Kékítőgolyó

 

Látszott rajta, hogy nem őslakó

Már majdnem keresztben feküdt. A lepedők kicsit piszkosan, nem is piszkosan, sötétfehéren csavarodtak a vállára, az egyik lábára, lelógtak a padlóra. Öreg görög. Lábujjait próbálta az egyik csipkés szegély lyukaiba aggatni. Eszébe jutott, hogy a csipkés rész rendszerint fejtől szokott lenni, és abbahagyta. Kilenc óra negyvenöt volt. Elfelejtette levetni az óráját. Ezt az órát valahogy szerette. Zsebórát szándékozott venni, de amikor ráakadt erre a szögletesre, inkább ezt választotta. Éjszakára mindig letette. Nem attól félt, hogy hozzáüti az ágy széléhez, inkább attól, hogy beléhatol a por. Úgy gondolta, az ágyak porosak. Egyetemista korában eléggé piszkosak voltak az ágyai, és ez valahogy belerögződött. Viszont egy idő óta félt is lekapcsolni az órát. Csakugyan félni kezdett, hogy egy dinárnyi fekete lyuk van a kezén, alatta. Nem emlékezett, mikor, honnan szedte ezt fel. Biztosan valami szürrealista ötlete lehetett. Biztosan. Felesége hétre munkába ment. Volt úgy, hogy ő is fölébredt és lekísérte a partra, az autóbuszállomásig. A sofőr mindig üdvözli őket, felemeli a kezét. Lánya, a sofőr lánya, egy ideig a feleségével dolgozott. De váratlanul, egyik napról a másikra, lesoványodott. Szeme körül mind átlátszott az a sok-sok kusza ér. Kettő-három egészen megfeszült, szinte kinyújtották a szemét. És szemgolyója is eresebb lett. Nem vörös, nem. A fehérje inkább kitisztult, kék lett. A hajszálerek meg egészen sötétvörösek. Mint valami szép állatszem. Különben is szinte átlátszó lett a bőre. Pedig érdekes, szeplői is akkor jelentek meg. Habár még azok alatt is tisztán látszott az erek kék rajza. Akkor vette észre, hogy a soványodással és a lázzal tényleg valami különös szépség is jár: áttetszővé válik az ember. Egy évre rá meghalt. Vagy elutazott? Nem is kérdezte. Hajnalban legszebb a tenger. Máskor félni lehet tőle. Igaz, a hegyektől, szántóföldektől is lehet félni. És nemcsak olyankor, amikor eltéved az ember, vagy nincs hova mennie, hanem éppen olyankor, amikor tudja, hogy mondjuk egy szobába fog belépni és a szobában egyáltalán nem lesz sötét, de világos sem lesz, és a szobában majd emberek lesznek, egyszerűen emberek, élő, olyannyira élő, hús-vér emberek, kékespiros emberek, akiknek a kezei alig észrevehetően deformálódtak valamitől, a munkától vagy a semmittevéstől, és az ablaküvegen keresztül látni fogja a földeket vagy a hegyeket, éppen olyankor. Elbámészkodott. A sirályok mintha a halakkal háltak volna, olyan tiszták, boldogok. Később megfogja őket a hajófüst. Meg aztán később már félelmetesen rikácsolnak. Körülbotorkálta a félszigetet. A halászok azt hitték: turista. Látszott rajta, hogy nem őslakó. Legjobb esetben olyan emigránsfélének tűnhetett. Igaz, ahhoz még fiatal volt. Hiszen ilyen fiatalon még nem szoktak veszíteni az emberek. Főleg nem olyan nagy dolgokat, olyan nagy dolgokban. Felesége észrevette, hogy mind tovább ácsorog a tükör előtt. Megpróbált kicsit hanyagabbul, egyszerűbben, természetesebben öltözködni. De amikor közelebb hajolt, észrevette, hogy egy-két izom kinyúlt, elgyöngült az arcán, észrevette, hogy leesett az álla, arca nagyobb, hosszabb lett. Többször meglepődött, hogy más az arckifejezése, mint éppen gondolta, érezte. Utoljára még egy kagylót hozott hamutálcának. Ez már a negyedik. Lópatára emlékeztetett, úgy megfordítva. Mondta is. Mesélte, szerette hallgatni, ahogy reszelik a szarut, meg ahogy a tüzes patkó megégeti. Megijesztette, hogy idővel mennyire kitisztul egy-egy gyerekkori motívum. Például azok az eperfarönkök, amiket a nagy tél idején kellett minden hajnalban fűrészelniük bátyjával. Apjuk börtönben volt, fenn a hegyekben, ahol kígyók is voltak. Olyan utakat építettek, amelyeken most szédülnek az utasok. Kanyonfalakra véstek párkányt. De azt szerették csinálni, mert sok volt a falban a tojás. Zsákvarró tűkkel ütöttek rajtuk lyukat. Vince bácsi leesett, de esés közben még kihörpintette a kis, zöld, szeplős tojást. Mintha a madarak nem haragudtak volna rájuk. Még a sasok sem. És otthon, amíg az apjuk oda volt, neki és bátyjának kellett fűrészelni a télirevalót. Hatalmas keresztvágó fűrésszel. Avas szalonnával dörzsölték a nagy fogakat. Rossz reszelővel próbálták élesíteni őket. Valami tető alatt. Húguk nem is ismerte az apjukat. Bársonyruháik voltak. Édesanyjuknak még a házkutatás előtt sikerült eldugnia egy vég óarany bársonyt. Tél volt, de a fészer alja poros volt. A bátyja mindig oda vizelt, aztán csizmájával port húzott rá. A bátyja rossz volt. Ha összeveszett az anyjával, napokig nem jött haza. Egyszer ellopott egy díszkötésű lexikont meg egy széles karimájú női kalapot. Nyáron nem volt hajlandó kopaszra nyiratkozni. Nagyszüleiknek ki kellett kötniük az egyik fához, és úgy nyírták nullásra, létrás-nullásra. Olyankor, ha lekísérte feleségét, csak dél körül ért vissza. Összerakta az ágyat. Megborotválkozott. Akkortájt már szép tiszta volt a bőre. Hófehér, kétoldalt dinárnyi pirossal. Amióta fenn az óvárosban felfedezte azt a kis öreg francia borbélyt, ritkán borotválkozott odahaza. Ha sok pénze lenne, mesélte, éjjel-nappal borotváltatná magát. Szebb dolgot nem is tudna elképzelni, kívánni. Végül még megnyúzatod magad, mondta a felesége. Egy rakás papirost, sárga kéziratpapirost (citromsárga, bagolyvíznyomású papirosra írt, ott találta az egyik kis papírkereskedésben és mind felvásárolta, volt már egy kis patinájuk is, a háború előttről maradhattak), könyvet rakott az íróasztalra. Mintha dolgozott volna. Pedig még azon a Marcuse-könyvön sem rágta át magát. (A fordítójától kapta, még mielőtt árulni kezdték volna. Attól a kis, mérges, mirigy-emberkétől, attól a határtalanul ingerlékeny lelkű muszlimán emberkétől, aki mindig svédül szavalt neki az utcán, hogy megálltak az emberek. És különben is, őt még mindig izgatta a Freud-ügy. A könyv külalakja is tetszett neki). Megvizsgálta felesége párnáját. Tisztább volt, mint az övé. Habár ő néha meg is fordította. Nem szeretett fejet mosni, mert mind jobban hullott a haja. Félt, hogy egyszer ő is olyan mesterkedésekhez folyamodik majd, mint a kopaszodó emberek általában. Szeretett volna felkelni, de mintha valaki ráült volna a mellére. A mennyezet kukacait vizsgálta már vagy két-három órája. Megint három piros. Az egyik már napok óta nem mozdul az égő mellől. Szabályos spirálba tekerődzött, szépen. A másik kettő még a sarkoknál tartott. Nem tudta biztosan, a fény felé igyekeznek-e. Tegnap valami dobozzal összenyomott egyet. Úgy ropogott, mintha üvegből lett volna. Teljes erejéből meg kellett nyomnia. Érezte a doboz puha papírfalán keresztül, mutatóujja alatt, ahogy előbb megrándult, próbált összehúzódzkodni, aztán hirtelen megkeményedett, megüvegesedett. Végül éppen csak megroppant. Bepiszkította a falat. A dobozt az ágy alá rúgta. Aztán bemászott érte. Felesége biztosan azt hinné, véletlenül esett oda, szoknyájába törölné és az íróasztal sarkára tenné. Nadrágja zsebébe dugta. Még most is ott volt. Nem is emlékezett, mi lehetett benne, az övé vagy a feleségéé volt-e. Hirtelen észrevette, milyen fülledt a szoba levegője. Felkelt, kinyitotta a terasz durva, fehérre festett zsalugáteres ajtaját. A zsalugátereket nem lehetett használni, bedagadtak. Az egyik kitört. Hogy törhetett ki? – kérdezte valamelyikük. Elképzelhetetlen, mondta másikuk. Biztos valaki erővel próbálta felhúzni. A nap miatt? Igen, a nap miatt, minden bizonnyal. Vagy a legyek, szúnyogok miatt. Igen. Pedig jobbak és erősebbek, mint a redőnyök. Igen. Vagy talán túl erősek is? Persze. No de a parton, ahol még a hullámok is verik? A hullámok. A hullámok. Meg a sirályok. Igen. De én jobban szeretem azokat, amelyek zöldre vannak festve. Főleg ha egy kicsit kifakulnak. Meg ha már pörög róluk a festék. De látom, most mindenki fehérre festi. Az egész város. Ez stramm, hogy a városban mindenki egyformára festi a zsalugátereket. Stramm. Főleg ha hajóval jössz. A kikötőből. Ha mind le van engedve. Ha hajóval jössz és az egész város zsalugátere le van engedve. Az egész városé. Ivott egy pohár vörösbort. Minden másnap, néha minden héten töltötték kétliteres balonjukat. Rágyújtott. Habár még mindig fájt a nyelve. Minden este már-már nikotinmérgezéssel fekszik. Feleségével együtt őrült tempóban dohányoztak. Ez nem lesz jó, mondta valamelyikük. Nem, nem lesz jó. Habár én lényegében még mindig amatőrnek tartom magam. Az nem tesz semmit. Az is maradsz. Persze attól függetlenül, rendszeresen elszívhatsz ötvenet. El? El. Hm. Akkor inkább mégiscsak csak pipázni fogok. De néha nincsen türelmem bajlódni vele. Akkor talán a szivar? Tényleg. Csakhogy a mi szivarjaink szétválnak, állandóan héjazni kell őket. És az idegesít. Van valami mérges utóízük is. Valami nehéz, ami megüli a gyomrod. Majdcsak lesz valahogy. Igen. Lesöpörte a morzsát az asztalról. Kidobott egy konzervdobozt. Csörögve gurult le a sziklákon. A házigazda külön-külön mindegyikért lemegy. Nagy zsebes, kék nadrágjából konzervkulcsot keres elő és lassan, vigyázva körbevágja őket. Kimossa, és a padlásra rakja. Még háború előttiek is vannak. Kis, fehér pástétomosdobozok. A házigazda tíz hónapot van a tengeren, kettőt otthon. Valamikor a szigeten lakott. Földje volt. Visszadőlt az ágyba. Felesége párnája alól elővett egy puhakötésű könyvet. Megpróbálta rekonstruálni a történetet, de sehogyan sem tudta megállapítani, melyik résznél is aludhatott el. De érezte, valami kivált, új, tökéletesebb formát kapott és a misztikája is mélyült. Biztos a tökéletességétől. A kis francia borbély egy napon kiabálni kezdett munka közben, hogy be fogja piszkítani vérrel a köpenyét. Meg hogy minden az időjárástól függ. Házigazdája valamit rejtegetett a konzervdobozokban. Már-már érezte, meghajol a mennyezet. Gyanítani kezdte, a kukacok is azért tartanak mind a mennyezetre. És ott hirtelen spirálba tekerődznek. Megüvegesednek. Nem merte kivenni zsebéből a dobozt. Visszadugta a könyvet. Átfordult. Tört egy darab sajtot. Mindkettőjük családja ősi sajtos volt. Milyen csodálatos, romlott, erős, kukacos sajtokat tudott szerezni az apja. Utána az egész család majd belefúlt a vízbe. Felpukkadtak. A sajtot talán addig lehet enni, míg bele nem pusztul az ember. A sajtot meg a vadhúst. Ismét felkelt. Sokáig kereste, vakon a papucsát. Aztán kilépett belőle. Az egyiknek kikopott a bélése. A szivacs még nem sérült meg benne, csak elpiszkolódott. Tornázott. Majd a tükör elé állt. Az újságok közt turkált. Lesöpörte az egész szemetet. Volt egy egér. Felesége tán nem is tudta. A padlásról fúrt le. Az egereket sosem bocsátotta meg a tengerpartiaknak, a hajósoknak. Noénak. Eleinte nem is akart végezni vele. Amikor először megpillantotta az asztala alatt, közvetlenül a papucsánál, nagyon tetszett neki. Tiszta volt, szinte nemes. Másodszor is szimpatikusnak tűnt. A díványon, az egyik színes magazinon kocorászott. Ahogy megreccsent a szék támlája, felugrott a dívány szélén ülő nagy alvóbaba cipőjére, és eltűnt a kék, fodros selyemruha alatt. Felvette a babát, és alánézett. Ott kaparászott, kaucsukhasát csikorgatva körmeivel, belegabalyodva a selyembe. Visszatette a helyére. Később viszont, amikor mind szemtelenebb lett (megrágta a sajtot), sehogyan sem sikerült likvidálnia. Később már félni kezdett tőle. Könyveit kezdte dobálni utána. Nem mert szólni feleségének, hogy egész délelőtt terrorizálja az egér. Újból tornázott. Most lábgyakorlatokat végzett. Nyakkendői között turkált. Az egyik szélesebbel próbált valami újfajta csomót kivitelezni. Végül egy pöttyös, fekete sálat kötött meztelen nyakára. Fütyörészett. Kidobott egy kavicsot az asztalról. Hallgatta, hogy pattog. Szeretett volna még valamit kidobni. A szomszédban bekapcsolták a rádiót. Szenvedni kezdett a zene hosszú nélkülözése miatt. Érdekes, ha sokáig nem nézett képeket, nem járt tárlaton, a szemei is szinte kirepedeztek: faktúraszomjuk volt. Az asztalhoz ült. Teljesen maga alá húzta lábait. Körmeit piszkálta egy iratkapoccsal. Teljesen kiegyenesítette. Eltörte. Eldobta. Írni kezdett. Kicsit nyugtalan vagyok. Hogy miért, azt éppen nem is tudnám megmondani. Azt hiszem, nem is lényeges. De ha ezután mindig így lesz, pedig félek: igen, nehezen fogom elviselni. Érdekes dolog ez. Valami fizikai, pszichikai erő tőlem függetlenül kezdett egzisztálni. Tőlem független irányba fordult. Semmi közöm hozzá. Éppen csak várhatom, hogy elmúljon hullámszerűsége, vagy hogy megint jelentkezzen. Minden újabb alkalommal erősebben, függetlenebbül. És főleg az, hogy mind függetlenebbül. Nagyobb élményem talán még nem is volt. Olyan ez, mint amikor az ember álmában szakadék szélén jár és nincs ereje eltávolodni. Ma is, ahogy felébredtem, majdnem keresztben feküdtem. Írni kellene, az talán segítene. Van is egypár mondatom. Lábujjait próbálta az egyik csipkés szegély lyukaiba aggatni. Vékony nőies ujjai voltak. Szerette a lábfejét. Az volt talán legtökéletesebb testrésze. Nem is baj, hogy egy kicsit keskeny. De később csakugyan félni kezdett, hogy egy dinárnyi fekete lyuk van a talpán. Nem is tudta pontosan melyiken, mióta. De tisztán érezte. Csak nem tudta megállapítani, pontosan melyiken. Nem emlékezett, honnan a fenéből szedte ezt, mikor. Felesége párnája tisztább volt, mint az övé. Habár ő néha meg is fordította. Nem szeretett fejet mosni, mind jobban hullott a haja, úgy érezte, tarkóján is egy fekete lyuk van, és félt, hogy neki is valami mesterkedéshez, csaláshoz kell folyamodnia, mint a kopaszodó embereknek általában. Körülbotorkálta a félszigetet. A halászok azt hitték, turista. Látszott rajta, hogy nem őslakó. Igen, látszott rajta, hogy nem őslakó. Legjobb esetben olyan emigránsfélének tűnhetett. Igaz, ahhoz meg még fiatal volt, hiszen ilyen fiatalon még nem szoktak veszíteni az emberek. Főleg nem olyan nagy dolgokat, olyan nagy dolgokban. Azt hitték, szereti a tengert. Zavarta, hogy amatőrnek nézik. Pedig az lehetett. Mert hát különben miért is jött volna éppen ide. Talán csak nem azért, mert szeret soká az üresbe nézni? Hogy hatalmassá növessze magában, ha már mást nem csinálhat, vagy nem tud csinálni? Hogy egész életében ezt az űrt növessze, ha komoly szorgalommal is? Vagy egyszerűen azért jött, mert itt dolgozik a felesége? Persze, hiszen már nem is emlékszik, mikor nézték együtt a vizet. Egyszer a múlt héten még nézték a csillagokat, de a vízről már teljesen megfeledkeztek. Különben is, feleségét már-már őslakónak tekintik. A kis borbély nem szereti a konzervet. Allergiás a cinezett pléhre.

A házigazdája szakállas.

