Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?

Nem. Nem akartam én egyszer sem újranősülni. Negyedszer meg végképpen nem. Nem. Egyáltalán nem. Vagy hogy is mondjam? Harmadszor mintha akartam volna. Csak az nem volt érvényes. Nem volt érvényes? Nem. Nem volt hivatalos? De, hivatalosnak tán hivatalos lett volna. Voltunk a hivatalban, ott, ahonnan haláleset alkalmával körbe szoktam telefonálni a rokonokat, meg a plébánián is voltunk. Hát akkor miért nem volt hivatalos? Nem tudom. Nem lehet ezt csak úgy, egyszerűen megmondani. Az én egész életem olyan, valahogy úgy sikeredett, azazhogy nem sikeredett sehogyse, azért olyan, hogy nem lehet egykönnyen ráültetni a szavak csúszdájára. Én tudok mesélni. Szeretek is mesélni. És szeretik is itt, a járási juhászok meg körben a járásszéli parasztok – én juhász is vagyok, meg paraszt is, juhász se, meg paraszt se – szeretik, ha mesélek nekik. Szeretik, ha mesélek nekik – ha mesélek nekik példának okáért: a golyómról. A golyójáról? Igen, erről a golyóbisról, amit még a Donnál lőttek belém a muszkák. És azóta benn sétál. Sétafikál, köröz bennem. Hol itt, hol ott dudorodik ki. Hol itt, hol ott világít – süt át kéken a bőrömön. Ne féljen, adja ide a kezét. Lám, már én is úgy kérem – kunyerálom az emberek tenyerét, mint a javasasszonyok. Nyugodtan tapogassa ki. Érzi? Ne féljen, fogja meg. Nem, nem fáj. Azt mondják, majd kipottyan belőlem. De úgy látszik, eszében sincs. Jó neki benn. Jó neki kóbászolni bennem. Az igazság az: célozgatja a szívemet. Belülről célozgatja. Olyasvalami ez, mintha egy kis céllövő bódét hordanék magamban. Megállás nélkül megy a bandzsítás. A célozgatás. Csak azzal a különbséggel, hogy itt, most, nem egy kifújt tojáshéjat kell eltrafálni a jutalomért. Így sosem unatkozom. Akkor sem unatkozom, ha nem mesélek. Van, amikor egész nap mozdulatlanul üldögélek a Járáson. Hol a Felső-, hol az Alsójárásszélen. Hol közelebb húzódok Pipacsfalvához (amit a csángók után érkező telepesek Velebitnek kereszteltek, azt mondják, ott, ahonnan jöttek, így hívják a hegyet), hol meg középre húzódok. A sziksóba. Lenn a galacsinhajtó, fenn a pacsirta. Meg a délibábban delelő csorda lebegő sárga foltjai. Üldögélek a Megváltó alatt. A legtöbbször ott üldögélek. Szeretek pontosan a Megváltó alá vackolni. Oda, ahová a pacsirta árnyéka esik. Szinte koppanva zuhan. Üldögélek ott, és követem a golyóbis útját. Figyelem, merre kanyarodik. Figyelem, a szívem felé veszi-e az útját. Hallom, ahogy mocorog a sóban a galacsintúró. Hallom, ahogy nem messze tőlem repedezik a bíbictojás. Sokan nyugtatnak, noha nálamnál nyugodtabb már nem lehet az ember, nyugtatnak, hogy egyszer majd egy halk kis koppanás hallszik, akárha egy meggymag gurult, pottyant volna le az asztalról. Vagy valamelyik unoka célzott volna meg, piros pettyet hagyva ingemen. Egy halk koppanás hallszik. Halk, mint amilyen halk és mégis az egész eget visszhangzó a pacsirta földre zuhanó – a Megváltótól eleső árnyéka. Egy halk koppanás. És elhagy, eltávozik belőlem golyóbisom, amelyet még az a muszka durrantott belém. Nagy kajla bajsza volt. Kinek volt nagy kajla bajsza? Annak a muszkának. Úgy festett, mint egykoszos kék-fekete varjú, amelynek mind a két szárnya eltörött. Annak a muszkának, aki az egyik bombatölcsérből hirtelen kidugta hosszú puskáját. És kis híján kibökte vele a szemem: belém durrantott. Tényleg, az volt az első gondolatom: nézd, ez a hülye még kiböki hosszú puskájával a szemem. Egy arcot sem jegyeztem meg annyira. Akárha lefotografáltam volna. Ő belém durrantott, én meg szépen lefotografáltam. Belém durrantott, majd hirtelen lebukott, de nem azért, mert félt, hogy visszalövök, nem, hanem azért, mert érezte, pontosan érezte, és én is pontosan éreztem, hogy ő is pontosan érzi: lefotografáltam. Csak ott hibázott, hogy én némileg gyorsabb voltam, én már lefotografáltam, le, szépen, nyugodtan megörökítettem, mielőtt még belém csapódott a golyóbisa. Le, abban a pillanatban, ahogy kidugta fejét azzal a koszos, kajla bajusszal. Le, abban a pillanatban, ahogy meghúzta a ravaszt. Meghúzta, aztán lebukott. Én meg vártam a golyóbist. Mint aki jól végezte dolgát. Vártam, belém csapódjon. Annyi időm már nem volt, hogy én is lebukjak. Arra untig elég időm volt, hogy lefotografáljam, szépen kajla bajszával, de annyi már nem, hogy én is lebukjak. Szóval már fél évszázada nézek vele farkasszemet, nézem az arcát. Fél évszázada várom a koppanást, hogy aztán azt mondhassam, hogy rendben van, befejeztük, hazamehet, megnyugodhat – szétszakítottam a fotográfiáját. Befejeztük, kimászhat abból a jeges, húgybűzös tölcsérből, hazamehet. Fél évszázada fülelek. Fülelek a nyuszinál is éberebben. Még mesélés közben is fülelek. Nézem a pacsirtát. Rezzenetlen. Akárha a Megváltó szemébe szögezték volna. És akkor hirtelen kipottyan az égből. Le, neki a földnek. Várom, nagy csörömpöléssel összezúzza üvegcsontocskáit. De egy millivel a föld felett megáll. Olyankor, ha így szájtátva elbambulok, hirtelen magamhoz kapok, keresni kezdem a golyóbist, keresni a nyakszirtemnél, az állam alatt, a lágyékomnál. Vagy éppen a könyökömnél. Igazán csak egy dologtól félek. Nem attól, hogy a szívembe fúródik, nem, ezt a rozoga masinát már nem sajnálom. Nem sajnálnám. Ha most dugná ki a fejét, most dugná ki itt, valamelyik vakondtúrás mögül a puskáját az a muszka, még segítenék is neki. Csak egytől félek, mondom. Attól, hogy a szememen fog kipottyanni. A szemem világa fog kifolyni vele. És nem fogom látni a sóvirágot, ahogy a felszáradó harmatban még utoljára kinyílik nekem. A juhászok képesek egész nap utazgatni velem. Meg az ólomgolyóbisommal. Már egészen otthonosak annál a folyónál, otthonosak ott, Ázsiában. Mert az első háború foglyai is sokat meséltek nekik. Akad olyan ember is, mint a Csömöre bácsi. (Itt citerázott a csárdában még vakon is.) Látja, végül neki is a szeme világa folyt ki, pedig ő nem hozott magával golyóbist, csak csúnya fagyásokat hozott, aki mind a két háborút Ázsiában bolyongta át. Sőt. Ázsiában már otthonosabb lett, ugratta is a részeges tanító, hogy maga, Csömöre bácsi visszament az őshazába. Az a tundra is éppen ilyen kietlen, mint ez a mi szikünk. Utazgatok. S ők utazgatnak velem. Mindenki tudja, mikor, merre tart bennem az ólom. Merre kanyarodik. Azt, hogy mikor megy a kőlyuktól a busz Adorjánra, azt nem tudják. De az gyakran megesik, hogy csak úgy mellesleg közlik egymással: leesett az ölibe az ólom, vagy: azt hittem, a kulcscsontját törte az öreg, közben csak az ólom bökkent ki vállán. Ülnek a nagy vályú kénes vizében – az egyiknek reumája van, csúnya fagyása a másiknak, a harmadik