A kékítőgolyógyár

T. Orbán ismét palicsi polgár volt már (ugyanis felesége Palicsfürdőn született, valamint maga Orbán is volt már élete folyamán kétszer, a negyvenes és a hetvenes években, szabadkai lakos: először apja tényleges, másodszor pedig az ő feltételes börtönbüntetéséből kifolyólag – érdekes, erre így, ebben az összefüggésben még sosem gondolt), amikor Mátyás-napi családi összejövetelükön, Kanizsán (Ó-Kanizsa), édesapja, a Jégtörő, ahogyan ilyenkor nevezték, teljesen véletlenül említést talált tenni Szabadka bombázásáról. Azért mondom, hogy teljesen véletlenül, mert valójában nem Szabadka és még csak nem is maga a bombázás kapcsán került említésre az esemény. Csupáncsak arról folyt a szó, arról is többek között, hogy milyen közel is van Palicsfürdő és Kanizsa (Ó-Kanizsa). Értsd, ezután majd gyakrabban, szinte naponta hazaugorhatnak idős szüleikhez, valamint járásszéli tanyájukra, ahol a háború kitörése, illetve a benzin megdrágulása miatt, már évek óta nem tartottak állatokat. Pedig hát volt idő, amikor tehenük, lovuk, szamaruk és tíz őzszín kecskéjük is volt.

Kerékpáron is kényelmesen meg lehet tenni az utat, jegyezte meg Orbán bátyja, Olio, aki Kispiacról nősült, és volt idő, amikor naponta kijárt anyósa házinyulait gondozni. Igen, mondta akkor édesapjuk, én is sokáig kerékpáron jártam Szabadkára. Mikor? Mikor volt az, kérdezte Orbán szinte csak azért, hogy kérdezzen valamit. Hogy beinduljon a köménymagos kifli melletti Mátyás-napi beszélgetés. Mesélés. A háború előtt, kérdezte. Orbán valami zavart érzett apja válasznak szánt morgásában. A világháború előtt? próbálta pontosítani kérdését. Sávok vannak, mondta édesapjuk. Fogalmuk sem volt, miféle sávokról kezd most értekezni. Sávok? Széles sávok vannak egy-egy háború, különösen világháború előtt és után. Orbán és Olio összenézett. És ha ugrándozott is némi mosoly az arcukon, inkább csak azért volt, mert örültek, hogy idős (82) édesapjuk lassan – ha kissé nyakatekert indítással is – kezd a mesélésbe lendülni. Sávok, folytatta, nagyon széles sávok. És ami a legrosszabb, a háború kellős közepén sem tudja az ember, előtte van-e még mindig, az előtte lévő sávban még mindig előtte van-e a legrosszabbnak, vagy már rég utána van, a legrosszabb után elterülő sávban. Nem tudja megítélni, mi, melyik állapot is fog állandósulni, jóllehet már rég állandósult valami. Már rég nyakig ülünk benne. Az ünnepi alkalomra (mármint önmagára) való tekintettel, nem mondta ki, mi is az, amiben nyakig ülnek. (A szarban.)

Az egyik nap például, jól emlékszem, még mint nyilassal találkoztam a Feddő úrral (az ő keze is benne volt, hogy magyarosítottuk a nevünket, igaz, ő erővel a Bárdossy nevet ajánlotta, noha pontosan tudta, hogy az foglalt). A nagymiséről jött ki vitézkötésű kabátban. Feddő úr, aki különben egy említésre sem méltó szabómester volt. Tudjátok, azt hittem, nekem boltosként csak azt kell tudnom, ki milyen mester, kitől milyen rendelésre számíthatunk, hány guriga cérnát, hány tűt, hány doboz szabókrétát igényel. Amint megpillantott, ott a templom ajtajában, felhúzta szemöldökét, ami arra a számtalanszor elhangzott kérdésre való utalás volt, meggondoltam-e már végre-valahára magam, hogy belépek a pártba, be, közéjük, a nyilasok közé. Ám, a másik nap Feddő elvtárs már a városházán székelt, fején zsíros bőrmicivel, mint a kommunista párt titkára. Ahogy összefutottunk a városháza sarkán, ismét felhúzta a szemöldökét; még mindig nem gondoltad meg magad, Jégtörő, kérdezte hangosan, hogy a járókelők is hallják, még mindig nem gondoltad meg magad, hogy közénk, kommunisták közé állj?

Azon a napon is, amikor bombáztak, kerékpáron mentem be Szabadkára. Majdhogynem fütyörészve. A Tiszán éppen jött fel a nap. Akárha az első kompon húzták volna. Szépen melegítette, egészen addig melegítette a hátamat, amíg melegem nem lett. Amikor is hirtelen izzadni kezdtem. Kivert a halálos verejték. Azon a napon?, kérdezte Orbán. Éppen azon a napon?, segített jobban kihangsúlyozni a kérdést Olio. Éppen: azon.

Orbán lánya újabb adag köménymagos kiflit hozott a konyhából, ahol Mátyás-napokon megállás nélkül sütötték az apró pékkifliket. A börtön után, amikor a félkezű Csápek bácsival az éjjeliszekrényzárak gyártásába (Orbán is stenclizte őket) belebuktak (a dolog buktisnak mutatkozik, úgy mondták), Orbán édesapja a félig leégett ház udvarában pékkemencét építtetett, és két kitűnő pékmesterrel Fehérrel és Pappal, kenyeret, kiflit kezdett sütni. Orbán édesanyja minden bizonnyal azoktól a pékmesterektől leshette el a sodort, jó sós és még jobban köménymagos kifli titkát.

Két-három kiflit rakott mindenki maga elé. Erezték, hosszú mesének néznek elébe. Hosszúnak. Amit aztán Orbán és Olio – akárha lombfűrésszel – tovább munkálnak, részleteznek.

