A Szerzetes és a Gyerek

Jutka Újvidéken dolgozott éppen. Egy falu- meg egy belpolitikai műsort is rendezett, vágott, realizált. Róza kis kéglijében aludt meg, amely egykor az aradi születésű nagy szerb festő, Tabaković műterme volt. Készültem egy kisebb dolgozatra a műterem parkettjéről (szegény Jutka épp a parketten aludt), amelyben a parkett alapján próbáltam volna meg rekonstruálni Tabaković művészetét… Ám én akkor már végérvényesen lehorgonyoztam száraz tónak nedves partján, Palicson.

Palicsi polgár. A Petőfi utcában. A Petőfi összesben, ahogy mondogattam, nem egyszer valóban Petőfivel a hónom alatt.

Naponta kétszer-háromszor jártam át a Kis fenyvessorra (alléba) nézni, hogyan birkóznak a kitűnő baranyai kőművesek Homokvárunkkal. Hét végén otthon a bunkerokkal, hét közben pedig a mi Homokvárunkkal. Néztem, hogyan próbálják megállítani, vasbeton szerklázsokkal, a salak, kavics, portland-beton falakat. A Homokvár percegését-porladását, szétfolyását. Bedugtad mutatóujjad a falba és folyt ki a hűs, tiszta homok. Vártam mind türelmetlenebbül, hogy a Homokember végre beköltözhessen Homokvárába…

Visszafelé jövet az egykori szanatórium (ott gyógyította magát Pero Vukov, oda járt a háború alatt Kinka doktor, Sava Babić, meg Jutka Ausztráliában élő festőművész bátyja, aki egykor, az 50-es években itt, Palicsfürdőn, fákra aggatva a képeket, korai avantgard gesztusként, együtt állított ki Sáfránnyal) helyén születő isteni teniszpályán bóklásztam. A cserépőrletet (pirospaprikát) a kanizsai téglagyárból hozták. Mostanság nehéz felénk cserépőrlethez jutni, a maffiózók, terepszín gönceiket fehér sortra váltva, mind teniszpályákat, isteni teniszpályákat építtetnek.

Egy isteni teniszpálya a Petőfi összesben, akartam sürgönyözni, netán idecsalhatnám, uppsalai tenisztanító barátomnak, Domonkos Istvánnak. Szabadkán végezte a prepát, mesélte, kijárt csodálni Palicsot.

Aztán hazacsörtetve, megállás nélkül tüzeltem a cserépkályhába. Tobozzal. Szép tobozzal tüzelni. Szép gyűjteni. Mindig kedveltem a rőzsegyűjtő nénikéket ábrázoló képeket. A palicsi Farkas Bélának (Balázs Béla udvarolt édesanyjának, amikor Szabadkán katonáskodott) is van egy ilyen rozsdával festett nénikéje. Mit csinálsz Palicson, kérdik pesti, párizsi barátaim. Tobozt gyűjtök, mondom. Igaz, egyszer nagyon megijedtünk tobozgyűjtés közben. Magunk voltunk a szép, havas erdőben, közel a magyar határhoz, amikor lődözni kezdtek. Még ledurrantanak bennünket. Tévedésből. Tobozgyűjtés közben. Hátunkon a félig megszedett zsákokkal, gyorsan leléceltünk.

Tüzeltem tehát. És naphosszat üldögéltem Feszty Árpád háromrészes, súlyos rámába fogott Golgotha-nyomata alatt, frissen restaurált íróasztalomnál (gondola). A finom nyomat egykor ugyanazé a horvát (bunyevác) rokoné volt, mint a fekete íróasztal. Tehát a Golgotha meg a gondola is.

A fiumei múzeumban, (abban az épületben, amelynek teraszáról, amikor visszafoglalta a várost, D’Annunzio beszélt a tömeghez – Fülep Lajosnak is van egy 19-es elaborátuma Fiuméről, elő kellene szedni, sosem késő;) a 80-as években, egy Feszty-kép alatt üldögéltem, vártam beszólítson, a kis színpadra, felolvasni. És egyszer csak megéreztem a képet. Mármint, hogy egy olyan kép lóg a fejem felett, amelyet meg kell néznem. A sok kép közül éppen azt. Úgy éreztem, ha nem nézem meg, a fejemre zuhan. Felálltam. És a képbe feledkeztem. Pőre hölgy a mezőn, éppen úgy mint Mednyánszky Pacsirtáján. Egy árnyalattal tán lilábban. És hegedűvel. Ahogy úgy megfeledkezve bevezettek akis színpadra, elmeséltem, hosszasan a képet. Megtapsoltak.

A Golgotha fonákja viszont az a fal, vékony, papírvékony fal volt, amely mögött, odaköltözésünk napjaiban, az első nagy palicsi gyilkosság (mészárlás, lásd a részleteket más helyen) történt.