görbe, mint az ujjam, a negyediknek meg lába nincs –, és az ólom utazásáról mesélnek. Az ólom az valami madárlátta dolog számukra. Hiába magyarázom nekik, hogy az a madár, amelyik az én golyóbisomat látta repülni a szívemnek, az a madár, amelyik még most is unottan figyeli: dögkeselyű. Milyen különös, hogy még a Kecskés is az én golyóbisom felől érdeklődött, amikor a sógorom meglátogatta Požarevácon a börtönben. Požarevácon van? Az én öregem is ott ült. Meddig marad? Életfogytiglan. És még ő is az ólom felől érdeklődött? Igen, azt kérdezte a sógorától, hogy kikeltek-e már a kisbíbicek, meg azt, langyos-e még a vályúban a víz, meg azt, hogy: kiesett-e már az öreg Kekec ólma? Azt mesélte a sógorának, hogy ő is úgy járt, mint én. Hogy őt is szíven lőtték. És ő is élve maradt. Életfogytiglan. Olyan vagyok, mint egy furcsa szerkentyű, magánjáró, amit ólommag hajt. Ha kipottyanna belőlem, megállna. Szóval, csak azt akartam mondani, hogy én mindenből tudok mesét kanyarítani. Tudok mesélni. A piócás asszonyoknak is mindig a mesékkel csavartam el a fejüket. Beálltak a nád közé a Sárga-árokba. Engedték, másszon fel rajtuk a pióca. Én meg odakuporodtam melléjük a partra, a dunsztosüvegek közé. És lassan, amilyen lassan kezdtek rájuk mászni a piócák, elkezdtem mesélni nekik. Mi sem volt természetesebb aztán, minthogy amikor tele piócával sikítozva kiszaladtak, az odakészített sóval én dörzsöltem le róluk a tömérdek piócát. Közben észre sem vették, hogy meg-megdobtam őket. Igaz, ez régen volt. Akkor tán még bennem sem volt ez a mag. Rég volt. És már a pióca se cikk. Igaz, mintha valaki azt mondta volna, ismét divatba jön a köpülés, a pióca. Mondom, mindenből tudok mesét kanyarítani. Az égvilágon mindenből. Éppen minden szirszarból. Végtelen mesét. Be sem kell áztatnom, mint a sárga meg piros fűzvesszőt, ha kosarat akarok fonni. Mindenből. Kivéve az életemet. Az valahogy sosem akart egyenesbe jutni. Csak farolt, csapódott jobbra-balra. Az mindig összegubancolódott. Mint az ördögcérna. Összegubancolódott, vagy ellenkezőleg, magától szétszakadt, szétfejtődött anélkül, hogy valaki fejtette volna. Az életem sosem hagyott levegőhöz jutni. A meséhez meg levegő kell. Sok levegő. Az apám – példának okáért. Kemény, rideg ember volt, mint ez a repedezett szik. Amióta az eszemet tudom, haragudott – dühös volt rám. Alighogy megtanultam járni: fölszögezett a kerítésre. Fölszögezte a kerítésre? Azt hittem, erről már tettem említést magának. Az istenért, miért szegezte fel a kerítésre a kisfiát az az ember? Hogy ne csavarogjak el az állatok mellől. És az rendben is lett volna. Csak azt nem értem a mai napig sem, miért szegezett minden áldott hajnalban akkora dühvel? Emlékszem, legtöbbször már magam vittem a nehéz kalapácsot, ha nem talált szögeket, még dühösebb lett. Féltem, egy napon szétveri a fejemet. Észbontó dühvel szögezett, és mégis ügyesen, ravaszon. Egyszer sem sikerült kibújnom a gúnyából. És átitatott a harmat. Aztán meg jött fel a nap, égetett alkonyatig. A legkülönösebb az egészben az volt, hogy egyszer sem kellett a nyáj után kiáltanom. A kutyáknak sem kellett nagyon dolgozniok. Mintha még az állatok szíve is megesett volna rajtam, valójában ők őriztek engem. Aztán meg, ahogy megszabadultam apámtól, jött a plébános. Kibontotta a nadrágomat… Nézzük, mondta, pölyhödzik-e már a plajbász? Jöttek az apámnál is ridegebb gazdák, akiknél szolgáltam. Apád a hibás, szidtak gyakran, ő szoktatott rá a semmittevésre, lazsálásra. Kapáláskor, betakarításkor ők még Krisztust is levették volna a keresztfáról, és kapát, kaszát nyomtak volna a kezébe. Aztán egész évben nyugodtan csünghet a keresztfán… És hát jöttek az asszonyok. Meg csőstől a gyerekek. Mintha a gazdák, az asszonyok és a gyerekek is ellesték volna apámtól a szögecselést. Úgyhogy mindig jó volt bevonulni, fogságba esni. Igen, akkor éreztem először, hogy lekászálódtam a kerítésről. Vacak, korhadt, fekete kerítés volt már akkor is. És akkor sem kerített már semmit. A Járáson nem kell semmit sem elkeríteni. Onnan fentről láttam, valójában nem a juhászok, nem a kutyák őrzik ott a jószágot, a nyájat, hanem az ég üvegburája. De ott, a katonaságnál meg jött az a kajlabajszú muszka. És belém lőtte azt a sétálószöget. Mondom, mindenből tudok mesét kanyarítani, végtelen mesét. Kivéve az életemet. Az valahogy mindig más, ellenkező irányba kanyarodik. Minden kanyarban kisiklik. És én, égnek álló hajjal minden kanyarban elsikítom magam. Ha nem siklik ki netán, akkor meg én ugrok ki. Tegnap is megvert a legkisebb fiam. A legöregebb nem ver. Sem a középső. Csak a legkisebb. Meg a menyeim is meg szoktak verni. Meg, mind a három. Vejeim közül csak az egyik. Mondom, tegnap is megvert a legkisebb fiam. Késsel a kezünkben birkóztunk. Ő kiszaladt a nagykéssel, én meg előkaptam a kisbicskát. És hemperegtünk a sóban. Szerettem volna, ha ő döfi át a disznóölő késsel a szívemet. Féltem, nehogy én döfjem át az övét. Ha átdöföm a szívét, én is odakerülök Kecskés mellé, Požarevácra. Ő már nem tud unatkozni. Olyan, mint az anyja, állandóan lobog, kajtat. Hogyan is tudnék szép meséket mesélni az életemről. Az én zöld disznóm ez a lila ólommag. Csak arról tudok mesélni végtelen. Hiszen hogyan is mesélhetnék meséket például az én asszonyaimról. Az első rögtön meghalt. Éppen csak megszült néhány gyereket. Ez a legkisebb, amelyik tegnap le akart szúrni, nem tőle van. Az a másodiktól. Az meg kicsapongó volt. Került-fordult, a csárdában illegette magát. Vagy benn riszálta a fenekét a kanizsai piacon. Ő szülte ezt a legkisebbet. Csak addig volt nyugodt, míg megszülte. De már benn a kórházban is festette magát. Kölcsönkérte, meg – mint később kiderült – el is lopta, össze is lopkodta a városi asszonyok kenceficéit. A pirosítókat szerette legjobban. Szinte ette őket. Még járni tanult a gyerek, amikor el kellett zavarnom. Egy szakajtó pirosító maradt utána, egy szakajtó bakelittokba húzott kutyafasz. Nemrég láttam benn a Fruzsa előtt. Még mindig biciklin jár, még mindig a picsáját billegeti. A harmadik is szeretett biciklizni. De ő szegény nadrágban. Hogy miért épp őt verte meg az Isten, sosem is fogom felérni ésszel. Jött ki Kanizsáról, és a Kálvária alatt belecsapott a villám. A szemem láttára szenesedett meg. A szobrász Tóninak segítettem épp berakni a stáció új gipszlapjait. A bicikli – a váz, a küllők – egy ideig még vörösen izzott alatta, izzott egy ideig farzsebében a pumpa is. Ő abban a minutumban megszenesedett. Mintha egy kisuvickolt szerecsen ült volna helyére az izzó kerékpárra. Tóni levette fejéről a sapkát, és térdre csúszott, alighogy beerősítette, máris