A novellaMintha a huzat rántott volna bennünket a Neretva völgyébe. Hogy merre és pontosan hol, azt nem tudnám megmondani: fák, kövek és por… FÁK, KÖVEK ÉS POR, VALAMINT A GYERMEKEIM: ez minden, és bölcsességem sem lehet sokkal több. Mert azt sem állítom, hogy a Neretva völgyéről van szó. Sok-sok folyót láttam már, a Neretvát még nem, ezért gondolhattam, nincs kizárva, a Neretva völgyébe keveredtünk. Kocsink fenekét már megette a rozsda (nem bitumenoztattuk be idejében), és most boldogan futottunk, pedáloztunk, gusztonyoztunk, mint egykor szöges botjainkkal a befagyott ereken; röpültünk, mint a jeges utakon, ha ródlinkat a nehéz talpú szánok után kötöttük és aztán nem tudtuk kioldani, eloldani fagyott ujjainkkal, és már esteledett, és már a kocsist sem láttuk a bakon, és már a farkasok körmei kaparták a Tisza vastag, matt üvegét… Sosem volt melegebb, mint ott a szűkülő kanyarban, és én a jégről, gyerekkorom fagyott ereiről, útjairól beszélek. Pedig hát a kék gumicső a mennyországra volt kapcsolva. Vagy a mennyországra és a pokolra is? Erős, forró huzat szippantott fel bennünket kóválygásunkból. És mintha a virágzó gránátalmafák közé helyezett nyársmotollák is a mi meghajtásunkat szolgálták volna, forogtunk, csorogtunk, akár a nyársra húzott karcsú bárányok. Néha egészen közelről, a kocsi üvegénél láttam kiégett szemüregüket: szemem világa! Szemem kifolyt világa kígyózott alattunk – az is már a mennyországhoz vezetve, kötözve bennünket. Mindenem, mindenünk feltépetett és a hidak fehér csontgyűrűit pörgetve kötődött. Hiába ravaszkodtam, hiába próbáltam a fehér gyűrűkre hurkolni magamat, hiába lestem, mikor ragasztanak, mikor forrasztanak a gyűrűkre a megolvadt gumikerekek, hiába próbáltam a magas hidakról ugráló, barna testű fiatalokkal megállni egy pillanatra a gyűrűk közepében: el kellett engednem magam, folynom kellett, folynom és még csak az ár ellen úszó halakat sem utánozhattam. Olyan gyorsan haladtunk, hogy a motor leállt (a tartály felforrt vize befagyott, fala elpattant, el, a forróságtól és a jégtől is), legfeljebb csak a kanyaroknál kapcsolt be újra, hogy alig észrevehetően fékezhessen. Mi más is lehetne ez, mint a mennyország, mint a pokol, tűnődtem, hova bukhatnánk máshova ilyen meredeken? Nem tudom, a félelem vagy a végtelen és kifejezhetetlen öröm táthatta-e énekre szánkat. Az ének és a sírás egymásra fordított tükrei közé préselődtünk. Már a motollák is leálltak, majd visszafelé kezdték forgatni a lángoló bárányokat, a lángoló csontvázakat. Gyerekeim megéheztek, megéheztek, és éhségük mélyéről a farkasétvágy félreérthetetlen jelei mutatkoztak. Csak most döbbentem rá, már második napja rohanunk, már második napja nem kaptak enni. Többször próbáltunk megállani, de sehogyan sem tudtuk lefeszegetni feleségem ujjait a kormánykerékről. Indulás előtt, magam sem tudom miért, leemeltem a fészer ablakából azt az ötliteres lekvárosüveget, amihez már évek óta nem nyúlt senki, és bedugtam a rongyok közé a kocsiba. Hátradobtam nekik, és hirtelen elcsöndesedtek. Figyelni kezdtem őket a tükörben. A lekvár megcukrosodott darazsaktól hemzsegett – ez volt a szerencsém, különben az égő bárányokért, égő csontvázakért vagy értem kapnak, értem, habzó szájukkal. Nagy éhezéseinkkor már többször szavaltam Tacitus ismert szavait: MERT AZ UTÓDOM, FIAM… Nagy éhezéseinkkor, e szörnyűséges ünnepnapokon, amikor feleségem megsárgult, megfeketedett, nyakát megfogta a görcs, és néha tizenkét óráig egyfolytában epét hányt, már többször költöttem tovább apaságom e mottóját – természetesen magam irányában, már többször gondoltam, emberhúsra fogom őket, édes