolsága, kicsit steril „tisztességes távolsága” ez.
Feljegyzések cigarettapapirosra.
*
A kerék.
És Giacometti kereke!
„Háromdimenziójú árnyék”, írta egy szobrász munkáiról Giacometti.
*
Még egy fénykép: Giacometti és Milunović a Café du Dôme teraszán 1930-ban.
*
Csodálatos utazás a havas, jeges csúcstól Udinébe. Akárha egy zord, hegyes vidék makettjáról távoztunk volna a mezőkön serénykedő olasz földművesek közé, a tavaszba.
*
Emlékszem az első ásványvizes üvegre!
1943-ban volt. Apám (kereskedő) Szlovéniában járt, és amikor hazajött, bőröndjéből egy ásványvizes üveg is előkerült. A politúros asztal közepére tettük, és bámultuk.
A zöld színbe – immár egész életemben – bele fog játszani annak az üvegnek a zöldje is. Ugyanilyen lehetett, mint a mostaniak, de más volt a szemem akkor, nem telítődött még, nem kezdtem „vakulni”…
A tengeren, sem Szlovéniában nem jártunk, de apám kölcsönkért sós foltos klottszuszpenzorjában benne volt az egész Adria és az ásványvizes üvegben az egész Triglav – Jugoszlávia legmagasabb csúcsa!
Lemegyek a bárba.
Kérek egy üveg ásványvizet. Ne tessék kinyitni, csak nézni óhajtom, mondom.
|
Szőke fürtök
|
Végre fenn ültem a gépben. Néhány perc és futva, futva, mint egy nagy kéz, összefogva, megemelve bensőmet, már el is indult. Imádok futkosni, röpködni ezekkel a rissz-rossz gépekkel.
Belső zsebemben (zöld bársonyruhámat viseltem) két repülőjegy is volt, s amíg oda nem lépett hozzám a légikisasszony, nem tudtam, melyik jegyet húzom majd elő. Ránéztem: szőke fürtök… Az athéni jegyet nyújtottam oda neki.
Ein Zimmer nach Akropol bitte, mondottam Athénban, ugyanis azt, hogy Akropolra néző, hirtelen nem tudtam megmondani.
Szép szoba volt. Pontosan olyan, amilyent évekkel azelőtt elképzeltem, sőt meg is álmodtam már.
Félrehúztam a nyersvászon függönyt. A szoba közepére helyezett székre ültem és: zokogni kezdtem.
|
Megszakadt párbeszéd
|
Ír-e apukád Afrikából, kérdi (a hangjából ítélve) egy öreg néni a kisfiút, a Futaki úti autóbuszon.
Itt megszakad a párbeszéd, mert egyikük, vagy mindketten leszállnak.
|
Farmernadrágom ibisztojásszínűre festette volna tán
|
Valahol egy ibisztojás, olvasom az egyik papírdarabkán (mossák a nadrágomat, és ilyenkor az asztalra öntik a gyűrött papírdarabkákat). Sehogyan sem tudok rájönni, mit is akartam e szavakkal. Pontosabban, e megfogalmazással: valahol… Nem, mert én pontosan tudom, hogy hol van az az ibisztojás. (Bácsföldváron egy nagy, kétszárnyas szekrényben.)
Persze, meglehet, mégsem arra a tojásra gondoltam. Lehet, hogy valamiféleképpen vissza akartam helyezni azt a szép türkizt a végtelen sárga sivatagba… No de ez csak találgatás. E papírgaluskákat is nyugodtan ki lehetett volna mosni: farmernadrágom ibisztojásszínűre festette volna tán.
|
Patinát könnyező
|
Még sosem jártam Lengyelországban. Még sosem Bruno Schulz, Gombrowicz és Miron Bialoszewski országában. Még sosem.
Ám annyiszor írtam már képzelt varsói, krakkói látogatásaimról verseket! És ez rendben is lenne, hiszen képzeletben is utazhatunk. A baj csak az, hogy én ezeket az utazásokat annyira felapróztam, elapróztam, hogy már képzeletben sem igen realizálhatók…
Valahogy egységesíteni kellene őket: végérvényessé kellene tennem jelenlétemet Varsóban. Valamit tenni kellene, hogy ott álljak, most már mindörökké, mint egy patinát könnyező, galambbundás szobor.
|
Prózavers
|
Újságot, könyvet emeltem magam elé. Védekeztem.
Átcsúsztunk a szürreálisba, kiáltottam, fel 76. december 11-én Belgrádban. De senki sem hallotta, a vécésnénik pedig már megszokták a furákat motyogó figurákat.
Divatba jött a zsilett.
Kis barátom A zsilett és az agy, A zsilett és a toll témájának képzőművészeti realizációjával birkózott, én meg, éjszakánként, nagy titokban, A zsilett és az angyal című költeményemen dolgoztam mióta már (az angyalt és a zsilettet a
BAYER
aszpirinhoz hasonlítva), amikor, mint mondottam, mint kiáltottam volt, már a kávéscsészét is védekezve emelve magam elé a zöld Zsolnay-cserepekkel burkolt Moszkva ablakában: divatba jött a zsilett, a gilette!!!
A zsilett-fülbevaló (a fülbevaló, a fülbemászó zsilett), a zsilett-nyakbavaló (a nyakbavaló, a nyakon mászó, a nyakon vágó zsilett) stb.
Mit jelentsen ez, kérdeztem sápadtan én, aki egykor (60 körül) még a bőr és a kockás kelmék divatját is lelkes versikével üdvözöltem. Lehetséges, hogy egyszer a költészet minden irreálisan csillanó tárgya mint divatcikk (a divat mint apokaliptikus szarka!) jön be, jön így be a mellékajtón?!
Ki emlékszik még arra, hogy zsilettel, ezzel az önborotva-készülékbe való pengével kaparóztak, a középső és a mutatóujj közé fogva, mint selyem-maszkot, arcot hasongattak, fület vágtak le à la Van Gogh, szemet szeltek ketté á la Buñuel, ki emlékszik, hogy e csöpp pengével torkot vágtak
át?
Senki.
A zsilett megszűnt zsilettnek lenni. A zsilett lett. Divatba jött. Kialudt.
(A borotvakést sem igen használják már, de mivel nem jött így, ilyen formában divatba, nem is aludt ki: félünk tőle, még félünk tőle – ezt nekünk szakállasoknak igazán elhihetik.)
Hiába kapkodok, a szótárak, lexikonok, kézikönyvek lapjai indifferensen zizegnek ujjaim között. Nemigen tudnak a zsilettről. A zsírról, a zsidóról, a Zsigmondokról, a zsiráfokról, a zsokéról, a zsugáról, a zsűriről, valamint a Gilgamesről, a gimnáziumról és a gipszről tudnak, bőven értekeznek, de a zsilettről nem. A zsilettről nincs semmi megjegyeznivalójuk. A krónikák szeizmográfjai a zsilettet illetően semmi különöset sem regisztráltak… Pedig még az is megtörténhet, hogy századunkat K. C. Gilette gyárosról (Nobel s más robbanékony gyárosok útját átvágva, de átvágva az én jelöltem,
BAYER
útját is) a zsilett korának fogják keresztelni. Igen, még ez is megtörténhet, még ez is az én kormosképű korommal.
(Újvidékre 76. december 14-én ért a zsiletthullám. Dél körül kreol bőrű fiatalemberek csoportjait láttam sietni a központ felé – kezükben zsilettes lánckötegekkel.
Az apokalipszis angyalai!
Többi városunk elestéről még nincsenek értesüléseim, bizalmas adataim.)
|
Olvassak csak nyugodtan tovább
|
Szkopjéban történt.
Künn állok a teraszon, és olvasom Repülőn Orhridba című (azóta valahol elkeveredett) költeményem a több ezres tömegnek, magyarul, majd az egyik színész macedónul. A tizedik sornál felnézek (onnan már fejből tudtam), s: az első sorban megpillantok egy lányt. Abbahagyom a vers mondását. Hátul a rendezők tanakodnak, mi történt.
Még a földrengés előtt jártam (egyik barátommal, aki azóta ismert költő lett) utoljára Szkopjéban. Igen, most már emlékszem, akkor udvaroltunk ennek a szép, kis, gömbölyű, fekete lánynak. Lenn a Vardár kiszáradt medrében ismerkedtünk meg vele…
Integet, olvassak csak tovább: ő nem él.
|
A félelem tengere
|
Állandóan itt van velem, benn, beljebb a betegségeknél, mint egy nedves őzorr. Sosem szárad, sosem száradhat ki, most már pontosan tudom.