imádkozni kezdett a szűz gipszkrucifix előtt. Maga hány éves volt akkor, amikor a harmadikat eltemette? Ötvenkilenc. De lehet, hogy tévedek, mert én nem számolgatom az éveket. Amikor meg összeálltam a negyedikkel, azt hiszem, már elmúltam hatvan. Gondoltam, legalább legyen valaki, aki mos ránk. Igaz, akkorra már két gyerek megnősült, de ők meg hozták a nyakamra az unokákat. Pontosabban nem is erről volt szó. Megpróbálom megmagyarázni. Eltemettük, itt, Ilonakertváros (Zimonić Vajda) farában a falábú Ignác barátomat, azt kérte, ide egy ördögcérnabokor tövébe temessük. És valahogy megesett a szívem a feleségén. Bejártam hozzá naponta elvégezni az állatok körül. Egy lova, egy tehene volt neki, meg tíz birkája. Már előbb is megesett a szívem rajta. Meg, mert csak én tudtam, hogy Ignác éveken át bejárt Kanizsára a Kerékgyártó Lidihez. Hogy magyarázzam ezt meg magának? Nekem sosem volt pénzem olyan nőkre, mint a Lidi. A kukacom nekem is mindig pipiskedett, csak nem volt tehetségem a Lidi-formájúakhoz. Én, mint említettem is, én inkább a piócahalászok között kódorogtam. Meg a vályúban lebegtem, vártam a mosni, fürödni jövő asszonyokat. Könnyű volt becsalni őket a békanyál függönyei mögé. Szóval már előbb is gondoltam arra, meg kellene próbálnom, hogy amíg Ignác barátom bebiceg a Lidihez, addig én a feleségét boldogítsam. De kivártam, amíg meghal. Igaz, akkorra már hatvan lettem. Kezdett elkapni a pánik. Nem is pánik volt az. Csak még egy kicsit akartam csinálni. Túl sok időt elfecséreltem. Meg hát, mert tudtam, nemsokára vége szakad. Ki akartam rázni magamból, ami még bennem maradt. Gondoltam, összeállok vele, és ameddig lehet, addig csináljuk. Mondtam is neki, addig mammogtatjuk, amíg lehet. Meg még aztán is egy kicsit. Mammogtatjuk? – kérdezte, ijedten bámulva rám. Mit? A vartyulát, mondtam ravaszkásan. Majd én mammogtatom, ha neki nem is olyan nagy élvezet. Ő közben, ha nem lesz jobb dolga, akár imádkozhat is. A Lidi, úgy hallottam, ha nem tetszik neki, újságot olvas közben. Én tényleg úgy képzeltem el hátralévő életemet, hogy ha nem is naponta, de azért mammogtatom kitartó rendszerességgel. Szép lassan mammogtatom. A száraz fa is begyullad, ha kitartóan dörzsölöd. Mammogtatom, úgy képzeltem, mammogtatom szép lassan, kitartóan, csökönyösen. Elvégzek a ház körül. Kimegyek a szikre a birkákkal. Hazajövök, ismét elvégzek, megfejek, megetetek. Lemosdok. És aztán lámpaoltás után szép lassan elkezdünk mammogtatni. Elég volt meginnom egy fröccsöt, hogy megduzzadjon. Reggelente megittam egy snapszot, estefelé meg mindig felhúztam a demizsont a kútból. Így valahogy terveztem el a hátralévő életemet. Valójában még a fogságban gondoltam ki ezt az egészet. Ott láttam rá az életemre először. Amikor belém csapódott az ólom. Valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy sosem tudtam igazán ráállni a dolgokra. Sosem tudtam huzamosabban nekifeküdni. Sok asszonyom volt. Tán több is, mint másnak, de valahogy olyan cifra volt az életünk, hogy ha nem ütött el bennünket a mozdony, ha nem csapott közénk a ménkű, akkor civakodtunk, marakodtunk. Nagykéssel a kezünkben hemperegtünk. Meg hát az az igazság, hogy inkább gyerekeket csináltunk, minthogy csak úgy, minden cél nélkül, csak úgy magáért mammogtattuk volna. Ezért álltam össze Ignác feleségével, ezért mentem el vele még a paphoz is. Körültekintő legyél végre, mondtam magamnak. Inkább fuss neki messzebbről. És tényleg körültekintő voltam, jó messziről futottam neki. És mégis elvétettem. Jócskán. Mert a körítés, a táv megvolt. Csak maga a dolog hiányzott. Ugyanis azon a negyedik asszonyon nem volt luk. Nem volt luk? Nem. Jó, tudom, furcsán hangzik, de nem volt. Elhiheti nekem, kerestem. Mindent kipróbáltam. De ott bizony luk nem volt. A fenekét meg nem adta. Előbb nevetgéltem, vihogtam, mint a hülye, a bajszom alatt. Aztán megrémültem. Megvert az Isten, gondoltam. Elzavartam azt az asszonyt, akinek szép, két marékravaló, mindig harmatos szemérme, szőlőfürtnyi csiklója volt. És összeálltam megboldogult barátom feleségével. Nem, nem fapinájú volt. Fapinájú nőkkel volt dolgom. Nem is eggyel. Akadt köztük olyan is, amelyiknek végül már füstölni kezdett. Meg volt olyan is, amelyiknek két nap után kapott hirtelen lángra, de akkor akkora láng csapott ki belőle, hogy még a bajszomat is lepörkölte. Bele kellett lógatnom a vizes dézsába. Hát most itt vagyunk: csapdába estél, csapda nélkül. Aztán, ahogy kérdezősködni kezdtem, két részre szakadt a társaság a csárdában. Fele azt bizonygatta, nincs ártézi kút cső nélkül, a másik fele meg azt, hogy már ők is hallottak ilyesmiről. Rendben van, tűnődtem, de miért éppen nekem kellett kifognom? Megboldogult barátom senkinek sem szólt a dologról. Hetente egyszer bebicegett a Kerékgyártó Lidihez. Közben lehet, otthon továbbra is kitartóan kereste, kereste egész életében. A Lidi egyszer azt mondta, hogy Ignác levágott lábának az ereje átment a férfitagjába. Szóval, hetente egyszer bebicegett Lidihez. És ezzel el volt intézve, a dolog. Én meg szépen besétáltam a csapdájába. Végül már az egész Járás rajtam röhögött. Ne búsulj, koma, mondta Lukács, a juhász, és széttárta a karját: tele a Járás ürgelyukkal. Meg hát a naftátok is keresnek segédmunkásokat. Egy ideig még próbálkoztam. Részegen egyszer még kést is vittem magammal az ágyba. Gondoltam, majd én csinálok szegényen lukat. De szerencsére, amikor kellett volna, nem találtam, becsúszott a fal mellé. Vagy ő dugta oda. Nem maradt más hátra, mint hogy egy reggel felpakoljam a cuccát a kocsira, utána kössem a tehénkéjét, és szépen hazavigyem a nővéréhez Horgosra. Sosem fogom elfelejteni nővére tekintetét sem. Én nem értek az ilyen dolgokhoz. Nekem az ilyen dolgok meghaladják az eszemet. De miért nem ment el a szegényke apácának? Vagy a Mindenhatónak is csak egész nők kellenek? Nem tudom. Elnéztem a nővérét. Ugyanolyan volt, mint ő. Az is ugyanúgy, ugyanolyan rémülettel nézett. A patkánynak van ilyen tekintete a patkányfogóban – amikor már kezd kifáradni, elgyöngülni. Otthagytam nekik az összes pénzem. Kifizettem neki a tíz birkát is. Miért nem mentek el apácának mind a ketten? Csak néztek. Nem nyúltak a pénzhez. Nem értettem, akkor mit akarnak? Néztek. Csak néztek. Sikítva szaladtam neki a járásnak. Aztán bizony lenyugodtam. Le egy jó ideig. Azt hittem, többé sosem merek majd asszony lába közé nyúlni. Hiába hajlongtak előttem a vályúnál, a piacon, hiába kezdtek el ismét szállingózni a Sárga-árokba a piócahalászok. Nem mertem benyúlni a bozótba, rettegtem, nem találok semmit. Ez a rettenet már örökre benne marad a kezemben. Biztos azért van az