Hangyák bukkantak fel az új biliárdposztó (Pesten vettem a Marek utcában; biliárdkesztyűt is akartam venni – az íráshoz, de már nem maradt pénzem) gyöptéglából rakott fennsíkján. Akkor még nem tudtam, hogy az átszivárgó vér elől menekülnek föl a gondola gyöptégláira. Néztem, hogyan közlekednek betűim huzalai között. Lestem, melyik lép még nedves tintába, közben arra a cigányra gondolva, aki a kották légypiszkát is lejátszotta szépen, fülbemászóan. Lásd, Feszty fenti hegedűjét, meg gondolhatsz arra is, hogy a Magyarok bejövetele körkép festésekor Dankó Pista szórakoztatta a művészeket, mindenekelőtt magát Fesztyt.

Azon a napon ismét megtömtem tobozzal a cserépkályhát (csak szét ne dobja), és elindultam buszt fogni, beverekedni magam Szabadkára. Ugyanis buszok azokban a napokban csak elvétve közlekedtek. Nem kis kaland volt Szabadkára utazni. Az ember közben, a buszállomáson rogyadozva, nem tudott nem arról a csodálatos villamosjáratról álmodozni, amelyet Szabadka elöljárói, bután – az arabok olcsó naftájára alapozva döntésüket –, felettébb bután likvidáltak. Nem tudtam én sem másra gondolni, másról álmodozni. Legalább négy dologból is kifolyólag:

1. A kanizsai (Ó-Kanizsa) kisgyerek (a Gyerek?) a ZOO-ból vagy a nagy kék Zsolnay-vázától először villamosozik be a monumentális mézeskalács-városházához, valamint a könyvtár balkona alatt nyögő Atlaszokhoz. Az Atlaszoknak besegíteni. Míg mások a várost nézték, intézték ügyesbajos dolgaikat, én (a Gyerek?) ott álltam a nyögő Atlaszok között. Azóta is, ha bemegyek, mindig odaállok segíteni nekik. Legalább, mondom, hogy megvakarják a tökeiket, megtöröljék az orrukat.

2. Palicsi feleségem emlékei: naponta villamosoztak be Dormán Lacival az iskolába.

3. Barátom, Szatmári novellafüzére a palicsi villamosról. Biztattam, bővítse könyvvé, egyengettem az utat, akárha a valós villamosnak, megjelentetéséhez, noha lehet, hogy a könyv még mindig nincsen sínen. Meg kell kérdeznem Szilviát, a Széphalom titkárnőjét.

4. Erről a pontról kissé bővebben. Utolsó újvidéki napjaim egyikén (iszonyú búcsúzni egy várostól, amely a mi számunkra új volt, New York, mások számára viszont Athén, Szerb Athén), a Telepen elsétáltam kép- és könyvgyűjtő (kupec) barátomhoz. Hangya-képeket nézegettem; még koszovói katonáskodása idején írta, festette azokat a levélképeket. Majd az egyik sarokban, nagy rakás régi, sárga papírra, irathalmazra lettem figyelmes. Féligmeddig már kidobás előtt állt. Lekuporodtam mellé. Mintha csak máris Szabadka levéltárában találtam volna magam. Elsőként Kosztolányi gyászjelentése akadt a kezembe. Egy időben a Kosztolányi-villa is eladó volt. Észrevétlen a belső zsebembe csúsztattam. Még mindig itt van. Mondtam gyűjtő (kupec) barátomnak, érdekel az anyag, annál is inkább, mivel Szabadkára (Palicsra) készülök költözni. Kell az építőanyag. Noha akkor még nem tudtam, hogy a Homokvárat fogjuk megvenni. Honnan, kérdeztem, közömbösen, nehogy észrevegye izgalmamat és felnyomja az árat. Jóvótól. Ja, mondtam. Ugyanis egyszer éppen ez a barátom vezetett el, a különös, egykor idegenlégiós műgyűjtőhöz.

Azután, egyik napról a másikra, Palicson találtam magam. A Petőfi összesben. Vártam, elkészüljön Homokváram. A Homokember Homokvára. És csak már itt, a biliárdposztón néztem a paksamétába. Az első kötegen ezt írja:

A palicsi villamos története

Álltam tehát most is, benn Szabadkán, a könyvtár balkona alatt, az Atlaszok között. Időközben ijesztően hozzájuk szakállasodtam. Vártam, nem könnyű tartani a világot, megvakarják a tökeiket, megtöröljék az orrukat. Aztán cél nélkül lófráltam. Csak azért nem vettem szotyolát, mert már így is bokáig jártam a szemétben. Betévedtem a Fekete Máriához, álldogáltam a Varázsló kertje előtt. Majd úgy határoztam, elsétálok a város ezüsthajú költőfejedelméhez. Gulyáshoz. Azért nevezem fejedelemnek, mert egyszer maga mondta nekem, hogy noha moszkovita kommunistának vallja magát, a királyságot (nem emlékszem, melyiket, a bácskait, a kisjugoszlávot, vagy a magyart) azért elvállalná.

Gulyás József valóban egyik legjobb költőnk, számomra legalábbis az egyik legfontosabb.

Persze, az ember nem holmiféle költészeti ügyekből kifolyólag látogatja meg költőbarátját. Annál is inkább, mivel Jóska is műgyűjtő. Nagy műgyűjtő. Nagy kupec.

Járja a piacokat. Szemén az órások nagyítója, akár az a földgolyóba csapódott rakéta Méliès filmjében.