Nem, az őzorr szép, ám nem pontos, nem elég pontos. Félelmemet inkább egy szivárgó kis forráshoz kellene hasonlítani, egy szivárgó kis forráshoz, amely hetedhét országon túl nagy, sötét tengerré lesz, s benne én: kis aranyhal leszek.
|
A vérengző nyuszi
|
Már legalább egy hónapja annak, hogy észrevettem, Vöröske nevű nyulunkkal valami baj van.
Megveszedett tán, tűnődtem. Úgy látszik, nincs szerencsénk a nyulakkal, hiszen Ninunta is milyen borzasztóan végezte a ruhaszárító drótokra zuhanva az emeletről. Milyen precízen törték-tördelték gerincét a húrok! Lehet, hogy a mi nyakunkat is egy láthatatlan vagy fel nem ismert ég-, fű- vagy földszínű hangszer húrjai szegik majd. Lehet. (Egész regényt „kényszerültem” írni Ninuntáról, melyet Domonkos barátom Rabindranath Tagore hazajáró lelkének nevezett…)
Reggeltől estig a kendermagos kakassal viaskodott a vadnyúlszín házinyúl, Vöröske. El-elkapta a kakas taréját, torkát, és egy reggelre aztán meg is fojtotta, meg a nagy kakast, amely nálunk tanult meg kukorékolni (hajnalonta mindig mosolyogva ébredtünk fals dudálására), dolgozni a tyúkokon, miközben a piacokon csillagászati árakért kelt a tojás.
Nagy-nagy küzdelem folyhatott a füvön, a kerek, japánakác asztal körül, a holdvilágban.
Toll, szőr, mindenfelé.
A kakas teste sötétlila volt a fulladástól; a nyúl füle véres-cakkos, már-már taréjra, ahogy mi mondani szoktuk, rubin-csőregére hasonlítva.
Mérges voltam a vérengző nyuszira. Mesét, könyörtelen mesét írok rólad, fenyegettem. De voltak pillanatok, amikor úgy határoztam, egyszerűen végzek vele, gerincen vágom az ásóval, vagy csak úgy véletlenül, ráejtek egy téglát. Persze aztán mindig megbocsátottam neki, hiszen miért ne lehetne egy nyuszika is vérengző, vérszopó… Bár igaz, arra is gondoltam többször, hogy mi lesz, ha megmarja a vérebet s az is megveszedik.
(Apámat gyerekkorában, Bánátban, mert akkor ott éltek, megharapta egy veszett kutya. Éppen ide hozták az újvidéki kórházba – hátra a nyúlketrecek közé, mondja. Gyermekeim sokszor elmeséltetik vele azt az epizódot, miközben a hegeket simogatják a hasán…)
Egy reggelre aztán a kutya végzett Vöröskével. Nem tudom pontosan, miért. Igaz, már kezdetektől fogva meg-megzavarta, de játéknak tűnt az egész, s úgy gondoltam, mégis lehetséges lesz udvarunkban, kamráinkban, óljainkban egy nagy, szabad, enyhén anarchikus állat-kollektívumot szervezni. De az is meglehet, hogy a kis vérengző nyuszi támadott elsőnek, s aztán már hiába menekült villámgyors cikcakkban…
Nem, ilyen véget még e vérengző, e gyilkos, e vérszopó nyuszika se érdemelt, mondottam, immár magam is könyékig véresen, a kukába dobva földi maradványait.
A véreb a farkánál kaphatta el, pamacsszerű farkánál, s kirántotta egész bensőjét, ki komplett, ki, mint egy dugót. És maradt a dülledt szemű, belül gyöngyház bordázatú, szőrös cső.
|
Az a nap, az a táj
|
Szarajevóból kijövet, eltévedtünk.
Kezdetben isteni-zöld fennsíkokon bolyongtunk, majd még magasabbra kerültünk. Érezni lehetett, hogy a medvék, a farkasok és a sasok birodalmában keringünk. Valami még sosem tapasztalt intenzitás, ám már túl, túl mindenen…
Estefelé, amikor végre rendes úton gurultunk és vizet is ihattunk, túrót is vehettünk, J. megszólalt, nem hittem volna, hogy ennyire el lehet tévedni.
Én is valami hasonlót gondoltam, hiszen: annyira hasonlított az a nap, az a táj az életemhez.
|
Ó, te cédák legszebbike!
|
Egyedül vagyok idehaza.
A kutya a gyapjúszín, mély szőnyegen alszik. Álmában nyög, nyüszít, fel-felvakkant. Hathónapos, de már 40 kilós.
Én az összetolt zöldbársony fotelokon heverve olvasok, pontosabban egy horvát költővel bajlódom: „(Zaklopi knjigu ako misliš da držiš rupu kroz koju će buknuti apokalipsa.)” – írja, így zárójelben, és nem tudom eldönteni, becsukjam, összecsapjam-e könyvét.
A televízió be van kapcsolva, de nem nézem. Én sosem kapcsolom be, de nem is kapcsolom ki – komoly fenntartásaim vannak e médiummal szemben.
Az asztalon, a pohárban: rózsa. Szépen látni, ahogy feslésében megállította az első fagy.
Piszkálom az orromat. Hirtelen abbahagyom, mert úgy érzem, valaki néz. És valóban, a tv-bemondó figyel: lát. A kutya is felérez. A rózsa is mintha tovább feslene a melegen – ó, te cédák legszebbike!
(Ilyen helyzetekben könnyen összeroppanhat az ember.)
|
Törd ketté ciklámen ceruzád
|
Zöldre festettük az almáriumot. Egyik lába hiányzik, elvitte a vonat, amelyen szüleim utánunk küldték. És az az útra kelt almáriumláb: sárga. Örökre sárga fog maradni, sőt csak még tisztábban világol valahol, ha majd egyszer kékre, vörösre, netán feketére festjük át az almáriumot…
Nagyanyám mindig az alsó fiókból szól hozzám. Hív.
Nem férek be, mondom, pedig tudom, már szépen kibélelte újságpapírossal számomra a középső fiókot. Nem férek be.
Törd ketté ciklámen ceruzád, súgja, az akadályoz. A ciklámen ceruza! Törd ketté.
Nem bírom.
Mit nem bírsz, kisfiam? kérdi.
Nem bírom kettétörni ciklámen ceruzám, mondom.
Akkor nyomd ki a belét, súgja még halkabban, nehogy valaki meghallja párbeszédünket. Nyomd ki.
Nem tudom kinyomni ciklámen ceruzám belét, mondom. Egyetlen zsákvarrótű sincs a házban. Nem tudom kinyomni. Nem tudom.
Akkor menj a fenébe, szól ki hangosan a zöld résen, menj, és hozd vissza az almárium aranylábát. Hozd vissza! Nem látod, milyen srégen fekszem?!
|
Nincs visszaút
|
Állok a szoba közepén. Körül a falakon kartonból, sperlemezből, bőrből és pléhből készült könyv-makettek. Kezemben egy 20 literes zöld sósavas ballon.
Melyik sarokba helyezzem? Pákát vagy pávatollat dugjak-e bele?
Állok a szoba közepén. Hallom, zörögnek a kapun. Már tudom, én lubickolok majd a nemlétező sósavban.
Páka és pávatoll lebeg a mennyezet alatt.
Szakállammal törölném szép vadászcsizmáikat, de számomra már nincs visszaút: lubickolok a nem létező sósavban!
Körül a falakon színes könyv-makettek.
|
Fenn a kék padláson már
|
Egyedül. Ám: tele a ház öntöttvas tárgyakkal!
Már az első pillanatban éreztem, az a 2 kilogrammos rozsdás, pisilő (rozsdásat-véreset pisilő) Cupido a fejemhez, a fejem „sarkához” fogja vágni magát. Mindig irigyeltem tojásfejű barátaimat – őket nehezebb eltalálni.
Mit tegyek? Semmit. (Nekem különben sincsenek úgynevezett tetteim; az én tetteim visszafelé történnek.)