is, hogy ha viszont találok valamit, azt aztán nem engedem ki a kezem közül egykönnyen. Látott-e már szarkafészket? Tüskés ágakból, olajból, gledícsiából, vadrózsából hányja össze. Szerkeszti valójában. Be is tapasztja, sőt még fedelet is csinál rá… Fedelet? Igen. Gondoltam, bennem a hiba. Csak énelőttem zárultak be mind a lukak, az ajtók. Csak énelőttem csapták rá a fedelit. Csak én vesztettem el a kulcsot. Aztán egy napon, amikor már ismét emelgetni kezdte a gőz a kalapomat, elszántam magam, és életemben először én is bekarikáztam a Kerékgyártó Lidihez. A Hatcsöcsben bukkantam rá. Ott trónolt. Ahogy meglátott, azonnal tudta, miről van szó. Egyből leolvasott. Nem csoda különben, hiszen ez volt a mestersége. Hallom, mondta kuncogva, te vetted el a falábú Ignác feleségét. De záróra után elvitt magához. Akkor már ő is kiszorult a Seriftanyára. De ahogy levetkőzött, elsírta magát. Most jössz, mondta, amikor már, nézd, teljesen megőszült a frizurája. Jót nevettünk. Az enyimet is megütötte a dér, mondtam, letolva a gatyám. És azt is megvallottam Lidinek, hogy én valójában még csak most szeretném elkezdeni. Meg hogy eddig nem érkeztem. Nem, a sok kínlódás, nyavalya, tragédia miatt. Most szeretnék nekifeküdni. Azt mondta, hogy fiatalabb korában találkozott egy ilyen bácsikával. Úgy dolgozott, mint egy szolid Singer varrógép. Ha az öreg volt nálam, mesélte Lidi, hajnalra mindig úgy éreztem magam, mintha minden egyes pórusomba tűt szúrtak volna. Tűt. Érted? De valahogy belülről. Fellélegeztem, amikor az öreg bácsi meghalt. Alaposan kiráztam magam. Ha még egy kicsit megolajazod, te is sokáig elzingerelhetsz. Hajnalban szinte röpültem, röpültem, mint az üres csontú madarak, hazáig. Négy-öt nap múlva ismét megfürödtem a vályúban, tiszta gatyát húztam, és ismét bekopogtam hozzá. De egy naftás tárta ki az ablakot, és levorgyikkal kezdett hadonászni az orrom előtt. Nem elég, hogy mind összevissza furkálják Oromhátat. Elittam a Lidinek szánt pénzt, négykézláb másztam haza. Akkor is azt hittem, vége. Az utolsó csöpp a Lidié lett. Igaz, sokáig még nagyon dühös voltam a naftásokra. Még az is megfordult a fejemben, hogy felrobbantom a furataikat, hisz úgyis mind elviszik a naftát. De aztán lecsendesedtem. Néztem a délibábot. Néztem, hogyan kapja fel a szikről, hogyan kezdi pödörni, sodorni a sót a forgószél. Akárha egy áttetsző lányka futna, pörögne át a Járáson. Faragni kezdtem egy pásztorbotot. Belefaragtam, több mint három hónapig faragtam egy csomós som bunkójába a Csömöre bácsi fejét. Csak ahogy a bot bunkóját bámultam, kezdtem rádöbbenni, mennyire hasonlítunk. Ő mind a két háborúban ott volt fogoly. Kecsenovics azt mondta, visszament a tetthelyre. Ezek szerint még rám is vár egy háború? De az én arcomba mintha már előre belevésődött volna az a másik háború is. Birkanyírást vállaltam, csordás is voltam, úgyhogy sokáig fel se figyeltem – egy lány, egy nyeszlett lány kezdett el mosni a vályúnál. Még lány volt szegénykém, de már aszalódófélben volt a pinácskája. Igen, éppen erre lettem figyelmes, hogy már aszalódik, hogy már olyan vartyulaképe van. A vályú végénél gubbasztottam. Ő mosott. Csutakolta a gúnyát. Egyszer csak lekapta magáról a bugyit. Hogy azt is kimossa. Lássa kend, mondta nevetve, nem volt csutka az árnyékszéken, és csupa szar lett a bugyim. De én nem a bugyiját néztem, biztosan ő sem azt akarta, hanem a seggit, a pinácskáját. Belebámultam. És akkor fedeztem fel, hogy olyan vartyulaképű. De ez valahogy nem szomorított el, hanem ellenkezőleg, felbátorított. Mintha csak az ég ajándékozta volna nekem. Itt van öreg, zingereljél. Hosszú idő után először lettem ismét szerelmes. Annyit dolgoztunk (a búzatáblába jártunk, oda arra a pipacsos foltra), hogy aratásra már kezdett visszafiatalodni, kezdett zamatossá lenni a picsája. Nem szerette, ha pinát mondok, azt se, hogy vartyula. Ha vartyulát találtam mondani, mindig megbüntetett, mint a tanító néni. Százszor kellett mondanom: picsa. Ha jobban meggondolom, először dolgoztunk úgy, ahogyan még ott, a fogságban elképzeltem. Először kezdtem hasonlítani Lidi kis öreg szabójára. Mintha egy új somág nőtt volna a lábam közül. Fütyörészve közlekedtem. Minden hajnalban megborotválkoztam. Elálltam vályogot verni, feliben. Gondoltam, építek egy kis kamrát a legöregebb fiam istállója mögé. És ott elzingerelgetünk. Ám ahogy megjelent ott a kútnál, úgy is tűnt el, nyomtalanul. Valaki jól járt vele, keseregtem. Aszaltszilva-picsája meginasodott, mintha autógumival húroztam volna fel. Néha már úgy szájon csapott, hogy azt hittem, leszáll a fejem. Szerencsére a fiam azonnal észrevette, hogy nagyon lebimbóztam. Összedöntötte az istállót, és újat építtetett velem. Mondanom sem kell, nem maradt időm álmodozni. Amikor kész lett, besöröztem egy kicsit. És akkor, különösmód először, eszembe jutott az az orosz asszony, akinél a fogságban dolgoztam. Mintha káposztát hordott volna a lába között. Ahogy elkezdtük, harmatosan harsogott, ahogy befejeztük, akkor meg úgy éreztem, isteni húsos káposztát ettem. Mesélik, nekivágtam a Járásnak. Hová, édesapám? – szaladt utánam a fiam. Vissza a fogságba, mondtam. Aztán már álmodozni sem álmodoztam. Lassan még az az orosz nő, annak az orosz nőnek az emlékképe is elmaradt mellőlem a jászolból. Éreztem, hogyan fogy, szivárog el a gőz, napról napra. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy nádszál a Sárga-árokba. Elvékonyodtam kiürültem. Nem akadt nádiveréb, poszáta, hogy rám kötözze kis puha fészkét. Vártam, mi fog kettétörni. Vártam, mikor jönnek, mikor locsolják meg naftával, mikor égetik a nádat. De végül is másképpen lett vége a dolognak. Vége? Igen. Azazhogy éppen arról akarok mesélni, hogy milyen sokszor lett vége. Milyen sokszor kellett, hogy vége legyen. Érti, mit akarok mondani? Valójában nekem sem volt fogalmam arról, hogy ezek a szörnyű befejezések, a dolgoknak ez az újbóli befejezése, végeszakadása titokban valamiféle energiát raktároz bennem. Nem, nekem sem volt erről fogalmam. Arról sem, hogy most mi is történik velem. De erről majd akkor, ha idejutunk. Noha én sem tudom, hogy hova is. De az magát ugye nem zavarja, hogy ha egy kis nyolcas van mesém kerekében. Az életemről nem lehet simán, folyamatosan mesélni. A dologról magáról, a picsával, a vartyulával való esetemről meg csak így köhécselve, akadozva. Ha az a fonnyadt lányka nem tűnik el olyan gyorsan, ő tán megtanított volna, mert ő, ha észrevette, hogy köhécselek vagy pironkodok, akkor mindig megbüntetett, és százszor elismételtette velem a legprasnyább dolgokat is. És az jó volt, majdnem olyan jó, mintha csináltuk volna. Úgyhogy