Vak Vigh Tibike násztánca a flamingóval

Ültünk a csordakút felső, még ép rekeszében. Eredetileg ugyanis a csordakút három vályúból állt. A Járáson – Pipacsfalva és Kishomok alatt – volt még két vályús kút, de ez, a miénk, ott közvetlenül a városba vezető csordaút kezdeténél, volt a legnagyobb, csak ez volt háromlépcsős. Ahogy apadtak a csordák, ahogy fogyott a ló a környező tanyákról, úgy repedezett, szakadt le a fölösleg. Mintha valami szörny arányosan morzsolta, harapdosta volna a vályúk betonját. Végül már itt is csak egy rész üzemelt. Arra, hogy a Felsőjárásszél parasztjai, juhászai összefogjanak, és megjavíttassák, nem lehetett számítani, ugyanis az égvilágon semmiben sem tudtak megegyezni – minden kis tanya szigorúan zárt, külön világ, vár, erődítmény volt, égig érő asztagokkal körülépítve, képtelen bárminemű kapcsolatra.

Alkonyodott már, a csorda elvonult, jóllehet a csordások sem kergettek volna ki bennünket, egy-egy cigarettával könnyen le lehetett kenyerezni őket.

Ahogy hét után hirtelen hűsebb lett a levegő, rendszeresen behúzódtunk a langyos, kénes vízbe. Valójában nem lett hidegebb, az éjszakák gyakran még melegebbek, fullasztóbbak voltak, csak a mi inaink kezdtek rezegni az egész napos loholás után, mivel mi két-három váltásban is dolgoztunk: a ház körüli munka mellett még játszanunk is kellett, segíteni, olykor hajtani, rókát ásni a vadászoknak, vizet hordani a gyakorlatozó katonáknak, sündörögni a majálisozók, kirándulók körül, segíteni a kamillát fésülő kislányoknak, a lepkét, ritka növényeket hajszoló, böngésző nyugdíjas tanároknak. Ha nincs a vályú, a csodakút, a földre rogyunk, és varangyokként csúszunk-mászunk a sziksóban. A csordakút nekünk valóban Csodakút volt. Inkább, mint a nyomorék öregeknek, akik gyakran szintén ott gubbasztottak velünk a kénes víz selymében. Nehéz elképzelni kellemesebb érzést, mint belemerülni abba a vízbe, és hátunkat nekitámasztani a békanyál bársonyával bevont betonfalnak. Ha szerencsém volt, akárha valami kissámlit, megkaparintottam a lefolyó rongyokba bugyolált, kiálló tégladugóját. Azon az estén sikerült. Jóllehet különben nem volt épp idillikus este.

A Lábatlan Baráthra ugyanis rájött a félóra – ami már egész nap tartott. Ilyenkor valahogy felkapaszkodott (legtöbbször feltetette magát valami idegennel), meggyújtotta a csobogó vizet, és óbégatás közben egy pajszerral püfölte rendületlenül a csövet. Nem tudom, említettem-e már, hogy a csordakutat, Csodakutunkat Baráth kútjának is nevezték. Ezért a Lábatlan Baráth magáénak tekintette. Akárha az őseit akarta volna agyonverni ilyenkor, tán azért, hogy csak ezt a kutat hagyták rá. De valójában fogalmunk sem volt, miért is püföli tulajdonképpen ilyen őrülten a csövet – az égő vizet. Félnótás volt ő is, mint Wilhelm, ahogy Szokol bácsi szokta volt mondani, csiszolási hibája volt neki is, nem lehetett érteni, fogatlan habzó szájával mit énekel. Kecsenovics ilyenkor mindig azt mondta, nem énekel, hanem eszi – zabálja a nóta másik felit… Attól rettegtünk ilyenkor, habzó szája – netán megmaradt félnótája is lángra kap, mint a sárgán zubogó, kénes víz. De ez csak az első félórában zavart bennünket, csak az első félórában figyeltünk rá, aztán megszoktuk. Halkan beszélgetve ültünk az égő vízben. Elhúzódtunk tőle, el a többi nyomoréktól is.

