Látszott rajta, hogy nem őslakóMár majdnem keresztben feküdt. A lepedők kicsit piszkosan, nem is piszkosan, sötétfehéren csavarodtak a vállára, az egyik lábára, lelógtak a padlóra. Öreg görög. Lábujjait próbálta az egyik csipkés szegély lyukaiba aggatni. Eszébe jutott, hogy a csipkés rész rendszerint fejtől szokott lenni, és abbahagyta. Kilenc óra negyvenöt volt. Elfelejtette levetni az óráját. Ezt az órát valahogy szerette. Zsebórát szándékozott venni, de amikor ráakadt erre a szögletesre, inkább ezt választotta. Éjszakára mindig letette. Nem attól félt, hogy hozzáüti az ágy széléhez, inkább attól, hogy beléhatol a por. Úgy gondolta, az ágyak porosak. Egyetemista korában eléggé piszkosak voltak az ágyai, és ez valahogy belerögződött. Viszont egy idő óta félt is lekapcsolni az órát. Csakugyan félni kezdett, hogy egy dinárnyi fekete lyuk van a kezén, alatta. Nem emlékezett, mikor, honnan szedte ezt fel. Biztosan valami szürrealista ötlete lehetett. Biztosan. Felesége hétre munkába ment. Volt úgy, hogy ő is fölébredt és lekísérte a partra, az autóbuszállomásig. A sofőr mindig üdvözli őket, felemeli a kezét. Lánya, a sofőr lánya, egy ideig a feleségével dolgozott. De váratlanul, egyik napról a másikra, lesoványodott. Szeme körül mind átlátszott az a sok-sok kusza ér. Kettő-három egészen megfeszült, szinte kinyújtották a szemét. És szemgolyója is eresebb lett. Nem vörös, nem. A fehérje inkább kitisztult, kék lett. A hajszálerek meg egészen sötétvörösek. Mint valami szép állatszem. Különben is szinte átlátszó lett a bőre. Pedig érdekes, szeplői is akkor jelentek meg. Habár még azok alatt is tisztán látszott az erek kék rajza. Akkor vette észre, hogy a soványodással és a lázzal tényleg valami különös szépség is jár: áttetszővé válik az ember. Egy évre rá meghalt. Vagy elutazott? Nem is kérdezte. Hajnalban legszebb a tenger. Máskor félni lehet tőle. Igaz, a hegyektől, szántóföldektől is lehet félni. És nemcsak olyankor, amikor eltéved az ember, vagy nincs hova mennie, hanem éppen olyankor, amikor tudja, hogy mondjuk egy szobába fog belépni és a szobában egyáltalán nem lesz sötét, de világos sem lesz, és a szobában majd emberek lesznek, egyszerűen emberek, élő, olyannyira élő, hús-vér emberek, kékespiros emberek, akiknek a kezei alig észrevehetően deformálódtak valamitől, a munkától vagy a semmittevéstől, és az ablaküvegen keresztül látni fogja a földeket vagy a hegyeket, éppen olyankor. Elbámészkodott. A sirályok mintha a halakkal háltak volna, olyan tiszták, boldogok. Később megfogja őket a hajófüst. Meg aztán később már félelmetesen rikácsolnak. Körülbotorkálta a félszigetet. A halászok azt hitték: turista. Látszott rajta, hogy nem őslakó. Legjobb esetben olyan emigránsfélének tűnhetett. Igaz, ahhoz még fiatal volt. Hiszen ilyen fiatalon még nem szoktak veszíteni az emberek. Főleg nem olyan nagy dolgokat, olyan nagy dolgokban. Felesége észrevette, hogy mind tovább ácsorog a tükör előtt. Megpróbált kicsit hanyagabbul, egyszerűbben, természetesebben öltözködni. De amikor közelebb hajolt, észrevette, hogy egy-két izom kinyúlt, elgyöngült az arcán, észrevette, hogy leesett az álla, arca nagyobb, hosszabb lett. Többször meglepődött, hogy más az arckifejezése, mint éppen gondolta, érezte. Utoljára még egy kagylót hozott hamutálcának. Ez már a negyedik. Lópatára emlékeztetett, úgy megfordítva. Mondta is. Mesélte, szerette hallgatni, ahogy reszelik a szarut, meg ahogy a tüzes patkó megégeti. Megijesztette, hogy idővel mennyire kitisztul egy-egy gyerekkori motívum. Például azok az eperfarönkök, amiket a nagy tél idején kellett minden hajnalban fűrészelniük bátyjával. Apjuk börtönben volt, fenn a hegyekben, ahol kígyók is voltak. Olyan utakat építettek, amelyeken most szédülnek az utasok. Kanyonfalakra véstek párkányt. De azt szerették csinálni, mert sok volt a falban a tojás. Zsákvarró tűkkel ütöttek rajtuk lyukat. Vince bácsi leesett, de esés közben még kihörpintette a kis, zöld, szeplős tojást. Mintha a madarak nem haragudtak volna rájuk. Még a sasok sem. És otthon, amíg az apjuk oda volt, neki és bátyjának kellett fűrészelni a télirevalót. Hatalmas keresztvágó fűrésszel. Avas szalonnával dörzsölték a nagy fogakat. Rossz reszelővel próbálták élesíteni őket. Valami tető alatt. Húguk nem is ismerte az apjukat. Bársonyruháik voltak. Édesanyjuknak még a házkutatás előtt sikerült eldugnia egy vég óarany bársonyt. Tél volt, de a fészer alja poros volt. A bátyja mindig oda vizelt, aztán csizmájával port húzott rá. A bátyja rossz volt. Ha összeveszett az anyjával, napokig nem jött haza. Egyszer ellopott egy díszkötésű lexikont meg egy széles karimájú női kalapot. Nyáron nem volt hajlandó kopaszra nyiratkozni. Nagyszüleiknek ki kellett kötniük az egyik fához, és úgy nyírták nullásra, létrás-nullásra. Olyankor, ha lekísérte feleségét, csak dél körül ért vissza. Összerakta az ágyat. Megborotválkozott. Akkortájt már szép tiszta volt a bőre. Hófehér, kétoldalt dinárnyi pirossal. Amióta fenn az óvárosban felfedezte azt a kis öreg francia borbélyt, ritkán borotválkozott odahaza. Ha sok pénze lenne, mesélte, éjjel-nappal borotváltatná magát. Szebb dolgot nem is tudna elképzelni, kívánni. Végül még megnyúzatod magad, mondta a felesége. Egy rakás papirost, sárga kéziratpapirost (citromsárga, bagolyvíznyomású papirosra írt, ott találta az egyik kis papírkereskedésben és mind felvásárolta, volt már egy kis patinájuk is, a háború előttről maradhattak), könyvet rakott az íróasztalra. Mintha dolgozott volna. Pedig még azon a Marcuse-könyvön sem rágta át magát. (A fordítójától kapta, még mielőtt árulni kezdték volna. Attól a kis, mérges, mirigy-emberkétől, attól a határtalanul ingerlékeny lelkű muszlimán emberkétől, aki mindig svédül szavalt neki az utcán, hogy megálltak az emberek. És különben is, őt még mindig izgatta a Freud-ügy. A könyv külalakja is tetszett neki). Megvizsgálta felesége párnáját. Tisztább volt, mint az övé. Habár ő néha meg is fordította. Nem szeretett fejet mosni, mert mind jobban hullott a haja. Félt, hogy egyszer ő is olyan mesterkedésekhez folyamodik majd, mint a kopaszodó emberek általában. Szeretett volna felkelni, de mintha valaki ráült volna a mellére. A mennyezet kukacait vizsgálta már vagy két-három órája. Megint három piros. Az egyik már napok óta nem mozdul az égő mellől. Szabályos spirálba tekerődzött, szépen. A másik kettő még a sarkoknál tartott. Nem tudta biztosan, a fény felé igyekeznek-e. Tegnap valami dobozzal összenyomott egyet. Úgy ropogott, mintha üvegből lett volna. Teljes erejéből meg kellett nyomnia. Érezte a doboz puha papírfalán keresztül, mutatóujja alatt, ahogy előbb megrándult, próbált összehúzódzkodni, aztán hirtelen megkeményedett, megüvegesedett. Végül éppen csak megroppant. Bepiszkította a falat. A dobozt az ágy alá rúgta. Aztán bemászott érte. Felesége biztosan azt hinné, véletlenül esett oda, szoknyájába törölné és az íróasztal sarkára tenné. Nadrágja zsebébe dugta. Még most is ott volt. Nem is emlékezett, mi lehetett benne, az övé vagy a feleségéé volt-e. Hirtelen észrevette, milyen fülledt a szoba levegője. Felkelt, kinyitotta a terasz durva, fehérre festett zsalugáteres ajtaját. A zsalugátereket nem lehetett használni, bedagadtak. Az egyik kitört. Hogy törhetett ki? – kérdezte valamelyikük. Elképzelhetetlen, mondta másikuk. Biztos valaki erővel próbálta felhúzni. A nap miatt? Igen, a nap miatt, minden bizonnyal. Vagy a legyek, szúnyogok miatt. Igen. Pedig jobbak és erősebbek, mint a redőnyök. Igen. Vagy talán túl erősek is? Persze. No de a parton, ahol még a hullámok is verik? A hullámok. A hullámok. Meg a sirályok. Igen. De én jobban szeretem azokat, amelyek zöldre vannak festve. Főleg ha egy kicsit kifakulnak. Meg ha már pörög róluk a festék. De látom, most mindenki fehérre festi. Az egész város. Ez stramm, hogy a városban mindenki egyformára festi a zsalugátereket. Stramm. Főleg ha hajóval jössz. A kikötőből. Ha mind le van engedve. Ha hajóval jössz és az egész város zsalugátere le van engedve. Az egész városé. Ivott egy pohár vörösbort. Minden másnap, néha minden héten töltötték kétliteres balonjukat. Rágyújtott. Habár még mindig fájt a nyelve. Minden este már-már nikotinmérgezéssel fekszik. Feleségével együtt őrült tempóban dohányoztak. Ez nem lesz jó, mondta valamelyikük. Nem, nem lesz jó. Habár én lényegében még mindig amatőrnek tartom magam. Az nem tesz semmit. Az is maradsz. Persze attól függetlenül, rendszeresen elszívhatsz ötvenet. El? El. Hm. Akkor inkább mégiscsak csak pipázni fogok. De néha nincsen türelmem bajlódni vele. Akkor talán a szivar? Tényleg. Csakhogy a mi szivarjaink szétválnak, állandóan héjazni kell őket. És az idegesít. Van valami mérges utóízük is. Valami nehéz, ami megüli a gyomrod. Majdcsak lesz valahogy. Igen. Lesöpörte a morzsát az asztalról. Kidobott egy konzervdobozt. Csörögve gurult le a sziklákon. A házigazda külön-külön mindegyikért lemegy. Nagy zsebes, kék nadrágjából konzervkulcsot keres elő és lassan, vigyázva körbevágja őket. Kimossa, és a padlásra rakja. Még háború előttiek is vannak. Kis, fehér pástétomosdobozok. A házigazda tíz hónapot van a tengeren, kettőt otthon. Valamikor a szigeten lakott. Földje volt. Visszadőlt az ágyba. Felesége párnája alól elővett egy puhakötésű könyvet. Megpróbálta rekonstruálni a történetet, de sehogyan sem tudta megállapítani, melyik résznél is aludhatott el. De érezte, valami kivált, új, tökéletesebb formát kapott és a misztikája is mélyült. Biztos a tökéletességétől. A kis francia borbély egy napon kiabálni kezdett munka közben, hogy be fogja piszkítani vérrel a köpenyét. Meg hogy minden az időjárástól függ. Házigazdája valamit rejtegetett a konzervdobozokban. Már-már érezte, meghajol a mennyezet. Gyanítani kezdte, a kukacok is azért tartanak mind a mennyezetre. És ott hirtelen spirálba tekerődznek. Megüvegesednek. Nem merte kivenni zsebéből a dobozt. Visszadugta a könyvet. Átfordult. Tört egy darab sajtot. Mindkettőjük családja ősi sajtos volt. Milyen csodálatos, romlott, erős, kukacos sajtokat tudott szerezni az apja. Utána az egész család majd belefúlt a vízbe. Felpukkadtak. A sajtot talán addig lehet enni, míg bele nem pusztul az ember. A sajtot meg a vadhúst. Ismét felkelt. Sokáig kereste, vakon a papucsát. Aztán kilépett belőle. Az egyiknek kikopott a bélése. A szivacs még nem sérült meg benne, csak elpiszkolódott. Tornázott. Majd a tükör elé állt. Az újságok közt turkált. Lesöpörte az egész szemetet. Volt egy egér. Felesége tán nem is tudta. A padlásról fúrt le. Az egereket sosem bocsátotta meg a tengerpartiaknak, a hajósoknak. Noénak. Eleinte nem is akart végezni vele. Amikor először megpillantotta az asztala alatt, közvetlenül a papucsánál, nagyon tetszett neki. Tiszta volt, szinte nemes. Másodszor is szimpatikusnak tűnt. A díványon, az egyik színes magazinon kocorászott. Ahogy megreccsent a szék támlája, felugrott a dívány szélén ülő nagy alvóbaba cipőjére, és eltűnt a kék, fodros selyemruha alatt. Felvette a babát, és alánézett. Ott kaparászott, kaucsukhasát csikorgatva körmeivel, belegabalyodva a selyembe. Visszatette a helyére. Később viszont, amikor mind szemtelenebb lett (megrágta a sajtot), sehogyan sem sikerült likvidálnia. Később már félni kezdett tőle. Könyveit kezdte dobálni utána. Nem mert szólni feleségének, hogy egész délelőtt terrorizálja az egér. Újból tornázott. Most lábgyakorlatokat végzett. Nyakkendői között turkált. Az egyik szélesebbel próbált valami újfajta csomót kivitelezni. Végül egy pöttyös, fekete sálat kötött meztelen nyakára. Fütyörészett. Kidobott egy kavicsot az asztalról. Hallgatta, hogy pattog. Szeretett volna még valamit kidobni. A szomszédban bekapcsolták a rádiót. Szenvedni kezdett a zene hosszú nélkülözése miatt. Érdekes, ha sokáig nem nézett képeket, nem járt tárlaton, a szemei is szinte kirepedeztek: faktúraszomjuk volt. Az asztalhoz ült. Teljesen maga alá húzta lábait. Körmeit piszkálta egy iratkapoccsal. Teljesen kiegyenesítette. Eltörte. Eldobta. Írni kezdett. Kicsit nyugtalan vagyok. Hogy miért, azt éppen nem is tudnám megmondani. Azt hiszem, nem is lényeges. De ha ezután mindig így lesz, pedig félek: igen, nehezen fogom elviselni. Érdekes dolog ez. Valami fizikai, pszichikai erő tőlem függetlenül kezdett egzisztálni. Tőlem független irányba fordult. Semmi közöm hozzá. Éppen csak várhatom, hogy elmúljon hullámszerűsége, vagy hogy megint jelentkezzen. Minden újabb alkalommal erősebben, függetlenebbül. És főleg az, hogy mind függetlenebbül. Nagyobb élményem talán még nem is volt. Olyan ez, mint amikor az ember álmában szakadék szélén jár és nincs ereje eltávolodni. Ma is, ahogy felébredtem, majdnem keresztben feküdtem. Írni kellene, az talán segítene. Van is egypár mondatom. Lábujjait próbálta az egyik csipkés szegély lyukaiba aggatni. Vékony nőies ujjai voltak. Szerette a lábfejét. Az volt talán legtökéletesebb testrésze. Nem is baj, hogy egy kicsit keskeny. De később csakugyan félni kezdett, hogy egy dinárnyi fekete lyuk van a talpán. Nem is tudta pontosan melyiken, mióta. De tisztán érezte. Csak nem tudta megállapítani, pontosan melyiken. Nem emlékezett, honnan a fenéből szedte ezt, mikor. Felesége