A karácsonyfavágó

Vitéz nagyanya bevitte a tisztaszobába a fenyőt. Én hideg szobának neveztem a tisztaszobát. Sehol sem volt olyan hideg – a cukrász jegesvermében meg egyenesen forróság volt: ölelgetni a Tiszából vágott óriási gyémánttömböket, sózni, lefödni őket náddal, és aztán a lángoló kánikulában ismét ölelgetni őket. Talán csak azért volt a tisztaszoba, azért nem számoltuk fel, azért nem laktuk be, mert ott, az egyik felpúpozott ágy tetején őrizték Vitéz nagyapa fekete kalapját. Vitéz nagyapa már rég nem élt velünk, sosem sikerült megtudnom, ő ment-e világgá vagy nagyanya kergette el. Néhány év múlva, amikor majd ismét visszakerül hozzánk, az alsó konyhába zsuppolják, sosem is lesz szabad feljönnie a tisztaszobába, sosem is használhatja többé ünneplő fekete kalapját – egy rossz, két helyen is átlőtt, mérges vesszőkkel átlőtt trópusi sisakban üldögél naphosszat a postakertben… És már láttam a fenyőt, már előbb szemrevételeztem. A padlásfeljáróban, a létra alatti üres lisztesládában volt ugyanis napokig elrejtve. Még egy üres liszteszsákot is rádobtak. Ha netán hullana, esne valami. Jégeső? Hatalmas pelyhekben a hó? Igen, éppen ott, a létra alatt voltak a legnagyobb hóviharok. Őrlés után mindig felhúzódtam a létra legfelső fokára, de még úgy is megperzselték arcomat a lángliszt viharai. Csak akkor támolyogtam le, amikor már le is lakatolták a ládákat, a nullás ládákat. Egyszer meglestem, hogyan készül a fellépésre az egyik vándorcirkusz bohóca: egy zacskó nullásat használt púder helyett. Ami megmaradt, abból lángost sütöttek a kötéltáncosnővel… Sosem volt még kisebb karáncsonyfánk. Nagyanya biztosan nem is tudja majd beleállítani, belecsavarozni az oroszlánkarmú, öntöttvas állványba. Gyanítottam, ingyen kapta vagy a szemétből szedte ki a piacon. A karácsonyfaárusok után maradt örökzöld szemétből. Sokat álldogáltam azok között az idegen emberek között, a galambpiac mögött, a postaudvar magas falánál. Amikor nem néztek oda vagy már a piac után, gyakran tömtem meg a zsebeimet örökzöld tűvel. Valahonnan nagyon messziről hozhatták hozzánk, a szikes mezőre a fenyőket: hó- és hegyszaguk volt. Nem értették, miért ólálkodom egész nap közöttük az erős gyantaillatban. Azt szerettem volna kérdezni tőlük, persze nem tudtam, addig sosem is hallottam a nyelvüket, hogy találkoztak-e ott – fenn édesapámmal? Látták-e ott – fenn a hegyen? Mert akkorra már meggyőződésemmé vált, hogy édesapám új foglalkozása (nincs kizárva velük is kapcsolatban van, titokban nekik is dolgozik): karácsonyfavágó. Szinte a köténye alatt csempészte be nagyanya – nem a karácsonyfát, hiszen éppen azt rejtette előlünk, hogy nem fa, hanem csak ág, ágacska. Ám én nem nyitottam ki a szemem. És így a gyantaillat egész fenyvessé dúsította a gallyat, nem is a gallyat, a gally teljesen mellékes volt. Akkor ott, az ágyban elég lett volna akár egyetlen örökzöld tű is. Ha a nadrágom nem lett volna éppen kimosva (ott lógott felcsíptetőzve a konyhában), különben is erős gyantaillat terjengett volna. Szegény édesanyánk rossz lábaival az előző télen felkapaszkodott volt a feneketlen hóban Dečani fölé, az Átkozottak hegyére (Prokletije). Így pontosan ismertük a helyet, ahol édesapánk rabtársaival, a kis Denccsel, meg a hórihorgas Biberrel irtja az erdőt. Karácsonyfavágóskodik. Aztán (az a két-három év, amíg börtönben voltak, szinte hosszabbnak tűnt, mint az a még hátralévő harminc-negyven év) egész életükben figyeltem őket. Figyeltem a kis Dencset, meg a hórihorgas Bibert, mert édesapámmal raboskodtak. Karáncsonyfavágóskodtak. Sokszor mentem el Dencsékhez és néztem szótlanul, ahogy nagy, erős feleségével őrölték a pirospaprikát. Akárha a fehéren izzó hegyet, az Átkozottak hegyét, ott az albán határon, akarták volna újraformálni pirospaprikából. Amikor pedig egy osztályba kerültem a Biber fiával, mind megvásároltam tőle édesapja halinakötésű könyveit.

