Hamuka

 

Kanárink – Oszkár: abszolút. Valahogy a hangja is citrom: citromvékony.

Papagájunk – Hófehérke: szintén, csak némileg másképpen. Ugyanis tényleg hófehér. Csak a háta közepén van egy, egyetlenegy (hány toll kell ahhoz, hogy egyetlenegynek tűnjön?) égkék toll. Minden bizonnyal azért, hogy valami mutassa, tükrözze, hogy valami kimondja: hófehér. Mert a hófehér nem tudja önmagát artikulálni.

Épp tegnap beszélgettem telefonon veszprémi biológus (költő) barátommal. A praktikus ügyek megbeszélése után megemlítettem neki, hogy valami borzalmas veszprémi esetről hallottam a minap a rádióban. Igen, mondta, az ő autóját verte szét egy fiú, az, akit aztán lelőttek. És ő mindezt végignézte tetőablakukon, amely afféle csillagvizsgálóként szolgált neki, s amelyen én is szerettem volt nézelődni szép veszprémi napjaim alatt… Beszélgetésünk vége felé megjegyezte, új íriszt szerzett csopaki kertjébe, ahol már van gránátalma, füge, náspolya is. A sárga és lila íriszek mellé egy új tónust. És egzaktul elmagyarázta, milyen színű is az az új írisz. Olyan: tejkék. Mert, tette hozzá, a kék szem sem kék. Hanem? – kérdeztem. Fehér. A kék szem fehér? Igen. Borzalom, gondoltam, egy fehér szem! A mögöttes szemcsarnok feketeségének köszönhetően lesz kék. Önts csak egy kis tejet fekete papirosra… Míg mind egzaktabbá emelkedő értekezését hallgattam, arra gondoltam, a lét mögött is van egy fekete csarnok, és minél nagyobb, feketébb az a csarnok, a lét annál szebben mutatkozik. Befejezésül persze azt is megkérdezte, min dolgozom éppen. Hímeltem-hámoltam. Pontosabban, nem is pontosabban, hanem egészen pontosan: hamukáztam. Nem mondtam neki, hogy egy új opuszba kezdtem

SEMMIKÉK

címmel.

És hogy az új opusz első darabjában éppen az általa is jól ismert (ismert, hangsúlyozom, mert csodálni ő, mint zeneszerző barátom is, kanárinkat csodálja, Oszkárt élő műanyag citromnak nevezi – s erről nekem minden egyes alkalommal az elmegyógyintézet udvarának azok a kiszáradt kis fái jutnak eszembe, amelyekre a betegek műanyag citromokat, sosem is valósabb, savanyúbb terméseket aggattak!) Hófehérke színének meghatározását tűztem ki célul, persze az én naiv, lényegében impresszionista színtanom szerint…

Szóval, olyan Hófehérke hátán az a kék toll, mint amikor vizet tartunk a tenyerünkön. Akárha illó azúrfolt lenne a háta közepén. Persze ügyelnem kell, nehogy aránytalanul több teret szenteljek annak az egy, egyetlenegy (jóllehet valójában több) kék pihetollnak, még akkor sem, ha, mint Rilke mondja: „Es liese sich denken, das jemand eine Monographie des Blaus schriebe. (Ez arra enged következtetni, hogy mindenki a kék egy monográfiáját írja.)”

Kanárink, Oszkár: megállás nélkül énekel – szúr azzal a végtelen citromtűvel.

Papagájunk, Hófehérke: néma. Majdhogynem néma. Legalább is nem beszél, nem szaval, nem énekel. (Feleségeméknek volt egy papagájuk, amely megállás nélkül a Talpra magyart szavalta, méghozzá a vezető pesti színészek manírjában.) Majdhogynem néma, mondtam. Ugyanis kis harangforma, bronzszínű alumíniumcsengőjének hangját, azt tudja utánozni. Istenem, sosem szebb tónust!

