Boleró

Régi filmeket néztem az egyik külvárosi moziban. A bejárat feletti neonbetűk – a nemesgázokkal való írás első korszakából – kificamodtak, megvetemedtek, felrobbantak, elolvadtak és lecsorogtak kormosan – én mégis a KULTÚRA hét betűjére gyanakodtam, ahogy feltűrt gallérral, szemembe húzott kalappal beléptem a ferdén megfeneklett, múlt századbeli forgóajtón. A hangárszerű terem salétromból, penészből préselt falaival, szálkás, csattanva felcsapódó székeivel, puffadt, olajos padlójával, meg-megiramodó bársony-patkányaival a gyerekkor moziját idézte.

Már második éve tartó futkosásom (menekülésem?) alatt először lazítottam; még csizmáimat is lerúgtam. Úgy éreztem, ha kigyullad a rozsdás drótkosarakban a villany, gyerekkori barátaimat fogom megpillantani körül a nagy teremben, melynek egy részét minden bizonnyal raktárnak használták (intenzíven éreztem a rothadó gyarmatáru isteni illatát – ki tudja, tán még az utolsó háború óta rohadt, robbant hol itt, hol ott, akárha időzítve, az ananász aknamezeje, a narancs, a kókuszdió): P/1-et, a kanizsai szikvizest, P/2-t, akit hadonászva, a vászonra vetítődve ott szurkáltak meg, köszörült disznóölő-késsel, az első sorban P/3-at, a Bécsben lehorgonyzott szobafestőt, P/4-et, a németországi kappelmeistert, P/5-öt, aki már alulról, illetve visszájáról nézi a filmeket, mert az egyik szigeti börtönből való ismételt szökésekor lelőtték… Emlékszem, az egyik első színes film vetítése közben egy patkány átrágta a vetítővásznat és kinézett, körülnézett, akár a Metro Goldwin Mayer oroszlánja, első számú szent állatunk. Visszafojtott lélegzettel lestük, mikor melyik hős, hősnő arcának ablakában fog megjelenni, amikor P/1, aki rosszul látott (erdőben ha menekültünk, mindig hallottam mögöttem, ahogy fának csapódik az arca), de sötétben kitűnően célzott, felállt és fekete-piros csúzlijával homlokon lőtte. Betört az alacsony bűnöző-homlok, kiáltott fel, tovább már nem bírva visszafojtani izgalmát, P/2. A vér körben átitatta a vásznat. Csak akkor döbbentem rá, miért is izgattak engem annyira a filmszínésznők: állandóan éreztem mögöttük az élő prém simogatásár, borzongását, állandóan éreztem a túloldalt futkosó patkányt…

Valaki kolbászt majszolt mellettem. Köpenyem zsebében volt még egy darab rozskenyér, és én is eszegetni kezdtem a bódító fűszerillatban. Majd a székek alatt mászkáltam, mert sehogyan sem találtam kissé hevesen lerúgott csizmáimat, noha közben – a döglött olaj tócsájába tenyerelve éppen – arra is gondoltam, miért is nem indulhatnék el mezítláb a gyerekkor mozijából (mely a gyerekkor miséjével, de a gyerekkor futballpályájával is rímelt nálam)?!

Különös, opálba hajló a régi filmek feketéje; fel kellett volna mennem a gépészhez és kérni néhány kockát, gondoltam, miközben az utolsó kisfilm – angyali baszkódás! – kísérőzenéjét, a Bolerót fütyörészve, sétálva elindultam szállodám felé. Persze mondanom sem kell, elég hosszú séta volt az; voltak pillanatok, amikor már fel is hagytam a reménnyel, hogy elérem, megtalálom szállásomat, s azt kezdtem mondogatni magamban, aludtam én már híd alatt, aludtam én már gyerekkoponya nagyságú kavicsokon, aludtam én már szénapadlásokon…

Harmadik napja (amelyből kettőt átaludtam) voltam a városban és még egyáltalán nem éreztem mint egészet, még csak a hangját, illatát sem sikerült kiszűrnöm magamnak. A vastag és magas, gyakran erődítményszerű falak anyagáról, elhasználtságáról, jeleiről, térképeiről következtettem, melyik negyedében, a tengertől elfelé, vagy a tengerhez közeledve haladok-e. Volt amikor úgy éreztem, még egy lépés, és valami magas, fényes márványpárkányról a tengerbe zuhanok, de volt amikor meg úgy tűnt, a tenger alá kerültem, hullámok döngette boltozat alatt bolyongok vakként tapogatózva.

