Alvilági felhőkNemcsak a földnek kell – néha ilyen kész mondatokat kapok valahonnan, és aztán mániákusan ismételgetem, sőt le is jegyzem őket. Kiégett hangyabolyokat láttam, s most nem csoda, ha vízbe öli magát minden apróság, mely csak nyirokról álmodott. A hangya tud inni a tengerből, az ember sem tud úgy a végtelen mellé térdelni, de most nem inni akar, most valami egészen másról van szó… Égbe emelkedtek az ebihalak, és most, mint légüres térben a repülők, óriás varangyokkal teli felhők zuhannak elébünk. Az őzek bejöttek a városba, de itt is korlátozva volt a vízfogyasztás. A villamossínekre hevertek. Igen, ezt már Elemér is előrelátta, amikor az állatkertben festeni próbálta az őzet; az öngyilkosságról motyogott, és mind visszahozta az aranyport. A város is hogy izzik; hiába szorgoskodnak a tűzoltók láthatatlan seregei. Az első bűnbeesés után mosakszanak így a lányok. Az ég fehéredik. Fehér lepedőkkel vették körül az asszonyok a forrást, és belül levetkőztették a lányt. A gesztenyésből néztem, és akkor ott valóban fokozódott minden, meglebbentek a lepedők, tán a hús is átizzott, és sikítozva szaladtam az erdőbe, szétzavarva a disznókat, melyeket előbb még vadaknak véltem. A pásztorok elfogtak és kikötöztek. Fiatalok voltak, de kezeik már nagyon is kérgesek, szemeik már nagyon is jegesek. Nem értettem a nyelvüket. Egy primitív és egy dekadens érzékenységű nyelv keverékének tűnt; hol imádkoztak, hol káromkodtak. Először azt hittem, játék az egész, az ózondús levegő részegítette meg őket, de aztán verni kezdtek, verni, amilyen durván csak a gyerekek tudnak. Ám még ma sem vagyok benne biztos, miért. Azért mert szétzavartam a kondát (szakadékba is eshetett közülük), vagy mert sikítozásommal megzavartam a fürdést, amit ők is lestek, vagy fontos rituáléként tiszteltek? Később már örültem, hogy szétzavartam a disznókat, felzabáltathattak volna velük. Sok mindenre gondoltam már, de arra még lególmosabb álmaimban sem, hogy nem messze Afroditétől, disznók zabálnak, disznók. Nemcsak a földnek kell; Kiskulcs azt mondta, esernyővel akar sétálni. Úgy látszik, néha ő is ilyen kész mondatokat kap: esernyővel akarok sétálni. Mondtam, hogy kifordul, meg hogy kislánynak nem illik a fekete. Azt mondta, az egyik kirakatban fekete körömlakkot látott, meg azt, hogy: nagy kehely vizet hozok. Mit csinálunk, ha nem talál vissza a szállodába? Miféle dolog ez, hogy egy négyéves kislány csak úgy egyedül sétál az esőben? Méghozzá ilyen esőben! El fog tévedni. Nem hiszem, hogy eltéved – mégiscsak szülővárosában van. Szülővárosában tán csak nem tévedhet el az ember? Erre a szálloda felé még én sem jártam. Én sem. És mégis, hogy tudtuk, hova kell szaladnunk. Mintha cintányérra esett volna az első csepp. Már az első csepp súlyán, hangjának erősségén lehetett érezni, a ház nem tud ellenállni. Egérlyuknyi járatai vannak a víznek. A sötétben is láttam a cseppek piszkos, szürke orrát a mennyezeten, és mégis ahogy párnádhoz értem, azt hittem, sírsz. Tegnap, amikor elállt néhány percre, madárhang tódult be a nyitott teraszajtón. Felzokogtak a vadgalambok. Már nem is emlékszem, hol olvastam a zokogó szökőkutakról… Talán előbb robbantak a tojások? Látod, a hangszálainknak is jót tesz az eső. Pontosan itt, az ötödik emelet magasságában van a madarak földszintje. Azelőtt fogalmam sem volt, hogy a madarak valahol egészen fenn, vagy közvetlenül a fejünk felett élnek-e. Akkor is majdnem sikítottam, de szerencsére bejött a takarítónő, hogy becsukja a teraszajtót, mert ismét zuhogni kezdett, zuhogni hatalmas tömbökben. Történt valami, látnak valamit, hogy egész nap az ablaknál állnak, kérdezte. Nem történt semmi. Nem láttunk semmit. Házunk egyszerűen beért, és elég egy kicsit nagyobb csepp, hogy összedöntse; ha nem kezd el esni, lángra kap a forróságban. Már átázhattak a szőnyegek. Semmi változás sem látszik, de ha végigszaladnánk rajtuk, játszva, ahogy sosem szaladtunk – így fogunk meghalni, hogy úgy nem is szaladtunk, csicsognának talpunk alatt. Ha ugranánk, ugranánk nagyokat nevetve, ahogy sosem ugrottunk… Semmi változás sem látszik, de ha egymásra feküdnénk, ahogy sosem feküdtünk egymásra – így fogunk meghalni, hogy úgy nem is feküdtünk egymásra, víz alá merülnénk. A könyvek megdagadtak és szétdobták a könyvespolcokat, házunk utolsó oszlopait… Vagy, mint egy lepedő, már le is esett a mennyezet, szépen betakargatva a bútorokat, éppen úgy, ahogy nagy utazásaink előtt szoktuk. Emlékszel, amikor az Égei-tengerről visszatértünk, s beléptünk a nagyszobába, térdig megfeketedtünk az apró bolháktól. Ijedten néztünk egymásra; én már láttam villanyáramtól megszenesedett embert… Kétszer kellett üríteni a porszívó liszteszacskóját. Talán éppen most dől. Nem tudom, idehallatszik-e majd a zaj, vagy csak némán magába roskad? Összedől, és szomszédaink gyorsan, ügyesen széthúzzák kevéske cuccunkat. Bombázáskor is így szokott lenni. Talán még az apácákhoz is kerül valami, nincs kizárva, éppen a könyveim, hiszen vannak közöttük szép, nagyon szép könyvek is. Utoljára az Ige és életből olvastam fel neked… Én is mindig selymes stílust szerettem volna, akár a hasmenés; valamint szerettem volna még – no de folytassuk, és majd meglátjuk… Ott a gőzfürdő, a templom! Az a ferde kémény a mi kéményünk (a másik, Dudilláék kéménye, amelyet a nagymama újrarakatott, nem látszik) – a gólyák mindig elkerülték. Égbe emelkedtek az ebihalak… Ha nincs béka, két sivatag közé feszül a gólya, egymástól távolodó cintányérokká hasad a nap, és kecskebogyóba zárul a világ akusztikája. Ezek az óriás varangyok némák, pedig a madárszinten másznak, és majd bemásznak ide is. Szállodaablakból nézni, hogyan dől össze házunk – Noé sem lehetett ily perverz. Nem, de ő legalább teli bárkával távozott, s aztán perverzkedhetett bolhával, elefánttal – mi legfeljebb e varangyokkal… Még néhány nap és elmegyünk innen, leadjuk a kulcsot a recepción, tovább menekülünk, talán éppen a malom, a delta irányába – és kész: e néhány napunk sem lesz örökkévalósággá, pedig nézd, rózsaszínen izzik a város, városunk, a szép beteg, az ég vásznai kifehérednek… Szeretem az ilyen mondatokat: az ég vásznai kifehérednek / esernyővel akarok sétálni stb. Valóban nagyon szeretem őket. Ilyen mondatokban szeretnék élni. Ha új házat kellene választanom, ilyen és hasonló mondatok közül keresnék ki magamnak néhányat, színes kis kartonlapokra írnám őket és… Az eső is egy ilyen nyelv; persze, ha sokáig hallgatja az ember, könnyen leveti magát az emeletről. Érdekes, a festők (Elemér nem festő) fantáziáját a lépcsőn lépkedő ember foglalkoztatja például, az emeletről leugró, az emeletről magát ledobó embert csak a karikaturisták tudják igazán elkapni… Nem színeztük, nem aranyoztuk enyhén, mint Elemér, aki már az alapozásnál aranyport szór, aranyport lélegez, a házban eltöltött életünket, vagy azt a valamit, amit így szoktak nevezni az emberek. Ne mondd azt, hogy emberek, azt sem, hogy nem-emberek, ha lehet, minél kevesebbszer használj hasonló kifejezéseket, hiszen neked nincsenek biztos pontjaid, nincsenek támasztékaid, fogódzóid, te semmibe sem tudsz vázat rakni, építeni, még csak vázat meglátni sem, ott ahol már a bőrt is átszúrják a meszes csontok, csontkeresztek. Inkább az ebihalakkal példálódz. Szépen kezdted: égbe emelkedtek az ebihalak, de aztán nem folytattad, pedig hát a tenyérbemászó kis pofák, felfújódott arcvonások, az agyvízkórság/vízbetegség stb. a dolgok, dolgaid leglényegébe emelhettek volna. A kút most majd kidob mindent, ráokádja a házra, vagy már a romokra azt, ami még a házhoz, vagy a romokhoz tartozik. Nem emlékszem, mikor mérgeződött meg, de tudom, milyen szörnyű volt azután naponta beleönteni a szemetet; mintha csak poharunkba öntöttük volna a bolhákat is. Szerencsére végül is a bíróság nem nekünk ítélte a kutat, az élvezeti jog, egy mérgezett kút élvezeti, használati joga is csak az öreg nevére szólt. Mielőtt Bartáné, az új tulajdonos, vagy micsoda, lebetonoztatta, Gligonya előkereste a ruhaszárítókötelet, az egyik végét az ecetfához, a másikat derekára kötötte, és kiszedte a kút falából a téglát. Majd lesöpörte a padlást, és mindent beletúrt. Azt hittük, alárakja a ház hátsó falát, mert annyi tégla volt, hogy akár új házat is építhetett volna. A hátsó fal, amely Dudilláék szobáját, konyháját határolta, Repeckiék kis házikójára nézett. Repecki már számtalan feljelentést tett ellenük, mind részletesebben, mind terjedelmesebben fejtve ki, milyen károkkal és költségekkel fog járni, ha a nehéz, vert vályoggal és néhány piros téglával foltozott fal házikójára dől, házikójára, amelynek értéke egyik feljelentéstől a másikig rohamosan emelkedett. Utolsó feljelentéseiben még a tetőn lévő cserepek számát is külön feltüntette. Az időközbeni áremelkedésekre pótbeadványokkal reagált. Mind többször kapaszkodott a kátrányos kerítésre, hogy újból és újból megvizsgálhassa a falat, habár