Dionüszosz cool

Nem állt bele minden reggel a nagy – akárha márvány – porcelántálba, a mosdó két lépcsővel, színpadszerűen megemelt belső részében. Most lefürdött hideg (jeges) vízben. Aztán, még mindig nem lépve ki a kőre, sokáig dörzsölte magát a vászontörülközővel. A vászontörülközők is csak tegnapelőtt érkeztek meg. Ahogy kihozták a ládát (nagyokat nyögve, kiáltozva, jajgatva-énekelve cipelték a padlásra, borravaló reményében), hirtelen nem tudta eldönteni, a kályha érkezett meg, vagy a gépezet. A kályhára talán még jobban kellene vigyázni, mint az írógépezetre. Alsó ajtaján ugyanis már kissé szétégett a máriaüveg. Bizony ki kellene cseréltetni. De senki sem tud méretre máriaüveget. Tavaly egy hölgy át akarta vinni őt Muranóba. Ha üvegkereskedésbe vezetne, ám üveggyárba elefántot! Még akkor is, ha ez az elefánt előző életében éppen üvegfúvó volt. Maga fújta ki kürtjét (harcikürt). Maga fújta, repesztette szét azon nyomban. De talán ha egy tízszer-húszas máriaüveg–lapot kaphatna ott Muranóban. És akkor hangzott el a hölgy szájából az a mondat. A Filológus (pardon: Il Filosofo) úr máriaüvegre ír? Ami azért is lehetett kissé zavarbeejtő, mert azokban a napokban fedezte fel a Rialto alatt azt a kis öreg papírkészítő mestert, akinek a pergamenje valóban éppen olyan lemezes (leveles, mondaná az édesanyja) volt, mint a máriaüveg. Egykor az ablakokra is pergament feszítettek. Tán onnan a kifejezés, hogy dobol a szél. Írni lehetett az ablakra. Csak kivetted az ablakot, és ráírtad, hogy dobol a szél. Mert dobol. Dobra ír. De az elefánt mégsem pászolt. Miért is nem zergét, gazellát, antilopot engedtek először abba az üvegkereskedésbe? Gyerekkorában szeretett futni az üveges tót után. De amikor a rossz gyerekek zsineget húztak ki elébe, megértette: ne a hátán cipelje az ember az új táblákat. Illetve, hogy még egy üveges tót se húzza a földön a lábát. Ugráljon, ugrabugráljon. És ha mégis elgáncsolják, mert mégis elgáncsolják, akkor meg essen bele arccal azokba az új táblákba. Akárha ezeregy kardvágás az arcán. Ugrabugráljon.

A szendvicsembereknél is jobban kedvelte az utcai szőnyegárusokat. Beburkolódznak, pontosabban beöltöznek a súlyos szőnyegbe. És úgy kóvályognak egész nap. Láttam egyet, amint súlyosan szép, tonnás szőnyeggel magán, egy fának dőlve aludt. A drapéria sokkalta súlyosabb, erősebb volt, mint az ember. Akárha nem is lett volna benne senki. Ha valaki mégis megvásárolta, tán csak azért, hogy végre kisöprűzze belőle a borostás beduint. Mégis, a szőnyegárus melankóliáját fájóbbnak érezte Dürerénél. Ha egyszer szőnyeget vesz, ilyen árustól – ilyen árussal együtt veszi.

Fenn a kis kolostorban (padlásával egy magasságban valójában) látott egy kimozdult (a nagy kánikulában tán lecsorgott körüle az ólomfoglalat, vagy verdesni, repülni próbált – hát igen, Dürer Der Flügel einer Blauracke című vízfestményét jobban szerette a Melancoliánál) angyalszárnycsonkot. A szárny vége külön üvegdarabra került, a szárnyvégét külön kellett ólomba fogni. Az ablak többi részét már rég kicserélték. Csak az a csonk maradt az angyalból. Azt a darabka üveget elkérni és beépíttetni. Nem, az én kályhám ablakára ördög-detaille illene!

