A zeppelin

Szabolcsnak

 

Nagykés volt, csak megállás nélkül fenték, elköszörülték. Ahogy felsikított a köszörű – szerette a fenyő- (igen, éppen a fenyőről, az égig érő fenyőkről volt szó), szerette a fenyő- meg a köszörűköveket –, ahogy felsikított, már ott sorakoztak a gangon a kiforrázott bödönök. Aztán lassan elfogyott minden, a kés is. Akárha az üres bödönt kaparták – az üres bödön falán fenték, köszörülték volna. Sokáig – valójában máig – nem értette a vádat, a vádak vádját (mert akkor jelentették fel először rendőrségen): behatoltunk a lakásba és megkevertük a zsírt, nyomokat hagytunk – felismerhetőeket – a zsírban. Csak akkor értett meg belőle valamit (azt a részét, amely az éhséghez tartozott), amikor megpillantotta a Farkas gyerekeket, ahogy ültek körben a kövön – hogyan lehetséges olyan kis, szűk spájzban körbeülni? –, és egymásra vicsorogva kanalazták a zsírt. Csak akkor értett meg belőle valamit, jóllehet a későbbi évek vádjai sem lesznek majd kevésbé abszurdak. Megkevertük a zsírt. Ma már tudni véli, ha egyszer felakasztják, a vád akkor is így fog hangzani. Megkeverted a zsírt. Már csak a neve volt nagykés, valójában ugyanannyit fogott a kenyérből, mint a berakott nyelű kiskés, semmit, mint halasbicskája. És hát magával a kenyérrel is történt valami.

Boltjukban például már évek óta nem látott élesztőtömböt. Élesztőtéglát. A világ legszebb szerszáma (hangszere), az élesztővágó íj, ott hányódott lehangolódva a pulton, az üvegharang mellett, amely alatt nem volt semmi – még krumplicukorrög sem (néma volt). Most a bolt egész készlete fogyott akkorára, mint amennyit azelőtt letört a tömbből, lemorzsolt magának, mint amennyit azelőtt rendszeresen megeszegetett a konyháig menet. Felfújódsz, kiáltotta el magát az anyja. És ő érezte, ahogy tényleg fújódik, fújódik fel, mint egy szivar alakú léggömb: a zeppelin. Mi szeretnél lenni? Ha megnősz. Szinte naponta azzá tudott lenni, amivé a felnőttek sem: zeppelinné. Később, ahogy államosították a boltjukat és a zadruga előtt kellett sorba állni élesztőért – élesztő nélkül is fel tudott fújódni: zeppelinné. És elhajózni a világ felett, Igaz, aztán elég volt egy tű, sőt még tű se kellett, elég volt egy szúrós tekintet. És csúnyán aláhullott. És rossz törlőrongyként hányódott az emberek között. Míg egyszer csak ismét nem kezdett fújódni: zeppelinné. Szerette nézni a bakpulykát. Szerette volna tudtára adni, csak még egy kicsit kellene fújódnia – és zeppelinné lehetne. És egy zeppelin viszont: szebb, mint a páva. Szinte megállás nélkül sikított a köszörű. Akkortájt már disznó sosem. És mégis nagykés volt. És bödön. És mégis egész karéj kenyér.

Már akkor sejtette, magával a világgal, a szerkezetével lehet baj. Egy semmis gép-, egy még semmisebb öntési hiba. Amelytől azért aztán akár az egész is felrobbanhat. Mert – és erről akart beszélni – csak az egész zsíros karéj szokott volt kiesni a kezéből, a girhes kis szeletkék, darabkák, vagy mondjuk példának okáért a görhe csücske sosem. Kizárólag csak az egész karéj. Mintha csak attól futotta volna el a lila, attól feketedett volna meg hirtelen a lába ujján a köröm. Téglába rúgott. Minden egyes tégla – szinte már egy sem volt ép, egész – kimozdult, szabálytalanul helyezkedett el, máskor mégsem rúgott soha téglába. Csak ahogy kirohant a zsíros kenyérrel. És a fájdalom gyökere mégsem a körömházba nyúlt, hanem valahol a gyomorsavat spriccelő mirigyek tájékára. Látta, ahogy kiesett – elrepült kezéből a kenyér. És az az abszolút semmis hiba a világ szerkezetében, öntvényében szintén ide volt lokalizálható. Mármint hogy törvényszerűen a zsíros felével esik a porba. Igen, talán elfogadható lett volna a világ, a világ kis és nagy törvényei – ezt a kurva közhelyet kivéve. És ezt a törvényt, törvényszerűséget miért nem tanulták? Bátyja fizikakönyveiben sem találta.