Majd, mondjuk: konzervnyitóval vágják el a kis borbély nyakát. Az egyik kukac leesett. Hangosan koppant a parketten. Ivott egy pohár vörösbort. Már alja volt. Nem is itta ki az egészet. Mit fognak ma enni? Kiállt a teraszra. A cementgyárnál éppen befordult a felesége. Mikor fejezik már be ezt az utat? Feleségének rossz az egyik bokája. Integettek egymásnak. Visszament a szobába. Ráhasalt az ágyra. Felesége is mellé hasalt. Lignjét hozott, sütni. Sokáig csókolgatta az arcát. Majdnem keresztben feküdtem, amikor felébredtem. Próbáltam a csipke szemeibe akasztani az ujjaimat. Mint valami öreg görög. A kukacok? Az előbb egy leesett. Majdnem megijedtem. Akkorát koppant. Mintha üvegből lennének. Mit csinálunk, ha egyszer az ágyra esik valamelyik? Nem tudom. Az öreg megint lement a konzervdobozért. Pedig most egészen legurult. Egészen? Hallottam. Érdekes. Lassan elfogy a papirosom. Hozhatnál valami régi számlakönyvet. Csak ne átlátszó lapút. Jó. Lesz elég cigarettánk? Majd később leugrok. Ma még úgysem voltam kint. Borotválkoztál? Igen. Te, ma is láttam azt a kis siskás szamarat. Kettőkor mindig kijön az útra. Meg kellene kérdezni, hogy eladják-e. Tényleg megvennéd nekem? Jó vicc. Ha jövőre sikerül átköltöznünk a szigetre, ott istállónk is lesz. Hiszen neked úgyis van időd gondozni. Van. És nem is unatkoznál délelőttönként. Tényleg. Majd sütök lignét. Jó. Felkelt. Levetkőzött. Sötétzöld alsóingben volt. Felkötötte a haját. Szép, hosszú, telt karjai voltak. Fiatalkorában evezett. Biztos azért fejlődtek ki ilyen szépen a végtagjai. Csak arra nem emlékszik, mikor kezdett el hízni. Mindig kis, sovány lánynak tudta. Egy napon magas, telt asszony lett belőle. Szép volt a felesége. Ő is felkelt. Odament hozzá a tükörhöz, és megcsókolta a hátát. Sokáig nézték egymást a tükörben. Aztán újból az ágyra huppant. Te, tulajdonképpen ezek a mi mézesheteink, nem? De. Majdnem levágattam a hajam. Elfogyott a bor. Majd azt is kell hoznom, ha cigarettáért megyek. Ne felejtsd el kimosni az üveget. Ugye, fügét elfelejtettél hozni? Már nem kaptam. Hozz, légy szíves, egy hamutálcát. A fene egye meg, úgy látszik még mindig kevés van. Felesége összerakta a könyveket. Kicsit meghajolva, félretartott fejjel járkált a szobában. Csak ha szívott a cigarettából, akkor állt meg és fordult feléje. Szép hosszú ujjai voltak. Szerette nézni, ahogyan cigarettázik. Írtál valamit? Írtam. Jó. Kevés. Miért nem jársz az utóbbi hetekben sétálni? Kicsit felfrissülnél. Több erőd lenne az asztalnál ülni. Nem szeretem, ha bámulnak az emberek. Látszik rajtam, hogy nem vagyok őslakó. Őslakó? Ezt meg honnan a nyavalyából szedted. Őslakó. A fenéből. Tényleg a fenéből. Honnan is szedhettem volna? Dobd csak ide a gyufát. Tessék. Látszik rajtad, hogy nem vagy őslakó. Nem, csak valami hasonlót próbáltam írni, mondta mosolyogva, meg hogy egy fekete lyuk van a kezemen, az órám alatt. Fekete lyuk? Igen, meg a talpamon, meg a tarkómon. Nevetve birkóztak. Meg mit még? Meg azt, hogy keresztben feküdtem az ágyon. Keresztben? Keresztben. Hát akkor te dolgoztál. Persze. Csak soká keltem ki az ágyból. Mintha valaki ráült volna a mellemre. Te, tényleg megvennéd azt a kis szamarat nekem? Tényleg. Ha legközelebb írsz a szigetre, írd meg, hogy istálló is kell. Jó. Ébresztőórának is jók a szamarak. Igen. Csak jóval kevesebb illúzióval kecsegtetnek, mint a kakasok. Akkor majd legalább nyugodtan elmehetek a munkára. Lesz, aki felébreszt. Igen. És főleg jóval kevesebb illúzióval. Ja, meg azt is írtam, hogy hajnalban legszebb a tenger. Hogy hajnalban legszebb a tenger? Igen. Tényleg, miért nem írsz a tengerről, a hajnali tengerről hosszan? Nem gondolod, hogy abból profitálni lehetne? Hiszen, ha jól tudom, a magyar irodalomban még nincsen igazán jelen a tenger. Nem tudom. Nézd meg. Még az öreg dubrovniki emigránsok is csak impresszionista betéteket csináltak. Jó, majd megpróbálom. Ezután minden hajnalban lekísérlek az autóbuszhoz. Már többször akartam kérdezni, mi is lett annak a sofőrnek a lányával? Meghalt. Szép volt, mint egy Michaux-vers. Vigyázz, felborítod a hamutálcát. Valami hatalmas hamutálcát kellene szereznünk. Olyan két-három litereset. Különben már lassan olyan lesz a szobánk, akár a tengerfenék, tele kagylóval. Majd elemelek egyet a vállalatból. Csak ne azt a zöld pléhet. Attól borzadok. Jó. Tudod, kezdtem én már írni valami hasonlót. Arról a típusról, akiről mégiscsak lerí, hogy nem őslakó. És ez teljesen okkupálja. Nem is nézi a tengert, nehogy azt találják hinni, hogy amatőr. Úgy érzi, ez a missziója. Tengernél lenni. Később lett volna egy-két praktikus ajánlata is. Például, hogy vízisöprűket alkalmazzanak a partok mentén. Csak összekevertem magammal és abbahagytam. Felkelt. A tükör előtt megigazította a haját. Megkívántam az öreg Hemet: Üdvözlégy, semmi, semmivel teljes, semmi sincs teveled! Innék egy pohár bort. Szörnyen innék egy pohár bort. Én is. Én is szörnyen innék egy pohár bort. Szörnyen innék egy pohár bort. Én is. Én is szörnyen innék egy pohár bort. Te, végül teljesen megfeketednek a fogaink. És akkor majd elhiszik, hogy őslakó vagy. Már szaladok is. Várj, hogy kimossam. Ugye, a piros kockásat vegyem fel? Mindegy. Felesége kiment a csaphoz. Hallotta az első vízsugár ütését. Megint a tükörhöz ment. Eligazította tarkóján a haját. Itt van, csavard be valami újságba. Nem fontos. Addig majd megsütöm a lignjét. Siess. Lent a parton kiült a kocsma teraszára, csak késő éjszaka botorkált haza. Egy kicsit tovább találtam elnézni a vizet, mondta, ahogy benyitott. De a felesége már aludt. Csak most látta igazán, milyen szép hosszú a lába, a karja. Öntött egy pohár bort. Levette ingét, kipakolta zsebéből a cigarettát. Azt a dobozt még mindig otthagyta. Az égő melletti kukac kinyújtózkodott, de a világosságra ismét spirálba csavarodott. Hallani lehetett üveggyűrűi csikorgását. Most tudta csak meg, hogy szereti ezeket a kukacokat. Ezeket az üvegkukacokat. Nem tudta, miért is nyomta össze azt az egyet. Igaz, különben sosem tudta volna meg, hogy üvegből vannak, hogy üvegkukacok. De valóban, mit fognak csinálni, ha ágyukra pottyan véletlenül valamelyik? Egy kicsit tovább találtam nézni a vizet, mondta megint felesége felé fordulva. Aludt. Arcát a kis kemény párnára nyomta. Haja teljesen eltakarta fejét. Karjait egyformán feje fölé emelte, akár egy kancsó. Háta szeplős volt. Felkelt, az ágyhoz ment, és mutatóujjával megérintette, benyomta a vállát. Egészen puha volt. Megsimogatta a karját. Forró volt. Öntött egy pohár bort, és a pohárral a kezében visszaült az asztalra. Megint becsempészte magát egy szúnyog. Rengeteg volt a szúnyog. Az úttal levágtak egy-két tengercsücsköt és ezek máris fertőkké változtak. Éjszakánként bűzzel árasztották el a környéket. Pedig napközben olyan erős a fenyőillat. A fenyőről is kapta a környék a nevét. Két-három öreg fenyves is volt a közelben. Szeretett arra sétálni. Talán jobban, mint a parton. A sivár vörös föld, egy-egy birka vagy szamár, a nyűtt öreg fák csoportja mindig bibliai hangulattal töltötték el. Arra benn a turista is több volt. Szeretett a turisták közelében. Mindenki láthatta, ő nem turista. Színes sátraikat vizsgálta, kocsijaikba lesett. Az elhagyatott, magános útmenti gyümölcsfákra kapaszkodott. Egyszer látott egy bokrot. Semmi más nem volt a láthatáron. Csak egészen hátul, talán még a horizonton is kívül, a fehér mészkőhegyek. Mintha havasak lettek volna a csúcsaik. Közvetlenül a bokor tövében egy birka legelészett. Mintha a glédicsbe akadt volna a szarva. Felette olyan nagy volt a kékség. Mintha ott mélyebb, magasabb lett volna a világ. Amikor hazaért, azt mondta feleségének: Olyan bibliai volt ma minden! És az egyik gyerekkori barátjáról mesélt. Évekig, csak úgy, akkor engedték ki, ha a birkájukat is magával vitte. Még a városban is a birkával csellengett mindig. Megkopott a szőre, és később már csakugyan úgy festett, mint egy kutya. Mindenki ismerte, szerette a városban. Olyan szelíd jószág volt, hogy labdázásnál oda lehetett állítani kapufélfának. Emlékezett, egyszer lopni mentek, s amikor megzavarta őket a csősz, inkább a zsákmányt hagyták ott, de a birkát a nyakukba vették. Nagyon sokáig élt. Már felnőttek, amikor meghalt. Többen meg is siratták. Egy nyáron tanyára adták a szülei, birkát őrizni. A szikes föld, a delelés, a kánikula, a birkatej. Megszökött. De később olyan erős nosztalgiája lett. Rágyújtott. A teli hamutálcákat kiborította az egyik újságra. Összegyűrte és letette a sarokba. Az előtte levő kagyló cementes volt. El nem tudta képzelni, mitől lett cementes a kagyló. Próbálta lekaparni a gyufaszálakkal. De sohasem jutott el a gyöngyházhoz. Amikor utoljára fürödtek (tényleg, milyen régen fürödtek már) felesége beúszott az egyik homokszedőre, és lebukott a vödörrel. Összerakta a könyveit. Hajnalodott. Öntött egy pohár bort. Felesége mocorogni kezdett. A hátára fordult. Mintha bedagadt volna a szeme. Még sosem látta ilyen szépnek. Most egy kis rést nyitott az egyik szemén. De abban a pillanatban már mosolygott is. Az este, az éjszaka egy kicsit tovább találtam nézni a vizet, el találtam nézni, mondta gyorsan, forró testéhez lapulva. Mosolygott, és szégyenlősen a párna mögé bújva megdörzsölte a szemét. De hiszen te nem is vacsoráztál. Nem. Egy kicsit tovább találtam nézni a vizet, mondta. Felesége hangosan felkacagott, mintha megcsiklandozták volna. Zaista vam kažem, onaj koga ne opi ova voda, nikad neće ugledati raj, mondta nevetve, ásítozva. Kérsz egy pohár bort? Előbb cigarettát. Adj egy hamutálcát is. Nézd csak, honnan a fenéből lett cementes ez a kagyló? Mi a fenének a gyöngyházon cement? Nevettek. Felkelt, eloltotta a villanyt. Nézd, a kukacok nem mozdultak. Talán már nem is élnek. De, az éjszaka, ahogy hazajöttem, ez kinyújtózott. Szinte hallani lehetett üveggyűrűi csikorgását. Nem is meséltem még neked, hogy ezek üvegkukacok. De valóban, mit fogunk csinálni, ha ágyunkra pottyan valamelyik? Nem tudom. Addigra majd csak kiagyalunk valamit. Kérek bort. Tessék. Milyen finom hideg. Öltözz gyorsan. Leszaladunk a partra. Megfürdünk! Jó? Stramm. Nem is kell dressz, ugye? Nem. Majd lent reggelizünk. Jó? Viszek egy darab sajtot. Meg a ballont. Stramm. Hozd az egész sajtot. Már kész is vagyok. Csak oltsd el a villanyt. Nyisd ki a teraszajtót. Gyerünk. A sajtot meg a ballont egy hálóba tette. Meg valami képes hetilapot. Bő szürke trikó (kilátszott a nyakában lógó kis aranykereszt: apjától kapta még hároméves korában), rövid kopott bőrnadrág, meg papucs volt rajta. Gyerünk. Az ajtót nem fontos bezárni. Úgyis jövök vissza. Ma dolgozni akarok. Profitálni, ahogy te mondtad. Mondjuk, naponta tíz flekk tenger, az már egészen komoly teljesítmény lenne. Nem? A fene egye meg, úgy látszik, már te is belátsz a mesterség kulisszái mögé. Vénáján a kisujjad. Ez nem jó. Zavar egy kicsit. Nem is kicsit. Nagyon. Nevettek. Becsapták maguk mögött a nehéz faajtót. Az első emeletig még tollászkodtak. Meghúzta a nadrág szíját. Végső ideje lenne már belenőni ebbe a nadrágba, gondolta. Gyerekkorát egy bőre szabott bársonynadrág rontotta el. Mindig csak a bátyjáról vett méretet a szabó. Megfogták egymás kezét. Felesége csak a kis keleti préselt bőrtáskáját vitte. Haját vállára engedte, orosz nyakú, óarany-fekete trikójának japán ujja volt. A válla is kilátszott. Két-három nagy szeplő volt a vállán. Hozzáhajolt. Felesége csodálkozva, nevetve nézte, mit akar. Állával megnyomta, megsimogatta a vállát. Megcsókolta. Nevetve szaladtak a kövekkel, kaviccsal beszórt úton. Macskák ugráltak félre. Sok szép fekete macska volt a környéken. Délben, ahogy itt befordultál, mérgesen kérdeztem: mikor fejezik már be ezt az utat? Ja, és azt is írtam, hogy: a feleségemnek rossz az egyik bokája. Emlékszel, sokáig nem vettem észre. Azt hittem, csak stílus kérdése, hogy egy kicsit dőlve jársz. Süsü. Nevettek. Tényleg, hogy van a bokád? Hogy aludt az én egyetlen kis bokám? Köszönöm. Kitűnően, mert úgy látszik, az éjszaka nem volt kit rugdosnom. Látod, vigyázok én a te kis (nagy) bokádra. Látom. Hogyne látnám. Egy kicsit tovább találtam nézni a vizet. Meg, tudod, a kisipar reneszánsza is mennyire lefoglal. Az este volt rák is meg kagyló is. Meg bárány is. Cigarettánk van? Van elég. Kérek. Tessék. Megálltak. Szembefordultak egymással, összeborultak, hogy eltakarják a gyufa lángját. Nagyot sóhajtva szívták az első füstöt. Aztán idegesebben, gyorsabban. Egyszer volt egy nagyjányom. Szép volt, mint az a Keserű Rizsben. Olyan mandulaszemű, barna. És az égvilágon semmit sem sejtett a mesterségről. Képzeld. (Vagy tudja a fene, hogy is lenne jobb? Se így, se úgy?) És nagyon szép volt vele. Olyan hűvös volt hozzáérni. Hűvös, mint amikor a pince hideg petrezselymes homokjába dugod a lábod, és kint ver a kánikula, a kánikula már mind felforgatta a gyíkokat, kígyókat, torkuk meg szinte ugrál. Hűvös volt. A szeme meg olyan szép volt, mint a feketekávé. Haha. Ne nevess ki mindig. Miért nevetsz ki mindig? Jó, hogy kinevetsz mindig. Haha. Emlékszel, egyszer ott fenn az albánoknál (Csicsinél, annál a melák Csicsinél) az egyik kariatida alatt azt mondtad, azért ver úgy a kis gyík szíve vagy torka, mert meglátott engem és nervus sympatisuca van? Hahaha. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szellemes gyerkőc vagyok. Hát te miért nevetsz ki mindig? Jó, hogy kinevetsz mindig. Nevettek. Felesége hosszú, meleg ujjai teljesen átfogták a kezét. Magához szorította. Egészen különös, hogy ilyen sok a macska. Ha egyszer majd tényleg sikerül profitáltatnom a tengert, akkor majd többet érdeklődsz a mesterség felől, jó? Megvesszük azt a tányérrózsaszürke kötött ruhát és kész. Meg ha nem profitál, akkor is. Mit bolondozol annyit? Különben meg már végképpen szeretném, ha nem lennél ilyen sovány. Akkor biztos nem is szédülnél. Többet bírnál ülni az asztalnál. S nemcsak az üvegkukacokkal bajlódnál. Te, én már aggódom, hogy ennyire érdekelnek téged ezek a kukacok. És miért nem mered végre eldobni ezt a dobozt, amivel agyonnyomtad? Valamelyik nap láttam azt a kukacot. Éppen csak egypár gyűrűje sorvadt el, fakult ki. Meg egy kicsit dőlve jár. Többször leesik. Az is meglehet, hogy mindig csak az esik le. Meglehet, az fog majd az ágyunkra is esni. Nem gondolod? Nem mondom, hogy agyon kellene nyomni, de legalább eldobnánk messzire. De az is meglehet, nem csak annak az egynek van sorvadt gyűrűje. Mit csinálnak majd télen a kukacaink? Jó lenne, ha elmennénk valahová a fenébe. Legalább békén hagynának téged. Meg engem is. Látod, már engem is foglalkoztatnak. Mi lesz, ha télire még több jön? Egész sok. Sok. És telehullik az ágyunk? Tudod, hogy az éjszaka valami rendszert fedeztem fel a járásukban? Egy szokatlan szögből, ahogy felgyújtottam az asztali lámpát is, megcsillant nyálas nyomuk hálózata a fehér mennyezeten. Kettő mindig a sarokban van, egy az úton, egy meg az égőnél spirálban. De mit gondolsz, mitől pottyannak le? Nem tudom. Azt nem tudom. Valami lehet a padláson. Süsü, a padláson nincs semmi, csak egypár konzervdoboz. Persze. De meglehet, van bennük valami. És szinte átlátszónak tűnt a mennyezet. Olyan szép volt, mint egy Šutej-lap. Az, amelyikből kiválik az a három labda. Holnap bemegyek megborotválkozni. A kis borbély tud a konzervdobozainkról. És képzeld, azt is írtam, hogy majd konzervnyitóval vágják el a nyakát. Süsü, akkor ki borotvál majd? Nekem jobban tetszene, ha csak azt írnád le, hogyan borotvál. Részletesen. Tényleg, miért nem vezetsz naplót? És úgy szerkesztenéd a könyvet, hogy öt flekk tenger, öt flekk borotválkozás. És akkor a sorrend valóban nem lenne lényeges. Végképpen le kellene szoknod a figuralitásról. Teljesen megfertőztek ezek a kis ügyetlen képzőművészek. Kétségtelen, a figuralitás ma már csak tehetetlenség. Ki is akart úgy írni, hogy a könyv előtt pár mondatban elmeséli a történetet? Mint a színdarabokban, megadni a szereplők leírását és kész. Leértek a partmenti aszfaltos útra. Nedves volt, mintha fellocsolták volna. Átkarolta feleségét. Szerette volna megkérni, erősen, még erősebben szorítsa a karját. A tenger nagy volt és valahogy hideg. Nem fáztak, de egy kicsit megborzadtak a víz friss, sós illatától. Friss volt, meg nehéz is. Egyik pillanatban mintha bűzlött volna. A nap éppen csak elszakadt a horizonttól. Kettő volt. Majd mind több. Az alig észrevehető hullámok beterítették vele az egész vizet. Homorú volt a víz. Később kipúposodott. Jobbra nem is látszott a sziget. Egy út van a szigeten. Pontosan a közepén. Kétoldalt fügefákkal. De nem lehet rajta odaérni. (A sziget sziklás, az út meg, érdekes, füves, nem valami nemes fű, de füves.) Sehova. Egyszerre egy lány jött vele szemben, és sosem ért oda. Pedig felült az egyik fügefára, és várt. Sokáig. Ki látott már egyszerű, egyenes labirintust? Olyan nincs is. Nincs. Teleszedte a zsebeit fügével. A homokszedők már kint dolgoztak. Először csak egy-kettőt láttak, de ahogy közeledtek feléjük, mind több lett belőlük. Szabályosan takarták egymást. Árbocaik, mint a keresztek. Tudod miért nem jöttem ki olyan sokáig a homokszedőktől? Nem. Azért, mert ahogy feljöttem a vödörrel, tele lettem lila foltokkal. És nem akartam, hogy úgy láss. Vacogtam. Mind rám rakták az üres homokzsákokat. És adtak cigarettát is. A cigarettától egy kicsit rendbe jöttem. Egyikük meg dörzsölni kezdett a durva, csillogó zsákkal. Még az arcomat is. Tele lett a szám homokkal. Féltem kiúszni hozzád. Nem mertem a vízre nézni. Jó, hogy integettél. Meg el is aludtam egy kicsit. Mind kiittam a ballont. Meg féltékeny is voltam egy kicsit. Süsü. Igen. Addig dörzsölt a zsákkal, míg nevetni nem kezdtem. Sebesre dörzsölt. Végül már ő is nevetett. Jobban, mint én. És a többiek is mind nevettek. Még a kapitány is nevetőgörcsöt kapott. Visszaejtett egy vödröt. Csak úgy rázkódott a hajó. Aztán a többiek is dörzsölni kezdtek. Még a kapitány is. A kormányos azt mondta, lila lány. Az én vödrömben aranyhomok volt. Menjünk még? Menjünk. Gyere, futunk. Gyere. Na! Sokáig szaladtak. A világítótoronynál, kint a nyelv végén megálltak. Felesége mind a két kezével belekapaszkodott. Otthon a folyó és a töltés között egy veteményest úgy hívnak, hogy Lehegő. Lehegő? Igen. Érdekes. Nagyon tetszik. Lehegő. Egyszer majd elmegyünk együtt. A Lehegőbe? Igen. Tudod, most már kivagdosták azokat a hatalmas nyárfákat a töltés két oldalán. Meg hát ki is öregedtek. Meg a villám is megtizedelte őket. Lehasogatta, elüszkösítette végtagjaikat. A nyárfa akkor szép, ha kicsi, vagy ha óriás. Ezek óriás nyárfák voltak. Azok, akik felmásztak rájuk, misztikus hősökké váltak előttünk. Olyan terebélyesek voltak, annyi fajta fészekkel, lyukkal. Egyfelől (a folyó felől) egekig érő kerítése volt a Lehegőnek. A folyó és a töltés között volt még egy sötét tölgyfaerdő, meg közvetlenül a partnál egy kis nyárfás. Nyár végén lestük, mikor sárgul a lomb. Látni lehetett, ahogy a levélhez ér a levegő, és már egy kicsit nehezebben emeli meg őket a délibáb. Egy-egy lomb egészen télig friss zöld maradt. A másik meg már teljesen sárga volt, de egy levele sem esett le. Télen tele volt a folyó vadkacsával. Nagy volt a sár, a hó, ritkán lehetett lemenni egészen a partig, hogy lőhessünk. A kakukk is lehúzódott egészen a partmenti sávba. Sosem sikerült kakukkot lőnünk. A Lehegő másik felén meg végtelen szántóföldek nyúltak, akár a tenger. Kora ősszel finom egérszürkék voltak. Igaz, volt egy kis ér, sárga vízililiommal. Ott ittak a nyulak. Sok-sok kis nyúl gurult szét, ha arra mentél. Az őzek főleg a tölgyesben tanyáztak. Egyszer egy nap kést kötöttünk egy botra. De nem sikerült megközelítenünk őket. Annyira egysíkúak és végtelenek voltak a szántóföldek, hogy szinte azok is kerítést alkottak, akár az óriás, rokkant nyárfák. A szántóföld szebb a tengernél, mindjárt meg is mondom, miért. Ha a közepére mész, észreveszed, hogy fenn, egészen fenn, egy héja. Úgy néz a tarkódra, mint a szög, mint a golyó. Ha kicsit jobban megerőlteted a szemed, észreveszed, a héja felett egészen fenn, majdnem ott, ahol éjszaka a csillagok vannak, egy pacsirta. De pontosan a héja felett. És egyik sem mozdul, rezdül. A délibáb (nyár végén az tán már nem is délibáb) jóval alattuk hullámzik. Felette metszett a kék. És látod a végtelent egészen végig. A pacsirta szól. Szól, intenzíven. Megszakítás nélkül. Azt hiszem, a héjának nincsen füle. Sosem néz fel. A héja, azt hiszem, sosem néz maga fölé, ha fenn áll. A pacsirtának meg nincsen szeme. Sosem néz le. A pacsirta, azt hiszem, sosem néz maga alá, ha fenn áll. Akkor, pontosan alattuk, kibújik egy mezei egér. A héja lebukik, a pacsirta helyébe esik. És ott újból mozdulatlanul szól. A héja, az egérrel, alant, kirepül a látóhatáron. A Lehegő veteményeskert. De van benne szomorúfűz, meg som is. Som is. Ezüst íze most is kicsire húzza ajkam, ezüstös szőr nő a nyelvemen tőle. Főleg karalábét termesztenek, meg csicsókát. A töltésen piros rőzseházak vannak. Tele meleg, vattás madárfészkekkel. Árvíz idején azokkal erősítik meg a töltést. Olyankor a levegő tele van madárral. Én nem is tudom, mi az a som. Még sosem láttam. Tényleg? Som? Nem. Som, som, som egyetlenegy gara-som som som egyetlenegy gara-som som som egyetlenegy garasom. Ne hülyéskedj. Komolyan mondom, hogy én nem tudom, mi az. Azt a verset sem hallottad, hogy: bontja virágját a som? Nem. Tudod, a som, az som. Fantasztikus! Igen. Délelőtt szinte már féltem. Féltél? Igen. Mitől a nyavalyától féltél?, kérdezte visszafojtva nevetését. Attól a pata alakú kagylótól. Mutattam. Attól a cementes kagylótól. Éppen olyan, mint egy lópata. Ha nem lenne cementes, nem lenne olyan, mint egy lópata. Mindig ott ólálkodtam a sarkon a kovácsnál. Szerettem az égő pata illatát. Egyszer egy beteg öreg gebének leesett a patája és elszaladtam vele. Kint a réten tüzet gyújtottam, sziksóval keresztet rajzoltam homlokomra, rádobtam a patát a tűzre, és áhítozva ültem magasra emelt orral, míg be nem sötétedett. Megijedtem. Az utóbbi időben annyira kitisztul egy-egy gyerekkori motívum. Ez borzasztó. Ettől félek. Nagyon félek. Nagyon. Mi lesz, ha végül mind ilyen tisztán, erősen jelentkezik majd? Mi lesz? Mi? Apukám, tudod, börtönben volt. Egész gyerekkoromban. És nem volt senki felettem. Egész idő alatt kinn mászkáltam az erdőben, a mezőn, a réten, a Lehegőben, a folyónál. Nem tudtam elolvasni a leveleit. Igaz, nagyapám felolvasta őket. Mindig csak üzleti ügyekről írt. Valami elmaradt honoráriumot hajkurászott. Még egészen fiatal volt apukám. Majdnem gyerek, legény ő is. Utoljára írt egy hosszú-hosszú levelet. Egy egész csomagra valót. Vidám hangút. Anyukám mesélte, senki sem tudott annyit hülyéskedni, mint ő. Néha hetekig csak bomolt. Azóta nem írt. Azt hiszem, átszökött valamelyik határon, vagy leesett a kanyonfalról, amikor hosszú, csillogó zsákvarrótűjével át akarta ütni az egyik csöpp, szeplős, zöld tojást, hogy kihörpintse. Tudod, a kanyonfalakban sok volt a fészek, a tojás. A sastojástól megerősödtek. Az énekesmadarakétól felvidultak. Repülőknek csúfolták egymást. Tudod, párkányokat véstek a kanyonfalakra, párkányokat. Rilkés párkányt. Végül már a levegőben is tudtak járni. Azt beszélték, a madártojásoktól. Ha erdőt irtottak, kígyótojáson éltek. Egészen fiatal volt még. Huszonvalahány. Láttam egy fényképét. Majd kétméteres volt. Szőke. Zöld szemű. Éppen csak az orra volt egy kicsit nagy. A szeme néha kékbe ment át, szögletesen csillogott olyankor, mint egy kristály. Néha szinte szép volt. Igaz, egy kicsit görnyedt. Néha meg elpiszkolódott. De ha véletlenül jókedve kerekedett és megfürdött, hosszú óarany haja csak úgy lobogott. És akkor az arca is olyan volt, mint egy lányé: rózsaszín. Egész nap semmi mást sem csinált, csak velünk játszott. Velünk kószált a folyónál, velünk labdázott, dobálta nagy kockás micijét éjszakánként a denevéreknek, velünk járt dinnyét, csicsókát lopni. Csicsókát! Gyerekkoromnak jeges csicsókaíze volt. Ha címerem lenne, csicsókát veretnék rá. Csicsókát, haha, sok ággal. Talán csak a méznádat, az édesgyökeret és húgomat szerettem jobban a csicsókánál. Húgomat. Nagy sárháborúinkba is velünk jött. Ő tapasztgatta be sárral a csicsókákat. Mind bevertük az ellenség fejét. Csaltunk. Akkor te nagyon hasonlíthatsz apukádra, ugye? Nagyon. Anyukám, ha egymás mellé rakja fényképeinket, nem tud megkülönböztetni bennünket. Anyukám. Meg kell mindig nézni, még nekem is, mit ír a képek hátulján. Nekitámasztották hátukat a hideg kőnek. A vizet nézték. Olajos volt. Felesége vállára hajtotta fejét. A szél néha eltakarta előle hajával a tengert. A sziget és a kikötő között két hadihajó sietett. Légelhárító ágyúik forogtak, akár a csigák. Egy sirály pontosan előttük esett a vízbe. A víz rángatni kezdte. Kis csipkés zsebkendőt vett elő a kínai táskából. Belefújta az orrát. Visszatette. Ráhúzta a cipzárat. Majdnem egyszerre ásítozni kezdtek. Felesége haját simogatta, majd idegesen összekócolta. Kaparni kezdte a nyakát, csókolgatni. A farára csapott. Még a városban is többször megtörtént, hogy csak úgy a felesége farára csapott. Az emberek olyankor megálltak, megfordultak. Tudod, ez a tél elég nehéz volt. Még akkor is, ha nem volt az első, még akkor is, ha nem lesz az utolsó. Vagy nem tudom. És még akkor is, ha sokat írhatnék nektek a tél szépségeiről. Előnyeiről. Bizton állíthatom, nincsen szebb dolog a világon, mint minden hajnalban derékig ledörzsölni magad hóval. Képzeld, van már egy kis mellem, izmosodom! Meg, hogy csak még egy dolgot említsek, a legközönségesebbet, például erre mifelénk télen nincsen olyan büdös. Igaz, a kibliket mi különben is égetjük, az ablak alatt újságpapirossal naponta kiégetjük. Na és a társaság sem volt a legrosszabb. Mind a négyen különösen szerettek, kedveztek nekem. Persze mindig is szükségük volt valakire, aki ha nem is ártatlan, de hasonlít az ártatlanokra, vagy legalább van egy-két ártatlan vonása. Minden cellának van, kell hogy legyen egy ilyen szent-félesége, szerzetese, lélek-biztosa (komesar za dušu), ahogy én neveztem. Elég, ha fiatal, ha zöldek vagy kékek a szemei, ha gyengébb, ha nincsen erős szakálla, fehérebb az arca, ha bűne másfajta (mert azt a másfajta bűnt különben sem számítják bűnnek) és máris mind neki akar gyónni, vele akar játszani. Persze, mindez csak dekoratív dolog, akár azok a vásári szentképek. Tulajdonképpen csak ha unatkoznak, akkor fordulnak hozzá. Mihelyt valami komolyabb közegbe kerülnek, máris még nem tapasztalt önfejűséggel, könyörtelenséggel határoznak, cselekszenek. Mindezt nem is ezért írom, hanem azért, mert te magad viszont megváltozol. Egy szép napon elhiszed, ha nem is azt, hogy szent vagy, de azt, hogy annak kell tűnnöd, látszanod, azt a szerepet kell játszanod. Egyszerűen egy szép napon elvállalod a szerepet. S tudod, jól tudod, mi minden jár ezzel. Nagy len hajammal, fehér arcommal, szőlőnyi szememmel, hosszú vékony ujjaimmal nem is menekülhettem. Már első nap felültem a priccs sarkába. Magam alá húztam a lábam: lótuszülésbe. Kicsit megmerevedtem. Később sem csináltam mást. Fenyőgallyat rágtam. A külső világ valóban már réges-régen megszűnt számomra létezni. A belső meg akkor szűnt meg, amikor elvállaltam dekoratív szerepemet. Mindig is ezt az egyensúlyt kerestem: amikor a mérleg tányérjai üresek. Sosem tudhatja az ember, éppen hol találja meg üdvösségét. Fizikumommal sem volt baj. Ha az ember az első tíz-húsz napot megússza, akkor azután lassan, észrevétlenül teljesen adaptálódik. Eléggé szilárd voltam. Éppen annyira, amennyire ehhez a lelkiállapothoz szükséges volt. Minimálisra fogytam, de nem voltam soha fáradt, mint valaha, kint. Emlékszem, kint, kint nem nagyon csináltam semmit, s mégis halálfáradtan vonszoltam magam. Emlékszel, míg te (Te, a fényképed, napszemüveges fényképed most is itt van előttem ahogy írok, hozzám bújtál, hogy csak én láthassalak, még a fényképezőgépnek sem engedted meg, hogy lásson téged: egyedül ezt fogom majd magammal vinni, a másvilágra, vagy mindegy hová.) dolgozni jártál, én otthon hemperegtem az ágyon. A terítő csipkés szegélyének lyukjaiba fűztem ujjaimat. Csipkébe köttettem. Kint, kint, mintha valaki mindig a mellemen ült volna. Egész nap csak a kukacot lestem. A mennyezet piros üvegkukacait. Már-már megfejtettem volna misztikus, csikorgó járásukat. Megvannak-e még a kukacaink? Megvannak-e még. Egy ugye mindig spirálban van? Ott az égőnél? Emlékszem, egy éjszaka egészen áttetszővé vált a mennyezet. Igen, pontosan azon az éjszakán, amikor elvágták a kis borbély nyakát. Képzeld, konzervnyitóval! Itt senki sem akarja elhinni. Egy egész rakás vázlatot készítettem