emberhúsra. Ha ennivalóért üvöltenek, szájukba dugom ujjaimat, hagyom, harapdossák, s ha ujjaimmal végeznek, hagyom, rágják le kezeimet is, hiszen mi másért is lennének az én rezgő ujjaim, kezeim, mint hogy éhségüket enyhítsék. De most, egy lépésre a mennyországtól, megijedtem üvöltésüktől. Szerencsére a darazsak, a megcukrosodott méregzacskók mintha mégis enyhítették volna éhségüket. Talán éppen ilyen cukros méreggel kellene orvosolnom farkasétvágyukat is? Kitörölgették az üveget, majd összeroppantották, és az üvegcserepekkel játszadoztak. Vakító fénysugarak verődtek a hátrapillantónak. Szemem világa! Házunk, nádtetős házunk, különösen a puha agyagpartról szemlélve, állandóan darázsfelhőben lebegett. A darazsak sötét arannyal szőtték a délibábot, ami néha, különösen az agyagpartról szemlélve, felemelte házunkat és olykor, egy-egy pillanatra beleshettünk félig betemetett pincénkbe, és gyönyörködhettünk a salétromos boltívekre aggatott régi esküvői képekben, még régebbi térképekben. Nem tudom, miért éppen esküvői képek és térképek díszítették pincénk falait. Ha be akartunk menni a ház ajtaján, ha ki akartunk könyökölni az ablakán, előbb mindig félre kellett húznunk a darazsak sárga-fekete függönyét. Csípéseikkel gyógyítottam lumbago isiasticámat. Kiültem az udvarra (most az agyagpartot emelte meg a délibáb, s a fecskék sikítozva menekültek mély lyukaikból) és keresztanyám, bőrkesztyűt húzva kezére, egyenként morzsolta szét őket hátamon. Ugráltam volna, de előbb mindig a szék lábához láncolta bokámat; a sikítás, az üvöltés viszont erősíti tüdőmet, mondta. De az utóbbi időben – el nem tudtuk képzelni, miért – mintha fogyatkozni kezdtek volna darazsaink, mintha áttetszőbbé lett volna a házat takaró függöny. Csak most oldódott meg előttem a rejtély: az ötliteres lekvárosüveg tárolta őket. A hátrapillantóról darazsak ütődtek arcomnak, szememnek. Gyerekeim a kék vízbe szórták csomagjainkat, rongyainkat. Kocsinkat már semmi sem fékezhette. A hidak elmaradoztak, az út elkeskenyedett, majd megszűnt. Közeledtünk a deltához. Megérkezésünkre nem emlékszem; a kék gumicsőn éter szivároghatott. A tengeren elkezdtem írni a novellát, egy vak, látásától megvakult emberről: a falakról, a tárgyakról, mint a méhburok, lecsúszik, mint a véres bőr, lenyúzódik a festék, és elvegyül kifolyt szemevilágával, elvegyül és tengerként csapkod. Néha már szájáig ér a forró massza, már-már meg is fullad, néha meg szabályos homokformákat építve a víz alá, vagy a fenyves tűvel és salakkal szórt térségén dzsúdózó fiatalok határozott mozdulatait nézve próbál védekezni. Egy asztalról beszéltem, amelyről akár a műanyag terítő, leesik a szín, a festék, egy női arcról, amelynek pórusaiból kibuggyan és a homokba csöpög a pír stb., stb. Még felszippantásunk előtt egy közlekedési szerencsétlenséget láttunk. Az úton fehér trikós férfi szaladt felénk. A trikót már több helyen átütötte a vér. Tehetetlenül tártam szét kezemet, még csak le sem fékezhettünk. Gyermekeimnek kis teknősbékákat vásároltam. Gyufásdobozokat vontattak velük, és nem zavartak munkámban. Feleségem a kikötő röpterén ólálkodott naphosszat, majd, mivel még sohasem repült, elrepült. Több változatot is készítettem, lassan és szívósan dolgoztam, mint a teknősök, de sehogyan sem tudtam megtalálni az anyag igazi ellenállását, úgy éreztem, sárga vajastömbbel bajlódok a mediterrán napon, vagy kirakósdit játszok a pálmák hűvösében. Fel sem írtam a mondatokat, és máris kirakhattam a pontokat. Mivel csak ezek a pontok jelentettek némi ellenállást, egy változatot következetesen végigcsináltam velük. Ezt neveztem a pontos