Ó!

Úgy loholtam a Csárdáskirálynő próbáira, már a legeslegelsőkre és az azok előtti megbeszélésekre is, mintha csak magam is felléptem volna. Valamiféleképpen ugyan fel is léptem – ha fejjel lefelé, a színház boltíves mennyezetétől jóval magasabbról bólogatva lehetséges fellépni; ha egy akasztott ember lehet színész, méghozzá operettszínész.

A színháztól egy házzal jobbra, az ún. lovas házban születtem. Világrajövetelem körülményeivel, helyével stb. részletesen foglalkoztam Július című novellámban. Igaz, akkor, a Csárdáskirálynő korában, érájában – mert számomra azt a kort, érát a Csárdáskirálynő mint olyan határozta meg; persze vannak krónikásai, történet- és szépírói Ó-Kanizsának, akik elvitatják ezt az állításomat, ám én ilyen kérdésekben nem nyitok vitát (ez különben is tetszik nekem: nem nyitok vitát, inkább röhögök a markomba: a marokba röhögés olyan, mint amikor fagyott, gémberedett ujjainkat próbáljuk leheletünkkel felmelegíteni; röhögök a markomba, miközben ellenfeleim szétpukkadnak dühükben, bennem ugyanis már nincs düh, csak alázat és szeretet van, ellenfeleimről szívesen írnék egy kis kedves krokit, amelyben hosszasan időznék fül- és orrcimpájuknál, lúdtalpuknál, de vitacikket semmiképp, az még viccnek is rossz, egy magamfajta zilált figura, aki maga sem tudja, jajgat-e, zokog-e ruháját tépve, avagy ujjong, lelkesedik lilán, amikor szülővároskájának neve előtt az Ó–Ó-t ismételgeti félkegyelmű, illetve hát félnótás módra, a magamfajta esett figura, akit már minden nyavalya, borzalom utolért – ami még nem, az majd ezután fogja utolérni, lévén médiuma a nyavalyáknak, borzalmaknak – barátom szerint ez a költő meghatározása – egyáltalán nem nyit vitát, eleve felette van a dolgoknak, felette eleve, avagy alatta, alatta eleve). Akkor tehát, a Csárdáskirálynő korában, érájában már öt házzal balra laktunk a színháztól, Sárkány Etelka, Tepszi Vörös Jakab lánya szép, nagy, fehér kapus házban, a mai aggok otthonában. A Csárdáskirálynő rendezője, dr. Losonc Edéné viszont egy házzal balra lakott a színháztól, az egykori Gazdakörtől, amit akkor a Szindikátus otthonának neveztünk, jóllehet fogalmunk sem volt, mi is lehet az, hogy szindikátus. Tehát az egész, szinte az egész napot a színházban, a színház előtti artézi kút vályújában vagy a Szent István király, akkor, a Csárdáskirálynő korában, érájában épp Sztálin utca hatalmas vadgesztenyéinek lakályos lombjaiban töltöttem. Mondanom sem kell, a vályúból és a lombokból is Tóth Évát, a Királynőt lesve, követve majomként ágról ágra, Tóth Évát, aki az Iparos otthon mögötti Szokol, most még Horvát utcában, pontosan Vitéz-Kovács nagyanyám kis házával szemben dolgozott, a Molnár János-féle cipőfelsőrész-készítő üzemben (természetesen nagyanyám padlásáról is gukkeroztam a Királynőt, de az külön történet) és kék zománcos kannákkal naponta a gesztenyék alatt járt vízért a zubogó artézi kútra. Istenem. Illetve, hát: Ó! Ahogy kifordult az Iparos otthon előtt álló kis trafik mögül (később albánok ricát és tökmagot árultak benne, míg le nem bontották, le a kőből épített kis trafikot, amelynek ablakocskáján darabszámra árulták a valódi, erős dohányból készített cigarettát, ami földhöz csapta a magamfajta legénykét ha mellre szívta, slukkolta, és okádott tőle, mint a kutya), azonnal és tévedhetetlenül megéreztem. Valójában egy nagyon finom, a világ egyik legfinomabb műszere jelezte naponta nekem, hogy a Királynő elindult a kútra: az Iparos otthon biliárdozói, biliárdasztala. Ugyanis ők már a Szokol utcában megpillantották. És akkor mindig szünetelt egy pillanatig a játék. A világ. Nem is hogy szünetelt, hanem egy más minőségbe emelkedett, rezegve, irizálva. Akárha valaki felülről megállította volna a biliárdpartit egy pillanatra, meg, a fehér, a sárga, a piros és a zöld csontgolyóbisokat a súlyos márványlapra húzott zöld posztón. Akárha az Isten szépen lenyúlt volna egy kis bárányfelhő mögül, és egy pillanatra kezébe vette volna a fehér golyót, hogy utána mintha mi sem történt volna szépen visszahelyezze a posztóra. És én azt, éles füllel (annak a fán és a vízben élő lénynek, aki akkortájt voltam, még abszolút hallása volt ama zajokat illetően – jóllehet nem zajok voltak azok, hanem egy, a szimfóniánál, operettnél-operánál is nagyobb kompozíció részecskéi – egy nagy kompozíció 7 biliárdasztalra, mert városkánkban akkor 7 biliárdasztal volt, 7 biliárdasztalra és mi mindenre még!) azonnal regisztráltam. És már nyomultam is a vályúhoz. A vályúba. Egyszer sem történt meg az a két-három év alatt, amíg Éva fel nem szabadult, Királynővé nem lett (a cipőfelsőrész-készítő szakmában való felszabadulása kb. egybeesett a Királynővé-válással, azaz a színészi pályára lépéssel, a Szabadkára való távozással. Persze itt még a színháztörténet tudósainak is kell kutatásokat végezniük), hogy mire kék zománcos kannáival (kék- azaz hát azúrérzékenységem, betegségem, pozitív allergiám tehát nemcsak apám boltjának kékítőgolyóihoz, a palicsi nagy, kék Zsolnay-vázákhoz, első adriai-abbáziai kirándulásomhoz köthető) a kúthoz ért, én már ne lettem volna a langyos vízben. A víz alatt. Már ő is megszokhatta, hogy ha lehajol a zubogó csőhöz, hogy kissé felfrissítse arcát, nyakát, lenn a vályú fenekén ott lebeg egy ebi- vagy lepényhalszerű lény. Azt is megszokhatta, hogy ez a semmis lény meztelen. Ugyanis a gyors fejes közepette mindig lecsúszott, olykor még a levegőben lerepült rólam a nagy, már jócskán kitágult gumijú klottgatya.