nincs igaza a Péter bácsinak, aki mindig azt hangoztatja a csárdában, hogy aki mondja, beszéli, meséli, az nem teszi. Nincs igaza, én bizonyíthatom. Jó volt büntetésből mondani. Mondtam, mondtam, közben mind jobban markoltam, és egyszer csak éreztem, hogy teleömlik a kezem. Amikor századszor mondtam, mindig felsikított. Századszorra mindig teleömlött a markom. No de térjünk vissza. Igen, a végéhez. Mert tényleg az történt, hogy vége lett. Persze a rám jellemző módon. Valójában egy szerencsétlenség történt velem. Egy szerencsétlenség tett pontot a mondat végére. Fura egy mondatokból állt össze az életem. Mind hosszabbak lettek. És most már csak az a tőmondat következik. No de térjünk vissza a végéhez. Ahhoz a végéhez. Akkortájt kétszáz birkát őriztem. Teljesen lefoglaltak. Éjszaka csak arra maradt időm, hogy jajgassak egy kicsit. Ráadásul még be is rühesedett a nyáj. Be, csúnyán. Egy napon kénytelen voltam bemenni Kanizsára: vetalinért. Méregért. Persze nem bírtam ki, hogy ne forduljak le a Kistemplomnál a Hatcsöcs felé. Öt-hat fröccsöt ihattam meg, na és egy angolkeserűt, amivel el akartam vágni. De mivel nem ettem egész nap, megártott. Az angolkeserű a szó szoros értelmében fejbe vágott. Úgy buktam le a lépcsőn, mintha valaki egy nagy husánggal tarkón vágott volna. Gyalog jöttem ki, pontosabban másztam. Valahogy elvánszorogtam a Sárga-árokig. Ott feküdtem le. Ájultam el. Mielőtt még elájultam volna, emlékszem, kerestem egy vakondtúrást párnának. Meg arra is emlékszem, hogy már a párnára hajtva a fejem, egy siklót néztem, ahogy lenn az árokban kínlódva próbálja lenyelni a varangyot. Aztán meg a strandoló kis vízipockokban gyönyörködtem. Szóval egy rövidke ideig még lebegtetett az alkohol. Aztán hirtelen leejtett. Először arra éreztem föl, hogy kezd hűlni a föld. Fázni kezdtem, forgolódni, erővel magamra akartam teríteni a gyöpöt. És az a forgolódzás lett a végzetem. Mert forgolódzás közben a zsebemben valahogy kicsúszott a vetalinos üveg dugója. És kifolyt a méreg. Mind rá a kukacomra. Igen, a farkamra. Üvöltve ébredtem. Ugrottam bele az árokba. Fetrengtem a sárban. Egyszerre csak azt éreztem, néz valaki. Úgy valahogy, mint a muszka, aki a szívemet célozta hosszú puskájával. Vagy úgy, mint a Mindenható szokott visszanézni rám, ha húsvét táján sokáig bámulom fenn a pacsirtát. A sikló nézett, szájában a rúgkapáló varanggyal. A strandoló kis vízipockok közben elpucoltak. Akkora üvöltést hallattam, hogy végképp megakadt a torkán. Láttam, ahogy lassan kihátrál belőle a varangy. És nagy fejest ugrik a vízbe. És meglapul a fenekén. Bújik bele a sárba. És többé tán sohasem mer a felszínre bukkanni. Mostanában sokat gondolok arra a varangyra is. Én mentettem meg az életét. Legalább egy varangynak. Azt valahogy sejtem, hogyan nézett, néz engem a Megváltó. Hogyan nézett, míg ott csüngtem felszögezve a kerítésre. Hogyan nézett, míg a golyó röpült a szívem felé. Hogyan nézett, míg sikítva szaladtam ki a két nővértől neki a Járásnak. Azt valahogy sejtettem. Meg azt is, hogyan nézhetett, amikor a Kálváriáról néztem, hogyan szenesedett meg az izzó biciklin a harmadik feleségem. Hogyne sejtettem volna, hiszen ő csapott bele. De azt nem tudtam, arról nem volt sejtelmem, hogyan néz a sikló szájából egy varangy, miközben a tökeimet markolászva vadszamárként üvöltök. Az artézi kúthoz rohantam. Ezt a vizet használják benn Kanizsán is a Csodafürdőben. Igen, pontosan éreztem, azért rohanok olyan eszeveszetten a vályú felé, mert rajtam már csak a csoda segíthet. Beugrottam a vályúba. Fejest, mint a Tarzan. Pedig még egy méter sincs. Ott ültem egész nap. A fenekére húzódva, mint a varangy. Különös, levegőt sem vettem. Akkor kellett volna, hogy valaki mérje, meddig bírom ki a víz alatt. De hiába. A fájdalomtól beleájultam a vízbe. A gyerekek szedtek ki a békanyál alól, vittek be Kanizsára a Kosztolányi doktorhoz. Az egyik unokám mesélte, hogy az iskolában tanultak valamit Kosztolányi doktor bátyjáról. Valami irományokat készített arról, hogy az égben bál van… Ám az öreg Kosztolányi doktor csak hümmögött. Már nem volt segítség. Végezetül azt mondta, szerencsém van. Szerencsém? – kérdeztem ámulva. Még dühösen mondani akartam neki, lehet, hogy az égben bál van, de itt lenn, itt lenn, mi a szar van?! Szerencsém van? – kérdeztem hebegve. Szerencséd, ismételte. Nem kell lenyisszantani. Tényleg igaza volt. Végül is szerencsém lett. Nem fájt. Egy ideig még kenegetnem kellett mindenféle – mint a kocsikenőcs – fekete kenceficékkel. Aztán szépen elfonnyadt. Az öreg orvos meg volt győződve, magam öntöttem rá a vetalint. Megértelek fiam, mondta. Nem volt erőm magyarázkodni. Csak néztem. Néztem, mint a hülye. Akkor éreztem így magam, amikor gyerekkoromban anyacsavart tekertem a plajbászomra, és hirtelen beledagadt. És el kellett hogy vigyenek a lakatoshoz, aki aztán szépen satuba fogta az anyát, és lefűrészelte. Igen, csak néztem, miközben az öreg egy pálcikával piszkálgatta. És megpillantottam magam az egyik aranykeretes tükörben. Tudja, Kosztolányi doktor rendelője éppen átellenben volt Dejcsék tükörgyárával. Pontosan olyan volt a tekintetem, mint a negyedik feleségemé meg a nővéréé. Kiüresedett. Megüvegesedett. És csak valami rémületféle maradt a fenekén. Olyan volt a tekintetem abban a nagy, drága aranykeretben, mint azé a varangyé ott, a sikló torkában. Amikor a plébános meghallotta, mi történt, dühbe gurult. Miért nem jöttél el hozzám, mielőtt meglocsolod méreggel a tökindád?! Meg kellett neki mutatnom, mint legényke koromban. Ismét csak néztem. Néztem, hogyan babrálja finom ujjaival. Attól kezdve nemigen mozdultam a Járás közepéről, a sziksóból. Ott gubbasztottam a galacsintúrók között. A lábatlan mondta, hogy toljam le a gatyámat, és üljek bele a sóba. Az jobb, mint a gyógyvíz. Az ő csonkjait is csak akkor nem fűrészelik, ha a forró sziksóban ül. Gubbasztottam a sziksóban a pacsirta alatt. És ismét csak az ólomgolyóbist kezdtem figyelni. Követni. Így múlt el egy-két év. Már kezdtek megfeledkezni az emberek a szégyenemről. Természetessé lett. Ahogy természetessé lett az is, hogy a lábatlan lábatlan, hogy Vigh Tibike vak, világtalan. Furcsább lett volna, jobban elcsodálkoztak volna az emberek, ha lábakkal jelenik meg a lábatlan, ha Tibike opál szeme ismét teleszalad a világ színességeivel, fényeivel. Ismét csordáskodtam. Lebegtem fejjel lefelé a tehenekkel a délibábban. Azért csordáskodtam, mert a tehenek tömege még jobban megnyugtat, mint a birkák melege. Hanem ültem a lábatlannal a sziksóban, ha nem csüngtem a délibábban, akkor Vak Vigh Tibikével, Habakukkal, a kommunista Kecsenoviccsal (aki saját