A tejpiacon, négy-öt éve, egy nénike motyói, túrója-tejfele, törött paprikája között néhány olajképet pillantott volt meg. És szinte semmiért megvette. A jó kupec mindig szinte semmiért vásárol. Amikor, legközelebb arravetődött, a nénike motyói között ismét néhány sötét olajkép csillogott. Azokat is megvette. Azokat is szinte semmiért. Vagy valamivel többért. De most már beszédbe is elegyedett a nénikével, aki azonnal közölte Jóskával, tele a padlásuk ilyen képekkel. Megboldogult fia – villamosvezető volt Palics és Szabadka között – egész életében festegetett. Csak nagyon szemérmes volt, és senkinek sem mutatta meg képeit. Így futott Jóska, szinte semmiért (az igazság az, hogy ez volt akkor az objektív ára) L. teljes életművéhez. Azért mentem tehát most Jóskához, a város költőfejedelméhez, a nagy kupechez, hogy nézegessem egy kicsit a villamosvezető sötét, csúszós, akárha magával a miazmával (mi az, hogy miazma? Váltóláz, csúz, szeptikus csontvelőgyulladás, fekélyes szívbelhártya–gyulladás, a rostonyás tüdőlob. Nem tudom, a szegény villamosvezetővel melyik végzett? Ám, számomra a miazma már valami kenhető, rostonyás anyag) felkent impresszionista-expresszionista kliséket ábrázoló képeit. Amelyek persze rosszak. Nagyon. De talán nem is olyan nagyon. Sőt, az sincs kizárva, hogy egyáltalán nem rosszak. Olykor ugyanis mintha elsúlyosodnának Jóska falain. Egy kocsmai jelenet. Az a falat meszelő asszony. Az önarcképek némelyike. Minden egyes alkalommal, most is, siet kihangsúlyozni, nem ad el belőlük. Szeretne tárlatot rendezni. Neki. Mert életében egyetlen képet sem állított ki. Meg persze azért is szeretne tárlatot rendezni az anyagból, mert úgy, katalógussal, kritikákkal, drágábban tudná eladni. Egy kis, nem túl nagy, vagyonért. Többek között ezért is járok Jóskához, netán megírhatnám neki azt a bizonyos szöveget a katalógusba és álnéven a kritikákat is. Nekem való eset, ismételgeti ő is, mint a másik nagy expresszionista, Kubát is.

Amikor már újra végigböngésztem a villamosvezető anyagát, Jóska halkan azt mondta, mint ahogyan a bohóc mondja számtalan mellényét levetve a cirkuszban, van még. Van még egy: életmű. Még egy neked való eset. Te szereted a képzőművészeti eseteket, az elesett vidéki képzőművészeket. Jóllehet, ez nem is vidéki. Amerikai. Amerikai? És Indiai, teszi hozzá sunyin mosolyogva. Nem értem, mondom. Kitől szerezted? A Jóvótól. Ja, mondom. Majd észbe kapva hozzá teszem, de hát azt hallottam régész barátunktól, hogy Jóvó meghalt. Igen, én is azt hallottam, mondta Jóska. De most meg azt hallottam, hogy nem. Hogy Jóvó nem halt meg. Hogy nem ették meg a kutyái. Én is azt hallottam, hogy a kutyái ették meg. Teljesen felhagyott a műgyűjtéssel, kupeckedéssel, visszavonult a horgosi határba egy tanyára. És ott, megették a kutyái. Volt vagy 50 kutyája. Szóval, nem ették meg? Nem. Hanem? Lelécelt Svájcba. Mert tán megcsinálta a nagy bizniszt. Megtalálta azt a könyvet, képet, bélyeget (tán az azúrkék Mauritiust?), amelyet minden kupec keres. És sosem is talál meg. De Jóvó bizony megtalálta. És lelécelt Svájcba…

Azt mondod, Jóvótól vetted ezt az újabb opuszt is? Igen, tőle. Amíg Jóska valami nagy mappákat halászott elő faragott, fehér ágya, hálószobabútora alól (az a csantavéri műasztalos készítette bútorát, akinek egy Dubrovnik-képecskéjét már megvásároltam volt Jóskától – fontos számomra, egy csantavéri műasztalos hogyan festi Dubrovnikot, és hát különben is, a naivak részletesebbek), én azon tűnődtem, vajon Jóvó együtt légionistáskodott-e Magdával? Nem hiszem, Jóvó sokkal öregebb volt. Volt? Nem lehetett tudni, volt-e, van-e? Vigyázz, figyelmeztetett mielőtt még kitárta volna az első mappát, csak egyben eladó. Jóska tartott tőlem, tudta jól, apám kereskedő. Egyszer mondta is, hogy az ilyenek a legrosszabbak, mint én: a született kupecek. Csak egészben eladó. Vagy legalábbis nagyobb falatokban.

Mohón vetettem magam a rajzokra, apró, akárha Hangya-féle levélképekre, vázlatfüzetekből kitépett lapokra, valós hajónaplókra, ceruzarajzokra, akvarellekre, gvasokra. Éreztem, veszélyes helyzetbe kerültem, életveszélyesbe, ugyanis volt nálam pénz (igaz, Jóska nem tudta), azon a héten, mivel Jutka Újvidéken dolgozott, én még nem fizettem ki, valójában elfelejtettem kifizetni a kőműveseket. Féltem, de ugyanakkor már kezdtem is beleélni magamat a képkereskedők nyegle szerepébe.