változatnak. Arra is gondoltam, papirosomat távírószalagnyi szeletekre vagdosom. Gyerekkoromban egy ideig a posta mellett laktunk, s a szemétdomb legértékesebb kincsei közé tartoztak a távírószalagok végtelen tekercsei. Körbeültünk a Postakertben, s hüvelyk- meg mutatóujjunk között csúsztatva a szalagot, akár az olvasófüzért, érthetetlen szövegeket mormoltunk magunkban… Előbb kiraktam a pontokat, majd ellenőrzésként felírtam a mondatokat is. De akkor meg ezek az egyre növekvő pontok kezdtek zavarni, akár a hullámok ismétlődései. Úgy látszik, kezdtem sejteni, hősöm vaksága halálát is követeli. Rendben van, mondtam, régi vágyam már egy halott emberről írni. Hulladékpapirosokat gyűjtöttem és újrakezdtem mindent… Hajnali négykor keltem, és mindennap megvártam az öt és hat között érkező halászokat. Közvetlenül a víz mellett, a sómarta, tiszta kőszegélyen álltam, ott, ahol csorgó ládáikat osztályozták. Néha lábamhoz csapódott egy-egy pikkelyeit már bélyegként ragasztó hal. A halászoknak még a homloka is tele volt ragasztva ilyen színes, távoli bélyegekkel: egész életen át várt csomagok, levelek, amelyek már sosem érkeznek meg, mert a feladók és a címzettek ugyanazok, vagy már rég megérkeztek, csak senki sem meri feltépni őket, senki sem kíváncsi már az istentelen várakozás után az egzotikus messzeségek küldeményeire, üzenetére… A halak szeme a motollán forgó bárányok kiégett szemét juttatta eszembe. Hosszasan, lélegzet-visszafojtva figyeltem minden részletet: a halászok éjjelente ugyanazzal a festékkel birkóztak, mint hősöm, a halakat hősöm ikrásodó festékéből merítették, a szag hősöm festőműhelyének szaga volt. Kezeik kékek, lilák voltak, nem látszott rajtuk a tetoválás. A város megroppant, idióta, álmatlan lakói is ott dideregtek mellettem. Komoly értéket biztosítva a bárkák minden pöszmetének, macskáiknak lopkodták az apró halakat, állatkákat, kocsonyás virágokat. Görcsbe meredt kezükkel, mint nagy halakkal birkóztak velük, és csak ritkán sikerült zsebeikbe tuszkolni őket. Ahogy töpörödtek, úgy nőttek macskáik. Féltem ezektől a macskáktól. Lustaságuk, puhaságuk veszélyesebbnek tűnt minden vadságtól, vérszomjtól, közelségükben mindig úgy éreztem, besüppedek, forróságuktól megfulladok. Volt, amikor ilyen súlyos, meleg szőrgombolyaggal a mellemen ébredtem. Az idő folyamán szépen összehangolt kis, néma kórussá lettünk. Néha én is ingem alá dugtam egy-egy szétvert polipot, hogy gyerekeimet friss reggelivel várhassam, mert csak a reggelinél találkozhattam velük, a nap folyamán messze követték teknőseiket, és ki tudná, ki merné elképzelni, hogyan szerezték be élelmüket. Délben a narancsfal alá kuporodtam és halott hősömmel (akit, akár Zarathustra a kötéltáncos hulláját, mindenhová magammal cipeltem) sütkéreztünk. Majdnem azt találtam mondani, a narancsfa alá kuporodtam… A házak, félemeletek és szamáristállók pokoli kollázsában egy falrész funkció nélkül maradt, nem tartott, nem takart semmit, nem tartozott sehová, de ha netalán lebontják, ezt nagyon jól tudhatták, kártyavárként dől össze az egész építmény, az egész utca, az egész város, és talán még a környező hegyek is megcsuszamlanak. Sokféle festékkel festették az idők folyamán, de narancssárgával azt hiszem, soha, mivel ilyen festék, ilyen narancssárga nem is létezhet, ilyen színt, minőséget csak az idő, a mediterrán idő keverhet, égethet. A régi mesterek falfestményein mintha már találkoztam volna valami hasonló felülettel, de hát ott is az idő alkímiája játszott közre. Mint valami különös tükörben, ezen a falon megérinthettem a napot. A nap marta magát e fényérzékeny felületre. Ha elmozdítják, a