a kukacok járásáról. Az egyik itt azt mondja, biztos valami hulla lehet azon a padláson. Onnan az a sok kukac. Hiába bizonygatom nekik, hogy csak konzervdobozok vannak fent. Igaz, nem tudom, üresek-e. Tényleg, üresek-e azok a konzervdobozok? Tudod, azért egy kicsit meglepett, mennyire vallásosak a bűnözők. Nekem is azért hisznek. Először gondoltam, kezdek majd velük valamit. Itt, amikor kihoznak bennünket a telepre, mégiscsak valamivel könnyebb a kommunikáció. Fenyőfa barakkokban élünk. Úgy érzem magam néha ebben a cellában, mint egy kockacukrosládában. Fenyőgallyból valami alkoholféleséget készítünk. És azt az őrök sem vetik meg. Persze ahhoz nem elég erős, hogy leitathatnánk őket. Szép itt. A kis tó olyan mély és egészen átlátszó. Barakkjaink akár valami kabinok. Pácosak. És ami a leglényegesebb, délután horgászunk. Ötszázan vagyunk. S mind az ötszázan körüljárjuk a kis tavat. Az őrök géppisztolyaikkal (kis német géppisztolyaik vannak) kibicelnek. Van amikor elvesztik a türelmüket, és hosszan a hal után lőnek. Kár, hogy mindössze csak egy óra hosszát horgászhatunk. De meggondoltam. Tudod, különben már kint megcsömörlöttem a tömegjelenetektől. Pontosabban azért is kerültem ide. Vagy tudja fene, miért. Mondom, szinte mesebeli ez a kis tó. Kértem a főnököt, engedjen el, tíz napon belül egy zsák hattyúval térek vissza. Félek, libák lesznek azok, mondta a főnök: i to dobro kljukane! A kanyon mint valami nagy odvas száj, ásítozik a kis türkiz tóra. Itt kezdődik. Annyira tökéletes valami ez az egész, hogy már-már mesterségesnek tűnik, kulisszának. Csak akkor ébredünk hirtelen fel, ha valamelyikünk sikít, miközben a kanyon kövei közé zuhan, kis lyukas, szeplős tojással durva ujjai között. Képzeld, sorban mindegyik személyesen is találkozott már a Megváltóval. Az egyiket lelökte a bicikliről. Fekete ruhában volt, és a kanyarban mindig lelökte. Az árokba. Feje, igaz, nem volt. Viszont nevetett. Kicsit gúnyosan nevetett. Szög volt a lába, de a biciklije mellett futott. A kanyarban az árokba fordította. A bibliát meséltetik velem. Szerencsére, tudod, ezt a könyvet még valahogy ismerem. És különben is úgy mesélhetek nekik, ahogy éppen akarok. Persze legjobban a Júdás-ügy piszkálja őket. Rafinált változatait hallottam tőlük. Úgyhogy az én sejtelmeimet könnyen a helyre rakhatták nagy, kopasz fejeikben. Például hogy még Júdás inait nem nyújtotta ki a tömérdek apró hal, hogy egyedül ő volt képes valami nagyvonalúra, ami az egész miszmaszt valahogy kiemelhette stb. De mondom, ez a tél mégis nehéz volt. Nehéz. Ezt csak akkor tudtam meg igazán, amikor márciusban behozták azt a medvét. Akkor hirtelen felengedtünk, viszketni kezdtünk, ugrálni, énekelni. Egyik napról a másikra szorgos kis méhkassá változott a telep. Egy hatalmas avas medve ez. Most is hallom, ahogy morog, ahogy a betonpadlóhoz csapkodja mancsait. Csak egy cella választja el tőlünk. Néha éjszaka dühöng, sír vagy táncol. Azt hiszem holdkóros. A gazdáját pár napja helyezték át valamelyik másik telepre. Tudod, valamit vétett. Lopott vagy gyilkolt. Medvetáncoltató volt. Senkije, semmije a medvén kívül nem volt. Mikor elfogták, nem tudtak mit csinálni a medvével. Állatkert nincsen a közelben, meg hát hogy is szállítanák. A nyomozó szépen bevezette őket, és mind a kettőjüknek kitöltött egy űrlapot, kijelölt egy cellát. Azóta itt él velünk. Először egy kicsit mindenki megzavarodott. Az őrök telefonáltak az igazgatónak: ki fogja etetni? Az igazgató azt válaszolta káromkodva: etesse az, aki behozta! De a nyomozó, az a muris ember, akiről a múltkor írtam, már a következő bűnös nyomába eredt. Akkor, mondom, egy pillanat alatt minden megváltozott. Csörömpölni kezdtünk. Jött az igazgató. Tudattuk vele, elhatároztuk, hogy magunk fogjuk gondozni a medvét. Minden héten váltjuk az ügyeleteseket. Kosztja különben is ugyanaz lesz, mint a miénk. Kértük, a szakácsok ne dobálják ezután a folyóba a csontokat. Attól a naptól kezdve minden pillanatunkat teljesen lefoglalta a medve. Ünnepnapokon vele is fenyőlét itattunk, akár az őrökkel. És akkor táncolt. Táncolt, akár egy angyal. Csak egy kicsit nehézkesen. Akár az őrök. Nagy veszekedések törtek ki miatta. Egyszer az egyik ügyeletes megitta a medve levesét. Kihányattuk vele, és egy hétig rendszeresen elvettük az adagját, hogy a medvének adjuk. Később frakciók alakultak. Likvidálni akarták a medvét. Az én frakcióm áthidaló javaslattal állt elő: meg kell szöktetni. Akkor határoztam el én is: a következő telet már nem fogom a telepen tölteni. Mondom, akkor tudtam csak meg igazán, milyen nehéz volt ez a tél, hogy még egy ilyen telet nem tudnék elviselni. Éjjel-nappal vakaróztunk. Befagytunk, és most, mint ezek a kis patakok, felengedtünk. Az, akit a Megváltó mindig lelökött a kanyarban a biciklijéről, szétverte a fejét. Ült a priccsén, és bámulta a falat égész délután. Azután egyszer hirtelen teljes erejéből a falnak ugrott a fejével. Szétloccsant, mint a záptojás. Mintha belül nem lett volna semmi, csak egy kis büdös váladék. Meg sem rándult. Abban a pillanatban megkékült, megfeketedett. Mikor levetkőztettük, hogy megmossuk, jobb ruhadarabjait szétosszuk, úgy festett meztelenül, mintha máris fekete ruhába öltöztettük volna, mint a Megváltót, és mintha mosolygott volna, habár nem volt feje. És? És, nem tudom. Mit bolondozol? Olyan krisztusi pofával mesélted, hogy megzavartál. Haha. Süsü. Komolyan kérdezem – és? Mondom, nem tudom. Tán megsejtették, hogy meg akarják szöktetni a medvét. Apukám, amilyen ravasz volt, biztos magára vette volna a medve bundáját. És véletlenül leesett. Leesett a kanyon párkányáról, arról a rilkés párkányról, amikor hosszú, csillogó zsákvarrótűjével éppen át akarta ütni az egyik csöpp, szeplős, zöld tojást, hogy kihörpintse… vagy az őr fejét… mondom, nem tudom. Érdekes. Igen. Érdekes, mennyire hasonlított rád az apukád. Igen. Érdekes. Messziről egészen kicsinek látszott a világítótorony. Mint egy pislogó lámpás: viharlámpa. Közelről meg magas, mint egy bástya. Nem is látták a cilinderét. Mintha nemrégen építették volna. A kő friss, fehér volt még. Tisztán tartották a nagy, nehéz hullámok. Csak a vaskampókról látszott, hogy már régóta ott pislákolhat, akár az örökmécses. Gyerekkorában sosem értette, hogy a fenében éghet örökké az a mécses ott a templomban. Egészen sokára tudta csak meg, hogy a sekrestyés minden hajnalban olajat önt kis lila üvegtartályába. Tényleg elviszel majd egyszer oda a Lehegőbe? El. És magunkkal visszük a szamarat is? Addigra biztosan megveszed, ugye? Igen. Csókolóztak. Nézlek csak. Tudod-e, hogy hasonlít rád az a kis szamár? Nem. Nem? Nem. Ugyanilyen szép nagy siskája van. Jó vicc. Két kis siskás csacsim lesz nekem, hahaha, jaj de jó lesz nekem, hahaha. Te. Mi az? Te, én nem megyek ma be a gyárba. Jó? Ugye, nem baj, ha ma nem megyek be a gyárba? Ugye? Veled akarok maradni egész nap, egész nap, mindig, egész nap. Jó? Kis csacsi, miért pityeregsz mindjárt? Egye meg a fene az egész gyárat, kéményestől együtt, ahol van. Nem mész be és kész. Nem mész be egy hétig. Nem mész be egy hónapig. Nem mész be soha többé! Soha többé. Jól van, de te meg miért idegeskedsz mindjárt? Mit kiabálsz? Úgy kiabálsz, hadonászol itt, mintha a vizet fenyegetnéd: soha többé, soha többé, soha többé? Hahaha, soha többé, soha többé, soha többé! Hahaha, mintha a vizet ostoroznád, hahaha. Mit vicsorogsz? Te meg mit csikorogsz? Nevettek. Csókolóztak. Leültek. A világítótoronynak támasztva hátukat. Lábukat kalimpálva a víz fölé lógatták. Körülbelül egyforma hosszú volt a lábuk. Feleségéé tényleg olyan szép volt, hogy örömében szeretett volna beleugrani a vízbe. Csak az egyik bokája volt egy kicsit nagy. Süsü, beleejted a papucsodat. Mit kalimpálsz ilyen veszettül? Mint egy süket malom. Malom. Malom? Persze, mint egy malom. Malom? Mondd csak még egyszer, hogy malom. Malom. Mondd, hogy a mi malmunk. A mi malmunk. Mondd, hogy lomha. Lomha. Mondd még egyszer. Kérlek. Nagyon kérlek. Lomha, lomha malom. Stramm. Lomha. Érdekes. Tetszik, ahogy mondod. Lomha malom. Nevetve hemperegtek a még hideg rakparton. Akkor hirtelen majd elsírta magát. Te, én nem megyek be többé a gyárba. (Pedig megcsináltam az este a plakátot. A stand nevét is. Szándékosan csináltam varrógépet lilában.) Soha. Nem megyek sehová. Mindig így akarlak fogni. Így két kézzel. Erősen. Csak így szorítani téged. Rád akarok nőni. Holnap eladunk mindent, és megvesszük a szamarat. És nem mozdulok többé sehová. Jó? A szigetre se megyünk el. A Lehegőbe se. Soha. Sehová. Majd együtt oldjuk meg a kukacokat. Le fogom kopírozni neked a járásukat. Felmegyek és megnézem, mi van a konzervdobozokban. Vagy agyonnyomom mind. Mind. Hogy is engedhetnénk el egymást egy pillanatra is? Úgy érzem, ha pórusaink nem fedik egymást, a világ befejeztetett. Be, számunkra szörnyen. Nézd, milyen nehéz, olajos a víz. Milyen hideg. Nézd ezt a fát. Az embereket. Nézd. Hisz az sem lesz baj, hogy ennyire hasonlítasz apukádra. Még az se, ha hulla van a padláson. Vagy akármi. Ha mindjárt éppen a medve van is a padláson, az se. Az se lesz baj. Megvesszük a szamarat, meg, ugye? Majd én borotvállak. Majd én. Egész nap. Vagy egyáltalán nem bántjuk a kukacokat. Csak nézni fogjuk őket. Bámulni. Lesni. És engedjük, hogy mind ránk hulljon. Mind. Egytől egyig. Megvesszük a szamarat, és vele fogunk játszani. Dolgozni. Követ pakolunk majd rá. Vizet. Szelet. Szivacsot. Hullát. Homokot. Somot. Sót. Csicsókát. Mi fogjuk vinni a szamarat. Mindent. Semmit. Ne haragudj, hogy így összevissza beszélek. Nem haragszol, ugye? De valahogy így gondolom. Valahogy így szeretném. De tényleg, nézd a vizet. Milyen sűrű. Milyen nehéz. Milyen nagy. Nézd azt a fát. Milyen görcsös. Milyen száraz. Milyen erősen zöld kis, magasra nyúlt lombja. Nézd. Milyen erős minden. Én félek. Ha-ha. Miért nevetsz ki mindig? Mind a ketten nevettek. Felsegítették egymást. Bolondozva körülugrálták a világítótornyot. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Lehajtott fejjel, egyik lábával hátra rugdosva zavarta feleségét. Fújt, mint a bika. Hirtelen megállt. Magához rántotta. Az kacagott, könnyezett, dülöngött a nevetéstől. Ugye – ha megvesszük a szamarat, én is őslakónak fogok tűnni? Őslakónak. Őslakónak? Szinte hihetetlen. Igen. Gyere, futunk. Hajde! Kimegyünk a faluba? Jó? Fantasztikus. Keskeny köves út vezetett a világítótoronytól tovább. Ne szaladjunk. Még majd valami baja lesz a bokádnak. Megint meg talál dagadni. Nézd, mennyi az új ház, amióta erre jártunk. Talán senki sem tud ilyen gyorsan építkezni, mint ezek a dalmátok. Egykettőre, egyik napról a másikra összehányják a házaikat. És nem is akármilyen házakat. Képzeld, milyen borzasztó lehet az: házad van. Nem mehetsz el. Tele vagy cókmókkal. Lábtörlőd, fogasod van, kulcsaid vannak. Hahaha. Miért nevetsz? Süsü, ház nélkül sosem fogunk őslakóknak tűnni. Gondolod? Komolyan gondolod? Gondolod, nem lesz elég csak a szamár? Hahaha. Őslakó! Őslakó! Őslakó! Nevetve nyújtogatta rá a nyelvét. Megállt. Felesége ment tovább. A nap már vállmagasságban volt. Már nem lehetett belenézni. A levegő még nagyon friss volt, de a nap már sütősen szúrt. A távoli hegyek felé fordult, hidegek voltak, de csúcsaik, egy-egy kis völgy, repedés még hamvas volt, mintha éppen az előbb aludt volna ki az utolsó parázs. Fájt az a nagy darab kék, ami a hegyek fölé, a hegyek meg ő közé szorult! Fájt. Nagyon fájt. Úgy érezte, nagy kék szódavizesüvegben forog, lesi, mikor nyomja meg valaki a rózsaszín műanyag fülét, hogy prüszkölve, majd lassan kis buborékokban a fenébe tűnjön, és a kék még kékebb, hidegebb, erősebb legyen, még nagyobbak legyenek a hegyek, még távolabbra húzódjanak, kívül mindenen, mindenen, mindenen, és már a nap is csak egy kék hasadékon át szúrjon, szúrjon a hátába, a hátába ennek az üres szódavizesüveg alakú világnak, hogy még egy kicsit prüszköljön, prüszköljön, míg az utolsó lusta kis buborék szét nem pukkan, az utolsó szivárványszínű csöpp buborék is szét nem pukkan a fenébe. Felesége már vagy száz méterre lehetett. Néha megemelte haját a szél. Mosolygott dőlt járásán. Fejét is egy kicsit félretartotta. Cigarettázott. Szégyellte magát. Igen, ez a legislegislegpontosabb megfogalmazása az egésznek: szégyellte magát. Szégyellte, nagyon-nagyon szégyellte magát. Sírni szeretett volna. Meghalni, valahogy kékbe fordulva, kékbe fagyva – a fenébe. A hálót átdobta a vállán. Az üveg megütötte lapockáját. Koppant. A víz felé fordult. Rengeteg volt a sirály. Rikácsoltak. Könnyezett az erős naptól. Felsóhajtott. Mégis, milyen nagy dolog a tenger hulladékává lenni! Kicsit felvidult. Karjába törülte a szemét. Felesége után szaladt. Az üveg ütemesen verte lapockáját. Te! Te lila lány, te már-már őslakó, nem is képzeled – milyen nagy dolog a tenger hulladékává lenni! Mi? Kitárta kezét és teli torokkal teátrálisan kiabált: Milyen nagy dolog a tenger hulladékává lenni! Milyen szörnyen nagy dolog! Felesége megborzadt. Igen, mondta, szörnyen. Szörnyen nagy dolog. Egymás keze után kaptak, és lehajtott fejjel indultak tovább. Kerékpár csikorgott mögöttük. Elhagyta őket, eltűnt a kanyarban. Az út közepén lépkedtek. Most katonásan. Fütyörészve. Énekelve: Som som som egyetlenegy som som som egyetlenegy som se. Arra kint már akadt néhány fürdőző turista. Színes gumipárnáikat vonszolták maguk mögött a kavicson ide-oda. Fehérek voltak, meg pirosak. Sebes pirosak. A nők levelet ragasztottak az orrukra. Melltartóikat meg letették. Egy szamár jött velük szembe. Nagy, új hordó volt a hátára kötve vastag kötéllel. Két kislány vezette. Nézd. Nem. Ez nem szép. Ez öreg. Kopott. Már nincs is szőre. Valóban, siskája sincsen. A miénk, ugye, nem ilyen lesz? A miénk siskás lesz? Igen. Kikerülték a szamarat. A kislányok kuncogtak. A nap mintha egyszerre kilyukadt volna, meleget fújt az arcukba. Égni kezdett a bőrük. Kavicsokat rugdosott. Biliárdozott velük. Ha sikerült valamelyiket a vízbe passzolni, mosolygott. Ha a szederbokrok közé esett, csak úgy hullott a por. Ha nagyobb kavicsba talált rúgni, gomba nőtt a tüskés bokrokból. Ennek a pornak nemesebb volt a színe. Kékes hamuszíne volt. De ha ujjaik közé vették vagy a papucs szíjai alá került, váratlanul nagy szeműnek bizonyult. Kis kavicsdarabokkal tele. Az otthoni madárszürke, és