Levelek a szigetről

Első levél

„Művész lévén, mindig igyekeztem, hogy a megfelelő évszakba vagy környezetbe helyezzem bele bűneimet.”

Chesterton

Kedves Józsué,

lassan már egy éve lesz, hogy itt élek a szigeten, a lakatlan szigeten, Józsué, éppen csak egy kicsit húzom félre az ajkam, talán nem is mosolyra, amikor azt írom, a lakatlan, a teljesen lakatlan szigeten, és azt hiszem, most már végső ideje egy-két megjegyzést tennem könyvedre. A lakatlan szigetről írt könyvedre. Nem mintha egy csöppet is megváltozott volna a véleményem. Nem. Tudod, mindig mennyire csodáltam intuíciódat. A kő és a levegő egyensúlyát mondataidban. Persze mindketten jól tudtuk, ez az intuíció (jobb kifejezés híján) inkább csak terhet, szenvedést jelentett. Szenvedést? Igen, téged nem került ki ez a divatjamúlt valami. Mindennél jobban szégyellted, és gyorsan gyomoridegnek keresztelted el. Mesélted, naponta mind sűrűbben, később már egész napokra, hogy szorítja markába egész lényed. Lábaid rezegni kezdtek, és légzési zavaraid mind többször torkolltak sírásba. (Lót mesélte, amikor meglátogattam második feleségénél, Teánál, az utóbbi időben mind többet sír ő is.) Még röntgenre is elmentél. Vért és gyomorsavat vettek. Igen, átkozott csigaházat jelentett ez az intuíció, csigaházat, amibe nem húzódhattál vissza, nem bújhattál el, de benne hordtad, eleve benne találtad minden nyavalyád, nyavalyánk. Tulajdonképpen, csak egy-két dologban tévedtél, tévedtünk, Józsué. Milyen szép most egy pillanatra visszagondolni a lázas kutatásokra, a sziget körüli szédületes forgásra, míg egyikünk otthon, a nagy iszapos folyóra néző szobában dolgozott könyveden. Vagy külföldre írt leveleid. És az a téli délelőtt, amikor a postás elhozta szép, vaskos könyved. Érdekes, erről nem beszélgettünk, de én is éppen így képzeltem el borítólapját. Egy fehér körrel, közepétől kicsit lejjebb.

De Józsué, mit jelentsenek azok az utolsó lapok? A pincér? Az a nagy, régimódi pisztoly? Nem merem azt mondani, kérdezni, hogy talán ezeket a lapokat én írtam. Habár a zavaros, egyenlőtlen mondatok erre utalnak. Nem tudom, Józsué.

Józsué, bocsáss meg most egy pillanatra. Mintha nem tudnám pontosan, kinek is írom ezt a levelet. És így, azt hiszem, nem is lesz erőm összefüggően elmesélni azt, amit annyira szerettem volna, már hirtelen távozásom első napja óta. És máris látom, egy hintához fog hasonlítani levelem. Hintához, aminek mind a két végén én ülök.

Legfeljebb kicsit később, ha mondataim bejáródnának, talán elkapatnám magam most is, mint annyiszor. Nem tudom, Józsué.

Persze, egészen mellékes, lényegtelen tévedésekről van szó. De mégsem lenne szabad kikerülnöd őket, ilyen igényű munkában. Józsué, a szigetről nem látni a tengert!

Egyáltalán nem látni a tengert. Az első napokban mást se csináltam, csak körbe-körbe rohantam a fövenyes parton. Aztán meg sokáig vártam, hátha csak a szokatlan időjárás miatt van mindez. De nem. Hajót se látni soha. Pedig mi, emlékszel, naponta szinte érintettük hajónkkal. Madár se repül át, nem húz árnyékot szigetünkre. Mindez kezdetben megzavart egy kicsit.

A másik, még lényegtelenebb korrekció, a csapadék teljes hiánya. Tudom, te egyáltalán nem neveznéd mellékes, lényegtelen dolgoknak ezeket. Viszont magad is tudhatod, következményeiket nem hibáztuk el. Legfeljebb egy-két nappal kitoltuk őket. Például a hasadás, a kocsonyásodás folyamata is jóval előbb megszűnt.

Hogy el ne felejtsem, volna még egy megjegyzésem. Mottó. Rimbaud afrikai földrajzkutatási jelentését ajánlanám. Azt hiszem, tetszeni fog neked ez az ötlet.

Józsué, a nap pontosan olyan szörnyen süt, mint ahogy számítottad. Barna vagyok. Homlokom magasabb, tudod, az utóbbi időben egy kicsit megritkult a hajam, és különben is rövidre nyiratkoztam, feketén csillog, akár néha Lóté.

Biztos megijedtél, megrökönyödtél, Józsué. Kiejtetted kezedből levelem, ahogy elolvastad az első mondatom: lassan már egy éve lesz, hogy itt élek a szigeten, ahogy megtudtad, hogy mégis kiszálltam. Az első pillanatban, több mint valószínű, arra gondoltál, kikerültelek, megloptalak.

A második pillanatban meg, hogy nem lett volna szabad ennyire elkapatni, beleélni magam a fikcióba, fikciónkba. És gyomoridegeddel máris gyorsan ágyba bújtál, ágyba menekültél, és a paplan alól, fél szemmel lesed tovább levelem. Vagy egyszerűen felkiáltottál: te bolond, hiszen az a sziget nem is létezik!, és miféle könyv, miféle vaskos külsejű könyv szól arról a szigetről, lakatlan, teljesen lakatlan szigetről? És máris kétségbeestél, ahogy csak te tudsz kétségbeesni, nyakadat csavargatva, mint egy bélpoklos macska. És nem és nem érted, mi történt velem. Miféle szigetre, lakatlan szigetre költöztem, tűntem el?

Megijedsz, de tudom biztosan, és ezért is írok, ezért merészkedem írni neked, éppen neked, egyedül csakis neked, mert levelem elolvasása után, nemsokára meg fogod érteni, hogy mégis létezik ez a nem létező sziget, és biztosan, nemsokára levelem elolvasása után (és ezért is írok éppen és egyedül csakis neked), választ küldesz nekem, és megköszönöd könyvedre, a lakatlan, a teljesen lakatlan szigetről írt könyvedre tett megjegyzéseimet, ajánlatom, annak ellenére, hogy azok lényegében mégiscsak mellékesek, mikrokorrekciók. Sőt az is lehet (titkon remélem ezt), felkérsz a második kiadás előszavának megírására. És máris sietek megjegyezni, mennyire örülök ennek a megtiszteltetésnek, és bevallom, levelem éppen az az előszó, amit annyira vársz majd.