napot mozdítják el (mert hát a napnak is szüksége van támasztékra, fogódzóra), azért dőlt volna össze minden, és csuszamlottak volna meg a környező hegyek, és csaptak volna ki a vizek. A hegyek és a vizek éppen ezt várhatták már évszázadok óta, hogy elmozdítsák a három négyzetméternyi narancsfalat és ismét összeölelkezhessenek. Megérintettem volna rajta a napot, de csak megérkezésemkor pillantottam fel rá, azután már csak a hátammal néztem, érintettem vagy inkább támasztottam. Mert támasztanom kellett, támasztanom a nap támasztékát. Vásári fotográfus kulisszája előtt pózoltam, pózoltunk hullámmal. A turisták többször megbámultak bennünket. Hősöm nem létezett még, csak vak volt, csak vakságát érzékeltem, és máris meg kellett halnia, nem létezett, csak vak volt és meghalt: VALÓBAN, SZÉP HALAT FOGOTT MA ZARATHUSTRA! NEM FOGOTT EGYETLEN EMBERT, DE FOGOTT HOLTTESTET. A fotográfus nem tudta, hol, merre keresse. Színes képein csak a narancsfal látható. A nap, hátamról rugaszkodva el, öt óra felé ugrott be a fal mögé. Csobbanás hallatszott… A faltól a fenyvesben dzsúdózó fiatalokhoz mentem. Színes övekkel elkötött hófehér tógájukban meglepő komolysággal dolgoztak. Volt, amikor a torna után is követtem őket; kíváncsian lestem, mikor olvad mosolyba vagy fagy hétköznapi komolyságba, közönybe arcuk, testük fenyvessel és tengerrel összhangban levő koncentráltsága. Mozgásuk a bikaviadalok koreográfiájára emlékeztetett; látszólag dühös ütéseiket mintha csak a tenger őrjítő fluidumára mérték volna. Egy-egy pillanatra elhittem, e kis, kemény legénykéknek sikerült, sikerült valami, de a következő pillanatban már csak egy pantomimet játszottak, TENGER című pantomimet, hadonászásuk mind kétségbeesettebbé lett, s a hullámok átcsaptak rajtuk, vörös salakkal és zöld tűvel hintve be a nyomokat… Talán titokban tartották összejöveteleiket, vagy csak egyszerűen senkinek sem jutott az eszébe, hogy létezik, ott nem messze tőlük, egy csoport, amely a vendégek és az őslakók magatartásától eltérően próbál viselkedni, mozogni. A fenyvesben dzsúdózó fiataloktól a borkimérőbe mentem; ott fejeződtek be napjaim. Mással mint borral nehéz lett volna elmosnom az estéket. Esténként félelmében vagy nekiszalad az ember a tengernek, vagy üvöltve elmenekül tőle. A bortól elnehezülten próbáltam egyensúlyozni e két lehetőség között, mind görcsösebben szorongatva a halászok áttetszővé kopott kupáit, amelyekkel, nincs kizárva, sikerül majd kimérniök e mennyországi, e pokoli végtelent… Egy szőke, piros nejloninges, gyűrött emberke állt mindig mellettem hajnalonta a kőszegélyen. Félreérthetetlen mondatként közölte: nem dalmát. Sosem hajolt le halért, legfeljebb lábával pöccintette felém őket. Sohasem emelte aszalt, vértelen fejét a felkelő nap irányába. Amorf masszája már a napsugarakat sem tudta befogadni. Még nálamnál is jobban vacogott. Ketten biztosíthattuk a néma kórus felső hanganyagát. Már a nyár vége felé jártunk (a vajtömb elolvadt, kirakó kövecskéimet elszállították a teknősök, a hullát ki-be csomagoltam papirosaimba), amikor először megszólított. Ha akarom, szerez bárányt, és meg is süti, mondta, és egy szakadozott fényképet húzott elő farzsebéből. Fehér kabátban, a lencse felé tátva száját, nyársmotolla mellett térdel, éppen úgy, mint gyerekkorunkban térdeltünk az áldozásnál vagy a lépcsőzetesen ereszkedő pocsolyák cirokmotollái mellett. Az ostya fehérségével világítottam szájába, az ostya fehérségével vizsgáltam az üreg megrongált architektúráját: a szentélyben bomba robbant. Szeme két csöpp savó. Lekezeltünk; nevemet súgta, majd nevem robbanása visszhangzott a kiégett