Fantasztikus! Kiáltoztam ujjongva, ám ugyanakkor fuldokolva is, hiszen tudtam, ha ennyire tetszik, ha ennyire megfogott az anyag, máris veszélybe került a Homokvár. Ki ez?! Ki ez?!

Indjiján született, kezdte összeszorított fogai között szivárogtatni az adatokat Jóska. Indjiján? kérdeztem, s közben arra az anekdotára gondoltam, amikor a piacozó észak-bácskai öregasszonyok a vonaton elaludva Újvidéket (az volt a legtávolabbi pont, ameddig elmerészkedtek), Indjiján ébrednek fel. Mire az egyik elsikítja magát, de hiszen ez már India! Szóval, Indjiján született? Igen. Majd Újvidéken jár gimnáziumba, Belgrádban pedig Akadémiára. Néhány évig Macedóniában tanítóskodott, majd 16-ban kivándorolt Amerikába. Ott papnak állt, de hamarosan összekülönbözött elöljáróival és kilépett. Attól kezdve nagy visszavonultságban, szerzetesi magányban élve, megállás nélkül rajzol, fest. A kiugrott pap szerzetesi magányba vonul? Igen. 14-ben, 28-ban, 32-ben jár itthon, utazgatott, látni rajzain is, de aztán többé már nem jött haza. Pittsburgh-ban halt meg, 52-ben. A felesége később hazaküldött néhány csomagot szülővárosának, Indjijának. Azok közül a csomagok közül szerezhetett meg egyet-kettőt Jóvó.

Szenvedélyes játékosként rakosgattam a lapokat, miközben Jóska megállás nélkül morgott a fülembe. Válogattam magamnak egy kisantológiát, máris Hangya-gyűjteményem mellett látva az anyagot.

És akkor lassan beindult az alkudozás, miközben, éreztem, máris peregni, folyni kezd nyakamba a Homokvár…

Gondoltam, majd a Szerzetes, mert máris így kezdtem hívni magamban Nikola Petkovićot (máris ijesztően azonosulva vele, titkon arra is gondolva, meg kellene vásárolni az egész anyagot, felkutatni, megszerezni a többi hazakerült csomagokat, sőt a Pittsburgh-i nagy képeket is – és saját képekként előállni velük) kis képeivel kibélelem a Homokvárat, majd a Szerzetes kis képei, miniaturái megtartják a falakat…

Amikor nagy nehezen, sírva-jajgatva, kiáltozva nyélbe ütöttük az üzletet, kértem, rakja szépen a kiválogatott anyagot az egyik nagy bőrmappába. A mappát nem adom, bőr, mondta Jóska, mint aki rosszul járt az üzletben. Jól van mondtam, akkor vissza az egészet. De hát ez nem a Szerzetes mappája. Az egyik szabadkai kisfestőé volt. Nem akarta megmondani a nevét, mert biztosan már annak az életművét is megvásárolta.

 

Már sötét éjszaka volt, amikor hónom alatt a nagy bőrmappával, Palicsra érkeztem. A Petőfi összesbe. Otthon kiraktam a 30-40 képet a biliárdposztóra, a Golgotha alá. A hangyák azonnal elözönlötték a megsárgult lapokat. Csak később vettem észre, nem az én hangyáim, nem a palicsi hangyák voltak azok, hanem a Pittsburgh-iak.

Éjszaka, tán mert elfelejtettem megetetni őket, nagyon nyugtalankodtak a kutyáim. Különösen a háromlábú vizsla. Éjszaka, különben, hatalmas benzin-biznisz bonyolódik, folyik a szó szoros értelmében a Petőfi összesben. Hol vér, hol pirospaprika, hol benzin. Percenkint futnak be a határról a benzinnel teli kocsik, köztük sok átalakított, diszkréten lefüggönyözött hatalmas temetkezési járgány is. Ha kilesek, mindig azt hiszem, éppen értem jöttek. Ám most nem arról álmodtam, hogy a levegőbe röpülünk, hogy levegőbe röpül a Petőfi összes, hanem arról, hogy a kutyák eszik, nagy zajt csapva, olykor egymásba is belekapva, belemarva, eszik a Képkupecet. A Képkupecet mint olyant. Előbb egy kis palotapincsi harapott bele tűfogaival. Az ő feladata volt, megindítani a vért, vérszagot csinálni. És csak azután ugrott rá az egyik német juhász is. Majd sorban a boxerek, dobermanok, ír szetterek. És a tömérdek exterier.