Meztelen lebegtem a fenéken. És a Királynő szépen fölém hajolt.

Persze az sincs teljesen kizárva, hogy észre sem vett. Mással volt elfoglalva. Dudorászta első operettjének dalbetéteit. A dalbetét olyan, hogy a szakmánál maradjunk, mint egy cipőbetét; ne feledjük, vannak nagyon kellemes cipőbetétek, noha magam nem vagyok lúdtalpas, sosem is kellett tört üvegen sétálgatnom. Éva nem holmiféle cipőbetétekből állt össze egésszé, egy folyamatos nagy, 7 biliárdasztal és még mi minden által kísért nagy melódia volt. Amely számomra még ma is tart, immár négy évtizede megszakítatlanul. Akárha a törökkanizsai selyemgyárban gombolyították volna le valami különös, még sosem látott zöld hernyó sárga-rózsaszín gubójáról. Nem tudom, elég pontos voltam-e? És én ott lebegek moszatos, békanyálas fenekén annak a melódiának. Meztelen. Néha, igaz, megesett, hogy úgy meztelen, kizavartak a búzaszállító kocsisok. És én olyankor meztelen beszaladtam a színházba. Ha tovább is üldöztek, fel, úgy meztelen, a színpadra, a nagy vörös függöny mögé. Igen, vannak az Istennek ilyen nagy melódiái. Elvégre az Isten is csak egy Lehár–Wagner-féle muzsikus…

Az előző darabokban nem lehetett a nézőtérről fellépni a deszkákra, csak hátulról, a kulisszák mögül próbálkozhatott az emberfia bemenni, bemerészkedni vagy bemenekülni az ostoros kocsisok elől a színre. A Szín Scalába. Mert, mint a részeges, ám felettébb zseniális piktor, a Reisinger (lám, most hirtelen nem is tudom, rokona volt-e a drogériás Reisingeréknek – Ivánnak, a később híressé lett izraeli designernek, plakátművésznek – milyen különös, tán éppen a részeges piktorhoz köthető az is, hogy szülővároskám két nagy plakátművészt is adott a világnak: Reisinger Ivánt és Baráth Ferencet) magyarázta: a színháznak, a szín szent házának (Scalájának), mert nem a galériák és múzeumok a szín igazi házai, hanem a színházak (Szín Scalák), tehát a szín szent házának is van színe és fonákja. Mi, a kulisszások, az asztalosok, piktorok és tologatók tehát, a kulisszások intézménye (mint majd hamarosan kiderül, félig-meddig én is közéjük keveredtem) a fonákján ügyködünk, jóllehet mindig és kizárólag a szín, a színe érdekében, a fonákján foglalunk helyet, húzódunk meg, mint a túzok, éppen úgy különben, mint a tűzoltók, mindig éberen, nehogy kártyavárként dűljön, omoljon össze az Egész. Amit Reisinger bácsi hol kínai nagy falnak, hol Scalának, hol pedig Bábelnek nevezett. Most, a Csárdáskirálynő alkalmából egy kis négyfokú létrát ácsoltattak, hogy a zentai Kopasz ügyvéd (kifejezetten dús, homloka közepéből induló, hullámos haja volt; tehát nem csak azok az okos emberek, akiknek a homloka egybenő a seggével, jegyezte meg Bakota, a kujon asztalos), a karmester fel tudjon menni a taps alatt a színpadra és kezet tudjon csókolni Évának. A cipőfelsőrész-készítő Királynőnek. (Mert miért is ne lehetne egy királynő cipőfelsőrész-készítő, duzzogott Kecsenovics Firó, akinek az apja, mint mondottam már más helyen, igazi, tehát szegény, kommunista volt, az egyetlen kommunista, akit ismertünk, kivéve persze a kommunista párt titkárát, aki előzőleg a nyilas pártban buzgólkodott, de hát őt még mi, ebi- és lepényhalak sem tartottuk igazi kommunistának.)