egészen lágy. Jó volt sokáig, néha egész estig benne tartani a lábat, akár a meleg vízben. Kora nyáron, amikor még nem durvult el a talpuk. Amikor még olyan volt, mint a lányoké. A kis lúdtalpas lányoké. A város kocsiútjainak két-három részén szerette csak igazán a port. A koporsós sarkától kicsit feljebb, a Körös meg a gyár között, de csak a téglaporig (egy piros csík választotta ott ketté a port), azután lent a trafónál, de csak cséplésig, míg nem szórtak bele toklászt, polyvát; meg a gesztenyés alatt, de csak a kanyarban, ahol mind a kétfelől papsajt nőtt, mert a porcfűtől borzadt, sajnos arra meg később a lakatosok fémforgácsot vittek. (Szerették a lila fémforgácsot, de a porban nem hempereghettek többé, nem papsajtozhattak, mert a fémforgács akár a zsilett.) Érdekes, ezeken a szakaszokon a galamb is több volt. Igaz, főleg vadócok. Vörös strasszer, postás- vagy csirkebeütéssel. De ő éppen a vadócokat szerette legjobban. Postásbeütéssel. Azok majdnem tökéletesek, akár a ragadozók. Szerette volna meggyűrűzni őket. Díszesen. Csak úgy. Üzenni velük valamit. Csak úgy. A zsidó templom meg a magtár volt a birodalmuk. Egyedül az őszi levélfüst illatát szerette jobban a zsidó templom meg a magtár illatánál. Megállt. Szép nagy szederszemet pillantott meg. A többi zöld volt vagy aszalódott. Benyúlt érte. Megkarcolta térdét. Otthon csak a túlsó parton volt szeder. (Meg dinnye is csak a túlsó parton volt. Érdekes, a dinnye- és a szederíz mégsem zavarják egymást, nem keverednek.) Visszafelé mindig szederkoszorúval úsztak. A dinnyét meg lökdösték. Amikor az egyikük belefulladt a folyóba, a koszorú még akkor is a fején volt, amikor a halászok másnap csáklyáikkal kiemelték. A ravatalon is a fején hagyták a koszorút. A dinnyét meg a hasára tették. És a szederszemek kigyúltak, mint valami kis égők. Hatalmas fekete ajka. Vigyázva vette le. Megtörölte a portól. Tenyere közepére helyezte, és meghajolva felesége elé nyújtotta. Finom. Te, megfulladok. A motívumok? Igen. Haha. Hogy találtad el? Haha. Olyan bárgyún bámultál a számba a szeder után. Szinte kinézted. Lábuk előbb szürke volt. Később az izzadság megfeketítette. Egészen térdig. Karbid. Mi? Karbid. Karbidillata van ennek a pornak. Karbid. Karbiddal tömtük mindig az egérlyukakat. A magtárban. Hol? A magtárban. Betakarítás előtt. A gerendákat mintha bársonnyal vonták volna be. És volt denevér is. Sok. A zsidó templomban viszont csak az arany érdekelt bennünket. Meg egy kicsit a régi könyvek. Nevettek. Felesége valamit énekelt. Szép volt, ahogy hátrahajtotta a fejét. A napsugarak szinte kopogtak az arcán, mint valami üvegen, kristályon. Ajka egészen kicsi volt, mint egy halé. Mindig félt, nem találja el cigarettájával. Minden egyes alkalommal megkönnyebbült, amikor a cigarettára szorult a meggynyi ajak. Biztosan azért is veszi ki olyan ritkán. De van úgy is, hogy egy kicsit nagyobbak az ajkai. Olyankor még a fogai is látszanak. Akkor hozzáhajol, és körmével megkocogtatja őket. Ujjai úgy szólnak, akár egy hangvilla. Te. Miért mondod mindig azt, hogy, te? Te is mondod. Tényleg. Te, te biztos azt hitted, hülyéskedem. Pedig nem. Szebb valamit, hidd el, még sosem láttam annál a kis, türkiz tónál. Ha borult, arany csalival dolgoztunk, ha derült, ezüsttel, ezüst csalival. Fenyőtűdombokról horgásztunk. Néha nem bírtunk felkelni. Hogyhogy? Gyantába találtunk ülni. Milyen komikus is volt egyszer, amikor az egyik őr fel akart ugrani (valamelyikünk éppen megszökött), és ott maradt a nadrágja. A másik meg egyszer felemelte az egész dombot, és úgy szaladt, lövöldözve. Mi meg kacagtunk. Ötszázan, halkan, hogy ne zavarjuk a halakat, kacagtunk halkan, de marhául kacagtunk. Könnyeztünk. Sírtunk. Ugye, te is sokat sírtál abban az időben? Nem tudom. De tényleg van abban valami, hogy sírjatok magatokért. Ugye? Nem, nem mégy be többé a gyárba. Nem megyünk el a Lehegőbe se. Soha. Sehova. Apukám valahogy így fejezte be azt a vidám hangú utolsó levelét: Mikor azért te most elmégy tőlem, találkozni fogsz két emberrel a Rákhel sírja mellett, Benjámin határában, Selsáhnál, akik azt mondják néked: Megtaláltuk a szamarakat, melyeknek keresésére indultál vala; és ímé, a te atyád felhagyott már a szamarakkal, és miattatok aggódik, mondván: Mit tegyek a fiamért? A héja már úgyis kiröpült. Ki. Igen. De meg tudunk-e majd halni? Mit?! Mi a fenét beszélsz?! Meg tudunk-e majd halni? Mit gondolsz? – Biztos már csicsóka sincs. Tán som se. Se sziksó. Se méznád. Se papsajt. De a szamarat azért megvesszük? Meg ugye? Meg, meg, ha akarod. Persze, a szamarat mindenféleképpen. A magtárudvarban lakott egy idióta. Meg egy asszony, meg annak az asszonynak az idióta fia. És az asszony vett a fiának egy szamarat. Két idióta volt a magtár udvarában? Igen. Két idióta élt a magtár udvarában. Az asszony, két idióta meg egy szamár. Nevettek. Megcsókolta felesége nagy homlokát. Orrával megigazította siskáját. Persze az nem volt siskás. Később, amikor a kisebbik idióta felnőtt, öszvérre váltották. És fuvarozott. Jó fuvaros volt. Nagyon jó. Hát mit csinált az idősebbik idióta? Az idősebbik az kuka volt. És a pincében mentát lapátolt. Mentaraktár volt lent. Menta? Igen. Menta. Az idősebbik mentát lapátolt? Igen. Érdekes. Majdnem szép. Ugye, és a kisebbik nem mentát fuvarozott véletlenül? Nem. Kár. Kár, hogy nem mentát fuvarozott. Kár, hogy mind a két idióta nem mentával dolgozott. Kár. Az szörnyű. Micsoda? Ezek az idióták meg a menta. Kár, hogy a kisebbik legalább nem somot szállított. Somot? Igen. Nem volt annyi som. Nem termett annyi som a Lehegőben. Kár. Szörnyen kár. Vagy legalább sziksót, vagy csicsókát, édesgyökeret, vagy homokot. Vagy hullát. Nevettek. Mégis, az anyja volt a legérdekesebb. Hosszúkás sápadt arcával, mintha valamelyik szentképből lépett volna ki. És mintha paprikát dugtak volna fenekébe az emberek. Egész nap a magtár körül szaladgált, nehogy leverjük a fecskefészkeket. Meg a két rózsaszín virágú gesztenyefát őrizte. Az egész városban csak a magtár előtt volt rózsaszín virágú gesztenyefa. Furcsa történeteket meséltek azokról a fákról. Egyesek azt mondták, hogy akkor éjszaka nőttek rózsaszín virágjai a fának, amikor megszületett a fia. Azóta strázsál. Termésüket is mindig maga gyűjti össze. Feketék. Te, de hogy került oda az a másik idióta? Volt, aki azt állította, hogy az is az ő fia. Különös. Igen. De ha még erre a hatalmas patkányfészekre sem tudnék visszaemlékezni, úgy érzem, szétpukkadnék. Tényleg valami különös meleget sugároz. A rózsaszín gesztenyefák fekete termései. Nyakláncot fűztünk belőlük. Két-három sorosat. Sündisznói meg teknősbékái is voltak a néninek. Néha kiszöktek az utcára. Messzire futottunk velük. A rózsaszín gesztenyeágból csinált síp csalta ki őket. Azok voltak az igazi sípok. Csak addig szóltak, amíg tejesek voltak. De nem csak a sünt, a teknőst, a madarakat, az egereket, a denevéreket is megzavarták. Ha felzengtek a rózsaszín sípok, megzavart méhkassá változott a hatalmas magtár. Sőt még a zsidó templom is. A munkások összekeverték a búzát a mentával, a kukoricát meg a fekete gesztenyével. És a rabbi is a magtárban prédikált. Olyankor azt mesélték, a néni visszalép az oltár hatalmas szentképébe. Meg a fia is. Az idősebbik is akart. De azt mindig kilökték a képből. Igen, a rózsaszín gesztenyefák fekete termései. Ugye, nem lettem maszatos ettől az óriás szedertől? Nem. Ugye, van autóbusz-járat is erre? Azt hiszem, minden két órában. A fügésig. Felesége az út jobb oldalán haladt. Ő kígyózott. Hol a hegyek, hol a tenger felé fordulva, hol egészen lemaradva. Madártávlatból úgy tűnt, mintha játszanának, mintha nem ismernék egymást. Meggörnyedt a háló alatt. Egészen térdig felgyűrte nadrágját. A keze is sáros lett. Ahogy szájához emelte cigarettáját, ismét karbidszagot érzett. Karbid, mondta. Emberek jöttek. Az asszonyok, kislányok fejükön vitték citromsárga kosaraikat. Utánuk fordultak. Te, majd neked is meg kell tanulnod így vinni a kosarat. Majd veszek egy ilyen citromsárgát, hogy begyakorold. Képzeld, ha máris így jöttünk volna. Én vezettem volna a szamarat. Biztosan azt hitték volna, őslakók vagyunk. És nem is fordultak volna utánunk. Jó, majd megtanulom. Azt hiszem, nem lesz nehéz. A bokád nem fog zavarni? Nem. Te, akkor majd varrok magamnak egy ilyen fekete ruhát is. Meg fekete kendőt fogok kötni. Meg ilyen blúzt. Ilyen durva blúzt. Ezek a durva vászonblúzok különben is nagyon tetszenek. Nekem is. Az ilyen vászon alatt biztosan egészen másképpen él a bőr. Majd neked is varrok egy ilyen gallér nélküli vászoninget. Jó? Közeledtek a faluhoz. Az út egészen a vízhez szorult. A magas fehér kőházak várfalat alkottak. Lőrésnyi ablakaik voltak. Az elsőből egy hatalmas cégtábla lógott az útra. Ajtó nem volt sehol. Két-három szűk, lépcsős utca vezetett a faluba. A másodikba befordultak. Sötét volt, nyirkos. Itt meg ablakok nem voltak. Csak kis vastag faajtók. Nem lehetett megkülönböztetni, hol kezdődik, hol fejeződik be egy-egy ház. Szamár- és birkabűz. Leültek az egyik hideg lépcsőre. Nézd, mi ez? Azt hiszem, hangszóró. Ilyen hatalmas hangszóró? Alig fér el ebben a szűk utcában. Biztos a megszálló szerelte föl. A megszálló? Igen. De miért ilyen óriási? Nézd, amott még egy. Csakugyan, mennyi, szinte mindegyik házon. Felkeltek, megfogták egymás kezét, és a hangszórókat vizsgálva továbblépkedtek a lépcsőkön. Csak papucsuk csattogása visszhangzott még egy darabig a több mint egy méteres átmérőjű sárgászöld hangszórókból. Mind több volt. Még azt a kis napot is eltakarták. Mély mohában lépkedtek. Hirtelen mintha valahol ágyút sütöttek volna el. A hangszórók még nagyobbra nyíltak. Befogták fülüket. A fal mellé húzódtak. A durranás megismétlődött. Mintha robbantottak volna. Mintha hegyek omlottak volna. EGY, bömbölték sorban a hangszórók. Kis szünet után: KETTŐ, HÁROM. Majd: ÁLLÍTS! BRAVÓ! KILENC! EZT NEVEZIK ARATÁSNAK! SZÜRETNEK. Lopódzkodva követték a hangot. Ahogy a templom előtti térre értek, elnevették magukat. Két öreg halász kuglizott. Hatalmas kőgolyókkal dobálóztak. A bábukat a templom ajtajába állították. Ha véletlenül nem találták el a bábukat, a nagy kőgolyók berepültek a templomba. A márványon felgyorsulva nagy robajjal gurultak az oltárnak, felforgatva az útjukba kerülő nehéz gyertyatartókat. Bent a pap reverendáját kötényként maga elé emelte (kilátszottak fehér térdei), belerakta a nehéz golyókat és kihozta a két öregnek. Leültek. Nagyon tetszett nekik a két öreg, a pap. A játék. Különben a tér egészen kicsi volt. A halászok nem is bírtak volna messzire gurítani. Amikor az egyik golyó beszaladt a templomba, felesége utánasietett, és mint valami nehéz dinnyét, maga elé tartva cipelte a követ. Felállítgatta a bábukat. HÉT, kiáltotta. A hangszórók, a templom, a falu, a tenger, a hegyek visszhangzottak: HÉT. Elviselhetetlenül erősen. A halászok mintha süketek lettek volna, fel sem figyeltek. Amikor mind a kilenc kőkugli begurult a templomba, ő is felkelt és segített kihordani őket. Nagyon nehezek voltak. Mintha ólommal öntötték volna tele őket. Majdnem délig segédkeztek a két öreg halásznak. Amikor indulni készültek, az egyik hozzájuk fordult: Messzire?, kérdezte. MESSZIRE?, visszhangzott minden. Ki. Ki a homokoshoz. Azt hiszem, erre kell menni, mondta a felesége. Újra dobtak. Majd a pap fordult hozzájuk. A homokos fölött, a kukoricáson túl, a szedresnél van egy kis templom. Romtemplom. Okvetlenül bújjanak be. A környék legrégibb temploma. Talán maga a teremtő is járt benne. TALÁN MÉG MAGA A TEREMTŐ IS JÁRT BENNE. Átmentek a falun. Majdnem szaladtak. Csak egy-kétszer álltak meg a szamaraknál. Falba vert szögekhez voltak kötözve. Öregek voltak, hályogos szeműek, kis fülűek, kopott szőrűek. Te, nézd, ez üzlet. Igen. Vegyél egy zsilettet. Tényleg. Bement és vett egy zsilettet. A mohás lépcsők még a víz alatt is folytatódtak. Nehezen haladtak a köves parton. De a kövek mind apróbbak lettek. Három olajfa mellett haladtak el. A nap nyilazott. Szemöldökeik alig tartották vissza az izzadságot. Amikor egy-egy csöpp a szemükbe gurult, mintha a víz alá süllyedtek volna. Elhomályosult minden. Felesége rajzolt szemöldöke kissé már el is maszatolódott. Ez tetszett neki. Tetszett neki. Fekete Péter öcsém, mondta, és átkarolta a nyakát. Nyelvével teljesen elmaszatolta a szemöldökét. Te kis ügyefogyott, mondta. Felesége rányújtotta a nyelvét. Nevettek. Most már látszott a homokos sáv. Képzeld, van egy tenger, aminek a partja sáros. Fekete föld. És disznók hemperegnek. Szörnyű. Tényleg. Kilel a hideg. Egy lapos követ ugratott a vízen. Mintha befagyott volna, úgy csúszik. Nem. A csuklóban van minden. Minden titok. A víz felé fordult, felemelte a kezét. A világ minden titka a csuklóban rejtőzik!, kiáltotta. Mit kiabálsz? Nevettek. Amikor a homokoshoz értek, levetették papucsukat. Megálltak. Megfogták egymás kezét, behunyták a szemüket, és sokáig tartották lábukat a forró szemcsés homokban. Csókolóztak. Ajkuk teljesen kiszáradt, kirepedezett. Gyerünk még egy kicsit. Bemegyünk ide az öbölbe. A kis öbölben begázolt a vízbe, és leásta a ballont. Felesége kigombolta a szoknyáját. A lábára esett. Arrább rúgta. Kibújt a trikójából is. Nem volt alatta semmi. Fekete bugyiban volt. Mellei egy kicsit lelógtak. Ő is gyorsan levetkőzött. Klottnadrág volt rajta. Összeölelkeztek. Mintha a napot szorították volna magukhoz. Lábuk egészen bokáig a homokba süllyedtek. Néha mintha áram futott volna át rajtuk. Nézd, mondta a felesége megrökönyödve, nézd. Lábuk mellett a homokban egy tenyérnyi nagyságú döglött hal csillogott. Vagy nem is volt döglött? De. Kihúzta egyik lábát. Hüvelykujjával megfordította. Ez a fele nem csillogott. Mattá váltak a pikkelyek. Meg homokos is volt. Talpával végigsimította. Megborzadt. Szörnyű. Biztos hullám dobta ki. Szörnyűbb dolgot még tán sosem láttam, mondta felesége eltakarva a szemét. Halkan beszélt, suttogott. Még erősebben szorították egymást. Te, te, nemsokára ősz lesz. Ősz? Fantasztikus. Milyen gyönyörű lesz. Olyan lesz, mint egy fal. Fal? Igen. Olyan lesz ez az ősz, mint egy fal. Mint egy erős fal. Végtelen, magas fal. Kör alakú. Szinte tapogatni tudjuk majd. Verni ökleinkkel. Szép lesz, amikor majd először röpülünk neki. Ez az ősz olyan lesz, mint egy fal, olyan szép. Szép. Hallgasd csak:

 

Otthonainktól, rokonainktól régen és messze elkerültem, és mint a táj, szívemben én is szüntelen magányba merültem. ................................................ Elüldögélünk, meg felállunk, a könyvvel én, te meg kötéssel, s csókolni egymást észrevétlen, hagyjuk abba sötétedéssel…

 

Nagyon szomorú lesz majd az a fal? Szép kemény. Hallgasd csak a másikat, az Aranyos ősz-t:

 

és az allé végig hallik, hogyha a lejtőn leereszkedsz, s a meggy-mézgájú naplemente megalvad, mint vér a sebben…

 

Beszaladtak a vízbe. Csapkodtak. Sikítoztak. Ahogy a mélybe értek, nem úsztak. Leálltak, közel egymáshoz és kicsit előrehajolva, kezükkel egyensúlyozva nézték egymást. Feleségének a haját egészen felemelte a víz. A vége tán a felszínen volt. Érte a nap. Akár a fulladt lányokét. Sokáig úgy maradtak. Sokáig. Már-már a kezükkel sem eveztek, akár a fulladtak. Dél volt. Valahol harangoztak. Köhögve, megzavarodva bukkantak fel. Gyorsan kiúsztak. Nem akartak egymásra nézni. Te. Tessék? Te, stramm az a fal. Amit arról a falról mondtál. Lefeküdtek. Kereszt alakba. Te. Tessék? Te, légy szíves dobd be azt a halat, hátha még él. Tényleg. Felkelt, és a farkánál fogva bedobta. Nem nézett utána. Visszafeküdt. Kereszt alakba. Képzeld, ha feléled. Igen. De az ikrái már biztos elzápultak. Süsü. Tényleg, van dögével. Otthon, mikor visszamegy a folyó, lapáttal rakják a kosárba a halat. Eszik a falu. Kicsit büdösek. Mit csinálhatnak a kukacaink? A kis borbély? Majd megvesszük a szamarat. Az ám, gyere csak. A felesége felállt, és az újságból kikereste a zsilettet. Ő is felállt. Felesége a háta mögé térdelt. Két ujja közé fogta a haját, és nagy szakértelemmel kezdte vagdosni, borotválni, nyírni. Elöl egész rövidre fogom, jó? Körül meg hosszan hagyom, de csak vékonyan. Így lesz csak igazán tojás. Finom. Sokáig szorgoskodott. Ha meg találta húzni, mind a ketten felsikítottak. De azért mégse csinálj belőlem valami krisztusi pofát. Azt hiszik majd, a dögkeselyűk kopasztottak meg a kereszten. Nevettek. A fene egye meg a profiljaidat. Amikor kész lett, jobbról-balról megveregette a fejét, megcsókolta a fejebúbját. Tojás. A zsilettet bedobta a vízbe. Megfogta a kezét. Megcsókolgatta hosszú ujjait. Külön-külön. Sokszor. Visszafeküdtek. Kereszt alakba. Nem beszélgettek. Mocorogtak. A nap kibírhatatlanul szúrt. Néha felszisszentek. Felesége elaludt, a homokba nyomva arcát. Felállt. Fejét kezdte tapogatni, vizsgálni árnyékán. Hátat fordított a tengernek. Az izzadság, mint a szúnyogok. Ide-oda csapkodtak. Felment a kukoricásba. Két kis szárkúp volt mindössze. Meg egy rakás here. Aztán kő. Csak kő. Vizelt. Meglepődött, milyen forró a vizelete. Odament az egyik szárkúphoz. Kivett két kévét, és csörögve lecipelte. Egymás mellé tette őket. Visszament. Nagy nyaláb herét hozott. Rászórta a szárra. Felesége fölé állt. Sokáig nézte. Aztán karjába vette, és vigyázva a herére tette. Motyogott. Összekuporodott. Belefúrta magát a langyos herébe. Lement, kivette a ballont. Sajtot tört. Ivott. Sokat. Megint tört sajtot. Ivott. Sokat. Sokat. Izzadt. Elbóbiskolt úgy, törökülésben. Sirály sikított. Felrezzent. Felugrott. Karjába törölte a homlokát. Ismét hátat fordított a tengernek, és a kukoricásba ment. Vizelt. Egy kicsit kevesebbet. De szinte ugrált, olyan forrót. Továbbment. Akkor vette észre, hogy ha nincs közelében a felesége, dülöng, mint egy részeg. Szedrezett. Megpillantotta a templomot. Kis, fordított hajó alakú fehér kőtemplomocska volt. Kunyhó nagyságú. Torony, kereszt nélkül. Odaszaladt. Körülfutotta. Egészen kis bejárata volt. Mint egy ólnak. Belesett. Üres volt. Csak egy nagy kő volt a közepén. Félhomály volt. A falakat teljesen benőtte a moha. Valaki a kő mellé piszkolt. Lerohant feleségéhez. Te, te!, kiabálta. Mellé térdelt, felrázta. Kicsit durván. Felesége megijedt. Felugrott. Megfogta kezét, és maga után vonszolta. Gyere, gyere! Rohantak. Nézd. Fantasztikus. Körülugrálták. A közelben nem volt semmi. Csak egy fügefa. Szamárpiszokkal. Meg messze a hegyek. A hamvas hegyek. Meg a tenger. Foncsoros fenekű. Meg a nap. A nap, amit már-már zavarba hozott ez a hatalmas tükör. Egyelőre persze csak elragadtatta magával. Füge már nem volt. Egy sem. Bebújtak. Meg kellett hajolniok. Majdnem négykézlábra. Félve egyenesedtek ki. A mennyezeten gyíkok futkároztak. Hatalmasak. Egészen aprók. Nem egynek hiányzott a farka. Bőrük tiszta mély szövését lehetetlen volt megkülönböztetni a mohától. Az egész mennyezet mozgott. Ha megijedtek, nagyra nőtt szemük. Mintha rés nyílt volna a mennyezeten. Vagy csillagot festettek volna rá. Nézd, sírnak. Majd könnybe fullad apró szemük. Tán nem is látnak minket? Tán csak a moha meg ők tartják a templomot? Vagy nem is templom? De, a kuglizó halászok is mondták. Azt mondták: TALÁN MÉG MAGA A TEREMTŐ IS JÁRT ITT. Igen. Mit csinálhatnak most a kukacaink? Tényleg. Jobb lenne, ha nálunk is gyíkok lennének. Jobb, ugye? Igen. Jobb. Tán. Tán. Te, milyen jó lenne ez a szamarunknak. Istállónak. Ki kellene bontani az ajtót. Meg ablakot is kellene ütni. Délután kikötnénk ide a fügefához. Mi is a fügefa alatt ülnénk. Néha a tenger felé bámulnánk, néha a hegyek felé. Ugye, mintha hamvasak lennének? Ózonos fejűek. Volt egy barátom. Valamikor. Találkozom vele a vonaton. Egy literes üveget szorongat. Alkohol, kérdezem kacsintva. Nem, mondja. Ózon. Ózon? Igen. Ózon. A nyavalyának? Honnan szerezted? A vízözön után fertőtlenítünk, és a méreggel mindig ózont is engedünk. Ezt viszem haza. Tudod, otthon fulladok. Már amikor lelépek a vonatról, kinyitom a dugót. Otthon meg beteszem az ágyam alá. – Úgy tudom, kiment Afrikába. Fertőtleníteni. Nevettek. A föld poros volt, gödrös. Okker. A kövek közül kihullott a malter. De mintha egymásba nőttek volna. A napnak nem hagytak rést. Büdös volt. Az emberek nem szeretik a nap alatt végezni dolgukat. Furcsa. Felesége ráült a kőre. Gyík után kapott. Felesége ölébe tette. Felsikított. Megijedtek. Összeölelkeztek. Mintha olajjal kenték volna be őket. Sehogyan sem sikerült markába szorítani a mellét. A fogai közé fogta a bimbóját. Megrándult. Rúgott. Leestek a földre. Forogtak. Karmolták, harapták egymást. Hirtelen egyszerre felugrottak. Beleütötte fejét a mennyezetbe. A gyíkok szétfutottak. A repedésekből lestek, akár a csillagok. Megfogta felesége kezét. Fáztak. Kimásztak. Sárosak voltak. Meg a naptól sem láttak. Még egymást sem. Letámolyogtak. Felesége a homokba rogyott. Mellé térdelt. Karjába vette. Egy darabig tétlenül forgott. Az orrával megpiszkálta köldökét. Nevettek. Rúgkapálni kezdett. A herére tette. Behunyta szemét. Az arca is sáros volt.

A nap sisteregve aludt ki, mint a parázs. Galambszürke lett, aztán fekete. A csillagok, mint a tűhegyek. Megzavarodtak. Nem tudták megkülönböztetni, melyik az égbolt, melyik a tenger. Ez a süket ökör már megint ugrat bennünket. Vágj bele. Vacogva nevettek. Milyen meleg ez a here, mondta a felesége, és még jobban összekuporodott.

Jó itt. Tetszik. Szeretem ezt a lila üvegharangot, amivel leborítottak bennünket. Ezt a majdnem fekete harangot. Apám patikájában szerettem meg a lila, a barna üveget. Mintha egy lila, néhol, nézd, mályva keszonba engedtek volna le bennünket. Persze gyorsan megfeledkezve rólunk. Kislánykoromban mindig tengerfenéken felejtett búvárokkal álmodtam. A kíváncsi halak, akár a csillagok. Nézd, az a három csillag, akár egy kukac. Nézd, ez itt a hold mellett spirál. Tán hulla van ott fent is? Vagy csak a som ezüstje csillan, a menta illata. Az idősebbik idióta egy szép napon hullát talált a mentában. A fiatalabb idiótát. Meg még egyet. Az anyját. És boldog volt. Mind az övé lesz az a sok-sok fekete gesztenye. Háromágú sípot vághat tavasszal a rózsaszín gesztenyéről. Meg az öszvér is az övé lesz. Ezután nem csak lapátolnia kell a mentát, fuvarozhatja is körbe-körbe a városban. Leverheti a fecskefészkeket. És beléphet a képbe is. Nem rúgják ki. Tényleg, mennyi kukac. Legalább nem kell hazamennünk. Itt könnyebben meg is fejtheted a járásukat. Télen majd felhúzódunk a templomba. Ott a sok gyík. Nekem meg ott lesz a szamár. A halászoktól majd kapunk bort. Mert hordtuk a kuglijaikat. Volt velem egy halász a börtönben. Nem tudom, meséltem-e. Kis seb volt a lábán. Valami mérges hal szúrta meg. Aztán hirtelen nőni kezdett, elefántlába lett. Tele kukaccal. Egy zsák kukac lett a lába. Éjszaka nem lehetett aludni a cincogásuktól. Még a mennyezetre is felmásztak. És az a halász minden reggel kapott egy alkoholba mártott, hatalmas vattacsomót. Azzal tisztogatta a sebet. Egyik reggel, ahogy az őr bedobta cellánk közepére a vattát, egyikünk rávetette magát. Elvette a halásztól, és a bögrébe csavarta belőle az alkoholt. Vizet öntött hozzá, és felhajtotta. Szörnyen berúgott. Egész éjszaka énekelt. A kukacok meg még jobban cincogtak. Másnap reggel, ahogy ismét felsorakoztunk, valami nyugtalanság, idegesség vett rajtunk erőt. Ahogy a cella közepére repült a vattacsomó, egyszerre vetettük rá mindannyian magunkat. Vadul széttéptük. Kis tamponra való jutott csak. Orrlyukainkba dugtuk, mint a bagót. S ez így ment minden reggel. Szörnyű rögbicsapattá fejlődtünk. Amint közénk repült a nagy, alkoholba mártott vattalabda, rugdosni, harapni kezdtük egymást. Néha egész délig. Legtöbbször már el is párolgott az alkohol. Tudod, láttam már sok-sok rögbimeccset, de azok nagyon is gyengédeknek tűntek a miénkhez viszonyítva. S mégis volt benne valami marhául lírai. Az a hatalmas, illatos vatta. Ahogy beleharaptak a nagy véres szájak. A halász lába meg nőtt. Végül már a feje is. Egy napon meg rögbizés közben szétesett. Semmi sem volt a halászban, csak sok-sok apró, cincogó üvegkukac. Próbáltuk összevarrni, nehogy elveszítsük a labdánkat. Később rögbibajnokságot szerveztünk a telepen. Nagy rögbisek is kerültek ki közülünk. Nagyok. Valahogy ez a sport tudott egyedül igazán meghonosodni. Pedig próbálkoztunk labdarúgással, teniszezéssel is. Jólesett egymást verni, harapni. Jólesett, ha vertek, haraptak bennünket. Az őr meg az igazgató is végre fellélegezhettek. Volt mivel levezetni felesleges energiánkat. Éjszaka méz csorgott ajkunkról, olyan szépen aludtunk. Később a többi börtönben is divatossá lett. Mostanában hallottam, hogy kötelezővé tették. Nem tudtam, hogy ilyen komoly érdemeid is vannak. Nevettek. Annyiszor akartam már kérdezni, mi lett apukáddal. Komolyan. Legjobban azt a kanyonhistóriát szeretem, a szeplős kis zöld tojásokkal. A másik három változatot nem nagyon szeretem mesélgetni, mert már teljesen összekeveredtek, beleolvadtak novelláimba. Most te is tudod, legtöbbször szeretem magam is összetéveszteni vele. Miért bolondozol mindig? Miért nem mesélsz? Mesélj. Az első változat szerint Londonban halt meg. (Robbant fel.) Megnyúzta a medvét, és a medve bőrébe bújva sikerült meglógnia. Londonba utazott. A köd miatt. Úgy gondolta, a köd majd eltakarja. Elbújhat mögé. A filmeseknél dolgozott. Nem is volt tehetségtelen. De a végzet Londonban is utolérte. Egy szép napon megéhezett mákos kalácsra. Mákos kalácsra? Igen. Szörnyen szerette a mákos kalácsot, akár a fia. Betegesen. Nem tudom, mondhatnám-e így: perverzül. Egy pesti barátjával lakott. Az alak öreglegény volt, anyjával élt. Apukám egy reggel azzal állított be a nénihez a konyhába, hogy ő mákos kalácsot szeretne enni. Az asszony elcsodálkozott. Mákot?! Londonban?! Rendben van, mondta apukám, majd ő kerít. Ha mindjárt a föld alól is. És elindult. Hónapokig mást sem csinált, csak üzletről üzletre, piacról piacra járt: kereste a mákot. Londonban mákot. Végül már egy kicsit az agyára mehetett neki az egész. A mák. A londoni mák. Leült a legforgalmasabb utcán, a markából az aszfaltra engedte színes üveggolyóit. Az üveggolyók állása mutatta útirányát. A Hyde Parkban meg egész napos beszédeket tartott a mákmizériáról. Felvonulásokat szervezett, akár az atomosok. Míg egy szép napon valamelyik fűszeres abnormális összegért hajlandó volt szerezni neki fél kilót. Szinte röpült haza. Nagy volt az öröm. Mind a hárman gyúrni, nyújtani kezdték a tésztát. Hihetetlenül vékony lett. Énekeltek, táncoltak az asztal körül. Végül már az ablakokon is kilógott a tészta. Beborította a tetőket. Az egész várost. Rafinált ceremóniával helyezték közepére a mákot. Egész nap göngyölték, vonalzóval elosztva, egy nagy ollóval három részre vágták. És ez mind rendben is lett volna. Csak apukám ebéd után cigarettára gyújtott. És felrobbant. Később tudták meg, hogy a fűszeres puskaport adott el neki. Süsü. Mondtam, ne hülyéskedj. Miért nem akarod elmesélni, miért agyalsz ki mindig ilyen zöldségeket, holmiféle humoreszkeket adsz itt elő nekem naponta. A másik variáció szerint öngyilkos lett. Ősz volt, aranyos ősz. Talán éppen olyan, mint amilyen a miénk lesz. Fal. S az ősz a végtelenségig finomította a lelkét. Szinte átlátszóvá fogyasztotta. Minden öt percben elsírta magát. Ha egy levél koppant az ablak alatt, ha dudált egy hajó. A gyerekek végül levélbe is temették. Egy délután, ahogy hazament kis szobájába, bebújt az ágyba, és kis tranzisztorát hallgatta, mint mindig. Chaplinről beszéltek éppen. Hogy Chaplin életében minden októberben történt. Hogy Geraldine is októberben született stb. Apukám egyszer megismerkedett Geraldine kis öreg francia buldogjával. Úgy hívták, hogy Borisz. Borisz francia, mondta Geraldine. Hallo, monsieur Borisz, mondta apukám. Különben ismerte az újságírót is, aki a szöveget írta. Akkor apukám egy nagy szúnyogot pillantott meg. Nehezen röpült a szoba egyik falától a másikig. Bosszankodott, honnan október végén, pontosabban október 24-én szúnyog. És éppen az ő szobájában. Vége lett a Chaplin-műsornak, és az egyik Chaplin-dalt kezdték sugározni. Az betetőzött mindent. Őszfinomította lelkének ez már sok volt. Sok. Hirtelen ismét a szúnyogra lett figyelmes. Valami történt vele. Furcsán, szokatlanul röpködött. Figyelni kezdte. Észrevette, hogy a szúnyog a Chaplin-muzsika szomorú dallamára mozog. Táncol. Ellenőrizte. Visszafojtott lélegzettel figyelte. Felerősítette a tranzisztort. A szúnyog még tisztábban követte a melódia vonalait. Potyogni kezdtek a könnyei. A melódia ismétlődött. A szúnyog az orra elé röpült, és ott lebegett, táncolt. A szó szoros értelmében táncolt. Szárnyai fehérek voltak. Hártyás ablakai mintha jégvirágosak lettek volna. Ilyen szép valamit még sosem látott. Amikor vége lett a számnak, a szúnyog is eltűnt. Apukám a paplan alá bújt, és egész hajnalig zokogott. Hajnalban egyik kezével kinyúlt, és az éjjeliszekrény fiókjából kivette pisztolyát. A gyerekek, mondtam, levélbe temették. Te. Tessék. Te, mi lesz, ha lepottyan valamelyik kukac? Tényleg, éppen csillaghullás van. Ugye, és a harmadik változat szerint? A harmadik szerint a tengerhez ment. A tengerhez ment, és ott meg egy furcsa komplexusa fejlődött ki. Komplexusa, furcsa komplexusa? Igen. Bemagyarázta magának, hogy lerí róla, hogy nem őslakó. Hahaha. Sokáig, nagyon sokáig nevettek. Majd megfulladtak a nevetéstől. Egy pillanatra fel kellett állniok, hogy lélegzetet vehessenek. Hogy nem őslakó. Egész nap az ágyán hempergett, próbálgatta a takaró csipkeszegélyébe fűzni lábujjait. Ha sikerült netalán felkelnie az ágyból, naponta lejegyezte, hogyan próbálgatja a takaró csipkeszegélyébe fűzni ujjait. Meg a mennyezet kukacait tanulmányozta. Rémhistóriákkal ijesztgette a feleségét. Hogy a padláson valami hulla van, és onnan azok a kukacok. Meg hogy naponta ki-kitisztult egy-egy gyerekkori motívuma. És azokat jegyezgette. Sok papírt írt tele: som, menta, csicsóka, gesztenye, édesgyökér. A felesége meg egész nap azért könyörgött, vegyen meg neki valami siskás szamarat. És ő meg is ígérte. Megígérte, hogy megveszi neki azt a siskás kis szamarat. Megijedt. Ahogy végigsimította kezével felesége arcát, nedvesek lettek az ujjai. Először azt hitte, eső. De a csillagok még sosem voltak ilyen agresszívak, tisztaságuk ilyen intenzív. Most az összes kukac fenn van. Fenn, ugye? Igen, mind. Egytől egyig. Összes kukacunk. Most tisztán láthatjuk őket. Láthatjuk, milyen szépek. Hogy szikráznak gyűrűjeik. Valóban, én nem is tudtam, hogy üvegkukacok. Hallod, cincognak. Most van az ideje, hogy hulljanak. Most már annyi a kukac, hogy fenn biztosan nincs is hulla. Képzeld, ha az embereknek eszébe jutna felhúzni lila, nézd, néhol mályva keszonunkat. Képzeld. Mit is csinálnánk fent? Mit? Tényleg, mit is? Semmit. Felültetnélek a szamárra, és sétálnánk a főutcán. Egész nap. Egy darabka kötélen vagy manilán vezetgetném veled a szamarat. És mikor már mindenki megnézne téged, és ágat dobna eléd, levezetnélek a Lehegőbe. A Lehegőbe. És a földre borulnék, és körmeimmel jeges csicsókát kaparnék neked, jeges csicsókát kaparnék egészen mélyről. Szinte kutat kaparnék, olyan mélyről. Hatalmas, görcsös, aranyszín, sáros csicsókát majszolnál. Csicsókát! Akkorát, mint a nap. Pontosan akkorát, mint a nap. Örömömben kockás micimet meg denevérért dobnám. És a kis antilop jószágot kebledbe dugnád, durva vászonblúzodba. Azután kimennénk a szántóföldekre, a fekete napraforgók közé. Le a folyóhoz, kakukk után. Hogy tiszavirágot rakhassak az arcodra. Agyagos tiszavirágok mászkálnának rajtad. Örömükben kiröpülnének bőrükből. A koporsó sarkánál meghemperegnénk a galambokkal. És a vadócok, a postásbeütésesek, a válladra szállnának. És meggyűrűznénk őket. Díszesen. Csak úgy. És üzennénk velük. Sok-sok mindent. Csak úgy. Csak úgy. És nem csinálnánk semmit. És nem csinálnánk semmit. Ha az embereknek eszébe jutna felhúzni lila, néhol mályva keszonunkat. Semmit. Csak vezetgetnélek, csak úgy egy darabka kötélen vagy manilán. De biztosan kapnánk az emberektől kötelet is. Végtelenül új, még alig hajló, durva rostú kötelet. Mert ősszel a kötélgyártók kijönnek az utcákra, és kinn sodorják a végtelen szálakat, néha már-már bikanyállá fogyasztva, karvastagságúvá hizlalva őket. Akkor veszed csak észre, hogy ősszel az egész város kötelet gyárt. Kötelet? Igen, mindenki. Mindenki siet minél hosszabb, erősebb kötelet sodorni magának. Ősszel nem lehet mozogni a rengeteg kötéltől. Mintha valami hatalmas, erős hálóba gabalyodna a város. De minek a fenének az a törmérdek kötél? Én sem tudom. Csak kell. Szükségük van rá. Szörnyen. Csak úgy. Csak úgy? Csak úgy. Érdekes. És mi is biztosan kapnánk. Egy végtelen, új, még alig hajló, durva rostú kötelet. És vezetnélek. Vezetgetnélek. Csak úgy. Csak úgy. Persze. És azután? Azután visszajönnénk ide. Visszajönnénk ide? Igen. A szamarat a fügefához kötném, tégedet meg lehoználak ide a herére. És melléd feküdnék. És tovább néznénk a csillagokat, kukacainkat. Akkorra már a Hold is biztosan tele lenne velük. Akár egy hatalmas sajt. És törnénk belőle. Igen. És sok bort innánk. Sokat. Sokat. Nagyon sokat. Annyit, hogy már szinte ébenfogaink lennének, akár az őslakóknak. Képzeld. Akár az őslakóknak. Ha az embereknek eszébe jutna felhúzni lila, néhol mályva keszonunkat. Felültetnélek a szamárra, siskás kis szamarunkra, és sétálnánk a főutcán. Egész nap. Csak úgy. Egy darabka kötélen vagy manilán. És amikor már mindenki megnézne téged, és ágat dobna eléd, bevezetnélek a magtárba. Hogy mentába rejtselek. Később bemennénk a képbe is. Csak úgy. Mint egy ajtón. És bent sétálnánk a képben. Soká. Csak úgy. Körbe-körbe. Ha az embereknek eszébe jutna. De meglehet, még ha akarnák, még ha nagyon akarnák, akkor se tudnák felhúzni ezt a lila, mályva, csillagos, kukacos keszont. Biztosan nehéz, szörnyen nehéz rajta az a hulla. Valóban. Még ha nagyon-nagyon akarnák, még akkor sem bírnák felhúzni. Erre még nem is gondoltam. Meg az ősz is itt lesz már, az ősz fehér korma: a fal. Fal. Erős. Végtelen. Magas. Kör alakú. Szinte tapogatni tudjuk majd. Verni ökleinkkel. Szép lesz, amikor először röpülünk neki. Milyen jó tudni ezt. Milyen jó meleg itt a tövében. Jó még tudni ezt a pár centimétert. És mi is, akár az az alak, akit a kanyarban mindig lelökött biciklijéről a Megváltó, mi is, még akkor is, amikor már szétvertük fejünket ezen a falon, még akkor is mosolygunk. Csak úgy. Igen. Csak úgy. Mint a Megváltó. Meg az az alak, akit mindig lelökött a biciklijéről a kanyarban. Újra nedvesek lettek az ujjai. Ő is sírt. Egymás hajába bújtak. Nézd, nézd, ez a süket tükör már megint ugrat bennünket. Úgy érzem magam, mint egy denevér. Mintha már mind lepotyogott volna az a sok-sok kukac. Itt nyüzsögnek a lábunknál. A tükröm. Érdekes, a halak nem bántják őket. És sirály sincs. Emlékszel, amikor először találtam sirálymellcsontot? Mennyire lefoglalt az a kondenzált súlytalanság. Hanyatt-homlok rohantam hozzád. Azt meséltem, hogy az emberek lelkének valahogy hasonlóan kellene festenie. Magam elé tartottam, és megüvegesedett szemekkel bámultam. Úgy éreztem egy pillanatra, megtaláltam a dolgok nyitját: a somét, a kavicsét, a hajadét és a hegyekét ott hátul. Tényleg, egy pillanatra úgy éreztem. Csak te szétmorzsoltad. Emlékszel? Hogyne. De nemsokára hajnalodik. Érzed, hirtelen lehűlt a levegő. És most a legsötétebb is. Ugye, annyira sötét van, hogy szinte világosabb, mint nappal. Látod, van a feketének valami hihetetlen fénye. Még a napnál is erősebb. Vakítóbb. Hihetetlen. Valami szép égés ez. Fekete láz. Valóban, van benne valami patetika is. Persze. Negatív előjellel. Persze.