az udvarába vetítődő árnyékot is rendszeresen figyelte, kísérte, fehér vonalakkal és csövekkel jelezve az eltéréseket és azokat a végpontokat, amelyeknek árnyékba jutásakor menekülnie kell. A poros udvar hatalmas, régi napórára emlékeztetett. Kis, vörös emberke volt, de többször volt fekete és platina is, mert ha felesége hajat festett, ő is mindig bedörzsölte fejét a maradék festékkel. Az is meglehet, azért változtatta állandóan hajszínét, hogy azt higgyük, idegen emberek, városi elöljárók vizsgálják a vészesen megdőlt falat. Majd a biztosítótársaságokkal kezdett tárgyalni, és féltünk, átnyúl hosszú bambuszrúdjával, amellyel galambjait hessegette, s kilök egy téglát, magára dönti a falat, házunkat. De Gligonya, mindennek ellenére, egy kétrészes, mesébeillő tyúkólat épített. Az volt az a pillanat, talán az utolsó, amikor még csoda történhetett volna, amikor még helyre lehetett volna pofozni a házat. De nem lelkesítettük eléggé, csak álltunk a kút szélén, és bámultunk a feneketlennek tűnő mélységbe. Elemér, véletlenül, vagy szándékosan, még bele is lökött egy téglát, majdnem szétroncsolva Gligonya fejét. Érezhette, nagy vállalkozásában nem számíthatna ránk, érezhette, a ház bennünk dől, roskad. Igaz, nekünk már a kút és a padlás likvidálása is nagy megkönnyebbülést jelentett. Aztán már csak a tyúkok, illetve a tojások érdekelték. Naponta sorba tojózta őket, néha, ha nagyobb, vagy szokatlanabb formájú tojás volt kilátásban, engem is odaintett, felém fordította a károgó tyúk fenekét, s rezgő mutatóujjamat addig kellett nyomni az erős, forró izomgyűrűbe, míg meg nem érintettem a még éppen csak bőrödző, vagy már kemény tojást. Külön-külön megjegyezte, dátumozta őket. A rossz tojókat könyörtelenül kiszuperálta. Hetente cserélte a kakasokat. Hóna alatt a gyönyörűbbnél gyönyörűbb szárnyasokkal, mintha csak dicső kakasviadalokról érkezett volna. Valóban páratlan szakértelemmel és lelkesedéssel figyelte a kakasok munkáját: ez férfimunka volt, ez férfimunka volt, mondogatta. Talán éppen most buggyan s hányja tele a házat, mielőtt az végképp megszűnne létezni. A nagy, kék-fehér konyhaszekrény, az utolsó masszív bútordarab, amit még nem tüzeltünk fel, megtelik a több mint száz év alatt használt kupákkal, poharakkal, szépen látni az ajkak zsíros lenyomatait, késekkel, amelyek már hajszálvékonnyá koptak, mivel a templom mögött lakó köszörűs, azt mondják, már több mint ötven éve, minden hónapban egyszer betolta udvarunkba masináját, szép fehér kenőtollakkal, mozsarakkal, vagdalódeszkákkal, kuglófsütőkkel, csörögevágókkal – már egyetlen csörögevágó sem volt a házban, egyetlenegy bárd, passzírozó, nokedli-, tea- és levesszűrő, habverő, daráló, tökgyalu, diótörő, klopfoló, gurábliforma sem: azt hittük, boldogan tudunk élni nélkülük… Üres ágyainkon mennyezetig rakódnak az ágybetétek, szalmazsákok, lópokrócok; mennyezetig rakódnak a szőnyegek, tyilimek, drága bőrök. Asztalra asztal, székre szék, tükörre tükör, egészen a mennyezetig. Festményre festmény (Apát is festett, ismerték egymást Elemérrel), szentképre szentkép faltól falig. Az éjjeliszekrények, az ágyak alja éjjelikkel, ágytálakkal, krisztírozókkal, köpőcsészékkel zsúfolódik: azt hittük, boldogan tudunk élni nélkülük. A csörögevágó forgó rézvirága. Azzal, hogy néhány könyvet és Elemér vásznait kivéve, nemigen tudtunk mást bevinni a házba, csak meggyorsítottuk a légüres tér képződését, amely most mohón szippantja tele magát a mérgezett kútból, az ég fertőiből, s szétdobja a falakat… A bíróság kezdheti elölről, hiszen a kút és az ecetfa közötti négyméteres rész, a félig lebontott kamrával, bodzabokrokkal, a galambdúc korhadt oszlopmaradványával, még mindig senkiföldje, még mindig nincs Bartáék nevén, ha jól sejtem, nem is lehet a nevükre íratni, de ha netalán nevükre írnák, akkor sem építhetnek oda semmit. Nem voltál benn az első kihallgatáson, leugrottál megszoptatni Kiskulcsot, amikor Bartáék előadták, hogyan ismerkedtek meg az öreggel. A piacról jövet, az útszéli árokban egy mamuszos aggastyánt találtunk, mesélték. A tóhoz indulhatott, nem volt pénze villamosra, és útközben kifáradt, lefeküdt. Megsajnáltuk és felvettük a homokfutóra. Feleségére, családjára panaszkodott. Aznap még nem evett semmit, gyerekei a kutyáknak dobálták a gombócokat. És mi lesz Apád részével? A külföldön élő családtagok örökségét gondnokság kezeli. Mi lesz lakóinkkal, a mi lakóinkkal, akikről, gyáva megfutamodásunkban, teljesen megfeledkeztünk? Gligonya már hónapok óta nem jár be munkahelyére, ahol, legalábbis kezdetben úgy sejtettem, mint fizikai munkás vagy pszichológus dolgozik. Mindig meglestem, amikor hazaérkezett a munkából, ha megkínált cigarettával (kitűnő cigarettákat szívott), mindig megvizsgáltam ujjait: piszkos volt és nem volt piszkos… Ül, ül a megvetett ágyon, benne is megdőlhetett már a ház, sőt a tyúkól is, egyik kezében cigaretta, a másikban szorosra tekert palacsinta, és nézi, ellenőrzi Dudillát, ahogy előre meghatározott sorrendben töri a tojásokat, éjjel-nappal megállás nélkül dobálja a vékony, sárga tésztalapokat a konyhában. Félelmetes mennyiségű palacsintát fogyasztott az utóbbi időben, de nem hízott. Előbb elleneztem, hogy Dudilla egy ilyen kontúrozatlan figurával álljon össze, de első, ördögi megmozdulása után, és azután amikor rákapott a palacsintára, ingadozni kezdtem, sőt voltak pillanatok, amikor megváltónkat szimatoltam benne, ahogy voltak pillanatok, amikor Elemérben és a miss-ben is azt sejtettem, gondoltam, megvárom, amíg kigömbölyödik egy kicsit, és majd akkor sarokba szorítom, követni fogom és meglesem, hol és mit dolgozik. A hízás veszélyes lenne számára. Szűk a bőr a fején. Elemér őt is le akarta festeni, azt mondta, úgy néz ki, mint akinek selyemharisnyát húztak a fejére. Konyhájuk lassan megtelt csillogó dzsemeshordókkal. Nincs kizárva, Gligonya ezeket a hordókat akarta kivasalni, hogy tetőt cinezzen belőlük. Mit kezdenek, ha most nagy faldarabok hullanak a palacsintasütőbe? Kiskulcs nagyon ki fog fáradni. Köhög. És a lift sem működik már napok óta. Ki kellene cserélni az egészet, mondogatja az agg liftboy, aki azért egész nap ott álldogál a rozsdás ketrecnél, s hajlong a vendégek előtt. Mondtam, hogy csak a szálloda körül sétálhat. Talán csak nem csavarog el, talán csak nem megy haza? Borotvám is ott maradt, éllel lefelé, a hokedli sarkán. A lavór már nem lehet a hokedlin, biztosan valamelyik csöpögés alá helyezték. A pléhteknőt és a dzsemeshordók egy részét pedig felvitték a padlásra. Dudilla előszedhette kristályszervizedet is, és most mintha csengettyűt ráznának, ahogy hullanak beléjük a nehéz csöppek. A miss (Bikova) mindig borotvámmal kaparta madárfészeknyi hónalját, kemény szeméremdombját, és ha utána bajszomhoz emeltem a vérfoltos pengét… Szeméremtetűre panaszkodva, később én is leborotváltam lábam közül a szőrzetet. A miss borotválkozása után akár a nyakamat is hajlandó lettem volna elvágni. A nagy sietségben ottfelejtettem a hokedli sarkán, de nincs kizárva, ha lett volna időm szedelődzködésre, akkor is otthagyom, akkor is csak az esernyőt hozom magammal, az esernyőt – pedig most már ázhatunk. Egyszer, ha majd írsz nekik, új pengét fogok becsúsztatni a borotvába. Kiskulcs bemegy és rádől! Nem tudod megérteni azt a gyereket, szépen mondta, sétálni akar az esőn. Mezítláb? Mezítláb. Csak mezítláb lehet sétálni az esőn. Langyosak a tócsák. Elemér sem festi meg már soha a lealapozott, enyhén aranyozott vásznakra portréit az olaszoknak, pedig a Reggio Emilia-i megnyitón, ahol nekem kellett volna méltatnom képeit (első mondatommal félig-meddig már el is készültem: élő emberekről venni arany halotti maszkot…), a kis miss (Bikova) állt volna jobbomon – balról, természetesen, Gligonya és Dudilla, jóllehet körül a falakon is a mi aranyba kapart, aranyra maszatolt arcképeink ragyogtak volna: az ebihalak égbemenetele! Igen, a miss (Bikova) állt volna jobbomon, mivel tulajdonképpen neki köszönhettük az egész üzletet. Merino, aki olcsó olasz műtárgyakkal látta el a jugoszláv piacot (engemet is megajándékozott egy gennyes Buddhával, de szerencsére Kiskulcs elejtette), egyszer két kis fürge olaszt hozott magával, hogy megmutassa nekik Elemér állatkerti vázlatait, előtanulmányait, meg azt, hogy ő nem csak olcsó, mindennapi dolgokkal kereskedik. Sokáig vizsgálgatták, rakosgatták a rajzokat, dicsérték is némelyiket, de csak akkor ajánlották fel a tárlat megszervezését, amikor a miss (Bikova) véletlenül benyitott a szobába. Elemér persze semmit sem értett az egészből, mosolyogva hallgatta, hogyan egyezkedünk s egyezünk meg végül: 50 képben és a haszon megfelezésében. 