párnája tisztább volt, mint az övé. Habár ő néha meg is fordította. Nem szeretett fejet mosni, mind jobban hullott a haja, úgy érezte, tarkóján is egy fekete lyuk van, és félt, hogy neki is valami mesterkedéshez, csaláshoz kell folyamodnia, mint a kopaszodó embereknek általában. Körülbotorkálta a félszigetet. A halászok azt hitték, turista. Látszott rajta, hogy nem őslakó. Igen, látszott rajta, hogy nem őslakó. Legjobb esetben olyan emigránsfélének tűnhetett. Igaz, ahhoz meg még fiatal volt, hiszen ilyen fiatalon még nem szoktak veszíteni az emberek. Főleg nem olyan nagy dolgokat, olyan nagy dolgokban. Azt hitték, szereti a tengert. Zavarta, hogy amatőrnek nézik. Pedig az lehetett. Mert hát különben miért is jött volna éppen ide. Talán csak nem azért, mert szeret soká az üresbe nézni? Hogy hatalmassá növessze magában, ha már mást nem csinálhat, vagy nem tud csinálni? Hogy egész életében ezt az űrt növessze, ha komoly szorgalommal is? Vagy egyszerűen azért jött, mert itt dolgozik a felesége? Persze, hiszen már nem is emlékszik, mikor nézték együtt a vizet. Egyszer a múlt héten még nézték a csillagokat, de a vízről már teljesen megfeledkeztek. Különben is, feleségét már-már őslakónak tekintik. A kis borbély nem szereti a konzervet. Allergiás a cinezett pléhre. A házigazdája szakállas. Majd, mondjuk: konzervnyitóval vágják el a kis borbély nyakát. Az egyik kukac leesett. Hangosan koppant a parketten. Ivott egy pohár vörösbort. Már alja volt. Nem is itta ki az egészet. Mit fognak ma enni? Kiállt a teraszra. A cementgyárnál éppen befordult a felesége. Mikor fejezik már be ezt az utat? Feleségének rossz az egyik bokája. Integettek egymásnak. Visszament a szobába. Ráhasalt az ágyra. Felesége is mellé hasalt. Lignjét hozott, sütni. Sokáig csókolgatta az arcát. Majdnem keresztben feküdtem, amikor felébredtem. Próbáltam a csipke szemeibe akasztani az ujjaimat. Mint valami öreg görög. A kukacok? Az előbb egy leesett. Majdnem megijedtem. Akkorát koppant. Mintha üvegből lennének. Mit csinálunk, ha egyszer az ágyra esik valamelyik? Nem tudom. Az öreg megint lement a konzervdobozért. Pedig most egészen legurult. Egészen? Hallottam. Érdekes. Lassan elfogy a papirosom. Hozhatnál valami régi számlakönyvet. Csak ne átlátszó lapút. Jó. Lesz elég cigarettánk? Majd később leugrok. Ma még úgysem voltam kint. Borotválkoztál? Igen. Te, ma is láttam azt a kis siskás szamarat. Kettőkor mindig kijön az útra. Meg kellene kérdezni, hogy eladják-e. Tényleg megvennéd nekem? Jó vicc. Ha jövőre sikerül átköltöznünk a szigetre, ott istállónk is lesz. Hiszen neked úgyis van időd gondozni. Van. És nem is unatkoznál délelőttönként. Tényleg. Majd sütök lignét. Jó. Felkelt. Levetkőzött. Sötétzöld alsóingben volt. Felkötötte a haját. Szép, hosszú, telt karjai voltak. Fiatalkorában evezett. Biztos azért fejlődtek ki ilyen szépen a végtagjai. Csak arra nem emlékszik, mikor kezdett el hízni. Mindig kis, sovány lánynak tudta. Egy napon magas, telt asszony lett belőle. Szép volt a felesége. Ő is felkelt. Odament hozzá a tükörhöz, és megcsókolta a hátát. Sokáig nézték egymást a tükörben. Aztán újból az ágyra huppant. Te, tulajdonképpen ezek a mi mézesheteink, nem? De. Majdnem levágattam a hajam. Elfogyott a bor. Majd azt is kell hoznom, ha cigarettáért megyek. Ne felejtsd el kimosni az üveget. Ugye, fügét elfelejtettél hozni? Már nem kaptam. Hozz, légy szíves, egy hamutálcát. A fene egye meg, úgy látszik még mindig kevés van. Felesége összerakta a könyveket. Kicsit meghajolva, félretartott fejjel járkált a szobában. Csak ha szívott a cigarettából, akkor állt meg és fordult feléje. Szép hosszú ujjai voltak. Szerette nézni, ahogyan cigarettázik. Írtál valamit? Írtam. Jó. Kevés. Miért nem jársz az utóbbi hetekben sétálni? Kicsit felfrissülnél. Több erőd lenne az asztalnál ülni. Nem szeretem, ha bámulnak az emberek. Látszik rajtam, hogy nem vagyok őslakó. Őslakó? Ezt meg honnan a nyavalyából szedted. Őslakó. A fenéből. Tényleg a fenéből. Honnan is szedhettem volna? Dobd csak ide a gyufát. Tessék. Látszik rajtad, hogy nem vagy őslakó. Nem, csak valami hasonlót próbáltam írni, mondta mosolyogva, meg hogy egy fekete lyuk van a kezemen, az órám alatt. Fekete lyuk? Igen, meg a talpamon, meg a tarkómon. Nevetve birkóztak. Meg mit még? Meg azt, hogy keresztben feküdtem az ágyon. Keresztben? Keresztben. Hát akkor te dolgoztál. Persze. Csak soká keltem ki az ágyból. Mintha valaki ráült volna a mellemre. Te, tényleg megvennéd azt a kis szamarat nekem? Tényleg. Ha legközelebb írsz a szigetre, írd meg, hogy istálló is kell. Jó. Ébresztőórának is jók a szamarak. Igen. Csak jóval kevesebb illúzióval kecsegtetnek, mint a kakasok. Akkor majd legalább nyugodtan elmehetek a munkára. Lesz, aki felébreszt. Igen. És főleg jóval kevesebb illúzióval. Ja, meg azt is írtam, hogy hajnalban legszebb a tenger. Hogy hajnalban legszebb a tenger? Igen. Tényleg, miért nem írsz a tengerről, a hajnali tengerről hosszan? Nem gondolod, hogy abból profitálni lehetne? Hiszen, ha jól tudom, a magyar irodalomban még nincsen igazán jelen a tenger. Nem tudom. Nézd meg. Még az öreg dubrovniki emigránsok is csak impresszionista betéteket csináltak. Jó, majd megpróbálom. Ezután minden hajnalban lekísérlek az autóbuszhoz. Már többször akartam kérdezni, mi is lett annak a sofőrnek a lányával? Meghalt. Szép volt, mint egy Michaux-vers. Vigyázz, felborítod a hamutálcát. Valami hatalmas hamutálcát kellene szereznünk. Olyan két-három litereset. Különben már lassan olyan lesz a szobánk, akár a tengerfenék, tele kagylóval. Majd elemelek egyet a vállalatból. Csak ne azt a zöld pléhet. Attól borzadok. Jó. Tudod, kezdtem én már írni valami hasonlót. Arról a típusról, akiről mégiscsak lerí, hogy nem őslakó. És ez teljesen okkupálja. Nem is nézi a tengert, nehogy azt találják hinni, hogy amatőr. Úgy érzi, ez a missziója. Tengernél lenni. Később lett volna egy-két praktikus ajánlata is. Például, hogy vízisöprűket alkalmazzanak a partok mentén. Csak összekevertem magammal és abbahagytam. Felkelt. A tükör előtt megigazította a haját. Megkívántam az öreg Hemet: Üdvözlégy, semmi, semmivel teljes, semmi sincs teveled! Innék egy pohár bort. Szörnyen innék egy pohár bort. Én is. Én is szörnyen innék egy pohár bort. Szörnyen innék egy pohár bort. Én is. Én is szörnyen innék egy pohár bort. Te, végül teljesen megfeketednek a fogaink. És akkor majd elhiszik, hogy őslakó vagy. Már szaladok is. Várj, hogy kimossam. Ugye, a piros kockásat vegyem fel? Mindegy. Felesége kiment a csaphoz. Hallotta az első vízsugár ütését. Megint a tükörhöz ment. Eligazította tarkóján a haját. Itt van, csavard be valami újságba. Nem fontos. Addig majd megsütöm a lignjét. Siess. Lent a parton kiült a kocsma teraszára, csak késő éjszaka botorkált haza. Egy kicsit tovább találtam elnézni a vizet, mondta, ahogy benyitott. De a felesége már aludt. Csak most látta igazán, milyen szép hosszú a lába, a karja. Öntött egy pohár bort. Levette ingét, kipakolta zsebéből a cigarettát. Azt a dobozt még mindig otthagyta. Az égő melletti kukac kinyújtózkodott, de a világosságra ismét spirálba csavarodott. Hallani lehetett üveggyűrűi csikorgását. Most tudta csak meg, hogy szereti ezeket a kukacokat. Ezeket az üvegkukacokat. Nem tudta, miért is nyomta össze azt az egyet. Igaz, különben sosem tudta volna meg, hogy üvegből vannak, hogy üvegkukacok. De valóban, mit fognak csinálni, ha ágyukra pottyan véletlenül valamelyik? Egy kicsit tovább találtam nézni a vizet, mondta megint felesége felé fordulva. Aludt. Arcát a kis kemény párnára nyomta. Haja teljesen eltakarta fejét. Karjait egyformán feje fölé emelte, akár egy kancsó. Háta szeplős volt. Felkelt, az ágyhoz ment, és mutatóujjával megérintette, benyomta a vállát. Egészen puha volt. Megsimogatta a karját. Forró volt. Öntött egy pohár bort, és a pohárral a kezében visszaült az asztalra. Megint becsempészte magát egy szúnyog. Rengeteg volt a szúnyog. Az úttal levágtak egy-két tengercsücsköt és ezek máris fertőkké változtak. Éjszakánként bűzzel árasztották el a környéket. Pedig napközben olyan erős a fenyőillat. A fenyőről is kapta a környék a nevét. Két-három öreg fenyves is volt a közelben. Szeretett arra sétálni. Talán jobban, mint a parton. A sivár vörös föld, egy-egy birka vagy szamár, a nyűtt öreg fák csoportja mindig bibliai hangulattal töltötték el. Arra benn a turista is több volt. Szeretett a turisták közelében. Mindenki láthatta, ő nem turista. Színes sátraikat vizsgálta, kocsijaikba lesett. Az elhagyatott, magános útmenti gyümölcsfákra kapaszkodott. Egyszer látott egy bokrot. Semmi más nem volt a láthatáron. Csak egészen hátul, talán még a horizonton is kívül, a fehér mészkőhegyek. Mintha havasak lettek volna a csúcsaik. Közvetlenül a bokor tövében egy birka legelészett. Mintha a glédicsbe akadt volna a szarva. Felette olyan nagy volt a kékség. Mintha ott mélyebb, magasabb lett volna a világ. Amikor hazaért, azt mondta feleségének: Olyan bibliai volt ma minden! És az egyik gyerekkori barátjáról mesélt. Évekig, csak úgy, akkor engedték ki, ha a birkájukat is magával vitte. Még a városban is a birkával csellengett mindig. Megkopott a szőre, és később már csakugyan úgy festett, mint egy kutya. Mindenki ismerte, szerette a városban. Olyan szelíd jószág volt, hogy labdázásnál oda lehetett állítani kapufélfának. Emlékezett, egyszer lopni mentek, s amikor megzavarta őket a csősz, inkább a zsákmányt hagyták ott, de a birkát a nyakukba vették. Nagyon sokáig élt. Már felnőttek, amikor meghalt. Többen meg is siratták. Egy nyáron tanyára adták a szülei, birkát őrizni. A szikes föld, a delelés, a kánikula, a birkatej. Megszökött. De később olyan erős nosztalgiája lett. Rágyújtott. A teli hamutálcákat kiborította az egyik újságra. Összegyűrte és letette a sarokba. Az előtte levő kagyló cementes volt. El nem tudta képzelni, mitől lett cementes a kagyló. Próbálta lekaparni a gyufaszálakkal. De sohasem jutott el a gyöngyházhoz. Amikor utoljára fürödtek (tényleg, milyen régen fürödtek már) felesége beúszott az egyik homokszedőre, és lebukott a vödörrel. Összerakta a könyveit. Hajnalodott. Öntött egy pohár bort. Felesége mocorogni kezdett. A hátára fordult. Mintha bedagadt volna a szeme. Még sosem látta ilyen szépnek. Most egy kis rést nyitott az egyik szemén. De abban a pillanatban már mosolygott is. Az este, az éjszaka egy kicsit tovább találtam nézni a vizet, el találtam nézni, mondta gyorsan, forró testéhez lapulva. Mosolygott, és szégyenlősen a párna mögé bújva megdörzsölte a szemét. De hiszen te nem is vacsoráztál. Nem. Egy kicsit tovább találtam nézni a vizet, mondta. Felesége hangosan felkacagott, mintha megcsiklandozták volna. Zaista vam kažem, onaj koga ne opi ova voda, nikad neće ugledati raj, mondta nevetve, ásítozva. Kérsz egy pohár bort? Előbb cigarettát. Adj egy hamutálcát is. Nézd csak, honnan a fenéből lett cementes ez a kagyló? Mi a fenének a gyöngyházon cement? Nevettek. Felkelt, eloltotta a villanyt. Nézd, a kukacok nem mozdultak. Talán már nem is élnek. De, az éjszaka, ahogy hazajöttem, ez kinyújtózott. Szinte hallani lehetett üveggyűrűi csikorgását. Nem is meséltem még neked, hogy ezek üvegkukacok. De valóban, mit fogunk csinálni, ha ágyunkra pottyan valamelyik? Nem tudom. Addigra majd csak kiagyalunk valamit. Kérek bort. Tessék. Milyen finom hideg. Öltözz gyorsan. Leszaladunk a partra. Megfürdünk! Jó? Stramm. Nem is kell dressz, ugye? Nem. Majd lent reggelizünk. Jó? Viszek egy darab sajtot. Meg a ballont. Stramm. Hozd az egész sajtot. Már kész is vagyok. Csak oltsd el a villanyt. Nyisd ki a teraszajtót. Gyerünk. A sajtot meg a ballont egy hálóba tette. Meg valami képes hetilapot. Bő szürke trikó (kilátszott a nyakában lógó kis aranykereszt: apjától kapta még hároméves korában), rövid kopott bőrnadrág, meg papucs volt rajta. Gyerünk. Az ajtót nem fontos bezárni. Úgyis jövök vissza. Ma dolgozni akarok. Profitálni, ahogy te mondtad. Mondjuk, naponta tíz flekk tenger, az már egészen komoly teljesítmény lenne. Nem? A fene egye meg, úgy látszik, már te is belátsz a mesterség kulisszái mögé. Vénáján a kisujjad. Ez nem jó. Zavar egy kicsit. Nem is kicsit. Nagyon. Nevettek. Becsapták maguk mögött a nehéz faajtót. Az első emeletig még tollászkodtak. Meghúzta a nadrág szíját. Végső ideje lenne már belenőni ebbe a nadrágba, gondolta. Gyerekkorát egy bőre szabott bársonynadrág rontotta el. Mindig csak a bátyjáról vett méretet a szabó. Megfogták egymás kezét. Felesége csak a kis keleti préselt bőrtáskáját vitte. Haját vállára engedte, orosz nyakú, óarany-fekete trikójának japán ujja volt. A válla is kilátszott. Két-három nagy szeplő volt a vállán. Hozzáhajolt. Felesége csodálkozva, nevetve nézte, mit akar. Állával megnyomta, megsimogatta a vállát. Megcsókolta. Nevetve szaladtak a kövekkel, kaviccsal beszórt úton. Macskák ugráltak félre. Sok szép fekete macska volt a környéken. Délben, ahogy itt befordultál, mérgesen kérdeztem: mikor fejezik már be ezt az utat? Ja, és azt is írtam, hogy: a feleségemnek rossz az egyik bokája. Emlékszel, sokáig nem vettem észre. Azt hittem, csak stílus kérdése, hogy egy kicsit dőlve jársz. Süsü. Nevettek. Tényleg, hogy van a bokád? Hogy aludt az én egyetlen kis bokám? Köszönöm. Kitűnően, mert úgy látszik, az éjszaka nem volt kit rugdosnom. Látod, vigyázok én a te kis (nagy) bokádra. Látom. Hogyne látnám. Egy kicsit tovább találtam nézni a vizet. Meg, tudod, a kisipar reneszánsza is mennyire lefoglal. Az este volt rák is meg kagyló is. Meg bárány is. Cigarettánk van? Van elég. Kérek. Tessék. Megálltak. Szembefordultak egymással, összeborultak, hogy eltakarják a gyufa lángját. Nagyot sóhajtva szívták az első füstöt. Aztán idegesebben, gyorsabban. Egyszer volt egy nagyjányom. Szép volt, mint az a Keserű Rizsben. Olyan mandulaszemű, barna. És az égvilágon semmit sem sejtett a mesterségről. Képzeld. (Vagy tudja a fene, hogy is lenne jobb? Se így, se úgy?) És nagyon szép volt vele. Olyan hűvös volt hozzáérni. Hűvös, mint amikor a pince hideg petrezselymes homokjába dugod a lábod, és kint ver a kánikula, a kánikula már mind felforgatta a gyíkokat, kígyókat, torkuk meg szinte ugrál. Hűvös volt. A szeme meg olyan szép volt, mint a feketekávé. Haha. Ne nevess ki mindig. Miért nevetsz ki mindig? Jó, hogy kinevetsz mindig. Haha. Emlékszel, egyszer ott fenn az albánoknál (Csicsinél, annál a melák Csicsinél) az egyik kariatida alatt azt mondtad, azért ver úgy a kis gyík szíve vagy torka, mert meglátott engem és nervus sympatisuca van? Hahaha. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szellemes gyerkőc vagyok. Hát te miért nevetsz ki mindig? Jó, hogy kinevetsz mindig. Nevettek. Felesége hosszú, meleg ujjai teljesen átfogták a kezét. Magához szorította. Egészen különös, hogy ilyen sok a macska. Ha egyszer majd tényleg sikerül profitáltatnom a tengert, akkor majd többet érdeklődsz a mesterség felől, jó? Megvesszük azt a tányérrózsaszürke kötött ruhát és kész. Meg ha nem profitál, akkor is. Mit bolondozol annyit? Különben meg már végképpen szeretném, ha nem lennél ilyen sovány. Akkor biztos nem is szédülnél. Többet bírnál ülni az asztalnál. S nemcsak az üvegkukacokkal bajlódnál. Te, én már aggódom, hogy ennyire érdekelnek téged ezek a kukacok. És miért nem mered végre eldobni ezt a dobozt, amivel agyonnyomtad? Valamelyik nap láttam azt a kukacot. Éppen csak egypár gyűrűje sorvadt el, fakult ki. Meg egy kicsit dőlve jár. Többször leesik. Az is meglehet, hogy mindig csak az esik le. Meglehet, az fog majd az ágyunkra is esni. Nem gondolod? Nem mondom, hogy agyon kellene nyomni, de legalább eldobnánk messzire. De az is meglehet, nem csak annak az egynek van sorvadt gyűrűje. Mit csinálnak majd télen a kukacaink? Jó lenne, ha elmennénk valahová a fenébe. Legalább békén hagynának téged. Meg engem is. Látod, már engem is foglalkoztatnak. Mi lesz, ha télire még több jön? Egész sok. Sok. És telehullik az ágyunk? Tudod, hogy az éjszaka valami rendszert fedeztem fel a járásukban? Egy szokatlan szögből, ahogy felgyújtottam az asztali lámpát is, megcsillant nyálas nyomuk hálózata a fehér mennyezeten. Kettő mindig a sarokban van, egy az úton, egy meg az égőnél spirálban. De mit gondolsz, mitől pottyannak le? Nem tudom. Azt nem tudom. Valami lehet a padláson. Süsü, a padláson nincs semmi, csak egypár konzervdoboz. Persze. De meglehet, van bennük valami. És szinte átlátszónak tűnt a mennyezet. Olyan szép volt, mint egy Šutej-lap. Az, amelyikből kiválik az a három labda. Holnap bemegyek megborotválkozni. A kis borbély tud a konzervdobozainkról. És képzeld, azt is írtam, hogy majd konzervnyitóval vágják el a nyakát. Süsü, akkor ki borotvál majd? Nekem jobban tetszene, ha csak azt írnád le, hogyan borotvál. Részletesen. Tényleg, miért nem vezetsz naplót? És úgy szerkesztenéd a könyvet, hogy öt flekk tenger, öt flekk borotválkozás. És akkor a sorrend valóban nem lenne lényeges. Végképpen le kellene szoknod a figuralitásról. Teljesen megfertőztek ezek a kis ügyetlen képzőművészek. Kétségtelen, a figuralitás ma már csak tehetetlenség. Ki is akart úgy írni, hogy a könyv előtt pár mondatban elmeséli a történetet? Mint a színdarabokban, megadni a szereplők leírását és kész. Leértek a partmenti aszfaltos útra. Nedves volt, mintha fellocsolták volna. Átkarolta feleségét. Szerette volna megkérni, erősen, még erősebben szorítsa a karját. A tenger nagy volt és valahogy hideg. Nem fáztak, de egy kicsit megborzadtak a víz friss, sós illatától. Friss volt, meg nehéz is. Egyik pillanatban mintha bűzlött volna. A nap éppen csak elszakadt a horizonttól. Kettő volt. Majd mind több. Az alig észrevehető hullámok beterítették vele az egész vizet. Homorú volt a víz. Később kipúposodott. Jobbra nem is látszott a sziget. Egy út van a szigeten. Pontosan a közepén. Kétoldalt fügefákkal. De nem lehet rajta odaérni. (A sziget sziklás, az út meg, érdekes, füves, nem valami nemes fű, de füves.) Sehova. Egyszerre egy lány jött vele szemben, és sosem ért oda. Pedig felült az egyik fügefára, és várt. Sokáig. Ki látott már egyszerű, egyenes labirintust? Olyan nincs is. Nincs. Teleszedte a zsebeit fügével. A homokszedők már kint dolgoztak. Először csak egy-kettőt láttak, de ahogy közeledtek feléjük, mind több lett belőlük. Szabályosan takarták egymást. Árbocaik, mint a keresztek. Tudod miért nem jöttem ki olyan sokáig a homokszedőktől? Nem. Azért, mert ahogy feljöttem a vödörrel, tele lettem lila foltokkal. És nem akartam, hogy úgy láss. Vacogtam. Mind rám rakták az üres homokzsákokat. És adtak cigarettát is. A cigarettától egy kicsit rendbe jöttem. Egyikük meg dörzsölni kezdett a durva, csillogó zsákkal. Még az arcomat is. Tele lett a szám homokkal. Féltem kiúszni hozzád. Nem mertem a vízre nézni. Jó, hogy integettél. Meg el is aludtam egy kicsit. Mind kiittam a ballont. Meg féltékeny is voltam egy kicsit. Süsü. Igen. Addig dörzsölt a zsákkal, míg nevetni nem kezdtem. Sebesre dörzsölt. Végül már ő is nevetett. Jobban, mint én. És a többiek is mind nevettek. Még a kapitány is nevetőgörcsöt kapott. Visszaejtett egy vödröt. Csak úgy rázkódott a hajó. Aztán a többiek is dörzsölni kezdtek. Még a kapitány is. A kormányos azt mondta, lila lány. Az én vödrömben aranyhomok volt. Menjünk még? Menjünk. Gyere, futunk. Gyere. Na! Sokáig szaladtak. A világítótoronynál, kint a nyelv végén megálltak. Felesége mind a két kezével belekapaszkodott. Otthon a folyó és a töltés között egy veteményest úgy hívnak, hogy Lehegő. Lehegő? Igen. Érdekes. Nagyon tetszik. Lehegő. Egyszer majd elmegyünk együtt. A Lehegőbe? Igen. Tudod, most már kivagdosták azokat a hatalmas nyárfákat a töltés két oldalán. Meg hát ki is öregedtek. Meg a villám is megtizedelte őket. Lehasogatta, elüszkösítette végtagjaikat. A nyárfa akkor szép, ha kicsi, vagy ha óriás. Ezek óriás nyárfák voltak. Azok, akik felmásztak rájuk, misztikus hősökké váltak előttünk. Olyan terebélyesek voltak, annyi fajta fészekkel, lyukkal. Egyfelől (a folyó felől) egekig érő kerítése volt a Lehegőnek. A folyó és a töltés között volt még egy sötét tölgyfaerdő, meg közvetlenül a partnál egy kis nyárfás. Nyár végén lestük, mikor sárgul a lomb. Látni lehetett, ahogy a levélhez ér a levegő, és már egy kicsit nehezebben emeli meg őket a délibáb. Egy-egy lomb egészen télig friss zöld maradt. A másik meg már teljesen sárga volt, de egy levele sem esett le. Télen tele volt a folyó vadkacsával. Nagy volt a sár, a hó, ritkán lehetett lemenni egészen a partig, hogy lőhessünk. A kakukk is lehúzódott egészen a partmenti sávba. Sosem sikerült kakukkot lőnünk. A Lehegő másik felén meg végtelen szántóföldek nyúltak, akár a tenger. Kora ősszel finom egérszürkék voltak. Igaz, volt egy kis ér, sárga vízililiommal. Ott ittak a nyulak. Sok-sok kis nyúl gurult szét, ha arra mentél. Az őzek főleg a tölgyesben tanyáztak. Egyszer egy nap kést kötöttünk egy botra. De nem sikerült megközelítenünk őket. Annyira egysíkúak és végtelenek voltak a szántóföldek, hogy szinte azok is kerítést alkottak, akár az óriás, rokkant nyárfák. A szántóföld szebb a tengernél, mindjárt meg is mondom, miért. Ha a közepére mész, észreveszed, hogy fenn, egészen fenn, egy héja. Úgy néz a tarkódra, mint a szög, mint a golyó. Ha kicsit jobban megerőlteted a szemed, észreveszed, a héja felett egészen fenn, majdnem ott, ahol éjszaka a csillagok vannak, egy pacsirta. De pontosan a héja felett. És egyik sem mozdul, rezdül. A délibáb (nyár végén az tán már nem is délibáb) jóval alattuk hullámzik. Felette metszett a kék. És látod a végtelent egészen végig. A pacsirta szól. Szól, intenzíven. Megszakítás nélkül. Azt hiszem, a héjának nincsen füle. Sosem néz fel. A héja, azt hiszem, sosem néz maga fölé, ha fenn áll. A pacsirtának meg nincsen szeme. Sosem néz le. A pacsirta, azt hiszem, sosem néz maga alá, ha fenn áll. Akkor, pontosan alattuk, kibújik egy mezei egér. A héja lebukik, a pacsirta helyébe esik. És ott újból mozdulatlanul szól. A héja, az egérrel, alant, kirepül a látóhatáron. A Lehegő veteményeskert. De van benne szomorúfűz, meg som is. Som is. Ezüst íze most is kicsire húzza ajkam, ezüstös szőr nő a nyelvemen tőle. Főleg karalábét termesztenek, meg csicsókát. A töltésen piros rőzseházak vannak. Tele meleg, vattás madárfészkekkel. Árvíz idején azokkal erősítik meg a töltést. Olyankor a levegő tele van madárral. Én nem is tudom, mi az a som. Még sosem láttam. Tényleg? Som? Nem. Som, som, som egyetlenegy gara-som som som egyetlenegy gara-som som som egyetlenegy garasom. Ne hülyéskedj. Komolyan mondom, hogy én nem tudom, mi az. Azt a verset sem hallottad, hogy: bontja virágját a som? Nem. Tudod, a som, az som. Fantasztikus! Igen. Délelőtt szinte már féltem. Féltél? Igen. Mitől a nyavalyától féltél?, kérdezte visszafojtva nevetését. Attól a pata alakú kagylótól. Mutattam. Attól a cementes kagylótól. Éppen olyan, mint egy lópata. Ha nem lenne cementes, nem lenne olyan, mint egy lópata. Mindig ott ólálkodtam a sarkon a kovácsnál. Szerettem az égő pata illatát. Egyszer egy beteg öreg gebének leesett a patája és elszaladtam vele. Kint a réten tüzet gyújtottam, sziksóval keresztet rajzoltam homlokomra, rádobtam a patát a tűzre, és áhítozva ültem magasra emelt orral, míg be nem sötétedett. Megijedtem. Az utóbbi időben annyira kitisztul egy-egy gyerekkori motívum. Ez borzasztó. Ettől félek. Nagyon félek. Nagyon. Mi lesz, ha végül mind ilyen tisztán, erősen jelentkezik majd? Mi lesz? Mi? Apukám, tudod, börtönben volt. Egész gyerekkoromban. És nem volt senki felettem. Egész idő alatt kinn mászkáltam az erdőben, a mezőn, a réten, a Lehegőben, a folyónál. Nem tudtam elolvasni a leveleit. Igaz, nagyapám felolvasta őket. Mindig csak üzleti ügyekről írt. Valami elmaradt honoráriumot hajkurászott. Még egészen fiatal volt apukám. Majdnem gyerek, legény ő is. Utoljára írt egy hosszú-hosszú levelet. Egy egész csomagra valót. Vidám hangút. Anyukám mesélte, senki sem tudott annyit hülyéskedni, mint ő. Néha hetekig csak bomolt. Azóta nem írt. Azt hiszem, átszökött valamelyik határon, vagy leesett a kanyonfalról, amikor hosszú, csillogó zsákvarrótűjével át akarta ütni az egyik csöpp, szeplős, zöld tojást, hogy kihörpintse. Tudod, a kanyonfalakban sok volt a fészek, a tojás. A sastojástól megerősödtek. Az énekesmadarakétól felvidultak. Repülőknek csúfolták egymást. Tudod, párkányokat véstek a kanyonfalakra, párkányokat. Rilkés párkányt. Végül már a levegőben is tudtak járni. Azt beszélték, a madártojásoktól. Ha erdőt irtottak, kígyótojáson éltek. Egészen fiatal volt még. Huszonvalahány. Láttam egy fényképét. Majd kétméteres volt. Szőke. Zöld szemű. Éppen csak az orra volt egy kicsit nagy. A szeme néha kékbe ment át, szögletesen csillogott olyankor, mint egy kristály. Néha szinte szép volt. Igaz, egy kicsit görnyedt. Néha meg elpiszkolódott. De ha véletlenül jókedve kerekedett és megfürdött, hosszú óarany haja csak úgy lobogott. És akkor az arca is olyan volt, mint egy lányé: rózsaszín. Egész nap semmi mást sem csinált, csak velünk játszott. Velünk kószált a folyónál, velünk labdázott, dobálta nagy kockás micijét éjszakánként a denevéreknek, velünk járt dinnyét, csicsókát lopni. Csicsókát! Gyerekkoromnak jeges csicsókaíze volt. Ha címerem lenne, csicsókát veretnék rá. Csicsókát, haha, sok ággal. Talán csak a méznádat, az édesgyökeret és húgomat szerettem jobban a csicsókánál. Húgomat. Nagy sárháborúinkba is velünk jött. Ő tapasztgatta be sárral a csicsókákat. Mind bevertük az ellenség fejét. Csaltunk. Akkor te nagyon hasonlíthatsz apukádra, ugye? Nagyon. Anyukám, ha egymás mellé rakja fényképeinket, nem tud megkülönböztetni bennünket. Anyukám. Meg kell mindig nézni, még nekem is, mit ír a képek hátulján. Nekitámasztották hátukat a hideg kőnek. A vizet nézték. Olajos volt. Felesége vállára hajtotta fejét. A szél néha eltakarta előle hajával a tengert. A sziget és a kikötő között két hadihajó sietett. Légelhárító ágyúik forogtak, akár a csigák. Egy sirály pontosan előttük esett a vízbe. A víz rángatni kezdte. Kis csipkés zsebkendőt vett elő a kínai táskából. Belefújta az orrát. Visszatette. Ráhúzta a cipzárat. Majdnem egyszerre ásítozni kezdtek. Felesége haját simogatta, majd idegesen összekócolta. Kaparni kezdte a nyakát, csókolgatni. A farára csapott. Még a városban is többször megtörtént, hogy csak úgy a felesége farára csapott. Az emberek olyankor megálltak, megfordultak. Tudod, ez a tél