Még sötétben keltem, kezdte édesapjuk, nyelve hegyén pörgetve a köménymag csíkos félholdját. Dobtam néhány csövet a hízóknak. Mintha csak aranyrudakat dobtam volna, úgy ragyogott a pofájukban. Legszívesebben ott maradtam volna, úgy, az ól kerítésére támaszkodva, és egész nap dobáltam volna nekik az aranyrudakat. Mondtam anyátoknak, nyissa ki a boltot, estebédre visszaérek. A kerékpárt még előző nap megkenettem a segéddel, aki inaskodott volt a Kutyás (biciklis) Sótinál is, ahol annyit mindenesetre megtanult, hogy az én kerékpáromat rendben tartsa, ami persze nem volt nagy művészet, mivel még szinte újnak volt mondható. Szerettem kerékpározni. Nem a városban: ki a zsákutcából, be a zsákutcába. A városban, érdekes, én nem tartoztam a kerékpárosok közé. Mint a borbély Feri bácsi például, szúrta közbe Olio. Aki összenőtt a kerékpárjával. Alul bicikli, felül ember, illetve hát borbély. Olyan fele-fele lény. Kentaur, mondta Orbán. Szinte belenőtt a seggébe az ülés, átdöfte húsát a váz. Mint régi királyokat a lóval, úgy kell majd a Feri bácsit is a biciklijével eltemetni. Én a nagyobb távokat szerettem, vette vissza a szólamot édesapjuk, jelezvén, ha fiai-unokái közül valaki ellenszegül, akár a köménymagos pengét is képes lesz bevetni. Nem a nagyon nagy távokat, mondta, miközben Orbán fiára kacsintott, aki kisgyerek korában Újvidékről Palicsra, Palicsról Kanizsára (Ó-Kanizsa) kerékpározott, hogy utána napokig lavórban kelljen üldögélnie szegénynek. Akkortájt hagytam abba a szertornát, szükségem volt a mozgásra. (A SOKOL ismét LEVENTE lett.) Gyakran megtörtént, hogy semmiségekért is bekarikáztam Szabadkára, átkarikáztam Szegedre. Például biliárdkrétáért a Bagi kocsmárosnak, spongyáért a zárdának, fehér olajfestékért Beatrix nővérnek, aki egész nap hattyúkat festett. Igaz, ha már bekarikáztam, akkor hoztam a többi kocsmának is krétát, a többi iskolának is spongyát, a piktoroknak is valamit. És más ügyeimet is intéztem olyankor. Hány biliárdasztal volt akkor Kanizsán (Ó-Kanizsa), kérdezte Olio, biztosan azért, hogy kiszámítsa megközelítően, hány doboz biliárdkrétát lehetett elsózni. Ez egy nagyon jó kis Mátyás-napi témának, pontosabban, kitérőnek ígérkezett, amiközben mindenki igyekezett ismét növelni köménymagos-tartalékait. Hány? Két lyukas volt; az Orosznál, meg a Kis Péternél; a többi meg karambol: a Rekeckinél, a Kaszinóban, az Iparos otthonban, a Mányinál, a Gordonnál, a Vidagóban, a Szabadosnál, a Moldovainál, a Kövesdinél, a Tiszában és hát a Baginál. Most Baginak a Szebenyi-féle házban, a Jézus Szíve szobornál, egész szalonja, biliárdszalonja van. Ennek a Baginak semmi köze ahhoz a Bagi kocsmároshoz. Ahhoz a Sinišának van köze, mondta Orbán. Igen, mondta Olio, a szegedi Virág cukrászda társtulajdonosa, a Bagi kocsmáros unokája. A biliárdos Bagi nagyapja cipész volt. Az apja is, aki szépen trombitált, és Orbánnal járt iskolába. Ültek is együtt. Az utolsó padban. Azért az utolsóban, gondolta Orbán, köménymagot és sót söprögetve kis tányérján, mert hátrább már nem ülhettek. Hátrább már nem húzódhattak. Jóllehet padjukkal legszívesebben kihátráltak volna az osztályból, ki a Zárdából. Orbán, míg apját és bátyját hallgatta, hogyan pontosítják a városka biliárdasztalainak számát, helyét, azon tűnődött, hogy az ő egész iskoláztatásuk egy nagy rettegés volt, hiszen sosem is készültek (tán egyetlenegyszer sem): a folyó, a folyó virágzása (ezeregy petit mort-ja), a tölgyes, a Majom-sziget, a Firenzének nevezett smaragd töltésköz (azért érezte azután annyira otthon magát Firenzében, azért talált rá, akárha valamelyik kanizsai kocsmában, mondjuk, a Hatcsöcsben, a kissé mintha hibbant, kopasz Habakukkra, s járt hozzá vissza évekig), a Kálvária, a sintértelep, a Liget meleg mocsara, amely a kénes Csodafürdő elhasznált iszapjából képződött, a téglagyár mamutcsontokkal teli bányája, a disznópiac a Tóparton, majd a gyorsan elvaduló zsidótemető mellett (a zsinagógát is éppen akkor bontották), a szikes Járás, a halastó, a vasútállomás, szemben a nagytemetővel teljesen lefoglalta (okkupálta) őket. Alig maradt idejük hunyni egy kicsit. T. Orbán elmosolyodott, mire apja és bátyja azonnal elbizonytalanodtak: netán téves helyen találták felállítani valamelyik billiárdasztalt? – látta, ahogyan térdükkel emelve, mozgatva a padot, azt az utolsót, kihátrálnak az osztályból, ki a Zárdából. A réten szántó-vető emberek csodálkozva nézik, ahogyan egy iskolapad érkezik a kaszálóra, majd eltűnik az adorjáni kanyar irányában, hogy ott a vízbe merüljön, s attól kezdve mint finom kis kétszemélyes tutajféleség funkcionáljon. A Gordos-kocsmát hogyan hívták a háború előtt, kérdezte Olio, aki egyidős volt a kisnövésű, ám kitűnően futballozó Gordos-gyerekkel. Almási, mondta az apjuk. Gordost később majd megveszik a horvátok, szerencsére szegény ezt a háborút már nem érte meg, igaz, így is ott temették el valahol Borovóban, gondolta az iskolapadból, a hátsóból, szerencsésen visszakecmergő, ám már ismét veszélyesen elkalandozó Orbán. Hogyan lehetséges, hogy az a kis inas futballista már vagy tíz éve halott? Apjuk, akárha valóban jeget törne, hadonászva kaparintotta vissza a mese fonalát. Elhatározta, ezután nem engedi ki a kezéből olyan könnyen. Abban a pillanatban, kint a konyhában, mintha csak elhatározását nyomatékosítva, egy, minden bizonnyal már üres tepsi zuhant a kőre.