50 kép, 50 kép, nem is olyan sok, mondogattuk, magunkat is nyugtatva, ahogy elrobogtak csodálatos sportkocsijaikon, hiszen jól tudtuk, Elemérnek még egyetlen befejezett képe sincs… Mit fog gondolni Mózes, egyetlen barátom, aki rendszeresen meglátogatott, és havonta szépen bekötött, felcímezett papírtömböket hozott nekem, már előre pornográf felvételeivel illusztrálva a szövegeket, amelyeket majd nekem kellett volna elkészítenem? Még jól emlékszem az egyik címére: ALVILÁGI FELHŐK. Ezt szerettem legjobban. Egyszer az asztalomra is helyeztem, gondoltam, hátha megindul valami. Szerettem megfoghatatlansága miatt, s mert kedvenc bűnügyi filmjeimre emlékeztetett. De a többiek is egytől-egyig isteni címek voltak, igaz, kissé falsabbul hangzottak, ám éppen falsságukban véltem felfedezni azt a rést, amelyen, úgy képzeltem, majd messze behatolhatok életem fehér foltjaiba. Habár a selymes stílus és a készen kapott mondatok utáni nosztalgiámtól eltekintve, sohasem érdekelt különösebben az írás mestersége, valóban nem hazudtam, amikor megígértem Mózesnek, hogy tömbjeit, ha máskor nem, hát öreg napjaimban szépen, sorban tele fogom írni. Jó volt tudni, hogy az éléskamra polcain ott sorakoznak azok az üres könyvek. Azok az üres könyvek voltak az én arannyal alapozott vásznaim, amelyeken a napnak és úgy látszik, még az esőnek is el kellett végezni bizonyos munkálatokat. Voltak időszakok, amikor annyira foglalkoztattak, hogy már magam sem tudtam, üresek-e még, vagy már teleírtam őket. Még csalásra is kapható lettem volna, ugyanis, azt kezdtem bizonygatni magamnak, hogy igenis, teleírtam őket, de úgy, hogy üresek maradtak – csak életem fehér foltjai olvadtak egybe… Tényleg, lényegesen befolyásolták életemet; minden mozdulatommal, szavammal szemben ott láttam Mózes fehér lapjait. Amikor megszimatolta mesterkedéseimet, megszimatolta, hogy még mindig nem kezdtem el az írást, beszüntette a papír rendszeres szállítását, és egy cédulára felírta közös címünket: FELJEGYZÉSEK NEMLÉTEZŐ NAPOKRÓL. Persze, ez nem jelentette azt, hogy csalódott volna bennem, nem, hiszen tudta, a rám rótt feladat elől úgysem menekülhetek. Most félek, Mózes papirosai is a falak alá kerülnek… Jön Mózes, napszemüvege mögé bújva, nagy táskájával kezében, hogy bekopogjon az ablakon, és nem lesz ablak, megy az ajtóhoz, hogy becsöngessen, és nem lesz ajtó. És a falak alá kerülnek Elemér szépen lealapozott vásznai is. Pedig hogy őrizte őket! Naponta mind az 50-et kihordta a napra… Az előszoba fogasáról lehullanak az öreg ruhái, kalapjai, görbebotjai, amelyeket mamuszaival együtt én örököltem. A prémes télikabátot Gligonya beszögezte a kutyaólba, mert a kettéfűrészelt matracot felszaggatta a véreb. Miért nem menekültem a halott ruháiban? Azokban talán megmenekülhettem volna. A csíkos mellények zsebei teli csikkekkel, és most nem szenvednék ennyire a nikotin nélkülözése miatt. A halott ruháiban, hónom alatt Mózes tömbjeivel, kezemben csontszínű görbebottal, lábamon könnyű mamusszal messze begázolhatnék a deltába. Ha volt még ideje és ha felérte ésszel, Dudilla elküldött mindent a malomba, tudhatta, akármerre menekülünk is, Zöldi vízimalmát nem kerüljük el. Dudilla macskája felfújódott. A süllyedő hajót elhagyó patkányok, egerek… Most már biztosan nem fog beleférni Gligonya herélőcsizmájába. Elemér ki akarta bontani a csizma orrát, hogy tanulmányozhassa a macska szenvedő vagy élvezettől ragyogó pofikáját, hogy majd azt is átvihesse aranyra. Ha majd teljesen lekopik a földről a házunk, írunk Skolasztikának, másik szomszédunknak: tormával ültesse be a telket. Emlékszel, bátyám papírral-ceruzával bizonyította, csak a tormán gazdagodhatunk meg, csak az erős gyökerek… Máris látom a galambot, csőrében tormával! Pedig talán még most sincs késő, talán még megmenthetnénk a házat, nagy tüzeket gyújtva a szőnyegen, kiszáríthatnánk a falakat. És miss-ünk benevezhetne a tartományi és köztársasági versenyekre is, hiszen fenekének szabályos gömbjét még hüvelykujjukkal sem nyomhatnák be a bírák, ágyékának, a tyúkok forró izomgyűrűjével vetekedő ágyékának szerkezete, közepében pengével, sokáig éles marad, akár a szecskavágó. Gligonya lebontaná a tyúkólat, és alárakhatná a hátsó falat. Csak most döbbentem rá, titokban abban reménykedtünk, hogy Gligonya tulajdonképpen kőműves. Elemér megfesthetné arcképeit. Mert csak arcképeket kell festeni, mondogatta. A kút fenekén pillanthatta meg első, igazi portréját, a kút fenekén, a portré feneketlen kútját. És, tutto completto, Reggio Emiliába utazhatnánk! Valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy az a Reggio Emilia-i nap lesz a mi nagy napunk. Ott végre mindannyian együtt lehetünk, ott végre sikerül összefognom, egy pontba fixálnom a szálakat. Mert Elemér még egyszer sem ment át a miss-hez, pedig mint házigazda többször biztattam, Mózes még egyszer sem találkozott Elemérrel, Dudilláékkal, és nagyanya sem volt még otthon a lakodalma óta… Még naponta utaztam, amikor egyszer, fáradtan a vonatablaknak nyomva homlokomat, már kezemben táskámmal, lenéztem a vasúti hídról, és láttam magamat, ahogy öt perc múlva, vissza-visszapillantva a hídra, görnyedten cipelem üres táskámat, és öt perc múlva láttam, ahogy fáradtan a vonatablakra nyomom homlokomat és nézem… A térképen keresve Reggio Emiliát, már tudtam, Reggio Emilia az a fókusz, amelynek fel kell szippantani mindent. És többé nekünk nem lesz előre és nem lesz hátra. A deltáról már biztosan látni Reggio Emilia körvonalait. Nem tudom, később előkerültek-e a disznók, azt sem, hogy esett-e közülük a szakadékba. Az asszonyok előttem szaladtak el a lepedőbe csavart lánnyal. Már nem sikítoztam. A lány is inkább volt béna vénlány, inkább volt kiszáradt, sötét múmia. A kolostor szerzetesei találtak rám, ápoltak néhány napig. Aztán meg a verejtékező falú pincében, a hosszú, kecskelábú asztalnál üldögéltünk, horkolva, szellentgetve. Majd ismét üvölteni kezdtem, és ők kikötöztek. Nemcsak a földnek kell; ki kellene rakni cipőinket, ruháinkat, mindent, mint amikor poloskát hoztunk Prágából, és meztelenre vetkőztünk, a napra aggattuk ruháinkat. A nap és az eső a ciánnál is hatékonyabb. Kiskulcs nagy, fekete kelyhe is megtelhetett már. Annyira meghatódott, amikor a kezébe adtam rossz, fekete esernyőmet, amelyet már évek óta nem nyitottam ki, és most is csak véletlenül hoztam magammal, mert ott lógott az előszobaajtóba vert kampósszögek egyikén, mert félálmomban szükségét éreztem, hogy valamit a kezembe kapjak, valamivel védekezzek, nem az eső – minden ellen. Számomra az esernyő mindig is csak hidegfegyver volt. Meghatódott, mintha legalábbis a világ kormánykerekét bíztam volna rá. Kibontotta, felhúzta, s várta, hogy a szél kifordítsa. Azt mondta: nagy kehelyvizet hozok, és lassú, méltóságteljes léptekkel elindult az emberek között. A sarokig követtem; meg-megállt a langyos tócsákban. Kiskulcs még nem látott disznót! A múltkor disznóvágást kellett rajzolniok az óvodában, és ő valami fekete foltot maszatolt papirosára. Az óvónévi hazaküldte a füzetet és a szülői értekezleten a képzelőerő, a kézügyesség meg miegymás hiányáról panaszkodott. Pedig csak egy közönséges disznóról volt szó, tetszik tudni, magyarázta mindjobban kivörösödve, habár nem kérdeztem, nem szóltam semmit, csak ültem behúzott nyakkal, szégyenkezve a többi meglett, komoly szülő között, s kezemet tördelve azon gondolkoztam, hogy Kiskulcs maholnap Nagykulcs lesz, habár, körültapogattam, világunkon nincsen ajtó, s már azt is sejteni véltem, a delta is csak forgóajtó lehet, maholnap férjhez kell adnom, hiszen olyan gyorsan múlnak az évek, és én még mindig képtelen vagyok komolyan venni magasztos szülői szerepemet, elmegy a háztól – melyik háztól? –, és én ebbe a talán egyetlen valóban nekem osztott szerepbe sem tudom beleélni magamat, pedig hát akár egy dilettáns színész, állandóan a színház körül lődörögtem, ó a szereposztások nagy pillanatai, s otthon a tükör előtt nagyobbnál nagyobb monológok szövegeit próbálgattam mondogatni, mint ahogy próbálgatom most is mondogatni az egyiket, az ablaküvegen bámulva tátogó, esővel teli számat. A háziállatokkal kezdjük, és csak a második félévben térünk át a vadakra. Már tíz éve lesz, hogy a legkisebbekkel foglalkozom, és annak ellenére, hogy minden évfolyamban akad egy-két gyerek, akit debil iskolába kell irányítanunk, mégis büszkén állíthatom, hogy a háziállatoknál még sosem tapasztaltam semmiféle fennakadást. Az én kicsikéim még óvodába sem járnak, de máris utánozni tudnak minden háziállatot, pedig nem mondhatnám, hogy sok időt szentelek nekik: IÁ/VAU/BÚ/RÖF – kérem csak egész nyugodtan jegyezze fel, mondta, ahogy zsebkendőmért nyúltam, hogy letöröljem gyöngyöző homlokomat. Mondom, a háziállatokkal még sosem volt fennakadásunk, persze a vadaknál még jómagam is bizonytalan vagyok, ott még én is segédeszközökre szorulok, a vadakat, be kell vallanom, a kis Pásztor Johákim máris jobban ismeri nálam, no de azokat nem is vesszük olyan szigorúan, állatkertünk nem nagy állományát szorgalmazzuk csupán. Ami a disznókat illeti, a vaddisznók óljához el sem vezetjük őket. Hazajövet ismét elővettem