A gyerekek rajzai, feliratai, pimaszságai, a régi és új politikai parolák teljesen érthetetlennek tűntek számomra, vagy felcserélődtek és a gyerekek pimaszságai komoly politikai paroláknak, a politikai parolák pedig arcátlan pimaszságoknak tűntek.

Miért nem rajzólnak egyetlen kockát sem errefelé a gyerekek? Miért nem geometrizálnak?

Majd fel kell jegyeznem, ha szobámba érek:

Boldogok-e a kockaformát nem ismerő gyerekek? Azonos-e a boldogság a szerves formákkal? Felénk miért geometrizálják még a női nemi szervet is a gyerekek?

Mind lassabban, már-már a falakra tapadva haladtam, és az egyik grafitti-szerű falirat előtt aztán meg is álltam.

Valami éles tárggyal, szöggel, tőrrel véshették mélyen a homokkőbe, már-már átszakítva a vastag falat. Megálltam, hogy kibogozzam, hogy végre végére járjak valaminek, no meg hát, hogy kifújjam magam egy kicsit, mert ha leszáll az éj, aztán már nem lassíthatok. Nem akartam, hogy teljesen elázzon kék ingem, szerettem volna kihúzni benne még legalább egy hetet, nem akartam, hogy átnedvesedjen, tönkremenjen több mint húsz év után ismét visszaszerzett paripacitromszín, lapos kalapom izzasztó nélküli bélése. Ingem, bársony zekém, melyet még a boldog Latin negyedi napokban vettem, porköpenyem, kalapom, nyersbőr csizmám – valahogy minden könnyű volt és puha, ideálisan elhasznált, sokban hozzájárultak lassan ismét visszatérő egyensúlyomhoz, nélkülük hiába lettek volna a kikötők, a régi filmek, hiába Chardin csendéleteinek rózsaszíne (ne is keresd Cézanne-nál!), amelyről már egész táskányi kis, fekete fedelű füzetet teleírtam.

Mutatóujjammal megérintettem a szuvas csontra emlékeztető homokkövet. Tán valami partra vetett óriási szörny csontvázát tapogatom, csipkésen rezgő csontvarratát olvasom, akarom olvasni?! Egyenként újraírtam, újrarajzoltam a furcsa betűket, jeleket, de csak ilyesmiket olvastam:

 

SSAALLAASS-SZAALLAASZ-SZAAGGAASZ-

 

Már hangosan betűztem, hangosan próbáltam leellenőrizni sejtéseimet, akárha mondókákat, nyelvtörőket, parolákat kiáltoztam volna:

 

SÍ-HÍ SÍ-HÚ

HO SI MINH

SÍ-HÍ SÍ-HÚ

SZALONIKI

KINT IS KUKCSI

BENT IS KUKCSI

SALAMON SAKÁL

SAUSSURE SZTÁLIN

SALAZAR

 

amikor hirtelen kicsapódott fejem felett az egyik ablak X alakban vasalt, nehéz fatáblája. Az azon nyomban ismét beállt csöndben a zöld festék feketévé égett sörétjeinek kopogása hallatszott csizmámon, a homorúvá kopott, fehér kövezeten.

Egy idős házaspár állt az ablakban, egészen közel, már-már kihajolva, de látszott, nem azért, még véletlenül sem azért, hogy kinézzenek – vakok állnak így az ablakban, kissé előredőlve, egész testükkel figyelve, nézve a napot, a borulást. Mögöttük valahol mécses pislákolhatott, nagy, világos héjú gömb tolta őket előre csak lobbanásaival, kipukkadásával mutatva meg egy-egy abszolút elhasznált részletet, egy-egy megnyomorított, deformált tárgyat. Lehet, hogy az ablaktáblát is az a gömb lökte ki, mert a házaspárról semmilyen mozdulatot, gesztust sem lehetett feltételezni. Különös, sűrű sötétség sejlett, szivárgott mögülük, a gömbből, a gömb mögül, mintha csak az ő szobájukból, szobáikból készült volna kifolyni az éj, az éj tengere a fény tengerére, amely onnan az ablakból tán látszott is.