Mondanom sem kell, hogy a halina is annak a hegynek, az Átkozottak hegyének világát idézte nekem. Együtt irtották az erdőt, nem a lenti szelídgesztenye-, hanem a fenti fenyőerdőt. Karácsonyfaerdőt. Persze én és majd a család többi tagjai is, ahogy említettem, sosem is neveztük raboknak őket. Valakinek azt is kell csinálni – karácsonyfavágni – jegyezte meg Vitéz ómama. Később, két évtized múlva – Jugoszláviáról írandó (meg mindig írandó, most talán még könnyebben írandó!) szerelmes földrajzom ügyében – egyszer magam is ellátogattam Dečaniba. Napokig ott éltem a szerzetesek között. És borukat iszogatva, sajtjukat, túrójukat eszegetve: néztem a hegyet. Megfürödtem a Fehér Drimben, sőt egy alkalommal sikerült meglesnem, amint fehér lepedők között menyasszonyt fürdettek. Imádkoztam – farkasszemet néztem pontosabban – a gyönyörű (iszonyú) kimart szemű angyalok, az Apokalipszis képei, a zord cárok és királynők között meghúzódó kicsinyke Gyenge Uroš előtt a híres háromhajós, fehérkolostori templomban, amelyet ott, Metóhia legmélyén, még Uroš király alapított, freskóit meg maga Dušán cár festette (1348). A hegyi lakókkal, a hó- és hegyszagú hegyi lakókkal, akik kis, kerek halinasapkát viseltek a fejükön (sikerült szereznem egy vadonatújat és otthon gyakran azzal a halinasapkával a fejemen olvasgattam Biber – borsot jelent – halinakötésű könyveit) a szakállas pravoszláv szerzeteseknek nem volt szinte semmilyen kapcsolata. A hegy pontosan olyan volt, mint amilyennek édesanyánk meséje alapján elképzeltem. Már-már gyanúsnak is tűntem a szerzeteseknek (mint mondogatták, a szakállam miatt tűrtek, majd kedveltek meg), hogy náluknál is jobban ismerem a hegy, a csúcs titkait, hiszen oda fel (2656 méterre!) már csak a határőrök merészkedtek. És hát persze a bebugyolált rabok. A karácsonyfavágók. Ahogy Vitéz nagyanya elcsoszogott a rácsos ágy előtt (nagy ágy volt, olyannyira, hogy bátyámmal ketten aludtunk benne – csak bátyám azon a karácsonyon éppen nem volt otthon, elcsavargott valahová, mint édesanyánk mondta, Vitéz nagyapára ütött, egy napon majd ő is egy rossz, két helyen is átlőtt, mérges vesszőkkel átlőtt trópusi sisakkal a fej én fog beállítani): egy az egyben azt a szép, zord és átkozott hegyet lélegeztem be. Hogy miért is hívták Prokletijének – átkozottnak, nem tudtam, később a Tolnai Lexikonból sem sikerült kiböngésznem (nincs kizárva, a Tolnai Világtörténetben kellett volna utánanyomoznom inkább) és különösmód erről a szerzetesek sem voltak hajlandók nyilatkozni. Nem tudtam, illetve hát pontosan tudtam. Azt az óriás fenyőt lélegeztem be, amivé az erdő és a csúcs, és hát az a gally nagyanya kabátja alatt, áttűnt. Egy kimerevített kép. Édesapám – hosszú rézdrótbajszot növesztett a börtönben, mert valamivel kellett szórakozni – baltával csapkodja, baltával, fűrésszel kivágja az óriásfenyőt. Vár, kivár egy pillanatot. És ez a legcsodálatosabb dolog a világon. Az a pillanat ott – fenn. A szikrázó havon. Az óriásfenyő előtt. Valami ilyen elviselhetetlenül szép látvány miatt kukulhatott meg Vitéz nagyapa is. Csak ő valahol Afrikában, a szív-formájú kontinens kellős közepén. És akkor édesapám: megérinti. A mutatóujjával. Az óriásfenyőt. Mert olyan ügyesen tudták vágni (alig ütött agyon közülük valakit, a két év alatt tán tízet se), hogy aztán csak meg kellett érinteni. És: dől. Dől az óriásfenyő. Ott dőlt szinte súrolva ágyam rácsát. Az örökzöld tűk, akárha valami illatos nyílvesszőfelhő (nagyapa forró világából), arcomba csapódtak. És úgy dől azóta egész életemben. Akkor is, amikor ott borozgattam a pravoszláv szerzetesekkel. Most is hátra kell kapnom a fejem, noha nyújtanám is az arcom. Az a kimerevített kép sosem is lett – lesz újra beindítva. Az óriásfenyő földhöz vágódása sosem is történt-történik meg. Közben tehát volt-van idő bőven a feldíszítésére. Apró énekesek, sasok rúgják a hóharmatot, iramodó mókus csörgeti a jégtüllt. A hóbagoly úgy érzi még bőven van ideje gondolkodni.