a füzetet, ám én, sajnos pontosan az ellenkezőjét láttam. Azért mondom, hogy sajnos, mert tudod, sosem szerettem Kiskulcs tündökléseit, jópofaságait, aranyosságát is csak Elemér vásznain, és szégyelltem ügyességeit, talpraesettségét – lúdtalpas szegény. Inkább csak motyogásait szerettem, meg azt, ha egyedül sétál, mint most is az esőn. Szerettem, ha kezébe vesz valamit, és anélkül, hogy megnézné, eldobja, maga mögé dobja, de csak akkor, ha nem látja, hogy én nézem, ha tulajdonképpen nem is nézem. Ha meglát egy hangyát, és fűszálért nyúl, hogy útját egyengesse, ha mozdul, ha reagál, az már azt jelenti, hogy van, létezik, hogy ő is az, ami, amitől hánynom kell. Miért ne reménykedhetnék, hogy hátha mégsem reagál, mégsem mozdul, mégsem lát, hátha visszafelé pillant, néz visszafelé, indul és nem arra és nem úgy, amerre és ahogy minden, amióta minden a minden, világ a világ. Ha mozdul, lép, máris elkapom tekintetét, elfordulok, behunyom a szemem, és reménykedve mondom magamban, elindult, elindult visszafelé és sírni, zokogni kezdek, s máris örökre elbúcsúzok tőle, mert hát, mi már többé sosem fogjuk látni egymást, hiszen ő visszafordult, másfelé néz, elindult visszafelé, oda, arra, amerre a minden nem minden, semmi sem az, ami. Csak akkor lapoztam át figyelmesen füzetét. Semmi különös, valóban semmi különös. Csak a zászló érdekesebb egy kicsit (a szétágazó, különböző színű folyók s a közéjük zuhanó üstökös), meg a disznó, a disznóvágás. Ijesztő képzelőerővel kézügyességgel meg miegymással festette, maszatolta azt az űrt, vagy mifenét, ami tudatában, tudatalattijában, agysarában (bélsár!), vagy nevezd, ahogy akarod, a disznó helyén röfögött s röföghet még mindig. Szinte láttam a maroknyi, sárgásfehér agyvelőt, amint beletúrtak azok a szavak: disznó/disznóvágás. Apámnak nem sikerült, pedig határozottan, azaz kellő könyörtelenséggel döfött, átmetszeni a hízó ütőerét, ezért nem mertem én sem leszúrni Skolasztika kocáját, amikor eltört a lába, csak forgatta kését, amíg a hízó meg nem sokallta, és hátán kistermetű apámmal, a kulisszatologató, kacskakezű Mészáros Pista bácsi virágoskertjébe nem rohant. Pista bácsi rávetette magát a küszöbről apámra, számtalan tisztázatlan ügyük volt különben is, és hárman birkóztak, csapkodtak az immár vörösen spriccelő szökőkutakkal teli kiskertben. Szerettem volna, ha apám kerül ki győztesen, de sejtettem, akkor le kell szúrnia a kulisszatologatót, össze kell döntenie a kulisszák csodálatos világát. Felesége, Léda, Léda néni, ott állt, mozdulatlanul a küszöbön. Minden reggel kiálltak így a küszöbre, kertjükben gyönyörködtek, a gipsztörpékben, amelyek most egyenkint roppantak össze. Léda többször énekelt is. A nagy dulakodást, a kés villanásait figyelve, mind többször pillantottam fel arcára. Léda krémekkel kente arcát. Egy este be kellett kopogtatnom hozzájuk, és a csipkefüggöny résein akkor láttam először arcát kenegető asszonyt, asszonyt, aki saját arcával foglalkozik. Ötven és hatvan között lehetett. Ha egy idős asszony ágyban, nyári hálóingben arcát kenegeti, az egy tízéves gyerek számára annyi, mintha egy húszéves lányt látna meztelen, vagy üzekedés közben. Léda arca más volt, egészen más, mint városkánk többi asszonyának arca. Megőrzött, hamvas stb; mondogatták. Páratlanul rendezett nemi életének, egykori nemi életének köszönhette fehérségét (a régi kínai orvosok szerint: a rendezett nemi élet jele az arc és bőrszín tisztasága, világos tekintet és finom hallás…), vagy pedig a nemi élet teljes hiányának, valami belső buggyanásoknak, amelyek hamvasságot túrnak az arcára, nem tudom, de ha húgára, Husira gondolok, akkor csakis e lehetőségek mellett dönthetek. Husi volt az elsőszámú kurva városunkban (ezt már akkor is majdnem pontosan tudtam, ugyanis anyánk állandóan a kurváktól féltette apámat: a Gangostól, a Vatta-lányoktól, Zedvigtől, Husitól…), és arca a kocsmák olajos padlójára, teste a szálkás kuglipályára emlékeztetett, a kuglipályára, amelynek végében annyit állítgattunk, s ahonnan jól láthattuk, amint a férfiak, szájuk sarkában kialudt cigarettacsikkel, felhajtják a hányó nők, köztük Husi szoknyáját is… Pista bácsi kacska kezét nézegetve, csodálva furcsa kesztyűit, mintha már akkor is ezekről a dolgokról elmélkedtem volna. Ha a kulisszákat ment tologatni, bőrkesztyűt húzott, s bőrkesztyűs kezével sokkal ügyesebben hadonászott, mint az operetteket vezénylő zentai karmester, akit dr. Kopasznak hívtak és dús, fekete, göndör haja volt. A kulisszatologatás jelentette számomra a világ legnagyobb csodáját. Sokszor segédkeztem én is, arcomat a durva zsákvászonra festett falakra, ablakokra, erdőkre, mezőkre szorítva. Legtöbb még meg sem száradt, és arcomon fal-, ablak-, erdő- és mezőrészletekkel tértem haza. Ott, a szédületesen forgó kulisszák között pillantottam meg először azt a cipőfelsőrész-készítő lányt, operettjeink csillagát, akiről azóta is annyiszor meséltem neked. Egy bordó falat toltam félre, s ő ott állt mögötte, egy zöld mező előtt, pirospozsgás arcán Pista bácsi kesztyűtlen kacskakezével. Egy piros és egy fehér arcot látok a kacskakéz két oldalán, és látom, ahogy a kőre hulló késre csap, de képtelen felkapni, és látom, ahogy apám bakancsára rátapos… Akkor már azt szerettem volna, ha a disznó áll fel, lép ki a szökőkutak közül, s vonul vissza diadalittasan óljába. Elemérnek is megmutattam a rajzfüzetet. Éppen akkortájt hagyta abba az állatkert látogatását. Egy-kétszer még, igaz, beült a tyúkólba, de Gligonya, mintha csak megsejtette volna problémáit, vele is sorba tojóztatta a tyúkokat, és egész nap mutatóujját bámulta, törölgette hattyúlapjaiba. Az állatoknál sem jutott messzebbre, mélyebbre. Ezt persze csak én mondom, mert ő nem is akart mélyebbre hatolni. Most is látom grimaszba ránduló arcát, amint a forró izomgyűrűbe dugja ujját, és körültapogatja a tyúk belsejét. Ő már az alapozásnál befejezett mindent. Az állatok egydimenziósságát tanulmányozta, az állatok zavarmentes egydimenziósságában gyönyörködött. Ugyanazzal a halotti maszkkal jönnek a világra, amellyel távoznak. Képes volt napokig értekezni ezekről a kérdésekről. Ha jól értettem, az emberekről is ugyanúgy vélekedett, azzal a különbséggel, hogy náluk az érkezés és távozás között bizonyos zavarokat észlelt. A halott, arcán a gipszlepénnyel, mintha grimaszt csinálna, tűnődött. Ujjai feketedni kezdtek, kicsúsztak véres tenyeremből s könyöke, majd kézfeje is a fehérre súrolt padlóra esett. Hosszú körmei alatt már megalvadt a vér. Szinte egész öklét be akarta gyömöszölni a spriccelő sebbe, futni kezdett, de csak a trafikosbódé mögötti gesztenyesorig jutott, ott térdre esett, s a fa nedves kérgét kezdte kaparni, mintha csak felfelé akart volna menekülni. Utolértem. Én is próbáltam ráhelyezni tenyeremet a sebre. Teste erősen rángatózott, és csak többszöri próbálkozás után találtam meg a sebet, értem a puha nedves húshoz. Sötét volt, nem láttam semmit, nem tudtam, mi történt, csak azt tudtam, hogy nem szabad elvenni kezemet. Lassan megszoktam a hús érintését, és mind mélyebbre dugtam ujjaimat: el kell állítani, el kell állítani… A többiek is odaértek. Bátyámék a tettes után iramodtak, útközben kerítésléceket törve maguknak. Mi meg, Elemér hóna alá nyúlva, külön-külön megfogva lábait, a kilométernyire levő kórház felé kezdtünk szaladni vele. Mind hangosabban jajgatott. A főutcán sorban kigyulladtak az ablakokban a fények, ablakokat vetítve a gesztenyelombokra is. Felébredt az egész város, mint amikor Vidor a kuglizásnál leharapta annak a nyegle alaknak a kisujját. A vér átáztatta egész ruháját. Szerencsére Karlo volt az ügyeletes, Elemért a padlóra fektettük, és Karlo hozzálátott a vérátömlesztéshez. Kezét szorongattam, úgy éreztem, néha ő is az enyémet, és csak akkor néztem az arcára, amikor a padlóra esett a könyöke. Nem volt észnél. Egy különös grimasz állandóan az arcán. Nemsokára becsukódott mögötte a kerületi kórház mentőkocsijának az ajtaja, de még soká láttam az éjszaka kútjába zuhanó fehér grimaszt. Hányszor távolodott így tőlem Elemér, s hányszor zuhant így felém! Ahogy felemelkedtem, a jegyszedő világítani kezdett, és a vászonra vetítődtem, s már a vásznon ütöttem le a sapkát. Az alak hirtelen hátrafordult, csak akkor láttam, hogy nem is gyerekkel van dolgom, de már késő volt azon gondolkodnom, hogyan került az első sorba, a gyerekek közé. A nézők fütyülni kezdtek. Az alak visszaütött, azt hittem ütött, de nem ütött, kés volt a kezében. Fázni kezdtem a hideg vastól, és a kijárat felé rohantam… A mozivászon és Kiskulcs rajzfüzete… Nem mondtam neki semmit csak elébe toltam a füzetet. Vegyetek disznót! Disznót akarok festeni, mondta elkeseredve, és egész nap mániákusan ismételgette: te disznó / olyan vagy, mint a disznó / disznó… Hol van Kiskulcs? Azonnal disznót kell mutatnom Kiskulcsnak. Ó istenem! Te akartál felfalni ott, Afrodité mellett? Hallom, jól