Még sosem láttam olyan kiszívott arcokat, nem, még filmen, festményen sem (Bosch vélt önarcképe, hóka koponyája jól táplált, kedélyes úriembernek tűnne mellettük). Váratlan megjelenésük azt a mozivásznat átrágó patkányt juttatta eszembe, noha ők nem rágtak, nem rágtak át semmit, hiszen látni lehetett, utolsó fogaik is már legalább fél évszázada kihullottak fehér ínyükből, de öregségük, elesettségük, szegénységük, magányuk átszakított valamit közöttünk…

Az egyik kis növésű jegyárusnő óriás férje, az Apró asztalos szedte, tépte le dühösen a lyukas, véres mozivásznat. Az újat apám boltjában vásárolták – egész nap mérték, göngyölték az inasok a kanavászt! – és szemben a szövetkezet tűzoltóegyenruhás szabói (elsősorban az önkéntes tűzoltó-egyesületnek dolgoztak, s már ők maguk is egyenruhát viseltek munkaköpeny helyett) varrták meg úgy, olyan meghatottsággal, akkora odaadással, mintha csak a híres filmszínésznők ruháit, alsóruháit szabták, varrták volna. De hiába tépték le a hatalmas vakkeretről, a mi számunkra örökre ott maradt az a patkányvér-holdudvaros lyuk, ott minden vásznon, vetítővásznon…

Mind a két öregnek rezgett a feje, rezgett jobban, erősebben a megszokottnál: az asszonyé körbe-körbe, a férfié előre-hátra, ám valami összefüggésben, összhangban egymással, talán valami túlvilági zenére immár. Hajuk piszkosfehér, az asszonyé rövid, a férfié hosszú, vállig érő. Teljesen elzsírosodott, leszakadozott és különös módon mégis páncélinget idéző kötött holmi volt rajtuk. Úgy álltak ott, mintha csak a halál régimódi, klottleples fényképezőmasinája előtt pózolnának. Valahogy tudtukra szerettem volna adni, hogy nekem semmi közöm az egészhez, de lehet-e még valamit tudatni, közölni velük, s biztos vagyok-e abban, hogy éppen semmi közöm az egészhez, hiszen falukat piszkáltam, falukra írtam mutatóujjammal – ki tudja, milyen membránként erősítette fel benn a szobában motozásomat a fal, a bevésett felirat?! Szemük eredeti színére sem lehetett már visszakövetkeztetni, a savó olykor kékes, olykor zöldes színben játszott a szemöldök és a szempillák kiirtott ligetei közepette. Nem bírtam elviselni a látványt, könnyezni kezdtem – a sors miféle satuja dolgozott itt?! – és elfutottam.

Éjfél körül értem a szállodámba, a meredek, szűk Halász utcai HELIOS-ba. A portás már aludt (úgy tartotta ölében díszes tányérsapkáját, akár egy pörköltcukor-állatkákkal díszített tortát), de a pultra ki volt készítve nagy, esztergályozott fagolyóval ellátott, díszes tollú, vakrozsdás kulcsom. Minden jel szerint már csak én hiányoztam a vendégek közül. A szőnyeggel borított lépcsőn mentem fel, mert nem akartam zajt csinálni a muzeális felvonóval, meg hát, ahányszor csak beszálltam, mindig az volt az érzésem, ha ebbe egyszer beszorulok, többé senki sem szabadíthat ki.

Elindultam a végtelennek tűnő folyosón; érdekes, kívülről nem látszott ilyen nagynak a hotel, egy emelettel alacsonyabb volt a kéményseprők székházánál is. Éppen a megvilágított részhez értem, amikor egy nő jött felém pipiskedve, már ahogy lábbeli nélkül a nők általában lépkedni szoktak.

Mintha az első pillanatban nem regisztráltam volna, hogy meztelen, hogy szecessziós fanszőrét akárha acéltollal rajzolták volna.

Nehezen tudtam leplezni zavaromat, félelmemet, de ugyanolyan ritmusban lépkedtem felé, mint amilyenben szórakozottan, fáradtan elindultam volt a rongyolódó, végtelen, dohányszín futószőnyegen. Az én felbukkanásom őt egyáltalán nem zavarta. Úgy tűnt, őt semmi, senki sem zavarhatná meg. Különös, porcelánszerű arca volt, a gyönge fény megcsillantotta, azt hittem, mosolyog. Válla maga volt a simogatás; azokra a márványszobrokra emlékeztetett, amelyeket egész életében csiszol, simogat a szobrász, örökre ottfelejtve kezét a kövön. Combjai egy árnyalattal vastagabbak voltak, mint csípőjéből, fenekéből következtette volna az ember, minden bizonnyal azért, hogy ideális terepet biztosítson a fanszőrt mintázó művésznek.

