Próbáljuk gombostűre tűzni

Kis öreg várakozik. Csak közelebb érve látom, mélyebbek a ráncai, mint vélné az ember. Az ún. szobrász vésője kissé mélyebbre szaladt, puhább volt a sár, élesebb a véső, hallani lehetett minden egyes alkalommal, ahogyan csonthoz ért, koccant, vagy karistolt. Azt is csak előtte elhaladva éreztem meg, hogy már régóta (egy-két órája, de az sincs kizárva, három-négy-öt) várakozik összekötözött holmijával (millió rosszul összekötözött dolog van a világon, de a legrosszabbul összekötözöttek – szakadozó, elpiszkolódott manila etc. – éppen ezek), régóta várakozik a szabadkai börtön előtt. Ott, annál a funkcióját vesztett (korlátot, vagy tán teraszt akartak kiképezni, de minek terasz, netán kávéház is egy karcer előtt?) párkánynál, ami még odatartozik a főépülethez, s amit különösmód az építészettörténészek sosem is érintenek, taglalnak. Nehogy ne találjanak rá. Elveszítsék. A párkánynál, ami még oda tartozik és már nem is tartozik oda. Aminek nem lehet nekitámaszkodni, de talán majd le lehet ülni, rogyni, észrevétlen rá lehet ájulni, igen, talán pontosan ez a rendeltetése. Hogy észrevétlenül rá lehessen ájulni. Egy párkány (akárha párnát mondottam volna) az ájuláshoz. Az észrevétlen ájuláshoz. Ez nem volt benne a pillanatban, pillantásváltásunkban (ilyenkor a legtétovább, leggyávább az ember), és mégis benne volt. És mégis ez volt a legmeghökkentőbb. Mármint hogy hátha éppen én jövök érte. Engem küldtek. Én ugrottam el. Én viszem dobom haza.

Nem csak bemenni borzalmas. Kijönni tán még borzalmasabb. Nem sompolyoghat vissza az ember. Az a 60 hónap, az a 240 hét, az az 1680 nap, az a 40 320 óra, az a 2 419 200 perc, az a 145 152 000 másodperc nem erről szólt. Még akkor sem, ha nem nagyon szólt, szólhatott másról sem. Még akkor sem. Pedig vissza kellene sompolyogni. És ez a visszasompolygás porrá rombolná az intézményt. Persze fenét rombolná porrá. Különös, nem jellemző rám ez az egzaktság. Jóllehet az előbb még nem tudtam, mi a fenét is számoltam ki ilyen gyorsan és pontosan. Csak azután uralkodott el rajtam, majdhogynem az egész városon, mind a loholó embereken, a fákon, a kutyákon különösen – majd otthon levetve a kabátomat, ide-oda rakosgatom, akasztgatom, hogy kiszellőzzön: az a szag. Pedig volt közöttünk vagy három lépés. Kettő, de ahogy észrevettem, egy lépésnyit gyáván kijjebb kanyarodtam. Nagyobb kanyarra nem volt idő, hely. A börtönszag. Pontosabban, apám börtönszaga. Igen, csak akkor döbbentem rá, apám börtönéveit számoltam ki ott, abban a pillanatban, apám börtönhónapjait, börtönheteit, börtönperceit, börtönmásodperceit, jóllehet apám esetében egyáltalán nem voltak ilyen várakozási problémák. Volt házunk, igaz nem éltünk benne, mielőtt beköltözhettünk volna, leégett. A kis öreg egyáltalán nem emlékeztetett apámra, a holmija se, neki hátizsákja volt, akárha az Alpokból érkezett volna, síelésből (valóban a hegyekből érkezett, az albán határról.) Csak az a szag. De az sem teljes egészében. És nem ilyen egyértelműen. Itt aztán tényleg fölösleges a pontos kifejezés ismételgetése. Hiszen az abszolút pontatlanság zónájában csúszunk (mászunk). És mégis persze. Sőt mi több, az is benne volt, hogy az a szag tán már a génjeimbe is beépült, legalábbis a reagense. Az egyik alap- vagy kötőanyagom. Hogy ilyen és hasonló szagokból, illatokból, miegymásokból áll, képződött emberi-élőlényi funduszom. Például kiskoromban, a budin mindig pontosan megéreztem – és ökrődtem és mégis szerettem ott szaglászni, idővel mindinkább –, mikor evett, zabált, mondta anyám és nagyanyám, titokban foghagymát ómama, csicsókát (a csicsókától, éppen a csicsóka aranyrögeitől várta ugyanis a világ megváltozását) ótata. Mindig megéreztem azt is, hogy egerek vagy patkányok szedték-e össze a morzsát, a vacsoramaradékot a konyhaasztalról. Megéreztem a konyha reggeli szag- és illatállagáról. Dalmáciában élő barátom éppen egy édesen csorgó leánderbokor alatt (a leprának leánderillata van – ez azért juthatott eszembe, mert barátom hajóorvosnak készült a gyarmatokra) arra kért bennünket, estikemagot küldjünk neki. Mert az édesanyja otthon, Oroszlámoson mindig estikét ültetett az ablakuk alá. Londonban élő barátom pedig azt mesélte, amikor megkérdeztem, hol verte szét az arcát, hogy valamelyik éjszaka, az egyik óriás áruház márványpadlóját tisztítva, elaludt, és azt látta, hogy ómamája (ismerték egymást az én ómamámmal, csak az ő ótatája nem járt parafasisakban és nem hitt annyira a csicsóka gyógyerejében; kommunistának vallotta magát) savanyúcukrot nyújtott feléje. É s ő mohón kapott érte. És szétverte az arcát a márványpadlón. Hát igen, a börtönszag mint olyan ott helyezkedik el, mintha egy kis üvegcsében, ómama düledező budija (egyik történész barátom azt magyarázta, hogy ő a prousti illatok-ízek indukálta emlékezés-technikát az ürülékfajták osztályozásánál kamatoztatja), az egér- és patkányszag, valamint az estike- és a savanyúcukor-illat között. Egyszer, persze már felhasználva történész barátom kutatásainak eredményeit is, érdemes lenne még precízebben bemérni a helyét. Mármint a börtönszagnak a helyét.