Akkor mi még Martonos mellett, Horgoson keresztül jártunk Szabadkára. Az országúton. A szekér még nálam is korábban indult. Neszürön, Kispiacon keresztül. Milyen szekér, kérdezte Orbán. Állandó kocsisunk volt, aki Zentára, Becsére, Szabadkára járt áruért. A nagyobb szállítmányokat vonaton küldték a vállalatok, gyárak. Az apróbbakat: rajzszöget, fahéjat, légyfogót, pótlószereket, leginkább a hátizsákomban hoztam. Aznap pipereszappant (nálunk főleg az orgona kelt), petróleumot, gyertyát, sót kellett kihoznunk, mert ezeknek a cikkeknek, észrevétlen nagyobb lett a keletje. Aminek én persze örültem, ám arra egyáltalán nem gondoltam, hogy talán azért, mert az emberek megérezték a háború végének közelségét, amikor is, mármint abban a sávban, egy még nagyobb válság, egy még nagyobb nincstelenség következik.

A felkelő nap meg a Tisza lehelete mindig egészen Horgosig lökött. Aztán meg már a szebbnél szebb gyümölcsösök következtek, a tiszta, akárha átszitált homokon. Menet közben olykor lekaptam egy-egy almát, vilmoskörtét. És már jött is Palicsfürdő. Ott, mondanom sem kell, mindig nagyon lelassítottam, sőt néha az is megtörtént, hogy lekanyarodtam a tó mellé. Sosem lehetett tudni, kit pillanthat meg az ember a sétányokon, hiszen akkortájt például Karády is éppen ott nyaralt. A kanizsai (Ó-Kanizsa) vén kujonok közül többen be is utaztak Palicsra, hogy lássák, vagy legalább hallják a híres színésznőt. Meg voltak győződve, reggelente pőrén merül a tóba. És közben persze énekel is. Nekik, a kanizsai (Ó-Kanizsa) vén kujonoknak. Hogy mi is történt azután Palicson az sosem tudódott ki. Ám azután még sokáig folyt közöttük a vita. Nagydarab, mondta, Föglein, az órás és aranyműves. Túl nagydarab, tette hozzá Ádám, a szikvizes. Akkora a háta, mint egy nagykapu, mondta, Bakota, az asztalos. Azt hittem, valami gázolómadár, jegyezte meg Nagy, a villanyszerelő. Imádom a nagytüdejű nőket, kontrázott Oláh, a sírkőfaragó, sosem is kedveltem a porbafingó kertitörpéket. Még sosem láttam ilyen szép, merész rajzolatú szemöldököt, lelkesedett Klavinka, a fodrász. Még sosem láttam ilyen súlyos ajkakat, álmodozott Ladányi, a hentes. Ez tán még a biliárdasztalok seregszemléjétől is jobb Mátyás-napi témának, kitérőnek ígérkezett. Noha felettébb kíváncsiak voltak, mégis mintha minden azon mesterkedett volna, maga Orbán édesapja is, hogy valamiféleképpen elodázzák a bombázást.

Édesanyjuk a kis kék vajdlingban frissen sült, forró kiflit hozott. És most már ő is velük maradt. Vedd le a kötényed, mondta Olio.

Pontosan emlékezem, már elhagytam Radanovácot, meg már a Batáék villáját is elhagytam, amikor hirtelen felbőgtek a szirénák. Hány óra lehetett? Nem emlékszem. Kerékpározáskor sosem hordtam karórát. Valaki kitalálta, hogy szétrázódik. De úgy tíz lehetett. Feltéve, ha közben, Horgoson nem tértem be Bitéékhez. Nem értem, hogyan történhetett meg velem, hogy nem vettem észre a felettem daráló liberátorokat? Tán mert akkorra azért jócskán szétrázott az országút. Palics után már nem szoktam volt tekintgetni, ott, akkor már kezdett megmerevedni a nyakam, mindinkább a földre szegeződött a tekintetem. Oda kellett figyelnem, nehogy cél előtt bukjak át a kormányon. Vagy mégis észrevettem volna őket? Mintha egyszer láttam volna valami csillogó vadlibaéket. Mintha követett volna valami messzi zümmögő darázsraj. Ám akkora távolság után már magától is zúg az ember feje. De mondom, olyan égi dísznek tűnt az egész. Különben, maguk az angolok is – mert hallottuk róluk, hogy mennek bombázni ide, mennek bombázni oda – olyan távoli valaminek tűntek, mint az angyalok. Meg az igazság az, hogy nekem egész úton valami egészen máson járt az eszem. Azért is szerettem kerékpáron menni Szabadkára, mert úgy volt időm jól átgondolni az üzleti ügyeket. Mert mondanom sem kell, akkor is éppen valami nagy fába vágtam a fejszém. Igazán nem a petróleum meg az aszaltszilva izgatta a fantáziámat, hanem valami egészen más, legalábbis akkor azt hittem. És akkor? És akkor hirtelen lebukott az a csillogó ék. Lehettek vagy százan. És máris szórni kezdték. Pillanatok alatt játszódott le az egész. Ugyanakkor mintha lassított filmet bámultam volna. Lefékeztem. Talán csak azért nem repültem át a kormányon, mert akkor közelebb kerülök Szabadkához. Közelebb egy arasszal. Szabadkához, amit bombáznak éppen. Álltam ott tátott szájjal. A szó szoros értelmében leesett az állam. Álltam ott közvetlen Szabadka előtt, az országút közepén. Lassan, egyenként csúsztak le – vagy ki? – az égből a hosszú fekete bombák. Valami betűk is voltak rajtuk. Még jó, hogy nem kezdtem el böngészni őket, megszámolni, hányat is dobnak. A következő pillanatban nagy lángok csaptak fel az égre. Füst, por emelkedett. A nép már a szirénázásra elkezdhetett nyomulni kifelé a városból. De még nem értek el hozzám. Először történt meg velem, hogy valóban nem tudtam, mit látnak a szemeim. A nagyobb városokban élő emberek egészen biztosan jobban felkészültek a bombázásra, de aki olyan kisvárosban élt, amit nem szoktak bombázni, az egyáltalán nem is foglalkozott vele, fogalma sem volt róla. Emlékszem, mondta Orbán, mi is megállapítottuk a barátaimmal, hogy csak olyan kisvárosokban lenne szabad élni, amit nem bombáznak, amit nem érdemes bombázni. Egy folyó, néhány fa, kert, semmi más. Nem is lenne szabad olyan városokat építeni, amelyeket érdemes bombázni.