Noha a színház és könyvtár (Szindikátus) takarítónője fiának, Apró Mengyinek (most értesültem róla, hogy meghalt) köszönve olykor az öltözőbe is beleshettem, akkor mégis a kulisszatologatás szakmájában – művészetében voltam felettébb érdekelt. (Mert valami szakma kell, hogy legyen az ember kezében.)

Színházunkban a súgászat mellett (Muhi bácsi, Juliska édesapja volt a főnökük, ő trónolt az óriás, kályhaezüsttel festett kagyló alatt a színpad közepén) a kulisszatologatók intézménye (noha az asztalosok és a piktorok megsértődtek, ha kulisszatologatóknak nevezték őket) volt a legfontosabb. És ennek a fontos intézménynek, tehát az asztalosoknak meg a piktoroknak is a főnöke, Mészáros Pista bácsi, a mi udvarunkban lakott. Volt tehát némi remény, hogy a keze alá kerülök. A keze alá, jóllehet ő nem tologatta a kulisszákat, nem, mert kacskakeze volt. Inkább csak vezényelt, parancsolt, de azt úgy, mintha töviseket fújt volna a fenekünkbe egy láthatatlan üvegcsövön. A kulisszatologatás művészetének egyik első követelménye éppen az, hogy hangtalanul kell történnie. Pista bácsinak meg egy utasítására emlékszem: Szolidabb alapokra építkezz, mint Bábel kulisszáinak építői! Egyik első megbízásom, munkám, hogy kissé előreszaladjak az időben, az volt, hogy be kellett szappanoznom a kulisszák alját. Igaz, már a legelején elszartam, igen, a szó szoros értelmében, a balta nyelét, ugyanis zsebre csúsztattam a violaszín, tojásdad pipereszappant, és fekete szarszappant hoztam helyette hazulról. Borzalmas ribillió lett belőle. Szaron csúszkáljon a kínai nagy fal?! Stande, Pityere, hopp! (Ha felidegesedett, Reisinger bácsinak ez volt a szavajárása, ahol a hoppot legtöbbször nyakleves követte.) Fogalmuk sem volt, hogy a violaszín, tojásdad pipereszappant Éva öltözőjébe csempésztettem Apró Mengyivel. Volt még igaz egy fejezete a szappan-ügynek. Bakota, a kujon asztalos, rábeszélt, a főpróba előtt szappanozzam be a színészek cipőtalpát is. Egyes kritikusok szerint a főpróba sokkal jobban sikerült, mint a bemutató. Hogy miért, azt csak Bakota meg én tudtuk. Az egyik fővárosi kritikus, aki még ismerte Nizsinszkij magyar feleségét, egyenesen szenzációról beszélt a főpróba után (nem maradhatott ott a bemutatón), a bravúrosan csúsztatott, magyarosnak is mondható léptek szigorú rendszeréről, egy új koreográfia születéséről. (Ha fenn Iván és Baráth plakátművészetét Reisingerhez, a részeges piktorhoz próbáltuk kötni, akkor Nagy József, a híres párizsi koreográfus, szintén városkánk szülötte, leleményeit pedig, amelyeknek köszönve ott foglal helyet rögtön az utolérhetetlen Pina Bausch mögött, Bakota szappanozási eljárásából, illetve a violaszín pipereszappan fekete szarszappanra való cseréléséből kellene levezetnie tánckritikával és táncelmélettel foglalkozó barátainknak.)