A kis öreg, ezt nem mondtam, a kis öreg megérezte, mintha le is reagálta volna mindezt, jóllehet a szemei kialvófélben voltak, azok a mély ráncok valóban akárha sápadt, már nem rózsaszín, ürüléksárga sárba lettek volna vésve, semmi rugalmassággal nem bírtak már. Észrevette, mintha észrevette volna, hogy észrevettem, mintha észrevettem volna, hogy: bennem, éppen bennem minden reménysége. Meg hogy noha nem volt, mégis majdnem lett egy kis visszakanyarodás, visszahajlás is. Feléje. Hogy magamhoz öleljem. Vagy hogy engedjem, hogy ő magához öleljen. Egyszer jártam már így a kórházban, egy beteg a nyakamba borult és sehogyan sem tudtam meggyőzni, hogy nem én vagyok a fia. Persze nem volt visszakanyarodás, visszahajlás feléje, a párkány felé. Éppen az ellenkezője volt. És különben is giccs az egész, amit itt összehordtam. Valóban nem volt, nem történt semmi. Semmi az égvilágon.

Nyomultam a városba. Éppen vették le ugyanis a csillagot a régi városházáról – amit még egy német fogoly tett fel a háború után, – és helyeztek egy nagy, üres pléhkeresztet a helyére. A főbejárat előtti csarnokban, ott ahol a tavankuti asszonyok épp szalmaképeket állítottak ki (szinte melegedni lehet mellettük), meg is tekinthettük a kétméteres keresztet. Előző nap, míg a szalmaképekben gyönyörködtem (mindennap beutaztam Palicsról Szabadkára a szalmaképekhez – az igazság az, hogy a szalmakép esztétikáját készültem megírni Van Gogh elmegyógyintézetben, rács mögül festett utolsó aratási képei alapján, azt az állítást hangoztatva, hogy ha a nagy holland festő nem lesz öngyilkos, életének hátralévő részében szalmaképek készítésével foglalkozik ő is, kizárólag csak a szalmaszál – az utolsó, az arany – lemezeiből készített intarziákat csinált volna a régi ikonok aranyhátterének egyetlen, még lehetséges megfelelőjeként, immár boldogan, minden káros, mérges, gyilkos művészeti energiától megszabadulva, sőt azt is állítva, hogy azok az utolsó aratási képek valójában már szalmaképeknek tekinthetők) nyugodtan fülelhettem a kereszt előtt tolongó emberek kommentárjait. Azon vitatkoztak (féltem, valamelyikük fegyvert ránt, lelődözi opponenseit, engem is ledurrant a szalmaképek előtt), katolikus-e vagy pravoszláv a kereszt? Valaki azt mondta, egyik sem. Hát? Barokk. Ha barokk, akkor pravoszláv. Éppen az, hogy akkor katolikus, ha barokk. Másvalaki azt magyarázta, hogy ez egy olyan anyag, meg is kongatta begörbített mutatóujjával, mire az őrök előugrottak, olyan anyag, amilyenből a tálcák vannak az önkiszolgáló étteremben. Nem rozsdásodik. Csillog örökösen. Alpakka? Igen, alpakka. Látszott az illetőn, nagyon éhes lehet, számára még az önkiszolgáló étterem tálcái is elérhetetlenül ragyognak. Kissé jobban szemügyre vettem. Tényleg egy elpiszkolódott figura volt, ám, lehetett látni, azok közül való, akik a háborúból hazajövet sem a politikában, sem a csempészkereskedelemben nem találták fel magukat, kabátja alatt ott dudorodott a pisztoly. Megint valaki más pedig arról a német fogolyról beszélt, aki levette a keresztet és feltette az ötágú csillagot. Hogy az a német visszajár Szabadkára. Gyakran nyaral családjával Palicson. Hogy megint ő fogja levenni a régit és felhelyezni az újat, illetve hát éppen fordítva, levenni az újat és feltenni a régit. Sok pénzért. Vagy talán nosztalgiából inkább. Onnan fentről, mondják, szépen látta a tavakat: a Palicsot, a Vértót és a Ludast is. Meg hogy az a német híres hegymászó volt, ő hódította meg elsőként a németek közül a Mount Everestet. Az Alpokat, nem, kérdezte az az előbbi figura, aki az alpakkán inzisztált, Nem, nem alpinista volt, kizárólag csak a Mount Everest izgatta. Ő hódította meg a németeknek… Valaki azt ajánlotta, avassuk díszpolgárrá. Kit? Hát azt a németet…