szájüregben, illetve az ő neve is: OTTÓ. Faképnél hagytam. A kavicsos parton futottam, majd messze beúsztam, úgy éreztem, meg sem állok az áttetsző, nagy, kerek halakra emlékeztető napig. Már ezzel az emberrel is összefolytam, dugtam kétségbeesetten fejemet a víz alá, de ott sem láthattam mást, mint homokon mászó árnyékomat. Nem az első ilyen találkozásom volt ez. Tavaly ősszel újrafestettük a kocsinkat. El akartam adni, de a vevő beígérkezése napján kissé erősebben találtam becsapni ajtaját, és mintha gépfegyversorozat érte volna, a leszerelt fémsáv helyén kipotyogtak a gittelések. Gyorsan autófestőt kellett keresnünk. Egy félig lebontott bérpalota udvarába irányítottak bennünket. Mi nem autótemetőt kerestünk, tiltakoztunk a bejárathoz érve. Még sohasem láttam ilyen kétes társaságot. A főnök és alkalmazottai is részegek voltak; égető- és festőpisztolyokkal kezükben támolyogtak az egyik roncstól a másikig. Magukat és egymást is már többszörösen lepörkölték, bespriccelték. A főnök szutykos kis konyhába invitált bennünket. A padlón, a sarokban szintén ilyen égetett-festett figurák hevertek. Az asztal közepére állított borosüvegről csurgott a mínium. A borfoltokat, a morzsákat, a légypiszkot, mindent áttetsző lakkréteg tartósított. Ha lennének ilyen területeket is felölelő múzeumok, a nyomornak szánt termet minden bizonnyal így rendeznék be, így dekorálnák, így preparálnák. Az asztalhoz ültünk, és nem mertünk felállni, féltünk, közéjük zuhanunk a csúszós betonon. Az üvegért nyúltam, de már az első korty után úgy éreztem, nehéz festékréteg nyomja a gyomromat. Körbeadtam az üveget. Ismertem ezt az utcát, de ezt a bérkaszárnyát sosem regisztráltam. Ebben az utcában volt az az esőcsatorna, amelyre a ház tulajdonosa acélszögeket hegesztett, nehogy lerugdossák; ebben az utcában lakó barátomhoz hoztam egykor azt a gyönyörű, magbaváló, vidéki színésznőt – akit végül is, természetesen nem én, hanem barátaim „erőszakoltak” meg; és ennek az utcának a végén volt egy gyermekkórház is, amelynek folyosóin, míg benn gyerekeimbe félliteres injekciókat pumpáltak, szlovák gyermekrajzokban gyönyörködtem… Órák hosszat üldögéltünk a konyhában, és mire sorra kerültünk, már majdnem én is lángra kaptam az üveg spirituszától. A kezeslábasban fuldokló, totyogó, kövér főnök megvizsgálta az ajtót, majd egy süketnéma inast intett magához, de az inas mindjárt a kezdetén elvéthetett valamit – ugyanis ő volt az egyetlen józan a társaságban –, és a főnök fenéken rúgta, fémrúddal hadonászva feje felett, elzavarta. Másik figurát szólított a konyhából. OTTÓ, kiáltotta. A konyha sarkából szőkés hajú, abszolút gyűrött, zöldre égett alak mászott elő. Szeme két csöpp savó. Nyelve döglött festékként nyúlt az álláig. A főnök tenyérnyi smirglit nyomott a kezébe, és autónkra mutatott. Kint már hideg volt, beültem a kocsiba; arcunkat csak az üveg választotta el, mintha tükörben nézegettem volna magamat, annál is inkább, mivel egykettőre átlátszóvá smirglizte az egész ajtót. Azután a gittelés végtelen folyamata kezdődött. A kis, puha dugók sehogyan sem akartak az ajtóban maradni. Kivettem rezgő kezéből a spaklikat, és keményebb masszát kevertem. Félmeztelenre vetkőzött, és a hasán próbálta ki a pisztolyt. Mintha ténylegesen hasba lőtte volna magát, megroggyant. Befújta az ajtót, persze nem galambszürkére, hanem a mentőkocsik fehérjére. Le kellett égetni. Végül már rólunk is csorgott a festék, végül már mi is lángra kaptunk, és a főnöknek kellett közbeavatkoznia, erős fecskendőjével letaglóznia bennünket. Munkatársaimat félájultan cipelték vissza a konyhasarok vitrinébe. Az ajtóban még egyszer