Lefekszem a bunyevác-szőttessel terített, rossz rugózatú díványra, és behunyom a szemem. Apósom itt, ebben a pózban (a szoba másik sarkába dobálva a félig elszívott finom cigarettákat) töltötte el élete utolsó harminc évét…
A ház tulajdonosa (rokonom), öntő a műtrágyagyárban, és szabad idejében minden régi, giccs- (művészi) tárgyat, szobrot kiönt magának.
öntöttvas kertitörpe: 20 kg.
öntöttvas koponya: 7 kg.
öntöttvas Kossuth: 23 kg.
öntöttvas angyal: 18 kg.
öntöttvas Cupido: 2 kg.
öntöttvas Njegoš: 23 kg.
Homokformái mind jobban vonzanak, szeretnék beléjük feküdni, s várni a forró vasat. A forró vastól nem félek, csak a hidegtől…
Igen, rokonom mindent kiönt. S ez így van rendjén.
Visszaérkezik a család, a rokonság. És én még mindig élek, élek, motyogom, ahogy hirtelen felkattintják a villanyt, kivilágítják az öntöttvas tárgyak sűrű erdejét.
Egy emberrel találkoztunk egykori (20 év előtti) gyümölcsösünkben, kezdik máris lelkesen a mesét. Minden vackot összehordott ott egy kulipintyóban – hol van már a zöld pagoda, s az istenien nyikorgó kis málnáskosarak oszlopsora?! Rafia- és manilasugarakat font a gyerekek ostorába, amit a nagyanya hozott a Hortobágyról. Amikor már ötöt megfont, sokallani kezdtük, de ő húszat, tíz rafiát és tíz manilát készített.
Megvizsgálom a sugarakat. Valóban szorosak, abszolút szorosak. Azonnal bekötök egyet, mondom, puskaként fog durranni.
Ráér, mondotta nekik az öreg. Már hét éve nem dolgozik. Ráunt, rá a szőlőre, rá a málnára, őszibarackra, rá mindenre. Mindenre. A fiai, mondotta, a Hobbyklub tagjai. A felesége: 127 kilogramm. Jó. De, folytatta a bácsi, elcserélné két 60 kilogrammosért. Azt a hét kilogrammot ráadásnak adná! A felesége otthon van, a városban, néha kijön, de tíz percnél tovább sosem marad: egész nap a televíziót nézi – ha nincs műsor, az üres képernyőt…
Sétálni indulok. Sétálni, almaillatú pinceablakok előtt. Mit is kívánhatnék, mivel is ajándékozhatnám meg magam most, hogy életben maradtam, mint ezzel az almaillatú sétával a W-úton?!
Egyszer majd tán be is mászok ezekbe a pincékbe, ahol, úgy képzelem: keskeny polcokon rothadnak illatozva a piros almák…
Dörögni kezd az ég. Úgy látszik, mondom, fenn a kék padláson már az öntöttvas Cupido és a 127 kilogrammos feleség!
|
Lehetséges
|
Miközben a patina fejlődéstörténetéről olvastam, valaki nyakon sózott egy kocsisgyertyával.
Hiába keresem az ágy alatt, a szekrényben, rajtam kívül senki sincs a szobában. És viaszmorzsát sem találok sehol. Az igazat megvallva, azt sem tudom, mi alapján állítom, hogy éppen kocsisgyertyáról volt szó, amikor még sosem láttam, és méreteiről sincs fogalmam.
Az igazság csak az, hogy az ütés nagyon fáj. Tán örökre ferde maradok.
Ám valamiféleképpen kellemes is a viasz ütése. Egy bot vagy egy vaspálca ütésétől már hangosan jajgatnék, és se időm, se kedvem nem lenne az ütleg fajtájáról elmélkedni – csak a mondat végén levő pontot érzékelném.
Vagy tán nem is bántottak?
Patinaszín fény ömlik el dolgaimon.
Most meg a talpamra csaptak a viaszütleggel! Égek mind a két végemen!
Vagy lehetséges, hogy én verem, ütlegelem magam?
Igen, lehetséges, hogyne volna lehetséges, vigasztalom magam.
|
Nagy rút hal
|
Spárgaágyás – igen, az illata az. Nyers. A kender és a föld illata. S mégis rosszul, de milyen rosszul aludtam.
Nem spárga az, hanem: kötél.
Jeges vízben, kötélhurkok között vergődtem, nagy, rút hal. És íme, mind nehezebb visszatalálnom e szó, a spárgaágyás tisztaságához.
Ki kell mennem a piacra. Gyorsan spárgába kell harapnom. S ha már a piacon leszek, majd karfiolt is veszek. És akárha csődör alá nyúlnék: tenyerembe padlizsánt teszek!
|
Öt örökíró
|
Térdemre helyezem oldaltáskámat.
Bőrillat!
Az orosz katonatiszteknek volt egykor ilyen táskájuk. Kikapcsolom. Öt örökíró van belülről az oldalára akasztva – köztük egy Parker is.
Miért, minek, kinek öt örökíró?!
Honnan e mosolyra ingerlő mohóság?!
Miért e sóvárgás az örökkévalóság után?!
|
Hamuszobrocskák
|
Az első méhecske! (Január 23-a van!)
Alig néhány centiméterre tőlem, az üvegtáblának ütődött. Az első halk mondat ez a tavaszról.
Tavaly 76. május 10-én e néhány sort jegyeztem a Virág utca 3 című füzetbe:
Ma ettem az első zöldbarackot. Ha egyetlen ízt kellene választanom a világ ízei közül, tán éppen ezt az ízt választanám, hiszen ebben van benne leginkább gyermekkorom is …
Mint vak-ábécét simogatom a barackfa kérgét – a mondat végén mézgába ragad az ujjam.
És valamiféleképpen az a május 10-e a mai naphoz kapcsolódik – így másolódnak össze füzeteim, s lesznek valami egészen mássá, mint ahogyan eredetileg elképzeltem, persze még mindig az irodalmon innen. (A gyerekek Szlovéniában vannak síelni nagyanyjukkal. Mondottam, ha átmennek Olaszországba, vegyenek nekem szép, finom füzeteket… Igen, jön a tavasz és sok-sok füzetre lesz szükségem.)
Gerléimet néztem éppen, amikor koppant, bekopogott a méh. Gerléimet néztem, és már-már hangosan mondottam:
Ez az, amit én mindig is akartam: nyakukon fekete gyűrűvel e szűzi hamuszobrocskákat!
Olyan ez a nagy ablak, mint egy radar, elsőnek jelez mindent. A kutya valamelyik éjjel kihúzta, körbehúzta az udvaron a cirokmagos zsákot, és most tele madárral az udvar.
Feleségem szalad a kamrák felől, látom, kezében: tojás.
Megtojt a kopasznyakú, mondja, s boldogan emeli a nap felé az első, véres tojást.
|
Egy kicsit szobrász és ortopéd cipész is
|
Egy félig rothadt balos kaptafára bukkantam a szemétdombon. Nem volt egyszerű megmentenem. Előbb csak félrelöktem, majd leborítottam egy lyukas lábassal. Aztán két-három napig a garázs külföldi folyóiratokkal teli, kis könyvespolcán állt. A múlt héten hoztam fel ide padlásszobámba és helyeztem méterszer hármas asztalom jobb sarkára. Azóta farkasszemet nézek vele, pontosabban: szú-szemet.
Gondolatban körülrajzolom, bőröket feszítek, szögezek rá illatos, fenyőerdőket lehelő faszögekkel stb.
Szépen ívelt és mégis, ha lépne: sántítana.
Akárha egy isten büdös lábát szaglásznám, tanulmányoznám végtelen asztalomon.
Soha ilyen közel az istenekhez!
Igen, egy kicsit szobrász és ortopéd cipész is voltam mindig.
|
A végső és felettébb megnyugtató konklúzió
|
Honnan ez a gombostű?! Ez, itt. Igen, pontosan ez az. Mérget veszek rá. Ez. Hogyan kerülhetett át ide, ebbe a házba?! Ki szúrta az angol dohánytapétába?! Ki?!
Ezzel volt felszúrva a falra, a vörösre átfestett falra, az a nagy tenyérnyi lepke, amelyet a villanytelep vécéjében fogtam, zártam a családi gyufásdobozba, és amelyet aztán – hiába csöppentettem rá rumot – néhány nap alatt széthordtak az üvegszerű, apró betonhangyák. Széthordták, és csak a gombostű maradt, ez a gombostű a függőleges vörös végtelen közepébe szúrva.