Fiam egy új lemezt hozott: Magyarország nevezetes harangjai. És ezen végre azonosítani tudtam a tónust – azonosítani a XI. századi csolnoki harang hangszínével, amelyet az esztergomi Balassa Múzeumban őriznek. A tasak kísérőszövegében olvasom: „A jó harangöntőmesternek – amellett, hogy tökéletesen kell értenie a bronzöntés technikájához, különben a műve nem lesz időtálló – komoly hangtani ismeretekkel is rendelkeznie kell. A harangöntő tehát nemcsak mester, hanem művész is. De művész abban az értelemben is, hogy keze munkáját nemcsak a fülnek, hanem a szemnek is tetsző módon kívánja megalkotni… A kereszténység felvételét megelőzően nem voltak Magyarországon harangok használatban. Szent István idejében (vagy talán már Géza fejedelem alatt) a hazánkba érkező első térítők ismertették meg népünkkel a harangszót…”

Gubbaszt Hófehérke mozdulatlan, s közben nyelvével, vagy én sem tudom pontosan, mivel, harangoz vékony, akárha papírfalú csöpp koponyájában. Igen, harangoz, anélkül hogy a bronzszín alumíniumcsengőhöz – haranghoz – érne csőrével…

Macskánk – Hamuka: abszolút puha. Különös, hogy a szürke, a hamu puhább, mint a hófehér, mint a hó. A hófehérben van a csöpp kékítő (egy szem kékítőgolyó) mellett egy kis keményítő is. Csörög szinte.

Hamuka azon a napon jelent meg nálunk, amikor nagy fekete dogunk elpusztult. Megérezte, hogy egy pillanatra megszűnt nálunk – legalábbis a macskákat illetően – a veszély. Az anyja vezette át, tette be hozzánk a vaskerítésen.

Az első néhány napot kivéve, amíg a gyerekek kényeztették, vajban-mézben fürdették, nagy háborúzás volt Hamuka élete, 30 éves, 100 éves háború. Patkányokkal küzdött a kamrában, az istállóban, az ólban. És ez egyáltalán nem esett nehezére, ha afféle honoráriumként olykor beengedtük magunk közé a nappaliba, a hálószobába. Míg nagyállatokkal – marhákkal, disznókkal, kecskékkel – bajlódtunk, persze nem volt időnk Hamuka háborújára figyelni; bikákat nevelni teljes koncentrációt követel, akár egy torreádortól. Tényleg érdekes és felettébb szép is, hogy sosem voltam annyira koncentrált, mint amikor reggeltől estig bikák között mozogtam. Mondtam, nem volt időnk Hamuka háborújára figyelni, ám egy napon észrevettük, hogy a tömérdek dara, moslék, táp ellenére eltűntek a patkányok.

Amilyen intenzíven dolgoztunk mi, olyan elszántan dolgozott Hamuka is. Egyáltalán nem igényelte a figyelmünket. Egyetlen probléma mutatkozott csupán. Persze ismét kutya képében. Ismét olyan kutya került hozzánk, aki nem szerette a macskákat. Vizslánk nem akarta átharapni a gerincét, mint a dog, hanem féltékeny volt (lett) Hamukára. Mondanom sem kell, a féltékenység is felettébb kínossá, terhessé tud lenni. Vizslánk ugyanis nem bírta elviselni, hogy Hamukát olykor beengedjük a lakásba, őt meg nem. Különösen akkor vált ez nyilvánvalóvá, amikor felszámoltuk nagy állatállományunkat, amikor a hirtelen beállt gazdasági válság miatt lemészároltuk a bikákat, disznókat, és mind kevesebbet tartózkodtunk a hátsó udvarban.