Tán, hogy időt nyerjek, letérdeltem, folytatta édesapjuk. Hol térdeltél le, kapcsolódott be hirtelen édesanyjuk is a beszélgetésbe. Addig ugyanis úgy tűnt, nem is figyel oda, a nippeket törölgette köténye csücskével, a kristályok csipke alátéteit igazgatta. Az út közepén. Az országút kellős közepén kezdtél el imádkozni? Letérdeltem. És újracsíptettem a nadrágomat a facsíptetővel. Azért nem tudok én terigetni, mert mind összeszeded a csíptetőket. T. Orbán édesapja már rég nem ült kerékpáron, de a zsebében még mindig lehetett találni egy-egy békebeli, fehérre sikált (mert édesanyjuk minden nagymosás alkalmával a csíptetőket is megsikálta a gyökérkefével) facsíptetőt. Különben facsíptetőket is árult volt boltjában. Nagy bánatára még a csíptetőket is messziről kellett beszereznie, egyik kisiparos barátja sem volt hajlandó átállni a csíptetőgyártásra. Akár egy kis gyárat is létrehozhatnánk, magyarázta nekik. Asztalost még csak talált volna, de a lakatosok és a bádogosok nem voltak hajlandók elkészíteni a csíptető lelkét, azt a horganyozott rugóféleséget. Bakota egyszer arról mesélt, hogy ő személyesen ismerte azt a cseh asztalost, aki feltalálta a ruhacsíptetőt – kis híján Nobel-díjat kapott. És ha megkapja, akkor egy kis morzsa neki is jutott volna belőle, de hogy miért jutott volna neki is egy kis morzsa a Nobel-díjból, azt Bakota nem részletezte.

Gondoltam, időhöz, levegőhöz jutok, amíg újracsíptetem a nadrágomat. Jóllehet nem volt időm. Egyáltalán nem volt. A gépek minden pillanatban visszakanyarodhattak, visszabukhattak. És ha visszabuknak, ezt azonnal felfogtam, akkor már én sem úszom meg. Éppen az út közepén kellett letérdelned, duzzogott az édesanyjuk. Nem tudtál kihúzódni az eperfák alá. Melyik nadrág volt rajtad? Olio egy kiflivel intett az anyjuknak, hogy hagyja mesélni az öreget.

Újracsíptettem. Éreztem, a legrosszabbra kell felkészülnöm. És akkor nem kaphatja be a nadrágomat – épp akkor! – a biciklilánc. De se időhöz, se levegőhöz nem jutottam ott az országút közepén térdepelve. Egy hajszálon múlott, hogy valóban elkezdjek imádkozni. Mint tudjátok, hiszen számtalanszor elmeséltem már, akkortájt alapítottuk meg, a Hangya támogatásával, a Kisiparosok szövetkezetét. Az alaptőke nagyobb hányadát én adtam (beletettem a Vitéz nagyanya házát, Margaréta két holdját, sőt akkor már a mi kis boltunkat is valójában), a többiek tízezer forint tagsági díjjal szálltak be. Ráadásul akkor már megrendeltem a Hangyán keresztül egy vagon kecsekeméti gyufát, meg egy vagon marmaládét Nagyatádról. És… És? siettette Olio, miközben bort töltött a poharakba. És – ezt még sosem meséltem nektek – Klein Gézától, Szabadkáról, valamint a zágrábi festékgyár (Na kanalu br. 14.) igazgatójától, dr. Šoljantól: kékfestékeket. Minden mennyiségben. Minek kék festék, annyi kék festék a háború kellős közepén. A háború kellős közepén? Hát nem éppen azt magyaráztam, hogy sok sáv van, és hogy nekem fogalmam sem volt – mint ahogyan most nektek sincs fogalmatok – melyik sávban is leledzek éppen. Szóval, azt mondtam a Klein úrnak (akkor is kerékpáron mentem be hozzá, kerékpáron gondoltam ki az egész kékítőügyet, de autón vittek ki kamarási villájába, ő Kamarást kedveli, mondta bizalmasan, nem Palicsot, mert, hajolt még bizalmasabban a fülemhez, nem tud úszni), az összes kéket kérem. Az összeset, T. úr? Az összeset. Az egész kékkapacitásra igényt tartok ezután. Nem értette, mi történt velem. Én meg persze nem vettem észre fogason lógó kabátján, a nagy, kénsárga csillagot. És arról sem volt fogalmam, hogy lényegében már leálltak a termeléssel. Viszont annak nagyon örültek, hogy valaki kiüríti, megveszi az egész raktárkészletet. Nem értettem, mondom, miért ámuldozik annyira. Hogy megnyugtassam, kissé közelebb hajoltam hozzá, és bizalmasan a fülébe súgtam: kékítőgyárat szándékozok alapítani a szövetkezetünkből. Gratulálok, kiáltott fel Klein úr. Én önt, T. úr, már előbb is gyárosnak tekintettem. Csak nem tette hozzá, hogy ötletgyárosnak, mondta Olio. Erre pezsgőt kell bontanunk! Táblákban fogják előállítani vagy golyókban? Golyókban, mondtam és egy marék saját gyártmányú (kissé még omló) kékítőgolyót helyeztem elébe az asztalra. Gratulálok! Állunk rendelkezésére: minden mennyiségben! Csak Kanizsa határában, amikor már kezdett kipárologni fejemből a tömérdek pezsgő, kapcsoltam, hogy kissé elhibáztam a rendelést, ugyanis berlini kéket azért mégsem kellett volna rendelnem. Mi lesz ha csak berlini kéket fog küldeni? Hogyan indulunk be? Mert titokban már szerettem volna beindítani a gyárat a világtalan vegyész, Aurél bácsi pincéjében. Ahogy hazaértem, azonnal szóltam egyik társamnak, sürgönyözzön a Kleinnek, hogy berlini kéket nem kérünk. Azt mondta, azonnal sürgönyözni fog. Ám, nem sürgönyözött. Amikor később számon kértem rajta, miért nem sürgönyözött, azt mondta, félt, hogy a nyilasok, meg az imrédysták fülébe jut, hogy éppen a berlini kéket mondjuk le – Kleinnél… Előbb csak a raktáraink teltek meg kék festékkel, aztán lassan a szobák is. Bele fogunk fulladni a tömérdek kék festékbe, rimánkodott anyátok. Most legalább nem fog a tengerre utazgatni, mondta nagyanyátok. Lubickolhat itthon is az isteni kékségben. Azúrban. Meg fogunk mérgeződni, panaszkodtak már a szomszédok is. El fogunk hullani, mint az egerek, mint a patkányok. Nem fogunk elhullani, mondta ótata, aki egyedül élvezte a dolgot (Valódi óceán! kiáltozta), nem fogunk elhullani, mától kezdve kék vér folyik a mi ereinkben is… Kék vér…