Ezért mondtam, hogy különben nem volt idillikus este. Meg azért, mert Wilhelmmel is baj volt. Nagy baj. A félnótások ideje, legyintett Bakota bácsi, amikor tanácsért fordultunk hozzá. Néhány napja Wilhelmet beszállították a törökkanizsai elmegyógyintézetbe, annak is az elfekvő részlegébe. Bütyök meg Deszka, amikor a sógorral lánglisztért voltak a malomban, meglátogatták Wilhelmet, bemásztak hozzá a rácsos ablakon (ezért jó ilyen cingárnak lenni, ki-be mászkálhat az ember a rácsokon).

Törökkanizsát mi, kanizsaiak nem szerettük, odaát volt – Bánátban –, mégis felettébb izgatta a fantáziánkat: a gőzmalom, a gubógyár (olyan selymet készítettek ott, amelyből ejtőernyőt csináltak!), a bolondokháza, a kastély, ahol egy valódi elefántláb szolgált esernyőtartóként. Borzalmas érzés lehet, mondogatta Kecsenovics Firó, aki nagyon nem szerette a grófokat (apja, a foltozósuszter ugyanis állítólag tagja volt a kommunista pártnak), borzalmas érzés, ahogy lefűrészelik szegény elefánt lábát. Nagy keresztfűrészt nyomnak a szerencsétlen szerecsen rabszolgák kezébe, és lefűrészeltetik velük az elefánt, a szegény üvöltő elefánt lábát – esernyőtartónak!

A vaságyra van kötözve, mesélte Bütyök. Fogalmunk sem volt, mi történhetett Wilhelmmel. Vele, azt hittük, nem történhet semmi rossz. Minden rossz megtörtént már vele ugyanis. Minden rossz. Az idős emberek is azt mondták, Wili mindig ilyen volt: nyáladzó, ötvenéves hülyegyerek. De aztán váratlanul felgyorsultak vele is a dolgok. Biztosan beleavatkozott valamibe, mondta Henesz Lukács, aki képes volt napokig mozdulatlanul támaszkodni juhászbotjára. Egyik napról a másikra megőszült a lángvörös sörte a fején. Mások szerint Hullala Julcsa van a dologban. Igaz, mi is láttuk, napokig szedte a nádasban a piócát Hullala Julcsának. Úgyhogy már a Julcsa látta el a környék piacait is piócával. Nemcsak Kanizsán, meg Martonoson, meg Zentán, hanem egyesek szerint még Becsén és Szabadkán is. Wilhelm napokig állt a nádasban – engedte, hogy rátapadjanak, másszanak fel rajta a piócák. A Hullala aztán csak, ahogy Szokol mondta, dunsztolta őket. Ha késett, ha napokig nem jött a Hullala, akkor egészen belepték Wilhelmet a piócák. Belegabalyodott, teljesen belegabalyodott a Hullala Julcsába. És akkor Hullala elkergette, mert volt egy komoly udvarlója. Egy tiszai hajós, aki sódert hozott, meg rönköt, és cserepet, meg téglát vitt. Ahogy Hullala elzavarta, dühében, állati vágyakozásában megette, felzabálta Julcsa legszebb rózsaszín selyemkombinéját, amelyet az a hajós hozott neki valahonnan Kínából, azt, amelyben Julcsa egyszer közénk is beült a vályúba – és rátapadt a testére, és úgy tűnt, anyaszült meztelen, csak valami isteni rózsaszín satírozást kapott a hóka bőre…

Szóval, mondta Bütyök, le van kötözve a vaságyra. Megörült nekünk. Vittünk neki egy marék friss, még forró lánglisztet. Szereti Wilhelm a lánglisztet – a nullást –, mint Kucura bácsi paripái. A kisbíbiceket emlegette. Valahogy éppen azokban a napokban költöttek, tömérdek kisbíbic futkosott összevissza a sziken, míg az öregek, afféle forgalmistákként, felülről irányították őket vijjogásukkal. Tényleg be kellett volna vinni neki egy kisbíbicet. Kérdeztük, mit vigyünk be neki legközelebb. Azt mondta, egy szál mentafüvet. Egy szál mentafüvet a szikről.

