No politik!

A Margitszigeten történt, kezdett meséjébe a szakállas, jóllehet, akárha valamit folytatva. Még nem robbant igazán a tavasz, sőt azon a napon pontosan lehetett érezni, ahogyan vacillál, vacillál az idő, vacillál minden, a mindenség – visszaforduljon-e a télbe, vissza örökre, vissza az örökös télbe. Mondom, még nem robbant, igaz, a természet isteni robbanása sosem is tetten érhető igazán… Már úgy tűnt, belegabalyodik saját szavaiba, ő is csak vacillál végtelen, és nem lesz semmi történet, csak valamilyen végtelen variációk lesznek a tavasz robbanásáról. Mind idegesebben markolászta szakállát, társa, aki épp gombot varrt fekete bársonyzakójára, attól kezdett félni, egyetlen mozdulattal kitépi az egész szőrgubancot, a hol szikrázó, hol lángoló réz drótkefét, meg attól még jobban, hogy valahol az atomgombánál fog kilyukadni, az atomgombánál, amelyről egyszer azt írta: szép, méltó isten színpadához, máskor meg azt, hogy abban a gombában maga az Úristen mutatkozott… De a dadogás – vacillálás/variálás – lassan mérséklődött. Társa abbagyta a varrást, a történet ugyanis mégis beindulni látszott.

Behúzott nyakkal sietett az észrevétlenül olívzölddé színeződő szigeten, hogy minél előbb elintézettnek tudja aznapi sétáját, szégyenlős joggingját. Egy hónapja élt már Budapesten, és még egy hete volt hátra. Arra gondolt, majd inkább kivesz egy könyvet a Vár szép rózsaszín márvány könyvtárában a Nyulak szigetéről, minthogy az éles, az otthoni kossavát idéző szélben csörtessen összevissza. És akkor a sétányok egyik kis, kavicsos deltájában ott termett előtte, ott állt, elállva útját, súlyos pompájában. A liliomfa. Hallani lehetett a sétány kavicsának csikorgását, ahogy megtorpant. Gyorsan rá akart gyújtani, de a szél kétszer is eloltotta gyufáját. Igen, kedvenc szerzőjét idézve próbált szabadulni az elviselhetetlen látványtól. Magától a robbanástól. Gratulálok, mondta.

(Jaszukicsi cigarettára gyújtott, és gratulált a különc magnóliának.)

De a mosoly arcára fagyott, érezte, pontosan tudta, nincs több alibi, innen már tényleg nem vezet egérút, e kis delta maga az Egérút, érezte egzaktul, itt-tartózkodásának hetei alatt úgy-ahogy összetákolt, aládúcolt élete most, ebben a pillanatban omlott össze. Odalépett a fához. Pedig félt tőle. Pedig arra gondolt, megfordul, elrohan, a Keleti pályaudvarig meg sem áll. Odalépett a fához. És máris érezte, valami emeli, valami angyali lift felemelte az intenzív lombba. Nem fért hozzá kétség, a lomb szűz intenzitása húzta, emelte magába. Fenn volt a fán. Már vagy tíz éve nem mászott fára. Már teljesen elfelejtette a törzs, az ágak érintését; ölelését. Rezgő tenyerei között tartotta az egyik nagy, fehérrózsaszín húsú kelyhet. Három napja a ZOO-ban – ugyanis ha nem a könyvtárban gubbasztott (az egyik bácskai szerző kiadatlan kézirata felett), akkor a Füvészkertben vagy a ZOO-ban ténfergett – érzett valami hasonlót a flamingó előtt. A nagy, rozsdásan vedlő, redves ragadozók között a flamingók rózsaszín havának feltűnése érte ilyen váratlanul. Az előtt a madár előtt találta ilyen védtelenül magát, akárha ő maga is rózsaszínre nyúzva. Első gondolata az volt, tenyere közé fogja, arcához érinti – megtörli arcát azzal a rezgő, skarlát selyemmel. Valójában most, kezében a húsos kehellyel – amely noha hószínű volt, mégis látszott, vérrel tele, itt-ott a szirmok szélénél átizzott – úgy érezte, azt a flamingót tartja, azt a flamingót simogatja, annak a flamingónak a lényét, lényének leglényegét sikerült megragadnia, megkaparintania. De akkor a sétányokon csattogni kezdtek az őrök és a rendőrök bakancsai. A sátoros ikerkerékpárok azonnal gyűrűt képeztek a pompájának maximumában, önnön atomrobbanásában izzó fa körül. Egy lány azt súgta barátnőjének: egy őrült a magnólialombban.