Nem sokkal levelem elolvasása után felnevetsz, megérted, éppen azért is írtam egyedül csakis neked, hogy végre és csakis így, megtaláltad a módját, hogyan szabadulj gyomorideged vaskarmai közül.

Most vigyázva haladjunk egy kicsit tovább, kedves Józsué. Egy teljesen idegen elemről szólnék. Ha nem vigyáznánk, barátom, félek, felbillentené, vízbe ejtené egész, hosszú évekig építgetett rendszerünket – szigetünket. Kénytelenek volnánk belátni, tényleg csak fikció az egész. De ha figyelmesen (és ettől a mondattól, azt hiszem, baj lesz szótárammal), hogy úgy mondjam, kellő áhítattal, nem idegeskedve, nem bélpoklos macskaként olvasod levelem, talán megérted, éppen az ellenkezőjéről van szó, éppen az ellenkezőjének kell történnie, ezzel éppen az ellenkezője történt.

Egész operációnk, és most már főleg az én operációm (gondolok itt kiszállásomra, kivettetésemre) beteljesedéséről, gyümölcséről van szó. Elsősorban is, nem kell megijedni attól, Józsué, hogy látomásszerű jelenés, sugallat, talán megvilágosodás csupán. Nem, ettől nem szabad megijedned. (Főleg nem most, amikor már ilyen messze eveztünk, kedves Józsué!)

Igen, valamiről megfeledkeztél. Megalkottad a szigetet, de tovább egy tapodtat sem tudtál mozdulni.

 

Egyik reggel kicsit korábban találtam ébredni. Leosontam a parthoz.

És a kőasztalon egy tobozt találtam.

Józsué, figyelmeztettelek!

Igen, a szigetre érkezésemkor egy nehéz, kerek kőasztalra bukkantam. Aztán sokáig lestem, figyeltem, vizsgáltam. De már akkor tudtam, nem szabad semmilyen rendeltetést tulajdonítani neki. Tudtam, úgy kell viszonyulnom hozzá, mint akármelyik sziklához.

Mi úgy gondoltuk, semmi sincsen a szigeten.

Ráborultam, könnyeimmel súroltam, mint az eső.

A toboz még zöld volt. Friss gyantaillatú. Ez volt az első illat a szigeten, ami kiégetett orrlyukaimba hatolt.

Józsué, jól tudod, a szigeten nemcsak hogy fa, még egy szál fű sincs. Most is tudtam, nem szabad megfejtést keresnem. Rögtön félredobtam minden primitív párhuzamot. Abban a pillanatban megállt a hasadás, a kocsonyásodás. Mintha a levegő lett volna kőből, márványból.

 

Ez hintánk, hintapalintánk egyik vége. Most rúgjuk el magunkat a másikkal, Józsué.

Lóték kikísértek a hajóra. Úgy követtek, hogy a rendőr, akihez hozzábilincseltek, nem vett észre semmit. Teának a fölszállásnál sikerült zsebembe dugnia egy kis csomagot. Szappan, fogpép, egy pakli kubai dohány és egy vékony, fekete toll volt benne. A szappant és a fogpépet rögtön megérkezéskor elvették. Tényleg, miért is lenne illatosabb a kezem, a szám a többiekénél? Később a dohányt is elvették. Tényleg, hogy is illene kubait pöfékelni itt?

A tollat sikerült eldugnom. Később megfeledkeztem róla. Egyszer jegyezni kezdtem észrevételeimet naptáramba. De újból megfeledkeztem róla, egészen mostanáig, míg ezekhez a füzetlapokhoz hozzá nem jutottam. Míg föl nem írtam magamnak, így egyszerűen: Kedves Józsué. Ide másolom a két-három feljegyzést is.

Ma, kitűnő magaviseletem, szorgalmam miatt áthelyeztek a kőtörőből a márványlemezek csiszolásához.

A rendőrök mosolyogtak, és nekem is mosolyognom kellett. Pedig az ujjaim már úgyis odavannak. Hangszeremhez többé már úgysem nyúlhatok. No meg hát a csiszolásnál is ugyanúgy tönkremegy az ember keze. Nagy, örök sebek kopnak rajta.

Távol-Keletre szállítjuk ezeket a finom, tónusos lemezkéket. Az ezeregyéjszakába!

A napokban elhatároztam, megpróbálom a fordítottját is. A fatáblánál, amikre a munka befejezésével számainkat aggatjuk – csaltam. A vízhordók táblájára akasztottam számom: 31478.

Már két napja velük dolgozom. Nem az ujjaim miatt, nem. Csak a változatosság kedvéért. Meg hogy ne kelljen annyit szomjaznom.

Tegnap rájöttek csalásomra.

Most ismét a kőtörőben dolgozom.

Most már végig.

Még sohasem omlott így kezem alatt a kő. Ma egy hatalmas, asztal alakú sziklát fejtettem. Játékból. Mielőtt szétvertem volna, a tízes kalapáccsal, sírtam felette.

 

Most ismét lökjük el magunkat, Józsué.

Ahogy megpillantottam ezt a pompás kis szigetet, hinni kezdtem egyik kísérőm szavainak: itt mindenki meggyógyul. Rögtön szólni is akartam nekik, ne szorítsák annyira a karomat.

De most már látom, itt meg a sok buja színtől, a tenger és a levegő metszett, hideg kékjétől, a madárrajok csodálatos hangzavarától betegszem majd meg.

Valami szoros, kellemetlenül szoros vászonzsákban ülök egy bokor alatt. Papirost és ceruzát adtak. Orvosom (azt mondta, ő is szereti az irodalmat, művészetet) megkért, írjak mindenről, rajzoljak.

Ma majd erről a kerek kőasztalról fogok neki írni. Ezt fogom lerajzolni, valami primitív manírban, hogy még az orvosom is megértse. Itt bukkantam rá a legalsó teraszon. Érdekes, a többiek semmilyen figyelmet sem tanúsítanak iránta. Mintha egyáltalán nem is látnák. Igaz, szék, pad nincsen a közelében. Azért ülök én is mindig ide a bokor alá. Csak a fenyők tobozai kopognak rajta.

Egyszer egész ölnyi tobozt szedett nekem… És labdáztunk, mint a gyerekek. Aztán ő csak a tobozokat gyűjtötte. Mindig egész ölnyi tobozt…

Barátomnak meg (ő most egy másik, kinti bokor alatt ül) az egyik hatalmas címer tetszik. A kastély hátsó bejárata előtt. Hatalmas kőtök, egy pajzson.

Gyógyintézetünk valamikor kastély volt. A bejáratnál még mindig őrzik a grófnő két kis kerekes ágyúját, a folyosón meg bronzsárkányát, a kandallókon nagy, hatalmas cserépbékáit.