Egész nap itt várakoztak a teraszajtó előtt. Ha feltűntünk, a vizsla azonnal elkapta Hamuka grabancát, és mint egy retikült, a hátsó udvarba vitte. Ott a szó szoros értelmében földbe verte, taposta. Noha ebben a verésben, taposásban volt némi játékosság, szeretet (mi más is a féltékenység?), mégis felsértette fültőnél a fejét. Mind többször. És a seb egyre nőtt. Elvittük az állatorvoshoz, aki kutyáink révén jól ismert bennünket (nem gyerekjáték egy félmázsás dogot felfektetni a műtőasztalra). Injekciókat, porokat kapott. De, mondom, a seb egyre nőtt, hasadt szinte. Végül már nem maradt bőr (szőr) a fején. A kutya egyszerűen megskalpolta Hamukát. Megskalpolta a szemünk előtt. Vendégeink majd elájultak, ha Hamuka véletlenül az ölükbe ugrott. Mi végül már megszoktuk, de idegennek tényleg borzalmas lehetett egy félig nyúzott lényt tartani az ölében, netán jólneveltségből még simogatni is.

Keservesen nyávogva (sírva) kéredzkedett egész nap. Ha beengedtük, ha sikerült beszöknie, besurrannia a lábak között, vagy befurakodnia a kiszakadt szúnyogháló résén, vacogva tapadt hozzánk.

Az utóbbi hónapokban már mást sem csinált, mint ült a konyhaablakban a kaktuszok között (onnan nem vette le a vizsla), és keservesen nyávogott. Sírt.

Az utolsó hetekben-hónapokban ez a sírás egészen elhalkult, elfáradt, elfogyott (elfelejtettem említeni, hogy a nagy háborúzásban elvesztette a fogait is), ám közben keservessége alig elviselhetővé fokozódott.

Krleža írja valahol – éppen az ilyenfajta semmis krónikákat (mint ezek az én Semmikéim) bírálva –, hogy csupán a detaillok jegyeztetnek fel bennük; ám: „Nitko nema pregleda o količini patnje.” (Senkinek sincs áttekintése a fájdalom mennyiségéről.)

Ült Hamuka a parazsat hullajtva virágzó kaktuszok között, és némán sírt. Egyértelmű volt, hogy ez már a vég. A vég tónusa.

Aztán ahogy elérkezett maga a vég, Hamuka eltűnt. Titokban ki-ki elsiratta, meggyászolta, de „hivatalosan” úgy kezeltük a dolgot, mintha csak elcsavargott – eltávozott volna. Jó ideig birkóztunk lelkiismeretünkkel (közben persze más állatok is múltak, szenvedtek ki nálunk, elég annak a szegény libának a hosszú kínlódására, halódására utalni), de aztán lassan túljutottunk rajta, kezdtük megszokni, hogy Hamuka nincs, hogy kevesebb a bolha, hogy ruhánk (szemben lelkünkkel) immár nem szőrös, satöbbi és etcetera.

Egy napon aztán nagy megdöbbenésünkre: felhangzott ismét Hamuka hangja, fel halk, keserves nyávogása. Sírása. Ám ahogy kirohantunk a teraszra, sehol senki. Kutyánk horkolva aludt a terasz hűs csempéin. És ez aztán szinte mindennap megismétlődött. Megijedtem. Megrökönyödtem, igen, félni kezdtem: hazajár a lelke. Hamuka keserves lelke hazajár. Haza, hogy büntessen bennünket végtelen. Elhatároztam, végére járok a dolognak. Titkon abban reménykedtem, fiam vette fel magnetofonszalagra, hogy emlékezzünk rá, Hamuka hangját. Dokumentálta keserves sírását. Lesben álltam. Elszörnyülködve kellett megállapítanom (látnom-hallanom): Hófehérke utánozza Hamuka hangját. És ebben az elszörnyülködésben az is benne volt, hogy ez már így lesz Hófehérke haláláig. Meddig él egy papagáj? De aztán meg azon szörnyedtem el, hogy nem elég Hamuka halála, immár Hófehérke halálát is akarom!