Gedeon bácsi ült velünk az este a lángoló vízben. Gedeon bácsi testében egy golyó vándorolt. Olykor, ha nagyon jó kedve volt, megengedte, hogy kitapogassuk azt az ólommeggymagot. Hol a hóna alatt, hol meg a lába között épp. Szutyok bácsinak becéztük a háta megett, mert olyan szutykos volt mindig, hogy azon már a lángoló víz sem segíthetett. Mindig az orosz fogságról mesélt nekünk. Ott, Oroszországban ment be a bőre alá ez a meggymag is. Érdekes, Gedeon bácsi Oroszországban volt fogoly, a Dudás juhász Dániában, a Bicskei Gazsi bácsi meg Franciaországban. Szerettem, amikor mind a három ott ült velünk a vályúban – és egyszerre mesélt. Ahogy Gedeon bácsi meghallotta, hogy Törökkanizsáról, a selyemgyárról sugdosunk, arról kezdett mesélni, hogy negyvennégyben, ahogy hazagyalogolt Oroszországból, épp ott a vályúnál lőttek le egy orosz gépet a németek. És őt hívták tolmácsnak. Egy pilóta bennégett derékig. Kettő meg kiugrott. Az egyik ide esett a vályúba. Sikerült megszereznie az ejtőernyőjét. Tiszta kínai selyemből volt! Mint a Hullala Julcsa kombinéja, kiáltott fel Elemér. Wilhelm most, morgott Piusz, egész ejtőernyőket zabálhat ott, a törökkanizsai gubógyárban. Csak hát az ejtőernyők nem rózsaszínűek, emelte ki mutatóujját az égő víz alól Kecsenovics Firó. Miért ne lehetne rózsaszín ejtőernyő is, tűnődött el Elemér.

Elemér és Piusz sóhajtózása egyszerre csak egyértelművé tette miért is didergünk mi jobban azon az estén, mint különben. Miért didergünk még az égő vízben is.

Ugye, fordult a bambát játszva Kecsenovics Deszka felé, Wilhelm tett valami említést az ólról. Milyen ólról, vakkant fel Bütyök, aki egy tégladarabbal a sarkát dörzsölte rendületlenül, mert néhány nap múlva be kellett mennie Kanizsára gyónni, áldozni, és mint megjegyezte, nem szeret ott térdepelni a kislányok előtt repedezett sarokkal. A tyúkólról, te hülye. Nem, az ólról nem tett említést. Nem-e? Nem, mondta egészen halkra fogva, és ezzel jelezve is, hogy a dolgot, mármint a gyanúsítgatást egyszer és mindenkorra befejezheti. Senki sem mondta ki – ugyanis Gedeon bácsi nem volt beleavatva a dologba –, de arról volt szó, onnan származott a már napok óta fokozódó feszültség, hogy meg voltunk győződve, Wilhelm mondott valamit Bütyökéknek. Mármint valamit a tyúkólról. Illetve: a flamingóról.

Noha Wilhelmet már majd egy hete, hogy beszállították az elmegyógyintézetbe, semmit sem tudtunk a flamingó sorsáról. Ez volt a mi nagy problémánk. Senki sem tudott ugyanis a tyúkól közelébe férkőzni, mivel Wilhelm az ólhoz kötötte a kutyákat, és szögesdrótot is tekert a tökindákra. Piusz még azt a lehetőséget is felvetette, hogy Wilhelm aknákat is lopott a gyakorlatozó katonáktól, és aknamezővel vette körül a flamingót.