Érdekes, szólalt meg a másik, ismét folytatva a gomb felvarrását a fekete bársonyzakóra. Amíg ezt a margitszigeti történetedet hallgattam, egyik tavalyi utazásom jutott eszembe. A nickelsdorfi dzsessz-fesztiválon voltam, majd néhány napot Budapesten őgyelegtem. A Keletiből utaztam aztán Szabadkára az éjféli gyorssal.

Teljesen véletlenül egy nagy csoport török vendégmunkás közé keveredtem. Hozzájuk csapódtam. De véletlenül-e, tűnődöm most. Azt hiszem, mégsem egészen véletlenül. Egyszerűen megkívántam már azokat a más, úgymond keleti mentalitású embereket, megkívántam nagyon a csívenfosó osztrákok és pestiek után. Máris felszabadultam, lenyugodtam, nagyokat röhögtem velük. Egy részük kitűnően beszélt szerbül, ugyanis, mint mesélték, az ötvenes években telepedtek (vagy telepítették ki őket, nem emlékszem – de ennek még majd utána kell nézni, mit sem tudunk, lám, mások bajáról!) Jugoszláviából Törökországba, másik részük meg már megtanult egy kicsit magyarul. Még el sem indult a vonat, máris nagy lakomát csaptak, engem is traktálva, könyörtelenül tömve természetesen. Mondanom sem kell, gyorsan összebarátkoztunk, amilyen különös lényeknek tűntek ők nekem, szerb és magyar tudásommal ugyanolyan csodabogárnak tűntem én is nekik. És mindezek felett mégis valahol egészen közelinek, testvérnek már-már. Meglepett, hogy noha kitűnő öltönyökben, bécsi konfekcióban tündökölnek, útlevelüket mégis alsónadrágjukban őrzik. Vigyázni kell, lopnak, intettek engem is, ahogy észrevették csodálkozásomat.

És akkor, az indulás pillanatában toppant fülkénkbe egy soványka, kalpagos úriember. Hogy közénk ékelődjön. Közénk, balkániak közé. Már az első pillanatban látszott, hogy ez nem fog menni. Egyszerűen nem. Ő az első pillanatban, minden jel szerint, még semmit sem észlelt, nincs kizárva, megzavarta a fülke világítása, vagy valami másra gondolt, még valami mással volt elfoglalva magában. Csak a helyére akart ülni, a helyére csökönyösen. Amikor észlelte, valami probléma van; németül, majd angolul és franciául kezdte magyarázni, hogy az ablak melletti hely az övé. Biztosan már egy héttel előbb lefoglalta az ablak melletti helyet. Mutatta, előbb a jegyét tartva orrunk elé, majd az ülés feletti számra bökve finoman reszelt körmű ujjával, hogy azonos számokról van szó. Illetve az ő helyéről. Vagy tízszer elismételte, most már mind a tízszer mind a három nyelven, anélkül hogy rajtam kívül valaki is észrevette volna, valaki is figyelmet tanúsított volna iránta. Ám a kis figura fáradhatatlannak bizonyult. A jegyre bökött, majd a fémtáblára. Majd újrakezdte, a fémtáblára és a mellére bökve. Nagyon hosszú idő múlhatott már el, amikor az egyik nagy bajszú török (mindegyiknek nagy bajsza volt) feléje fordult. És rámordult. Meg kell jegyeznem azonnal, ebben a mordulásban nem volt semmi fenyegető. Inkább valami olyasmit mondhatott törökül, hogy: nini! A mordulásra a kalpagos kis úriember hirtelen finom vívómozdulattal kiugrott a fülkéből a folyosóra. Tenyerét és a jegyét védekezve maga elé emelve, mekegve ismételgette: No politik! No politik! A török tovább majszolta a csirkét. Befejezettnek tudta az ügyet. Ám a figura abban a pillanatban ismét benn termett közöttünk. És mintha csak most érkezett volna, elölről kezdte az egészet. Fáradhatatlanul magyarázta, mutogatta, hogy a két szám azonos. Bizonyos idő eltelte után most a másik nagy bajszú török mordult rá, ismét csak azt mondva törökül: nini! És hát az az igazság, hogy a kis kalpagos úriember akadályozta, zavarta lakmározásukat, vigyázniuk kellett, össze ne zsírozzák az úriember ruháját. Különösen abban akadályozta ilyenkor őket, hogy a közös savanyúságba nyúlkáljanak. Rámordult tehát. Az emberke ismét kiugrott. Most már jól meg lehetett figyelni, egykor, ifjúkorában vehetett néhány vívóleckét, netán vívott is. No politik! No politik! Akkor én próbáltam szólni hozzá, előbb magyarul, majd szerbül, aztán pedig németül, de ahogy szóra nyitottam a számat, azonnal kiugrott. Így sehogyan sem sikerült kitalálnom, magyar, osztrák vagy netán francia állampolgárral van-e dolgunk. No politik! No politik!