Hihetetlennek tűnhet, de más valami is közrejátszott a karácsonyfa (a karácsony) artikulálásában. Kivágásban. A karácsonyfavágásban. Ugyanis éppen azokban az években, ahogy államosították a boltunkat és édesapámat szalicilárusítás (erőspaprika, bors, szalicil) miatt börtönbe zárták, Bácskából felhajtották 2656 méter magasra (miért nem a nagyapát zárták be, hajtották fel, dünnyögött ómama, az szeret kóbászolni a világban): a nevünket is elvették. Visszavonták, nem ismerték el a háború előtti magyarosítást. Nem voltam már Tolnai. Hiába szorongattam állandóan egy kötet Tolnai Lexikont vagy Világtörténelmet a hónom alatt. Nem voltam már Tolnai, hanem: Kracsun. Azért mondom, hogy hihetetlennek tűnhet az eset, mert a szüleim először éppen Karácsonyira akarták magyarosítani a nevünket. Tulajdonképpen csak le akarták fordítani magyarra (mint később kiderült egy magyar nevet magyarosítottak valójában): Kracsun – Karácsony. Tehát ismét Kracsun lettem. És édesapám is már Kracsunként irtotta az erdőt a Prokletijén. Kračun, pogrešan je račun, bosszantotta állandóan az egyik őr. Így abban a dőlő óriásfenyőben ez is benne van. A földhöz vágódás sosem is felhangzó reccsenése, nehéz zaja ezt is artikulálja: Kracsun. Vitéz nagyanya beosont a tisztaszobába a kabátja alá rejtett fenyőgallyal. És pillanatok alatt feldíszítette. Nem azért pillanatok alatt, mert kicsi volt, semmi, hanem mert már annyira a kezében volt, tudta. Ám én, mondottam, nem nyitotta ki a szemem, nem, azután sem. Ezért tarthat még mindig az a díszítés. A sasok, a mókusok, a hóbaglyok segítkezése. Aranydiónk már csak egyetlen egy volt. Ha több lett volna, nem szúrt, vakított volna annyira még lehunyt szemhéjamon keresztül is. Nem tudom, miféle aranyfestékkel – arannyal festhették. Képkeretezőtől, vándor templomfestőtől szerezhették a Kracsun- vagy a Vitéz-dédszülők. Az ezüstdiók viszont állandóan szaporodtak, mert azokat kályhaezüsttel festették. Előző nap akkor is megéreztem a kályhaezüst átható illatát, de láttam, egyik öntöttvas kályhánkat sem festették újra, láttam, felfedeztem viszont, hogy egy csöpp a tisztaszoba gyúródeszkasárgára sikált padlójára esett, ott csillogott, mint amikor a hőmérő – oh, a himlők! – eltörött és szétgurult a higany. Csodálatosak voltak ezek az ezüstdiók, mert az volt a feladatuk, hogy annak az egyetlen aranydiónak a fényét fokozzák, annak az egyetlen aranydiónak, amelynek már réges-rég elférgesedhetett, semmissé száradhatott a béle. A meglepő éppen az, hogy mint tíz-húsz év után megállapítottam, nem férgesedett el, nem száradt semmissé. Nem, ugyanis amikor tíz-húsz év után ismét kezembe vettem, azt kellett látnom, hogy meg van fúrva. Meg, szépen, szakszerűen. Vagy bátyám foghatta satuba és fúrhatta meg, bányászhatta ki a belét vagy pedig azon az égígérő fenyőn fúrhatta meg erős csőrével egy metóhiai holló. Nincs kizárva, éppen fehér holló. És így voltam az angyalhajjal is, amit gyors, beidegződött mozdulattal hajított az örökzöld gallyra Vitéz nagyanyám: abszolút angyalhaj. Mert olyan volt, ugyanaz valójában, mint édesanyám éjjeliszekrényének a fiókjában megboldogult Gyöngyvér húgocskám gyűrött újságpapirosba csomagolt tincse. Ma meg már rég fel is cserélődött a tudatomban: karácsonykor Gyöngyvérke húgom hosszú fehér tincseit dobáljuk az óriásfenyőre, édesanyám viszont angyalhajat őriz a gyűrött, ’41-es újságpapirosban. Az angyalhaj feldobása után végezetül még csak egy madárkát csíptetett a gallyra. Mégpedig a barázdabillegetőt. Ha egy madarat kellett volna kiválasztanom, mindig is a barázdabillegetőt választottam volna. A barázdabillegető volt a madaram. És most is az. És az is marad. Ez az üres kanüllökből összeszerelt örökmozgó (perpetuum mobile). Néha felröppenve, mintha cigánykereket hányna a repülő préda után, de farkával mindig úgy billen, hogy talpra kerül, írja róla jó öreg mesterem.

Volt még egy félig elégett csillagszórónk is. Nagyanya ahogy meggyújtotta, csak akkor sikított fel: Megjött a Jézuska! De én akkor sem nyitottam ki a szemem. Mert akkor meg azt hittem, hogy megvakultam. Mind erősebben nyomtam az arcomat a rácsokhoz. Mert én voltam belül a rácson. Kis csíkos hálóingemben. Édesapám fenn állt – ragyogott szikrázó rézdrótbajszával a csúcson.

Látom dideregsz. Abbahagyom. És megígérem, legközelebb Afrikáról, a szív-formájú kontinensről mesélek, arról a kis fekete hölgyről, Almáról, aki miatt Vitéz nagyapa, minden jel szerint, egészen Mozambikig kóbászolt két helyen is átlőtt, mérges vesszőkkel átlőtt trópusi sisakjával a fején.