Neki akartam dőlni a bokornak és egy méh megcsípte az orrom. Éppen csak megrándultam.

Tehát gyógyulok.

Könnyezem csak.

Moccanni sem bírok ebben a zsákban. És bűzlik is. Az ember néha kénytelen belevizelni.

 

Most ismét lökjük el magunkat, Józsué!

Mondom, hintázzunk.

Hintapalintahintapalinta.

Kedves Józsué, jól tudod, annyira azért már ismersz, róla készülök mesélni neked. Róla.

Mosolyogva futhattál át ezen a pár oldalon, és csodálkoztál, mire való ez a sok-sok áttétel. Meglehet, éppen azért írok neked, csakis neked, hogy felbillentsd ezt a hintát. Talán el is várom tőled. Nem tudom. Nem tudom, Józsué.

Egyszer neki is ígértem valami novellát. Azt is megmondtam, melyik mondattal fogom majd kezdeni. Emlékszel, abban az időben néha még szellemes is tudtam lenni.

Készítettem is egy vázlatot. Emlékszem még egy-két mondatára. Néhol most is fel fogom használni őket, annak ellenére, hogy nem találják majd helyüket levelem mérsékelt mondatai között.

Vagy talán csak azért írok neked, mert titkon azt remélem, kezébe kerülnek ezek a lapok, és nézni fogja sokáig betűimet. Józsué! Az ő hatalmas szeme… Mindig úgy éreztem, éppen szeme miatt nem fejlődött tovább kis teste. Nagy szeme, mint a pióca élősködik rajta.

Keze télen egy kicsit megpirosodik. Még tisztán emlékszem azokra a napokra, amikor először hallottam, hogy egyszer beteg volt, ajkát operálták, amikor először hallottam köhögni… Mindig könyörögtem, mutassa meg kislánykori fényképét. De azt hiszem, jobb is, hogy erre nem került sor. Akkora örömet már akkor sem bírtam volna elviselni. Már akkor is gyönyörű polipszeme lehetett.

A kőasztalról is (amiről orvosomnak írtam, de neki nem akartam említeni őt, mindjárt megértett volna mindent, mindjárt tudta volna, hogy gyógyítson, tudod az emberek majdnem mindennek tudják az orvosságát) az ő nagy, végtelen asztala jutott az eszembe, tele egyszerű kis kopott dolgaival, ahogy kis üvegeit, képeslapjait rakosgatja rajta, fürgén ide-oda.

Tulajdonképpen két részből állt a szobája. Az asztalból és ami körülötte volt. Ahogy megpillantottam itt ezt a kőasztalt, felkaptam a fejem. Hatalmas bronzcsillárját kerestem. Csillárja hat sarkából hat fekete bronzleopárd készül a csillárba, az égőkre ugrani. Hat fekete bronzleopárd. De csak a nap tűzött, szúrt, mint egy vékony ezüsttű, cső, amivel gerincvelőt szívatnak az emberből. Majd eldőltem. A tű csigolyáim közé szorult.

Mondom, neki is megmondtam, melyik mondattal fogom majd kezdeni. Igaz, évekig hordtam tárcámban azt a darabka papirost, amire feljegyeztem. Féltem, csak halotti maszkot tudok róla venni. Csak gyönyörű halotti maszkja marad kezemben.

Azt is tudta, már akkor, hogy bűnügyi történet lesz.

Hogy valaki meg fog halni.

Akkor még azt hittem, hittük, a nedves tavaszi föld (igen, tavasz volt, az évszak-tavasz) és az ő fejének gyümölcsszerűsége fog segíteni rajtam.

Igen, gyümölcs vagy néha galamb, ahogy szétválasztja ajkait. Bogár-totemje még most is trikómon van. Ha netán bogarat említenék, biztos erre gondolok. A bogár is segíteni fog nekem, gondoltam. Naponta matematikai bizonyítékokkal halmoztam el. Bizonyítottam, ha találkoztunk, hogy egész nap, minden pillanatban intenzíven csak rá gondolok. A pillanatokat, mint valami pontokat egyenesbe raktam elé, és nem hagytam abba, amíg maga is meg nem pillantotta az egyenest.

A velem szembe jövő emberek félve, de mégis kíváncsiskodva lesték, vizsgálták mellemen a nagy ébenfabogarat.

– Sárga ébenfa is van? – kérdezte az egyik.

– Van, de csak egy az egész világon – válaszoltam neki.

Így minden járókelő figyelmeztetett, megerősítette a pontokat, megkettőzte az egyenest.

És Jeremiás, akivel megijedtünk, hogy egyszer majd mi is megöregszünk, ő is segíteni fog nekem – gondoltam, gondoltuk.

Mondom, már régen elhatároztam, ezzel a mondattal fog kezdődni a történet.

A KOCKÁS KAMÁSNIS KISLÁNY SZOMORÚ VOLT, MEG AKART HALNI.

Száraz termést (azt hiszem bakaszivart) dugtam fülem mögé. Nem is emlékeztem, hogy én szedtem, legeltem, ahogy ő mondta. Még amikor hó volt (és futottunk, futottunk). Mikulás selyemkendőt lobogtatott. Azt mondta, olé. Én voltam a bika. (Abban az időben írtam azt az olés verset, meg a hűtőszekrényszemeset, amikor Lótéknál voltunk. Lót megmagyarázta, hogy hibáztam, mivel a hűtőszekrénynek nincsen szeme, csak a mosógépnek, elmeséltem neki, hogy Izsák a bűnös, mert ő mondta, hogy hűtőszekrényszem.) És ő órák hosszat fényképezett bennünket. Mintha filmeznék, ahogy ő mondta. Aztán valami holland levelet mutatott (a holland menyegző fényképeit jóval később mutatta – már akkor mondtam neki, holland pénzt teszek nyakláncomra), és elhatároztuk, írunk Lótnak.

Akkor diktáltam neki ezt a mondatot. Egy egérfejű madarat ragasztottunk mellé Izsák zoojából. Lót nem tudta hirtelenében, ki az a kockás kamásnis kislány. A mondat és az egérfejű madár tetszett neki.

Valami hangjátékot olvasott, azért volt szomorú. Tavasszal nem gombolkozik be az ember és többször szomorú, mondta Mikulás a zongorát pötyögtetve, és nemegyszer meg is akar halni.