kezével csinálta az orosz forradalmat, de egész életében rosszul féltalpalta meg a cipőmet, azért pártoltam át a fatalpgyáros Tóthoz) lebegtem, lubickoltam a vályúban. És akkor – mondom, két év is eltelhetett – valami különös, addig nem tapasztalt szomorúság ült a vállamra. Gyakran oda is csaptam. Hová? A vállamra, mondom. Úgy éreztem, valami madár telepedett oda. Akkortájt jelentek meg a sasok a Járáson. Kecsenovics szerint az olajra jöttek. Azt mondta, meg fogjuk látni, néhány év, és a kulákokból (de nemcsak a kulákokból, hanem az újsütetű kommunistákból is, azokból, akik a háború előtt még nyilasok voltak) sejkek lesznek. Sejkek? Sejkek. Már látni egy-kettőt a Csodafürdőben. De azok arabok. Sejkekké lesznek, nekünk meg marad a sós homok. Még az a szerencse, hogy a szik, a sziksó nem olyan durva szemcsés, mint az afrikai sivatagok homokja. Megmaradnak nekünk a sasok. Szerintem a sasok a tóhoz jöttek. A sasok? Igen. Nagy halászsasok voltak. Akkora halakat is képesek voltak felhúzni a vízből, mint egy csecsemő. Belevágták a karmukat a hal hátába, szinte a víz alá húzta őket egy pillanatra a hal, és akkor föllebbentek, föl, csodálatos látványként a vakító ezüst hallal… Mind nehezebb lett az a valami a vállamon, a hátamon. Egy csöppet mintha ismét hiányozni kezdett volna a szemérem rózsaszín husikája. Csak egy csöppet, csak egy-egy pillanatra. Aztán megszűnt hiányozni. Nem is jól mondom. Nem szűnt meg. Ó, dehogyis múlt el. Csak eltávolodott. El, tisztességes távolságra a szemérmetlen husika. Valahogy eltávolodott, átbillent a délibábba az is. Rózsaszín valamiket kezdtem látni az ég alján. Vak Vigh Tibike azt mondta, flamingók is érkeztek a keselyűkkel – a dögkeselyűkkel, tette hozzá Kecsenovics –, minden bizonnyal azokat látom lebegni az ég alján. Lehet, azokat láttam. Hány éves volt akkor? Mikor? Mikor ráfolyt a vetalin a tökindára. Hatvanhárom, hatvannégy. Hatvanöt meg, amikor megjelentek a flamingók az ég alján. Aztán azok is ellebbentek. Kifakultak a délibáb függönyében. Csak a bogarak galacsina, meg az én ólmom maradt. Sétált bennem. Akárha ólom simogatott volna belülről. Valami ólmos kéz. A visszájamról. Mondom, eszem ágában sem volt ötödször is újranősülni. Nem. Még majd házasságszédelgőnek néz. Igaz, szögről-végről úgy esik ki. Vén kujon. Pedig, mondom, ötödször nem akartam, eszem ágában sem volt. Vagy hogy is mondjam. Ez az, amit nem tudok elmondani. Amit egész idő alatt halogatok. Tolok ki, tolok el magamtól a mesével. Beszélek, végtelen mesélek – melléje. Máskor még eddig sem szoktam eljutni. Megakadok valamelyik részletnél. Hol annál a siklónál, hol azoknál a strandoló kis vízipockoknál. Vagy a harmadik asszony izzó biciklijénél. Mert azt magának is elfelejtettem említeni, hogy a villámcsapás után az izzó kerekek még tettek egy fél fordulatot. Tehát még úgy elszenesedve, farzsebében az izzó pumpával is mintha tovább akart volna biciklizni. Meg is rökönyödtem, mi lesz, ha így, az izzó kerékpáron, elszenesedve hazagurul a gyerekekhez?! Ötödször nem akartam. Nem, hiszen mint mondtam, akkorra már azok a rózsaszín semmiségek is eltűntek az ég alól. Akkor már az asszonyt illetően nem erről volt szó. Nem. Még csak a mammogtatás, a vartyula gondolatáról sem. Hanem: a magányosságról. Hogy legyen kivel motyogni. Érdekes, hogyan lett a mammogtatásból motyogás. Hogy legyen kivel zsörtölődni. Meg hát persze azt is itt kell megemlíteni, hogy az öregebb gyerek kizavart az istállóból, a kisebbik fiam meg rám döntötte a kamrát, ahol aztán meghúztam magam. Azt mondta, üvöltve persze, hogy máshol vackoljam be magam. Hatvanhat évesen ismét el kellett volna állnom szolgálni. És akkor, pontosan azon a napon mondta valaki a tejátvevő irodájában, hogy érdeklődik utánam egy bánáti asszony. Szájon kellett volna vágnom. Kit? Azt, aki azt a bánáti asszonyt kommendálta. Nem szerettem átjárni Bánátba. Már gyerekkoromban is mindig azt hittem, elpattan a kompkötél a Tisza közepén, és lecsúszik velem a komp a tengerig – bele egyenesen egy cethal szájába. De nem vágtam szájon. Enni kezdett a fene. És mintha a plajbászom is megnyikordult volna, meg, az éj palatábláján. Persze nem a lábam között. Csak a fejemben. Arra gondoltam, hátha. És be kell magának vallanom, hogy akkor már az is szép volt. Az a hátha. Ismét rám zúdult – rám, mint amikor egyszer csecsemőkoromban magamra fordítottam egy egész vájdling üszőmócsingot. Azon az éjszakán, amikor elhatároztam, hogy mégis átmegyek Bánátba, sokáig hánykolódtam a kocsiszín alá tett ágyban. Azon az éjszakán, hosszú idő után, mintha ismét lövelltem volna. De csak a lövellés emléke volt az, mert nem lett nedves tőle a gatyám. Mintha csak az agyamban játszódott volna le az egész. Fennakadt. Nem jutott le a lábam közé. Kicsíptem magam. Elcsentem a legöregebb gyerek új kalapját. És átmentem Bánátba. Sosem tűnt olyan szélesnek a Tisza. Istenem, éppen virágzott. Már-már elhittem, hogy nekem szól az az észbontó tavasz a nyári kánikulában. Nekem röpülik nászröpülésüket azok a selyem rovarok a halálba… Teljesen kótyagosan léptem Bánát földjére. Arrafelé még sósabb volt a föld. Megkóstoltam. De hát, gondoltam, ahol szikes van, én otthon vagyok. Az öregasszony is ki volt pöttyentve. Még valami bársonymasnit is biggyesztett a hajába. Meg látszott, vörös kreppapírt harapott, hogy ne legyen fehér az ajka. Nem is bántam volna, csak az volt a baj, hogy így a fogai is vörösek lettek. Úgy festett, mintha nyers, véres húst evett volna éppen. Mintha ő zabálta volna föl azt a vájdling gőzölgő, nyers mócsingot. És én lennék a következő falatja, porciója. Szerencsére a frissen sikált asztal közepére már oda volt készítve egy üveg kocsisbor. Jót fröccsöztünk. Szerette a pityókát. A golyóbisról kezdtem mesélni neki. És ő hamarosan elkezdte keresni. Végigtapogatott. Kétszer benyúlt a lábam közé is. Mintha csak ott gyanította volna. Az ólmot. A hatalmas ólomgolyót. Nem mondom, hogy nem esett jól, ahogy simogatott, tapogatott, markolászott. Ahogy kutászkodott a bőröm alatt. Ni, mondogatta, a huncut magja! Azt mondta, rám íratja a házát. Jó kis vályogház volt. Szoba, konyha, istálló. Mintha csak ránk szabták volna. Meg azt mondta, rám íratja a földet is. Három hold sütős föld volt, még a Zadruga vetette be, kísérletképpen, szudáni fűvel. Tehene nem volt. Mondtam, majd én hozok egy tehénkét. Egy vak lova volt csak. Gondoltam, majd az én lovacskám vezetni fogja. Az egész cuccom fölfért a kocsira. Az ágy, az almárium. Szépen berendeztük a szobát. Kifényesítette az almárium fogantyúit. Én meg felmázoltam a padlót. Azt mondta, akárha lelakkoztam volna. Az én ágyamat az ablak