Mozdonyunk már felvette maximális sebességét, besimult az éjszakába, mire a kalpagos emberke kimerült, lekopott.

A törökök, mint később elmagyarázták, a Margitszigeten dolgoztak, a Margit Szállót építették át egy jugoszláv cég közvetítésével, egy bécsi cég irányításával és pénzelésével. Most fejezték be, gönyörű lett, ha legközelebb jövök, nézzem meg, tudakozódjak a török munkások felől, tegnap volt a bankett, sokat csárdásoztak. Láttam, kérdezte az egyik nagy bajszú, milyen csinos magyar menyecskék kísérték ki őket?! Jó barátnők, kacsintott felém, Pesten könnyű barátnőt találni, csak meg kell mutatni a shillinget a presszóban…

Mondom, istenien szórakoztunk, közben ugyanis a bankettről elcsórt italok is előkerültek. Zenitjén volt a dolog, amikor betoppantak a vámosok, észbontó ládikójukkal a nyakukban. Azok a ládikók tényleg észbontóak. Egyik barátom mesélte, hogy neki mindig az az érzése, a magyar vámos lekapja lábáról a cipőjét, és megféltalpalja, vagy legalábbis megflekkeli. Másik barátom meg arról értekezett egyszer, hogy a magyarok ezért a ládikóért Nobel-díjat érdemelnének… Első dolguk volt leszedetni a törökök óriás bőröndjeit. Addig észre sem vettem, hogy a szó szoros értelmében be voltunk falazva a fülkébe. Tömérdek ruhaneműt, kacatot gyűjtöttek össze az évek folyamán a lomtalanítások alkalmával, meg hát az Ecserin. A vámosok mindent kifordítottak, módszeresen átrázták őket, még a nadrágjukba is benyúltak. Nekem nem szenteltek figyelmet, rám se hederítettek, lehet, már el is vesztettek szem elől, hiszen teljesen betemetett a kacat. És – ezt akartam tulajdonképpen mondani neked – amíg én ott a sarokban gubbasztva, közömbösen bámultam a sok seszín kelmét, egyszer csak észrevettem, hogy az egyik nagy bajszú török ügyes mozdulattal elrejt valamit, villámgyorsan bedug valamit a fakó rongyok, kelmék alá. Mit? Fogalmam sincs, hogy mit. Hogyhogy? Valóban fogalmam sincs, hogy mit is. Valami színeset, annyit sikerült regisztrálnom, valami: nagyon rózsaszínűt. Az igazság az, hogy egész eddig a pillanatig, tehát immár három éve, nem is gondoltam rá, nem is tűnődtem felette. Olyasvalamit hihettem akkor, hogy babakelme, kislányruha, illetve mert hát babakelmét, kislányruhát nem kell eldugni a vámosok elől, békebeli rózsaszín kombiné, barátnője emlékbe kapott vagy elcsent bugyija (hogy legyen majd mit simogatni, szagolgatni ott a Balkánon!) vagy valami hasonló. Most, hogy a margitszigeti magnóliáról meséltél, hirtelen kitisztult előttem a kép, a fülke. Eddig, ha arra az utazásra gondoltam, mindig csak az a kalpagos úriemberke jutott eszembe – hátraugrottam, kezem magam elé emelve ismételgettem: No politik! No politik! Igen, csak most, ebben a pillanatban tisztult, élesedett ki az a kép előttem: egy enyhén elpiszkolódott flamingótetem volt az ott a török kelméi, rongyai, kacatjai közé rejtve. Tán, hogy otthon kitömesse, vagy hogy egyenként eladogassa a skarlát tollakat. Vagy én sem tudom – de majd egyszer ez is megvilágosodik előttem. Mármint az enyhén elpiszkolódott flamingótetem (pesti-isztambuli) rendeltetése.