Egyszer az az érdekes vörös fiú (egy kellemes moziteremben láttam utoljára, egy kellemes városban – ha ugyan ő volt az) azt írta neki, egyszer azt kívántam, bár meghalnál, azt kívántam, azért könyörögtem, ne bújjon a paplan alá, hajnalra bukkanj fel, hogy engedje arcára a napot, mert akkor tudni fogom, hogy nem szomorú, és hogy nem akar meghalni, mert én örülök, már csak örülhetek, azért könyörögtem, hogy hajnalban ne bújjon a paplan alá, bukkanjon fel, hogy engedje arcára a napot, mint valami nagy puha bogarat, mert bogár-totemje is nap (hosszú ezüsttű csigolyáim között), és mert már csak örülhettem, ahogy az a vörös fiú (akit egy kellemes moziteremben láttam utoljára – ha ugyan ő volt az) örülhetett, amikor egyszer azt kívánta, haljon meg…

Az előbb úgy kellett volna mondanom, hogy az asztalból és a falakból állt a szobája.

A falak festményekkel voltak teleaggatva. Könnyű volt már az első pillantásra megállapítani, hogy egy ember festette mind. Igaz, az elsőt és az utolsót több mint fél évszázad választotta el. A bácsi, ahogy ő mondta, festette mind. Egy keleti miniatűrt kivéve, mind gyümölcscsendélet. Egyformán érett, nagy gyümölcsök. A sötét, már-már fekete tapéta, alig látszott a széles, patinás rámák között. De Mikulás azért még talált egy kis szabad helyet. A villanykapcsoló, a keleti miniatűr és a kék tálas csendélet között, és feltűzte Izsák zoojának s Vesalius zongoristájának első, szürkés levonatát. Több mint valószínű, az is valamelyik kép helye volt már. Egy kampósszeg volt a falba verve.

Mindjárt beleolvadtak a szoba hangulatába.

– A Bácsi. A bácsi mintha meséből lépett volna mellé. Hosszú, hófehér szakállával.

Inkább mesébe kellett volna fognom.

Kedves Józsué, azt hiszem, éppen a bácsi az a pont, a középpont, amin hintám billeg. Meg fogod érteni, kedves Józsué, miért kellemetlen még így is szólnom róla. (Csak azért leszek rövid.)

Mintha egész életén keresztül az ő számára, neki díszítette volna a szobát.

Emlékszem, amikor Tö-Fe virágot küldött neki, még akkor is milyen örömmel vette át, tette neki vázába, magyarázgatta, hogy egészen Franciaországból érkezett a szegfű, milyen sokáig gondozta, cserélgette a vizét.

Mintha valami kis templomot rakott volna neki, hangyaszorgalommal, egész életén keresztül.

Mintha már az első képet is neki festette volna. Mintha már azt is róla mintázta volna. Már az első gyümölcsöt is.

Amikor először láttam őket egymás mellett, visszaugrottam. Valami, embereknél még nem tapasztalt dolgot vettem észre.

A bácsi különlegességében, talán öregségében, aggságában, valami időnkívüliség volt. Jobb találat híján mondhatnám, abban a pillanatban egészen fiatalnak tűnt. Volt rajta valami, ami teljesen önállóan egzisztált, függetlenül az időtől, valami idő nem érintette maszk. Egész nap a teraszon ült. Újságlapokkal tömött párnán.

És az ő kis fehér testén, fején, nagy sötét polipszemében is volt valami, ami teljesen kívül állt fogalmaimon. Megörültem a két csodálatos, mesebeli törpének. De a következő pillanatban szörnyen megrökönyödtem: semmi különbséget sem láttam köztük. Sok párt láttam már, akikről hihetetlen erővel sugárzott különös vonzásuk, mágneses terük. De náluk ez is valami egészen új, friss volt.

Talán az angyalok között lehet hasonló valami.

Igen, csak az angyalokhoz hasonlíthatom őket.

Ahogy megfogták egymás kezét, valami mindenekfeletti kapocs jelent meg szemem előtt. Drágakövekkel vert kapocs.

Gyorsan körülnéztem, nem vette-e észre valaki más is ezt a szörnyű viszonyt. Szerencsére az emberek, a barátok nem láttak semmit.

Ahogy beléptek a szobába, mindjárt mintha megbénította volna őket az ablakokkal szemben levő, hatalmas palatető.

A bácsival, mintha számítottak volna rá.

A palatetőn kívül mást nem is lehetett látni az ablakból. Csak a hátsó teraszról lehetett látni a kert egyik sarkát. A kis betonmedencét. Nyaranta ott lubickolt, a nap felé csapkodva. Míg a bácsi a teraszról, újságpapirossal tömött párnájáról nézte. A tető bántó puhasága bélelte az egész szobát.

Tetőn éreztem magam. Állandóan ügyelnem kellett, ki ne essek. A csendéleteken és az ő arcukon is a pala visszfénye uralkodott. Később már nem is lehetett köztük, a gyümölcsök és a bácsiék között különbséget tenni.

És felbomlottak a szoba síkjai. Mint valami tükörrendszerben. Nem tudtuk igazából, ki hol van. Ki kicsoda. Már arra is gondoltam, hogy aki egy kicsit tovább él ott a gyümölcsök és a palatető között, a hat fekete bronzleopárd (ezüsttű) alatt: megszépül, mint valami mesében.

Hosszabb idő után biztosan barna sebeket, foltokat hagyott volna az ember arcán, mint a tenger visszfénye a halászokén. (Nem tudom, mondhatom-e, hogy egy beteg levegőjű szoba volt az? Nem tudom, Józsué.) Arcukból, a csendéletekből valami már-már sértő erotikus vonás ütközött ki.

Parfüm és spermaillat.

Ha festett, mindig a padlásra bújt. Vele. A denevérek közé.

A békához való viszonyulásukban is volt valami, amit a kettőjük közti viszonyról már említettem.

Cérnaszálra kötöttek egy üres dióhéjat, rumos krémmel, mazsolával töltötték meg, és kiakasztották a madaraknak. Vagy divatlapokat nézegettek egész nap.

Most novellám síkjait is ki kell nyitnom.

Nem tudom, a történtek előtt vagy után írom-e ezeket a sorokat? És még egy maszkot is le kellene vennem.

Szokatlan változásokat vettem észre magamon. Újra festegetek. Az asztalosnál új rámákat rendeltem. (Az utcán láttam barátait. Azt hiszem Mikulásnak, Tö-Fének, Izsáknak hívják őket. Mindig csoportosan mászkálnak. Nem tudni, ki kicsoda.) Még az este vásznat feszítettem.

Veszem az ollóm: csk-csk-csk.

Veszem a borotvám: szszszszszííí.

 

A fővárosból még írtam neki. Nem tudom, miért. Akkor már mindent fordítva kezdtem látni. Betűimet is annyira elnyújtottam, hogy úgysem olvashatta el senki.