alá tettük. Az igazság az, hogy én toltam oda. A biztonság kedvéért. Persze észrevétlenül. Nem említettem, hogy másnap is folytatta a simogatást. A bőröm alatt való kutászkodást. De kissé mintha durvábban csinálta volna. Mintha kissé durvábban kapkodott volna a lábam közé. Durvábban kereste a csumát. És ez megrémített kissé. Megfagyasztott valahogy. És ha ehhez hozzáadjuk, hogy még másnap is olyan véresek voltak a fogai. Az ő ágyát meg a túlsó falhoz nyomtam. Szintén észrevétlenül, amikor kiszaladt valamiért az udvarra. És lefeküdtünk. A ház előtt volt egy görbe villanykaró, bevilágított a körtéje. Az ő ágyára. Láttam, sehogyan sem akar lehúzódni, megnyugodni. Bolhászkodik. Fosztani kezdi magáról a gúnyát. Elég sok gúnya lehetett rajta, mert mind jobban elvékonyodott. Most még valahogy még jobban ráesett a fény. Rázuhant szinte. Lehet, éppen akkor hagyták abba a fejést, a daralást és hirtelen felerősödött az áram. Csak most láttam, milyen sovány, félni kezdtem, menten összeroskad a fény súlya alatt. Még mindig vetkezett. Elszörnyedtem, ez még a húst is levetkezi magáról, és csontvázként fog rám feküdni. Hetvenéves volt, nem több harminc, harmincöt kilónál. És már csoszogott is felém. Gyorsan fejemre húztam a pokrócot. Számoltam a csoszogó lépteket. Feszegetni kezdte. Mit? A pokrócot. Felfeszítette és bebújt alá. Előbb csak nagyon szuszogott. Fújtatott. Mintha már két napja gyalogolt volna felém. Aztán simogatni kezdett. Durván tapogatni. Még durvábban markolászni. Ellöktem. De különösmód erősebbnek bizonyult a keze, mint az enyém. Észleltem azt már előző nap is, hogy furcsán, szinte ijesztően erősek a kezei. Ha hozzám ért, féltem, felsért, felszakítja a bőröm. De akkor még kedveskedni próbált, és kérgessége nem tűnt olyan ijesztőnek. Rugdalózni kezdtem. Gondoltam, hátha a lábam erősebb. Hátha sikerül lerúgnom az ágyról. Akkor meg azt hitte, játszom. Biciklizek a lábaimmal. Azt sziszegte, vigyázz koma, felpattanok a biciklidre. Hirtelen mintha belém is belém csapott volna a villám, harmadik feleségem izzó kerékpárját láttam, harmadik feleségemet, farzsebében az izzó biciklipumpával. Megfagyott bennem a vér: ez a némber képes beleülni az izzó pumpába! Annyira megbikásodott, meg, a csontváza, hogy ide-oda röpültem, mint egy labda, mint egy rongy, úgy tett, mint amikor a bika tapossa azt a vörös rongyot, amivel bőszítették. Csak az volt a vicc (Istenem, miféle vicc, nagyon rossz vicc!), hogy én nem bőszítettem. Illetve legfeljebb azzal, hogy nem bőszítettem. Halálra rémültem. De azt is meg kell mondanom, hogy halálos rémületemben már nem lettem volna ellene a dolognak. Még arra is gondoltam, ha ez a csontváz most beindít, újraindít engem, ha kivirágoztatja száraz ágam, hálás leszek neki hátramaradt napjaimban. Naponta megpuszilom a lukát. De a borzalom éppen az volt, hogy a furi nem indított. Ütni, vágni kezdett. Egy ideig engedtem. Megérdemlem, gondoltam, üss, vágj. De aztán éreztem, ha így folytatja, egyszerűen agyonver. Voltak pillanatok, amikor már kezdtem elveszteni az eszméletemet. Úgy tűnt olykor, magával a Halállal feküdtem le. A legutolsó kujonnál is romlottabb létemre, magával a Halállal. Illetve hát, nem. Vagy hát valamiképpen mégis. Hiszen ott voltam vele. Verés közben többször is lövellt. Lövellt, mint egy üres szifon. Hol a hasamra. Hol az arcomba. Ez a girhes macska, tűnődtem, így élvez. Nem is akarja, hogy csináljak valamit. Éppen az öregemberek bénasága ingerli. Izgatja. Spriccelt az üres szifon. És még annál is szárazabbakat fingott. Nem maradt más hátra, imádkozni kezdtem. Aztán meg matatni az ágy alatt. Szerencsére gyorsan a kezem ügyébe került a bakancsom, amit már nem a Kecsenovics féltalpalt, hanem a bolond fatalpgyáros Tóth szerelt fel három centiméteres fatalpakkal. És azzal ütöttem le az őrült öregasszonyt. Aztán egy kicsit pihennem kellett. Hová kerültem? Mi történt velem? A hideg csontok alá nyúltam, karomba vettem. És elindultam vele az ágya felé. Ahogy a szoba közepére értem, rám – ránk zuhant a fény. Akkor láttam csak, én is anyaszült meztelen vagyok, az az őrült rólam is mind leszaggatta a pöndölt. Hirtelen elnehezült a kezem. Lehet, akkor, abban a pillanatban tért észhez. Észhez tért, de abban a minutumban el is aludt. Horkolni kezdett a karomban. Azt hittem, sose érek vele át a szobán. Sosem érek el vele az ágyához. Szépen, gyengéden, akárha szeretkezés után, felöltöztettem. Szépen, gyengéden, akárha a ravatalon, betakargattam. Csupa kékek lettünk, mondtam reggel. Mintha kékre meszeltük volna az éjszaka a szobát, mondta a kezeire bámulva. Aztán váratlanul a témára tért. Azt mondta, úgy viselkedtem, éppen úgy, mint az első férje, akinek ő vette el a szüzességét. Megfagyott a vér az ereimben. Azt mondta, az első férje a második éjszaka úgy nekibikásodott, hogy végül rajta ütötte meg a guta. Rajta halt meg. Szép, nagyon szép halott volt. Csak reggel vettem le magamról, tette hozzá. Akkor az ebédnél – jó tejfölös krumplilevest főzött, meg görhét sütött (Istenem, mennyire szerettem a görhét!) – szépen elmeséltem neki az esetemet a rühméreggel. A vetalinos üveggel. Hirtelen kimarta a kezemből a görhe aranyrögét, előkapta valahonnan a kisbaltát, és azzal kezdett zavarni. Rühes kutya, üvöltötte. Miért nem ittad meg?! Miért engedted, hogy ráfolyjon?! Végül is valahogy sikerült kimenekülnöm. A házából. Csak a görhét sajnáltam. Megnyaltam az ujjaimat, de a vér sós ízét éreztem. Ismét ott hagytam csapot-papot. Mármint a lovat, a tehénkét, meg a kocsit is. Ott az ágyat, az almáriumot. Kicsit örültem is, hogy végre megszabadultam mindentől. Ismét sikítva szaladtam neki a sziknek. Szaladtam a kompig. A virágzás már befejeződött. Selyemtetemek, üres selyemtetemek borították a folyót. Tompán álltam a komp orrában. A folyó közepe felé feleszméltem, rádöbbentem, hogy immár a másik oldalon, a mi oldalunkon, Bácskában sincs hová mennem. Belevetettem magam a vízbe. Nem éppen azért, hogy beleöljem magam. Hanem tán inkább azért, hogy valamiképpen kicsússzak a két part közül. Arra gondoltam, csinálok egy kis kunyhót magamnak az első homokszigeten. Én még ismertem egy öreg pákászt. Nem értem, őt, az öreg pákászt, miért nem festik fel a templom falára. Persze az is benn volt a dologban, hogy jó lenne alámerülni egy kicsit – vagy örökre a hűs vízben. Tele voltam sebbel. Mintha egy vadmacskával töltöttem volna az éjszakát. Mintha egy kiéhezett nőstényfarkassal kötöttek volna egy zsákba. De mindebből nem lett semmi. A kompos gyorsan átugrott az egyik csónakba, és ügyesen kiemelt a csáklyával. Akárha láttam volna magam, ahogy ott lógok a csáklya végén, az