A másik, aki a gombot varrta, szájába kapta az ujját. Minden bizonnyal megszúrta magát a tűvel.

 

Mit csinál? Hagyd nyugton, ücsörög a pamlagon. A tengeri kagylókkal játszik. Hallgatja őket. Mutatóujjával úgy közelít feléjük, mintha még benn lenne a kocsonyás állat. Vigyázva bedugja ujját, majd lassan kihúzza, és a szájába veszi, ízlelgeti, szopogatja. Sokáig gyűjtötte, gyűjtöttük neki a tengeri kagylókat, aztán egy részét elajándékozgatta, a másik részéről pedig teljesen megfeledkezett. De egy hete, ahogy valamelyik fiók fenekén rábukkant dédapa kis narancs porceláncsigájára, amelyet végrendelete szerint tulajdonképpen be kellett volna tennünk a koporsójába, arra a kis porceláncsigára, amelyet még Vojnits Oszkár hozott neki a Fidzsi-szigetekről, azóta ismét egy helyre halmozta őket, azóta nem mozdul mellőlük. Tényleg, arról a narancs csigáról már én is teljesen megfeledkeztem, pedig hát, ha őszinték akarunk lenni, ómama azért nem tette ótata mellé a koporsóba, mert, mint ahogy ótata szerette volt emlegetni: egy egész vagyont ér. Ugye, az a Vojnits – a legnagyobb bácskai világutazó – távoli rokonunk volt. Igen, sőt, hiszen a szabadkai bunyevácok mind közeli rokonok… Mondd, miért lőtte szíven magát ott, abban a port-szaíd-i szállóban, 14-ben? Fogalmam sincs. Ótata szerint kém volt, ómama szerint pedig összeszedett valami gyógyíthatatlan betegséget azoktól a mocskos, fekete nőktől. Igen. Ő is írt még az első kagylós fázisában valamit a fekete nőkről, bele találtam olvasni az asztalon felejtett levelébe. Valami olyasmit, hogy a fekete nők benseje lazacszínű… Egész nap ezt csinálja? Hát igen, újabban már egész nap csak a kagylóival csörög. Szörnyű. Nem kellene orvoshoz vinni? Nem, amíg ilyen nyugodt, azt hiszem, nem. Less csak be hozzá, szépen mosolyog. Úgy látszik, az a fontos, hogy valami rózsaszínű, skarlát vagy lazac, illetve ahogy a pszichológus barátja mondta: ágyékszín valami kerüljön a keze ügyébe, akkor megnyugszik, behúzódik a pamlagra, egész nap nyáladzva mosolyog.

Kipattogzott, mintha csak a tüskék csillogó hegye robbant, nyílt volna ki: virágzik a kaktusz! Istenem, van-e szebb ennél? Hát ami engem illet: a flamingóvirág… Atyaisten, megőrjítesz ezekkel a flamingókkal! Hol van nekünk flamingóvirágunk?! Egyáltalán hol láthatunk mi flamingóvirágot? Nincs, nem látok, nem látunk, de nem is kell, hogy lássak, lássunk… Egykor ugyanis, amíg az a híres Novara-expedíció (1857-ben) fel nem fedezte, és aztán be nem futott azon a nevezetes londoni virágkiállításon (hogy Vojnits Oszkár hogyan keveredett arra a virágkiállításra, fogalmam sincs, ótata erről nem volt hajlandó mesélni nekem, pedig próbáltam utánanyomozni): a flamingóvirág nem volt kerti faj… Jól néznénk ki, ha például flamingót tartanánk itt az ólban, itt, tetves tyúkjaid, libáid között. Először is, az én tyúkjaim nem tetvesek, rendszeresen porozom, oltatom őket. Másodszor meg, ha így gondolod, ha így csúfolódsz, akkor egyáltalán nem értem, novelláidban miért zártad Wili tyúkóljába azt a flamingót? Figyelj ide, kicsikém, azt a flamingót nem én zártam a tyúkólba, hanem a hülye Wili. Nem igaz. Nem, mert a valóságban nem is létezett, illetve létezett, csak azt a Laci bácsi, akit te novelláidban Bús Laci bácsinak kereszteltél, Laci bácsi, dr. Bori rokona (valójában az egészet Boriéktól hallottad, végső ideje bevallanod): lelőtte. Ott van Földváron, megnézheted. Ott álldogál arzénos fűrészporral szépen kitömve egy kék gém mellett… De különben nem érdekel, értsd már meg, hogy itt – a könyökömön jönnek ki a flamingóid! Kicsikém. Mi az? Mutasd csak a könyöködet. Sikítok! Sikítok, ha nem hagysz nyugton, érted, sikítok! Jó, nyugton hagylak, csak még azt az egyet mondd meg nekem, hogy valóban egy kék gém mellett áll? Éppen egy kék gém (nem íbiszről van szó?) mellett? Kék gém mellett a flamingó? Hagyj békén! Sikítok!