Nem véletlen, hogy az első gondolatom, ott az út közepén térdepelve, az volt, hogy lám, máris megérkezett Kecskemétről a gyufaküldemény. És hogy éppen azt érte találat. Az én vagon gyufámat… Kékítőgyárat akartál csinálni, hajolt közelebb, mint aki nem akar hinni a fülének, édesapjához Olio. Kékítőgolyógyárat. És mi történt aztán, kérdezte Orbán. A Raffai nemcsak hogy nem küldte el a sürgönyt Klein úrnak, hanem még be is köpött Feddő úrnál. Mármint, hogy le akartam mondani a berlini kéket. Hogy most, amikor a német festékgyáraknak legnagyobb szükségük lenne rendelésre, én vissza akarom fordítani a kék vagonokat Berlinbe. Hogy valami titkos paktumot kötöttünk Klein úrral. A kamarási Kiserdőben. A berlini kék kiiktatását illetően. Hogy én azt állítom, terjesztem, hogy berlini kékből nem lehet kékítőgolyót előállítani. Hiába vittem magammal mindenhová, a pártházba is, A magyar fűszerkereskedő lexikonát, hiába olvastam fel Feddő úrnak a berlini kékre vonatkozó sorokat:

„A berlini kék kékítőnek alkalmatlan, mert a ruhát megsárgítja. Könnyen felismerhető, ha szódaoldattal főzzük, mert ilyenkor megbarnul. Koncentrált kénsavval leöntve pedig megfehéredik…”

Később pedig azt kezdték terjeszteni rólam, szövetkezeti társaim is, hogy rá akarom borítani az össz kéket Berlinre. Hogy valami kék bombákat akarunk előállítani Kleinnel és a világtalan Auréllal. Hogy bombázni akarjuk Berlint. Hogy kék festékbe (valami eddig még nem ismert azúrkékbe) készülünk fojtani magát a Führert is.

És te még mindig ott térdepelsz az országút közepén, kérdezte Orbán, hogy visszavezesse a történetet, jóllehet ő is most hallott először apja kékítőgolyógyáráról. Ott térdepelsz az égő város előtt. Ott térdepeltem. És a füst már lassan hozzám ért. Elért volna tán a tűz is, ha valaki akkor durván meg nem lök. Maga megőrült?! Másszon már le az útról! Az utat is azonnal szórni kezdik! Szórni?, kérdeztem bambán. Miért? Mivel fogják szórni az utat, kérdeztem, mintha az útkaparó érkezését várnánk. Nem kuporodtam az emberek mellé a vizesárokba. Felugrottam. Mint akit darázs csípett, lódarázs. Felugrottam, illetve hát fel akartam ugrani a kerékpárra. De átestem a másik felére. A szó szoros értelmében átugrottam a kerékpáromat. Akár egy akrobata, olyan hatalmasat ugrottam. Az út közepén feküdtem, kapálóztam a porban. Egy pillanattal előbb még ott térdepeltem az égő város előtt, aztán meg fönn repültem a kerékpár felett, akár egy akrobata, most meg ott fetrengtem az út porában a közeledő menekülők lába előtt. Mintha csak saját kerékpárommal keltem volna birokra. A fejem beszorult a váz közé. Azóta sem értem hogyan. Milyen nadrág volt rajtad, szólalt meg ismét édesanyjuk, aki épp a légypiszkot törölgette szemüvege vastagfalú lencséiről. Az emberek azt hitték, folytatta Jégtörő Mátyás, elengedve füle mellett az immár másodszor ismételt kérdést, eltalált valami repesz. És még jobban az árok fenekére húzódtak. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnom. Éppen úgy másztam fel a kerékpárra, mint aki hajtani tanulja. Furcsán festhettem az árok fenekén kuporgók szemében. Egy ember, aki Szabadka bombázásának pillanatában, két-három kilométerre az égő várostól, az országút közepén kezd el tanulni kerékpárt hajtani, méghozzá csökönyös elszántsággal. Végre sikerült kiegyensúlyoznom magam. Ahogy hallgatlak, mondta Olio, téged légnyomás ért. Az sincs kizárva, hogy éppen egy légnyomás dobott át a kerékpáron. Már jó hogy nem vágott neki egy eperfának. Nyomás haza, csak azt hajtogattam. De nem tudtam elég gyorsan pedálozni. Megbénultak a lábaim. Ma sem értem, hiszen mint említettem, indulás előtt a segéddel jól megkenettem a kerékpáromat. És különben is, egy majdnem új DÜRKOP volt. Jaj, kiáltott fel, asztalra ejtve szemüvegét, édesanyjuk, csak a DÜRKOP-ot ne említsd. Miért, mi bajod van a DÜRKOP-pal? A DÜRKOP-okkal sem volt kevesebb bajunk, mint a kék festékekkel, meg később a szalicillal, meg az éjjeliszekrényzárakkal… Ti még nem emlékeztek arra, Orbán még meg sem született, hogy az oromi boltunkban árultunk biciklit is. A Bata Károly vaskereskedéséből hordtuk ki kreditre a kerékpárokat, mondta édesapjuk. Hetente négy-ötöt tudtunk eladni. Már épp abba akartuk hagyni, amikor egy napon beállítottak hozzánk a csantavéri pusztáról a dobrovojácok. Ők lettek aztán a legjobb kuncsaftjaink. Igaz, végül már főleg kreditre vásároltak. Ahogy aztán kitört a háború, sokan adósak maradtak közülük. Az ünnepelt, Jégtörő Mátyás hagyta beszélni feleségét, nyugodtan megevett egy kiflit, majd borát meglőtte kissé szódával, és csak aztán kapcsolódott vissza. Igen, jócskán adósok maradtak. Anyátok rágni kezdte a fülemet, hogy mindenki jár behajtani az adósságot a csendőrökkel, csak mi nem. Végül én is rászántam magam. Egy hajnalon, persze én csendőrök nélkül, kikarikáztam a csantavéri pusztára. Meg is találtam annak a dobrovojácnak a tanyáját, aki a legtöbbel (tíz kerékpárral – biztosan ő is szállította őket tovább valahová) tartozott. Csak az asszony volt már otthon. Az embert vagy elvitték, vagy elment partizánnak. A tanya teljesen ki volt fosztva. Az asszony nem rimánkodott, csak megfogta a kezem, és bevezetett a szobába. Az is üres volt. Csupán egy rakás házi szappan fehérlett a sarokban. Azt mondta, az adósság fejében vigyem el a szappant. Mondtam neki, hogy én bizony nem viszek el semmit. Üres kézzel karikáztam vissza Oromra. Anyátok nagy ribilliót csapott, de aztán lecsendesedett valahogy. Akkor már, szerencsénkre, a Bata sem követelte rajtunk a kerékpárokat. Ahogy vége lett a háborúnak, mondta még most is izgatottan édesanyjuk, beállított hozzánk, a kanizsai (Ó-Kanizsa) boltunkba három géppisztolyos partizán. Apátokat keresték. Majd elájultam. De akkor, meglátva, mennyire megijedtem, azt mondta az egyik marcona partizán, hogy ő vette nálunk, Oromon, azokat a DÜRKOP-okat. Csak akkor ismertem fel. És azért jött, hogy megköszönje apátoknak, hogy nem vitt el semmit akkor a feleségétől. Kovácsot, mert a felesége, adósság fejében, elvitt valami kredencet, még aznap lelőtték.