Szerbül köszöntöttem – idegenben már többször megtörtént velem, hogy szerbül köszönök. De mintha meg sem hallott volna, pedig már csak néhány lépés választott el bennünket, hallottam húsának zaját, lélegzését, szívverését.

Valamit vitt a jobb kezében; csuklóján hajszálnál alig vastagabb aranylánc csillant.

Már majdnem találkoztunk, amikor elfordult a mellékfolyosón és eltűnt az egyik csontszín kis ajtón. 145–148–149? – onnan, az elágazásból nem tudtam leolvasni a szoba számát.

Különös, felettébb különös, hogy mennyire zavarba jön ilyen és hasonló helyzetekben a magamfajta ember. És az még talán ennél is különösebb, hogy milyen mellékes dolgokra gondol, összpontosít, milyen badarságokra pazarolja rövidke idejét.

Előbb a folyosófal felső aranyszegélyét rézdrótnak nézve megjegyeztem magamban, veszélyes így vezetni az áramot, majd a fakó tapéta vörös foltjaiban poloskanyomokat véltem felfedezni – pipacsmező, poloskaakvarell, mondottam.

A ritkás, tussal és acéltollal rajzolt szecessziós fanszőrre pillantva pedig – a női fanszőr-formák tipologizálásába kezdtem, mondhatnám: bonyolódtam is azon nyomban, és már ott, az elágazásig, illetve szobám ajtajáig, több mint tízet sikerült elkülönítenem, leírnom:

 

a köldök bűzös kis fészkét nyílvesszőként megcélzó; franciakert; angol pázsit; birkalegelő; forgószél emelte tarló; ördögcérna; csalán; égő csipkebokor; a combokra olivaeres borostyánként szétfutó, a combokat állandóan hűsen, nedvesen tartó; tengerhabjaiba bukó gyémántszirt; a szeméremdombot, mely olykor bizony szemétdombnak is nevezhető, három-négy meszes csigaként fúró; az alsó testet kietlen sivataggá, benzinnel locsolt, meggyújtott hangyabollyá varázsoló; a lábak közé vett nagy kockát prémmel leöntő; középen baltával választott angyalhaj; az arcra szakállként toluló, az arcon szakállként tükröződő; bokára csavarodó; suba; drótkefe; sárkefe…

 

Csak a szobámban, miután magamra zártam az ajtót és köpenyemet utazóládámra dobtam, nyakkendőmet, mint aki fullad, mint akit fojtanak, kibogoztam, ott kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi is történt, mi is lehetett annak a nőnek a kezében. Legjobban még spongyára, egy 20–30 centiméter átmérőjű spongyalabdára emlékeztetett. Csak fekete volt, nagyon-nagyon fekete. Abszolút. Ha valóban spongya volt, akkor minden bizonnyal töröltek vele valamit. Nem vért. Nem. A föld közepébe nyúlhattak vele, gondoltam, vagy onnan, mint mély sebből vették, tépték, szakították ki. Vagy egy totálisan elpiszkolódott, elkátrányosodott agy…

Lefeküdtem. Nem találgattam tovább, hiszen jól tudtam, úgysem fogom megoldani e rejtélyt. Egyszerűen megoldhatatlan. Szerettem olyan vidékeken élni, ahol nem ismerik a pizsama fogalmát, ahol még ilyenkor télen is félmeztelenül bújhat az ágyba az ember. Mint valami álombeli történethez kell az egészhez viszonyulnom, gondoltam, és megpróbáltam pontot tenni a dolog végére.