A dologhoz nem fért kétség: Hamuka keserves lelke átköltözött Hófehérkébe. Hát igen, ezért kellett az a ropogósra keményített – azúrral ellenpontozott, megcsillantott – abszolút fehér. Hófehér. Szűzfehér. Azért, hogy ezt a még nem tapasztalt finomságú (finomságában elviselhetetlenül erős, brutális) keservet, az abszolút tónust intonálni tudja. Azt mondottam, sosem szebb tónust, mint Hófehérke akárha évszázadok mélyéről visszhangzó harangszava. Hát tévedtem.

Az események felgyorsulásával, brutális fordulatával persze nem jutott már több idő a semmis nüanszok, tónusok megfigyelésére, szorgalmas és alázatos regisztrálására. Semmikék feliratú tefterem elkallódott. Majd évi szabadságom alatt (különös ilyen időben szabadságra menni) hosszabb ideig (36 napig) külföldön tartózkodtam. Állatállományunkra Marcella, a takarítónő ügyelt.

Visszatérve két dologra lettem figyelmes. Vizslánk megbetegedett, alig bírt kivánszorogni házából. Távollétünk és az udvarunkat átrepülő helikopterek, katonai repülőgépek kórságossá tették, majd mély mélabúba zuhant. Orvoshoz kellett vinni. A mai napig nem épült fel szegény, ahogy ismerőseink is megállapították, tíz évet öregedett.

Mi van a telefonnal, kérdeztük szinte egyszerre feleségemmel egymástól. Állandóan csöng. Ez azért volt felettébb kínos, mert az események felgyorsulása és brutális fordulata után nemigen mertük felvenni a kagylót, ugyanis a katonaügyosztály először többnyire telefonon tapogatózik a behívandó illető felől. És mivel lassan mindannyian – a fiam, lányom élettársa, valamint már jómagam is – behívandókká lettünk, senki sem meri felvenni a telefont.

Visszatérve a szabadságról – amelyet bizony nem az Adrián töltöttünk, először nem töltöttük az Adrián – arra gondoltam, állandóan kereshettek, ha még a falak is átitatódtak telefoncsengéssel. Igen, először azt hittem, valami visszhangról lehet szó. De aztán, néhány nap alatt, végére jártunk ennek a dolognak is.

A helyzet a következő. Hófehérke abbahagyta a harangozást és a halk, keserves nyávogást, ám közben: áttért a telefonhívásra! Nagy magányában állandóan a telefon berregését hallgatva tökéletesen megtanulta utánozni. Éppen csak egy tónust kellett élesíteni a harangozáson.

Most akárha egyfolytában keresnének bennünket. Akárha állandóan hívnának be. (Jóllehet már önkéntesen is jelentkezni kellene.) Egyelőre még nem döntöttem, Hófehérkével végzek-e (a könyörtelenkedés, lám, ránk is átragad), avagy a telefonkészüléket töröm össze.

Mondanom sem kell, az események felgyorsulásával, brutális fordulatával Hamuka emléke is teljesen elhalványult. Csupán egyszer kaptam fel a fejem, amikor valaki (minden bizonnyal biológus-költő barátom) azt mondta egy virágra: hamuka. Hogyhogy, kérdeztem. Úgy, hogy ennek a csöpp fehér virágnak hamuka a neve. Nézd meg a növényhatározóban. Megnéztem, s a hamukára vonatkozó sorokat, mint utolsó bejegyzést, átmásoltam a növényhatározóból a közben ismét előkerült Semmikék feliratú tefterbe: „Az egész növény csillagszőröktől szürkés. Száraz gyepekben, homokbuckákon gyakori.”

Majd kezemben a tefterrel hosszan elméláztam ama fekete csarnok mibenlétén, amely, mint írtam volt még a békeidőkben, minél nagyobb, minél feketébb, a lét annál szebben mutatkozik, annál szebben hangzik. Hát most nagy, nagyon nagy, hát most nagyon, nagyon-nagyon fekete.