Hogy hol is tanulta művészetét főnökünk, Mészáros bácsi, sosem is sikerült letisztáznom. Egyesek szerint kulissza zúzta össze kézfejét is. Milyen kulissza az, duzzogott Bakota, amely összezúzza az ember kezét! A kulisszának pihekönnyűnek kell lennie, ám ugyanakkor úgy kell állnia, olyan stabilan, akár egy vert-, egy beton- vagy márványfalnak. Az egyetlen nyomravezető dolog az volt számomra, hogy Pista bácsi felesége, Mészáros Léda egész nap operaáriákat énekelt udvari lakásuk nyitott ablaka mellett. Egyszer, amikor már véglegesítve lett alkalmazásom a szakmában, Léda asszony megjegyezte: ne feledjem, az opera- és az operettkulissza két külön dolog: tűz és víz; éppen úgy, tette hozzá, mint a népszínmű és a tragédia kulisszája. Népszínművet akkor már láttam (igaz, kulisszáit még nem tologattam), de hogy mi is a tragédia, arról tényleg fogalmam sem volt. Mi a tragédia, Léda néni, kérdeztem. Az kisfiam, simogatta meg az arcomat vazelinos tenyerével, amikor a főhős saját kezével vájja ki a szemét. Akkor nálunk sosem fognak tragédiát játszani, morfondíroztam, ki az a hülye, aki kilökné a saját szemgolyóit (kivéve persze, ha nem üvegszemű az illető). Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy Léda asszony operaénekes lehetett egykor Pesten, Pozsonyban vagy Párizsban. És akinek a felesége operaénekes volt valahol a nagyvilágban (mert a világ valóban kurvanagy, mondogatta Bakota), tehát saját szemével láthatta az Aida piramisának bensejét, az nálunk, a mi városkánkban, automatikusan lesz a kulisszatologatók főnökévé…

Noha, mondom, már a kulisszatologatók között tüsténkedtem (persze csak az első próbák alatt és a főpróba két felvonásában, később, amikor fokozódott az izgalom, már nem léphettem fel, igaz, nem is nagyon bántam, mert a Királynőt elölről akartam látni: en face), egy voltam közülük, be kell vallanom, lényegében sokkal jobban vonzódtam a kulissza-szakma egy másik részlegéhez: a kulisszafestőkhöz. Annál is inkább, mivel főnökük, a részeges, ám felettébb zseniális piktor gyakran alkalmazta Elemér barátomat is. Kezdetben csak ablakkereteket, ajtókat gletteltetett vele évekig. Mi sem volt természetesebb, mint hogy élete legnagyobb vállalkozásánál, a Csárdáskirálynő kulisszáinak megfestésénél is maga mellé vette a közben festővé (érzelmes festőművésszé) cseperedett Elemért. És Elemér barátját, Tukacs Konrádot, a történelmicsatakép-festőt is.

Jelen voltam – életem legszebb pillanatai közé tartozik –, amikor a részeges piktor kikeverte – egy nádszállal – azt az almaborszín tónust, amely aztán az egész előadást uralta. Az egész előadásra rányomta halvány bélyegét.

Mondanom sem kell, ez a tónus (talán ezért is történt az egész varázslat) a Királynő teint-jén is tükröződött. Úgy kezdett izzani, mondta Föglein, az órás és ékszerész, akár egy gyöngy.

Ahogy az az almaborszín tónus kikevertetett és egy darab zsákon (csalánzsákon) kipróbáltatott, még Elemér is felkiáltott. Igaz, azon nyomban egy nagy nyaklevest is kapott érte, mármint a felkiáltás végett. Ugyanis vannak pillanatok, mondta a részeges, ám felettébb zseniális (akkor, abban a pillanatban éppen zseniális) piktor, amelyeket már nem lehet (nem szabad) fokozni. Elemér tulajdonképpen két nyaklevest is kapott ebben az ügyben. Először még inas korában, amikor rosszul keverték ki a hajnalpírt a Ladányi hentes cégtáblájához. Nem vérszínt kértem, üvöltötte a részeges piktor, különösen nem a forró, gőzölgő vér színét! Hanem: hajnalpírt! A második pofont viszont, mint jeleztem, azért kapta, mert az almaborszín kikeverésekor, abban a fokozhatatlan pillanatban, felkiáltott. Azt kiáltotta: hajnalpír! Nem hajnalpír ez, te barom! Hanem: almaborszín! És, tán hogy kissé lenyugtassa a kedélyeket, mert akkor már szépszámú publikum üldögélt a nézőtéren, hosszú fejtegetésbe bonyolódott. Mert gondold csak meg fiam, mekkora a különbség a folyam- és a tózöld, valamint a tengerek és az óceánok zöldje között. Az égő kék és az égkék között. A rózsák rózsaszíne és a szeméremrózsaszín között. Egész életedre fixálhatod: az almabor inkább a szemérem- (csikló-) rózsaszínre, azaz hát ami ugyanaz, a halványskarlát (majd tessék tükörbe nézni, ha skarlátot kapsz) flamingóra – abszolút violára húz!