Már ahogy beállt a porcelántálba, és elkezdte locsolni magára a hideg (éles – ismét tele lesz kardvágással) vizet, érezte-hallotta, hogy kezdetét veszi az a finom, éles percegés-pattogás. Akárha jegecesedni kezdett volna bokája körül a víz, aztán a mellkasán, a hátán (két jéglap), hozzájegecesedni a jelleméhez (ezt mókázva énekelte) a bőre. És nem is akárha. Mert valóban megcsillant a nagy vak tükör a színpad végében. Ha megvakul (énekelte ismét), ő is vak velencei tükör lesz. Vak Velencei. Tán mégis Velencébe kellene irányítani a kiskályhát? A nap kelt a vak tükörben. Az izzó déli januári nap. Kimérhetném magam (azt teszem: kimérem-kimerítem), ki, sötét lényem, vak velencei tükrök fonákjára foncsornak. Kiugrott. Majdhogynem bele a tükörbe. Hol a Pápa szeme? A mosdó az ő Goldonija, szerette mondogatni. Tán éppen a színpadszerűen megemelt mosdó miatt ragaszkodott Génuához. Maradt Génuai. S nem Vak Velencei. Ismét énekelve: Pápaszem nélküli Génuai vezet Vak Velenceit… Visszaugrott. Majd ismét ki. A túlkeményített ing is csak folytatta a jegeces átstimmelődést. Nem szabatott tán neki a húga pergamenből inget? Felrobogott a szobájába. A kis kolostor magasságában lévő cellába. Amely valójában egy még magasabb színpad. Egy, még a mosdónál-vécénél is titkosabb kis Goldoni. Sokszor fantáziált arról, megtalál és közzétesz (ismét Filológus) egy addig teljesen ismeretlen kis Goldonit. Vagy tán egy dubrovniki szerzőt kellene felfedezni? Egy még magasabbra emelt – ám ugyanakkor még alább, még mélyebbre süllyesztett színpad. Egyik kezével a zakóját kapta fel, a másikkal, tévedésből, jóllehet ilyenkor hajnalban, a legszebb januári hajnalok hajnalán, nincsenek tévedések, a vizeskancsó csipke alátétét gyűrte zsebkendő helyett a zsebébe. Noha a háziasszony külön kihangsúlyozta (mit nem hangsúlyozott ki?), hogy a férje hajóskapitány volt, valóban az lehetett, hiszen ott csüngött egy hajólámpa a gerendán (de hát melyik olasz férfi nem volt hajóskapitány, melyik nem fedezte fel Amerikát?), és minden országból a legdrágább csipkét hozta el neki.

És loholt át a kikötőn. Sokszor próbált úgy végiglépkedni (táncolni) a kis utcák labirintusán (minden alkalommal eltévedt), hogy pontosan azokra a fényes koponyaforma kövekre lépjen, amelyekre azon a hajnalon, magas sarkú cipőjében a Génuai lépkedhetett. Ha valakinek, akkor neki (Columbus-nak) sikerült kitáncolnia a labirintusból. Tehát a tánc az a fonál. A tánc az Ariadné-fonál. Sikerült-e? Sikerülhet-e? Vacogott. Mégis hoznia kellett volna a pelerinét. Tán meg is fagyott már. Vagy táncolt tényleg? Egy sarkkutató tánca. Jégből megmintázva, kifaragva. De éppen Génuában? Igen, éppen egy génuai januári hajnalon.