Mondom, nagyon szolíd gépek voltak azok a DÜRKOP-ok, de ott, akkor, Szabadka előtt, az enyém valahogy úgy viselkedett, mint egy csökönyös szamár. Sosem tűnt olyan hosszúnak az az út a kaszárnya és Palics között. Palicsig egy lélekkel sem találkoztam. Az emberek a pincékbe, az erdőkbe húzódtak. Talán éppen az bénított meg, hogy képtelen voltam felfogni, hogyan lehetséges, hogy mindenki más tudta, mi fog történni, mindenki más szépen otthon maradt, lehúzódott, csak én karikázok itt, akár a cirkuszi porondon a biciklis bohóc, le-föl az országút közepén. Csak Palicsnál ért el a tudatomig az, amit az az illető mondott volt nekem, hogy az utat is szórni fogják. És akkor, ott, ahol most az állatkerthez kanyarodik az út, hirtelen befordultam a tóhoz. Ami aztán következett, azt persze még annyira sem értem, mint az addigiakat.

Orbán fia, az, aki kiskorában Újvidékről Palicsra, onnan pedig Kanizsára (Ó-Kanizsa) kerékpározott, egy köménymagot fedezett fel nagyanyja szemüvegének lencséje alatt.

Hirtelen felágaskodott előttem a tó hatalmas vakító tükre. És abban a pillanatban a DÜRKOP – nem tudom, a fék mondta fel a szolgálatot, vagy a lánc szakadt el – hihetetlenül felgyorsult. Egyszerűen képtelen voltam uralkodni rajta. Addig felgyorsulni, most pedig lelassulni, fékezni voltam képtelen. Mégiscsak jól megolajozta a segéd! Mondom, ismételte Olio, téged légnyomás ért. Lehet, akkor már újra bombázták a várost. Igen, én is gondoltam arra, hogy a légnyomás röpített be – olyan messzire – a tóba. A tó tükrébe kerékpárostul. Milyen nadrág volt rajtad? ismételte immár harmadszor édesanyjuk. Ám, az sincs kizárva, akarattal hajtottam úgy neki a tónak. Az volt ugyanis az érzésem, utánam eredtek azok a csillogó liberátorok, utánam, mint a darazsak, lódarazsak. És csak úgy tudok megszabadulni tőlük, ha fejest ugrok a vízbe. Sosem is esett olyan jól a hűs víz, mint akkor. Szinte lubickolni támadt kedvem. Az első pillanatban arra gondoltam, többé ki sem mászok. Ha Szabadka irányából robbanást hallottam, alábuktam. Gondoltam, nádszálat kellene törnöm, és azon lélegezni. Sosem is éreztem olyan biztonságban magam. Ég a világ, én meg egy kis, hűs tóban lubickolok! Arra gondoltam még, hogy az egész Szabadkát bele kellett volna szépen ültetni a tóba. Olykor hallgatóztam, süket ember, ki a vízben lubickol… Sosem tűnt még olyan szépnek Palicsfürdő. A Lujza villa cserepei, mint egy csodálatos hal pikkelyei csillogtak, a Női strand és a Nagy terasz szép faragott oszlopai kerítést képeztek körém. Megfogadtam, ha megúszom, állandó kabint bérelek a Női strandon… Épp az idén béreltünk állandó kabint a Női strandon, mondta nevetve Orbán, a palicsi polgár. Azon morfondíroztam, szólni kellene a szállodásoknak, süllyesszék a tóba a nagy kék vázákat, hátha megcélozzák a víztornyot is az angolok. Szerettem azokat a nagy kék vázákat. Klein megígérte akkor, ott a Kamaráson, (noha ő nem tud úszni, és ő nem merészkedik víz közelébe), elintézi, hogy kékítőgolyógyáram bejárata elé egy olyan kék vázát küldjenek a Zsolnayék… Akkor nagy csend szorult a tóra. Minden jel szerint ismét visszakanyarodhattak a liberátorok. De addigra már leült a por. És hirtelen ismét kék lett Szabadka ege. Megijedtem, nem érte tán találat Klein festékgyárát is. Éppen most, amikor az össz kékkapacitást rendelkezésemre bocsátotta. Tán csak nem az ő – illetve hát az én – kékeim csapódtak fel Szabadka egére?! Meddig maradtál ott a vízben? kérdezte Olio. Én otthon rettegtem, ő meg a Női strand előtt pocskolt, duzzogott az édesanyjuk. Épp készültem kiúszni már, amikor valaki felsikított a parton. Nézzétek! Egy angol pilóta! Ni! Egy angol pilóta pottyant a tóba! És máris csődület keletkezett. Hogy honnan bújhattak elő olyan gyorsan, azt sajnos nem volt időm kikémlelni. Valaki máris csónakba ugrott. És mintha csak egész életében ezt gyakorolta volna, csáklyájára akasztott. Megvan, üvöltötte. Horgon az angol, kiáltoztak a parton. Úgy látszik, sok gépet lelőhettünk, ha még a Palicsba is potyogott belőlük. Ahogy kihúzott a fövenyre, egy asszony odaszaladt hozzám és leköpött, a másik hegyes cipőjével kezdte rugdosni a bordámat. Ám, egy másik hölgy viszont, titkon, megsimogatta a kezemet. Angol, súgta fátyolos hangon, te kis angolna… Valaki azt sugdosta, hogy biztosan azért dobták le, hogy a kiugrásról tárgyaljon velünk. Éppen velünk, palicsiakkal! Minket választottak az angolok… Aztán ismét olyanok kerültek előtérbe, akik bántalmaztak, azt kiabálták, hogy a tűzbe kell dobni! Csak olyan nem akadt közöttük egy sem, aki azt mondta volna, ne hülyéskedjetek, ez az ember most hajtott bele ijedtében a tóba. Olyan se akadt a csőcselékben, aki azt mondta volna, hogy ni, ez a kanizsai (Ó-Kanizsa) fűszeres, akinél a legszebb gyarmatárut lehet kapni a környéken, piros bélű narancsot, fügekoszorút, datolyát. És olyan sem akadt, aki azt súgta volna, hogy hiszen ez a kékítőgolyógyáros! Egy darab rozsdás dróttal összekötözték a kezemet, és úgy vezettek be az őrsre. Azt elfejtettem mondani, hogy benn a tóban, nagyrészt megszabadultam a gúnyámtól. Semmi sem maradt rajtam, ami igazolhatott volna. Mármint hogy nem vagyok angol. Hamarosan egy varangyszín rabomobil érkezett értem Szabadkáról. Nagyhal, súgdosták a csendőrök. Nagy halat fogtunk.