Kedves,

éppen most vettem meg a kesztyűt. Negyed számmal kisebb. Csak hét és feles volt még ezen kívül. Inkább ezt választottam. Úgyis nyúlni fog negyed számot. A kereskedő is mondta.

És bézs!

Az első üzletben csak fehér volt. A többiben meg sárga. Végre estefelé rábukkantunk egy bézsre!

Éjszaka megpróbáltam leírni a novellát, úgy kezdtem, ahogy megígértem:

A kockás kamásnis kislány szomorú volt, meg akart halni.

Megmutattam Józsuénak. Ő is velem kereste a kesztyűt. Ő az egyik oldalon, én a másikon. Üzletről üzletre. Néha átkiabáltunk:

Csak bézs!

Csak bézst!

Bézs?

Bézs!

Csak bézs!

Csak bézst!

Boldogok voltunk. (Közben vettünk egy magas nyakú piros pulóvert.) Legalábbis én, szörnyen.

Elutazás előtt benéztem az utcádba! Nem is dicsekedtél, hogy kikövezték. Mondtam én mindig, hatalmas, a világ legnagyobb zsákutcája, bulvárja az. Emlékszel, néha meg stanicli-utcának csúfoltam. És te bosszankodtál.

Egyszer beszorult két autóbusz. Egész nap vergődtek. Úgy kellett kituszkolnunk őket. Kikötő is egyben a te utcád. Biztos még földalattija is van. És a göncölszekér is beszorult. Mondtam én mindig, hogy a te utcád, a világ…

Miért éppen a bácsit ölted meg, kérdezte Józsué hirtelen. Zavarba jöttem. De később megnyugtatott.

Igaz, hogy is vághatnád el egy szép kislány nyakát, mondta.

Egy angyalét? kérdeztem újra zavartan.

Csókollak.

Kedves Józsué. Több papírom már tényleg nincsen.

Ahogy gondolod.

Fölbillentheted.

Most már nekem is jóval egyszerűbbnek tetszik minden.

Nem bírok kiegyenesedni. Végre én is mondhatom, ha nagy, piros bohócorral is, meghajoltam a végtelen előtt, és akár Balaam, szamara közvetítésével, átok helyett én is áldást mondhatok.

Tenger.

Már csak egészen homályosan látom az asztalt.

Talán a könnyek?

Vagy az eső.

Ölel: Józsué

Második levél

„A bűnbánás gyötrelmei semmik a bolyongás tudatos őrületéhez képest.”

Kierkegaard

Mózes,

meglátogattam Józsuét.

Feltételezem, másnap már tudtad, sőt nyilvánosságra is hozhattad: nem bírom tovább Józsué nélkül. Másnap. Első nap, amikor nem jelentem meg asztalunknál, a gályapadon üres volt a helyem, még csak sejthettél valamit, igaz, már akkor is, mint mindig, fél fejjel előbb, mint a többiek. (Lótékkal magánhasználatra tökéletesített intuíció-rendszerünket az utóbbi időben teljesen magadévá tetted. Sőt még egy-két fürge nüansszal tökéletesítetted, tovább is fejlesztetted. Talán csak a színeknél, illatoknál, na és a hangoknál vannak még valami zavarok. De ezek is mellékesek. Mert ettől a, mondjuk, lúdtalptól, azt hiszem, sosem szabadulhatsz. Mert talán éppen ezek a zavarok idézhetik elő azt a fenn említett fürgeséget, amit annak ellenére, hogy, mondom, kacsázó, könnyen motorunkká válhat, könnyen, mivel ezt magad is jól tudod, mi, Lótékkal kicsit kifáradtunk. Mózes: kicsit kifáradtunk. De mégis nagyon-nagyon bántana, ha egyszer rádöbbennék: neuraszténiád többször mesterségesen fokoztam – úgy jártam el veled, mint egy kislánnyal –, már-már szemtelenül kizsákmányoltam, piszkos, sokszor majdnem bűzlő (ahogy fenn neveztem) gályapadunkhoz kötöttem. Gyötörne, ha egyszer rá kellene döbbennem – remélem, most még nem ez történt –, én tanítottalak meg a sors-mímelésre. Attól függetlenül, hogy a sors-mímelés tudatosítása, az azzal való visszaélés, persze, már közös szabadalmunk.

Igaz, egyelőre még mindig, több mint valószínű, mindenen innen vagyunk. És Mózes, most csak motyogok, motyogok. Mózes! De másnap vagy mondjuk ma, harmadnap, már tudtál mindent. Hiszen te visszafelé is olvashatod mítoszainkat. Ahogy Joákim mondaná: te Mózes, te visszafelé is tudod olvasni mítoszainkat!, és halkan, hogy senki se hallja, hozzátenné: tehát előbb-utóbb megvakulsz. Tudtad, csak a veled töltött órák – pedig lényegében azok is, fecsegésünk néhai színvonalától függetlenül, csak még jobban felzaklattak, mindjobban kétségbe ejtettek – akadályoztak meg abban, hogy már annyiszor újból ne rohanjak az állomásra.

Tudod magad is, nem olyan egyszerű eljutni az állomásig. Most még az a veszély is fennáll, hogy a régi állomásra találsz rohanni.

A múlt héten kisétáltunk Vele a régi állomásra. Jeremiás mindig oda hordta kocsijával a lányokat. Őt is megemlítettük az úton. Tudod, ahogy elment, valami hasadás történt nálam, pedig éppen vele sikerült először igazán kvint-körbe zárnunk a Teremtőt, amikor kint elakadtunk a hóban, s jólesett tolni a kocsit, jólesett elveszni. Tényleg, honnan, miért a hasadás, mikor a fennsíkra is vele jutottunk fel először, lázasan beszélgetve, apró, lilás japán csészékből iszogatva a cukor nélküli teát, Gerry Mulligant hallgatva? Talán azért, mert Jeremiás sors-mímelése, vagy sors-mímelés súrolása más, könyörtelenebb, de sportszerűbb, több aranyfedezetű? Nem tudom. Mózes, nem tudom. Bocsásson meg nekem Jeremiás.