hallom, esőd azt mondja: disznó / te disznó! És azt, hogy menj, és hemperegj a delta sarában! Hol kerítsünk ebben az átkozott szállodában egy marék kukoricát? Gyorsan egy marék kukoricát kell keríteni! Egy marék kukoricát. Melyik szint ez? Nem a madarak szintje már, ugye? Hajnalban, ahogy felébredtem, éreztem, villámok kénes illattal telítették szobánkat, hallottam, a nyitva felejtett táskarádió zöld jelei is már egy kénes platóról beszélnek: a felhők valahol fenn, minden alatt… Óriás békák és disznók. Madarász, a park és környéke sakkbajnoka, rokkant bádogos, egy rozoga, mohás facsatornán naponta kétszer a nádasba engedte a gyógyfürdő elhasznált iszapját. Senki sem tudott róla, hogy valaki megbízta volna ezzel a feladattal, de rajta kívül senki sem mert a csap közelébe menni, dideregve ültünk a hideg sárban és vártuk, hogy a fűtőház mögött feltűnjön imbolygó alakja, és forró iszapot csapoljon nekünk. Mint bádogos, állítólag felhőkarcolókon is dolgozott, s mi naponta látni véltük, amint lezuhan, lezuhan közénk. Nemigen maradt csont a lábában, de azért ő is ott hempergett velük. Voltak időszakok, amikor csak enni és aludni jártunk haza a sárból. Legalább nem kínozza majd őket a csúz, mondogatták a szüleink. Sokszor a hazafelé tartó csorda is közénk vegyült, és a dühös, tehetetlen kanászok minket csapkodtak, a mi bőrünket hasogatták, legfeljebb minket tudtak kiválasztani, hazazavarni. Ha besötétedett, az idősebb fiúk a lányokra feküdtek. Végül már az egész város apraja-nagyja odaszokott, mint valami zarándokhelyre. Különösen a plébános megmártózkodása után. A harangozó kísérte, emlékszem, már esteledett, de annál jobban világított viaszfehér teste, világított, amíg el nem olvadt a fekete sárban. Közelségünket kereste, de mi, akár a disznók, mindig elrúgtuk tőle magunkat. Az ebihalak is nagyon szerették azt a kénes, meleg pocsolyát. Ki akartam kapcsolni a rádiót, de nem volt erőm kinyúlni érte, meg kellett várnom, amíg lassan kimerülnek az elemek. Ne felejtsünk el újakat venni. Igaz, én a zöld jeleket is szívesen hallgatom, ha jól meggondolom, talán szívesebben, mint a különböző műsorokat, kivéve, természetesen, a forró arab hadarásokat, amelyek érdes kulisszái nélkül sokáig még dolgozni sem tudtam. Már nem tudnám pontosan megmondani, miért szerettem azokat az éjfél utáni propaganda-adásokat, talán azért, mert egyáltalán nem értettem őket, meg azért, mert nem emeltek fel helyemről, mint a víz emeli fel a könnyebb tárgyakat, meg azért, mert lelkesedésünkből már eleve kihangzott valami kilátástalanság, lelkesedés a kilátástalanságban, de nem a kilátástalanságért és nem annak ellentétéért. A kilátástalanságban való belázasodás? Nem, nem tudnám megmondani, de emlékszem, magnetofont akartam szerezni, hogy ilyen műsorokat felvételezzek és aztán csak egy gombnyomás és egyből túltéve magam minden apátián, minden nyavalyás felbuzduláson, máris egy állandó szinten munkálkodhatok. Nem szereztem magnetofont, mert a gyufásdoboznyi rádión kívül nehezen tudok más technikát megtűrni közelemben. Ha egyszer ismét lesz asztalom, nagyon kis asztal lesz (nem is sajnálom fekete harmóniumomat, amelyet már biztosan darabokra zúztak a lezuhanó gerendák) és csak egy tányér homokot fogok tartani rajta. Tedd oda az ágyra, rá is dobhatod a lepedőt, nehogy zavarjuk a szomszédokat, hiszen ezek mégsem a mi falaink, amelyek még így, nemlétezésükben is várfalaknak bizonyulnak – hiába a szó – katapultok, a rossz szavak e pokoli katapultjai, amelyek mint az ügyes tolvajok, először besározták árnyékom sötét foltját az ablaküvegen, majd hangtalanul kiütötték, talán már engem is magukkal rántva. Biztosan csak felhő takarhatta el a kéményt. Felhő dönthette le. Miért kerülték el mindig a gólyák? Azok, amelyek Skolasztika kéményére építettek a tavasszal, sokáig köröztek felettünk. Egész nap nem mertünk szólni, moccanni, nehogy elzavarjuk őket, és mégis arrébb lebbentek. Másnap lázas építkezésbe kezdtek, még a mi tetőnkről is vittek néhány nádszálat. Gligonya kiszaladt a puskával, hogy közéjük pörköljön, de szerencsére a golyók már régen berozsdásodtak. Aztán Dudillával átmentek Skolasztikához, ám Skolasztika egy pillanatra sem hagyta magukra őket, mintha csak megsejtette volna, hogy a kandallóban felgyülemlett szemetet akarják a gólyák alá gyújtani. Elcsigázottan tértek vissza, Skolasztika megimádkoztatta őket, talán még a gólyák lelki üdvösségéért is imádkozniuk kellett, a templom raktárából kölcsönzött, kopott imazsámolyon. Csuklóikon rózsafüzérek csüngtek, mintha megbilincselték volna őket. Gligonya már nem volt dühös, nem bosszankodott a gólyák elpártolása miatt, és aztán is többször láttam csuklóján az olvasófüzért, semmibe révedő tekintettel babrált vele. Attól az esettől kezdve, napról napra nőtt Skolasztika befolyása. Ő vette gondozásba a vérebünket is, mert már valóban csont és bőr volt szegény. Igaz, Skolasztika vérebünket is csak lelki táplálékkal, figyelmességgel, szeretettel táplálta, és legtöbbször csak a KÉREM A MORZSÁT – KÉREM A CSONTOT feliratú, sarló alakú, csempe porcelántálacskájába összegyűlt morzsát hozta át neki. Skolasztika, hetven éve ellenére, naponta kikérte magának, ha netalán valamelyikünk asszonynak, asszonyságnak találta szólítani, és szüzességét bizonygatta, orvosi igazolásokat lobogtatva orrunk előtt. Utoljára akkor rendezett jelenetet, amikor Dudilláék dalt küldtek neki a helyi rádióban, aranyos szomszédasszonyunknak nevezve. Négy ház választotta el a parókiától, talán csak azért nem lett apácává, és a templomba szaladgáláson kívül még csak egy szenvedélye volt: házasságközvetítéssel foglalkozott – nem kis eredménnyel. Sosem becsültem sokra a hasonló szolgálatokat, de Skolasztika eredményessége meggyőzött előítéletem tévességéről. Nagyanyát is ő adta férjhez másodszor, azaz negyedszer, mert kétszer elváltak és kétszer ismét egybekeltek az öreggel. Sokáig fogalmunk sem volt a dologról, csak egy héttel az esküvő előtt közölték velünk, hogy minden el van intézve, és már csak a mi beleegyezésünket várják. Duzzogtunk, mint Gligonya a beköltözéskor, de amikor tudomásunkra adták, hogy nagyanya el fog költözni, azonnal hozzáláttunk az esküvő részletes előkészítéséhez. Kiskulcs már hazaérhetett, és jót játszik, hempereg a meleg sárban. Nem látott még disznót, de a sár… A bikás fényképet sem mutattad meg még neki. Katókát sem a ravatalon. Többször gondoltam már, hogy megmutatom neki, nagyon szereti nézegetni a régi fényképeket, de aztán, amikor Gligonya a kútba túrta a padlás szemetét, egy harmadik kép is előkerült, s e kép után már nem voltam benne biztos, hogy minden kérdésére válaszolni tudnék. Előbb még nemigen láttam a bika és a ravatal közötti összefüggéseket, habár valamiért mindig egy helyen őriztem a két képet, és jóformán észre sem vettem a rokonok között a bika farka után kapkodó kislányt. Inkább csak a bikában gyönyörködtem, magam is beállva közéjük a bika, a ravatal mögé. De a harmadik kép, amely sorrendben több, mint valószínű, az első lehetett (a bika és Katóka), már csak ezekről az összefüggésekről beszélt. Senkit sem ismerek rokonaid közül, és még csak a bika nevét sem tudnám megmondani Kiskulcsnak. Az Öreg többször is emlegette Katókát, talán húga, vagy unokahúga lehetett… A rokonok egy része behúzódott a gangra. Tessék félre, tessék félre, mondogatta Szombathelyi Károly, aki a bikás felvételeket készítette. Egészen behúzódtak a fal tövébe, a sötét árnyékba, de valami műszerrel biztosan ki lehetne mutatni, hogy ott vannak, mert a fal nem látszik, csak az árnyék, a megsűrűsödött árnyék. Ha nem lennének ott, akkor nem sűrűsödött volna meg annyira az árnyék, és áttetszene a fal, talán még a csupasz, görcsös szőlőindák összevisszasága is látszana, mint levél fonákján az erek. Igaz, nem tudom, volt-e valaha is szőlő a gangon. Nem hinném. Másik részük pedig az istállóba ment. Tessék félre, tessék félre… Hol volt az istálló? Én már csak a csupasz falakat, a kutat, az ecetfát, meg a kátrányos kerítést láttam, amikor először benyitottam. Később már azt sem. Most meg már be sem nyithatnék. Ott lehetett Repecki házikója helyén, mert egykor az a rész is a házhoz tartozott. Akkor, azon a hatalmas területen csak két udvar volt, most meg a felén három, illetve a senki földjével négy. Ott lehetett az istálló, meg az alsókonyha is. Az alsókonyhára még te is emlékszel. Aranyciculi és az a pincér lakott benne, aki később megszökött a börtönből, és a padlásszemétbe fúrta magát. A rendőrök, egy egész őrs kijött, nem mertek felmenni érte, csak kiabáltak: tessék lejönni, tessék lejönni… Vagy nem a pincér élt Aranyciculival? A pincér fenn lakott az előszobában, és ő ütötte ki a rácsos ablak felső sarkát, hogy kidughassa a kályhacsövet, és nem ő szökött meg a börtönből, hanem a Dudilláék helyén lakó, százkilós kosaras, akinek a felesége feljárt a pincérhez az előszobába, de a