üres, selyemtetemekkel borított folyó felett. Később mesélték, a gebe némber már három férjét átszekszölte a túlvilágra. Nem csak az elsőt, nem csak azt a szüzet. Én lettem volna a negyedik. Nekem ő volt az ötödik menyasszonyom, de én csak egyet temettem el. Így mondták: az a gebe némber átszekszölte őket a túlvilágra. Előbb elképedtem, de aztán arra gondoltam, valójában én is valami ilyesmin törtem az eszem. Egykor én is arról álmodoztam, hogy valahogy így segítem magam át. Nem is hogy át. Úgy, hogy minden megszűnik lassan, de én csak mammogtatom szépen, lassan. Mammogtatom vég nélkül a vartyulát. Valahogy úgy, ahogy a halászok kuttyogtatják a vizet. Nem is a halakat csalogatva, hanem a folyó egész testével érintkezve. Az egész vízzel, amelyben az ég, a csillagok tükröződnek. Csak kuttyogtatnak. Majd tovább eveznek szépen, lassan. És észre sem veszik, hogy lassan elkopik az evezőjük. El a vízben, a levegőben. Éppen úgy, mint a hólapát, amellyel búzát, forró búzát lapátolnak végtelen a magtárakban. Úgy gondoltam, esténként szépen befekszik az ágyba az asszony, és szétrakott lábakkal várja, hogy elkezdjem mammogtatni. Hajnalban azért megiszok egy snapszot. Este egy fröccsöt. Megetetem a lovat, a tehénkét. Új kötelet fonok szűz manilából. Nem azért, hogy legyen mire felkötnöm magam. Nem. Csak hogy legyen. Ha véletlenül mégis fel akarnám kötni magam. De végül is se asszony, se ló, se tehénke, se kötél. Mondom, az én életem sehogyan se akar mesévé simulni. Ültem lábatlannal, a vakkal, a félnótással a vályúban egész nyáron. A lábatlan meg-meggyújtotta a kénes vizet. De mi csak ültünk benne, akár az ördögök. Igen, mondta Vak Vigh Tibike: mindig is ilyen szépnek képzeltem el a poklot. És tényleg, valahogy jó volt, szép volt a pokolban. De aztán jött ez az ősz. Nem aludhattam tovább künn a szénában. Szerencsére a csárdában ráfutottam a Milomirre. És elhívott magához. Volt egy kis ecetes bora. A karsztról mesélt, ahonnan jöttek. Azt mondta, a szik is olyasvalami, mint az ő karsztjuk, azért szeret itt, a Járásszélen. Aztán a háborúról mesélt. Arról, hogy ő valójában egy orosz tiszt. Mert az oroszoknál szolgált. Tankista. Ott harcolt Sztálingrádnál. Már jócskán beszívtunk, amikor elővette a pisztolyát, és rám parancsolt, fogjam a villát. És rakjam odébb az óriás ganérakást. Viszolyogtam, hiszen éppen az előbb szart a tetejére. Nagy nehezen hozzákezdtem, mert hallottam, ahogy felhúzza a pisztolyt. De alighogy nekiveselkedtem, valami kemény tárgyba ütközött a villám. El nem tudtam képzelni, mi a fene lehet az. Mit akar kibányásztatni velem a szar alól. Egy tank volt. Felnyitotta a tetejét. Ügyesen beugrott. Nagy bőrsapkát húzott a fejére, és beindította a motort. Járatta egy ideig. Aztán ugyanolyan ügyesen kiugrott. Majd ismét a pisztolyával hadonászva betemettette, elrejtette velem a behemót tankot. Mintha misem történt volna, hajnali iszogattunk. Ezzel fog harcolni ellenünk, ellenem, mondta. Érted? – kérdezte. Értem, mondtam. Többé nem tett említést róla. Többé soha. Megengedte, hogy fenn aludjak nála a padláson. Aztán itt éltem Milomirnál. Milomir fölött. De szinte sose láttam. Szépen berendezkedtem. Estelente felhúztam a létrát. Néha napokig nem jöttem le. Mintha máris a mennyországba jutottam volna. Akkor tehát az égő vályú mégiscsak a tisztítótűz volt. Eszegettem a darazsak keserű mézét. Megfejtem Milomir teheneit. Ha lementem, nem gyalogoltam már be a Járásra. Itt üldögéltem a ház előtt a kamillában. Szépen elvoltam az apró, színes, zománcos bogarakkal. Szerettem nézni, ahogy bukik le a nap, az alkonyt. Akkor egy reggel – nem emlékszem már, mit kerestem lenn olyan korán – lekuporodott mellém a tollas öregasszony. Azt mondta, de jól megültél. Jól, mondtam. Amikor hazajöttem a fogságból, olyan sovány voltam, hogy még ülni sem bírtam. Ha ráültem a székre, mindig nagyot koppant a farkcsontom. Én szeretem a csontfaszúakat, mondta nevetve az öregasszony, és megkínált pipadohánnyal. Azt hittem, szél kerekedik, mert vibrálni kezdett körülöttünk a levegő. Azt mondta, csak holnap kezdenek fosztani a parasztok. Mondtam, tudom, én is szoktam segíteni nekik. Mást nem is nagyon beszéltünk. Előbb nekem kellett hugyoznom. Nem mentem messzire, csak addig a kiszáradt akácig. Jó még? – kérdezte, ahogy rázogatva visszajöttem. Nem, mondtam. Nevettünk. Aztán neki kellett hugyoznia. Épp csak felemelte a szoknyáját. Milyen szomjas ez a ti sziketek, mondta. Megint nevettünk. Egy pillanatig még térdén tartotta a szoknyáját, mert észrevette, hogy a lába között feledkeztem. Persze már eleve úgy helyezkedett, hogy muszáj volt belenéznem, belefeledkeznem. Megszédültem. Mintha egy nagy bazsarózsát szorított volna az arcomra. Mintha azzal akart volna megfojtani. Visszakuporodott mellém. Sokáig nem szólaltunk meg. Itt laksz fenn? Igen. Estefelé felmászott ő is. Előttem. Segített felhúzni a létrát. Tetszett neki nálam. Még sosem illatozott annyira a menta, a kamilla. Már a létrán visszazökkentem a rendes kerékvágásba. Rácsapódtam. Ráforrtam. Mondtam, álmodoztam valami ilyesmiről, de arról, hogy én valaha ismét megbikásodjak, arra nem is gondoltam. Mi van, mi történt, kérdezte gyönyörrel és megrökönyödéssel elegy arcomat látva. Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? Mi lenne? Majd elvonszoljuk egymást ide-oda. Harmadnap nagy kiabálásra ébredtünk. Fel akartam ugrani, de még mindig össze voltunk ragadva. Nyugodjál már, no, ne ficánkolj. A tollas volt. Az kiabált, hadonászott egy nagykéssel. Kiengedem a beleteket! Még a dögkútban is rátok szarok! Másnap is visszajött, de aztán többé nem mutatkozott. Szerencsére volt egy fél oldal szalonnám, nem kellett lemennünk. Akkortájt történt, hogy egy hajnalban Milomir begyújtotta a tankot. Előbb azt hittem, ellenünk indul harcba, szétlöki a házat. És széttapos – úgy összeragadva – bennünket. De nem. A nagy rozsdás varangy a Járásnak fordult. Átmászott a sziken, felkapaszkodott az Oromhátra. Majd eltűnt a túloldalon. Többé senki sem bolygatott bennünket. Egy napon észrevétlen lefejtett magáról és eltűnt az öregasszony. A létrát a ganérakásra dobta. Estefelé láttam, ahogy a pörgebajszú tollassal hatalmas dunyhákat vonszolnak át a sziken, majd ők is eltűnnek, mint a rozsdás varangy, mint a nap narancs korongja. Az első gondolatom az volt, tán kilövődött az ólommagom is. De aztán rábukkantam a hónom alatt. Azóta azt kísérgetem, azzal utazgatok. Arról mesélgetek, ha ráakadok valakire, aki mint maga, hajlandó naphosszat hallgatni. Tavasszal költöztem ide, Lidihez, a Seriftanyára. Azt mondja, ő is valahogy így képzelte befejezni az életét: lassan mammogtatva.