elkaptam tekintetét. Mozdulni szerettem volna, utánalépni, de a festékréteg, nehéz súlyokat aggatva a gyomromra, tüdőm harmonikájára, engemet is blokkolt. Most a festék nehezített el, máskor a levegő vagy akármi. Mert én minden egyes pillanatban sokkal több jót akartam. Mert én minden egyes pillanatban sokkal több rosszat akartam. Elnehezültem, ahogy keresztanyám szokott elnehezülni. Keresztanyám egyesek szerint lusta, mások szerint nem normális. Szerintem: nehézkes. Már a legcsekélyebb mozdulat kimeríti, illetve, legtöbbször még mielőtt mozdulna, már elnehezül. Szerettem volna utánamenni a konyhába, de feleségem a gázra taposott, és a szélvédőnek repültem. Voltak esős napok, amikor csak mi ketten vártuk a halászokat. Az ólmos víz ilyenkor felállt, és a narancsfal negatívjaként magaslott előttünk. A halászok sosem mutatták, hogy észrevettek volna bennünket, de egyik alkalommal, amikor ismét nagy, kerek hal került a hálójukba, felénk gurították a párkányon. Előbb azt hittük, vissza akarják dobni a vízbe, vissza a fal mögötti ürességbe, mert csak ez az üresség létezett számukra, végsőkig hajszolt fizikumuk koreográfiája a földön is az ólomfal mögötti ürességbe vetítődött. Elszaladtunk a nagy, kerek hallal, és lakásán élve megsütöttük. Azért élve, mert sehogyan sem tudtuk megtalálni a fejét, sehogyan sem tudtuk fejbe verni. Jóízűt ettünk (minden belesült), és egyenként ürítettük az ágy alól előkerülő borosüvegeket. Előre kitervezett mindent; számíthatott erre a kerek halra, látogatásomra. Deszkából tákolt asztal és egy vaságy volt csak a cellányi helyiségben. A falakról lepörgött a festék, néhol már lehullott a malter. Ha akarom, lefekszik velem, mondta szégyenlősen. Magyarul beszélt, de az sincs kizárva, csak nekem tűnt úgy, mivel hosszabb távollét után többször megtörtént már velem, hogy az idegen helységek egyszer csak az én nyelvemen kezdtek beszélni. Megráztam a fejemet, vagy azt mondhattam én is, ha akarom. Kis rozsdás pisztolyt húzott elő párnája alól. Megijedtem, de rezgő ujjai megnyugtattak, látszott, nincs bennük annyi erő, hogy megbirkózzanak a ravasszal. Ha akarom, lelő valakit: engem, magát, mindkettőnket. Ha akarom, a halászok közé lő. Felemeltem a rongylabdára emlékeztető párnát, és intettem, dugja vissza a fegyvert. Visszadugta. Ha akarom, lefesti gyerekeimet a teknősökkel. Mosolyogtam. Ha akarom, nőt kerít. Két nimfomániás is van a faluban. Különösen azt a vörös hajút ajánlja: tengernyi hús! Ha akarom: ha akarom… A sirályok csecsemősírását hallgattam. Szerezhettem volna már gyerekeimnek valami hivatalos iratot farkasétvágyukról, és akkor útközben bárhol ingyen étkezhetnének. Városkánkban egyszer megjelent egy ilyen hivatalos igazolvánnyal rendelkező, sovány emberke. Saját szememmel láttam, nagy betűkkel írta a pecsétekkel ellátott papiroson: FARKASÉTVÁGY. A pincérek a városelnökhöz küldték, és a városelnök telefonon utasította őket, hogy korlátlan mennyiségben és természetesen költségmentesen szolgálják ki az idegent… Télen is ott álldogáltunk a párkányon, ketten helyettesítve a néma kórust. A teknőskonvoj már a hegyeken túl járhatott, vagy talán már el is érte a kihalt várost és márványt, meg bort pakol. Vagy nem pakol semmit; gyerekeim újraalapítják a kihalt várost, megbarátkoznak a kiszáradt tömlőkkel, rozsdás présekkel, márvány-fűrészekkel és tengernyi bort préselnek, tárolnak, szabályos, nagy kockákat szelnek a hegyek fehér hasából. Kocsim tetejét is megette a rozsda. Nem mertem megkérdezni, ért-e a kocsihoz, féltem, most meg festékpisztolyt húz elő a rongylabda alól. Mint két aszaltszilva gubbasztottunk a terra