Mozdulatlanul néztem végig a nagy, bolyhos-hamvas építmény bontását. Így dolgozhattak az izzó sivatag közepén a piramisokat építő rabszolgák – a nap ilyen izzó tűként szúródhatott a tarkójukba, elmélkedtem a pamlagon heverve, míg végül már úgy tűnt, én heverek ott függőlegesen a vörös homokban, engem hordanak szét az apró üveglények.
Hogyan kerülhetett át ez a tű a limáni, 5. emeleti lakásból, ide, a telepi házba? Hogyan?
Amikor Erzsi néni kiszedte a szögeket, mert, mint mondotta, hurcolkodáskor így illik, külön ráparancsoltam: a gombostűt ne bántsa, a gombostű marad. Nem bántotta, és mégis eltűnt. Mielőtt még elkezdtük volna hordani, túrni, ömleszteni le a motyót, észrevettem eltűnését, és álljt kiáltottam, riadóztattam az egész társaságot. Átrostáltunk mindent, de hiába, a gombostű, ez a gombostű eltűnt.
Még szerencse, hogy ide, a dohány – és nem a nappali vörös tapétájába szúrták, mert ha ott fedezem fel, könnyen azt hiszem, még mindig a vörös sivatag közepén heverek.
Érdekes, a gombostű, az éjjeli lepke gombostűje is jött velünk. Ez az. Ez. Szépen látni kétszer is edzett gombját. Előbb a lepke halála edzette, aztán pedig az üveghangyák mikroszkopikus fogai, nyelve. Olyan a gombja, akár egy rubingömb – mind közelebb hajolok hozzá.
Igen, szalmakazalban lehetetlen megtalálni a tűt, de szalmakazlastól kitűnően, biztosan szállítható – ez lenne a végső és felettébb megnyugtató konklúzió.
Figyelem a rubingömböt, figyelem az egész dohányfalat, de egyelőre még se árnyék, se rovar nem mozdul, nem lopakodik feléje – felém.
|
Így sokkal sűrűbb
|
Lajos levele Kecskemétről. A nagy formátumú bélyegeken Munkácsy és Bogdány Jakab virágcsendéletei – kitűnőek, a németalföldi virágfestő kismesterek színvonalán.
Akkor itt járt, ajándékoztam neki egy párizsi füzetet, és most küldi az első verset, amellyel, mint írja, megnyitotta:
Kezem csöpp mell varsája…
Különös módon, már napok óta éreztem, akárha bőrömön, hogy ír a meggyszín fedelű füzetbe, s mióta megjött a levele, többször is azon kaptam magam, hogy én is, én is írom azt a füzetet serényen, szorgalmasan – így sokkal sűrűbb:
egy jódli-csoport száll felém
vörös gurtlis ródlikon
|
Az ecetgyár kéménye
|
Az udvar közepéről, onnan, ahol lábammal még mindig kitapogathatom a volt kerítés helyét a fűben, vagy a japánakác asztaltól, ha északra pillantok a kis szomorúfűz fölött: az ecetgyár kéményét látom.
Megyek át az udvaron – vizet viszek a tyúkólba, krumplihéjat a nyulaknak, gegát a kutyának, valami erjesztésre szánt hulladékot a rozsdás teknőbe – és hirtelen megállok. Érzem, valaki a hátam közepébe bök: visszapillantok. Sokszor még éjszaka is megtörténik ez velem, ugyanis a kémény ki van világítva, nehogy nekiszálljanak a repülőgépek. Olyankor pedig az intenzív ecetillat állít meg.
Fiam, akinek hihetetlenül érzékeny szimata van, gyakrabban, szinte naponta érez ecetillatot. Úgy látszik, számára még intenzívebben van jelen a gyár, noha a kémény külön nem foglalkoztatja…
Igen, az ecetgyár kéményének, mint afféle vízjegynek, fallikus vízjegynek mindenütt, mindenben ott kell lennie (ott az ecetillatnak is): a 70-es évek egyik központi momentuma, motívuma, monumentuma. Vagy nevezhetném félelmeim emlékművének is.
|
Nem találtam céltáblát?
|
Egy vakvágányon jövök haza naponta a városból, munkahelyemről, térdig szemétben már.
A vakvágányok szeméttelepekké lesznek, mi mássá is lehetnének?! És lassan terjeszkednek, hogy idővel a szemét nyílt pályáivá, tengereivé, óceánjaivá legyenek.
De néha még fel-felszikrázik a sín is, nem szedték fel, nem temetődött be mindenhol. És a szemét legnagyobb hányada is szép lakkos újságpapír, zománcos háztartási gép. Igen, hol van már a régi szemét!
Szeretek úszni, evezni e lakkos-zománcos szemétben, nem bomlik, nem rothad, nem bűzlik oly intenzíven.
Pl. már több mint egy hete nézem Miroslav Krleža újságbéli arcképét egy száraz kórón fennakadva a moszatos matrac, egy ki tudja mit tartalmazó, bepárásodott műanyag zsák és egy kibelezett villanytűzhely között, száz méterre a befalazott ablakú, családi házként szolgáló, magas váltóháztól, amely éjszakánkint, akárha vonat dübörögne, biztosan meg-megremeg még. Eláztatta az eső, csörgősre szárította a nap, mára meg eltűnt, letakarta, elfüggönyözte tülljével a hó.
Megálltam, lehajoltam végre, hiszen már napok óta készültem tisztelegni előtte. És hógolyót gyúrtam fényírta arcáról.
A hógolyó most – akár egy metafizikus csendéleten – itt van fekete asztalomon. Olvad lassan, és elmocsarasítja, elúsztatja a halványzöld kézirataimat.
Nem találtam céltáblát?
|
Szépek
|
A laskanyújtó magától forog a szögön. A fény, a legyek a tapétán, a gyerekek a szőnyegen, a vajtömb a hajnali hírek-en, s íme, én is, mind átmegyünk, átcsúszunk alatta.
Szépek vagyunk, szépek most, így élre rakva, szépek, akár a még érintetlen, vadonatúj papírpénz. Szépek. Ám vízjel, vízjel tölgylevele, érdes makk-kalpagja nélkül.
A laskanyújtó magától forog a szögön, mely már a tapétázás előtt is itt volt, itt már a ház felépítése óta – nem bírtuk kihúzni, belerozsdásodott a falba. Vannak szögek, melyek gyökeret engednek, akár némely száraz ág.
|
Akárha a ház szerkezete
|
A csigák, akár a jég, felhasogatják a nagy leveleket, a kicsiket meg egyszerűen eltüntetik, megeszik…
Fekszem a barack és a cseresznye közé kötött függőágyban: minden csigáért 50 parát fizetek a gyerekeknek. Módszeresen fésülik át az udvart, a kertet, a garázs mögötti keskeny málnássávot. A recsegéseket roppanásokat számolom; a betonon tapossák őket, és krétával jegyzik a garázs zöld falára, a pikádó céltáblája mellé.
Egy idő után már nem bírom hallgatni a recsegést. Kikászálódok a hálóból, és bemegyek a nagyszobába. De a recsegés még ott is hallatszik. Akárha a ház szerkezete ropogna, készülne korhadt hajóként összeroppanni. Felmegyek a padlásra. Lefekszem a díványra (alattam Z. rajzai, szétfújt grafit-csontvázai a VILÁGPOR-hoz), és fejemre húzom a vöröskockás plédet. Verejtékezek, már-már ezüstös váladékot engedek – most inkább a meztelen csigák összezúzását szenvedem. Fizetnék már a gyerekeknek, csak hagyják abba, de már nincs erőm kiáltani, lemenni, félek, összeroppanna alattam a fehér létra, össze én is, akár egy földhöz csapott csiga.
|
Kőkönyv
|
Rózától (Bánszky Máriától), a Vajdasági Múzeum néprajzosától, akihez még zentai és belgrádi szálak fűznek) kaptam ezt a bőrszerű barna papírra nyomtatott plakátot:
GOTSKA PLASTICA NA SLOVENSKEM
Fekete léceket erősítettem rá, és mint drága kincset őrzöm – e házba is sértetlenül sikerült átszállítanom. Ha e házból is tovább kellene mennem, nem tudom, mit vinnék magammal, de a szlovén gótika e plakátját mindenképpen. Összegöngyölném szépen, hónam alá dugnám, és zsebbe tett kézzel, átvágva a vakvágányon, ismeretlen irányba távoznék – éppen csak megjegyezve: hiszen én nem is itt akartam élni, az egész csak véletlen volt.