százkilós kosaras úgy tett, mintha nem tudna semmit. Az üstház is ott állhatott Repecki felén, és csak később került előre a második udvarba, illetve a harmadikba, majd a másodikba. A tapasztás kihullott belőle, a bádog is elrozsdásodott, de azért az oldalán még látni lehetett a nagy lekvárfőzések nyomait. Gligonya alig bírta a kútba lökni. Jócskán lepréselhette a szemetet, de nem merült a vízig, fennakadt a kóc hálójában, vagy éppen a páratlan selyemharisnyák fogták fel. Apát minden levelében küldött egy selyemharisnyát… A bikás felvételeket ősszel készítették. A gang virágosládái üresek. Katóka a következő tavaszon vagy nyáron halhatott meg. 1921-ben. A ravatal mögötti falon már érik a szőlő. Melyik fal az? A fény miatt hozták ki a ravatalt a gangra vagy a ház elé. Inkább a ház elé, mert a gangon mégiscsak árnyékban maradt volna, és a szőlőszemek sem csillognának annyira. Máris összekevertem a képeket. A ravatalosat Hollósi József készítette. Kezdjük elölről, előbb a bikás felvételekkel, illetve azzal, amelyiket utoljára találtam, mert azt hiszem, az készült először. Miután valaki kivezette a bikát, és Katóka kezébe adta a láncot, a rokonok egy része behúzódott a gangra, a fal tövébe, a többiek pedig az istállóba. Tessék félre, tessék félre… Nem, még előbbről kell kezdenem. Mielőtt megérkezett a fényképész, a kútból vizet dobáltak az állatra és az udvart is felmosták, ahogy felmosták volna akkor is, ha a második képen a tagló valóban lesújt, és kettéhasítják az állatot. A kút akkor még nem volt megmérgezve. A bikát a galambdúc oszlopához kötötték, és szépen megszáradt a napon. A fényképész (Szombathelyi) kijelölte a bika helyét, eloldották, Katóka kezébe adták a láncot, majd a rokonok egy része behúzódott a gangra a többiek pedig az istállóba. Katókán kis, kerek, fekete sapka, fehér, kötött ruha, csíkos harisnya, spárgapacsni – nem régen kezdhetett el járni. Az asszonyok többször kiszaladtak a gangról, az istállóból, mert Katóka az állat mögé totyogott. Bal kezével a bika szája felé nyúl. Megtalálták egymás szemét. A rokonok előjöttek a gangról és az istállóból. Kettőjük elé kötényt kötöttek. A kötények sarkát úgy hajtották fel, mintha nagy papírrepülőket készültek volna csinálni. Az idősebb megfogta a láncot; kisujján élesítőacél lóg. Valaki előkereste a taglót és a fiatalabb kezébe adta. Hol lehetett a helye a taglónak? A pincében? Vagy a kamrában? Felemelte. Hárman a bika mögé álltak; mici, kucsma és kalap van a fejükön. Egy legénykét (talán az öreg az a legényke) a bika elé állítottak. A többiek, hatan, a bika farkáért kapkodó Katóka mögé sorakoztak. Az a halbcilinderes úgy áll a sor végén, mintha a villamost várná. Talán csak megjátszották az egészet, egyszerűen beállította őket Szombathelyi. Az exponálás előtti pillanatban még nevetgéltek. A ravatal mögé sorakozva nem nevetgéltek, de ott is a fényképezőgép szenzációja dominál. Senki sem néz le a kis menyasszonyra. Katóka mintha a ravatalon is az állat szemét nézné. Katóka az egyik képen sem fényképezkedik. Hol lehet a tagló? A padláson biztosan nem volt, tehát nem került a kútba. Teljesen megfeledkeztünk róla: gondoltuk, boldogan tudunk élni nélküle. Gligonya, kezében palacsintával. A palacsinta, mint egy égési sebekkel teli nemi szerv. A malomban mindig olyan az arcod, mintha bepúderoztad volna. Már a malom küszöbéig emelkedett a víz… Milyen állhatatosan esik, és mégis, milyen csönd van. Igaz, nem is hallhattuk a zuhanást, mert nem is volt zuhanás: a csöppek egyenként vitték magukkal részüket, fejadagukat, és nem maradt semmi. Csak Zöldi fogja észrevenni, a malomkövek szokatlan csikorgását figyelve, hogy házunkat viszi a folyó. Mindegyik cseppnek külön-külön kis csatornája van a deltában, mindegyik külön-külön adja le házrészét az utolsó örökösnek. Talán éppen házunk fullasztja be a delta hajszálcsöves nagy hangszerét, és visszafordul a folyó, vissza, forrásába, amely már szintén mérgezett, akár a kutunk. Nemcsak a földnek kell; néha ilyen kész mondatokat kapok, és aztán próbálom megsokszorozni őket. Persze, ezzel a sokszorosítási eljárással baj van, baj, de azért igyekszem. Ám különben sem lehetne napokig tétlenül, némán bámulni ezt az esőt, utánozni kell végtelen locsogását, hogy aztán könnyű, fehér labdaként emelhesse ki csontfoglalatából agyunkat és játszadozva sodorhassa, majd keményebb partok közé érve, mint rohadt termést szétverhesse. Miféle végtelenről beszélsz már megint? Holnapra el fog állni, és máris előkészületeket végezhetsz a szárazság kommentálásához, és ismét kiáltozhatsz: ég, ég a házunk! Nem hiszem, hogy eláll. Mind sűrűbbek, mind nehezebbek a felhők. Be fogják nyomni az ablakokat. Nem értem, miért készítik őket ilyen hártyavékony üvegből? Egyáltalán nem biztonságosak. Holnapra el kell hogy álljon. Ha másért nem, hát akkor egyszerűen azért, mert nem eshet örökké, légy nyugodt, még csak negyven napig sem. Állandóan úgy viselkedsz, mintha valami rendkívüli dolog történhetne velünk. Ha netalán elered az eső, máris várod, hogy valami túlvilági, vagy ha neked és Mózesnek így jobban tetszik: ALVILÁGI rádióbemondó (emlékszem, mennyire megrendített az az eset is, amikor Kiskulcs a vécébe dobta a táskarádiót) szóljon hozzánk, mint egykor szólt, állítólag, ahhoz a szerencsétlen bibliai speditőrhöz. Holnapra el fog állni és kész. Szépen elutazunk a tengerre, ha annyira ragaszkodsz hozzá, a deltához. Így is beszéltük meg: szállodába jövünk, mert esős időben egészségtelen a ház, majd két-három nap múlva, mire megérkezik a pénz a bankba, leutazunk a tengerre, mivel bronchitisze miatt már végső ideje tengerre vinni a gyereket – akit te most, mindennek ellenére, mégis leengedtél az esőre. Rendben van, holnap elutazunk. Tíz éve, a forrás mellől is a deltához indultam. Hol van Kiskulcs? Biztosan a televíziót nézi a liftboyjal. Mégis, milyen jó, hogy beleegyeztünk nagyanya házasságába. Most ő is a falak alá került volna. Hogy örült Kiskulcs: a nagyanya menyasszony, a nagyanya menyasszony! És a fehér ruhát követelte. Miért öltöztetik menyasszonynak a kislányokat a ravatalon? A galambdúc oszlopa mind a három képen látszik. A házikó nem; mintha a földbe fordították volna, mintha a földben turbékolnának, röpködnének a galambok – de nem lehet a földbe látni. Újra pázsitot akartunk, pázsitot mi is. Később, amikor beláttam, hiába minden ügyeskedésünk, már arra is gondoltam, zöldre meszelem a csontkemény földet, ami a fényképeken, elég az állatra, a rokonok arcára pillantani, még föld, még lélegzik – lélegzik a tagló és a ravatal – is, pedig már akkor sem ásták, gondozták különösebben. De még föld volt, föld és nem valami enyves massza. A fűnek nem is kell más, csak egy kis föld, néhány megdagadt porszem. Voltak évek, amikor a tetőn kaszálni lehetett volna. 21-ben már nem volt pázsit, csak néhány fűcsomó a galambdúc oszlopa és a kút körül, meg a falak tövében. A málnabokroknak sem volt már semmi nyoma, pedig a kilencszázas évek elején még a piacra is jutott a termésből. A málnás ház… Gligonya hat-hét kis összeroppantott vesszőkosarat talált a padláson. Fogalmunk se volt, mire szolgálhattak. Egymásba rakta őket, megdőltek, próbált egyensúlyozni, de a hiányos fogazatú létrán szétugrottak a kezéből, ropogva ugráltak elénk a kis kosarak, amelyeknek csak a vesszője nyomorodott meg, roppant össze néhol, mintha a lapos padláson (a nád szivacsos masszája mind lejjebb ereszkedett) valami nagy állat taposott volna rájuk, de úgy, hogy a gerincük, a kis kosarak gerince: a fenekükre szögezett puhafalapocska, nem roppant össze, nem tört el, csak a vesszők, amelyek még úgy összeroppantva, porosan, sárosan, nád-szurok által locsolva is megőriztek valamit a fűzfagallyak kecsességéből. Elemér a korhadás hajszálvékonyan sípoló nemi szerveinek nevezte a már kialudt gyökerű, elkorhadt, többször begyújtott törzsekből zölden, pirosan a víz fölé hajló gallyakat. Valaki azt mondta, cipó-szakajtók, de én dolgoztam pékségben, és jól tudtam, cipó-szakajtók nincsenek. Skolasztikától tudtuk meg, hogy málnáskosarak, és hogy több mint száz darab volt belőlük. A kosarakat triciklire rakták, és úgy szállították a málnát csütörtökönként a piacra. Málnaszüret az udvaron – őrület. Többször is vetettem veled málnát, és kiültem az összevissza foltozott nyugágyba (ha elengedtük, a véreb is abban aludt) és szemenkint eszegetve, vagy marokszámra habzsolva, próbáltam elképzelni az egykori zajos málnaszüreteket, de hiába, döglött macskák, rozsdás bicikli-rovarok, ürüléktornyok, félig leégett újsághalmok között nem lehet málnaszüretekről álmodozni. A málnaszüretek jelentették az udvar, az udvarok történetének, több mint százéves történetének tetőpontját; aztán kezdődtek a fényképezkedések, majd a végtelen szárazságok, esőzések. Lassan megmérgeződött a föld, és kiégett az a néhány fűcsomó is. A kút kezdhette a mérgezést, meg a mindjobban vedlő