Igen, nagy örömömre, Tukacs Konrád történelmicsatakép-festő, aki néhány évvel idősebb volt Elemérnél, szintén be-bejárt dolgozni a Csárdáskirálynő kulisszáin. (Éva hátterén.) Ritkán, évszázadonként tán csak egyszer akad ekkora rendelés. (Fél évszázad már elmúlt és valóban, eddig még nem akadt hasonló rendelés városkánkban.) Ez a mi Sixtus-kápolnánk, magyarázta. Hülyék lennénk nem kihasználni. Michelangelót is az alkalom szülte. Az alkalom. Semmi más. És ez egy nagy alkalom.

Az ablakokba Elemér festette a muskátlikat. Ég és föld különbség van, magyarázta a főnök, mielőtt Elemér nekilendült volna, a népszínmű és az operett muskátlija között. Az operában és a tragédiában meg nincs is muskátli.

Tukacs első feladata a főfal alapozása és az ajtók porcelánbetétes kilincseinek a megfestése volt. Fantasztikus, kiáltott fel Mészáros bácsi megpillantva a kilincseket, fantasztikus! És kacska kezével azon nyomban ki is próbálta őket. Ki-be nyitogatta az ajtókat. Az előadás után szereld le azokat a porcelánbetétes kilincseket, Pistikém, mondta duzzogva Bakota, a kujon asztalos, aki valódi kilincseket szeretett volna elsózni a színháznak.

Nem tudom, Konrád kinél inaskodhatott gyerekkorában. Talán Beatrix főnővérnél festette darabszám a hattyúkat. Nincs ugyanis festménye Beatrixnek, amelyen 10 hattyúnál kevesebb lenne. Ez Északon természetes, magyarázta a plébános. Mármint a tömérdek hattyú. Ahogy felénk, a mezőn sem találkozni magányos libákkal, kacsákkal. Egyedül tényleg nem győzte volna szegény Beatrix. Később, természetesen már Konrád halála után, egyes fővárosi kritikusok, igen éles szemmel (sasszemmel, noha tudtommal a sasok nem bántják a hattyúkat) ezeknek a hattyúknak, a hattyúfestésben eltöltött inaséveknek a hatását fedezik fel Konrád ágaskodó csataménjein. Akárha gipszből, szűz alabástromgipszből öntötték volna – majd megkötésük után azonban össze is törték volna őket…

Amikor a tónus ki van keverve, valamint az ajtók el vannak helyezve – a kilincsek felfestetve, magyarázta Mészáros bácsi a felsorakoztatott teljes kulissza-szakmának, tulajdonképpen kész az előadás.

A bemutató előtt néhány nappal Szent Miska, városkánk harangozója (egyik kezével harangozott, a másikkal imádkozott) és mosónője (nagycsipkét, papi palástot, oltárterítőt senki sem vállalt rajta kívül): kimosta a nagy vörös függönyt. És az összement. Összeugrott. Térdig látszottak a lábak. És ki is fakult jócskán. Először is újra kellett festetni. A Patyolat igazgatója, akit bizonyos szálak fűztek Kecsenovicshoz, munkásmozgalmi vörösre találta festeni. A piktort, Mészáros bácsit és Bakotát, akinek a bátyját borzalmas körülmények között lőtték agyon a kommunisták, kis híján elvitte a guta (ami szintén nem vörös, hanem lila: gutalila). A nagyfüggöny vöröse, kezdte kiselőadását a piktor, nem egy munkásmozgalmi vörös, de még csak a felkelő nap narancsvöröse sem. Fényévnyi távolság van a hajnalpír és a felkelő nap vöröse között! Adyt is éppen a sok vörös nap miatt nem bírom olvasni, dünnyögte Bakota. Mire Ádám arról kezdett kiselőadásba, hogy Adynál még véletlenül sem a felkelő nap (munkásmozgalmi vörös) dominál, hanem: a bíbor… Elemér oldotta meg a problémát, akinek már volt némi tapasztalata a muskátlivörös és a szentrózsaszín (angyalt festett a plébánosnak – ott is nagy vita kerekedett persze, fehérek-e az angyalok, avagy rózsaszínűek) területén. A munkásmozgalom vörösét a budoárbordó felé billentette kissé.

Ám, a szakma egyik legizgalmasabb mozzanatáról mégis teljesen véletlenül, egészen más, privát ügyben buzgólkodva, nyomozva értesültem.

Egy asszonyt követtem már napok óta. Ugyanis édesanyám féltékeny volt rá. Aznap, nagy meglepetésemre, pőrén állt a tükör előtt. Csak parafasarkú antilopcipője volt a lábán. És semmi más. Már jó néhány óra elmúlt így, amikor a nagytükör sarkában felfedeztem Elemért és Konrádot. Hétrét görnyedve, kilógó nyelvvel dolgoztak. Hátukon tegezekben sorakoztak az ecsetek. Hosszú töprengés után értettem csak meg, miről is van szó. A piktor aktot gyakoroltatott velük. Ez a legjobb iskola. Aktot, ugyanis a kulisszákra szánt négy kép közül egynek aktnak kellett lennie.