Loholt ki a Gallieri Molo irányába. Jóllehet többször átvágva. És mégis nagy kerülőkkel. Loholt zihálva kedves pineája alá. Csak onnan tudott elindulni. Hogy nem érkezett meg még a kis kályha, a pinea volt a kályhája. Loholt átölelni. Innen a pecsétek, tehát, a zakó fazonján. Az egyik hölgy a minap is azt mondta a szemével: Leeszi magát? De hiszen Ön csupa pecsét! Azt válaszolta, szintén csak a szemével (közben egy görög töredékről beszélgetve, töredékesen), hogy: Nem le, ó, nem le, asszonyom. Meg – magam. De aztán eszébe jutott (a töredék közben), hogy hajnalban már ismét magához ölelheti őspineáját. Az ewige pineát. A mandulafenyő kérge is ellemezesedett. Akárha máriaüveg-lemezkék borítanák sárkánytestét. Zsebéből előkotort egy tobozt és messze behajította. Egy tobozzal csak egy napig élt. Három sirály is utánacsapott. Napról napra mind messzebb dobta tobozát. Azon mérte – egzaktul – a gyógyulását. Tobozvető – máris látta magát márványból. Egy napon, mi lesz, ha egy napon átdobom?! És visszadob vele. És attól kezdve labdázunk. Mint a vademberek a dzsungel mélyén a fák sebéből épp kifolyt langyos kaucsukból gyúrt labdákkal. És egy új tobozt vett fel. Két rezgő tenyerével úgy emelte arcához, mint valami maszkot. Gyantamaszk. Gyantakúra. Majd elővette zsebkendőjét, észre sem véve, hogy a drága csipkét húzza elő, és belegöngyölte a tobozt. Az ő schilleri almáját. Majd előrelépett. Akárha karddal a kezében. Mozdulatai ismét olyanok lettek, mint a mosdóban (Goldoni). Ki egészen a szikla csúcsára. Ahol legtöbb kardvágást kap az arcára. És akkor ismét felgyorsult az a percegés, amit jegecedésnek nevezett, jóllehet még csak burán fújt. Sosem szebb januárt! Órák hosszat állt úgy, nekifeszülve. Már a burának nekifeszülve. A sirályok sikolyai lassan pontosíttattak. Olyan keskeny csőrön át sikoltani a sós azúrba. Tudta, mit (a kis fül párját) álcáz a bajusza. Ha a feldübörgő hullámok megszentelték arcát, nem kapta hátra fejét. Akárha valamiféle máriaüveg, pergamen védné, az szentelődne. A pergamen. Szép: szentelődni. De az igazi jel, az első fenyőtű volt mégis. Ahogy finoman halántékon ütötte.

És már loholt is vissza, a fényes fejforma köveken (persze, nem így lépkedett volna, ha minap nem hallgatja azt az operát! Igen, az ő Ariadnéja: Carmen!), vissza a padlásra, szobájába. Már a lépcsőházban kibújt kabátjából. Feltörte a pecsétet. Magán. (Ismét lezabáltam magam – pecsétviasszal! Hahaha!) Ő biz (Bizet) nem lefelé csúszik a korláton, létrákon. (Turinban is azért megy majd el a tűzoltók világversenyére, azért barátkozik össze aztán az egyik kis trattoriában a győztes bácskai létramászókkal.) Nem lefelé csúszik. Hanem felfelé. A szobába lépve már az inge sincs rajta. Attól a pillanattól kezdve már nem ő. Hanem a pineányi író-tű!

Az olajozott (az ő titka az, hogy olajbogyóból préseli olaját) gépezet ott állt az ablakmélyedésben. Igen, akár egy homorú gleccser. És akárha a januári ablakról tépve le az izzó pergament, máris fűzi be. A hattyúlapot. Mármint ugyanazt a feketét, amely a mosdó vak velencei tükrében mutatkozott hajnalban.