Nem tudom, miért, illetve csak sejtem: évekig intenzíven foglalkoztatta fantáziámat a páva mint ínyencfalat. Hát nem csodálkozom, az ún. modern költészet mással sem táplálkozik, mint ilyen ritka ínyencségekkel. Jól mondta Dobbermann barátod: fing az ánizslikőrben. Nem, nem csak költőként. Éppen az a különös, hogy képzőművészeti kritikusként is. Ilyet se hallottam még, hogy egy képzőművészeti kritikusnak a páva agyvelejével kell foglalkoznia – a páva agyvelejével mint ínyencfalattal! Még ha csodálatos faroksátrával foglalkoznál, a faroksátor méregszíneivel, azt valahogy még meg tudnám érteni, de az agyával. Miféle képzőművészet, miféle képzőművészeti kritika az?!

Megkísérlem elmondani, elmesélni, jóllehet most hirtelen egy képzőművészeti monográfiát és egy regényt kell összezsugorítanom, pávakoponyányivá zsugorítanom, s akkor a zoológiát és a szakácskönyveket még nem is említettem.

Tíz éve (egészen pontosan tizenegy éve, 1974. április 16-án, kedden; egyszer majd részletesebben is elmesélem azt a napot): egy Zichy-monográfia került hozzám. Festő barátom kapta Fedórától, a pomázi szerb pópa unokájától, a zágrábi történészprofesszor, Bogdanov asszisztensétől, a Puszták népe horvát fordítójától (tudod, akiknél a háború alatt Tolsztoj gróf megőrzésre otthagyta Kutuzov kürtjét).

A könyv, mint mondtam, hozzám került, majd, miután barátom főbe lőtte, megmérgezte magát, nálam is maradt örökre.

Hát nem mondom, elég bonyolult indítás – csak ha még azt is tudnám, minek az indítása!

Zichynek, a cár festőjének művészetét addig egyáltalán nem ismertem. E nagymonográfiában kezdtem ismerkedni furcsa életművével. Petőfi- és Lermontov-illusztrációival, festményeivel, amelyek hol Goyát (és akkor hát Gogolt is), hol meg Böcklint juttatják az ember eszébe és tán még furcsább, regényesebb életének oroszországi és franciaországi korszakaival. Emlékszem, legjobban Orgia című festménye foglalkoztatott, illetve a festmény egyik mellékes motívuma: a feltálalt páva. Fogalmam sincs, miért éppen ez a kép (amely különben már nem is létezik, a budapesti Szépművészeti Múzeum második világháborús vesztesége), miért éppen ez a motívum, amikor annyi jobb kép, annyi izgalmasabb motívum sorakozik Berkovics Ilona könyvében. Mindegy, a lényeg az, hogy akkor, akkortól éppen ez a probléma kezdett foglalkoztatni.

Nem értettem, miért tálalják egészben. Nem tudtam, sült-e az a díszes páva azon a magasba emelt tálcán, vagy csak dísz, dekoráció, üres dekoráció – és a lényeg, a mogyorónyi agy, valahol külön tálaltatott. Nem volt, akitől felvilágosítást kérhettem volna, a Tolnai-lexikont is hiába pörgettem.

Kb. ennyiből állt találkozásom Zichyvel.

Aztán néhány évre rá New Yorkban, teljesen véletlenül, összehozott a sors egy 90 éves, vak nénikével. Szimpatikus washingtoni könyvkiadó ismerősöm felhívott telefonon, jelezve, New Yorkba jön Magyarországról érkező édesanyja elé, visszafelé szívesen elvisz Washingtonba. Úgy is lett, megvártuk a nénikét a röptéren, majd együtt utaztunk a fővárosba. A csont és bőr, vak, félvak nénike a leeresztett ülésben szendergett. De olykor, teljesen váratlanul és hihetetlen frissességgel, szellemességgel megszólalt. Mindenkit ismert New Yorkban és Washingtonban, látszott, nem először látogatta meg fiát. Minden megnyilvánulása izgalmas és tanulságos volt számomra. Ám nagy meglepetésemre szavaiból csak úgy mellékesen még az is kiderült, hogy Zichy Mihály közvetlen leszármazottja, a Zichy-múzeum igazgatója és gondnoka is egyben, még most vakon, közel a százhoz is. Vidáman, fordulatosan mesélte el, hogy a történelem nehéz pillanataiban hogyan őrizte meg a cár festőjének hagyatékát. Stb., stb.