falak. A kút a negyvenes években mérgeződött meg. Előbb sem itták a vizét, de később már locsolásra sem használták – igaz mit is locsoltak volna? Az öreg emésztőgödörré akarta átalakíttatni, mert sokallta a szemétkihordás költségeit. Egy hatalmas, vaspántos ládába gyűlt a szemét, amíg a láda is szét nem rohadt, és végül azt is kint nem hagyták a szeméttelepen. Minél kietlenebbé lett a ház, annál rohamosabban, annál nagyobb mennyiségben termelődött a szemét. A tárgyak egyik nap még forgalomban voltak, még használták, használtuk őket, a másik nap meg már, akár lázas útra készülődéskor, a pántos ládába kerültek. Délben még kedvenc pléhtányéromból kanalaztam a krumplilevest, a véreb is abból evett, este meg, amikor megérkeztek a szemetesek, azt is a ládába dobták, hogy a következő alkalomra kevesebb maradjon. Az újdonságot számomra az jelentette, hogy nemcsak apróságokból képződött, formálódott a szemét, féllábbal minden, minden asztal, szék, festmény, könyv, vödör, pokróc, függönytartó (gyönyörű rézkarmokkal kapaszkodó függönytartó) a nagy láda szélén táncolt. Már csak azt a pillanatot vártam, hogy közülünk is a ládába üljön valaki. Nálunk, a mi házunknál (amely szintén eltűnt – lebontották) sosem volt probléma a szemét, mi még a szomszéd szemétdombjáról is ellopkodtunk mindent; hurcolkodások alkalmával, külön stráfkocsik szállították utánunk a szemetet. Egy folyamatról, átváltozásról van szó, csak az előjelek mások. Nem csoda, hogy az öreget, aki dinamója volt a nagy átváltozásnak, mind többet foglalkoztatta az emésztőgödör kérdése. Elgondolását nem sikerült megvalósítania, s ha megélte volna, biztosan nagyon örült volna Gligonya vállalkozásának, habár ő csak meg akarta ritkítani a kút falát, sosem gondolt az össz tégla kiszedésére. Gligonya emésztőgödre nemcsak az udvart mérgezte, hanem a házat is. Mint egy üvegbúrában, látni lehetett, hogyan emelkedik a víz. Éjszakánkint a padló alatt is meg-megbuggyant. A negyvenes években váltak el másodszor. Hatvannégyben harmadszor, de akkor már nem jutott idő a harmadik, azaz a negyedik esküvő lebonyolítására, az öreg elment örökre. Nagyanya (én is úgy hívom, mint Kiskulcs), ha néha lehozott benneteket (Téged, Apátot, Dudillát) az öreghez, apátokhoz, már a kapuban sopánkodni kezdett: szálankint öli ki még a füvet is! Pedig hát a válások közötti, sokszor idillikusnak is mondható időszakban ő sem tudott mit kezdeni az udvarral. Igaz, néhányszor megtörtént, hogy kerti söprűvel tért haza a piacról, gömbakácnak is beillő kerti söprűvel, és félelmetes elhatározással, kezdősebeséggel látott a szemét felszámolásához, de az eredmény még ijesztőbb látványt nyújtott, ugyanis már teljesen lehetetlen volt megállapítani, hol kezdődik és hol végződik a szeméttenger: a cipők nagy része, a tört lábú fogas, a nyugágy, a gyékény lábtörlők, végül az új, még szinte szemetelő kerti söprűvel, minden a pántos ládába került. Reggelenként úgy kellett kibányásznom az öreg mamuszát, selyemsálját, feketevörös érmelegítőit, amelyek nélkül képtelen volt elindulni a templommal szembeni önkiszolgálóba és trafikba, ahol naponta tetra-kakaót, újságot és Čardaš cigarettát vásárolt. (Halála után a Čardašt kivonták a forgalomból.) Ezt a rövid útszakaszt kezdetben egy, később kettő, majd halála előtt három óra alatt tette meg. Mintha csak egy helyben járt volna. Csak az iskola és a templom elé ért mindig pontosan, szünetidőben és amikor az apácák friss csokrokkal, tízméteres nyelű, speciális tollseprűkkel, frissen keményített oltárterítőkkel, padlórongyokkal felszerelve a templomba indultak. Škularkánál a felsőbb tagozatosok paráználkodásai felől tudakozódott, az apácáktól pedig szentképeket kunyerált. Sosem tudtam megállapítani, hogy pontosan miért is volt szüksége azokra a rózsaszín, csipkézett szélű, finom képecskékre. Néhányszor láttam, amint ágyában a képeket rakosgatja, de találtam közülük a vécében is. Talán afféle színésznőknek vélte a szőke angyalkákat? Nem tudom, mert amikor én megismertem, és a házba költöztem, már csak nagyritkán szólalt meg. Volt, amikor behívott, leültetett a kandalló mellé, Katóka ravatala alá (a fénykép üvegét teljesen elhomályosította a korom, a légypiszok), és megkínált kakaóval, Čardašsal, de annak ellenére, hogy látszott mondani, mesélni szeretne valamit, néma maradt. Ha mégis megszólalt két történetet két történet-részletet variált állandóan: kijöttek a mentők de nem adtam oda nekik Dudillát, csak szépen gyertek utánam, mondtam nekik, csak szépen gyertek utánam, fehéregereim, befogtam a bricskába, az ölembe vettem Dudillát, habzott, már habzott, és éppen csak meglegyintettem a Derest, éppen csak meglegyintettem, hiába szirénáztak a fehéregerek, messze elhagytam őket, már bedugták Dudilla fenekébe a gumicsövet, amikor a kórház elé értek / csettintettem egyet és a Deres a bricska előtt termett, ölembe vettem Dudillát, már habzott, habzott, gyertek, már bedugták Dudilla fenekébe a gumicsövet / Skolisztika kihívta a mentőket, alig várta a nyugalmazott kis postatisztviselőnő hogy telefonálhasson, kihívta a fehéregereket, gyertek csak, fehéregereim, gyertek csak, gyertek szépen utánam, már bedugták Dudilla fenekébe / még szakítottam egy beléndeket, hogy megmutassam a doktornak, biztos anyátok ültette a beléndeket, még szakítottam egyet, ölembe vette Dudillát, és éppen csak meglegyintettem a Derest, gyertek csak, gyertek, fehéregereim, már bedugták / mint a léggömbök úgy szálltak utánunk a hablabdák, már habzott, már nagyon habzott, éppen csak meglegyintettem a Derest, gyertek csak, gyertek, fehéregereim, kapkodjátok a habot, csak kapkodjátok, már bedugták Dudilla fenekébe a gumicsövet / biztosan anyátok ültette beléndeket, valamikor nem volt itt beléndek, biztosan anyátok hozta magával a beléndeket, az volt a hozomány, a beléndekmag volt a hozomány, valamikor nem volt itt beléndek, biztosan anyátok hozta, még szakítottam egyet, gyertek csak, fehéregereim, már bedugták Dudilla fenekébe a gumicsövet, gyertek csak, fehéregereim, gyertek csak, gyertek, ha már iderendelt benneteket az a kis postatisztviselőnő, gyertek, gyertek / anyátok még el sem kezdte a jajgatást, máris otthon voltunk, biztosan anyátok hozta a beléndeket az udvarba, anyátok hozománya volt a beléndek, és én teleaggattam arannyal, úgy teleaggattam arannyal, hogy orra bukott, hogy beverte az orrát, úgy teleaggattam arannyal, feldíszítettem, mint egy karácsonyfát a beléndekest, biztosan anyátok hozta a beléndeket; még szakítottam egyet, gyertek, csak gyertek, kapkodjátok a habot, fehéregereim, gyertek, csak gyertek, szirénázzatok, fehéregereim / már bedugták Dudilla fenekébe, már bedugták, szirénázzatok, csak szirénázzatok, anyátok még el sem kezdte a jajgatást, amikor már bekötöttem, lecsutakoltam a Derest, el sem kezdte a beléndekes, feldíszítettem arannyal, mint egy karácsonyfát a beléndekest / utánam dobta a fekete köpenyt, azt hittem, valami nagy fekete madár száll rám, éppen csak elkaptam a sarkát, és uccu, az erdőbe / alighogy elértem az erdőt, amikor leadták utánam az első lövést, uccu, fel a hegyre / utánam dobta és becsapta az ablakot, amikor leadták az első lövést, visszanéztem, és láttam nagy fehér melleit, mintha valami nagy fekete madár szállt volna rám, ő meg ott fenn, mint a hó, uccu, az erdőbe, uccu, fel a hegyre, uccu, uccu, le a hegyről, és a fekete madár mindig csak utánam / a legénység meg hátbatámadást sejtett, és piff-paff, a fülem mellé, uccu, vissza fel a hegyre, uccu, le az erdőbe, megint láttam nagy, fehér melleit, durr, szemközt a sörétessel, durr, megint szemközt, uccu, vissza az erdőbe, uccu, fel a hegyre, piff-paff a legénység, uccu, vissza a hegyre, uccu, le az erdőbe, durr, szemközt a sörétessel, durr, megint szemközt, láttam a nagy havas fehér melleket a hegyen, a völgyben, a hegyen, a völgyben, mindenütt utánam, rám a nagy fekete madár / ha még egyszer visszamehetnék oda Galíciába, a völgybe, piff-paff, durr, láttam, állandóan csak a havas melleket, meg a nagy fekete madarat láttam, a legénység meg hátbatámadást sejtett, piff-paff. Szerettem hallgatni, nagyon szerettem hallgatni, habár mind nehezebben mozgott a nyelve a rossz műfogsor között, habár mindinkább csak a műfogsor csikorgását, csörgését lehetett hallani. Igaz, én már gesztikulációjából, a csikorgásból és a csörgésből is megértettem, melyik történetet variálja. Már a beléndek is kiégett. A második történet valami katonaélmény részlete, felnagyított részlete lehetett, de mintha későbbi részletekkel kopírozta volna egybe, mert, te mesélted, ő lövöldözött mindig sörétessel nagyanya után. Egy ilyen lövöldözésre felfigyeltek a nem messze táborozó orosz katonák (az egyik történet az első, az utóbbi a második világháború alatt játszódott le), és fal mellé állították az öreget. Sokáig úgy éreztem magam ott az udvarban, mint a mesebeli kiskakas, éppen csak kaparnom kellett