Elhallgattunk. A Lábatlan Baráth félnótája is elhallgatott egy pillanatra. Csak az égő víz csobogott, meg a Sárga árok túlsó partján szólalt meg olykor Hanesz Matyi órjás kosának kolompja. S akkor – fogalmam sincs persze, hogy miért éppen akkor –, ahogy rápillantottam a Lábatlan Baráthra, hirtelen megvilágosodott előttem minden. Először is, a Lábatlan Baráth szakasztott úgy nézett ki, mint Wilhelm, csak nem volt lába – a palicsi táncversenyről hazajövet elaludt egy szárkúpban, és ráfagyott a csizma a lábára… Másodszor, a Lábatlan Baráth sosem mozdult sehová a Vak Vigh Tibike nélkül… Ahogy rápillantottam, hirtelen felkiáltottam. Hol van Vak Vigh Tibike? Akárha hirtelen belefagytunk volna az égő vízbe. Hol van Vak Vigh Tibike?! Mindenki egyre gondolt: ha nincs a Lábatlannal, ha nincs velünk a vályúban, nem mosogatja a szarszappannal hosszú szőke haját – csakis a flamingóval lehet!

Képtelenek voltunk mozdulni, kimászni a vályúból. A felismerés befagyasztott, az égő víz pedig elálmosított bennünket. De intettünk Kecsenovics Firónak, hogy akcióba léphet. Firó szatyrában már ott voltak ugyanis a gombostűvel töltött ínyenc falatok, amelyeket ő Wilhelm kutyáinak szánt, de mi, amikor a flamingó fakulni kezdett, és úgy nézett ki, hogy meg tudunk egyezni Wilhelmmel (valójában meg is egyeztünk: hogyha megállítjuk a fakulást, akkor közös lesz a flamingó), nem engedtük, hogy megetesse velük. Vedd ki farzsebemből a mágnespatkót, mondta Piusz Firónak – told magad előtt, ha ugrálni kezd: aknamező… Egy-egy suttogás, egy-egy félszó hangzott csak el, de lényegében már így is precízen körvonalazódott a haditerv. Firó még most este megeteti Wilhelm vicsorgó ordasait. És mi reggel behatolunk az ólba. Szépen magunkhoz vesszük az elárvult flamingót, amelyre különben is törvényes jogunk volt. Mivel mi állítottuk meg – vöröspaprikával – a fakulását, mi akadályoztuk meg, hogy közönséges libává legyen…

Az égő vályúban ringatózva aludtunk.

Firó eltűnt, majd – igaz, jócskán csapzottan – visszamászott közénk, kezének egyetlen mozdulatával jelezve, hogy Wilhelm kutyáinak kampec.

Másnap megvártuk, míg a csorda kihajt. Amíg jól felhág a nap. És csak akkor szálltunk ki a vályúból, már teljesen szétázva, enyvesen rezgő csontokkal.

A Lábatlan Baráthot engedtük előre. Ő mindenkinél jobban érezte a földet, olyan volt, úgy araszolt, mint egy élő aknatapogató. A kihűlt kutyákat behúztuk a mislingbe. Onnantól már mi is hason csúszva közelítettük meg az ól kerítését. A csalánoson keresztül.