rossa festette ágyneműn – gyerekeim szépen elszállíthattak volna bennünket gyufásdobozaikban. A nyár (melyik nyár?) elején végre rámtalált legjobb barátom. A rácsos ablakhoz tolt ágyból bámultuk a virágzó partot, amikor megpillantottam felénk futó, kedves alakját. Poros, tépett ruhájáról leolvashattam, merre és mióta kereshetett már. Egyikünk sem mozdult az ágyból, de jól tudtuk, valamiféle próba, választás elé érkeztünk. Ha akarom, mondta. Ha akarom, mondtam. Farzsebéből kivette szakadozott fényképét, megnézte és kezembe nyomta. Gyorsan a zsebembe gyűrtem. Barátom lihegve toppant cellánkba. Szó nélkül egymás nyakába borultak; ha jól láttam, könnyeztek is. Kicibálta, betuszkolta kocsimba, és csörömpölve elrobogtak. Tovább bámultam a part robbanó színeit és jobbról, mint egy odatolt fekete kulisszát, felfedeztem a kiégett narancsfalat. Tehát már azelőtt is errefelé ólálkodtam; biztosan azt hitte, őutána leskelődöm. Alig múlt dél, de a nap nem volt rajta… A nyár (melyik nyár?) múltával mind hosszabb sétákat tettem – ha a magamfajta eltévedt ember egyáltalán sétálhat. Papucsom talpát megette a kő, talán már a szíjait is elvesztettem. Ha valami hangosabban koppant talpam alatt, megijedtem, már csontjaimon járok. Nincs kizárva, gyerekeimet kereshettem, mert még emlékeztem anyjukra is – anyjukra, aki erős csípőjével oly szép és határozott formába préselte őket, de aki talán már szintén összetéveszthetett valakivel… Egyik ilyen sétámon ismét megéreztem a kék cső huzatát. A mennyország, a pokol most a cső másik oldalára került. Máris láttam a végtelen síkságot, a sáros ereket, a sáros erekben keresztanyámat, amint piócákat halász, piócákat rak nagyanyám meztelen testére. Udvarunkat láttam az agyagpartról; nagyanyám hátát tele forró köpölypoharakkal. A görnyedt, fehér hát hóasztalként világít, és a hóasztalon a poharak lassan megtelnek vérrel; a piócák felmásznak a poharakra, hallottam állkapcsuk csikorgását a vékony üvegfalakon, majd láttam, részeg, fekete jelekként visszapotyognak. Én öntözgettem össze ezeket a poharakat, én öntöttem a vért a tömlőbe, amit apám elől mindig a padlásra kellett elrejteni, mert vérrel szerette volna hizlalni disznait. Keresztanyámat láttam, az egymást szipolyozó piócákat, egy óriás átlátszó tömlőt: a napot. Mindenki megvetette keresztanyámat – akitől a nevemet kaptam; lusta, munkakerülő hírében állt, pedig létezik-e nehezebb és több szakértelmet követelő valami a darazsakkal és piócákkal való munkánál? Komoly ismeretségei voltak a piócások körében; naponta érkeztek hozzánk, ronggyal lekötött üvegekkel a hónuk alatt. Keresztanyám mutató- és hüvelykujjával kivett egyet-egyet, és az ütőerére tette, hogy megítélje mohóságukat, befogadóképességüket. Mintha csak ő is rászokott volna a kis vérszopókra, munka közben többet szoknyája alá rejtett közülük… Mászni kezdtem az izzó csontgyűrűk alagútjában. Úgy éreztem, ujjaimmal végre a lassan összecsúszó kövek és vizek, az ikrásodó festék, a tömlő legbelsejébe hatolok – de ez már ismét a novella világa volt: a tenger, a festék, a vér… Vak hősöm halott, magamat is kicseréltem, de a hullámok metronómja, ami munka közben annyira zavart, nem némult el, még erősebben ütött. A daganatokba üt így a fájdalom. A nagy, lila daganatot meg tudtam érteni, részem volt, része voltam, bőröm volt az a lila tömlő, de a fájdalom, minél elviselhetetlenebbé vált, annál megfoghatatlanabb, rejtőzködőbb lett – no de, ez meg már nem az én történetem, és a novella története sem, hanem talán a költészet, melynek csábító titokzatossága, fiatalságom múltával, mind kevésbé vonz már… FÁK, KÖVEK ÉS POR.
1972 |