Most már tényleg túlbonyolítottad, abbahagyhatnád, lemetszhetnéd ezeket a kacskaringókat, lekapcsolhatnád történeteidet, ugyanis még mindig fogalmam sincs, hová is akarsz kilyukadni. Sehová. Sehová sem akarok kilyukadni. Isten őrizz, hogy kilyukadjak. Még be találnál stoppolni! Sehová. Várom, hogy felvarrd ezt a kurva gombot. És közben, hogy ne másszak falra: mesélek. Jó. Azonnal kész vagyok. De azért csak folytasd.

Még csak egy kis epizód a csodás, síron túli nénivel. Washingtoni házukba belépve másnap üresen találtam a szobákat. Egy nagy madár (arapapagáj tán, képtelen voltam kivenni a homályban) köszöntött vérfagyasztó pávarikoltással, hogy a következő pillanatban a néni hangján folytassa. Nahát, akkor ott Washingtonban ismét eszembe jutott az a feltálalt páva – mármint az agyveleje, hogy hová tűnt a képről az agyveleje. Tudom, nagy marhaság az egész, mégis ez volt az én igazi washingtoni képzőművészeti élményem. (Jóllehet éppen előző nap tanulmányoztam Vermeer Gyöngymérő nőjét.) Sok idő telt el, mire mozdulni mertem. Később az egyik szobában a nénire magára is rábukkantam: aludt, illetve feküdt félvakon, félholtan – ám, amint megszólalt (ő vagy az ara) ismét csak olyan tüneményes volt, mint New York és Washington között. Leültem mellé az ágyra. Akár egy páva, úgy rikoltozik ez az ara, valami ilyesmit mondtam neki. Majd hirtelen a tárgyra tértem. Tetszett látni az Orgiát? Hogyne, persze, mondta. Az Orgia! És hová lett az agya? Kinek az agya, kisfiam? A páváé. (Én, ezt elfelejtettem mondani neked, egy gittszerű informelrögöt kerestem Zichy feltálalt pávája mellett.) Talán meg tetszett kóstolni? Figyelj ide, ült fel egy pillanatra a néni, mondok neked valamit: az igazi ínyencség nem a páva agya, hanem: a flamingóé! Ezt jól jegyezd meg, mondta, és ismét elaludt. Aztán már hiába vártam, hogy felébredjen. Attól kezdve már csak az ara beszélt, rikoltozott helyette. Értem, mondotta a gombbal bajlódva a másik. Értem, mondta, jóllehet semmit sem értett. Semmit. De a szakállas folytatta. Azóta, mint magad is jól tudod, a flamingót tanulmányozom. Ám be kell vallanom neked, az agyát nem kívánom. Nem szeretnéd megkóstolni a flamingó agyát? Nem. A páva agya izgat továbbra. A NIŠ vendéglő tulajdonosa meg is ígérte, feláldozza egyik öreg páváját, elkészítteti nekem az agyát. Nem értelek. Miért nem érdekel a flamingó agya? Túl rózsaszín. Mi, az agya? Igen. De különben mindene. A nyelve is, például. Az egész lénye. Túl rózsaszín a lénye? Abszolút, pontosabban. És az mért zavar? A rózsaszín, mint olyan, az abszolút rózsaszín nem zavar, sőt, hiszen fél életemet éppen a rózsaszín tanulmányozásával töltöttem. Csupáncsak mint ínyencséggel van problémám vele. Ugyanis a rózsaszín, mint olyan: édes. A rózsaszín édes? Igen. A színeknek is van íze? Igen. Szóval, a rózsaszín édes… Édes. Viszont én az agyvelőt csakis mint sósat kívánom. Az agy mint fagylalt (puding) nem érdekel. Értem. Most már sejtem, miért mondtad egyszer, hogy egyes magyar íróknak túl édes a nyelve…