Ahogy a koppenhágai Feltaláló magyarázta, azt sosem is fogja elfelejteni. (Inkognitóban járt. Brandes sem tudta. Megnézte Helsingört. A gleccserekig jutott. De érezte a reccsenést. Ő déli olajjal érte el azt a rianást.) Az alsó részét ágynak hívják, a felsőt rajzolóműnek, és ez a középső rész itt a borona. Borona?, kérdezte a Filológus (pardon: Filozófus dánul). Igen, borona, mondta a koppenhágai Feltaláló, a név találó. A tűket boronaszerűen helyeztük el, s úgy is mozgatjuk az egészet, mint a boronát, jóllehet csupán egy helyben és sokkalta művészibben… És itt van ez a kis szőrlabda, amely könnyen szabályozható úgy, hogy egyenesen az ember szájába nyomódik. Az a célja, hogy megakadályozza az üvöltést és a nyelv elharapását… Amint látja, a borona az ember alakjához igazodik; ez a borona itt a felsőtestén, emitt meg a láb számára vannak boronák. A fejnek csak ezt a kis végsőt szántuk. Érti?, kérdezte a koppenhágai. Értem, mondta a Filológus (pardon: dánul Filozófus). A borona, folytatta a koppenhágai, látszólag egyformán dolgozik. Rezegve szúrja be tűit a testbe… A boronát üvegből készítettük…

A Filológus (pardon: Il Filosofo) akkor is arra az asszonyra gondolt, aki őt Muranóba akarta vinni. Fekete gondolán. Dániában hallott egy hangszerről, a világ első fúvós hangszeréről, amelyet ketten fújnak. És az a hangszer az ő szemében mindinkább Laokoon kígyóira kezdett hasonlítani. Félt, ha átmegy Muranóba, egy olyan forró hangszert fújnak, fagyasztanak köréje.

Ám a koppenhágai Feltaláló nem tudta abbahagyni a szerkezet dicsőítését. Minden hosszú tű mellett, folytatta, van egy rövid. A hosszú ugyanis ír, a rövid pedig vizet fröcsköl, hogy lemossa a vért, és állandóan tisztán tartsa az írást. Hogy állandóan tisztán tartsa az írást? A Filológus (pardon: dánul Filozófus) felettébb lelkesedett a gépezetért, ám emelkedő hányingerét sehogyan sem tudta ujjongásként prezentálni. Érti a folyamatot?, hajolt hozzá a koppenhágai Feltaláló. A borona elkezd írni, mihelyt elkészül az ember hátán az első írás vázlata, a vattaréteg elfordul, s lassan oldalt dönti a testet, hogy új teret adjon a boronának. Közben a vérrel írt helyek a vattára tapadnak, amely különleges kikészítése folytán rögtön csillapítja a vérzést, és előkészíti az írás újabb elmélyítését…

A szerkezet olajosan dolgozott. Írni kellene, meg kellene köszönni a koppenhágai Feltalálónak a sok tűt (írótű), tövist, gondolta, már teljesen benn a szerkezetben. Egy francia (nyugodtan nevezhetjük az ő legjobb tanítványának) azt mondja majd, mintha csak az írógépjébe húzott filozófusra gondolt volna, azt, hogy akárha oroszlán a mókuskerékben. Imádta a mókusokat, ahogy az egyik pineáról átúsztak a másikra.

Csak a bajusz, meg a csipkébe bugyolált nyers pineatoboz beőrlése jelentett némi problémát a gépezet számára.

A lépcső nyikorgását, a hajók nyikorognak így a viharban, a háziasszony kopogását már nem is hallotta. A háziasszonyok magas művészi fokra emelték ezt a hallatlanul hangos, ám mégis felettébb tapintatos (feláll az ember szőre) nyikorgást, kopogást. Egyszóval, hallhatatlanok. Méghozzá valamiféleképpen valóban hallatlanul (az arcátlanságnak egy változata lehet ez) hallhatatlanok.