Így, hogy Wilhelm ágyhoz kötözve feküdt a gubógyár és a lefűrészelt élő elefántláb mellett a bolondokházában, még jobban meg voltunk illetődve. Úgy sejtettük, a flamingónak is van valami köze Wilhelm sorsához. Kezdetben, amikor a Sóskopón elcsípte a rózsaszín selyemmadarat, még voltak némi értesüléseink. Azt is tudtuk, Wilhelmnek valami komoly szándéka van a flamingóval. Bakotán keresztül azt is megtudtuk: idomítani akarja! De azt már Vendel sem tudta elképzelni, hogy mire is lehet megtanítani egy ilyen törékeny selyemlényt. És hát Vak Vigh Tibike is elmaradozott, pedig közülünk ő érezte legjobban a hasonló finom semmiségeket. Kezdetben nem gondoltuk, hogy eltűnése kapcsolatban lehet a flamingóval. Azt hittük, beköltözött nagyanyjához Kanizsára. Vak Vigh Tibike ugyanis nagyon szeretett moziba járni a Bakota bácsival, aki szintén vak – pontosabban, vakulófélben – volt. Meg voltunk győződve, valami izgalmas filmeket játszanak Kanizsán, és Vak Vigh Tibike ott ül az első sorban, hogy a vászonról egyenesen az arcába csorogjon az ártatlan áldozatok még forró vére. Kecsenovics Firó szerint azért sajátíthatták ki a vakok a kanizsai mozit (KULTÚRA), mert a mozigépésznek, a szépséges Hajnal néni férjének fél szeme is: üveg. Elemér azon a véleményen volt, hogy így is van rendjén, járjanak a vakok a moziba, nekünk éppen van mit nézni, itt az egész világ… Alig vártuk, hogy Vak Vigh Tibike ismét kijöjjön a Járásra, beüljön közénk a vályúba, és mesélni kezdje a filmeket szépen sorban, részletesen, olyan részletesen, ahogy csak ő tudott mesélni…

Rátapadtam a kerítésrésre.

Vak Vigh Tibike tényleg ott állt az ól közepén a porban. Látszott, már napok óta ott áll. Szemben a flamingóval.

Senki sem mozdult. Senki sem lélegzett. Csend volt. Csak egy darázs csíkos motorja zúgott benn az üres ólban, dolgozott a keserű mézzel. Sokszor láttuk már Vak Vigh Tibikét nézni a semmibe. Nézni a semmit. De ez valami más volt.

Most is a félujjas fekete zsakett volt meztelen, vézna testén (Firó szerint a zsakett a mozigépészé volt, Hajnalka nénitől kapta), ám most mintha izzott volna a bőre, mintha a madár rózsaszíne áttükröződött volna rá is. Mintha belázasodott volna tőle. Mintha valami rózsaszín fertőzést kapott volna. Derékig érő, szőke hajának szálai is mintha valami halványrózsaszín folyadékkal telítődtek volna. A Lábatlan Baráth mutatta meg nekünk, hogy a rózsaszín rózsa tetűjének a vére is rózsaszín… Hirtelen arra gondoltam, minden bizonnyal azért is, mert csalánban feküdtem, ha még sokáig fog így ülni, szemben a flamingóval, finom rózsaszín pihetollak ütköznek ki a gyenge bőrén. Ám a látvány dermesztő különösségét valami más okozta. Már fél óra is elmúlt, amikor megértettem, hogy mi. A dermesztően különös, a lenyűgöző és egyben elviselhetetlen az volt, hogy a flamingó is vaknak látszott. Illetve, hogy Vak Vigh Tibikének pontosan olyan szemei voltak, mint a flamingónak.

Elakadok, nem tudom tovább mesélni a történetet. Nem tudom, mi történt. Semmi sem történt. A flamingó nem mozdult. Elrévedve nézett Vak Vigh Tibike felé. Elrévedve bámulta Vak Vigh Tibikét. Vak Vigh Tibike meg, csak most láttuk, hogy mindig is így csinálta, flamingóként révedt a rózsaszín selyemlény felé. Az történt, hogy nem bírtuk elviselni ezt az iszonyú látványt, ahogy a vakok nézik – látják – egymást, és egyenkint visszasomfordáltunk a csordakútba. Hogy végiggondoljuk, mi is történt, mit is láttunk. A szemünket mostuk, mintha megvakultunk volna. A szememre ment a skarlát – kiáltott fel Elemér.

A kénes víz már nem lobogott. Az asszonyok lefojtották, énekelve mostak.