Hiába szorítottam nekik, a piktor két asszisztense csak a parafasarokig jutott. Hegynyi parafát festettek. Egy parafából készült műhegyet. Ahogy kijöttek a nőtől, egymásnak ütköztünk. Láttunk a tükörből, mondta Elemér. Készítettem is rólad egy skiccet. Ahogyan belógsz az aktba.

Van-e hegy parafából, kérte ki véleményemet Konrád, már akkor megsejtve bennem a műítészt. Afrikában, kezdtem mesélni, egész parafaerdők vannak. Üldöznek, minden fába belevered a homlokodat – és semmi. Illetve éppen az, hogy valami kellemes bódulatot érzel, miközben pigmeus és kannibál üldözőid lassan elmaradoznak. Szóval innen származik a parafasisak, tűnődött el Konrád. Ki találta fel? Mit? A parafasisakot. Erre csak Vojnich Oszkár tudna feleletet adni, mondtam, de ő Port-Száidban főbe lőtte magát…

Nagy meglepetésünkre, a részeges piktor elfogadta a parafasarkot. Gondolkodás nélkül az ecsetért nyúlt, és virtuózmód hozzáfestette a nő – Gangosnak hívták – lábait és a fenekét. Mert fejből tudta, motorikusan begyakorolta városkánk összes női lábát és fenekét.

A parafát illetően az én véleményemet is kikérte a piktor. Kis híján lángra kaptam a nagy lelkesedéstől (szerencsére az ügyeletes tűzoltó akkor már állandóan ott bóbiskolt közöttünk). Az igazi indítékokról persze mélyen hallgattam. Ugyanis pózolás közben észrevettem, a parafasarkú cipőhöz a parafát, a csatokat, az antilopot, a csirizt és a faszöget mind édesapám adta, ajándékozta, a felsőrészt viszont saját kezűleg a Királynő készítette. Igen, mondta Mészáros bácsi, a parafa is lehet erotikus. Még a parafa is.

Az első kép tehát már meg is volt.

A második képet szintén a piktor készítette. Minden színelőadásra ugyanazt. Fiatal korában, mondják, tehetséges vadászfestőnek indult, maga Vojnich Oszkár és Kittenberg Károly is pózolt neki. Vojnich, fején parafasisakkal egy tigristetemre helyezve pirosbarna csizmáját – ezt a képet ismételte végtelen, igaz, mind zseniálisabban absztrahálva motívumát. Bakota szerint idővel már nem lehet megállapítani a tetemről: tigris-e avagy zebra.

A harmadik és a negyedik kép ismét megfestése Elemérre és Konrádra hárult.

A rendező, dr. Losonc Edéné, egy vízképet és egy sívó képet kért a szalonba. És itt azután jócskán elbonyolódtak a dolgok.

A piktor természetesen tengerképet képzelt a szalonba. Egyszerűen el sem tudok képzelni egy szalont tengerkép nélkül. Tengerképet, mert noha ő maga vadászfestőnek készült, megboldogult mestere, Oráni Orbán híres marina-festő volt, akinek még Berzeviczy Albert, A tájképfestés a XVII. században című híres könyv (megtalálható a kanizsai könyvtárban is! ) szerzője is a barátai közé tartozott. Mint neve (valójában Ancsánnak hívták) is utal rá, Oránban (valamint Abbáziában, Veneziában és Raguzában is) dolgozott mielőtt visszakerült volna Ó-Kanizsára. És kiváltotta volna a kisipart. Mészáros bácsi viszont Tisza-képet értett a vízkép alatt. Egy nyugodt kis Tisza-képet. Amikor szinte áll a folyó. Áll, hogy másnap szinte explodálva virágozni kezdjen. Ja! kiáltott fel a piktor, te Pistukám, egy kispolgári kégliben gondolkozol. Ha Tisza, folytatta csökönyösen Mészáros bácsi, akkor a sík, a sívó sík csakis a Járás lehet. A kanizsai Járás. Jóllehet a sziksó, mint Ádám, a szikvizes megjegyezni merészkedett, nem egy sívó anyag. Finomabb. Sokkal selymesebb szubsztancia. A piktor a tigris és a tenger vonalán valós sivatagot követelt. Piramisokkal a háttérben. Oldalt pedig az izzó homokba fulladó szfinxszel.