A szerkezet még dolgozott, tán éppen a pontot tette még ki, amikor a háziasszony, fekete kendőbe bugyolált töpörödött nénike (két hajóskapitány férjet nyűtt el – ő és a tenger) az asztalkára helyezte a teát. A hegyekből hozatott füveket kákabélű lakójának. Az asztalkára helyezte a teát, és gyorsan összekapkodta az üres tojáshéjakat. A Filológus (pardon: Il Filosofo) úr akár az olasz énekesek. Tojást iszik. És énekel. Maga mondja olykor, hogy akár a szamár. És zuhog állandóan. Ő azt mondja, táncol. Megígérte lakójának, bemutatja a Piccolo színház igazgatójának. Ha munkát kapna itt, a sarok mögött, a Piccolóban, nem szaladgálna annyit a világban. Ugyanúgy szaladgál a szárazon, mint az ő hajóskapitányai a vizeken. Meg ugrálni sem ugrálna annyit a padlás korhadt padlózatán. Igen, ő azt mondja, táncol. Megleste: csak úgy, mint a medve. Mondta neki, a Piccolóban legalább nem magában táncolna. De csak a tojást vásárolja a piacon. Már mind ismerik a környék parasztasszonyai. Ám csak a hosszúkás tojást hajlandó megvenni. Azért nem engedi, hogy én vásároljam neki a tojást, még azt sem, mert azok, amelyeket én vásárolok, sosem is elég hosszúkásak. Az egyik asszony azt mondta, le kellene szűkíteni a tyúkok seggét, hogy egészen hosszúkás tojást tojjanak. Hiába kapkodta össze a tojáshéjakat, ugyanolyan intenzív zápbűzt érzett. Valahová eldugdossa a tojásokat. És aztán megfeledkezik róluk. Megzápulnak. Amikor egyszer megkérdezte tőle, honnan ez a borzalmas bűz, nevetve válaszolta, hogy a hamuba rejtette őket, mint a kínaiak, nyugodt legyen, száz év múlva kikaparja őket. Száz év múlva? Igen, száz évig kell, hogy zápuljanak. A Piccolo igazgatója azt mondta, próbálja beprotezsálni a mutatványosokhoz, tán párban a szakállas asszonnyal (jól ismerte Dürer Porträt eines Jungen mit langen Bart című akvarelljét, azt állította, nincs kizárva, legalábbis Dürer akvarellje erre enged következtetni, az angyalok szakállasak) jól mutatna… A nénike, miközben köténye zsebébe kapkodta a bűzös tojáshéjakat, fél szemmel mintha észrevette volna, hogy a vizeskancsó alatt nincs ott a csipke, de akkor nagyot kattant a gépezet. Az ablakmélyedés felé fordult. Nem hiányolta a Filológus (pardon: Il Filosofo – olykor csak annyit mondott, pardon, mint az a békanyelő művész, amikor egy-egy béka véletlenül vissza talál ugrani a torkán, pardon – Pardon) urat, megszokta, olykor a gépezet mögé bújik, fején nagy zöld napellenzőjével, nyakig olajosan, sőt, olykor meg akárha teljesen el is nyelné az a borzalmas – akárha ezeregy tűvel működő varrógép – masina. Játékos, nagyon játékos, mondta olyankor mindig, hogy leplezze ijedtségét. Lehet, nem lett volna szabad engednie, hogy felcipeljék azt az ijesztő masinát a padlásra. A kikötőben vannak elhagyott, üres raktárak, oda kellett volna irányítania a ládát cipelő munkásokat. Most mégis odalépett. Folyt ki a fényes, üvegszerű papír. Minden betű át volt döfve. Akárha egy viadal végén, ledöfve. Valamit tudott németül, a második férje (szintén kapitány) félig osztrák volt (intette is Pardon urat, akkor is éppen behozta a teát, amikor azt találta írni: Hajóra, filozófusok!).