Többen megjegyezték már, hogy a plakát e szobra, szerzetese hasonlít rám. (A költő szerzetes, mondja Németh László.) Akárha Lőcsei Pál készítette volna.
Mezítláb vagyok, hüvelykujjam letört. Van Gogh – Heidegger által kisuvikszolt – bakancsa itt van 10 cm-re lábamtól, akárha bele is léphetnék; világom nincs olyan távol világától. Szabályos háromszöget alkot a lábam, a bakancs és az asztalon levő rothadt kaptafa.
Fafaragó barátomtól (aki egykor legénykorában, Temerinben, literszámra fogyasztotta a Chartreuse-t) megkérdeztem, miből vagyok. Fából vagy kőből? Azt mondta, kőből, mert ha fából lennék, úgy néznék ki, mint a kaptafa. Pontosan úgy, mint a kaptafa.
Tehát, kaptam fel a fejemet, a könyv, ez a könyv a kezében – ez: kőkönyv!
A jobb kezem feje is letört, de azt mondják, éppen ezért érzik állandóan úgy, mintha érinteném őket.
|
Ferkelt se
|
Egy rossz búvárszemüveg is előkerült a ganéjból. Abbahagytam az ásást, és a vásári cukorrúdra emlékeztető locsolócsőnél alaposan kitisztítottam, megmostam. Fiam boldog, máris a fején a nagy, fekete gumiba ágyazott szemüveg. Igaz, az üveg be van törve, egy darabkát ki is kellett piszkálnom, de a levegőben így is megteszi, meg, sőt.
A ház (Virág utca 3) előző tulajdonosai egykor igen jó módban éltek (a családfő két-három nagybirtokot, vállalatot is tönkretett mint igazgató, mielőtt külföldre távozott) – ezt a szemétdomb és most a ganéj felszámolásakor elemzésekor is pontosan láthattam. A legfiatalabb gyereknek természetesen a mélytengeri halászat volt a hobbyja. Amikor először jártunk e házban (a cserét ajánló újsághirdetés megjelenésének napján), az ő szobájába is bepillantottam: akárha fekete emberek lettek volna a falra szögezve.
Nézem a fiamat, és valahogy szuggerálni próbálom neki, ne a mélybe, a magasba igyekezzen. A magasba! A magasba se. Srégen, ferkelt igyekezzen inkább. Ferkelt… Ne, ne igyekezzen ferkelt se, mondom, ismét a ganéjba nyomva az ásót. Ne igyekezzen. Ne.
|
Amit nem írtam
|
Gépeltem valamit és az új, egyszer használt indigót a fehér asztalon felejtettem. Betűz a nap: látom nevem tükörképét a fekete festékben.
Már második napja nem nyúlok hozzá. Vissza-visszatérek, és nézem a nevem a matt feketébe domborított szöveg felett. Nem emlékszem, mit is írhattam. Csak nézem. Nézem reggel, délben, nézem este. És lassan emlékezni kezdek valamire – valamire, amit nem írtam. Ez az emlék, ez az emlékezés agysejtjeim eddig érintetlen részét aktivizálja. Egészen bepörgök.
Szaladok a gépért, behúzom az indigót, csak magát az indigót, mint leheletfinom sötét selymet, és egész nap írok, írok megszállottan. Folytatom azt, amit nem írtam, és soha nem is fogok megírni.
|
Orientális muzsikára mozgó pók
|
Főzöm a málnateát. Künn a teraszon a szomorúfűz szűrte napfényben Pero, a fiatal belgrádi archeológus (a kelta pénzleleten dolgozik itt; Róza hozta el hozzánk aludni, mert a történészek kongresszusa miatt nincs hely a szállodákban) a kínai, azt hiszem kínai, bambuszcsörgőt vizsgálja. Egy pók a zsinóron lógó, színes bambuszrudak közé feszítette hálóját. Ha fúj a szél, vagy kezünkkel érintjük és csörögni kezdenek a rudacskák, mint egykor a borbélyműhelyek nádfüggönye, a háló kitágul, összehúzódik: szép szerkezetébe be vannak kalkulálva az évszakok szelei, be az orientális muzsika is.
Hozom a teát. Róza és Pero valami fogkeféről beszélgetnek. Egy becsei, házi gyártmányú fogkeféről! Nem hallottam az előzményeket, azt hittem a pókról beszélgetnek, de bekapcsolódok én is a kedélyes reggeli társaságba – az éjszaka vodka után még áttértünk pálinkára, és most lebegünk, lebegünk. Minden bizonnyal disznósörtéből készítik, mondom. És fából… Egy éve szintén Rózától hallottam, hogy az asztmások kúráikhoz Becsén szerzik be a fürjtojást…
Majd ismét az orientális muzsikára mozgó pókot vizsgáljuk. Mondom, még Amszterdamban vettem az egyik gracht melletti kínai, azt hiszem kínai pinceboltocskában ezt a csillárszerű díszt (meg a sárgarépát ábrázoló tusrajzot), de még most sem sikerült megtudnom a nevét, minden egyes alkalommal valami másnak nevezem, noha engem lényegében minden alkalommal a borbélyműhelyek függönyére emlékeztet. Milyen boldogan ütöttem át minden júniusban nullásra nyírt szögletes kobakomat azokon a mézszín nádfüggönyökön!
(Meglepődve veszem tudomásul, Pero kitűnően ismeri Kondor Béla festészetét.)
|
Ciklámen ceruza
|
Eltűnt a ciklámen ceruzám. Még véletlenül sem akarom azt mondani, hogy valaki eltulajdonította. Egyszerűen eltűnt.
Első utam a zöld almáriumhoz vezet, de tele a fiókok téli holmival, egy szál fű se fér beléjük, nemhogy még az én alig használt, alig néhányszor hegyezett ciklámen ceruzám.
Eltűnt, és én nélküle nem tudok mozogni. Mozogni – hol is?
Ciklámen ceruzával szoktam aláhúzgálni a könyvekben a sorokat, néha naponta több könyvet is átfestek, ciklámenné varázsolok. Tehát nélküle nem tudok mozogni az ólomsorok között.
Eltűnt, elnyelte a föld, s én tehetetlenül vergődök súlyos ólommérgezéssel, ciklámen mankóm nélkül.
|
Narancsbélyeg
|
Jön a postás. Egy nyurga, hirtelenszőke fiatalember. Mindig zavarba jön, ha megpillant a zöld vaskerítés mögött. Gyorsan, nagyot kattintva kinyitja táskáját, és nem érti, hogyan lehetek egyszerre bent, a rács mögött, a rózsák között és kint, táskája fenekén, narancsbélyeggel homlokomon.
Be kell takarni a rózsafákat, szólok a dog fülét gyürkélve, ugyanis a fazonírozás után az egyik nem áll a legszebben.
Kézbesítsd ki neki a nyugdíját, figyelmeztetem a táska öblösen visszhangzó mélyéről. Kézbesítsd ki, megszolgálta szegény.
|
Kiskert
|
Gyöngyvirágos kiskertemben – énekli a szomszédasszony. Gyorsan kidugom a fejem az ablakon: nem gyöngyvirágos a kiskert.
Valami idilli, népszínműi képet, kulisszát vártam. És láttam is lelki szemeimmel. Intenzíven él bennem egy ilyen világ, intenzíven, akár a paradicsomkert.
|
Borzasztó ülni az éj kivilágított kirakatában és írni
|
Valami komolyabb kutyára lenne szükségünk. Mégiscsak kertek öveznek bennünket egészen a Dunáig, Kisdunáig. Ezeknek a kóbor kutyáknak, amelyek, akár a patkányok, bevették magukat a kamrákba, ólakba, kutyaólakba, fogalmuk sincs a házőrzésről, erről a legnemesebb ősi hivatásról; nemcsak hogy nem zavarják el a hívatlan vendégeket, hanem még ide is csalogatják régi, hogy úgy mondjam, alkalmi ismerőseiket.
Rossz jel az, ha valahová így beözönlenek a kóbor kutyák, mondja Dudus néni, a kerítésre könyökölve, a vakvágányt gyaluló buldózer munkáját figyelve.
Éjszakánkint, ha zajt hallok, nem mozdulok a manzárdról, de figyelek, nyúlként fülelek. A zaj hihetetlenül felerősödik itt a palatető alatt, és hát koponyámban – a pala és a finom csont akusztikája kitűnő. Megkíséreltek-e már csonttal, finom koponyacsont-lapocskákkal borítani hangversenytermeket?