Néhány nap, néhány hét és a tengeren robbanni fog a tavasz! És akkor már köpenyemet is ládámba gyűrhetem. Legalább az is védi majd a porcelán-Buddhát…

Bár még láttam finom, hosszú, csupasz ujjait, láttam ahogy belefúródnak a zsíros fényű masszába (egy pillanatra még Z/1 szeretője férjének felnyitott, majd hirtelen visszazárt, polipmarkolta agyát is láttam), de egy határozott mozdulattal az újság felé nyúltam. Még a reggelivel tette be asztalomra a kínai inas, látszott a limonádés pohár talpának De Gaulle nevét ölelő nyoma. Rágyújtottam egy Gitanes-ra és újabb filmek után kutattam. Két mozit, közel a kikötőhöz, szakadozott térképemen is bekarikáztam. A Bolerót dúdoltam és ez már azt jelentette, ismét a régi filmek vizein, opálba hajló sötét vizein evezek.

De hogyan kerül Chaplin és Ford közé Drayer és Bresson?! Úgy látszik, immár egész életemen végig fog kísérni a Vámpír koporsó-jelenete, koporsó-ablaka és a falusi lelkész sötét borosüvege (érdekes, a regényt, amelyből Bresson a filmet forgatta, még mindig nem szereztem meg, nem olvastam el, pedig már több mint tíz éve elhatároztam, megnézem, leellenőrzöm a regényben, milyen is az az üveg). S ha így van, akkor végső ideje lenne a dolgok végére járnom: be kellene feküdnöm abba az ablakos koporsóba, melybe Drayer befeküdt kamerájával és ki kellene nyúlnom, meg kellene fognom, markolnom a kis pap karcsú, fekete borosüvegét is. És akkor Strocheimet is okvetlenül újra kellene látnom a Nagy illúziókban: ahogy tört és pántolt gerincével felhörpinti a kis kupica italt!

Éppen el akartam oltani a lámpát, amikor, ismét csak teljesen váratlanul, hívatlanul, az öreg házaspár jelent meg előttem, nézett akár egy régi, foszladozó fényképről. Fém, ezüsthúr pendült, tetűk ugráltak fehér hajukban…

Nem oltottam el a villanyt.

Térképemért nyúltam, megkerestem hol, körülbelül hol is lehetett az a kormos falú, nagy bérház és filctollammal odaírtam a homokkőbe vésett betűket.

Egy ideig még kísérleteztem a szó (szó?) desifrírozásával az újság szélén, egy agárversenyről tudósító riport mellett (a verseny plakátját a Párizsban élő jugoszláv festő, Veličković Animals in motion-Dog fig. 19. című grafikájának felhasználásával készítették – külföldi tartózkodásom alatt többször találkoztam a kutyával, már-már azt is mondhatnám, kísértett, üldözött): nem fordított A-knak, hanem áthúzott dupla V betűknek olvastam pl., természetesen nem véletlenül, hiszen mennyit foglalkoztatott egykor, zágrábi filozopter-koromban, Heidegger áthúzott létje, de így sem jutottam semmire. A tizedik Gitanes után érezni kezdtem, lassan elengednek a rejtélyek, és a doboz másik részét már karikákat fújva szívtam el – hol olimpiai köröket próbáltam kifújni, hol pedig agarakat ugrattam át a karikán, mint aki bárányokat számlál, hogy minél előbb elaludjon. Egyszerűen, nem izgatott már tovább az ügy, sem a furcsa felirat, sem a meztelen nő kezében levő fekete göngyöleg. Rövid ideig inkább a fanszőr-tipológiához próbáltam visszatérni ismét – ki tudja, tán érdekes lenne komolyabban is foglalkozni ezzel a kérdéssel, gondoltam, és egy kis fekete füzet első, kékes lapjára felírtam:

 

a

fanszőr

 

vadszőlő, öreg indákkal, száraz fürtökkel; az egész testet, a hátat is szépen, szabályosan beborító, csak egy csöpp rózsaszín nyelvet nyújtó; mohás cseppkőbarlang-bejárat; csüngő méhlabda; vándorhónalj; afro......

 

Nem izgatott már, pontosabban: a falról lemásolt felirat valamiképpen az ismeretlen eredetű gyűrődés nevévé lett, igen, végre általa megneveztetett az abszolút piszkos spongya, a matt agy, a kitépett óriástumor, a kátrányban sült polip, a rothadt karfiol – és láttam múzeumi tárgyként, kis, frissen szidolozott réztáblába vésett aláírással, ismert, híres leletek, műalkotások közelében, ám mégis elkülönülő, más megvilágítású beszögelésben, ahol az orrát piszkáló, klottal szegélyezett zakót, ezeregyszer féltalpalt fekete cipőt viselő őr a Boleró melódiáját dúdolja.