Már kirepült a kezéből. Ám az első fordulatnál – életében először – sikerült, mintha sikerült volna megállítani a filmet. Az első fordulat alapján egzaktul ki lehetett számítani, hány fordulatot tenne még meg a földig. Most állt a levegőben. Jóllehet nem is volt levegő az. Légüres tér sem persze, mert akkor megnyugodhatott volna. Úgy marad lebegve – minden. Az sem lett volna baj, ha nem éri el. Ha sosem is haraphat bele. Mert már különben sem erről volt szó. Arról az abszolút semmis hibáról. Közhelyről. A hittanórán egyszer megkísérelte kifejteni, hogy a Teremtő csupán egyetlenegy csöpp hibát ejtett, hogy éppen itt vétette el Művét, de beleveszett. És a tisztelendő tíz hiszekeggyel büntette. Csak ne zuhanjon a földre. Ne ütődjön – ne ragadjon a földhöz. Mármint hogy ne hegesztődjön a Glóbuszhoz. A Glóbusz ne ütődj ön hozzá. Ne pattanjon, ne repüljön neki. Így is le lehetne írni azt a semmis hibát, azt a közhelyet: nekirepül a Föld a Zsíros Kenyérnek. Közben repülhetne szépen tovább a Semmibe. Tőle akár párhuzamosan is repülhetnének. A Zsíros Kenyér. A Glóbusz. A Zeppelin. Párhuzamosan a Lila Semmiben.

Mozdulni kellett volna. Elkapni persze már késő. Ez egyértelmű volt. Az ágyból kellett volna mozdulni. De a folyó kiszívta az erejét. Már két napja virágzott. Viharozva. Csontjai elenyvesedtek. És most, ahogy megszáradtak, hirtelen kiürültek. Akárha egy idegen nyaláb csonttal (bambuszcsont) hevert volna.

Mozdulni, hiszen álmában is érezte – látta, ahogy vaksötétben lát, érez az ember, jóllehet fényesség volt, plusz még reflektorok is – ágya mellett az ablakot.

A fát.

A fát ölelni magához az álom helyett.

Az alföldi kisváros egyetlen csupasz fenyőjét, amely akár egy létra. Egy gyökeret vert fényes létra. Ölelni a gesztenye – a lógesztenye vastag ágát. Még az volt legközelebb az ablakhoz. Az nőtt legszebben – legvadabbul (mert egy régi emésztőgödörbe tekeredett a gyökérzete).

Azt a nagy, önfejű, idegbeteg, kemény szájú lovat adták neki. Először éppen azt. Talán csak azért is tartották, hogy a süldő zsokékat felavassák. És sehol sem találta a hakamort. Úgy tették fel rá. Át kellett haladni a külvároson, a csatornán. És a csatornahíd közepén ledobta. Ha legalább a vízbe – a vágóhíd, nem is vágóhíd: konzervgyár bűzös vizébe dobja. Hallotta: eltört a keze. De a másik kezével sikerült elkapnia a kantárt és visszatornáznia magát a nyeregbe. A járókelők tisztes távolságról figyelték a kis kalapos gyereket, a süldő zsokét a hórihorgas lóval. Törött kezével ölelte a ló meleg nyakát. Az edző nem volt hajlandó meghallgatni a panaszát. A verseny után neki kell visszavinni a lovat. Aztán tőle akár meg is halhat. De csak aztán. Nőtt, dagadt a karja. A szénabálák között többször elájult. Érezte, zsázsát préseltek az egyik bálába. Egy üveges tekintetű, törpévé zsugorított agg zsoké dobta fel a nyeregbe. Ismét átölelte a ló forró, gőzölgő nyakát…

Kimászni. Átjutni a sötét ablakon. Átölelni. Hiszen lehet, már nem is a lógesztenye van ott. Hanem a hüllőtestű platán. És azt nem is kell ölelni. Ezekkel az eltöredezett, üres csontokkal. Az ölel téged. Tekeredik rád. Az élő ivor. Az egzotikus óriáskígyó. Sosem nézett utána – most meg már úgyis késő –, az óriáskígyók is vedlenek, levetik, mint a siklók selyemüngöcskéjüket. Nem selyem az persze, hanem páncél. Pattog le róla a páncéling. Valaki azt mondta – épp ablaka alatt –: az ifjú szobrászokat platánerdőkbe kellene küldeni tanulmányútra. Nem véletlen éppen Görögország az őshazája. Holdfényben egészen márvány a platán. Véshetnéd, faraghatnád – ha már nem lenne kifaragva. Eleve és abszolút platánná. Az isten lábává. Milyen cipő illene rá? Nincs oly ortopédcipész-mester, aki ezt megválaszolhatná…

Vagy ha a százéves dióval cserélt volna a gesztenye, talán még az lenne a legjobb. Az könnyebben is változtathatná helyét – rég kivágták. Alatta taglózták a bikákat, belefulladt a vérbe. A szó szoros értelmében. A dió. Belefulladt. A vérbe. A dió nyugodt. Tán még a platánnál is nyugodtabb (nem kígyózik magában). Nem hűl rá hüllőként az emberre – ha nagyon ölelgeti. Csak csörög. Nem kígyóként persze. Merre? Nem is csörgés az. Érezte a mocorgást. Fenn leledzel – majdnem az álommal azonos állapot ez – a dión. És egyszer csak érzed: van még valaki rajtad kívül a fán. Az őszi lombban. Pedig úgy tudtad, nincs senki az udvarban, a házban, talán az egész világon sincs senki. És akkor valami mocorogni kezd feletted. A lombban. Az ég lombikjában, nem tudod eldönteni. Angyal? Talán. Mert érzed a toll illatát. És akkor hirtelen akárha satuba fognának. Valami nagyon intenzív dolog történik. Valami bezúzatik. Valamit megfúrnak. Gyémántot? Elefántcsontgolyót? Koponyád? A világot? És akkor varjú lebben. Látod szarucsipesze, mocskos, repedezett, feketeszürke szarucsipesze között a diót. Kiejti. Kis lyukas fekete koponya. A tenyereden. Sajátod? Bámulod, vizsgálod, piszkálod: üres. Ezer év múlva azt mondják: ez a törpe fejlövést kapott…