Nemegyszer úgy tűnt, gyerekeimet ölik lenn.
Nincs fegyverem. Valahol van egy nagy, tűzérbajonettem, még Szabadkán találtam a nádtető bontásakor, de mindig elfelejtem felkészíteni könyveim közé, a rothadt kaptafa mellé, átlósan a végtelen asztallapra. Egy rozsdás félkilogrammos súlyt szorongatok, ezzel akarok védekezni; betöröm vele a homlokát, betöröm, motyogom.
Lenn a nagyablaknál is félek – borzasztó ülni az éj kivilágított kirakatában és írni.
Tulajdonképpen már megegyeztem egy dán dogra. Most lassan, fokozatosan likvidálni kellene ezeket a kóbor kutyákat – tudom, nehéz lesz, és az is megtörténhet, hogy ellenünk fordulnak, igen, hiszen többen lekölykeztek már.
Apám ígért egy puskát. Elhozom a pisztolyát is. És ülök majd fenn a rothadt kaptafánál, lenn a fekete, redőnyös íróasztal mellett vagy pálmák, pistikék, rododendronok, ólomgyökerek között a kivilágított kirakatban, vállamon puskával, övemben pisztollyal, lábamnál az óriás kutyával, és akkor majd végre laza izmokkal kötöm, csomózom szorosra, szorosabbra, még szorosabbra a tinta égszín hurkait.
|
Miért is?
|
Pénzt voltam kölcsönkérni (már az állatok is szenvednek, néhány nap, és felfalják egymást!), és nem kértem, jöttem vissza a temető mellett a Futaki úton, és abszolút nullán voltam, nullán abszolút (miért is erőlködöm e Virág utcai életformával, amikor nem tudom fenntartani, sosem is tudok semmilyen élet-formát fenntartani – hiába próbálom azonnyomban írással aládúcolni, hiába, hiába), amikor egy rózsaszín és egy kaszárnyasárga ház között balról felnéztem az égre, és: megpillantottam az ecetgyár kéményét!
Lelassultak lépteim (odafelé rogyadoztam, de elfelé már-már futottam), majd még mindig a két ház között, bár közelebb a sárga falhoz, melynek salétromkontinensét csúnya visszérként felezett egy száraz inda, megálltam, és csorogni kezdtek a könnyek arcomon. Hirtelen azt hittem, eleredt az eső. De nem, nem is borult, inkább tisztult, fagylalt színek ömlöttek el a világon.
Néztek a járókelők, és nem tudták és én sem tudtam, miért vagyok olyan boldog. Miért is?
|
Könyökcsövet is
|
Kályhacsövet rövidítettünk, fűrészeltünk. Nagyon nehezen ment, de amikor végre sikeresen átvágtuk, annyira megörültünk neki, hogy lefűrészeltünk még egy darabot, majd fellelkesülve, betüzesedve a második kísérlet szerencsés kimenetelén: feldaraboltuk az egészet.
Most, hogy barátom távozott, új csövek után szaglászok a kamrákban, a padlásokon, sőt az sincs kizárva, elkarikázok a vaskereskedésbe, és veszek egy köteget, köztük vörös és kék zománcosat is. Érdekes, könyökcsövet is óhajtok aprítani.
|
Halkabban, mint árnyékom
|
Szőke volt. Cuclizott. Csak cuclizott.
Savószín szemei sosem is láttak.
Gerincéből egy kis puha lábfej nőtt ki. Ezen lépked utánam: halkabban, mint árnyékom.
Miféle láb ez, kérdik.
Összecsukható, akár egy zsebpohár, mondom. Istentelenül rossz hasonlat, mégis ragaszkodom hozzá.
Szőke volt szegény. Azt hiszem. Dáriának hívták. Őrizni fogom emlékét.
|
Megérintem az asztalt
|
Bár egyedül vagyok, mégis magamra zárom a szobaajtót.
Megérintem az asztalt.
Összepárosítom a zoknikat. Beállítom az órát, de nem húzom fel.
Megérintem az asztalt.
Nézem a tarhós bögrét. Leáztatok két zöld bélyeget.
Előkeresem a kristálykoponya fényképét.
Megérintem az asztalt, meg, mind finomabban.
Kizárom az ajtót. Majd holnap folytatom.
Nincsenek illúzióim: engem sosem fog megérinteni az asztal.
Menet közben felhúzom az órát, de nem állítom be.
|
À la Magritte
Szeretem a csontszínűvé sötétült, magas, nagyon magas fehér ajtókat. Szeretek szemben ülni velük, s nézni a végtelen azúrból kopogás nélkül érkező felhőket – à la Magritte. |
Garrard
|
Nemrég egy drága, legalábbis nekem drága, lemezjátszót vásároltam. És éjjel-nappal muzsikáltam nagy, vastag, dohánytapétás falú szobámban. Aztán, két hét se múlott, hirtelen telítődtem. Majd hamarosan eljött a nap, amikor csöndben heverésztem pamlagomon.
Ám mennyivel más csönd volt az!
Magad is kipróbálhatod: eressz oroszlánokat szobádba, s hagyd tépjék szét a benne legelésző bárányokat vagy egymást. Meglásd, mennyire más minőségű lesz utánuk szobád csöndje.
Ülök a német muzsikus-istenek után maradt csöndben, mint Szophoklész és Shakespeare véres tragédiái után – s minden bizonnyal így is maradok örökre: előrebillenve kissé.
|
Galambtojásnyi
|
Jégverés volt. Galambtojásnyi jég esett, mondtam.
Ó, egek, galambtojásnyi jég!
Térden állva keresgéltem-méricskéltem őket a fűben, de galambtojásnyit egyet sem találtam. Fejem búbján sem koppant galambtojásnyi. Kisebb és nagyobb, igen de galambtojásnyi nem.
Tehát egyértelműen meggyőződtem: nem esett galambtojásnyi jég.
És mégis, és mégis!
Ismét belekezdve beszámolómba, az első szó, melyet kilökött a nyelvem: a galambtojásnyi volt. Szinte megijedtem, összetörik.
Miközben az ütések visszhangját méricskélem koponyámban, megint csak azt kell mondanom: galambtojásnyi.
Mutató- és hüvelykujjam közé fogom e meleg szót, és sehogyan sem értem, mi köze a jéghez, jégveréshez.
|
Akár egy szép impresszionista festmény fehér kalapos figurája
|
Elállt az eső, kisütött a nap. A májusi ünnepek alatt egy csörgő, zakatoló villanymelegítővel fűtöttem padlásszobámat, és most jó, nagyon jó, hogy csend lett és hogy végre kitárhatom az ablakot.
Kitárom tehát, és egy – végtelen! – pillanatra ottfelejtkezem a fényben, a fényözönben, és érzem, hogy elolvadok, el, akár egy szép impresszionista festmény fehér kalapos figurája.
Mindezt azonnal fel kell jegyeznem, hogy aztán olykor emlékezetembe idézhessem e figurát, mely egy májusi hajnalon kockacukorként olvadt el a napokig mosott, sikált fényben. Feljegyzem és aztán sokáig bajlódok a szöveggel, pontosabban, a kockával, sokáig, mint egy szobrász. Hol túlságosan szabályosnak, hol pedig már formátlannak, sőt gömbbé töppedőnek találom. És fehérségét is fokozni lehetne még, mondom.
Valami bizonyosat erről a bizonytalan és anyagtalan pillanatról!
|
Szigorúan a szép, azaz a rút szférájában
|
Egy macskakoponya a bokor alatt!
Szaladunk megnézni, megpiszkálni. Így szaladhatnak az emberek – s egyszer majd mi is tán –, ha hullára lelnek. Fehér. Akár tenyerembe is vehetném, vegytiszta, amilyenné csak a fagy, az eső és a nap tehet valamit.
De hiszen itt a komplett macska! Csak a prém ment el dorombolva, csak a hús nyávogva. A karmok maradtak. S a gerinc is. A gerinc fényesre csiszolt, pörgetett olvasófüzére. Hol a lábak amortizőrje, amely minden bukást, zuhanást úgy tett a földre, akár az ősz a levelet?!
A macskát nem lehet agyonverni, nem lehet felakasztani. S íme e habzó bokor alatt egyszerűen kinyúlt.