Egész éjszaka folyt a vallatás. Hol pofoztak, hol pedig nyájasan kávéval, cigarettával kínáltak. Amikor intettem, hogy nem dohányzom, megetették velem az egész paklit. Ez nem egyiptomi dohány, koma, kiáltozta az egyik smasszer, alföldi kapa, verstehen, alföldi kapadohány?! Smakkol, ugye? A probléma az volt, hogy előbb képtelen voltam megszólalni, amikor pedig nagy nehezen megszólaltam, nem tudtam kinyögni egyetlenegy épkézláb mondatot sem. Nagyokat röhögtek. Nem volt elég ideje a komának megtanulni magyarul. Azt hitték az angolok, hogy a magyar is egy olyan nyelv, hogy: O.K. vagy nem O.K. Aztán hogy a vacogásomat leállítsák, rumot öntöttek belém. Akkor viszont megeredt – eleredt a nyelvem. Össze-vissza fecsegtem, képtelenek voltak követni a kacskaringókat, nyolcasokat, oda-vissza kötéseket. Ez egy bemagolt szöveg lehet, ráncolta össze a homlokát a csendőrtiszt. De miér éppen ezt a szöveget magoltatták be vele? Két gyorsíró is jegyezte a szövegemet. Természetesen a festékgyárról meséltem nekik. Lényegében igazuk volt, hiszen A magyar fűszerkereskedő lexikona cikkeit mondtam fel nekik.

„A kék festékanyagnak fény- és légállónak kell lennie…”

Stop! üvöltötte el magát a csendőrtiszt. Lég-állónak? Minek kell lég-állónak lennie? A kék festékanyagnak, mondtam. Leg-et mondott, vagy légót, kérdezte az egyik gyorsíró. Légót, mondta a csendőr. Folytassa, mondta a tiszt.

„Legjobb az ultramarinkék. Az ultramarinkékítőt rendszerint keményítővel golyókká sajtolják…”

Stop! üvöltötte el magát ismét a csendőrtiszt. Mivé?! Mivé sajtolják?! És akkor vétettem a legnagyobb hibát. Golyókká, mondtam. Golyókká?! Megvan. Hívd a főnököt, bökte meg az ajtónál bóbiskoló csendőrt. Én folytattam.

„Az ultramarinkéket a sósav szürkére festi, miközben záptojásszagot áraszt…”

Hallja? szólt közbe az egyik közlegény. Mit? A záptojást. Mit akarsz vele? Én, semmit. Hát akkor? Nem záptojást akarnak legközelebb ránk szórni az égből? Égből? Nem égből, a légből. A csendőrtiszt fáradtan intett. Folytattam.

„Hamisítják indigóval vagy réztartalmú festékkel, továbbá kréta-, gipsz-, agyaghozzátétellel. Az indigó is az ultramarinkékhez hasonló formákban – golyóként – jő forgalomba…”

Golyóként?! ugrottak fel ismét. Golyóként jő? Golyóként… Golyóként jő…

„Az indigó növényi anyag, amelyet ma már naftalinból állítanak mesterségesen elő…”

Nagy dirrel-durral megérkezett a főnök. Szóval, mister, golyógyáraink felől tetszik érdeklődni? Golyó? kérdeztem, miféle golyó? Én kékítőről beszéltem. Golyó, golyó, csapott az asztalra. Érti mister? Felénk a golyó az golyó! A golyógyár az golyógyár! De hiszen én a kékítőgolyóról beszéltem. S hogy bizonyítsam, egy másik cikket kezdtem felmondani.

„A festék bizalmi cikk, mert különféle értéktelen töltőanyaggal szokták nehezíteni, pl. súlypáttal, míniummal, krétával, ólommal. (Lásd: Ruhafestékek. Kencék. Pirospaprikák. Lakkok.)”

Hopp! kiáltott a főnök. Álljunk csak meg, mister, ne siessünk annyira, már nem ülünk a liberátorban. Mi is annyira bizalmi? A festék… Mit is szoktak annyira elnehezíteni? A festéket…

Most maguk között kezdtek tanakodni. Miért a festékgyárakat akarják erővel bombázni? Tán mert mérgezőek… Tán hogy átfessék – megszépítsék a romokat, amelyeket maguk után hagynak…

Már hajnalodott, amikor Klein egyik vegyésze, a világtalan Aurél iskolatársa, bejött és papirosokkal igazolta, hogy én, T. M. – alias: Jégtörő… Hopp! Páncéltörő? Nyavalyát, mondta az öreg vegyész: Jégtörő Mátyás! Szóval, hogy én, T. M. – alias Jégtörő, a kanizsai (Ó-Kanizsa) kiskerekeskedő vagyok. Szerencsénkre, az egyik csendőr Kanizsáról (Ó-Kanizsa) nősült, és ismerte ótatát, azt az öreget a lyukas parafasisakkal… A vegyész munkából érkezhetett, mert köpenyben volt. Amikor látta, félmeztelen didergek a sarokban, gyorsan rámadta kék munkaköpenyét. Nem részletezem, ugyanis ahogy kiszabadultunk a csendőrök karmai közül, az öreg vegyész becipelt az egyik kiskocsmába. Különös, tűnődtem, a kiskocsmák bombázáskor is tele vannak. Mondom, nem részletezem, mert az öreg vegyész, a világtalan Aurél iskolatársa, arról kezdett értekezni nekem – ő ugyanis nem a kék programon dolgozott, sőt némiképpen ellenlábasa is volt a kék programnak (az iskolában is mindig ellenkeztek, ahogy ő mondta, struccoltak egymással Auréllal), hogy egy nagy felfedezés előtt állnak. A flamingó tollából sikerült kivonni-kiszívni az ultra- – az abszolút violát! Tehát hagyjam a kék programot. Mit akarok ezzel a szláv színnel? Tán az oroszokat várják Auréllal? Aurél mindig is oroszpárti volt. A kommunisták színe a vörös, mondtam. És az ultraviola közelebb áll a vöröshöz, mint a kék… Hagyják a kék programot. Álljunk át az abszolút violára… Ahogy sikerült megszabadulnom tőle, szerencsére gyorsan berúgott, elaludt, gyalog loholtam vissza Palicsra. Az állomás környéke még mindig égett, füstölt. Olykor még mindig fel-felrobbant valami.