Másnap már fenn ragyogott a kereszt (noha közben beköszöntött a valós ősz – jó lenne szerezni télire egy szalmaképet, legyen minél melegedni, más talán már nem is tud majd felmelegíteni bennünket –, beköszöntött a valós ősz, másik zakót kellett felvennem), amikor az önkiszolgáló étterem (talponálló) mellett elhaladva mintha azt a kis öreget pillantottam volna meg. Tálcával, vakító (alpakka?) tálcával a kezében állt a sorban. És mintha hirtelen, megpillantva engem, elfordította volna a fejét. És megpillantva őt, mintha én is elfordítottam volna a fejemet. Olyan jelenet volt, mint amikor a gyerekek tükrökkel játszanak, vakítanak egymás szemébe.

Nem akartam belekeverni apámat ebbe a történetbe, legszebb lenne egyik történetbe se belekeverni (írjam továbbra is inkább ótatáról, lyukas parafasisakkal a fején, kezében a csicsóka aranyrögével, ótatáról a történeteket), és a csillagot-keresztet sem akartam belekeverni (remélem, biztonságos helyre rakták a csillagot, már most rozsdátlanítani kellene, ne kelljen majd újat csináltatni, ha ismét fel akarják tenni a torony hegyébe, mert ismét fel fogják majd akarni tenni, körülbelül kiszámítható az ideológiák elfáradásának a periódusa, ugyanis az ideológiák nem változnak meg, nem is azért vannak, csupán csak elfáradnak). Valójában senkit, semmit sem akartam belekeverni a történetbe, az a legtisztább, és most semmire sincs nagyobb szükség, mint a tisztaságra, csak azt akartam mondani, hogy ott állt, nem messze a börtöntől, ott, annál az alacsony, semmis párkánynál egy kis öregember. De most mégis arra gondolok (ismét loholok a szalmaképekhez), hogy tán éppen az a kis öreg vette le az ötágú csillagot, megcsúszott, magához ölelte, a vakrozsda a tengericsillag bíborát idézte), és tette fel a fényes, az önkiszolgáló étterem tálcáival (alpakka?) egyanyagú, barokk (katolikus? pravoszláv?) keresztet. Azért állt ott, nem messze a börtöntől, annál a párkánynál, mert várta, hogy érte küldjön a város vezetése (a város vezetése katolikus, a körzet vezetése pravoszláv). Még az is megfordult a fejemben, hogy ő az a német. Hogy azóta itt tartják. Hogy mindig kéznél legyen. Ha cserélik a városháza tornyán a csillagot. És azért hozta a holmiját is magával, mert utána, a nagy jelképek lecserélése után (hiszen a dolog ezután már csak ismétlődhet) szabad. Ostobaság. Istenem, mennyi ostobaság. Kezdjük elölről. És ne engedjük, hogy jobbra-balra csúszkáljon a motívum, jobbra-balra, és le-föl, valamint cikcakkban. Próbáljuk gombostűre tűzni. Kit? Tán csak nem ismét azt a szegény kis öregembert? Végre kiszabadult (persze, ha kiszabadult, hiszen ha nem volt börtönbe zárva, ha nem töltött 60 hónapot, 240 hetet, 1680 napot, 40 320 órát, 2 419 000 percet, 145 152 000 másodpercet a sitten, hanem csak a buszt várta [szemben a börtönnel, az új városháza sarkánál van a palicsi busz megállója], akkor nem is szabadulhatott ki, akkor nem is fog már sohasem kiszabadulni, akkor kint fog elpusztulni, borzalmasan, mint a többi járókelő) és most meg, azon nyomban, szinte a börtön küszöbén, szabadulásának pillanatában, amikor még nem is volt ideje igazán teleszívnia tüdejét: gombostűre akarja tűzni! Mikor lesz már vége ezeknek a karóbahúzásoknak?