 

Törökülésben ült a széken, az asztalnál. Még talált egy sárga bagolynyomású lapot a könyvek között. Elkísérte feleségét a gyárba. Visszafelé jövet megborotválkozott a kis franciánál. A borbély valami rádiót szerzett. De kazetta nélkül. Így mintha a bemondó torkába nézne az ember. Meg fél is a közelébe menni. Páratlan márka, mondta a kis öreg. És tényleg, a készülék csak úgy harsogott. A francia minden öt percben igazgatta, belefújt. Vigyázni kell, belerakódik a por, mondta hatalmas ősz haját hátradobva. Zöld ing volt rajta. Lecsüngő csokornyakkendő. Valahol elkeveredett a szivacsa, nagy ceremóniával fürdette az embereket. Csak úgy prüszköltek. A habot borotvájáról egy kis, szabályos négyzet alakú papirosra kente. A papír meg volt számozva. A Paris Match-ban Henry Miller fényképére bukkant. Sokáig nézte. Az ismert bársonykabát, kockás ing, nyakkendő. Szája egy kicsit tátva, akár a halé. Sietett haza. Nem is ereszkedett le a kikötőbe. Ott különben is mázolják a hajókat. Valami politikust várnak. Nem is reggelizett. Rögtön asztalhoz ült, maga alá húzva lábait.

Még érezte orra fölött a kis borbély rózsaszín tenyerét. Orrához is ért. Egy pillanatra eltakarta a szemét. Áttetsző volt. Annyira tiszta, illatos, mint a nyers hús. Pontosan tudta, ez az a pont, ahonnan el kell indulnia. De nem írt semmit a sárga lapra. Először gerincén futott végig valami. Mintha fenekénél az utolsó csigolya a szék kemény lapjához ütődött volna. A csigolyarendszer szigorú, de mégis valami áhítatos fúgát szólaltatott meg. Kezeit a papírra tette, mint valamikor az iskolában, hogy megvizsgálják a körmeit. Nagyok, piszkosak voltak most is. Mutatóujját kicsit visszahúzta, aztán mind erősebben nyomta körmét a finom, durva faktúrájú papírra. Körme és az ujjai megfehéredtek. Kisujját megfogta a görcs. Csak mikor már érezte az asztallap lakkos felületét, akkor nyújtotta ki az ujját. Abban a pillanatban ismét normális barna színűvé vált, csak körme lett rózsaszínűbb. Kisujját is lassan elengedte a görcs. Szerette volna eldugni a ceruzáját. Kihúzta maga alól a lábait, papucsába lépett, s felállt. A nyakkendőihez ment. Kibújt az új sötétkékből. Az ágyra dobta. Valami hasonló után turkált, mint amilyent Henry Milleren látott a borbély Paris Match-ében.

Az egyik nyakkendőn megvizsgálta a sárga hímzésű rombuszokat. Az arany selyemszálak már kócosak voltak, beszőtték az egészet. Csak most vette észre, milyen szép nyakkendő ez. A rombuszoknak erős fekete kontúrja volt, és egyik átlójuk is látszott, mert az aranyat két háromszögbe szőtték. A nyakkendő visszája még szebb volt. Ott széles fekete sávok domináltak az arany téglalapok és kis átlós kék négyzetek között. Ki kellene fordíttatnia. Szólhatna feleségének. De nem, hiszen úgysem megy sehová. Meg a felesége is rögtön tudná, egész nap csak nyakkendői között turkált. Különben is már végső ideje lenne kiagyalni valamit, valami egészen egyszerű, komoly dolgot. Mit fog végül szólni a felesége, egész nap csak ceruzáit hegyezgeti, tollait, a finom nyomású papírjait rakosgatja. A kukacokról meg a börtönről sem mesélhet örökké. Valóban, még csak ezek a nyakkendők hiányoztak. Még mindig a kezében volt az az aranyrombuszos. Már úgy volt, felakasztja, amikor valahogy előkeveredett, felszínre bukkant a tömérdek nyakkendő, női öv, selyemsál alól a fekete. Amióta eljött hazulról, még egyszer sem kötötte fel, pedig tíz éve lesz már. Egy évtizede. És egy évtized az már valami. Legalábbis illene számolni vele. Igen. Mit is csinált ez alatt a tíz év alatt? Egy kocsiderék nyakkendőt vásárolt. Igaz, a nyakkendők kétségtelenül ízlésesek. Itt van ez az aranyrombuszos is. De már egy kopott, széles, régi nyakkendő volt a kezében. A vasalás fényes csíkot hagyott a közepén. Néhol már egészen átlátszóvá kopott. A többi mind valami sorozatba tartozott: kockás, csíkos, kötött. Ez a fekete egészen más volt. Egyszerű, durva, erős. Ha az ember ezt felkötné, tényleg úgy érezné magát, mintha az akasztófa alól szaladt volna el kötéllel a nyakán. A szövés barázdái már sok helyütt kitöredeztek. A csomó körül már teljesen átlátszóvá kopott a vászon. Valami egészen különös lehet sokáig, évekig hordani, viselni valamit, sokáig kitartani, mondjuk, egy ilyen vászonnyakkendő mellett. Különösen egy ilyen kötéldurva vászonnyakkendő mellett. A selyem az más. Rózsaszín selyemnyakkendőt hordani soká, az már-már gyanús.

Fogd ezt a nyakkendőt, mondta az apja éppen azon a napon, amikor elvitték a rendőrök (fogalmam sincs, miért rettegtem már kisgyerekkoromban is annyira a rendőröktől), fogd, most már felnőttél. Most már majd neked is illik eljárni a temetésekre.

Leültek az ágy szélére, és egész hajnalig csomózták.

És így folytathatnánk a végtelenségig, mondta az apja, persze a virág, a pajzs, a kereszt, a labda formájúakra úgysem lesz szükséged soha, meg hát majd magadtól is variálhatod, szaporíthatod őket a végtelenségig. De azért nehogy azt hidd, hogy ez mellékes dolog. Nem. Úgy kell bánnod a nyakkendővel is, mintha az ütőered csavarnád nyakad köré és dobnád melledre. Hidd el, ez nem olyan könnyű dolog, nem. Én még egyetlenegy emberrel sem találkoztam. Talán majd te, mondta, és egy könnycsepp gurult végig a kopott nyakkendőn. Talán majd te, hiszen naponta lesz alkalmad.

És egy csomókötés tartamánál tovább ne is gondolj a halálra sem. Az untig elég. De az is meglehet, valakinek egyszer eszébe jut, sikerül annyi erőt gyűjtenie, hogy fejszét ragadjon és kivágja gesztenyefáinkat, az akasztófánkat. És azután talán többé nem is kellene nyakkendőt kötni.

A kis városnak csak egy utcája volt. Az egyik felén hatalmas gesztenyefák, fehér virágú gesztenyefák nőttek. Pontosan száz. A városka életének minden eseménye ehhez a fél alléhoz fűződött, minden ezeknek az óriás gesztenyefáknak a tövében játszódik le.

A gyerekek besötétedésig a fákon ricsajoztak. Egy sem volt közülük, aki ne törte volna el a kezét, a lábát vagy a gerincét az árokba zuhanva. A madarak, kivéve a tetves, lusta kányákat, messze elkerülték ezeket a fákat. Az asszonyok kinyitották ablakaikat és mosolyogva, tátott szájjal bámulták az ágakon ugrándozó gyerekeket. Így legalább szemük előtt vannak, mondták.

Gyerekkoromat jómagam (a narrátor) is egy ilyen végtelen gesztenyefán töltöttem. Még most is emlékszem kérge minden repedésére, ágainak minden hajlatára. Milyen hatalmasak a gesztenyefa gyantás rügyei! Buzogánynak használtuk őket. Később a tüskés termések! Mondom, mindenkinek megvolt a saját fája. Ádáz harcokat vívtunk értük. Szüleink szoktattak ki bennünket, talán éppen azért, hogy eltereljék a figyelmünket.

Mert abban a városban már évszázados hagyomány volt, hogy a gesztenyefára akasztják fel magukat az emberek. A temetkezési vállalat munkásai meg minden hajnalban végigsétáltak ezen a fél allén, és leakasztgatták őket, ügyelve, nehogy véletlenül ott felejtsék a hurkokat a gyerekeknek. Nyolc óra felé az asszonyok kicsapták a gyerekeket. Igaz, történtek ballépések is. Egyszer például valamelyik temetésen a kelleténél jobban be találtak rúgni a halálmadarak, és elfelejtették leszedni az öngyilkosokat. Éppen száz öngyilkos volt akkor is, mint mindig. De pont ez volt a szerencse. Mert így könnyű volt elhitetni a gyerekekkel, hogy csak tréfáról van szó. Tényleg, hogy lehet éppen annyi öngyilkos, ahány gesztenyefa? Ez egy kicsit tényleg hihetetlenül hangzik még most is.

Később, amikor már a gyerekek is megnőttek, megértek az öngyilkosságra, semmit sem tudva erről a hagyományról, maguk is a gesztenyefákat választották, a gesztenyefákat, amikor hatalmas virágaikat ellepik a méhek, kevesen várva meg a szúrós vagy zárt fekete termések idejét.

Kezdetben, emlékszem, mindegyik fa alá rendőrt állítottak. De akkor meg a rendőrök kezdték felaggatni magukat. Később is történtek még próbálkozások, de azok is fordítva sültek el. Az emberek, mint mindenbe, ebbe is beletörődtek. Ezt is megszokták. Istenem. Sőt, szűkös időkben még örültek is, hogy nincs több gesztenyefa, hogy nem hosszabb az allé. Talán azért is nem engedték beültetni az utca másik oldalát, a naposat.

Naponta három részre oszlott a város. Százan felakasztották magukat. A többiek a sírokat ásták, vagy a menetet alkották. Persze sokan örültek is ennek az állapotnak, hiszen állandóan temetésekre kellett járniok, nem is kellett a munkahelyükön lenni: a Lehegőben, a folyón. Farzsebükből előhúzták fekete vászon nyakkendőjüket, és lehajtott fejjel lépkedtek a száz láda után.

Volt idő, amikor a hatóságok megpróbálták elrendelni a másik, a napos oldal beültetését is. Legégetőbbé akkor vált a dolog, amikor a királyt várták.

Hogyan vonulhat végig fél allén a király?!

De szerencsére a király elkerülte a városkát, mert hát a királyok vonulása mindig kiszámíthatatlan.

Persze az apja azt nem mondta, hogy nem csak azoknak kell felkötniök a fekete nyakkendőt, akik a menetben tartanak vagy a gödröket ássák.

Mosolygott. Villámgyorsan egy maximálisan nagy csomót kivitelezett. Csak úgy reflexből. Az ágy szélére akart ülni, amikor egy kis jégcsapra emlékeztető kukacot vett észre a sötétfehér lepedőn. Hátralépett. Szemmel láthatóan megzavarodott egy kicsit. Gyorsan órájára pillantott. Még csak tizenegy volt. A kukac közben eltűnt a párna alá. Az éjjelente felesége szájából kicsorgó nyál világos mintáit nézegette. Olyanok voltak, mint a jégvirágok. Az egyik levél kicsit piros volt. Biztos az ínye vérzett már megint. Az asztalhoz sietett. Ijedten bámulta az összekarmolászott lapot. Egy spirálba csavarodott kukac volt azon is. Leült. Maga alá húzta a lábait. Finoman maga elé tette a bagoly víznyomású sárga papirost, és nagy ákombákom betűkkel írni kezdett. Régóta készült már kimásolni ezt a passzust. Enélkül nem kezdhet semmihez. Ennek ezután mindig nála kell lennie, akár a zsebkendőjének. Írás közben vigyázva kerülgette a kukacot.