A csáklya, amivel engem partra cibált az az őrült, szerencsére még ott hevert a fövenyen. Vigyázva, nehogy felismerjenek és ismét angolt kiáltsanak, gyorsan kihalásztam a DÜRKOP-ot. És Kispiacon, Neszürön keresztül sipirc haza. Közben, a víz alatt – tán a Női strand sellői? – mintha motort szereltek volna a kerékpáromra. A kigombolt köpeny, mint két kék szárny csapkodott mögöttem. Otthon nem ismertek rám. Anyátok kiszólt az inasoknak, nézzétek meg már, mit akar ez a neceguga? Csupa sár, mondta az egyik inas. De hiszen ez a főnök úr, csapta össze a kezét a másik inas. Mi az, tán máris munkába álltál a Kleinnél? kérdezte félfogról anyátok. Máris elkezdted ledolgozni az adósságot?

Kék szárnyak, tűnődött Orbán. Mi lett a kékítőgolyógyárral? kérdezte Olio. Kleint Auschwitzbe vitték. Az én kék bázisomat pedig mind széthúzták a balos beütésű, munkásmozgalmi szimpatizáns, kommunista érzelmű, partizánokkal együtt érző, az oroszokat nagyrabecsülő piktorok, miközben fennhangon, vörös festékeket követeltek rajtunk.

Oromon még hatalmas kénraktárunk volt, vágott közbe édesanyjuk, mi láttuk el egész Bácskát. Hogy végül majd szalicilárusítás miatt zárják börtönbe apátokat és a világtalan Aurélt. Közvetlen a háború után, ismét csak valamelyik szabadkai vegyész (ha nem tévedek, éppen a Klein egyik fia) közvetítésével, tömérdek szalicilt vásárolt valahol. Még a dunyháink is szalicillal voltak megtömve!

A magyar fűszerkereskedő lexikonából (amit apja börtönbe kerülésekor, az állandó házkutatások elől, Orbán a budi titkos kis padlásán rejtett el) jól ismerte már a szalicil-cikket is.

„Legjobb tisztított – szublimált – alakjában pehelykönnyű, hófehér. Rothadást gátló.”

Sziksóban poroszkálva a Járáson (mert amíg az apjuk az albán határon – az albán határ felett, az Átkozottak hegyén – raboskodott, irtotta a karácsonyfát [karácsonyfavágó], a gyerekeket némi gyapjú, sosem melegebb fuszeklik, sajt és bárányhús ellenében, kiadták birkát őrizni a járásszéli rokonokhoz), Orbán megvolt győződve, azért olyan hófehér télen-nyáron, különösen holdvilágban, a Járás, mert az édesapja, a világtalan Aurél és ótatája, fején a lyukas parafasisakkal, oda szórta, rejtette az össz szalicilkészletet. És ha szabadul (három év múlva, ami édesanyjuk szerint sosem is jön el, ótatájuk szerint pedig csupán pillanat kérdése) szépen összesöprik, akárha sziksót, selymes sziksót söpörnének, söprögetnének ráérősen szappan- (szarszappan-) főzéshez… A holdvilágban szépen összesöprik az össz szublimált szalicilt. És megállítjuk a rothadást! Ahogy ótata mondta, minden bizonnyal kedvenc nagy bajszú filozófusa nyomán, megállítjuk az Isten rothadását…

Ahogy elfogyott a Mátyás-napi kifli, lassan szétszivárgott a házban a hallgatóság. Kifelé menet édesapja, kezében egy csöpp köménymagos pálinkával, magához intette Orbánt. Hallom, szépen szaporodik Palicsfürdőn a ZOO állatállománya. Igen, ügyes az a hosszú pajeszú bunyevác igazgató. Nagy szó háború idején – vagy már túl vagyunk a háborún? kérdezte hamiskásan, vagy már a túlnani sávban vagyunk? – szaporítani egy állatkert állományát. De igaz, hogy nincs egyetlen flamingótok sem? Flamingó? kérdezte Orbán kissé zavartan. Flamingó. Csendesedj, húzta magához édesapja, nehogy meghallja anyád. Flamingónk tényleg nincs. Egy sincs. Struccaink vannak. És gyönyörű hóbaglyaink vannak. Hm. Hm. A világtalan Aurél iskolatársa, tudod, az, aki kimentett a csendőrök karmai közül, jelentkezett a minap. Fél évtized után végre jelentkezett. Igen? Az, aki kivonta az abszolút violát? Az. Veszprémben él. Százszámra tudna szállítani nektek flamingókat… A világtalan Aurélnak már csak néhány napra van szüksége, hogy megoldja… Mit? Mit akar már megint megoldani a világtalan Aurél? Azt, hogy kopasztás nélkül, igen, anélkül, hogy le kellene mezteleníteni szegénykéimet, ki tudjuk vonni tollazatuból a violát. Az abszolút violát!

A szobában akkor már csak Orbán fia maradt. Nagyanyja szemüvege fölé hajolt. Mint erős mikroszkópon vizsgálta még mindig a köménymag csíkos újholdját. Nem hallotta, amikor nagyapja odasúgta Orbánnak, holnap elviszem ezt a gyereket a világtalan Aurélhoz. Úgy határoztam, őt nevezem ki a viola- (abszolút-) program élére. Orbán dühösen kérdezte édesapját, hallotta-e, mi történt Pesten? Pesten? A pesti állatkertben. Mi? Egy őrült átvágta a flamingók torkát…