Útközben az új épületeket vizsgálva arról meséltem neki, hogy a mi szemünk fele még földszintes vagy egy-két emeletes házakkal tele, hogy a felhőkaristolók még nem tapostak le bennünket, hogy igazán felemelhessenek. Aztán Hlaskót említettem, hogy az épülő új negyedekről, külvárosokról mindig a lengyelek, Hlaskó, meg rövidfilmeseik jutnak eszembe. Arról a szekrénycipelő két alakról meséltem, akik végül a tengerbe mennek. Ő meg egy hatalmas betoncsövet mutatott. Abban fényképezte le egyszer Lót. Én meg benéztem, hátha még mindig benne van, hátha örökre ottmaradt, mint a fényképen. És ő nevetett. Én meg tovább meséltem a lengyelekről, csak akkor már a Kanális fehér-fekete síkjairól, meg Cibulski szemétdombjáról. Ő meg azt mondta, hogy holnap nazarénus-néninél ebédel. Itthon vannak a fiai Svájcból, milyen egészséges, jó kedélyű gyerekek, egy csöppet sem nyomottak. Én meg bosszantottam, hogy kis vallástörténész, és hogy írja meg városunk templomainak történetét stb. Nadrágban volt, kis hamupipőkéiben. Akkor barátkoztam először össze kisujjával.

A kisujja…

Mojszijé (ne haragudj, jobban szeretem szerbül mondani neved), biztos, már azt hiszed, róla készülök írni. Biztos, máris megfejtetted az utolsó borzalmas napokat. Nem, Mózes. Vagy talán mégis. Azt mondta: holnap nem találkozhatunk. És igaz, honnan is tudhatta volna, hogy én képtelen vagyok egy egész napot nélküle lenni. Egy egész napot nélküle. Nem, Mózes. Talán mégsem csak róla. Kisujjáról…

Habár te tudtad elejétől fogva az egészet, valahonnan Izsák tárlatától. És később egyedül csak te nem csodálkoztál, honnan ez a ragaszkodás. No de hogy hová vezet, azt is csak te sejthetted. Mindezt úgy, hogy mégiscsak detaille-szerepet tanúsítottál az egésznek. Tragikus kis kőnek, fekete márvány kockacukorkának, fekete angyalból pattintott márvány kockacukorkának nevezted őt.

A régi állomás teljesen üres volt. A síneket még nem szedték fel. Egy-két hiányos bordájú vagon vesztegelt. Csend volt, csak a rozsda hullott. A neoncsöveket leszerelték, csak egy repedtet hagytak kinn a harmadik peronon, és az tényleg halvány fényt is kapott a holdtól.

És akkor nosztalgiám hirtelen felszakadt, mint valami langyos gejzír. Úgy kellett elszaladnunk, nehogy valami történjen velünk. Csak benn, a város valamelyik kávéházában mertünk újra megszólalni. Azt mondtam, miért nem hagyták meg legalább a vendéglőt, régi állomáshoz címzett vendéglőnek neveznénk, és ahogy te mondanád: apró komplexusokon botlott nagy utazók üldögélnének ott, mondtam.

Egyszer, amikor Elihut (az ember csak magának árt panaszkodásával, mondogatta, tudod, mindig) szöktettük Agrámba, Lót hirtelen megállt, megkérdezte asztmásan kapkodva levegőjét, nem érezzük-e, hogy valami fog, húz bennünket? Vagy talán a szél?, tanakodtunk.

Otthon, kis szobámban Vesalius zongoristájának még nyomdafestékes nagy kliséje alatt ültem. Nem is ültem, az ágyra szédültem egy pillanatra.

Emlékszel (két napja, hogy itt vagyok, de máris milyen jólesik azt mondanom: emlékszel, emlékszel, emlékszel – igen, ha valami majd egyszer meggyógyíthat, az biztos ez lesz, hogy ezután már mindig mondhatom: emlékszel, emlékszel), valami kis képeskönyvből nagyítottuk fel Vesalius barátunkat. Elizeus, vagy Ishár szerezte a könyvet. Mózes, én szerettem, tudod, mennyire szerettem, és ezért sokszor marakodtam is veled, Elizeust és Ishárt. Mózes, én sajnálom Elizeust és Ishárt. Izsák fekete utazótóskája mindig tele volt nagy, nyomdafestékes klisékkel. Azokkal mászkált körbe-körbe a városban. (Néha ugrattuk: talán még halott csecsemő is lehet abban a táskában.) Szerettük a kliséket. Szobáink falai tele voltak ilyen fordított figurákkal. De mégis Vesalius zongoristáját, háta mögött azzal a két csenevész fával, szerettük legjobban.

Nagyon fáradt voltam. Már-már beteg. Jól tudtam előre, ezen az éjszakán sem fogok aludni. A pirulákat meg már mind felettem. Dávid meg nem ád. Nekik is kell. Kell nekik is nagyon, tudod, Mózes, nem ád.

Amikor valahogy, valamiről Jákob jutott az eszembe. Jákob! Jákob lajtorjáját dugta be valaki szűk, volt fürdőszobaablakomon. És egy kis angyal ereszkedett le hozzám. Egy kis angyal, kezében palacsintasütővel.

Megértettem. Megértettem, Józsuéhoz kell utaznom. Azonnal. Megértettem, tovább nem halogathatom.

Józsué mesélte el Jákob esetét.

Hajnalban mászott haza. Már mindenki elment hazulról. Bebújt az ágyba. De alighogy elaludt, valaki szörnyen dörömbölni kezdett az ajtón. Jákob fejére húzta a paplant, és elhatározta, semmi esetre sem fog kimenni. Úgy látszott, egyáltalán nem szándékozzák abbahagyni. Végül mégis kénytelen volt felkelni, és úgy vakarózva, alsónadrágban, kitámolygott. Az ajtó előtt nem volt senki. De alighogy újból betakarózott, újból döngetni kezdték az ajtót. Elhatározta megint, most már tényleg semmiképpen sem fog felkelni. Hosszan, órákon át kitartóan dörömböltek. Azt hitte, rádől a ház. Kiment, most sem volt senki a kapuban. Le sem feküdt, az ágy szélére ült. Amikor újból kirohant, egy kis szőke, tojásfejű, szeplős gyerkőc állt előtte, félszegen mosolyogva, minden bizonnyal nagyon örült, hogy végre sikerült valakit kicsalnia. Jákob megdörzsölte a szemét. Nem értette az egész ügyet.

Jákob bácsi, adja ide a palacsintasütőt, mondta a kisfiú.

Jákob most meg a fülét piszkálta meg.

Jákob bácsi, legyen szíves, adja ide a palacsintasütőt, ismételte a kisöreg.

Jákob hirtelen teljes erejéből faron billentette, és beszaladt, ágyba bújt. De nem bírt elaludni, akármilyen fáradt is volt. Jól emlékezett, talán életében még sosem evett palacsintát. Palacsintasütőt meg még nem is látott. Palacsintasütő, teljesen feldúlta, megzavarta ez a szó. Félni kezdett, talán az idegeivel van baj. Talán a kisfiú nem is létezik.

Másnap, amikor Józsuénak mesélte, már maga is észrevette, hogy a kicsi szavaiban valami csodálatos küldetésű haiku rejlik:

adja ide a palacsintasütőt.