Az egyik leharapott kéz, amellyel az ír szetter elfutott, Jóvó kezére emlékeztetett, a másik, amelyet viszont az egyik boxer előtt pillantottam meg, Jóska keze volt. Az a már torz fej, amellyel a dobermanok labdáztak a benzin illatú sárban, az én szakállas fejemre hasonlított…

Hajnalban, azonnal a begyújtás után, hogy a sok vérebtől megszabaduljak, hogy kitisztuljon a fejem, a tóra mentem sétálni. Előbb a Palicsira, aztán pedig a Vértóra. Nehezen tudtam megnyugtatni magam. De hiszen, mondogattam Jóvót nem zabálták fel a kutyák, Svájcban él, svájci milliomos lett belőle. Nem maradt más hátra, mint lassan, nagy körültekintéssel visszaragasztgatni a kiharapott húscafatokat. Sosem is kínosabb munka, mint egy képkupec, egy idegenlégiósból lett képkupec újramontázsolása.

Aztán ismét a biliárdposztó fölött, a Golgotha alatt, gubbasztottam a gyantaillatban. A Szerzetes is sok fenyőt rajzolt. Első nap csak a fenyőivel foglalkoztam. Külön szortíroztam a balkáni, külön az itáliai, külön az amerikai fenyőket. Kedvenc pineámat máris egy régi rámába helyeztem. Úgy emlékeztem, sok női portrét vásároltam előző este. De csak most láttam, a különböző technikával készült képek mind ugyanazt a szép, nagyon szép, hosszúarcú – vele akartam álmodni, de a vérebek mindent elrontottak –, ám ugyanakkor gyakran ijesztő, már-már eszelős nőt ábrázolják. Tán a feleségét, aki, mint később értesültem, angol nyelven egy terjedelmes könyvet írt a Szerzetesről, de több mint valószínű, azt a kéziratot is elküldte Indiába. És az is Jóvóhoz került. És azt is megették a kutyák. Mohón felzabálták a papirost. Vagy, ha nem zabálták fel a vérebek, akkor Jóvó magával vitte Svájcba. Hajnalonta azzal gyújt be márványkandallójába.

Első dolgom volt különválasztani, még a pinea előtt, kedvenc karsztomat. Mintha csak Mušić rajzolta volna. Mindig is Mušić-képet szerettem volna, minden festők közül ezt a velencei-goriziai-párizsi festőt szeretem legjobban, lám most már van Mušić-képem! Külön a hajónapló néhány lapját. Egy Fudjit ábrázoló kis cetlit. Külön a portugáliai vázlatokat; Lea lányom most járt Portugáliában, most mesélt lelkesen róla. És külön néhány állatos képet. Zebrákat, zsiráfokat. És persze mind a rinocéroszokat.

Egész idő alatt, míg a képek között dúskáltam a Golgotha alatt, a gyantaillatban (tán csak nem most fog explodálni a kályhám!?), éreztem, akár egy izzó, bökdöső tű kék hegyét: valaki néz. És akkor kicsúszott a paksamétából az 5 × 5 centiméteres, kékítőgolyó- (innen tehát a Prózák második könyvének címe, KÉKÍTŐGOLYÓ) szemű

GYEREK

Súlyos léptekkel közeledik. Errefelé egykor sok volt a mamut. Elefánt, zsiráf, oroszlán és orángután nem volt. Csak mamut. A tanító nem tudta igazán megválaszolni, miért. Miért volt sok mamut? Miért szerettek Martonos és Adorján között, Ó-Kanizsa kék agyagában? A rőt mamutok. Az elefántok, a zsiráfok, az oroszlánok és az orángutánok meg nem. Persze elég az is, hogy voltak, szerettek errefelé. A rőt mamutok. Meg az angyalok is tán. Azokról a plébános tett említést, de azt sem értették pontosan. Hogy azok mikor is voltak. És azt sem, hogy hol, hány méter magasságban. Mármint, hogy hány méterrel a mamutok feje felett. És azt sem sikerült megtudniuk, egyáltalán kihaltak-e? Kihaltak-e az angyalok is, mint a mamutok? A mamutokról legalább egyértelműen tudták, hogy: rőtek. Viszont az angyalok esetében, az egyik tábor azt állítja, hogy fehérek, a másik tábor pedig azt állítja, hogy rózsaszínűek (jóllehet nem a rózsa, hanem a rózsás flamingó rózsaszínére gondolva). Mindennek ellenére mégis a mamutokkal kerültek párba.

Súlyos léptekkel közeledik a tollraktárak irányából. A Gyerek. Átvág a postakerten, de ótata már nem ül ott künn, megszokott helyén (szabályos körben kopott ki alatta a fű), lyukas parafasisakkal a fején. Ha beszédesebb lenne, ótata tán tudna mondani valamit a mamutokról (az elefántokról, zsiráfokról, oroszlánokról és orángutánokról legalább), meg az angyalokról is tudna mondani valamit (a nőkről legalább). De ótata már teljesen szótalan. És már nem is ül ott a kopáson, ómamáék bekergették. Ne necegugáskodjon azzal a lyukas parafasisakkal a fején. Ne kódorogjon. Mert még mindig képes elkódorogni, azokkal a rothadó lábakkal. Bekergették már. Ott trónol vaságyán, a mosókonyhában. (Nagymosáskor kiteszik az ágyát az eresz alá.) Pontosan – mert ezt a Gyerek hosszú idő óta figyeli: pontosan, noha ez a pontosság teljesen véletlen (vagy mégsem teljesen?), pontosan a gipszfeszület alatt. Egyszer kipróbálta, az a gipszfeszület szépen ír a palatáblára. Csak még nem tudta elolvasni. Nem, 30 év után sem. (Egész könyvtárakat olvas, de azt a palatáblát még nem sikerült elolvasnia.)