egyet, s máris aranyra bukkantam. Drága régi érmékkel, pénzekkel, méhészeti naplókkal, szelencékkel, tóznikkal, szebbnél szebb kölnisüvegekkel, gyűrűkkel, zsebórákkal, még az első szériából való, kitűnő állapotban levő Pelikan töltőtollakkal voltak tele zsebeim. De aztán én is megmérgeződtem. Egyszer körültapasztottam a házat, de a falak még aznap letúrták cifra domborművemet, végképpen elmeszesítve az udvart. Házunk élve megnyúzott szörnyre emlékeztetett. Nagy ijedtségünkre a kalickát tartó szög is kihullott, habár a kalicka már évek óta üresen állt, s az utolsó kanári óta nem is gondoltunk újabb énekes beszerzésére. Mégis jó volt néha megállni a konyhaablak mellé akasztott kalicka előtt, kinyitni a kis csikorgó ajtót, megpiszkálni a csengőfürtöket, letörölni a tükröt, belemártani ujjunkat a vályú állott, kocsonyás vizébe, meglökni, mint üres cukrászsátor alatt, a trapézokat, hintákat, megkaparni a szépiacsontot, a tálacskába száradt hipermangánréteget, golyózni a kölesmagokkal, kipiszkálni a megszáradt tetűket, a fonnyadt sárgarépát, feleleveníteni a megszökött énekesek nagy üldözéseit (nagyanya többször felmászott utánuk az ecetfára, lemászott értük az éppen kiszívatott vécébe), találgatni, melyiket kapta be a macska, melyiket a véreb, szavalgatni versikéiket, vigyázzba vágva magunkat, énekelni himnuszaikat. Egyedül a kis barométer maradt akkor is, mint már száz éve, a ház építése óta mindig a helyén, az eresz alatt és a kis fafigurák valóságos védszentjeinkként sétáltak továbbra is körbe-körbe, előre jelezve szárazságot, esőzéseket. Most, amikor végképp összedől, összedől minden, a barométer továbbra is ott marad, két méterrel a föld felett lebegve, s a kis repedezett mohás szoknyájú hölgy, a fejetlen esernyőt tartó, féllábú férfi még szabályosabban, még konokabbul fogja váltani egymást. Nem tudom, belenézett-e valaha is valaki a házikó (kertiház) szerkezetébe, igaz az is meglehet, nincs is szerkezete, egy cérnagurigára tekert hajszál, lófarok vagy valami hasonló semmiség mozgatja. Tíz–húsz éve biztosan nem vizsgálta meg, nem ellenőrizte senki, de azelőtt meglehet, ismerték titkát. Előrejelzéseire sem ügyelt már senki, de azért még álmunkban is tudtuk, hogy a hölgy, a mohás szoknyájú hölgy vagy a fejetlen férfi van-e kint. Ezek a kis faemberkék akkor is mozogtak, köröztek, amikor már semmi sem mozdult a házban, és mozognak, köröznek majd akkor is, amikor már nem lesz semmi, mert szárazság, mert esőzés mindig lesz, mert szárazság, mert esőzés lesz csak. Ha a nap kisüt, akárhol legyek is, a mohás szoknyájú hölgyet látom, és látom már napok óta, itt e szállodaszobában, a fejetlen férfit mozdulatlanul. Sárgaföldet meg paripacitromot kellett volna használnom a tapasztásnál, magyarázták. De sehol sem találtam sárgaföldet. Már az agyagpartot is körülkerítették a Kistéglagyár munkásai, és éjszakánként farkaskutyák szaladgáltak körülötte. Pedig ha agyaggal tapaszthattam volna a házat és a nap kiégette volna… És kosárral karomon, kezemben szeneslapáttal hiába jártam az utcákat, paripacitromot sem találtam. Majd a vizelet hektoliterjei mérgezték, égették udvarunkat. Tíz óra felé egymás után csapódtak ki az ablakok, hogy kilöttyentsék a teli éjjeliket. A kosaraséknak akkora éjjelijük volt, hogy akár meg is fürödhettek volna benne. Néha szétvetett lábakkal, áhítatos arccal vizsgálva a csillagokat, négyen-öten is vizeltek egyszerre az udvar közepén. Vizelés közben a férfiakban mindig megmozdul a csillagász. Hajnalonta úgy nézett ki az udvar, mintha egész éjszaka sósavval locsolgatták volna. A beteg vesék… A ház óriási beteg veséje. Miféle anyagból lehet az ember vízhólyagja? Persze a kutyák és a macskák is megtették, odatették a magukét; székletük fehér volt és kemény, mint a kő. Tavaszonkint újra és újra felástuk, mind nagyobb mennyiségű fűmagot szórtunk el, de a csöpp aranymagok még talajt sem értek, máris kialudtak, megfeketedtek. Skolasztika mesélte, hogy az aranyat is málnáskosarakban vitték ki a dzsiphez. Tömérdek arany volt a házban. A háború alatt, vagy közvetlenül a háború után, két bőrkabátos fiatalember állított be Maca nénihez, a ház utolsó igazi gazdájához, valamiféle igazolványokat mutogattak, és az aranyat kérték. Szépen elmértek minden egyes darabot, és külön-külön elismervényt adtak róluk. A málnáskosarak még szinte újak voltak (az utóbbi húsz év alatt rongálódtak meg, amikor már teljesen beázott a tető), gerincükben, a fehér puhafalapocskákban, még meg sem rozsdásodtak a szögek, vesszőik még sípoló fűzfavesszők voltak, és nem rakódott még közéjük a kosz, ropogtak, cincogtak. Maca néni ugyanolyan áhítattal rakosgatta beléjük az aranyfogakat, mint egykor, kislány korában, köténykével maga előtt, a hamvas málnaszemeket. A férfiak sosem vehettek részt málnaszüretekben, de azért mind eljöttek, akár később a fényképezkedések alkalmával, és megtömve pipáikat, demizsonokat rakva lábuk közé, kiültek a gangra. A bőrkabátos fiatalemberek mozdulatlanul álltak a kandallónak támaszkodva (tél volt), és csak akkor rezzentek meg, amikor fejük felett ütni kezdett az óra. Az óra is lezuhanhatott már, és még soká visszhangzik szép, fátyolos, mély hangja. Sáros katonacsizma volt a lábukon; amikor elmentek, Maca néni alig tudta kitisztítani nyomaikat a szőnyegről – mintha csak szurokban jártak volna. Akkor sem mozdultak, amikor egy aranyfog a márványfedelű éjjeliszekrény alá gurult, csak az egyik (sebhelyes arca volt, és bal kezéről nem húzta le a fekete bőrkesztyűt) kissé összeráncolta homlokát, és fél szemmel távozásukig a szekrényt fixálta, s várta a másik (minden bizonnyal ez volt a főnök, szőrmekucsmáján még látszott a jelvény helye) utasítását, ami természetesen elmaradt. Zsákokban tőzeget cipeltünk a határmenti bányából, (egyszer meg is állított bennünket az őrjárat), de nem tudtuk feljavítani a talajt. Képtelenek voltunk ismét földet, pázsitot varázsolni udvarunkba. Mondom, már arra is gondoltam, zöldre festek mindent: a csontkemény földet, a pántosládát, a szemetet. A vécé padlásán, Dudilla akkumulátora mellett (a tanyán nem volt villany), egy nagy zacskó zöld festéket találtam. A kaput, a kerítéseket, a gang rácsát, az udvarra nyíló ajtókat festették vele a kilencszázas években. Esős időben látni a kapun, hogy egykor zöld lehetett, habár nincs kizárva, csak a moha éled fel olyankor, mint a fahölgy szoknyájának ráncai között. A hamu is mind nagyobb mennyiségben halmozódott. A szél befújta a lakásba, az eső kimosta belőle a lúgot. Ilyen udvarra már ki sem lehetne vinni a ravatalt. Szemétdombra nem szoktak ravatalozni. Katóka arcán is látni, a föld még lélegzett. Az öreg ravatala már inkább valami pokoli edényre emlékeztetett: újságot gyűrtek a feje alá, mert félrebillent; és én, ott a kápolnában, böngészni kezdtem az újságot, bőven volt időm rögzíteni az olvasható, fehér hajától el nem takart szövegrészt. Minél jobban sírtak körülöttem, annál gyorsabban ismételgettem magamban, mintha imádkoznék, mintha ő variálná meséit a beléndekről, a havasmellű asszonyról:
Az Az és nisztérium Bioló- illetékes felkérésé- egyik leghiva- zai szakembere tömör és természettudomány műveltséggel rendel- olvasó számára formában mutat be a fotoszintézis-kuta- tás történetét, az idevágó jelenlegi állását, valamint a hazai kutatók hozzájárulását a világszerte folyó vizsgálatokhoz, A fotoszintézis izgalmas elméleti, de ugyanakkor a szív legszorosabb értelmében életfontosságú gyakorlati jelentőségű hogy ha a teljes felületén intenzitással folyna a klorofil-asszomiláció, akkor 1 800 000 000 000 tonna szén megkötésére
Az öreg is nagyon szerette olvasni az újságokat. Ezt a fotoszintézisről szóló cikket is biztosan átfutja, ha nem kellett volna váratlanul távoznia. Reggel felhúzta volna mamuszát, háromszor a nyaka köré tekerte volna sálját, megigazította volna felcsúszott érvédőit, amiket még a legnagyobb kánikulában sem vetett le, amiket még a ravatalon is összeszurkált ütőerén hagytak, és letipegett volna a trafikhoz. Nem volt pénzünk hazautazni a temetésre. Hajnalban bezörgettem Vargához. Azt hittem, kiugrik az ablakon, de amikor közöltem vele, hogy az öreg meghalt. Sötét öltönyöm sem volt. Talán azért is hagyta rám szegény a ruháit. Egyszer sem vettem még fel őket, de ezek a kopott, lecsorgatott öltönyök a legnagyobb ajándék életemben, Végrendeletében rajtam kívül csak Zöldit említette: a temetésre Zöldi barátomtól kérjek kölcsön. Zöldivel már negyven éve nem látták egymást. Együtt harcoltak Galíciában. Mindig arról álmodozott, hogy egyszer még elcsoszog mamuszaiban Zöldi vízimalmáig, ahol már érezni a tenger, a delta leheletét. Galíciába is szeretett volna még egyszer elcsoszogni. Szerencsénk volt, hogy éppen akkortájt festettük be feketére sárga tavaszikabátodat. Fekete kendőt kértél a háziasszonytól, feketére bokszoltad tornacipődet. Katóka ravatala tele csokorral, koszorúval.
1972 |