Az ablakon tehát mégsem menekülhet. A fák andalító alibije egyetlen síkban. Csak az ágy túlsó oldala marad akkor. Felébredni. De akkor meg még hangosabb lenne földhöz csapódása. A kenyérszeletnek.

Ott a cipője. Érzi a bőr illatát. Deformálódott a feje. Szétverték a csúcsok, széttrancsérolták a lapályok, mint a bokszolók fejét. Már-már idiotikussá. Zsíros fényében – a legmagasabb fény ez, mégis – ott az avasság illata is persze. Idiotikus. Avas. És mégis az a cipők között, ami a vizek között a forró, az égre spriccelő, az égre csapódó gejzír: gojzer!

Közben az üres bödönt kaparja a kés. A mind kisebb nagykés. Be volt készítve a kisbalta is.

Éppen az ágya mellett levő ablakot nyomták be a tolvajok. A rablók. Bekenték sárral az üveget. Sáros üvegcserepek hullanak némán. És hulltukban azok is megállnak. Akárha ugyanazon a filmen. Noha mondtuk, se légüres tér, se film. Az apja már második éve börtönben volt. Szalicilárusítás miatt. Az a vád is ugyanolyan abszurd volt. Szalicil-árulás. Megkeverte a zsírt. Nyomokat hagyott a zsírban. De nem szalicilért jöttek. Rablóknak nem kell szalicil. Nem raknak el befőttet, nem dunsztolnak. Nem gyújtanak keresztbe tett kénlapokat a nagyszita alatt. Nem buknak el ilyen bagatell dolgokon. Az államosított boltból hazamentett félkész cipőtalpakért jöttek. Elvitték a féltalpakat, mondta reggel az anyja. A gyerek a kisbaltára pillantott. Édesapja is felébredt akkor már a barakkban. Durván felverték. Lassan, módszeresen fáslizta (arrafelé, délen katonáskodott is – akkor még fáslizták egyennadrágjukat), bugyolálta a lábát. Bugyolálta. Nyáron a kígyók, télen a fagy miatt. A felhők felett irtották az erdőt. Karácsonyfairtók. Minden másodikukat agyönütötte a fa. Azok a fenyők a szó szoros értelmében az égből zuhantak. És onnan nem várták. Onnan csak jót. Más fákhoz szoktak. Olyanokhoz, amelyekre fel lehet mászni. A tengeren olyan kék a hajnal, mint ott fenn. A fenyők között. Öleled a fűrészed. Ki ne lopják az élét. Mint a cigány a hegedűjét a hóban. Nem tudták kitépni a kezéből. Valaki azt mondta, előbb ki kell olvasztani.

Egyik barátja csokoládégyárban akart dolgozni. Ahol jön ki. Ő az élesztőgyárban. Egy nyáron eljárt vályogtéglát vetni a cigányhoz. Nem fizetett neki. Azt mondta, lemuzsikálja neki a tartozást. Álltak kint a sziken, és a cigány hegedült neki.

Egy óriás zeppelin képét őrizte az inge alatt.

Szerkesztett magának egy csöpp íjat. Valaki nevetve megkérdezte: mire jó egy ilyen csöpp íj? Miért ennyire felajzva? A csöpp íj után tapogatott. Álmában? Igen, mint a féreg az almában. A csöpp ajzott íj után. Védekezzen? Ne. Lője át – vessző nélkül – a világ szívét. Állítsa meg ezt a hibás gépet végre. Akármit is gondol a megboldogult tisztelendő és a fizikatanár. Szerette a pillanatot, amikor leáll a téglagyár, a villanytelep, a malom. A liszt – egyetlen szem lángliszt (nullás) rezegve áll meg a levegőben. Megáll minden. Akkor áll saját lábán a világ. Ahogyan most állt az ágya alatt a cipője. Beleugrani, most egzaktul érezte: öngyilkosság lenne.

Mert éppen az a pillanat lenne ez, amikor a Föld – az istenekkel, angyalokkal, zsázsával, hangyákkal, zsiráfokkal, a platánnal, a zsonglőrrel, zsugorított kis zsokéval, a koromlila hollóval, a kilyukadt zeppelin tömérdek rongyával, szelíd- és vadgesztenyével, lyukas dióval –, a Föld a Zsírhoz csapódna. Arccal.