Vendel szólalt meg először. Láttátok? Mit? Azt, hogy mind a kettőjüknek opálból van a szeme. Opálból? Mi az, hogy opál? Tejes kő, mondta Vendel. Előbb, ahogy Vendel kimondta a szót:

opál

nagyképűnek tűnt, felettébb nagyképűnek, mint annyiszor Vendel kijelentései, de aztán rádöbbentem, hogy most az egyszer Vendel, a mindentudó, Vendel, a hatokos, aki telente a Tolnai-tanyán megtanulta fejből a Tolnai Lexikont, most az egyszer: abszolút pontos. Nem tudtam, hogy mi is az opál, de sokszor néztem, vizsgáltam Vak Vigh Tibike világtalan szemgolyóit, és nekem is úgy tetszett, mintha savóval lennének tele…

Honnan tudod, hogy mi az opál, kérdezte dühösen Kecsenovics. Hát a Dubicsán Karcsitól, mondta Vendel. Dubicsán Karcsi dolgozott opálbányában. Opálbányában? Hol? Hát Ausztráliában. Főleg macedónok dolgoznak ott az opálbányában. És befogadták Dubicsánt. Mélyen a homokos földben furkálnak, néha évekig nem jönnek elő, úgy élnek, mint a vakondok, lesik, hogy megcsillanjon a vörös homokban az opálér, az opálkristály… És te láttál opált? Igen. A Zanay tanítónéni cipőjén. Mit keres a Zanay tanítónéni cipőjén az opálér? Nem opálér, te hülye: gomb! Opálgomb! Opálgomb? Honnan tudod, hogy opál? A Dubicsán Karcsi megnézte, és azt mondta, igazi fehér opál. A Kistemplomban melléje térdeltünk Karcsival, és egészen közelről megvizsgáltuk úrfelmutatáskor. Pontosan olyan opálgomb a flamingó szeme. Meg a Vak Vigh Tibikéé is. Pontosan olyan tejes opálgomb. Az első pillanatban ott, az ólnál még arra is gondoltam, el kellene szaladni, ellenőrizni, nem Zanay tanítónéni opálgombjait lopták-e el és szerelték be szemgödrükbe…

És azokkal a tejes opálgombokkal nézik egymást. Nézik. De miért? Miért nézi így azt a madarat Vak Vigh Tibike? Mert nincs szebb, mint egy flamingó. De miért nézi a flamingó a Vak Vigh Tibikét? Mert a Vak Vigh Tibike is olyan rózsaszínűen izzik, nem láttad? Lehet, flamingónak nézte a Vak Vigh Tibikét a flamingó. Istenem, flamingónak vélte, sóhajtott fel Elemér, akinek kiskorában tönkretette a trachoma a szemét, de csak tönkretette, már voltak vele a szemüvegesnél is, mondom, csak tönkretette, de nem vakította meg. Nem kellett volna így elmenekülnünk. Nem, mondta Piusz, aki viszont mindig büszke volt sólyomszemére, nem, de nekem már majd kiégette az a rózsaszín a szememet – pontosan úgy, mint amikor sokáig bámulom a hegesztőpisztoly violanyelvét. Istenem, milyen szépek voltak. Lehet, hogy táncolni fognak, érzékenyült el Vendel is.

Nincs szebb, a vadőr is mesélte, hogy nincs szebb, mint a flamingók násztánca. Honnan a fenéből tudja ezt a vadőr, amikor sosem is mozdult ki Adorjánról? Hát jó barátja a halastó igazgatója, aki az ENSZ-csapatokkal járt Afrikában… Azt mondja, olyan, mint amikor a forgószél elszaladt Hullala Julcsa rózsaszín, kínai selyemkombinéjával, és Baráth – akinek akkor még nem fűrészelték le a lábait combtőben – árkon-bokron keresztül szaladt utána, és Hullala Julcsa is szaladt, és beleszaladtak az élőhomokba, és az üres kombiné megállt felettük és tekergett összevissza, majd rájuk hullott… Én is láttam egyszer, mondta Elemér szemét dörzsölve, amikor a forgószél kikapta a boltból jövő Búsné kezéből a két kiló rózsaszín falfestéket, és beleszitálta a délibábba…