elég nehéz volt. Még akkor is, ha nem volt az első, még akkor is, ha nem lesz az utolsó. Vagy nem tudom. És még akkor is, ha sokat írhatnék nektek a tél szépségeiről. Előnyeiről. Bizton állíthatom, nincsen szebb dolog a világon, mint minden hajnalban derékig ledörzsölni magad hóval. Képzeld, van már egy kis mellem, izmosodom! Meg, hogy csak még egy dolgot említsek, a legközönségesebbet, például erre mifelénk télen nincsen olyan büdös. Igaz, a kibliket mi különben is égetjük, az ablak alatt újságpapirossal naponta kiégetjük. Na és a társaság sem volt a legrosszabb. Mind a négyen különösen szerettek, kedveztek nekem. Persze mindig is szükségük volt valakire, aki ha nem is ártatlan, de hasonlít az ártatlanokra, vagy legalább van egy-két ártatlan vonása. Minden cellának van, kell hogy legyen egy ilyen szent-félesége, szerzetese, lélek-biztosa (komesar za dušu), ahogy én neveztem. Elég, ha fiatal, ha zöldek vagy kékek a szemei, ha gyengébb, ha nincsen erős szakálla, fehérebb az arca, ha bűne másfajta (mert azt a másfajta bűnt különben sem számítják bűnnek) és máris mind neki akar gyónni, vele akar játszani. Persze, mindez csak dekoratív dolog, akár azok a vásári szentképek. Tulajdonképpen csak ha unatkoznak, akkor fordulnak hozzá. Mihelyt valami komolyabb közegbe kerülnek, máris még nem tapasztalt önfejűséggel, könyörtelenséggel határoznak, cselekszenek. Mindezt nem is ezért írom, hanem azért, mert te magad viszont megváltozol. Egy szép napon elhiszed, ha nem is azt, hogy szent vagy, de azt, hogy annak kell tűnnöd, látszanod, azt a szerepet kell játszanod. Egyszerűen egy szép napon elvállalod a szerepet. S tudod, jól tudod, mi minden jár ezzel. Nagy len hajammal, fehér arcommal, szőlőnyi szememmel, hosszú vékony ujjaimmal nem is menekülhettem. Már első nap felültem a priccs sarkába. Magam alá húztam a lábam: lótuszülésbe. Kicsit megmerevedtem. Később sem csináltam mást. Fenyőgallyat rágtam. A külső világ valóban már réges-régen megszűnt számomra létezni. A belső meg akkor szűnt meg, amikor elvállaltam dekoratív szerepemet. Mindig is ezt az egyensúlyt kerestem: amikor a mérleg tányérjai üresek. Sosem tudhatja az ember, éppen hol találja meg üdvösségét. Fizikumommal sem volt baj. Ha az ember az első tíz-húsz napot megússza, akkor azután lassan, észrevétlenül teljesen adaptálódik. Eléggé szilárd voltam. Éppen annyira, amennyire ehhez a lelkiállapothoz szükséges volt. Minimálisra fogytam, de nem voltam soha fáradt, mint valaha, kint. Emlékszem, kint, kint nem nagyon csináltam semmit, s mégis halálfáradtan vonszoltam magam. Emlékszel, míg te (Te, a fényképed, napszemüveges fényképed most is itt van előttem ahogy írok, hozzám bújtál, hogy csak én láthassalak, még a fényképezőgépnek sem engedted meg, hogy lásson téged: egyedül ezt fogom majd magammal vinni, a másvilágra, vagy mindegy hová.) dolgozni jártál, én otthon hemperegtem az ágyon. A terítő csipkés szegélyének lyukjaiba fűztem ujjaimat. Csipkébe köttettem. Kint, kint, mintha valaki mindig a mellemen ült volna. Egész nap csak a kukacot lestem. A mennyezet piros üvegkukacait. Már-már megfejtettem volna misztikus, csikorgó járásukat. Megvannak-e még a kukacaink? Megvannak-e még. Egy ugye mindig spirálban van? Ott az égőnél? Emlékszem, egy éjszaka egészen áttetszővé vált a mennyezet. Igen, pontosan azon az éjszakán, amikor elvágták a kis borbély nyakát. Képzeld, konzervnyitóval! Itt senki sem akarja elhinni. Egy egész rakás vázlatot készítettem a kukacok járásáról. Az egyik itt azt mondja, biztos valami hulla lehet azon a padláson. Onnan az a sok kukac. Hiába bizonygatom nekik, hogy csak konzervdobozok vannak fent. Igaz, nem tudom, üresek-e. Tényleg, üresek-e azok a konzervdobozok? Tudod, azért egy kicsit meglepett, mennyire vallásosak a bűnözők. Nekem is azért hisznek. Először gondoltam, kezdek majd velük valamit. Itt, amikor kihoznak bennünket a telepre, mégiscsak valamivel könnyebb a kommunikáció. Fenyőfa barakkokban élünk. Úgy érzem magam néha ebben a cellában, mint egy kockacukrosládában. Fenyőgallyból valami alkoholféleséget készítünk. És azt az őrök sem vetik meg. Persze ahhoz nem elég erős, hogy leitathatnánk őket. Szép itt. A kis tó olyan mély és egészen átlátszó. Barakkjaink akár valami kabinok. Pácosak. És ami a leglényegesebb, délután horgászunk. Ötszázan vagyunk. S mind az ötszázan körüljárjuk a kis tavat. Az őrök géppisztolyaikkal (kis német géppisztolyaik vannak) kibicelnek. Van amikor elvesztik a türelmüket, és hosszan a hal után lőnek. Kár, hogy mindössze csak egy óra hosszát horgászhatunk. De meggondoltam. Tudod, különben már kint megcsömörlöttem a tömegjelenetektől. Pontosabban azért is kerültem ide. Vagy tudja fene, miért. Mondom, szinte mesebeli ez a kis tó. Kértem a főnököt, engedjen el, tíz napon belül egy zsák hattyúval térek vissza. Félek, libák lesznek azok, mondta a főnök: i to dobro kljukane! A kanyon mint valami nagy odvas száj, ásítozik a kis türkiz tóra. Itt kezdődik. Annyira tökéletes valami ez az egész, hogy már-már mesterségesnek tűnik, kulisszának. Csak akkor ébredünk hirtelen fel, ha valamelyikünk sikít, miközben a kanyon kövei közé zuhan, kis lyukas, szeplős tojással durva ujjai között. Képzeld, sorban mindegyik személyesen is találkozott már a Megváltóval. Az egyiket lelökte a bicikliről. Fekete ruhában volt, és a kanyarban mindig lelökte. Az árokba. Feje, igaz, nem volt. Viszont nevetett. Kicsit gúnyosan nevetett. Szög volt a lába, de a biciklije mellett futott. A kanyarban az árokba fordította. A bibliát meséltetik velem. Szerencsére, tudod, ezt a könyvet még valahogy ismerem. És különben is úgy mesélhetek nekik, ahogy éppen akarok. Persze legjobban a Júdás-ügy piszkálja őket. Rafinált változatait hallottam tőlük. Úgyhogy az én sejtelmeimet könnyen a helyre rakhatták nagy, kopasz fejeikben. Például hogy még Júdás inait nem nyújtotta ki a tömérdek apró hal, hogy egyedül ő volt képes valami nagyvonalúra, ami az egész miszmaszt valahogy kiemelhette stb. De mondom, ez a tél mégis nehéz volt. Nehéz. Ezt csak akkor tudtam meg igazán, amikor márciusban behozták azt a medvét. Akkor hirtelen felengedtünk, viszketni kezdtünk, ugrálni, énekelni. Egyik napról a másikra szorgos kis méhkassá változott a telep. Egy hatalmas avas medve ez. Most is hallom, ahogy morog, ahogy a betonpadlóhoz csapkodja mancsait. Csak egy cella választja el tőlünk. Néha éjszaka dühöng, sír vagy táncol. Azt hiszem holdkóros. A gazdáját pár napja helyezték át valamelyik másik telepre. Tudod, valamit vétett. Lopott vagy gyilkolt. Medvetáncoltató volt. Senkije, semmije a medvén kívül nem volt. Mikor elfogták, nem tudtak mit csinálni a medvével. Állatkert nincsen a közelben, meg hát hogy is szállítanák. A nyomozó szépen bevezette őket, és mind a kettőjüknek kitöltött egy űrlapot, kijelölt egy cellát. Azóta itt él velünk. Először egy kicsit mindenki megzavarodott. Az őrök telefonáltak az igazgatónak: ki fogja etetni? Az igazgató azt válaszolta káromkodva: etesse az, aki behozta! De a nyomozó, az a muris ember, akiről a múltkor írtam, már a következő bűnös nyomába eredt. Akkor, mondom, egy pillanat alatt minden megváltozott. Csörömpölni kezdtünk. Jött az igazgató. Tudattuk vele, elhatároztuk, hogy magunk fogjuk gondozni a medvét. Minden héten váltjuk az ügyeleteseket. Kosztja különben is ugyanaz lesz, mint a miénk. Kértük, a szakácsok ne dobálják ezután a folyóba a csontokat. Attól a naptól kezdve minden pillanatunkat teljesen lefoglalta a medve. Ünnepnapokon vele is fenyőlét itattunk, akár az őrökkel. És akkor táncolt. Táncolt, akár egy angyal. Csak egy kicsit nehézkesen. Akár az őrök. Nagy veszekedések törtek ki miatta. Egyszer az egyik ügyeletes megitta a medve levesét. Kihányattuk vele, és egy hétig rendszeresen elvettük az adagját, hogy a medvének adjuk. Később frakciók alakultak. Likvidálni akarták a medvét. Az én frakcióm áthidaló javaslattal állt elő: meg kell szöktetni. Akkor határoztam el én is: a következő telet már nem fogom a telepen tölteni. Mondom, akkor tudtam csak meg igazán, milyen nehéz volt ez a tél, hogy még egy ilyen telet nem tudnék elviselni. Éjjel-nappal vakaróztunk. Befagytunk, és most, mint ezek a kis patakok, felengedtünk. Az, akit a Megváltó mindig lelökött a kanyarban a biciklijéről, szétverte a fejét. Ült a priccsén, és bámulta a falat égész délután. Azután egyszer hirtelen teljes erejéből a falnak ugrott a fejével. Szétloccsant, mint a záptojás. Mintha belül nem lett volna semmi, csak egy kis büdös váladék. Meg sem rándult. Abban a pillanatban megkékült, megfeketedett. Mikor levetkőztettük, hogy megmossuk, jobb ruhadarabjait szétosszuk, úgy festett meztelenül, mintha máris fekete ruhába öltöztettük volna, mint a Megváltót, és mintha mosolygott volna, habár nem volt feje. És? És, nem tudom. Mit bolondozol? Olyan krisztusi pofával mesélted, hogy megzavartál. Haha. Süsü. Komolyan kérdezem – és? Mondom, nem tudom. Tán megsejtették, hogy meg akarják szöktetni a medvét. Apukám, amilyen ravasz volt, biztos magára vette volna a medve bundáját. És véletlenül leesett. Leesett a kanyon párkányáról, arról a rilkés párkányról, amikor hosszú, csillogó zsákvarrótűjével éppen át akarta ütni az egyik csöpp, szeplős, zöld tojást, hogy kihörpintse… vagy az őr fejét… mondom, nem tudom. Érdekes. Igen. Érdekes, mennyire hasonlított rád az apukád. Igen. Érdekes. Messziről egészen kicsinek látszott a világítótorony. Mint egy pislogó lámpás: viharlámpa. Közelről meg magas, mint egy bástya. Nem is látták a cilinderét. Mintha nemrégen építették volna. A kő friss, fehér volt még. Tisztán tartották a nagy, nehéz hullámok. Csak a vaskampókról látszott, hogy már régóta ott pislákolhat, akár az örökmécses. Gyerekkorában sosem értette, hogy a fenében éghet örökké az a mécses ott a templomban. Egészen sokára tudta csak meg, hogy a sekrestyés minden hajnalban olajat önt kis lila üvegtartályába. Tényleg elviszel majd egyszer oda a Lehegőbe? El. És magunkkal visszük a szamarat is? Addigra biztosan megveszed, ugye? Igen. Csókolóztak. Nézlek csak. Tudod-e, hogy hasonlít rád az a kis szamár? Nem. Nem? Nem. Ugyanilyen szép nagy siskája van. Jó vicc. Két kis siskás csacsim lesz nekem, hahaha, jaj de jó lesz nekem, hahaha. Te. Mi az? Te, én nem megyek ma be a gyárba. Jó? Ugye, nem baj, ha ma nem megyek be a gyárba? Ugye? Veled akarok maradni egész nap, egész nap, mindig, egész nap. Jó? Kis csacsi, miért pityeregsz mindjárt? Egye meg a fene az egész gyárat, kéményestől együtt, ahol van. Nem mész be és kész. Nem mész be egy hétig. Nem mész be egy hónapig. Nem mész be soha többé! Soha többé. Jól van, de te meg miért idegeskedsz mindjárt? Mit kiabálsz? Úgy kiabálsz, hadonászol itt, mintha a vizet fenyegetnéd: soha többé, soha többé, soha többé? Hahaha, soha többé, soha többé, soha többé! Hahaha, mintha a vizet ostoroznád, hahaha. Mit vicsorogsz? Te meg mit csikorogsz? Nevettek. Csókolóztak. Leültek. A világítótoronynak támasztva hátukat. Lábukat kalimpálva a víz fölé lógatták. Körülbelül egyforma hosszú volt a lábuk. Feleségéé tényleg olyan szép volt, hogy örömében szeretett volna beleugrani a vízbe. Csak az egyik bokája volt egy kicsit nagy. Süsü, beleejted a papucsodat. Mit kalimpálsz ilyen veszettül? Mint egy süket malom. Malom. Malom? Persze, mint egy malom. Malom? Mondd csak még egyszer, hogy malom. Malom. Mondd, hogy a mi malmunk. A mi malmunk. Mondd, hogy lomha. Lomha. Mondd még egyszer. Kérlek. Nagyon kérlek. Lomha, lomha malom. Stramm. Lomha. Érdekes. Tetszik, ahogy mondod. Lomha malom. Nevetve hemperegtek a még hideg rakparton. Akkor hirtelen majd elsírta magát. Te, én nem megyek be többé a gyárba. (Pedig megcsináltam az este a plakátot. A stand nevét is. Szándékosan csináltam varrógépet lilában.) Soha. Nem megyek sehová. Mindig így akarlak fogni. Így két kézzel. Erősen. Csak így szorítani téged. Rád akarok nőni. Holnap eladunk mindent, és megvesszük a szamarat. És nem mozdulok többé sehová. Jó? A szigetre se megyünk el. A Lehegőbe se. Soha. Sehová. Majd együtt oldjuk meg a kukacokat. Le fogom kopírozni neked a járásukat. Felmegyek és megnézem, mi van a konzervdobozokban. Vagy agyonnyomom mind. Mind. Hogy is engedhetnénk el egymást egy pillanatra is? Úgy érzem, ha pórusaink nem fedik egymást, a világ befejeztetett. Be, számunkra szörnyen. Nézd, milyen nehéz, olajos a víz. Milyen hideg. Nézd ezt a fát. Az embereket. Nézd. Hisz az sem lesz baj, hogy ennyire hasonlítasz apukádra. Még az se, ha hulla van a padláson. Vagy akármi. Ha mindjárt éppen a medve van is a padláson, az se. Az se lesz baj. Megvesszük a szamarat, meg, ugye? Majd én borotvállak. Majd én. Egész nap. Vagy egyáltalán nem bántjuk a kukacokat. Csak nézni fogjuk őket. Bámulni. Lesni. És engedjük, hogy mind ránk hulljon. Mind. Egytől egyig. Megvesszük a szamarat, és vele fogunk játszani. Dolgozni. Követ pakolunk majd rá. Vizet. Szelet. Szivacsot. Hullát. Homokot. Somot. Sót. Csicsókát. Mi fogjuk vinni a szamarat. Mindent. Semmit. Ne haragudj, hogy így összevissza beszélek. Nem haragszol, ugye? De valahogy így gondolom. Valahogy így szeretném. De tényleg, nézd a vizet. Milyen sűrű. Milyen nehéz. Milyen nagy. Nézd azt a fát. Milyen görcsös. Milyen száraz. Milyen erősen zöld kis, magasra nyúlt lombja. Nézd. Milyen erős minden. Én félek. Ha-ha. Miért nevetsz ki mindig? Mind a ketten nevettek. Felsegítették egymást. Bolondozva körülugrálták a világítótornyot. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Lehajtott fejjel, egyik lábával hátra rugdosva zavarta feleségét. Fújt, mint a bika. Hirtelen megállt. Magához rántotta. Az kacagott, könnyezett, dülöngött a nevetéstől. Ugye – ha megvesszük a szamarat, én is őslakónak fogok tűnni? Őslakónak. Őslakónak? Szinte hihetetlen. Igen. Gyere, futunk. Hajde! Kimegyünk a faluba? Jó? Fantasztikus. Keskeny köves út vezetett a világítótoronytól tovább. Ne szaladjunk. Még majd valami baja lesz a bokádnak. Megint meg talál dagadni. Nézd, mennyi az új ház, amióta erre jártunk. Talán senki sem tud ilyen gyorsan építkezni, mint ezek a dalmátok. Egykettőre, egyik napról a másikra összehányják a házaikat. És nem is akármilyen házakat. Képzeld, milyen borzasztó lehet az: házad van. Nem mehetsz el. Tele vagy cókmókkal. Lábtörlőd, fogasod van, kulcsaid vannak. Hahaha. Miért nevetsz? Süsü, ház nélkül sosem fogunk őslakóknak tűnni. Gondolod? Komolyan gondolod? Gondolod, nem lesz elég csak a szamár? Hahaha. Őslakó! Őslakó! Őslakó! Nevetve nyújtogatta rá a nyelvét. Megállt. Felesége ment tovább. A nap már vállmagasságban volt. Már nem lehetett belenézni. A levegő még nagyon friss volt, de a nap már sütősen szúrt. A távoli hegyek felé fordult, hidegek voltak, de csúcsaik, egy-egy kis völgy, repedés még hamvas volt, mintha éppen az előbb aludt volna ki az utolsó parázs. Fájt az a nagy darab kék, ami a hegyek fölé, a hegyek meg ő közé szorult! Fájt. Nagyon fájt. Úgy érezte, nagy kék szódavizesüvegben forog, lesi, mikor nyomja meg valaki a rózsaszín műanyag fülét, hogy prüszkölve, majd lassan kis buborékokban a fenébe tűnjön, és a kék még kékebb, hidegebb, erősebb legyen, még nagyobbak legyenek a hegyek, még távolabbra húzódjanak, kívül mindenen, mindenen, mindenen, és már a nap is csak egy kék hasadékon át szúrjon, szúrjon a hátába, a hátába ennek az üres szódavizesüveg alakú világnak, hogy még egy kicsit prüszköljön, prüszköljön, míg az utolsó lusta kis buborék szét nem pukkan, az utolsó szivárványszínű csöpp buborék is szét nem pukkan a fenébe. Felesége már vagy száz méterre lehetett. Néha megemelte haját a szél. Mosolygott dőlt járásán. Fejét is egy kicsit félretartotta. Cigarettázott. Szégyellte magát. Igen, ez a legislegislegpontosabb megfogalmazása az egésznek: szégyellte magát. Szégyellte, nagyon-nagyon szégyellte magát. Sírni szeretett volna. Meghalni, valahogy kékbe fordulva, kékbe fagyva – a fenébe. A hálót átdobta a vállán. Az üveg megütötte lapockáját. Koppant. A víz felé fordult. Rengeteg volt a sirály. Rikácsoltak. Könnyezett az erős naptól. Felsóhajtott. Mégis, milyen nagy dolog a tenger hulladékává lenni! Kicsit felvidult. Karjába törülte a szemét. Felesége után szaladt. Az üveg ütemesen verte lapockáját. Te! Te lila lány, te már-már őslakó, nem is képzeled – milyen nagy dolog a tenger hulladékává lenni! Mi? Kitárta kezét és teli torokkal teátrálisan kiabált: Milyen nagy dolog a tenger hulladékává lenni! Milyen szörnyen nagy dolog! Felesége megborzadt. Igen, mondta, szörnyen. Szörnyen nagy dolog. Egymás keze után kaptak, és lehajtott fejjel indultak tovább. Kerékpár csikorgott mögöttük. Elhagyta őket, eltűnt a kanyarban. Az út közepén lépkedtek. Most katonásan. Fütyörészve. Énekelve: Som som som egyetlenegy som som som egyetlenegy som se. Arra kint már akadt néhány fürdőző turista. Színes gumipárnáikat vonszolták maguk mögött a kavicson ide-oda. Fehérek voltak, meg pirosak. Sebes pirosak. A nők levelet ragasztottak az orrukra. Melltartóikat meg letették. Egy szamár jött velük szembe. Nagy, új hordó volt a hátára kötve vastag kötéllel. Két kislány vezette. Nézd. Nem. Ez nem szép. Ez öreg. Kopott. Már nincs is szőre. Valóban, siskája sincsen. A miénk, ugye, nem ilyen lesz? A miénk siskás lesz? Igen. Kikerülték a szamarat. A kislányok kuncogtak. A nap mintha egyszerre kilyukadt volna, meleget fújt az arcukba. Égni kezdett a bőrük. Kavicsokat rugdosott. Biliárdozott velük. Ha sikerült valamelyiket a vízbe passzolni, mosolygott. Ha a szederbokrok közé esett, csak úgy hullott a por. Ha nagyobb kavicsba talált rúgni, gomba nőtt a tüskés bokrokból. Ennek a pornak nemesebb volt a színe. Kékes hamuszíne volt. De ha ujjaik közé vették vagy a papucs szíjai alá került, váratlanul nagy szeműnek bizonyult. Kis kavicsdarabokkal tele. Az otthoni madárszürke, és egészen lágy. Jó volt sokáig, néha egész estig benne tartani a lábat, akár a meleg vízben. Kora nyáron, amikor még nem durvult el a talpuk. Amikor még olyan volt, mint a lányoké. A kis lúdtalpas lányoké. A város kocsiútjainak két-három részén szerette csak igazán a port. A koporsós sarkától kicsit feljebb, a Körös meg a gyár között, de csak a téglaporig (egy piros csík választotta ott ketté a port), azután lent a trafónál, de csak cséplésig, míg nem szórtak bele toklászt, polyvát; meg a gesztenyés alatt, de csak a kanyarban, ahol mind a kétfelől papsajt nőtt, mert a porcfűtől borzadt, sajnos arra meg később a lakatosok fémforgácsot vittek. (Szerették a lila fémforgácsot, de a porban nem hempereghettek többé, nem papsajtozhattak, mert a fémforgács akár a zsilett.) Érdekes, ezeken a szakaszokon a galamb is több volt. Igaz, főleg vadócok. Vörös strasszer, postás- vagy csirkebeütéssel. De ő éppen a vadócokat szerette legjobban. Postásbeütéssel. Azok majdnem tökéletesek, akár a ragadozók. Szerette volna meggyűrűzni őket. Díszesen. Csak úgy. Üzenni velük valamit. Csak úgy. A zsidó templom meg a magtár volt a birodalmuk. Egyedül az őszi levélfüst illatát szerette jobban a zsidó templom meg a magtár illatánál. Megállt. Szép nagy szederszemet pillantott meg. A többi zöld volt vagy aszalódott. Benyúlt érte. Megkarcolta térdét. Otthon csak a túlsó parton volt szeder. (Meg dinnye is csak a túlsó parton volt. Érdekes, a dinnye- és a szederíz mégsem zavarják egymást, nem keverednek.) Visszafelé mindig szederkoszorúval úsztak. A dinnyét meg lökdösték. Amikor az egyikük belefulladt a folyóba, a koszorú még akkor is a fején volt, amikor a halászok másnap csáklyáikkal kiemelték. A ravatalon is a fején hagyták a koszorút. A dinnyét meg a hasára tették. És a szederszemek kigyúltak, mint valami kis égők. Hatalmas fekete ajka. Vigyázva vette le. Megtörölte a portól. Tenyere közepére helyezte, és meghajolva felesége elé nyújtotta. Finom. Te, megfulladok. A motívumok? Igen. Haha. Hogy találtad el? Haha. Olyan bárgyún bámultál a számba a szeder után. Szinte kinézted. Lábuk előbb szürke volt. Később az izzadság megfeketítette. Egészen térdig. Karbid. Mi? Karbid. Karbidillata van ennek a pornak. Karbid. Karbiddal tömtük mindig az egérlyukakat. A magtárban. Hol? A magtárban. Betakarítás előtt. A gerendákat mintha bársonnyal vonták volna be. És volt denevér is. Sok. A zsidó templomban viszont csak az arany érdekelt bennünket. Meg egy kicsit a régi könyvek. Nevettek. Felesége valamit énekelt. Szép volt, ahogy hátrahajtotta a fejét. A napsugarak szinte kopogtak az arcán, mint valami üvegen, kristályon. Ajka egészen kicsi volt, mint egy halé. Mindig félt, nem találja el cigarettájával. Minden egyes alkalommal megkönnyebbült, amikor a cigarettára szorult a meggynyi ajak. Biztosan azért is veszi ki olyan ritkán. De van úgy is, hogy egy kicsit nagyobbak az ajkai. Olyankor még a fogai is látszanak. Akkor hozzáhajol, és körmével megkocogtatja őket. Ujjai úgy szólnak, akár egy hangvilla. Te. Miért mondod mindig azt, hogy, te? Te is mondod. Tényleg. Te, te biztos azt hitted, hülyéskedem. Pedig nem. Szebb valamit, hidd el, még sosem láttam annál a kis, türkiz tónál. Ha borult, arany csalival dolgoztunk, ha derült, ezüsttel, ezüst csalival. Fenyőtűdombokról horgásztunk. Néha nem bírtunk felkelni. Hogyhogy? Gyantába találtunk ülni. Milyen komikus is volt egyszer, amikor az egyik őr fel akart ugrani (valamelyikünk éppen megszökött), és ott maradt a nadrágja. A másik meg egyszer felemelte az egész dombot, és úgy szaladt, lövöldözve. Mi meg kacagtunk. Ötszázan, halkan, hogy ne zavarjuk a halakat, kacagtunk halkan, de marhául kacagtunk. Könnyeztünk. Sírtunk. Ugye, te is sokat sírtál abban az időben? Nem tudom. De tényleg van abban valami, hogy sírjatok magatokért. Ugye? Nem, nem mégy be többé a gyárba. Nem megyünk el a Lehegőbe se. Soha. Sehova. Apukám valahogy így fejezte be azt a vidám hangú utolsó levelét: Mikor azért te most elmégy tőlem, találkozni fogsz két emberrel a Rákhel sírja mellett, Benjámin határában, Selsáhnál, akik azt mondják néked: Megtaláltuk a szamarakat, melyeknek keresésére indultál vala; és ímé, a te atyád felhagyott már a szamarakkal, és miattatok aggódik, mondván: Mit tegyek a fiamért? A héja már úgyis kiröpült. Ki. Igen. De meg tudunk-e majd halni? Mit?! Mi a fenét beszélsz?! Meg tudunk-e majd halni? Mit gondolsz? – Biztos már csicsóka sincs. Tán som se. Se sziksó. Se méznád. Se papsajt. De a szamarat azért megvesszük? Meg ugye? Meg, meg, ha akarod. Persze, a szamarat mindenféleképpen. A magtárudvarban lakott egy idióta. Meg egy asszony, meg annak az asszonynak az idióta fia. És az asszony vett a fiának egy szamarat. Két idióta volt a magtár udvarában? Igen. Két idióta élt a magtár udvarában. Az asszony, két idióta meg egy szamár. Nevettek. Megcsókolta felesége nagy homlokát. Orrával megigazította siskáját. Persze az nem volt siskás. Később, amikor a kisebbik idióta felnőtt, öszvérre váltották. És fuvarozott. Jó fuvaros volt. Nagyon jó. Hát mit csinált az idősebbik idióta? Az idősebbik az kuka volt. És a pincében mentát lapátolt. Mentaraktár volt lent. Menta? Igen. Menta. Az idősebbik mentát lapátolt? Igen. Érdekes. Majdnem szép. Ugye, és a kisebbik nem mentát fuvarozott véletlenül? Nem. Kár. Kár, hogy nem mentát fuvarozott. Kár, hogy mind a két idióta nem mentával dolgozott. Kár. Az szörnyű. Micsoda? Ezek az idióták meg a menta. Kár, hogy a kisebbik legalább nem somot szállított. Somot? Igen. Nem volt annyi som. Nem termett annyi som a Lehegőben. Kár. Szörnyen kár. Vagy legalább sziksót, vagy csicsókát, édesgyökeret, vagy homokot. Vagy hullát. Nevettek. Mégis, az anyja volt a legérdekesebb. Hosszúkás sápadt arcával, mintha valamelyik szentképből lépett volna ki. És mintha paprikát dugtak volna fenekébe az emberek. Egész nap a magtár körül szaladgált, nehogy leverjük a fecskefészkeket. Meg a két rózsaszín virágú gesztenyefát őrizte. Az egész városban csak a magtár előtt volt rózsaszín virágú gesztenyefa. Furcsa történeteket meséltek azokról a fákról. Egyesek azt mondták, hogy akkor éjszaka nőttek rózsaszín virágjai a fának, amikor megszületett a fia. Azóta strázsál. Termésüket is mindig maga gyűjti össze. Feketék. Te, de hogy került oda az a másik idióta? Volt, aki azt állította, hogy az is az ő fia. Különös. Igen. De ha még erre a hatalmas patkányfészekre sem tudnék visszaemlékezni, úgy érzem, szétpukkadnék. Tényleg valami különös meleget sugároz. A rózsaszín gesztenyefák fekete termései. Nyakláncot fűztünk belőlük. Két-három sorosat. Sündisznói meg teknősbékái is voltak a néninek. Néha kiszöktek az utcára. Messzire futottunk velük. A rózsaszín gesztenyeágból csinált síp csalta ki őket. Azok voltak az igazi sípok. Csak addig szóltak, amíg tejesek voltak. De nem csak a sünt, a teknőst, a madarakat, az egereket, a denevéreket is megzavarták. Ha felzengtek a rózsaszín sípok, megzavart méhkassá változott a hatalmas magtár. Sőt még a zsidó templom is. A munkások összekeverték a búzát a mentával, a kukoricát meg a fekete gesztenyével. És a rabbi is a magtárban prédikált. Olyankor azt mesélték, a néni visszalép az oltár hatalmas szentképébe. Meg a fia is. Az idősebbik is akart. De azt mindig kilökték a képből. Igen, a rózsaszín gesztenyefák fekete termései. Ugye, nem lettem maszatos ettől az óriás szedertől? Nem. Ugye, van autóbusz-járat is erre? Azt hiszem, minden két órában. A fügésig. Felesége az út jobb oldalán haladt. Ő kígyózott. Hol a hegyek, hol a tenger felé fordulva, hol egészen lemaradva. Madártávlatból úgy tűnt, mintha játszanának, mintha nem ismernék egymást. Meggörnyedt a háló alatt. Egészen térdig felgyűrte nadrágját. A keze is sáros lett. Ahogy szájához emelte cigarettáját, ismét karbidszagot érzett. Karbid, mondta. Emberek jöttek. Az asszonyok, kislányok fejükön vitték citromsárga kosaraikat. Utánuk fordultak. Te, majd neked is meg kell tanulnod így vinni a kosarat. Majd veszek egy ilyen citromsárgát, hogy begyakorold. Képzeld, ha máris így jöttünk volna. Én vezettem volna a szamarat. Biztosan azt hitték volna, őslakók vagyunk. És nem is fordultak volna utánunk. Jó, majd megtanulom. Azt hiszem, nem lesz nehéz. A bokád nem fog zavarni? Nem. Te, akkor majd varrok magamnak egy ilyen fekete ruhát is. Meg fekete kendőt fogok kötni. Meg ilyen blúzt. Ilyen durva blúzt. Ezek a durva vászonblúzok különben is nagyon tetszenek. Nekem is. Az ilyen vászon alatt biztosan egészen másképpen él a bőr. Majd neked is varrok egy ilyen gallér nélküli vászoninget. Jó? Közeledtek a faluhoz. Az út egészen a vízhez szorult. A magas fehér kőházak várfalat