Súlyos léptekkel fordul be a nagykapun. Az ember azt gondolná, a nagy súly alatt kopott, rongyolódott el a cipője. Ilyen megjavíthatatlanul. A foltozóvarga is keresztet vetne, ha megpillantaná, de nem pillantja meg, mert a foltozóvarga térden alul nem végez vizsgálódásokat, úgy tesz, mintha fenn hordaná az orrát, pedig csak azért hordja fenn, hogy ne csússzon le a szemüvege, amit a műhelyben gumival erősít a fejére. Szóval, térden alul nem vizsgálódik, van így is elég munka… Noha csak egy spiccvason (orrvas) múlott minden. Csak egyetlen (illetve hát két spiccvas hiányzott. Az megállította volna a cipők borzalmas romlását. És akkor, ráadásul még kopogott is volna. (Szülei között állandó vita tárgyát képezte, az orrvas, avagy a sarokvas a fontosabb, vagy pedig mind a kettő.) Így, nem kopog, sosem tudni épp hol tart, hol is van éppen. Melyik ajtórésben? Melyik fa mögött? Hátrafordulsz és ott áll. Néz. Nagy kéküveg (ibolya? ibisztojásszín?) szemeivel. Kis híján összeszarod magad az ijedségtől. Ahogy néz. Ahogy felszúr – felszögez tekintetével. Én már a rózsakarók kék gömbjeitől is megijedek. Azt hiszem ő néz. A Gyerek. Ott áll egész nap a rózsakertben. És néz. Valaki azt mondta, ha jobban a szemébe nézel (ki mer a Gyerek szemébe nézni?), láthatod, egy csöpp mosoly is fagyott azért (vagy égett, mindegy) azokra az üveggömbökre. Gyilkos kerti üveggömbökre. Néz. Úgy érzem, mondta valaki, átszúr a szoknyámon. Mint egy kis mániákus. Egy napon, meg fogjátok látni, valaki ki fogja szúrni a szemét. Azokat a hupikék bogyókat, mondta valaki. Lefogják. Leteperik. A mellére ülnek. És kibökik a szemét rozsdás zsákvarrótővel. Vagy drága nyakkendőtűvel. Mondom, mindössze egy spiccvas hiányzott. Jóllehet – istenem, miféle koincidenciák – éppen spiccvasakkal vannak tele a zsebei a Gyereknek. Az húzza le. Az súlyosítja el. Éppen a tömérdek kopott spiccvas. Attól, a spiccvas súlyától, ezek a mamutléptek. Ki lehetne számítani, ma már vannak okos gépek erre, hány spiccvas tesz ki egy mamutot. Mi történik, ha valaki alatt beszakad a föld? Semmi. Láthattad, amikor a szomszéd alatt beszakadt a pöcegödör, nem történt semmi. Csak égrecsapott a szar. Legközelebb a Gyerek alatt fog beszakadni. Majd meglessük, mondta valaki, akkor mi fog az égre csapódni. A mamutok idejében még nem voltak pöcegödrök. Súlyos léptekkel közeledik.

A bicikliút porában gyűjti őket. Villogva jeleznek nekik. Örök titok, miért nem lehet találni spiccvasat a járda kövezetén is, noha ez eszi le, a kövezet és nem a por, a vasat a cipőről. Valami okból kifolyólag minden jó dolog oda hull, a bicikliút porába. A spiccvasak éppen úgy, mint a döglött békák. Az elkopott spiccvas és a varangylemez kizárólag csak a bicikliút ezeregyszer őrölt porában szeret heverészni. Apja borbélyától kellene megkérdezni, az már fél évszázada kerékpáron jár borotválni hajnalonta, mennyi aranyat lel ott a spiccvasak és a varangylemezek között? Mert a Gyerek az aranyat és a varangylemezeket (azt Piusz Pisti szedegeti) nem gyűjti. Csak a kopott, elkopott, teljesen elkopott spiccvasakat. Ott térdepel naphosszat a bicikliút porában. A másik ótata (nem a parafasisakos) is így térdepelt mindig a mezőn, ha benn a városban harangoztak.