Hajnalban, ahogy a vonatban felébredtem, az utasok már mind az ablakban csüngtek, meglepődve vagy szájtátva bámulták a hirtelen elébük táruló, perzselő-kék tengert. Gyorsan behunytam a szemem, és sokáig azon tanakodtam, az első állomáson visszafordulok, és ha ezután jövök, gyalog közelítem meg, egyedül.

Igen, Mózes, meglátogattam Józsuét.

Csodálkozol, miért ez a levél, hiszen akármilyen körülmények között léptem is meg, egy-két nap múlva úgyis munkahelyemen kell lennem. Kollégáim meg Máté, Eleázár máris zúgolódhatnak. És különben is, a kéziratoknak egy része fiókomba van zárva. Igaz, ezt te is jól tudod, nem lenne nagy kár, ha örökre ott is maradnának. Egyedül talán Ezekiásét sajnálnám. Az esszé a lepkefogó gyerekről.

Én is nemegyszer megfigyeltem a kisgyerekeket, milyen könyörtelenül, egyben milyen ártatlanul vetik magukat a pillangóra. Körülöttük olyankor erősebb a fény.

Mózes, nem könnyű megfogni egy pillangót. Ma egész nap egy kis okkert üldöztem a sziget nagy, kerek kőasztala körül.

Mózes, mikor próbáltál utoljára lepkét fogni?

Az orvos sokáig faggatott, hogyan is történt az a kis lepkefogós bemutató gyerekkoromban. Részletesen akarta az egészet.

Apám nem adott pénzt lepkefogóra. A többi szereplő közösen vásárolta a kész lepkefogó hálókat. Nekem egyik hivatalnokkal valami rozsdás drótból, söprűnyélből meg rongyos halászhálóból csináltatott. Igaz, ez még nem is lett volna baj. Hiszen az emelvényről nem is igen látszott. Mindegyik lepkefogó fiú előtt egy lepkelányka ment körbe énekelve. Nekünk finoman fejük fölé kellett tartanunk a hálót, és akkor történt az az orvosom számára annyira lényeges dolog. A rozsdás drót beleakadt a lányka hajába, és sehogyan sem tudtam leemelni fejéről a hálót. Végül persze le kellett mennünk a színpadról.

De mondom, figyeld meg, a gyerekek csodálatosan tudják a módját.

Ezt már mosolyogva mondom: így lesz a csecsemő oroszlánná.

Mózes, félek. Egész idő alatt, míg okker pillangóm kergettem az asztal körül, valami nagy nehéz malomkő körül, az egyik bokorból valami vászonzsákba varrt, ferde orrú alak lesett, idiotikusan mosolyogva, térdén egy összevissza repedezett palatáblát tartva, minden bizonnyal pillangókat rajzolgatva hosszú, tűhegyes palavesszőjével, valahogy így: V V V.

Persze, végső esetben fel is törhetnétek fiókom. Csak nehogy elemelje valaki közületek a tollamat. Ne firkáljatok vele. Tudod, mennyire nem szeretem, ha bántják.

Mózes, tulajdonképpen azért írok ilyen gyorsan, mert valahogy nagyon hasonlít nekem ez a sziget Mann Davos-ára. Hanem hangzana kicsit erőltetetten, nyugodtan nevezhetnénk varázsszigetnek is.

Előbb Júdának, aztán Rúthnak, majd Asának készültem írni.

És kicsit meggörnyedtem kínomban, amikor rádöbbentem, nem is tudok már kinek írni. Tudod, sem Esrómnak, sem Eliákimnak nem írhatok.

Talán még csak neked, Mózes. Amikor felírtam, így egyszerűen: Mózes, már sejtettem, sietek téged is megbántani, hogy a kör tényleg bezárulhasson. Most már nem visszakozhatom. Tehát ugrok.

Talán még csak neked, de nem mintha te is megláthatnád a hold sötét oldalát. Nem.

Mondom, inkább elszomorodtam így, egy pillanatra távolról nézve, vizsgálgatva életed, hátam a tengernek támasztva, mint valami hatalmas kék díványnak, elszomorodtam, hogy lassan már téged is csak az abszolút életforma érdekelhet. És mind csak az az egy-két apró komplexusból enyhe neuraszténiává nőtt nyugtalanság, viszketegség miatt.

Mózes, nem láttam Józsuét.

Józsuénak sem írhatok.

Nem írhatok Jonathánnak, Absolonnak és Johannának, Jezreélnek sem.

A kis hajón, ami behozott bennünket a szigetre, majdnem rosszul lettem.

Délelőtt esett az eső. Dél körül, amikor indult a hajó, hirtelen kisütött a nap.

Már a mólón kellemetlenül éreztem magam. A nap egy kicsit erősebben sütött, mint eső után gondolná az ember.

Szerettem volna gyorsan levetni az öltönyöm. Éjszaka indultam, és nem is tudom, miért, sötétszürke ruhámban találtam eljönni. Orvosom nem egyezik velem, őt csak a lepkék érdeklik, csak a lepkék, de én tudom, az öltöny… Szerettem volna gyorsan összedarabolni. Nagy utazótáskám is terhemre volt. Most is belepakoltam minden vackot. Egy rakás klisét, két feszületet, Bőregér francia mókusát, manikűr harapófogóját, egy nagy rakás zsebkendőt, alsónadrágot, egy köteg meghívót Izsák tárlatáról. Gyorsan beleengedtem a vízbe. Mint valami nehéz kő, süllyedt alá. Talán csak az alsónadrágomat sajnáltam. Igaz, az orvos is mondta, most már késő ennyire gondozni teknősbéka-vezetékem.

Két fehér ruhás asszony jött elébem.

Emlékeznek?!, fordultam illedelmesen hozzájuk, asszonyom, tetszik emlékezni?!, fordultam a fiatalabbikhoz, éppen ilyen út volt az is, kétoldalt hárssal!

Asszonyom, hárs! Hallja? Hárs!

Törhetnék egy ágat?

Elmosolyodtam, a sétány kereszteződésénél egy táblát vettem észre:

FÁKAT TÉPNI SZIGORÚAN TILOS

Mind hangosabban nevettem. Körém sereglettek a sziget lakói. Követtek a hársak alá.

Mind hangosabban nevettem.

Talán még Józsué is hallott.

Ölel: Ábrahám

 

 

Harmadik levél

„Egyedül, mert ilyen a győzelem.”

Mihalić

Kedves Ábrahám,

biztos megbocsátasz, hogy ilyen sokára válaszolok. Tudod, míg leveled hazaért, aztán míg valamelyik barátunk vagy talán éppen Asa újracímezte és utánam küldte vissza ide a szigetre…

Érdekes olvasni. Mintha onnan hazulról írták volna.