Szinte naponta kirobbant a vita közöttük. Például, hogy milyen madár ereszkedhet egy sívó síkra? Mészáros bácsi szerint kizárólag gólya. A piktor szerint viszont skarlát flamingó. Bakota tövisszúró gébicset ajánlott. Ki látott már ilyet, sikoltozott dr. Losonc Edéné. Ária közben azt nézzük, hogyan nyársalja, húzza tövisre a káposztalepkét, a meztelen verébporontyot! Végül pólimadárban egyeztek ki, amit felénk gojzernek és szélkiáltónak is hívnak. Póliban egyeztek ki, mert a póli egyként poroszkál a mi tarlóinkon, valamint a Nílus deltájában…

Konrád háborgó tengert, pontosabban óceánt festett, itt-ott lilán csillanó cápauszonnyal átdöfve, jóllehet Bakota szerint vihar idején a fenékre húzódnak a szörnyek. Ádám az Adriát követelte. Ha már nem a Tisza a Tükörfürdővel, akkor: Adria! Vedd ki a könyvtárból Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című gyönyörű Adria-könyvét (elvégre Herczeg a mi írónk volt)! Különben magam is ott voltam, ott tolongtam, amikor Herczeg jachtjával besiklott Raguza kikötőjébe! Elemér szépen, szolidan, mondotta Oláh, megoldotta a délibábba átcsúszó, átforduló, elselymesedő sívó – akárha sikoly hangzana a pusztán – síkot. Csak egyetlen hibát vétett a karmester szerint, aki ismert műgyűjtő volt. Ugyanis Elemér nem gémeskutat festett a kép sarkába, hanem egy közönséges bitófát! Egy akasztófa, egy zsíros akasztófa, szörnyülködött Beatrix főnővér is, akinek a képeket illetően szintén kikérték a véleményét. Egy akasztófa, amely az égbe lógatja a hullát! Igaz, a tehenek is lábbal felfelé legelésztek, akárha az égi mezőkön, de az nem zavarta.

Már úgy tűnt, elsimulnak a vizeket illető viták, amikor többen, szövetkezve, ismét támadásba lendültek. Egész árvíz! Ez az Elemér elöntötte a színt. Gumicsizmában, térdig vízben kell majd énekelnünk a Szín Scalában. Hogyan lett a sívó síkból is tenger?, sikítozott a rendező. Nem tenger ez, próbáltam közbeszólni, hanem: fata morgana. El fogják áztatni az egész előadást! Nekünk, szegény magyaroknak, mondta Mészáros bácsi, kacskakezével előrántva zsebkendőjét, nincs tengerünk. Tenger nélkül maradtunk. Mint ahogyan gatya nélkül marad az ember, szúrta közbe Oláh. És Elemér éppen ebből űz csúfot. Ezzel a tragédiánkkal. Meztelenségünkkel, szúrta ismét közbe Oláh, a sírkőfaragó. Víz alá nyomta még sívó síkunkat is.

Végül dr. Kereszteshez fordultak, aki egykor, állítólag, műkritikával is foglalkozott, megfordult Rippl Rónai, Csáth és Kanizsai Ferenc társaságában is. Dr. Keresztes kiszállt az egyik próbára. És szemrevételezte a négy képet. Az aktnál időzött legtöbbet, de végül eljutott a legproblematikusabb síkhoz is. Elemér délibábba fordított világához.

Kérem szépen, mondta kissé meghajolva dr. Keresztes, és disznóbőr táskájából nagy, vastag könyvet húzott elő. Oláhéktől értesültem, hogy a fata morganán akadt fenn a dolog. Kérem szépen, én úgy döntöttem, hogy itt és most felolvasok önöknek néhány sort legokosabb könyvünkből, a mi bibliánkból. Meglestem, a nagy vastag könyv Ipoly Arnold Magyar mitológiája volt. Finom tenyere mögé bújva megköszörülte torkát.

„Az öreg alföldi Pusztának két gyermeke volt: a Tenger és a Délibáb, a Tenger nagyravágyó volt, és egészen elnyomta a Délibábot, a Szél azonban szerelmes volt a Délibábba, s azért elkergeté a Tengert, így maradt csak maga a Délibáb az öreg Puszta lánya, ki azonban a Szelet nem szerette, hanem a Napot, ezért emelkedik a Naphoz…”

Lassan beszivárogtak a színészek is. Dr. Keresztes gyönyörűen olvasott. Még el sem kezdte, többen máris szipogni kezdtek.