alkottak. Lőrésnyi ablakaik voltak. Az elsőből egy hatalmas cégtábla lógott az útra. Ajtó nem volt sehol. Két-három szűk, lépcsős utca vezetett a faluba. A másodikba befordultak. Sötét volt, nyirkos. Itt meg ablakok nem voltak. Csak kis vastag faajtók. Nem lehetett megkülönböztetni, hol kezdődik, hol fejeződik be egy-egy ház. Szamár- és birkabűz. Leültek az egyik hideg lépcsőre. Nézd, mi ez? Azt hiszem, hangszóró. Ilyen hatalmas hangszóró? Alig fér el ebben a szűk utcában. Biztos a megszálló szerelte föl. A megszálló? Igen. De miért ilyen óriási? Nézd, amott még egy. Csakugyan, mennyi, szinte mindegyik házon. Felkeltek, megfogták egymás kezét, és a hangszórókat vizsgálva továbblépkedtek a lépcsőkön. Csak papucsuk csattogása visszhangzott még egy darabig a több mint egy méteres átmérőjű sárgászöld hangszórókból. Mind több volt. Még azt a kis napot is eltakarták. Mély mohában lépkedtek. Hirtelen mintha valahol ágyút sütöttek volna el. A hangszórók még nagyobbra nyíltak. Befogták fülüket. A fal mellé húzódtak. A durranás megismétlődött. Mintha robbantottak volna. Mintha hegyek omlottak volna. EGY, bömbölték sorban a hangszórók. Kis szünet után: KETTŐ, HÁROM. Majd: ÁLLÍTS! BRAVÓ! KILENC! EZT NEVEZIK ARATÁSNAK! SZÜRETNEK. Lopódzkodva követték a hangot. Ahogy a templom előtti térre értek, elnevették magukat. Két öreg halász kuglizott. Hatalmas kőgolyókkal dobálóztak. A bábukat a templom ajtajába állították. Ha véletlenül nem találták el a bábukat, a nagy kőgolyók berepültek a templomba. A márványon felgyorsulva nagy robajjal gurultak az oltárnak, felforgatva az útjukba kerülő nehéz gyertyatartókat. Bent a pap reverendáját kötényként maga elé emelte (kilátszottak fehér térdei), belerakta a nehéz golyókat és kihozta a két öregnek. Leültek. Nagyon tetszett nekik a két öreg, a pap. A játék. Különben a tér egészen kicsi volt. A halászok nem is bírtak volna messzire gurítani. Amikor az egyik golyó beszaladt a templomba, felesége utánasietett, és mint valami nehéz dinnyét, maga elé tartva cipelte a követ. Felállítgatta a bábukat. HÉT, kiáltotta. A hangszórók, a templom, a falu, a tenger, a hegyek visszhangzottak: HÉT. Elviselhetetlenül erősen. A halászok mintha süketek lettek volna, fel sem figyeltek. Amikor mind a kilenc kőkugli begurult a templomba, ő is felkelt és segített kihordani őket. Nagyon nehezek voltak. Mintha ólommal öntötték volna tele őket. Majdnem délig segédkeztek a két öreg halásznak. Amikor indulni készültek, az egyik hozzájuk fordult: Messzire?, kérdezte. MESSZIRE?, visszhangzott minden. Ki. Ki a homokoshoz. Azt hiszem, erre kell menni, mondta a felesége. Újra dobtak. Majd a pap fordult hozzájuk. A homokos fölött, a kukoricáson túl, a szedresnél van egy kis templom. Romtemplom. Okvetlenül bújjanak be. A környék legrégibb temploma. Talán maga a teremtő is járt benne. TALÁN MÉG MAGA A TEREMTŐ IS JÁRT BENNE. Átmentek a falun. Majdnem szaladtak. Csak egy-kétszer álltak meg a szamaraknál. Falba vert szögekhez voltak kötözve. Öregek voltak, hályogos szeműek, kis fülűek, kopott szőrűek. Te, nézd, ez üzlet. Igen. Vegyél egy zsilettet. Tényleg. Bement és vett egy zsilettet. A mohás lépcsők még a víz alatt is folytatódtak. Nehezen haladtak a köves parton. De a kövek mind apróbbak lettek. Három olajfa mellett haladtak el. A nap nyilazott. Szemöldökeik alig tartották vissza az izzadságot. Amikor egy-egy csöpp a szemükbe gurult, mintha a víz alá süllyedtek volna. Elhomályosult minden. Felesége rajzolt szemöldöke kissé már el is maszatolódott. Ez tetszett neki. Tetszett neki. Fekete Péter öcsém, mondta, és átkarolta a nyakát. Nyelvével teljesen elmaszatolta a szemöldökét. Te kis ügyefogyott, mondta. Felesége rányújtotta a nyelvét. Nevettek. Most már látszott a homokos sáv. Képzeld, van egy tenger, aminek a partja sáros. Fekete föld. És disznók hemperegnek. Szörnyű. Tényleg. Kilel a hideg. Egy lapos követ ugratott a vízen. Mintha befagyott volna, úgy csúszik. Nem. A csuklóban van minden. Minden titok. A víz felé fordult, felemelte a kezét. A világ minden titka a csuklóban rejtőzik!, kiáltotta. Mit kiabálsz? Nevettek. Amikor a homokoshoz értek, levetették papucsukat. Megálltak. Megfogták egymás kezét, behunyták a szemüket, és sokáig tartották lábukat a forró szemcsés homokban. Csókolóztak. Ajkuk teljesen kiszáradt, kirepedezett. Gyerünk még egy kicsit. Bemegyünk ide az öbölbe. A kis öbölben begázolt a vízbe, és leásta a ballont. Felesége kigombolta a szoknyáját. A lábára esett. Arrább rúgta. Kibújt a trikójából is. Nem volt alatta semmi. Fekete bugyiban volt. Mellei egy kicsit lelógtak. Ő is gyorsan levetkőzött. Klottnadrág volt rajta. Összeölelkeztek. Mintha a napot szorították volna magukhoz. Lábuk egészen bokáig a homokba süllyedtek. Néha mintha áram futott volna át rajtuk. Nézd, mondta a felesége megrökönyödve, nézd. Lábuk mellett a homokban egy tenyérnyi nagyságú döglött hal csillogott. Vagy nem is volt döglött? De. Kihúzta egyik lábát. Hüvelykujjával megfordította. Ez a fele nem csillogott. Mattá váltak a pikkelyek. Meg homokos is volt. Talpával végigsimította. Megborzadt. Szörnyű. Biztos hullám dobta ki. Szörnyűbb dolgot még tán sosem láttam, mondta felesége eltakarva a szemét. Halkan beszélt, suttogott. Még erősebben szorították egymást. Te, te, nemsokára ősz lesz. Ősz? Fantasztikus. Milyen gyönyörű lesz. Olyan lesz, mint egy fal. Fal? Igen. Olyan lesz ez az ősz, mint egy fal. Mint egy erős fal. Végtelen, magas fal. Kör alakú. Szinte tapogatni tudjuk majd. Verni ökleinkkel. Szép lesz, amikor majd először röpülünk neki. Ez az ősz olyan lesz, mint egy fal, olyan szép. Szép. Hallgasd csak:
Nagyon szomorú lesz majd az a fal? Szép kemény. Hallgasd csak a másikat, az Aranyos ősz-t:
Beszaladtak a vízbe. Csapkodtak. Sikítoztak. Ahogy a mélybe értek, nem úsztak. Leálltak, közel egymáshoz és kicsit előrehajolva, kezükkel egyensúlyozva nézték egymást. Feleségének a haját egészen felemelte a víz. A vége tán a felszínen volt. Érte a nap. Akár a fulladt lányokét. Sokáig úgy maradtak. Sokáig. Már-már a kezükkel sem eveztek, akár a fulladtak. Dél volt. Valahol harangoztak. Köhögve, megzavarodva bukkantak fel. Gyorsan kiúsztak. Nem akartak egymásra nézni. Te. Tessék? Te, stramm az a fal. Amit arról a falról mondtál. Lefeküdtek. Kereszt alakba. Te. Tessék? Te, légy szíves dobd be azt a halat, hátha még él. Tényleg. Felkelt, és a farkánál fogva bedobta. Nem nézett utána. Visszafeküdt. Kereszt alakba. Képzeld, ha feléled. Igen. De az ikrái már biztos elzápultak. Süsü. Tényleg, van dögével. Otthon, mikor visszamegy a folyó, lapáttal rakják a kosárba a halat. Eszik a falu. Kicsit büdösek. Mit csinálhatnak a kukacaink? A kis borbély? Majd megvesszük a szamarat. Az ám, gyere csak. A felesége felállt, és az újságból kikereste a zsilettet. Ő is felállt. Felesége a háta mögé térdelt. Két ujja közé fogta a haját, és nagy szakértelemmel kezdte vagdosni, borotválni, nyírni. Elöl egész rövidre fogom, jó? Körül meg hosszan hagyom, de csak vékonyan. Így lesz csak igazán tojás. Finom. Sokáig szorgoskodott. Ha meg találta húzni, mind a ketten felsikítottak. De azért mégse csinálj belőlem valami krisztusi pofát. Azt hiszik majd, a dögkeselyűk kopasztottak meg a kereszten. Nevettek. A fene egye meg a profiljaidat. Amikor kész lett, jobbról-balról megveregette a fejét, megcsókolta a fejebúbját. Tojás. A zsilettet bedobta a vízbe. Megfogta a kezét. Megcsókolgatta hosszú ujjait. Külön-külön. Sokszor. Visszafeküdtek. Kereszt alakba. Nem beszélgettek. Mocorogtak. A nap kibírhatatlanul szúrt. Néha felszisszentek. Felesége elaludt, a homokba nyomva arcát. Felállt. Fejét kezdte tapogatni, vizsgálni árnyékán. Hátat fordított a tengernek. Az izzadság, mint a szúnyogok. Ide-oda csapkodtak. Felment a kukoricásba. Két kis szárkúp volt mindössze. Meg egy rakás here. Aztán kő. Csak kő. Vizelt. Meglepődött, milyen forró a vizelete. Odament az egyik szárkúphoz. Kivett két kévét, és csörögve lecipelte. Egymás mellé tette őket. Visszament. Nagy nyaláb herét hozott. Rászórta a szárra. Felesége fölé állt. Sokáig nézte. Aztán karjába vette, és vigyázva a herére tette. Motyogott. Összekuporodott. Belefúrta magát a langyos herébe. Lement, kivette a ballont. Sajtot tört. Ivott. Sokat. Megint tört sajtot. Ivott. Sokat. Sokat. Izzadt. Elbóbiskolt úgy, törökülésben. Sirály sikított. Felrezzent. Felugrott. Karjába törölte a homlokát. Ismét hátat fordított a tengernek, és a kukoricásba ment. Vizelt. Egy kicsit kevesebbet. De szinte ugrált, olyan forrót. Továbbment. Akkor vette észre, hogy ha nincs közelében a felesége, dülöng, mint egy részeg. Szedrezett. Megpillantotta a templomot. Kis, fordított hajó alakú fehér kőtemplomocska volt. Kunyhó nagyságú. Torony, kereszt nélkül. Odaszaladt. Körülfutotta. Egészen kis bejárata volt. Mint egy ólnak. Belesett. Üres volt. Csak egy nagy kő volt a közepén. Félhomály volt. A falakat teljesen benőtte a moha. Valaki a kő mellé piszkolt. Lerohant feleségéhez. Te, te!, kiabálta. Mellé térdelt, felrázta. Kicsit durván. Felesége megijedt. Felugrott. Megfogta kezét, és maga után vonszolta. Gyere, gyere! Rohantak. Nézd. Fantasztikus. Körülugrálták. A közelben nem volt semmi. Csak egy fügefa. Szamárpiszokkal. Meg messze a hegyek. A hamvas hegyek. Meg a tenger. Foncsoros fenekű. Meg a nap. A nap, amit már-már zavarba hozott ez a hatalmas tükör. Egyelőre persze csak elragadtatta magával. Füge már nem volt. Egy sem. Bebújtak. Meg kellett hajolniok. Majdnem négykézlábra. Félve egyenesedtek ki. A mennyezeten gyíkok futkároztak. Hatalmasak. Egészen aprók. Nem egynek hiányzott a farka. Bőrük tiszta mély szövését lehetetlen volt megkülönböztetni a mohától. Az egész mennyezet mozgott. Ha megijedtek, nagyra nőtt szemük. Mintha rés nyílt volna a mennyezeten. Vagy csillagot festettek volna rá. Nézd, sírnak. Majd könnybe fullad apró szemük. Tán nem is látnak minket? Tán csak a moha meg ők tartják a templomot? Vagy nem is templom? De, a kuglizó halászok is mondták. Azt mondták: TALÁN MÉG MAGA A TEREMTŐ IS JÁRT ITT. Igen. Mit csinálhatnak most a kukacaink? Tényleg. Jobb lenne, ha nálunk is gyíkok lennének. Jobb, ugye? Igen. Jobb. Tán. Tán. Te, milyen jó lenne ez a szamarunknak. Istállónak. Ki kellene bontani az ajtót. Meg ablakot is kellene ütni. Délután kikötnénk ide a fügefához. Mi is a fügefa alatt ülnénk. Néha a tenger felé bámulnánk, néha a hegyek felé. Ugye, mintha hamvasak lennének? Ózonos fejűek. Volt egy barátom. Valamikor. Találkozom vele a vonaton. Egy literes üveget szorongat. Alkohol, kérdezem kacsintva. Nem, mondja. Ózon. Ózon? Igen. Ózon. A nyavalyának? Honnan szerezted? A vízözön után fertőtlenítünk, és a méreggel mindig ózont is engedünk. Ezt viszem haza. Tudod, otthon fulladok. Már amikor lelépek a vonatról, kinyitom a dugót. Otthon meg beteszem az ágyam alá. – Úgy tudom, kiment Afrikába. Fertőtleníteni. Nevettek. A föld poros volt, gödrös. Okker. A kövek közül kihullott a malter. De mintha egymásba nőttek volna. A napnak nem hagytak rést. Büdös volt. Az emberek nem szeretik a nap alatt végezni dolgukat. Furcsa. Felesége ráült a kőre. Gyík után kapott. Felesége ölébe tette. Felsikított. Megijedtek. Összeölelkeztek. Mintha olajjal kenték volna be őket. Sehogyan sem sikerült markába szorítani a mellét. A fogai közé fogta a bimbóját. Megrándult. Rúgott. Leestek a földre. Forogtak. Karmolták, harapták egymást. Hirtelen egyszerre felugrottak. Beleütötte fejét a mennyezetbe. A gyíkok szétfutottak. A repedésekből lestek, akár a csillagok. Megfogta felesége kezét. Fáztak. Kimásztak. Sárosak voltak. Meg a naptól sem láttak. Még egymást sem. Letámolyogtak. Felesége a homokba rogyott. Mellé térdelt. Karjába vette. Egy darabig tétlenül forgott. Az orrával megpiszkálta köldökét. Nevettek. Rúgkapálni kezdett. A herére tette. Behunyta szemét. Az arca is sáros volt. A nap sisteregve aludt ki, mint a parázs. Galambszürke lett, aztán fekete. A csillagok, mint a tűhegyek. Megzavarodtak. Nem tudták megkülönböztetni, melyik az égbolt, melyik a tenger. Ez a süket ökör már megint ugrat bennünket. Vágj bele. Vacogva nevettek. Milyen meleg ez a here, mondta a felesége, és még jobban összekuporodott. Jó itt. Tetszik. Szeretem ezt a lila üvegharangot, amivel leborítottak bennünket. Ezt a majdnem fekete harangot. Apám patikájában szerettem meg a lila, a barna üveget. Mintha egy lila, néhol, nézd, mályva keszonba engedtek volna le bennünket. Persze gyorsan megfeledkezve rólunk. Kislánykoromban mindig tengerfenéken felejtett búvárokkal álmodtam. A kíváncsi halak, akár a csillagok. Nézd, az a három csillag, akár egy kukac. Nézd, ez itt a hold mellett spirál. Tán hulla van ott fent is? Vagy csak a som ezüstje csillan, a menta illata. Az idősebbik idióta egy szép napon hullát talált a mentában. A fiatalabb idiótát. Meg még egyet. Az anyját. És boldog volt. Mind az övé lesz az a sok-sok fekete gesztenye. Háromágú sípot vághat tavasszal a rózsaszín gesztenyéről. Meg az öszvér is az övé lesz. Ezután nem csak lapátolnia kell a mentát, fuvarozhatja is körbe-körbe a városban. Leverheti a fecskefészkeket. És beléphet a képbe is. Nem rúgják ki. Tényleg, mennyi kukac. Legalább nem kell hazamennünk. Itt könnyebben meg is fejtheted a