Aztán meg ingadoztam is. Úgy gondoltam, még korai lenne válaszolni.

Még nagy és forró a hirtelen magadra maradás élménye. Kár lenne ezt a szép, számunkra szokatlan szigetet megzavarni.

És láttalak is egyszer, éppen amikor azt az okker lepkét üldözted a kerek kőasztal körül. Láttalak. És biztos te is láthattad, tudhattad, hogy a bokor alól leső, vászonzsákba varrt, palatáblás alak: Józsué.

Józsuénk. Érdekes, mennyire nem ismerjük egymást.

Kedves Ábrahám, különös leveled.

Lukács festményeit, grandiózus történelmi ütközeteit juttatta eszembe.

Nem tudom, meséltem-e már Lukácsról, Jákob barátjáról.

Egyedül él omladozó házikójában. Valahogy Cosimához hasonlóan. Senkit sem enged magához. Kecsketejjel táplálkozik. Hatalmas elhanyagolt kertje van. A fákon rohadnak a gyümölcsök.

Egész nap fest.

Ideges, borzasztóan energikus gesztusai vannak, mint valami hadvezérnek.

Nagy, gyűrött, sárga csomagolópapiroson dolgozik.

Jákob mondja, szemétdombokról szedi őket.

Egyetlen motívum érdekli csak. Egész életében azzal viaskodik.

Egy nagy történelmi ütközetet készül megörökíteni.

Szobáiban már mázsaszám áll a papiros. De mindegyikre, Jákob egyszer leellenőrizte, csak Jákobot engedi néha közel, csak a csatatérnek választott völgykatlant körülvevő hegyek sötét fenyveseit maszatolta, kaparta fel. Az ütközet helye mindegyiken üres, valami piszkos felület.

Ne haragudj, kedves Ábrahám, de nekem mindig is Lukácsra hasonlítottál egy kicsit. Talán mert Lukácsnak is minden egyes papírja fölött látomásai voltak. Ott! Ott a!, kiabálja egész nap az üres szobákban.

No de hagyjuk.

Útközben meglátogattam Lótékat. Lassan már szép kis fészkük lesz: terasszal a tengerre.

És a munkahelye is csodálatos. Itt küldök neked egy kis színes filmkockát. Lót a gyerekekkel. Egy padon a tenger előtt. Sokkal érdekesebb így, mintha kidolgoznánk.

Mesélte a vadmacskásdid. Hogy elsírtad magad, amikor az a kis japán lányka megment a fasiszta muzsikussal.

Előző nap sürgönyöztél Ognak, hogy felakasztod magad, ha nem küld egy kicsit komolyabb összeget.

Az utolsó pillanatban szaladtál fel a bárból.

Miért rezegnek így az ujjaid, kérdezte a kis japán.

A tőke megtörte testem, próbáltad nevetve lefordítani neki.

És a kocsijuk orrára ugrottál. Öklöddel verni kezdted az üveget. A lány meg belülről. Az öreg gázt adott, szédületes gyorsasággal forgott egész hajnalig. Az utcamosók fecskendőztek le a kocsiról. Már megtelt a tér.

Ábrahám, ha valakiről szólni, beszélgetnünk kellene, az, tudod, Ursula.

Mindig tudtam, két, nem is kettő, három, négy szék közé fogsz ülni.

El kellett volna utaznod hozzá.

Fönt az erdőkben találtak rá. A fenyőtűkkel terített földön feküdt.

Megegyeztetek, hogy a sziget kis, elhagyott templomában fogtok esküdni. Két nagy, bőrruhás sofőr lesz csak jelen.

Most hallottam, állást is talált már neked. Földrajzot és testnevelést taníthattál volna az egyik faluban.

Kedves Ábrahám, a fenyőtűk lassan kiegyenesednek talpad alatt.

A tobozok fejeden kopognak.

Láttalak, amikor a malomkőre borultál.

A napokban azon kaptam magam, hogy a víznek hátat fordítva olvasok.

Ugyanaznap este éjfél körül öt halász érkezett a szigetre, köztük egy nő is, s gyönyörű vörös rákokat mutattak.

Velük mentem.

Egy szót se hallattunk egész éjszaka. Az árbochoz lapulva, dideregve lestem, hogyan szedik a fekete vízből a csillogó ezüst halakat. Egyik hozzám ütődött. Megrezzentem. Hajnalodott.

Közéjük fogadtak.

Az a nő: szép.

Tegnap egy százéves polipot szúrtunk szigonyra. Hatalmas volt. Megettük salátaként.

Ölel (pikkelyes karjaival):

Mózes

 

Negyedik levél

Lót!

Meglátogattak a gyerekek. Ábrahám, Mózes, Józsué.

Jó volt újból a gyerekekkel lenni.

De Lót, valami történhetett velük. Lót! Valami borzalmas dolog történhetett velük.

Teljesen üres, hidegek a szemük.

És látomásaik vannak.

Apró gyermekkori élményeiket mesélgetik. Magyarázzák, egy-egy pillanatra erősebb volt körülöttük a fény.

Azután meg ezzel a kerek kőasztallal kergültek meg.

És sírnak!

Mint valami szent tehenek, andalogtak szanaszét, körbe-körbe a szigeten. Sosem tudtam összeszedni őket. Pedig éjszakára senkinek sem szabad a szigeten maradni. Nincsen rendőrség. Tudod, hogy ne romboljuk le a külföldi turisták paradicsom-illúzióját.

Így van ez, öreg Lót.

A gyerekek mintha összeroppantak volna.

Végül sikerült rábeszélnem az igazgatót, hogy itt aludhassanak a zenészekkel. A padlón, a hangszerek között.

Mózes kint aludt az egyik régi zongorában. Összehasogatták hátát a húrok.

Nem tudom, meséltem-e már, hogy itt minden két-három évben új zongorát kell vásárolniok. A sós levegő tönkreteszi a hangszereket. Új zongoránk van. De ezt is havonta hangoltatnunk kell.

Bemutattam őket sorban az igazgatónak.

Józsué minden bevezető nélkül Böhme-idézetet szegezett neki: A csillagok erői a természet. – Minden ebben a világban a csillagokból ered. Ezt bebizonyítom neked, hacsak nem vagy fatuskó, s van egy kis eszed.

Szerdán szabadnapom lesz. Több mint valószínű, átugrok hozzád.

Őszre Németországba megyek. Kétéves szerződésem van.

Tennünk kellene valamit a gyerekekért.

Sajnálom Mózest, Ábrahámot és nagyon-nagyon sajnálom Józsuét.

 

Csókol: Sol