A kert, mint dohogó illatszergyárhoz illik, azonnal át is lényegítette. Át a dögöt. Hányszor álltuk körül, mit sem sejtve, a bokor színes szökőkútját!
Szétteríttetett szépen, akár egy legyező.
A dög – nehéz kimondani e szót Baudelaire után, anélkül, hogy azt mondanánk: kedves.
Igen, az egész szigorúan a szép, azaz a rút szférájában.
|
Szarucsipesz
|
Száz éve nem volt olyan szép nap, mint tegnap. Ma beborult. Kékestetőn (hallom a rádióban) már esik a hó.
8 órakor három varjú ereszkedett a diófánkra. Előbb még a tyúktenyésztő diófáján álltak. Annak tetejét, úgy látszik, kevésbé verték le. Szinte dióra állhattak. S tán éppen azért billentek meg, szálltak át ide.
Nézik az udvart. Engem látnak-e itt benn az ablak mögött?
A kutya felnéz rájuk. A gerléket, verebeket, cinkéket már megszokta, de ezek a nagy fekete madarak szokatlanok számára, nyugtalanítják, bár innen az én látószögemből: összetartoznak. Feketék. Szeretném, ha ideszoknának. Jövőre nem kell ennyire leverni a termést.
Átlátok a csőrükön, ahogy beborítva nagy szárnyaikkal a kis udvart egy-egy dióval fellebbennek, át, akár egy szarucsipesz szárai között.
|
Visszhang
|
A dinnyét megettük, Német néni – mondta valaki szemben a kórházzal. Különös véletlen, hogy e mondatot is nem fűrészelték ketté az állandóan szirénázó mentőautók.
Egy kis kocsma előtt lassítottam éppen a lépteimet, és azon tűnődtem, miért áll így, ilyen szépen berendezve, felszerelve, zár alatt immár második éve. Ugyanis, nagyon megfelelne nekem nagy, a tartományi kórházra néző ablaka. Komoly megfigyelőállomásommá lehetne. Regisztrálnám (természetesen a magam kis, semmis lírai kommentárjaival), kit visznek be, kit engednek ki, kit szállítanak az új temetőbe. Az utolsó bejegyzések természetesen rám vonatkoznának…
A dinnyét megettük, Német néni.
Nem fordultam meg, nem néztem meg a hangos és vidám férfit, sem Német (nem tudom, h-val írja-e nevét) nénit, de egészen a katedrálisig – tehát legalább negyedóráig – e mondatot ismételgettem.
A dinnyét megettük, Német néni.
Miféle dinnyéről lehetett szó május derekán?! Savanyított kisdinnyéről tán? Fogalmam sincs. Persze feltételes reflexeim egyformán reagáltak a sárga, a görög és a savanyú változatra is.
A dinnyét megettük, Német néni.
Aztán egy szakadék, akusztikai szakadék következett, majd benn a rádióban, felvételezés közben, H. olyan különösen ejtette ki azt, hogy: Pöstyén, hogy a nap hátralevő részében ez visszhangzott bennem a fel-felzengő kórus és a pöstyéni park énekesmadarainak angyali kulisszája előtt…
Éjszaka, az ágyban, azon elmélkedtem, milyen különös, hogy azok a csöpp énekesmadarak egy akkora koncerttermet, mint amekkora az ősi pöstyéni park, uralni tudnak, uralni anélkül, hogy egy kicsit is felemelnék hangjukat.
|
Az ideg zúgása
|
Baba küldött bambuszgyökeret. Akár egy erős tehénszarv.
Ünnepélyesen elástuk a részben már felszámolt, feneketlen szemétdomb helyén. Na ez majd leköti, összemarkolja ezt a rossz sarkot!
És valóban, alig múlt egy hét és máris kardként, zölden izzó kardként döfött fel a földből.
Már vállamig ér. Igaz, nem is csoda, hiszen szinte naponta esik az eső. Ligetté lesz még ez a miniatűr pokol, mely hol összeroppant befőttesüveget, hol gumiabroncsot, hol fűrészessé rozsdásodott, gyöngyházbetétes nyelű késeket dob ki magából. Ilija azt mondja, még az idén el fogja hagyni, ahogy ő mondta, le fogja pipálni a szomorúfüzet (amely akárha a föld alá akarna bújni fürtös lombjával).
Valahogy úgy vagyok bambuszunkkal, mint az új ismerőssel. Most már állandóan számolnom kell vele, gondolnom kell rá.
Tegnap, a gyakori esőzésekre panaszkodva, azt mondtam az egyik bemondónőnek (akivel különben nagyokat szoktam beszélgetni a stúdiók előtti csöndben), hogy ez az idő csak bambuszomnak kedvez.
Bambusz, kérdezte. Igen, van egy bambuszbokrom. És mit fog majd a náddal csinálni, kérdezte.
Megzavart kérdésével. Pícebotokat vágok majd a fiamnak… Szőnyegverőt A-néninek…
Azért kérdezte, mondta, mert bambuszrudak közé feszítve a legszebbek a faliszőnyegek…
Keleti képeket nézve egészen másképpen vizsgálom egyik központi motívumukat: a bambuszt.
Eugen Herigel kis könyvét (Zen a nyilazás művészetében) is egészen másképpen olvastam, mint olvastam volna a szépen növekvő, igyekvő, törekvő bokor nélkül.
A maximálisan kifeszített íj a Mindenségbe (All) kapcsolódik.
Szinte minden egyes oldal elolvasása után ki-kitekintettem az ablakon, s szinte máris hallottam az íj idegének azt a semmivel se összetéveszthető zúgását, melyet, mint Herigel írja, aki csak egyszer is hallott, sosem is felejtheti…
Agancstemetővé lesz udvarunk.
|
Netán valami rést lelek
|
Az évek folyamán mind komolyabb óhajommá lett, hogy bármi módon, bármi áron is: A Pál utcai fiúk gittegyletének tagjává legyek. Nem tudom, lehet-e, van-e módja ennek. Fogalmam sincs, lehetséges-e egy régóta nem létező, vagy sohasem is létezett egylet tagjává, aktív tagjává lenni.
Mindenesetre mind behatóbban tanulmányozom a pártok, egyletek és sóhivatalok történetét, mind behatóbban a nagy regényt és szerzője (M. F.) életét: netán valami rést lelek.
|
Átlesek: megrendítő látvány!
|
Míg a tengeren (pontosabban, a tengerben, bár nem napi tíz órát és nem is nyolcat, mint mondtam s te rámszóltál, de hetet biztosan) voltunk: elszaporodtak a házban az egerek.
Így, éjszakánkint már nem szükséges lemezt tennem GARRARD-om korongjára (a korongot is tisztítani kellene olykor, az piszkol legjobban), anélkül is hallok, anélkül is érzem a ház telítettségét: tollaménál hirtelenebb iramodások, a malter finom harsogása.
Kinyomoztam, a konyhaablak szúnyoghálóján keresztül hatoltak be. Diónyi nagyságú lyuk. Már meg lehetett sértve (minden bizonnyal a felrakás alkalmával ütöttek mellé kiskalapácsukkal a szögnek) a háló, ők csak kitágították: szálankint haraphatták át. Lehet, egyikük foga le is tört közben – a párkányt vizsgálom, ám a por és szemét között nem látok gyöngyszilánkot csillanni.
El kellene kezdeni irtani őket.
Két pöttyös lábast már felpeckeltem féldióval, de nem éhesek, elteltek a tömérdek bekészített baromfieledellel (kukorica, cirok, árpa, koncentrát – a koncentrátot egy rossz könyökcsövön keresztül szállították el). Úgy látszik, csak fiadzani jöttek a vastag falak közé.
Szóval, el kellene kezdeni az irtást – természetesen, nem szóval és nem is az írást.
De valahogy most nem tudok bemelegedni. Nem zavarnak. Sőt. Annyi az állat a házban, miért zavarnának éppen a legkisebbek?
Pilinszky János Végkifejlet című könyvét középen fúrták át – istenem, miben gátolhatta, akadályozhatta őket?! –, akárha golyótalálat érte volna. Átlesek: megrendítő látvány!
|
Nevetséges lenne
|
Este van. Szépen ég a brikett a kályhában. Nem találom a vörös borítékot, elkeveredett a sárga és a kék dossziék között. Pedig kár, mert most fontos lenne az a feljegyzés első bricsesznadrágomról: szépen kidolgoznám itt a kályha lángja mellett.