Kész, mondta. Mi? Hát felvarrtam, mondta, és megpróbálta letépni a végre-valahára felvarrt gombot. Te őrült, mit csinálsz? Egész nap varrtad, most meg letéped! Azért varrtam egész nap, hogy biztos legyek benne, többé nem fog leszakadni. Nem tudom, miért, de egy pillanatban nagyon fontos lett nekem, hogy ez a gomb többé ne szakadjon le, hogy az életem folyamán többé ne legyen vele gondom… és hát az utókornak sem… Értelek, te is az utókornak dolgozol. A szakállas elhallgatott, zavartan meredt a gombra – akárha ama gombára… Majd hirtelen felugrott. Tán beleültél a tűbe? Te őrült! Mi az, tán nem a jobb oldalára varrtam? Te őrült, miért varrtál fehér gombot – fehér gyöngyház gombot a fekete bársonyzakóra?! Valóban. De hát annyira megtetszett. Ez volt a legszebb gomb a dobozban. Gyöngyház. Nem árt, ha magán hordja házát az ember. Vedd fel, nézzük, lehet, ki kell tágítanunk a gomblyukat…

Ez az a zakó, amelyet Uppsalában kaptál Dobbermann barátodtól? Nem. Az egy mézszínű, pontosabban: óarany zakó. Azt hét lakat alatt őrzöm, naftalingolyókkal dugdostam tele a zsebeit. Ezt a feketét Solténszkytől, a színésztől kaptam, ebben henteskedett nálunk, megtetszett nekem, noha jócskán bemocskolta vérrel, elkunyeráltam tőle. Három évig le se vetettem magamról. Később egy ideig a kutyaólban volt, de aztán dogom halála után ismét aktivizáltam. Hónapokig gomb nélkül viseltem. Észre sem vettem, hogy hiányzik róla a gomb. De most valahogy fontos lett számomra ez a gomb. A legfontosabb dolog a világon. Értem, mondta a szakállas.

Ennyi csetrest! Mi történt nálatok? Atyaisten, ilyet se láttam, hogy még a lavórban, a virágvázában és a bukósisakban is puding, málna, karamell, puncs pöfögjön. Megőrültetek? Ti, a sósszájúak! Mi lesz itt, gyerekzsúr?

– Nem, sajnos a gyerekek már kirepültek: lányunk Belgrádban táncol, fiunk pedig Koszovón katona…

– Nem mondom, a gyerekeket szépen szétszórtátok, ti meg, lám, mint a malacok zabáljátok ezt a tömérdek színes löttyöt!!! Pudingba akartok pusztulni? Nem értem. Tényleg, mondd, mi a fene történik nálatok?

– Orbán becsavarodott kissé.

– Orbán műve ez az édes szivárvány?

– Hát, igen. Már egy hete csak pudingon élünk. Naphosszat azt ismételgeti, hogy: marxista.

– Marxista? Orbán azt állítja magáról, azt ismételgeti, hogy ő marxista? Összeszarom magam.

– Igen, Orbán marxista lett. Marxista. Ehhez nem fér kétség.

– De most? Most vált marxistává, amikor Havel lett a csehszlovák, Göncz meg a magyar elnök?! Most? Valóban megőrültetek.

– Azt bizonygatja… Éppen fel akartalak hívni, láttam, neked megvan a Tőke kínaiul is, hogy megkérdezzem, igaz-e az, amit Orbán bizonygat.

– Mit bizonygat Orbán?

– Azt bizonygatja, Marx Károly írta, hogy:

 

A puding próbája az, hogy megeszik.

 

Újabbnál újabb jelmondatokon, parolákon töri a fejét.

– Orbán? Parolákon töri a fejét?

– Igen, tegnap is festett egy hatalmas transzparenst:

 

dr. Marx & dr. Oetker

 

 

– Marx és dr. Oetker?! Megáll az eszem! Igaz, dr. Oetkerrel mintha már előbb is foglalkozott volna. Még Bielefeldbe is elutazott, ám ez ideig azt hittem, dr. Petőfi, a híres nyelvész és nem a pudinggyáros, nem dr. Marx miatt…

– Azzal a hatalmas transzparenssel akar kivonulni az utcára. Azt magyarázza vég nélkül, hogy mi kipróbáltuk: megettük. Na, ne ámuldozz így barátod színeváltozásán, inkább fogd ezt a bukósisakot. Fele karamell, fele puncs…