„A második rege szerint: ezredévek előtt ott, hol a Tisza kanyarog, megvolt már az alföldi puszta, csakhogy a tenger zúgott rajta végig, mert a Tenger a szelíd, jó ősz Pusztának, rossz, kínzó, tomboló ifjú felesége volt, ki miután az öreg Pusztának kebelét összevissza tépte, partok láncaiba önmagát emészteni megunván, harcot üzent a hegyeknek, felült a viharra, mint harci paripára, kardul ragadta meg a villámot, zászlóul egy sötét felleget vett kezébe, s ekképp felfegyverkezve keresztültört a hegyeken, elhagyva a pusztát, midőn a Puszta ájultából, melyet nejének szilaj véghánykódása okozott, felébredt, örömmel látta, szemlélte, hogy neje odahagyta, de még nagyobb volt az öröme, látván, hogy közös gyermekük, a Délibáb kit szelíd szép viseletéért anyja a Tenger sohasem szeretett, visszamaradt…”

A vita lényegében el volt döntve. A képek maradtak. Bóni, a pék, aki szintén végighallgatta dr. Keresztes felolvasását, csak annyit mondott, a Csárdás után csináljuk meg a Fata Morganát.

Valóban csodálatos négy kép született. A világ bármely híres képtára megirigyelhette volna őket. – Ezt most mondom, amikorra már szépen sorba jártam azokat a képtárakat, átvizsgáltam funduszukat. – Ám az olajképeket a részeges és felettébb zseniális piktor, Oráni Orbán tanítványa, csupán csak elhanyagolható előkészületnek, szükséges rossznak, elővázlatnak tekintette. Az igaz művészet csak ezután következett. E szörnyű, véres naturalizmus után, tette hozzá. A feladat tehát a következő volt. Az olajat át kellett vinni falfestékkel – almabor tónusban – a kulissza durva zsákjára, valamint megfesteni a rámát és a szöget is, amely a képet tartja. Sőt, a szög árnyékát is. És azt, mármint a szöget és a szög árnyékát is mind almabor tónusban.

A főpróbán, amely, mint már említettem, jobban sikerült a bemutatónál, az volt a feladatom, hogy a képeket manipuláljam. Az almabor tónusú négy képet. Úgy kellett észrevétlen simogatnom a tigrist Vojnich Oszkár csizmája alatt, hogy a csíkjai hullámozzanak. Az óceánt háborgatnom kellett. A fonákján is vigyázva, a cápák gledícsialila uszonyai fel ne vérezzék a tenyeremet. Az aktot, a combtőben lemetszett aktot (az összement, a munkásmozgalmi vörösből a budoárbordó felé mozdított függöny úgy festett, mint egy rövid, a közönség szerint túlságosan is rövid szoknya) úgy kellett simogatnom, hogy libabőrös legyen, és felálljon a szőre.

Minden jel szerint nagyon beleélhettem magam feladatomba, a képek hátulról, fonákról való manipulálásába, gerjesztésébe, forralásába, hergelésébe, mert a rendező és a karmester elzavart. Mindenki a képeket bámulja, üvöltötték toporzékolva. A háborgó tenger, a lúdbörző akt, a lelkét kilehelő tigris, a délibábban fejjel lefelé himbálódzó akasztott ember egészen a zenekari árokig közeledett. Hajszálon múlott, magyarázta Mengyi, a színház takarítónőjének a fia, hogy az óceán nem csapott át a nézőtéren.

Tóth Évával a 60-as években találkoztam ismét, Újvidéken. A szabadkai színházban, ahol együtt játszott a szintén kanizsai Versegivel, azt hiszem egyszer sem láttam, nem, mert akkor én messze, Zágrábban éltem. Amikor a 60-as években ismét találkoztunk, Éva már a čačaki színház színésznője volt. És, noha már két évtized elmúlt a kanizsai Csárdáskirálynő óta: még mindig ugyanolyan gyönyörű volt. Ó! Ó! mondogattam megérintve arcát. Ó! Ó! mondta ő is, ugyanaz az érintés, ugyanaz a manipulálás, mint a képek fonákján. Csak akkor vallotta be, hogy az egész operettet a kulisszákra ragadva játszotta el. Egy pillanatra sem tudta nélkülözni simogatásomat. Hol tigrisnek, hol háborgó óceánnak, hol selymes délibábnak érezte magát. Nem csoda, hogy aztán a bemutató nagy bukást hozott. Ó! Ó! mondogatta. Ó! Ó! mondogattam fonákról manipulálva, gerjesztve, forralva, hergelve. Mit sem szólva neki arról, hogy az elmúlt két évtizedben egész irodalmat csináltam az apjáról, a bolond Tóthról, öccséről, Lászlóról, aki Rómában szétverte Michelangelo Pietáját, semmit arról, hogy most is éppen indulok öccse után kutatni a római börtönökben, elmegyógyintézetekben, semmit arról, hogy közben, az elmúlt két évtizedben én szépen bevezettem őt, mint ahogyan Királynőt vezetnek be a bálterembe, be az egyetemes magyar irodalomba, ha nem egyenesen a világirodalomba, mint olyanba. Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!