Súlyos léptekkel közeledik. Lépked fel a téglaküszöb lépcsőfokain. Ha feljön a hold, a szomszédasszony (Léda néni) már nem áriáz (ő a pesti operában is megfordult). Csönd van. Leül a muskátli-illatban. Lerakja súlyait. A mamutot. Kifújja magát. Nem szabad, hogy rezegjen a keze. Valahol a cigánysoron járt, az egyik barátjánál; aki majd 30 év múlva, vasvillával, szúr nyakon egy öregembert. Kis fekete kutyája nem gurul elő a mély pincelyukból. Tán soha többé. Valamelyik nap oda akarták adni a sintérnek. Sokáig keresi a helyét a kopott küszöbön. Hová üljön, hová, minek feszítse a lábát? Vigyázva nyúl öblös zsebébe, mert borotvaélesek a vasak. Mi az, kiáltott fel az édesanyja, zsilettel van tele a nadrágod?! Vigyázva emel az ég felé egyet. Egy szépen elkopott spiccvasat. Valójában nincs is spiccvas. Csak az, ami elkopott. Mégis jó vasszaga van. Az iskolások, a bátyja is, már jártak a belgrádi csillagvizsgálóban. És 30 év múlva majd a szomszéd fogorvos lánya lesz a híres belgrádi csillagász felesége. Ezt a Gyerek persze már előre pontosan megérezte. Úgy izzottak ugyanis a fogorvoslány arcán a szeplők, mint a csillagok. Az arcán is. Itt-ott máshol is. Szinte mindenütt. Mert egy kidobott fogorvosi székbe ültetve a lányt, mindenütt megleste. A szeméremdombot is sokáig vizsgálta. Sokáig azt a csillaggal (minden bizonnyal hullócsillaggal) hintett két halmot, közöttük az ég violaszakadékával. A rossz, görbe, kopott szögeket már mind kipiszkálta. Próbálja vigyázva ráilleszteni a holdra. Vannak országok, mondta valaki, ahol nem csillag-, hanem holdvizsgálók vannak. A spiccvasforma újholdra a spiccvasat magát. A foltozóvarga mozdulataival dolgozik. Ahogy a foltozóvarga pászítja a cipő orrára a spiccvasat. Fogai között mintha neki is sok, apró szög kéklene. Olykor a foltozóvarga mozdulatával a szájához kap. Kék szögért. Pedig jól tudja, rászögezni a holdra a holdformára kopott spiccvasat nem lesz egyszerű. Nem baj. Most csak át kell válogatni az anyagot. Külön kell rakni azokat, amelyek pászolnak.

Valaki azt mondta a minap, Dávid a holdban hegedül. Előbb azt hitte, valamelyik kocsmát hívják így, valamelyik kocsmát címezték a holdhoz, de aztán látta a tekintetén az illetőnek, hogy a Holdról beszél. Szinte holdkórosan. És egyértelművé lett, hogy Dávid tényleg fenn a Holdban hegedül.

 

Tele hangyával a fű. A kopáson, ótata szabályos köralakú kopásán, nincs annyi hangya. De most ott, középen ótata trónol. Petróleumos rongyokkal borogatja rothadó lábait. A Gyerek egész nap gubbaszt mellette. A parafasisakot nézi. Pontosabban, a lyukat. Kisebb dió is átférne rajta. A lyukat nézi a parafasisakon. Olykor behunyja szemét. Pihenteti, szoktatja a sötétséghez. Aztán ismét a lyukra mered. Nem érti, hogyan van az, hogy valaki fejlövést kap, szétloccsantják az agyát, és aztán, öregkorára mégis azt mondják neki, azt vágják durván és megszégyenítően a fejéhez, hogy: húgyagyú. A bátyja azt mondta, nem loccsant szét. Illetve, a parafasisak összefogta. Meg, hogy nekünk is parafasisakban kellene járnunk. Piusz viszont mást mond. Először is azt, hogy bonyolultabb a dolog. Tán ki sem is bogozható. Semmi sem bogozható ki. Állítólag a palacsintás Gyura (akivel együtt szolgáltak Afrikában) magyarázott valamit a Piusz Pistinek. Hogy nem parafasisak volt ótata fején. Illetve, hogy nem az ótata fején volt a parafasisak. Villámgyorsan kicserélte. Ki, szép tányérsapkájával. De aztán, amikor elvonult az ellenség, a szép tányérsapkát is visszavette (lekapta) a hulla fejéről. Azért vörös, akárha valódi vörösselyem a bélése. Ott van valahol az almárium mélyén. És különben is, mondta valaki más, tán Lötyöge, hogy a lyukas sisakot nem lyukasszák ki még egyszer a kurva történet (történelem?) folyamán. Egy sisakot általában csak egyszer lyukasztanak ki. Megint mások szerint viszont, az a tányérsapka, ami ott lapul az almárium mélyén, egy Stroheim nevű német tábornoké volt. Aki ómamának csapta a szelet. És egy összeszólalkozásuk alkalmával, szétloccsantotta ótata agyát. És csak aztán húzták a fejére a parafasisakot, hogy azt higgyék, még valamelyik afrikai vadászatán loccsantották szét (tévedésből) az agyát. Tehát, akkor, mégis szétloccsantották. Szét van loccsanva ótata agya. Ebben nincs semmi különös, magyarázta valaki. Mert figyeljétek csak meg példának okáért: Gelát. Miért éppen őt? A téglagyári munkás jobbszélsőt? Azért, mert félrehordja a fejét? Igen. De miért hordja félre? Azért, mert az egyik kocsmai veszekedés alkalmával nyakszirten szúrták. Nyakszirten? És a késpenge beletört a nyakába. És az orvosok, benn Szabadkán, úgy döntöttek, nem veszik ki. Nem veszik ki a nyakszirtjébe tört késpengét? Igen, úgy döntöttek, nem veszik ki. És benne hagyták? Igen, szépen benne hagyták. És azóta Gela azzal a pengével él. Dolgozik a téglagyárban. Úszik a Tiszában. Futballozik az első csapatban. Méghozzá, mint látjátok, kitűnően. Az ellenfél kissé mindig zavarba jön, furcsán kicsavart, lecsapott fejtartásától. És ez éppen elég Gelának ahhoz, hogy elvegye tőle a labdát. Tudomást sem vesz a pengéről? Éppen csak. Mint mások az epekövükről. Tudja, hogy van neki. Mindig tudja. Tudja, hogy a nyakszirtjében ott a penge. A múltkor megfigyeltem a Ligetben, a Vigadó teraszán, amint táncolt. Táncolt szépen, nyakában a késpengével. T. Orbán mesélte Piusznak, vagy Lötyögének, de az is lehet, hogy Elemérnek, az érzelmes festőnek, hogy ő Franciaországban látott egy embert (egy kis olajképen), akinek hatalmas lándzsa állt a szemébe. És úgy, azzal a hosszú lándzsával élt még sokáig… Szóval, abban sincs semmi különös, hogy ótata így, szétloccsantott agyal él. Sőt, attól valaki még lehet húgyagyú is ugyanakkor. És mindennek tetejében még az is lehetséges lehet, hogy szétloccsantott húgyagya ellenére is különb ember, mint a többi, magyarázta Lötyöge. Mert a többi embernek csupán húgyagya van. Szóval mondom a dolog jóval, de jóval bonyolultabb. És tán, mint Piusz Pisti és a palacsintás Gyura állítják, ki sem is bogozható. Semmi sem bogozható ki. Ezeregy ördöglakat, nem ezeregy, hanem egyetlenegy, csak csupán egyetlenegy ördögcérnabokor a világ.