Für uns ist das Leben eine grösser Gefahr: wir sind von Glas… Aztán azt írta, és az volt benne a borzalmas, hogy mintha tetoválta volna az élő pergamenre, hogy Hautlichkeit (Bőrösség). Ezt nem értette. Tán a szőnyegárust megértette volna, de hát azért a Pardon úr is bocsánatot kért (sit venia verbo). Abba akarta hagyni az olvasást, mert hirtelen arra gondolt, hogy ő maga sem más, mint egy kis bőrösség. Ám akkor már késő volt, a gépezet észrevétlen őt is húzni kezdte. A kendő csücskét már bekapta. Mint egy nagy fekete szárnyat próbálta letépni róla, kitépni tövestül. Levette csöpp okuláréját, száraz hüvelykujjával gyorsan megtörölte az üvegeket.

Irren wir nicht wie durch ein unendliches Nichts? Haucht uns nicht der leere Raum an? Ist es nicht kälter geworden?

A töpörödött nénike még jobban megborzadt, két kézzel cibálta kendőjét a gépezetből. Ahogy kiszabadította, gyorsan becsukta az ablakot. Igaz, jócskán szelelt így is. Hallotta, ahogy erősödik a tenger dübörgése. Olykor képes egy-egy kavicsot egészen a padlásszobáig felhajítani. Mintha csak diszkréten kopogtatna, bebocsáttatást kérve. Igen, ide egy napon be fog állítani. Mármint a tenger. És nem is lenne baj, legalább kisöpörné azt a végtelenné nyúlt fekete záptojást.

Müssen nicht Laternen am Vormittage angezündet werden?

Tényleg borulna? Hiszen az előbb még szinte szikrázott a nap. Igaz a fogát szikráztatta, de szikráztatta. Egyszer ő is azt mondta, szeretné, ha neki is olyan foga lenne, mint a januári napnak. S a nénike azt felelte, de akkor félre kellene húznia azt a sötét függönyt.

Hören wir noch Nichts von dem Larm der Todtengräber, welche Gott begraben?

Ezek a németek, sóhajtott fel. Még szerencse, hogy csak félig volt osztrák a második férje. Most már azért az ablak belső szárnyát is bereteszelte és a vasat is feltette rá keresztben. Félt, nagyobb köveket kezd behajigálni a tenger.

Reichen wir noch Nichts von der göttlichen Verwesung? – auch Götter verwesen! Gott ist todt. Gott bleibt todt!

A töpörödött nénike gyorsan keresztet vetett, arra gondolt, talán szólnia kellene a plébánosnak. Le akart menekülni, ám akkor megpillantotta a Filológus (pardon: Il Filosofo) bal kezét. Csüngött alá a gépezetből. Szép hosszú ujjai olajosak voltak. Mondta volt a Piccolo igazgatójának, legalább a kezét, az ujjait nézze meg… Tenyerében ott szorongatta a vizeskancsó csipke alátétét. Mintha véres lett volna. A kancsóra pillantott. Saját kezűleg töltötte meg friss vízzel. Megnyugodott, még mindig víz volt benne. A gépezet fölé hajolt, mert mintha valami zaj erősödött volna.

Olyan volt, mint életében; az ígért megváltás semmiféle jelét sem lehetett fölfedezni rajta… ajka szinte összepréselődött, szeme nyitva volt, úgy nézett, mintha élne, tekintetében nyugalom és meggyőződés, homlokán átfúródott a nagy vastüske hegye.

A nénike, aki többször segített megvarrni a vaksi német írógép szalagját (gyászszalagnak nevezték), elnevette magát. Csak most értette meg igazán, az utcán lenn miért nevezik (csúfolják) a bajszos németet, az ő féltett, kákabélű lakóját: Santónak.

Santo, mondta most ő is megszeppenve. Először minden irónia nélkül. És már térdre is esett volna, ha abban a pillanatban, könyékig olajosan, nem bukkan elő a Filológus (pardon: Il Filosofo) a gépezetből, a gépezet mögül. Akárha bújocskát játszottak volna. Mosolyogva törölte le nagy homlokát a mocskos (véres) csipkével. Nem esett térdre, de kimondani már kimondta – igaz, ismét a mosoly csöpp jelével ajka szögletében: Il Santo!