járásukat. Télen majd felhúzódunk a templomba. Ott a sok gyík. Nekem meg ott lesz a szamár. A halászoktól majd kapunk bort. Mert hordtuk a kuglijaikat. Volt velem egy halász a börtönben. Nem tudom, meséltem-e. Kis seb volt a lábán. Valami mérges hal szúrta meg. Aztán hirtelen nőni kezdett, elefántlába lett. Tele kukaccal. Egy zsák kukac lett a lába. Éjszaka nem lehetett aludni a cincogásuktól. Még a mennyezetre is felmásztak. És az a halász minden reggel kapott egy alkoholba mártott, hatalmas vattacsomót. Azzal tisztogatta a sebet. Egyik reggel, ahogy az őr bedobta cellánk közepére a vattát, egyikünk rávetette magát. Elvette a halásztól, és a bögrébe csavarta belőle az alkoholt. Vizet öntött hozzá, és felhajtotta. Szörnyen berúgott. Egész éjszaka énekelt. A kukacok meg még jobban cincogtak. Másnap reggel, ahogy ismét felsorakoztunk, valami nyugtalanság, idegesség vett rajtunk erőt. Ahogy a cella közepére repült a vattacsomó, egyszerre vetettük rá mindannyian magunkat. Vadul széttéptük. Kis tamponra való jutott csak. Orrlyukainkba dugtuk, mint a bagót. S ez így ment minden reggel. Szörnyű rögbicsapattá fejlődtünk. Amint közénk repült a nagy, alkoholba mártott vattalabda, rugdosni, harapni kezdtük egymást. Néha egész délig. Legtöbbször már el is párolgott az alkohol. Tudod, láttam már sok-sok rögbimeccset, de azok nagyon is gyengédeknek tűntek a miénkhez viszonyítva. S mégis volt benne valami marhául lírai. Az a hatalmas, illatos vatta. Ahogy beleharaptak a nagy véres szájak. A halász lába meg nőtt. Végül már a feje is. Egy napon meg rögbizés közben szétesett. Semmi sem volt a halászban, csak sok-sok apró, cincogó üvegkukac. Próbáltuk összevarrni, nehogy elveszítsük a labdánkat. Később rögbibajnokságot szerveztünk a telepen. Nagy rögbisek is kerültek ki közülünk. Nagyok. Valahogy ez a sport tudott egyedül igazán meghonosodni. Pedig próbálkoztunk labdarúgással, teniszezéssel is. Jólesett egymást verni, harapni. Jólesett, ha vertek, haraptak bennünket. Az őr meg az igazgató is végre fellélegezhettek. Volt mivel levezetni felesleges energiánkat. Éjszaka méz csorgott ajkunkról, olyan szépen aludtunk. Később a többi börtönben is divatossá lett. Mostanában hallottam, hogy kötelezővé tették. Nem tudtam, hogy ilyen komoly érdemeid is vannak. Nevettek. Annyiszor akartam már kérdezni, mi lett apukáddal. Komolyan. Legjobban azt a kanyonhistóriát szeretem, a szeplős kis zöld tojásokkal. A másik három változatot nem nagyon szeretem mesélgetni, mert már teljesen összekeveredtek, beleolvadtak novelláimba. Most te is tudod, legtöbbször szeretem magam is összetéveszteni vele. Miért bolondozol mindig? Miért nem mesélsz? Mesélj. Az első változat szerint Londonban halt meg. (Robbant fel.) Megnyúzta a medvét, és a medve bőrébe bújva sikerült meglógnia. Londonba utazott. A köd miatt. Úgy gondolta, a köd majd eltakarja. Elbújhat mögé. A filmeseknél dolgozott. Nem is volt tehetségtelen. De a végzet Londonban is utolérte. Egy szép napon megéhezett mákos kalácsra. Mákos kalácsra? Igen. Szörnyen szerette a mákos kalácsot, akár a fia. Betegesen. Nem tudom, mondhatnám-e így: perverzül. Egy pesti barátjával lakott. Az alak öreglegény volt, anyjával élt. Apukám egy reggel azzal állított be a nénihez a konyhába, hogy ő mákos kalácsot szeretne enni. Az asszony elcsodálkozott. Mákot?! Londonban?! Rendben van, mondta apukám, majd ő kerít. Ha mindjárt a föld alól is. És elindult. Hónapokig mást sem csinált, csak üzletről üzletre, piacról piacra járt: kereste a mákot. Londonban mákot. Végül már egy kicsit az agyára mehetett neki az egész. A mák. A londoni mák. Leült a legforgalmasabb utcán, a markából az aszfaltra engedte színes üveggolyóit. Az üveggolyók állása mutatta útirányát. A Hyde Parkban meg egész napos beszédeket tartott a mákmizériáról. Felvonulásokat szervezett, akár az atomosok. Míg egy szép napon valamelyik fűszeres abnormális összegért hajlandó volt szerezni neki fél kilót. Szinte röpült haza. Nagy volt az öröm. Mind a hárman gyúrni, nyújtani kezdték a tésztát. Hihetetlenül vékony lett. Énekeltek, táncoltak az asztal körül. Végül már az ablakokon is kilógott a tészta. Beborította a tetőket. Az egész várost. Rafinált ceremóniával helyezték közepére a mákot. Egész nap göngyölték, vonalzóval elosztva, egy nagy ollóval három részre vágták. És ez mind rendben is lett volna. Csak apukám ebéd után cigarettára gyújtott. És felrobbant. Később tudták meg, hogy a fűszeres puskaport adott el neki. Süsü. Mondtam, ne hülyéskedj. Miért nem akarod elmesélni, miért agyalsz ki mindig ilyen zöldségeket, holmiféle humoreszkeket adsz itt elő nekem naponta. A másik variáció szerint öngyilkos lett. Ősz volt, aranyos ősz. Talán éppen olyan, mint amilyen a miénk lesz. Fal. S az ősz a végtelenségig finomította a lelkét. Szinte átlátszóvá fogyasztotta. Minden öt percben elsírta magát. Ha egy levél koppant az ablak alatt, ha dudált egy hajó. A gyerekek végül levélbe is temették. Egy délután, ahogy hazament kis szobájába, bebújt az ágyba, és kis tranzisztorát hallgatta, mint mindig. Chaplinről beszéltek éppen. Hogy Chaplin életében minden októberben történt. Hogy Geraldine is októberben született stb. Apukám egyszer megismerkedett Geraldine kis öreg francia buldogjával. Úgy hívták, hogy Borisz. Borisz francia, mondta Geraldine. Hallo, monsieur Borisz, mondta apukám. Különben ismerte az újságírót is, aki a szöveget írta. Akkor apukám egy nagy szúnyogot pillantott meg. Nehezen röpült a szoba egyik falától a másikig. Bosszankodott, honnan október végén, pontosabban október 24-én szúnyog. És éppen az ő szobájában. Vége lett a Chaplin-műsornak, és az egyik Chaplin-dalt kezdték sugározni. Az betetőzött mindent. Őszfinomította lelkének ez már sok volt. Sok. Hirtelen ismét a szúnyogra lett figyelmes. Valami történt vele. Furcsán, szokatlanul röpködött. Figyelni kezdte. Észrevette, hogy a szúnyog a Chaplin-muzsika szomorú dallamára mozog. Táncol. Ellenőrizte. Visszafojtott lélegzettel figyelte. Felerősítette a tranzisztort. A szúnyog még tisztábban követte a melódia vonalait. Potyogni kezdtek a könnyei. A melódia ismétlődött. A szúnyog az orra elé röpült, és ott lebegett, táncolt. A szó szoros értelmében táncolt. Szárnyai fehérek voltak. Hártyás ablakai mintha jégvirágosak lettek volna. Ilyen szép valamit még sosem látott. Amikor vége lett a számnak, a szúnyog is eltűnt. Apukám a paplan alá bújt, és egész hajnalig zokogott. Hajnalban egyik kezével kinyúlt, és az éjjeliszekrény fiókjából kivette pisztolyát. A gyerekek, mondtam, levélbe temették. Te. Tessék. Te, mi lesz, ha lepottyan valamelyik kukac? Tényleg, éppen csillaghullás van. Ugye, és a harmadik változat szerint? A harmadik szerint a tengerhez ment. A tengerhez ment, és ott meg egy furcsa komplexusa fejlődött ki. Komplexusa, furcsa komplexusa? Igen. Bemagyarázta magának, hogy lerí róla, hogy nem őslakó. Hahaha. Sokáig, nagyon sokáig nevettek. Majd megfulladtak a nevetéstől. Egy pillanatra fel kellett állniok, hogy lélegzetet vehessenek. Hogy nem őslakó. Egész nap az ágyán hempergett, próbálgatta a takaró csipkeszegélyébe fűzni lábujjait. Ha sikerült netalán felkelnie az ágyból, naponta lejegyezte, hogyan próbálgatja a takaró csipkeszegélyébe fűzni ujjait. Meg a mennyezet kukacait tanulmányozta. Rémhistóriákkal ijesztgette a feleségét. Hogy a padláson valami hulla van, és onnan azok a kukacok. Meg hogy naponta ki-kitisztult egy-egy gyerekkori motívuma. És azokat jegyezgette. Sok papírt írt tele: som, menta, csicsóka, gesztenye, édesgyökér. A felesége meg egész nap azért könyörgött, vegyen meg neki valami siskás szamarat. És ő meg is ígérte. Megígérte, hogy megveszi neki azt a siskás kis szamarat. Megijedt. Ahogy végigsimította kezével felesége arcát, nedvesek lettek az ujjai. Először azt hitte, eső. De a csillagok még sosem voltak ilyen agresszívak, tisztaságuk ilyen intenzív. Most az összes kukac fenn van. Fenn, ugye? Igen, mind. Egytől egyig. Összes kukacunk. Most tisztán láthatjuk őket. Láthatjuk, milyen szépek. Hogy szikráznak gyűrűjeik. Valóban, én nem is tudtam, hogy üvegkukacok. Hallod, cincognak. Most van az ideje, hogy hulljanak. Most már annyi a kukac, hogy fenn biztosan nincs is hulla. Képzeld, ha az embereknek eszébe jutna felhúzni lila, nézd, néhol mályva keszonunkat. Képzeld. Mit is csinálnánk fent? Mit? Tényleg, mit is? Semmit. Felültetnélek a szamárra, és sétálnánk a főutcán. Egész nap. Egy darabka kötélen vagy manilán vezetgetném veled a szamarat. És mikor már mindenki megnézne téged, és ágat dobna eléd, levezetnélek a Lehegőbe. A Lehegőbe. És a földre borulnék, és körmeimmel jeges csicsókát kaparnék neked, jeges csicsókát kaparnék egészen mélyről. Szinte kutat kaparnék, olyan mélyről. Hatalmas, görcsös, aranyszín, sáros csicsókát majszolnál. Csicsókát! Akkorát, mint a nap. Pontosan akkorát, mint a nap. Örömömben kockás micimet meg denevérért dobnám. És a kis antilop jószágot kebledbe dugnád, durva vászonblúzodba. Azután kimennénk a szántóföldekre, a fekete napraforgók közé. Le a folyóhoz, kakukk után. Hogy tiszavirágot rakhassak az arcodra. Agyagos tiszavirágok mászkálnának rajtad. Örömükben kiröpülnének bőrükből. A koporsó sarkánál meghemperegnénk a galambokkal. És a vadócok, a postásbeütésesek, a válladra szállnának. És meggyűrűznénk őket. Díszesen. Csak úgy. És üzennénk velük. Sok-sok mindent. Csak úgy. Csak úgy. És nem csinálnánk semmit. És nem csinálnánk semmit. Ha az embereknek eszébe jutna felhúzni lila, néhol mályva keszonunkat. Semmit. Csak vezetgetnélek, csak úgy egy darabka kötélen vagy manilán. De biztosan kapnánk az emberektől kötelet is. Végtelenül új, még alig hajló, durva rostú kötelet. Mert ősszel a kötélgyártók kijönnek az utcákra, és kinn sodorják a végtelen szálakat, néha már-már bikanyállá fogyasztva, karvastagságúvá hizlalva őket. Akkor veszed csak észre, hogy ősszel az egész város kötelet gyárt. Kötelet? Igen, mindenki. Mindenki siet minél hosszabb, erősebb kötelet sodorni magának. Ősszel nem lehet mozogni a rengeteg kötéltől. Mintha valami hatalmas, erős hálóba gabalyodna a város. De minek a fenének az a törmérdek kötél? Én sem tudom. Csak kell. Szükségük van rá. Szörnyen. Csak úgy. Csak úgy? Csak úgy. Érdekes. És mi is biztosan kapnánk. Egy végtelen, új, még alig hajló, durva rostú kötelet. És vezetnélek. Vezetgetnélek. Csak úgy. Csak úgy. Persze. És azután? Azután visszajönnénk ide. Visszajönnénk ide? Igen. A szamarat a fügefához kötném, tégedet meg lehoználak ide a herére. És melléd feküdnék. És tovább néznénk a csillagokat, kukacainkat. Akkorra már a Hold is biztosan tele lenne velük. Akár egy hatalmas sajt. És törnénk belőle. Igen. És sok bort innánk. Sokat. Sokat. Nagyon sokat. Annyit, hogy már szinte ébenfogaink lennének, akár az őslakóknak. Képzeld. Akár az őslakóknak. Ha az embereknek eszébe jutna felhúzni lila, néhol mályva keszonunkat. Felültetnélek a szamárra, siskás kis szamarunkra, és sétálnánk a főutcán. Egész nap. Csak úgy. Egy darabka kötélen vagy manilán. És amikor már mindenki megnézne téged, és ágat dobna eléd, bevezetnélek a magtárba. Hogy mentába rejtselek. Később bemennénk a képbe is. Csak úgy. Mint egy ajtón. És bent sétálnánk a képben. Soká. Csak úgy. Körbe-körbe. Ha az embereknek eszébe jutna. De meglehet, még ha akarnák, még ha nagyon akarnák, akkor se tudnák felhúzni ezt a lila, mályva, csillagos, kukacos keszont. Biztosan nehéz, szörnyen nehéz rajta az a hulla. Valóban. Még ha nagyon-nagyon akarnák, még akkor sem bírnák felhúzni. Erre még nem is gondoltam. Meg az ősz is itt lesz már, az ősz fehér korma: a fal. Fal. Erős. Végtelen. Magas. Kör alakú. Szinte tapogatni tudjuk majd. Verni ökleinkkel. Szép lesz, amikor először röpülünk neki. Milyen jó tudni ezt. Milyen jó meleg itt a tövében. Jó még tudni ezt a pár centimétert. És mi is, akár az az alak, akit a kanyarban mindig lelökött biciklijéről a Megváltó, mi is, még akkor is, amikor már szétvertük fejünket ezen a falon, még akkor is mosolygunk. Csak úgy. Igen. Csak úgy. Mint a Megváltó. Meg az az alak, akit mindig lelökött a biciklijéről a kanyarban. Újra nedvesek lettek az ujjai. Ő is sírt. Egymás hajába bújtak. Nézd, nézd, ez a süket tükör már megint ugrat bennünket. Úgy érzem magam, mint egy denevér. Mintha már mind lepotyogott volna az a sok-sok kukac. Itt nyüzsögnek a lábunknál. A tükröm. Érdekes, a halak nem bántják őket. És sirály sincs. Emlékszel, amikor először találtam sirálymellcsontot? Mennyire lefoglalt az a kondenzált súlytalanság. Hanyatt-homlok rohantam hozzád. Azt meséltem, hogy az emberek lelkének valahogy hasonlóan kellene festenie. Magam elé tartottam, és megüvegesedett szemekkel bámultam. Úgy éreztem egy pillanatra, megtaláltam a dolgok nyitját: a somét, a kavicsét, a hajadét és a hegyekét ott hátul. Tényleg, egy pillanatra úgy éreztem. Csak te szétmorzsoltad. Emlékszel? Hogyne. De nemsokára hajnalodik. Érzed, hirtelen lehűlt a levegő. És most a legsötétebb is. Ugye, annyira sötét van, hogy szinte világosabb, mint nappal. Látod, van a feketének valami hihetetlen fénye. Még a napnál is erősebb. Vakítóbb. Hihetetlen. Valami szép égés ez. Fekete láz. Valóban, van benne valami patetika is. Persze. Negatív előjellel. Persze.