Ül a Gyerek ótata mellett és gukkeroz be a parafasisakon ütött lyukon. Így kell megtudnia azt, amit ótata már nem mondhat, nem mesélhet el.

Ám egy napon a Gyerek azzal a fényes tábornoki sapkával a fején lépked le a lépcsőn. És súlyos léptekkel közeledik, jóllehet a spiccvasakat már eladta a foltozóvargának (nagy hiány van új vasakból), súlyos léptekkel közeledik a postakert közepén, lyukas sisakjában trónoló ótata felé. Szépen melléje helyezkedik, fényes tábornoki sapkájában, melléje a porba.

Első szép ködös nap. Még nem gomolyog. Az is szép, ha gomolyog, de még nem gomolyog, nem rongyolódik végtelen a mocskos tüll. Csak úgy észrevétlen meríti önmagába, mármint a köd, a világot. Egyenkint a fűszálakat. Akárha nikkelezné őket. Mint egy halászhálóban, mélyen a víz alatt, a jázminbokor pókhálójának közepén, drága bőrpajzsként (csak a királyoknak, szerecsen királyoknak van ilyen), vörösfekete bodobács ring. A Gyerek várja, a vér körül kissé átfesse a vizet. Ám a pók olyan precízen szivattyúzza a vért, hogy egyetlen csöpp sem veszik kárba. Egyetlen csöpp sem buggyan vissza a száján. Pillanatok kérdése, leoldozza a bodobács lábairól a ravasz selyemhurkokat, amelyekkel elejtette és hagyja aláhullani.

Egyenkint meríti magába a fákat. Mint nagy ecseteket. A sarkon észrevétlen egy ember merül alá. A papucsos. Nem kiáltozik. Nem kér segítséget. Szépen lassan belevesz, belefullad a ködbe. Mire a család trappolva megérkezik, már késő. Csak nagy bőrpapucsát találják.

Benn a házban már tüzelnek. A mennyezetig érő zöld cserépkályha először forrósodik át. A Gyerek kiszökött, jóllehet: lázas. Nézi, hogyan csapódik le a köd a fenyőlomb jeges tűire. Hogyan csusszan meg, s gyűl nagy csöppé az ezüst tűk hegyén. Ezek az ő injekciói. Szépen, nyugodtan veszi fel mind az ezeregyet. Hogy még lázasabb legyen.

Ahogy benn a házban megpillantják, felkiáltanak. Azonnal szétdurran, kiáltják, mint ahogyan a villanykörte szétdurran. Szétdurran a szeme. Vannak ilyen ibolyaszín égők. Mert azt senki sem állítja, a szülők sem, hogy a Gyereknek nem üveg, nem ibolyaüveg (vagy ibisztojásszín?) szeme van. Csak ezek a szemek, szemben más üvegszemekkel, nem vakok. Éppen az, hogy túlságosan is élők. Életveszélyesen: látók.

A Gyerek teljesen elázott ott, a postakert közepén, ótata mellett. A köd és a verejték izzva gyöngyöz rajta. Tölgy-, juharlevél ragad rá, akárha csirizzel, letéphetetlenül. Még kivár egy kicsit. És akkor súlyos léptekkel, noha már kissé a föld fölött, elindul a tollraktárak felé. Még nem tudja, melyik ajtón fog beosonni. Azt mondják, a járásszéli tanyákon valami rózsaszín (ultraviola) állatokkal keresztezték a libákat. És egy egész raktárravaló rózsaszín (ultraviola) toll érkezett.