A mentolos dobozban egy kis újságkivágás (Politika) van. Íme:
Nagradu radničkih saveta dobio Bojan Bem, Čačak, 3. oktobra
Na 10. memorijalu Nadežda Petrović, koji je otvoren u Čačku, dodeljena je tradicionalna nagrada radničkih saveta čačanskih organizacija udruženog rada. Ovog puta nagrada je pripala Bojanu Bemu iz Beograda za sliku „Crni pas”.
Nem volt róla tudomásom, hogy Bem valaha is festett fekete kutyát. Különben, fehér kutyáját áthoztam ideális helyéről, szobámba a dohánytapétára…
Tegnap rendezgettem verseskötetem kéziratát (egy klasszikus repróval ellátott desszertesdobozban tartom – még nincs címe, bár a napokban felírtam G.-nek néhány számításba jövő változatot: világpor, nullás liszt, gipsz, láthatatlan púder…), és úgy határoztam a celebesz celebesz nélkül című ciklusból kihagyom azt a versikét a bricskáról. De sehogyan sem tudom eldönteni, mit csináljak vele, mi legyen a sorsa, mert nevetségesnek tartom eltépni, eldobni, elégetni, ám felettébb nevetséges lenne megtartani is…
|
Kékké lettek
|
Söprögetek az udvarban és a kertben. Milyen rég söpörtem már a földet! Nézem, vizsgálom a szemetet, melyben minden új számomra és tiszta.
Sok a toll. Szokatlanul sok a madárszárny: az észrevétlenül legombolt terepszín mellény. Milyen finoman, virtuózan esztergályozott csontforgók!
Hová lettek tulajdonosaik, a madarak? Hová lettek?
Kékké lettek.
Simogatom a lapát fényes nyelét. Az erős napba nézek, könnyezek. Kékké lettek. Kékké, és evezőiket aláejtették.
Sárga, piros szárny egy sincs. A nemesebb énekesek könnyebben oldódnak – öncsonkítás nélkül – a semmibe.
Kékké lettek a szürkék. Nekik sem kell immáron igyekezniök. (Künn már a belső kényszer…)
Rakásra gereblyézem a szárnyakat, s alájuk gyújtok. Füstjük a vágott hercegovinai dohányé.
|
A lila tengeren
|
Egy fehér szirom hull a pohárba. Majd könyvemre, könyvembe is. Összecsapom hirtelen, mint amikor klasszikusokkal káposztalepkére vadászom. Hullik mindenfelé. Mi ez, mi történt, nézek kérdőleg a ferde mennyezetre (pillantásomban valóban benne volt a menny is). Igen: künn jártunk. Fáink (körte, alma, meggy, mandula) között bujdostunk. Bujdostunk, mint az első emberpár az úr röntgenkészüléke előtt. Szeretem kis padlásszobámat. Szeretem. Mert nyáron meleg, forró, mint a galambdúc, mert télen hideg, mint egy huzatos egérlyuk. És mert mennyezete srég. Meg azért is szeretem, mert itt van velem két-három kedves képem, könyvem. Előrehagyott kézirataim.
Gumibot-ér, mondom mindig, ha az egyik képre pillantok. Ez a gumibot-ér kezd verni, ütlegelni, ha olvasni kezdem például Pannoniust, ki menekült.
S itt van velem még valaki, itt a srég mennyezet felett. Róla mondja tán az ó-breton ének, hogy gondolatától szép lesz
a hosszú halászat a lila tengeren.
|
Döfnek-e?
Látom, az éjjel itt haladt el ezüstpántlika-pályán e két rózsatövis között a meztelen csiga, és nem tudta, én sem tudom, hiszen nyoma nincs a hasalj-vasalta pántlikán, mit asszonyom s lányom hajába kötnék, ha hosszabb hajuk lenne épp, nem tudhatta, nem döfnek-e, döfnek-e, egyszerre döfnek-e. Haladt tovább puhán. Közben az esthajnalcsillag is döfhette útjának bármely állomásán, döfhette a művét fércelő isten tűje, döfhette, döfhette, döfhette. Csak haladt tovább. Angyali gyalu, mi önnön puhányságából szeletel áttetsző jeges fémeket. Haladt. A gyöngyvessző alá összefűzni ezüstszállal, a széthullott legyezőt, a macskacsontocskákat. Haladt kéken rezgő virághúsba harapva olykor jobbról, olykor balról, istentelenül kényelmes, ám mégis roppant határozott, nehéz, romboló ritmusban. Haladt, s a csalán előtt csillanó útkereszteződéstől már tán nem is az én kis meztelenségem után kúszok kutatva. Szép csavart házikót cipelt úgylehet az emésztőgödör födelén át, de hová? A finoman szétszórt dögök s az emésztőgödör-böffenések nagyban hozzájárulnak e kertnek nevezett illatszergyár explózió határán történő működéséhez. Merre? A vaskerítés
holdköszörülte szuronysorán át nem, bár képzeletem képernyőjén látok egy ínyenc olasz-falatocskákat felmutató köszörült sort. Átvágva a kapucsengő vezetékét – senki sem jöhet már hozzám, senki sem –, párhuzamosan futott egy másik csigával. Ezüstsínpár immár, min meztelen vonatok futkosnak majdhogynem egy helyben állva a holdvilágban. Mit beszélgettek? Volt-e idejük kicserélni küldeményeik zsákocskáit e pőreségeknek a mályva alatt? Aztán ismét egyedül haladt. Egyedül a puha massza. A takony-tigris. Puhán radírozva a fekete földet (mely alant olyannyira tiszta, hogy ki ne kívánna benne térni nyugovóra?!), kikerülte a künn felejtett kapát, majd körülrajzolta ezüstvesszőjével az alvó kutyát, vagy annak álmát. Körülrajzolta anélkül, hogy csak meg is rezzent volna az éber eb. Bár látni, a kutyaálom láthatatlan foltja s a meztelencsiga-nyom egy ponton összeért már-már, de haladt tovább éberebb ólak felé a hajnalicska-allén kifordulva. Akárha halinacsizmában futna valaki az elföldelt fekete kiskutyák fölött, szűz havon. Haladt, mint egy közösülésben megzavart nehéz kan, csorgatva eltört lázmérőjének higanyát, a garázs körüli lila salakon. Muslincák ragadtak a friss nyálkapántlikára – szikratávíró-jelek. Haladt, s akkor visszaért ide: e két tövis közé, hol térdelek,
meztelen, s a tövisek, mint szénrudak kigyúltak, már-már összeérve a napban, és kezdődött elölről, csak színesben, ugyanaz, ugyanaz a film. Döfnek-e, döfnek-e, egyszerre döfnek-e? |
Itt élni is lehetne
|
Egykor itt (száz méterre házamtól) vezetett a Zágráb–Zombor vasútvonal.
Zágrábból utaztam Kanizsára, s néztem a kis telepi házakat – mit, mit is gondoltam?
Emlékszem, egyszer egy lánnyal zárkóztunk be a toalettbe, s míg ott rázkódtunk, lehajtott feje fölött én a telepi virágoskertek zöld, sárga, piros kaptárait bámultam, és arra gondoltam, hogy itt, igen, itt élni is lehetne tán…
|
Ki! El!
|
A hátsó udvarban egy rothadt bőröndöt találtam. Tulajdonképpen már csak rozsdás fémkerete és füle volt meg.
Kezembe veszem, gondoltam, és lábamon a fehérbetétes cipővel, mit szintén a szemétdombból bányásztam, észrevétlenül kislisszanok a kapun, ki, el – végre, valóban! – a nagyvilágba.
Ki! El!
Istenem, nem bírok mozdulni, térdre rogyok, összeesem (mint gyerekkoromban a patkányfarokkal teli dóznival kezemben) e nem létező súly alatt.
|
Epilógus
|
Előkerült a ciklámen ceruza. Tulajdonképpen nem is volt elveszve, itt volt egész idő alatt: virágnyi fallosz, beszorult az ágyak közé. Most aztán többé nem szabad kiengednem karmaim közül! Legjobb lesz, ha mutatóujjamhoz dunsztgumizom.
Nézem a televíziót: Dél-Amerikában ismét ciklon pusztított; szálltak a fehér házak, mint kartondobozok.
A ciklonokat mihez kellene hozzádunsztgumizni? – kérdem.
|
|