Törökülésben ült a széken, az asztalnál. Még talált egy sárga bagolynyomású lapot a könyvek között. Elkísérte feleségét a gyárba. Visszafelé jövet megborotválkozott a kis franciánál. A borbély valami rádiót szerzett. De kazetta nélkül. Így mintha a bemondó torkába nézne az ember. Meg fél is a közelébe menni. Páratlan márka, mondta a kis öreg. És tényleg, a készülék csak úgy harsogott. A francia minden öt percben igazgatta, belefújt. Vigyázni kell, belerakódik a por, mondta hatalmas ősz haját hátradobva. Zöld ing volt rajta. Lecsüngő csokornyakkendő. Valahol elkeveredett a szivacsa, nagy ceremóniával fürdette az embereket. Csak úgy prüszköltek. A habot borotvájáról egy kis, szabályos négyzet alakú papirosra kente. A papír meg volt számozva. A Paris Match-ban Henry Miller fényképére bukkant. Sokáig nézte. Az ismert bársonykabát, kockás ing, nyakkendő. Szája egy kicsit tátva, akár a halé. Sietett haza. Nem is ereszkedett le a kikötőbe. Ott különben is mázolják a hajókat. Valami politikust várnak. Nem is reggelizett. Rögtön asztalhoz ült, maga alá húzva lábait. Még érezte orra fölött a kis borbély rózsaszín tenyerét. Orrához is ért. Egy pillanatra eltakarta a szemét. Áttetsző volt. Annyira tiszta, illatos, mint a nyers hús. Pontosan tudta, ez az a pont, ahonnan el kell indulnia. De nem írt semmit a sárga lapra. Először gerincén futott végig valami. Mintha fenekénél az utolsó csigolya a szék kemény lapjához ütődött volna. A csigolyarendszer szigorú, de mégis valami áhítatos fúgát szólaltatott meg. Kezeit a papírra tette, mint valamikor az iskolában, hogy megvizsgálják a körmeit. Nagyok, piszkosak voltak most is. Mutatóujját kicsit visszahúzta, aztán mind erősebben nyomta körmét a finom, durva faktúrájú papírra. Körme és az ujjai megfehéredtek. Kisujját megfogta a görcs. Csak mikor már érezte az asztallap lakkos felületét, akkor nyújtotta ki az ujját. Abban a pillanatban ismét normális barna színűvé vált, csak körme lett rózsaszínűbb. Kisujját is lassan elengedte a görcs. Szerette volna eldugni a ceruzáját. Kihúzta maga alól a lábait, papucsába lépett, s felállt. A nyakkendőihez ment. Kibújt az új sötétkékből. Az ágyra dobta. Valami hasonló után turkált, mint amilyent Henry Milleren látott a borbély Paris Match-ében. Az egyik nyakkendőn megvizsgálta a sárga hímzésű rombuszokat. Az arany selyemszálak már kócosak voltak, beszőtték az egészet. Csak most vette észre, milyen szép nyakkendő ez. A rombuszoknak erős fekete kontúrja volt, és egyik átlójuk is látszott, mert az aranyat két háromszögbe szőtték. A nyakkendő visszája még szebb volt. Ott széles fekete sávok domináltak az arany téglalapok és kis átlós kék négyzetek között. Ki kellene fordíttatnia. Szólhatna feleségének. De nem, hiszen úgysem megy sehová. Meg a felesége is rögtön tudná, egész nap csak nyakkendői között turkált. Különben is már végső ideje lenne kiagyalni valamit, valami egészen egyszerű, komoly dolgot. Mit fog végül szólni a felesége, egész nap csak ceruzáit hegyezgeti, tollait, a finom nyomású papírjait rakosgatja. A kukacokról meg a börtönről sem mesélhet örökké. Valóban, még csak ezek a nyakkendők hiányoztak. Még mindig a kezében volt az az aranyrombuszos. Már úgy volt, felakasztja, amikor valahogy előkeveredett, felszínre bukkant a tömérdek nyakkendő, női öv, selyemsál alól a fekete. Amióta eljött hazulról, még egyszer sem kötötte fel, pedig tíz éve lesz már. Egy évtizede. És egy évtized az már valami. Legalábbis illene számolni vele. Igen. Mit is csinált ez alatt a tíz év alatt? Egy kocsiderék nyakkendőt vásárolt. Igaz, a nyakkendők kétségtelenül ízlésesek. Itt van ez az aranyrombuszos is. De már egy kopott, széles, régi nyakkendő volt a kezében. A vasalás fényes csíkot hagyott a közepén. Néhol már egészen átlátszóvá kopott. A többi mind valami sorozatba tartozott: kockás, csíkos, kötött. Ez a fekete egészen más volt. Egyszerű, durva, erős. Ha az ember ezt felkötné, tényleg úgy érezné magát, mintha az akasztófa alól szaladt volna el kötéllel a nyakán. A szövés barázdái már sok helyütt kitöredeztek. A csomó körül már teljesen átlátszóvá kopott a vászon. Valami egészen különös lehet sokáig, évekig hordani, viselni valamit, sokáig kitartani, mondjuk, egy ilyen vászonnyakkendő mellett. Különösen egy ilyen kötéldurva vászonnyakkendő mellett. A selyem az más. Rózsaszín selyemnyakkendőt hordani soká, az már-már gyanús. Fogd ezt a nyakkendőt, mondta az apja éppen azon a napon, amikor elvitték a rendőrök (fogalmam sincs, miért rettegtem már kisgyerekkoromban is annyira a rendőröktől), fogd, most már felnőttél. Most már majd neked is illik eljárni a temetésekre. Leültek az ágy szélére, és egész hajnalig csomózták. És így folytathatnánk a végtelenségig, mondta az apja, persze a virág, a pajzs, a kereszt, a labda formájúakra úgysem lesz szükséged soha, meg hát majd magadtól is variálhatod, szaporíthatod őket a végtelenségig. De azért nehogy azt hidd, hogy ez mellékes dolog. Nem. Úgy kell bánnod a nyakkendővel is, mintha az ütőered csavarnád nyakad köré és dobnád melledre. Hidd el, ez nem olyan könnyű dolog, nem. Én még egyetlenegy emberrel sem találkoztam. Talán majd te, mondta, és egy könnycsepp gurult végig a kopott nyakkendőn. Talán majd te, hiszen naponta lesz alkalmad. És egy csomókötés tartamánál tovább ne is gondolj a halálra sem. Az untig elég. De az is meglehet, valakinek egyszer eszébe jut, sikerül annyi erőt gyűjtenie, hogy fejszét ragadjon és kivágja gesztenyefáinkat, az akasztófánkat. És azután talán többé nem is kellene nyakkendőt kötni. A kis városnak csak egy utcája volt. Az egyik felén hatalmas gesztenyefák, fehér virágú gesztenyefák nőttek. Pontosan száz. A városka életének minden eseménye ehhez a fél alléhoz fűződött, minden ezeknek az óriás gesztenyefáknak a tövében játszódik le. A gyerekek besötétedésig a fákon ricsajoztak. Egy sem volt közülük, aki ne törte volna el a kezét, a lábát vagy a gerincét az árokba zuhanva. A madarak, kivéve a tetves, lusta kányákat, messze elkerülték ezeket a fákat. Az asszonyok kinyitották ablakaikat és mosolyogva, tátott szájjal bámulták az ágakon ugrándozó gyerekeket. Így legalább szemük előtt vannak, mondták. Gyerekkoromat jómagam (a narrátor) is egy ilyen végtelen gesztenyefán töltöttem. Még most is emlékszem kérge minden repedésére, ágainak minden hajlatára. Milyen hatalmasak a gesztenyefa gyantás rügyei! Buzogánynak használtuk őket. Később a tüskés termések! Mondom, mindenkinek megvolt a saját fája. Ádáz harcokat vívtunk értük. Szüleink szoktattak ki bennünket, talán éppen azért, hogy eltereljék a figyelmünket. Mert abban a városban már évszázados hagyomány volt, hogy a gesztenyefára akasztják fel magukat az emberek. A temetkezési vállalat munkásai meg minden hajnalban végigsétáltak ezen a fél allén, és leakasztgatták őket, ügyelve, nehogy véletlenül ott felejtsék a hurkokat a gyerekeknek. Nyolc óra felé az asszonyok kicsapták a gyerekeket. Igaz, történtek ballépések is. Egyszer például valamelyik temetésen a kelleténél jobban be találtak rúgni a halálmadarak, és elfelejtették leszedni az öngyilkosokat. Éppen száz öngyilkos volt akkor is, mint mindig. De pont ez volt a szerencse. Mert így könnyű volt elhitetni a gyerekekkel, hogy csak tréfáról van szó. Tényleg, hogy lehet éppen annyi öngyilkos, ahány gesztenyefa? Ez egy kicsit tényleg hihetetlenül hangzik még most is. Később, amikor már a gyerekek is megnőttek, megértek az öngyilkosságra, semmit sem tudva erről a hagyományról, maguk is a gesztenyefákat választották, a gesztenyefákat, amikor hatalmas virágaikat ellepik a méhek, kevesen várva meg a szúrós vagy zárt fekete termések idejét. Kezdetben, emlékszem, mindegyik fa alá rendőrt állítottak. De akkor meg a rendőrök kezdték felaggatni magukat. Később is történtek még próbálkozások, de azok is fordítva sültek el. Az emberek, mint mindenbe, ebbe is beletörődtek. Ezt is megszokták. Istenem. Sőt, szűkös időkben még örültek is, hogy nincs több gesztenyefa, hogy nem hosszabb az allé. Talán azért is nem engedték beültetni az utca másik oldalát, a naposat. Naponta három részre oszlott a város. Százan felakasztották magukat. A többiek a sírokat ásták, vagy a menetet alkották. Persze sokan örültek is ennek az állapotnak, hiszen állandóan temetésekre kellett járniok, nem is kellett a munkahelyükön lenni: a Lehegőben, a folyón. Farzsebükből előhúzták fekete vászon nyakkendőjüket, és lehajtott fejjel lépkedtek a száz láda után. Volt idő, amikor a hatóságok megpróbálták elrendelni a másik, a napos oldal beültetését is. Legégetőbbé akkor vált a dolog, amikor a királyt várták. Hogyan vonulhat végig fél allén a király?! De szerencsére a király elkerülte a városkát, mert hát a királyok vonulása mindig kiszámíthatatlan. Persze az apja azt nem mondta, hogy nem csak azoknak kell felkötniök a fekete nyakkendőt, akik a menetben tartanak vagy a gödröket ássák. Mosolygott. Villámgyorsan egy maximálisan nagy csomót kivitelezett. Csak úgy reflexből. Az ágy szélére akart ülni, amikor egy kis jégcsapra emlékeztető kukacot vett észre a sötétfehér lepedőn. Hátralépett. Szemmel láthatóan megzavarodott egy kicsit. Gyorsan órájára pillantott. Még csak tizenegy volt. A kukac közben eltűnt a párna alá. Az éjjelente felesége szájából kicsorgó nyál világos mintáit nézegette. Olyanok voltak, mint a jégvirágok. Az egyik levél kicsit piros volt. Biztos az ínye vérzett már megint. Az asztalhoz sietett. Ijedten bámulta az összekarmolászott lapot. Egy spirálba csavarodott kukac volt azon is. Leült. Maga alá húzta a lábait. Finoman maga elé tette a bagoly víznyomású sárga papirost, és nagy ákombákom betűkkel írni kezdett. Régóta készült már kimásolni ezt a passzust. Enélkül nem kezdhet semmihez. Ennek ezután mindig nála kell lennie, akár a zsebkendőjének. Írás közben vigyázva kerülgette a kukacot.
A NYELV BŰNEI
Ímé, a hajók is, noha mily nagyok, és erős szelektől hajtatnak, mindazáltal igen kis kormánytól odafordíttatnak, ahová a kormányos szándéka akarja. Ezenképpen a nyelv is kicsiny tag, és nagy dolgokkal hányattatja magát. Ímé, csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától. Mert minden természet, vadállatoké, madaraké, csúszómászóké és vízieké, megszelídíthető és meg is szelídíttetett az emberi természet által. De a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes.
Felállt. Előbb még valami glosszát szándékozott írni, mert ő egy kicsit különösen, vagy mondhatnánk, nagyon is szimplán értelmezte ezeket a sorokat. Legurította róla a kukacot. Kicsire hajtogatta, és a farzsebébe tette. Ismét az ágy felé nézett. Már két-három kis kukac cincogott, felé emelve buldog fejét. Papucsába lépett. Kinyitotta a terasz ajtaját. A sirályok már majdnem feketék voltak. Visszament a szobába, és leült az egyik sarokba. A mennyezeten még sosem volt ennyi kukac. A villanykörte is tele volt. Nőni kezdett, mint egy hólyag. A mennyezet egészen meghajolt. Most már semmilyen rendszerhez sem tartották magukat. Összevissza futkároztak, egymást marták. Mind több hullott alá. Az ágyon már nyüzsögtek. Behunyta a szemét. Arra a napra gondolt, amikor először látta a feleségét. Tavasz volt, zöld volt minden, a föld virággal volt borítva. A következő tavaszt már valahogy elszalasztotta. Aztán meg a tengeren nem is igen érezni azt a fajta tavaszt. Minél többet gondolt azokra a fenti tavaszokra, annál kevésbé tudta őket megmagyarázni magának, annál gyorsabban halványultak emlékezetében. S aztán egy napon megjelentek ezek a kukacok. Akkor még tán tehetett volna valamit ellenük. Úgy kopogtak, mint az esőcseppek. Máris monotonul. Ásítozni kezdett. Gondolta, alszik egy kicsit, de akkorra már a fején is kopogni kezdtek. Az órájára nézett. Csak most vette észre, a számlapra is alig észrevehető porréteg rakódott. A tizenkettesnél egy kis szőrszálat fedezett fel. Már biztosan elmúlt tizenkettő, csak felakadhattak a mutatók. Kiegyenesedett. Megigazította a nyakkendőjét. Még egyszer körülnézett a szobában, mind nagyobb hullámokban érkeztek a kukacok. Az ágyak már alig látszottak. Kilyuggatták a párnákat, és a tollat ropogtatták. Legyintett és kiment. A padláson kirázta apja csontjait a hatalmas, koszos medvebundából, kirázta a kukacokat, kiporolta, és egy kicsit fintorogva belebújt. Hirtelen sötét lett. Szédült. Felfordult a gyomra. Tántorogva jött le a lépcsőkön. Aznap a környék szamarai mind szétszaladtak. Az asszonyok nem mertek felmenni a szőlőkbe. A férfiak meg fogták a puskájukat, s kutyákkal elindultak a messzi hamvas hegyekbe a nagy, avas, vörös medve után.
*
Fenn, már majdnem a felhők között az egyik fekete-fehér foltos kutya kezdett először csaholni. Egy korhadt fa tövében a medve nyomára bukkant. Mézet keresett ott, már napok óta nem evett semmit, de csak egy mérges darázsfészekre bukkant. Míg a kutyák nem érték utol, a darazsak üldözték. Előbb hatalmas kövekkel dobálta őket, de csak még jobban felbőszültek. Nagy daganatok nőttek rajta. Már feketét sem látott. Megvakították. Mint a mézet, úgy itták ki szemét. Már csak nem is csöngtek a fülei. Megsüketítették. Mint egy nagy dobot, úgy fakasztották el dobhártyáját. Labdaszerűen csomókban röpültek utána. Egy-egy ilyen labda a hóna alá, lába közé ragadt. Fülei és szemgödrei is tele voltak velük. Vonítva, szűkölve rohant mind feljebb. Néha a hátára vetette magát, sziklákkal dörzsölte hátát. De olyankor csak még több jött. Már úgy volt, az első feneketlen szakadékba veti magát, amikor megérezte a kutyák, az emberek közelségét. Megtorpant, frissen visszafordult. Elhallgatott, nem szűkölt tovább. Csak most, hogy kiegyenesedett, csak most látszott igazán, milyen hatalmas medve volt. Ijesztő dörömbölés volt hallható. A tapasztaltabb vadászok tudták, a medve dobol mellkasán, a medve, valahol fenn, már majdnem a felhők között várja őket. A többi kutyát is elengedték. Volt vagy száz. Szebbnél szebb, karcsúbbnál karcsúbb kutyák voltak. Tisztán csillogtak, mintha lakkal kenték volna őket. Az elsőt, a fekete-fehér foltosat, még a közelébe sem ért, agyonlapította egy sziklával. A vadászok leültek. Várták, mit végeznek a kutyák. Ők jobban szerettek volna bele se avatkozni ebbe az ügybe. Szerették volna, ha tiszta marad a kezük. Tüzet raktak, táskájukból szalonnát vettek elő. Féltek, nagyon féltek a medvéktől, de azért alig várták a medvevadászatot. Csak minden szökőévben volt alkalmuk napokra, hetekre, néha egész hónapokra így távol maradniok az asszonyaiktól. Érdekes, mindig az asszonyaik veszik először észre, hogy medve jár a környéken. Ezt is az egyik szőlőtőke alatt pillantották meg. Egész nap a kutyákkal küzdött. Szerencsére falkástul jöttek, és így felét mindig letemethette egy sziklával. A többivel lassan, tempósan küzdött. Ahogy mellének ugrottak, magához ölelte őket. Igaz, már több helyen vérzett. Tenyérnyi darabokat szaggattak ki belőle. Az apró darazsak most ezekben a lyukakban hemzsegtek, még jobban megvadultak a friss vér illatától. Potrohaik nagyra nőttek. Szárnyaikat pirosra festette a vér. Több szétpukkadt, vagy a kutyák maradványaiba fészkelt. A darazsak már nem zavarták. Sőt szüksége volt rájuk. Szúrásaikkal csak frissebbé tették. Szüksége volt rájuk, mert a nagy vérveszteség mind többször idézett elő zsibbadást. Amikor egyszerre két kutyát próbált magához ölelni, az egyiknek sikerült felhasítania a hasát. Most már csak egyik mancsával küzdhetett, a másikkal beleit kellett tartania. Mind nagyobb darabokat szakítottak le belőle. Mind többször lett szüksége a másik mancsára is. Mind többször tántorodott meg, mind többször esett el. Lassan az a két-három kutya is kifáradt. Már nem ugattak, csak vonítottak, szűköltek azok is. Amikor a medve felbukott, nem volt már erejük bántani, nemsokára ők is felfordultak. A vadászok tudták, pontosan tudták a küzdelem végkimenetelét. Körülbelül erre is számítottak. Vacsora után páfrányt szedtek, és a tűz köré hevertek. Zsíros vicceket, történeteket meséltek az asszonyokról, asszonyaikról. Egymás asszonyairól álmodtak, mélyen. Hajnalban a kopasz nyakú dögkeselyűk ricsajozására, csapkodására ébredtek. Az első pillanatban megijedtek, azt hitték, még mindig a medve vívja harcát. Dél felé, mert ezt az éjszakát is fenn akarták tölteni, hogy a medve talpait megsüthessék, lassan bekerítették a medvét. Előbb sokáig vizsgálták távcsöveiken, nem mutat-e valami minimális életjelt. A legidősebb, legtapasztaltabb vadász lépett ki elsőnek. A dögkeselyűk felröppentek, de továbbra is ott keringtek egészen alacsonyan. A medve még élt. Ahogy megérezte a vadászok, az emberek közelségét, váratlanul kiegyenesedett egy hordó alakú hatalmas sziklával a feje felett. A vadászok térdre ereszkedtek, és egyszerre lőttek. A hatalmas hordó alakú szikla saját fejét ütötte szét. A legidősebb, legtapasztaltabb vadász hozzálépett, és agancsnyelű késével finoman felhasította mind a négy talpát. A többiek még most sem mertek közelébe jönni. A legidősebb, legtapasztaltabb hátraszólt, gyerekek, ez már különben is rohadt, tele kukaccal, darázzsal. Nevettek. Lefelé menet még néhány szót váltottak a hatalmas állatról. Azért neki is megvolt a számítása, mondta az egyik. Meg, mondták. És nekünk is megvolt a számításunk, mondta egy másik. Igen, mondták. Csak a mienk valamivel pontosabb volt, mondta az első. Tudja a fene, mondta a legidősebb, legtapasztaltabb, tudja a fene. Tényleg, miért dobolt, miért verte olyan büszkén a mellkasát?, kérdezte a második. Miért küzdött olyan némán, nyugodtan, tempósan?, kérdezte valamelyikük. Tudja a fene, mondta a legidősebb, tudja a fene.
*
Aznap a felesége fügét vitt neki haza ebédre. 1965–1966 |