 

 

 

Felállt. Előbb még valami glosszát szándékozott írni, mert ő egy kicsit különösen, vagy mondhatnánk, nagyon is szimplán értelmezte ezeket a sorokat. Legurította róla a kukacot. Kicsire hajtogatta, és a farzsebébe tette. Ismét az ágy felé nézett. Már két-három kis kukac cincogott, felé emelve buldog fejét. Papucsába lépett. Kinyitotta a terasz ajtaját. A sirályok már majdnem feketék voltak. Visszament a szobába, és leült az egyik sarokba.

A mennyezeten még sosem volt ennyi kukac. A villanykörte is tele volt. Nőni kezdett, mint egy hólyag. A mennyezet egészen meghajolt. Most már semmilyen rendszerhez sem tartották magukat. Összevissza futkároztak, egymást marták. Mind több hullott alá. Az ágyon már nyüzsögtek. Behunyta a szemét.

Arra a napra gondolt, amikor először látta a feleségét. Tavasz volt, zöld volt minden, a föld virággal volt borítva. A következő tavaszt már valahogy elszalasztotta. Aztán meg a tengeren nem is igen érezni azt a fajta tavaszt. Minél többet gondolt azokra a fenti tavaszokra, annál kevésbé tudta őket megmagyarázni magának, annál gyorsabban halványultak emlékezetében. S aztán egy napon megjelentek ezek a kukacok. Akkor még tán tehetett volna valamit ellenük.

Úgy kopogtak, mint az esőcseppek. Máris monotonul. Ásítozni kezdett. Gondolta, alszik egy kicsit, de akkorra már a fején is kopogni kezdtek. Az órájára nézett. Csak most vette észre, a számlapra is alig észrevehető porréteg rakódott. A tizenkettesnél egy kis szőrszálat fedezett fel. Már biztosan elmúlt tizenkettő, csak felakadhattak a mutatók. Kiegyenesedett. Megigazította a nyakkendőjét. Még egyszer körülnézett a szobában, mind nagyobb hullámokban érkeztek a kukacok. Az ágyak már alig látszottak. Kilyuggatták a párnákat, és a tollat ropogtatták. Legyintett és kiment.

A padláson kirázta apja csontjait a hatalmas, koszos medvebundából, kirázta a kukacokat, kiporolta, és egy kicsit fintorogva belebújt.

Hirtelen sötét lett. Szédült. Felfordult a gyomra. Tántorogva jött le a lépcsőkön.

Aznap a környék szamarai mind szétszaladtak.

Az asszonyok nem mertek felmenni a szőlőkbe.

A férfiak meg fogták a puskájukat, s kutyákkal elindultak a messzi hamvas hegyekbe a nagy, avas, vörös medve után.

 

*

 

Fenn, már majdnem a felhők között az egyik fekete-fehér foltos kutya kezdett először csaholni. Egy korhadt fa tövében a medve nyomára bukkant.

Mézet keresett ott, már napok óta nem evett semmit, de csak egy mérges darázsfészekre bukkant. Míg a kutyák nem érték utol, a darazsak üldözték. Előbb hatalmas kövekkel dobálta őket, de csak még jobban felbőszültek. Nagy daganatok nőttek rajta. Már feketét sem látott. Megvakították. Mint a mézet, úgy itták ki szemét. Már csak nem is csöngtek a fülei. Megsüketítették. Mint egy nagy dobot, úgy fakasztották el dobhártyáját. Labdaszerűen csomókban röpültek utána. Egy-egy ilyen labda a hóna alá, lába közé ragadt. Fülei és szemgödrei is tele voltak velük.

Vonítva, szűkölve rohant mind feljebb. Néha a hátára vetette magát, sziklákkal dörzsölte hátát. De olyankor csak még több jött. Már úgy volt, az első feneketlen szakadékba veti magát, amikor megérezte a kutyák, az emberek közelségét. Megtorpant, frissen visszafordult. Elhallgatott, nem szűkölt tovább. Csak most, hogy kiegyenesedett, csak most látszott igazán, milyen hatalmas medve volt.

Ijesztő dörömbölés volt hallható. A tapasztaltabb vadászok tudták, a medve dobol mellkasán, a medve, valahol fenn, már majdnem a felhők között várja őket. A többi kutyát is elengedték. Volt vagy száz. Szebbnél szebb, karcsúbbnál karcsúbb kutyák voltak. Tisztán csillogtak, mintha lakkal kenték volna őket.

Az elsőt, a fekete-fehér foltosat, még a közelébe sem ért, agyonlapította egy sziklával.

A vadászok leültek. Várták, mit végeznek a kutyák. Ők jobban szerettek volna bele se avatkozni ebbe az ügybe. Szerették volna, ha tiszta marad a kezük. Tüzet raktak, táskájukból szalonnát vettek elő. Féltek, nagyon féltek a medvéktől, de azért alig várták a medvevadászatot. Csak minden szökőévben volt alkalmuk napokra, hetekre, néha egész hónapokra így távol maradniok az asszonyaiktól. Érdekes, mindig az asszonyaik veszik először észre, hogy medve jár a környéken. Ezt is az egyik szőlőtőke alatt pillantották meg.

Egész nap a kutyákkal küzdött. Szerencsére falkástul jöttek, és így felét mindig letemethette egy sziklával. A többivel lassan, tempósan küzdött. Ahogy mellének ugrottak, magához ölelte őket. Igaz, már több helyen vérzett. Tenyérnyi darabokat szaggattak ki belőle. Az apró darazsak most ezekben a lyukakban hemzsegtek, még jobban megvadultak a friss vér illatától. Potrohaik nagyra nőttek. Szárnyaikat pirosra festette a vér. Több szétpukkadt, vagy a kutyák maradványaiba fészkelt. A darazsak már nem zavarták. Sőt szüksége volt rájuk. Szúrásaikkal csak frissebbé tették. Szüksége volt rájuk, mert a nagy vérveszteség mind többször idézett elő zsibbadást. Amikor egyszerre két kutyát próbált magához ölelni, az egyiknek sikerült felhasítania a hasát. Most már csak egyik mancsával küzdhetett, a másikkal beleit kellett tartania. Mind nagyobb darabokat szakítottak le belőle. Mind többször lett szüksége a másik mancsára is. Mind többször tántorodott meg, mind többször esett el. Lassan az a két-három kutya is kifáradt. Már nem ugattak, csak vonítottak, szűköltek azok is. Amikor a medve felbukott, nem volt már erejük bántani, nemsokára ők is felfordultak.

A vadászok tudták, pontosan tudták a küzdelem végkimenetelét. Körülbelül erre is számítottak. Vacsora után páfrányt szedtek, és a tűz köré hevertek. Zsíros vicceket, történeteket meséltek az asszonyokról, asszonyaikról. Egymás asszonyairól álmodtak, mélyen.

Hajnalban a kopasz nyakú dögkeselyűk ricsajozására, csapkodására ébredtek. Az első pillanatban megijedtek, azt hitték, még mindig a medve vívja harcát.

Dél felé, mert ezt az éjszakát is fenn akarták tölteni, hogy a medve talpait megsüthessék, lassan bekerítették a medvét. Előbb sokáig vizsgálták távcsöveiken, nem mutat-e valami minimális életjelt.

A legidősebb, legtapasztaltabb vadász lépett ki elsőnek.

A dögkeselyűk felröppentek, de továbbra is ott keringtek egészen alacsonyan.

A medve még élt. Ahogy megérezte a vadászok, az emberek közelségét, váratlanul kiegyenesedett egy hordó alakú hatalmas sziklával a feje felett.

A vadászok térdre ereszkedtek, és egyszerre lőttek. A hatalmas hordó alakú szikla saját fejét ütötte szét.

A legidősebb, legtapasztaltabb vadász hozzálépett, és agancsnyelű késével finoman felhasította mind a négy talpát. A többiek még most sem mertek közelébe jönni. A legidősebb, legtapasztaltabb hátraszólt, gyerekek, ez már különben is rohadt, tele kukaccal, darázzsal. Nevettek. Lefelé menet még néhány szót váltottak a hatalmas állatról.

Azért neki is megvolt a számítása, mondta az egyik.

Meg, mondták.

És nekünk is megvolt a számításunk, mondta egy másik.

Igen, mondták.

Csak a mienk valamivel pontosabb volt, mondta az első.

Tudja a fene, mondta a legidősebb, legtapasztaltabb, tudja a fene.

Tényleg, miért dobolt, miért verte olyan büszkén a mellkasát?, kérdezte a második.

Miért küzdött olyan némán, nyugodtan, tempósan?, kérdezte valamelyikük.

Tudja a fene, mondta a legidősebb, tudja a fene.

 

*

 

Aznap a felesége fügét vitt neki haza ebédre.

Levelek a szigetről

 

Valami koppant

Szétfeszítettem a lyukacsos alumíniumtojást.

Már évek óta nem használhatták. Nem is tudom, hogyan került a kezembe. Emlékszem, valamikor tele volt velük a ház. Meglehet, csak ugrattak, de egyszer azt mesélték, nevünkhöz fűződik, mi szabadalmaztuk a tojásszűrőt. Ez az egyik őspéldány lehetett. Talán éppen az első.

Belseje óarany volt, kívül mintha füst érte volna, néhol megfeketedett, több helyen behorpadt. Az egyik felét letettem az íróasztal sarkára. A másikat egy halványzöld dobozból megtöltöttem hecsedlivel: Hecsedlivel.

 

 

Mintha hamuval töltöttem volna a lyukacsos tojást, ferdén. Felizzott egy-két parázs. Féltem erősebben megfogni, féltem, kiugrik izzadt ujjaim közül, összeomlik. Lélegezni se mertem, mert féltem, arcomba csapódik a forró hamu. Parazsai lyukat égetnek arcomon, féltem, szemközt köp, mint egy gránát, és csak nagy fekete lyukat hagy házunk helyén. Én meg máris, mint a papok tömjénes füstölőjükkel, járom körül a mély fekete tölcsért, lyukacsos tojásomat himbálva rövidke láncán.

Számba vettem egy száraz magot, de sehogyan sem sikerült összeharapnom. Miért a nyavalyáért nem hagyják egészben a bogyókat? Miért őrölik meg? Így még az a kis fonnyadt, száradt húsa is elporlad, kifolyik a doboz sarkain. Mit nem adnék most egy friss hecsedliért, egy nagy tüskés bokorért itt a szobában!

Koronás bogyónak neveztük, és hatalmas körmöt engedtünk. Egyből kellett kifordítanunk, mert nem sok időnk volt, ha sikerült beugrani a lándzsasoron a gróf vaskerítésén. Ördögien kellett dolgoznunk, zsebbe nem rakhattuk, annyira éhesek voltunk.

Még most is azt hiszem, a hecsedlitől lettünk ilyen erősek, attól nőttünk ilyen magasra. A hecsedlitől megmárványosodik a csont, tónyivá tágul a pupilla, rákollókká görbülnek az ujjak, és durva, kócos rostúvá válik a haj.

Később, amikor hazajött a börtönből és szántani-vetni kezdett, mesélte nekem a gróf, hogy minden nap rettegve várt bennünket, nyugágyában jegyezgetve, hatalmas, karcsú, barna foltos kutyáit olyankor mindig maga köré gyűjtve. Rettegve várt bennünket, mert félt, egy napon nem jövünk többé, és nem lesz kiről mintázgatnia meséit, amiket nemsokára ötven számozott példányban, kecskebőrbe kötve, HECSEDLITOLVAJOK címen ki is nyomtatott.

Most, nemrégen hozta el nekem a sárga szakállú gróf ezt a könyvecskét,

AKI NEM AKADT FENN A LÁNDZSASORON

ajánlással, könyörögve, intézzem el, hogy bekerüljön valamelyik lexikonba. Kénytelen voltam magamhoz venni a kis rézpántos, zöld fedelű könyvet. Másnap csomagot kaptam tőle. Két-három szem hecsedli, egy pár cipő és egy hosszú levél volt benne. Azt írta, hálája jeléül küldi ezt a cipőt, jól emlékszik, mennyire bámultam egykor hosszú, csatos nyelvét.

Örültem, hogy ilyen tea került a kezembe, és hogy eszembe jutott a szegény sárga szakállú gróf. Éppenséggel elegem volt már azokból a nyakatekert teákból: orosz, kínai, japán, indiai meg ne mondjam még milyen.

A hecsedliteát szeretem, mert ezeknél jobb, habár azért teának mégsem annyira hecsedli a hecsedli.

Én mindenekelőtt hársteát szeretek pityizálni. Hársteát. Mert amikor iszom, úgy érzem, puha, pirosas hársdeszkába vájok.

Janus-arcot véstem egyszer, és a tanítóm magasba emelte a deszkát. Azt mondta, látjátok, a fánál nincsen nemesebb dolog a világon. Ahogy rezgő ujjaival kitapogatta a Janus-arc mélyedéseit, könny szaladt a szemébe. Azért szerettem annyira azt a fehér hajú tanítót, mert fazonzsebéből nehéz ezüstlánc lógott. Mert már annyira fénylett az a fekete ruha, mintha selyemből lett volna. Mert olyan hatalmas gumi volt a görbebotján. Mert a fia tengerész volt, az első, akit életemben láttam. Az első tengerész! Igaz, később lelőtték. A másik, furcsán magas növésű fia meg sosem vitt asszonyt a házhoz. Meg azért, mert a fa, a kő, a víz, a levegő, meg a hasonló egyszerű dolgok szeretetére tanított bennünket.

Mindig így kezdte meséit: Nézd ezt a széket!

Azóta sem tudok elmenni egyetlenegy kavics mellett sem, hogy ne vegyem ujjaim közé, és ne asszociáljak a hegyre, a sötét fenyvesekkel borított hegyekre, amiket annyira szeretnek a ködök valahol ott messze, ahogy ő mondta.

Befejezni meg mindig így fejezte be meséit: És látjátok, én voltam a tűzoltólaktanya első parancsnoka!

Csakugyan, ha felálltunk a medencés kút karfájára, látni lehetett a piros kövekből épült, szögletes tornyú laktanya dísztermében egy kétszer hármas aranykeretes festményt, aminek akkor még bajszos tanítónkat kellett ábrázolnia sok pirossal, zölddel. A gyerekek a medencében lubickoltak, de én éjjel-nappal ott pipiskedtem. Már azt is tudtam, Torinóban ő volt a parancsnok, amikor megnyerték a világbajnoki címet. Később, amikor nyugdíjazták, még egy darabig bejárt a laktanyába. Emlékszem, akkor is ott volt, amikor eladták a lovakat. Könnyezve topogott utánuk. De miután bevitték az aggok házába, többé már nem ment át.

Az aggok háza, városkánkban egyben az elmegyógyintézetet is jelentette, közvetlenül szemben volt a laktanyával. A laktanya tágas, szénás fészerei nyüzsögtek az aggoktól. A kocsisok villáik hegyén nemegyszer egy-egy aggot emeltek a magasba, s dobták a fényesre koptatott jászolba a nagy ideges lovak elé. A ciszternákba is belebújtak, belefulladtak, amikor gyorsan indult a víz. Később már behatoltak a helyiségekbe, a díszterembe, végül fel a toronyba is. Amikor bevitték a tanítót, ellopták az életnagyságú festményt. Valami más képet akasztottak a helyébe. Egy óriás vöröshagymát. Az aggok háza meg tele volt tűzoltóval. A hibbant lányokat kecerészték csillogó baltáikkal. Tán már jobban is szerettek ott, mint a laktanyában. Mindez annyira lesújtotta tanítómat, hogy ágynak esett. De nemsokára kiáltvánnyal lépett a nyilvánosság elé, hogy valahogy véget vessen ennek a tarthatatlan állapotnak.

A TŰZOLTÓLAKTANYA DEKADENCIÁJA.

Szerencsére városkánk egyetlen ólommérgezett nyomdásza is az aggok házában székelt már. A ház gyermeklakója, azt hiszem, Elemér, aki az óriási hagymát rajzolta, vitte fel a toronyba, és szórta szét a szélrózsa minden irányába, mint a röpcédulákat. A tűzoltók és az aggok véresre marták értük egymást, sőt még a balták, a fecskendők is előkerültek. A parancsnokot is eltaposták, behorpasztották csákóját. Később tanítóm minden kapcsolata megszűnt a tűzoltókkal. Betüzelte a festményt, egyenruháját, kitüntetéseit, még a Vörös Kakas érdemrend első fokozatát is a gyerekeknek adta, csákójában meg a kóbor kutyáknak hordta az ennivalót.

Utoljára akkor láttam, amikor a mi házunk égett. Ott állt nem messze tőlem a másik oldalon, a cukrász előtt. Megvárta, amíg az egész ház le nem égett, akkor a tűzhöz topogott, és vonszolni kezdte a ház előtt maradt fa biciklitartót. Odahúzta egészen a tűzhöz, nagy nehezen felemelte, és a lángok közé dobta. Leporolta fekete ruháját, és eltopogott az aggok háza felé.

Mindig így kezdte meséit: Nézd ezt a széket!

Mindig így fejezte be: És látjátok, én voltam a tűzoltólaktanya első parancsnoka!

Az alumíniumtojás lánca végén lévő kis kampót fogtam, és lassan, nehogy szétessen, forgattam. Érdekes, most vettem csak észre, valami minta szerint volt lyuggatva.

Gondoltam, magammal viszem majd ezt a tojást, egy ilyen tojásra mindig, mindenhol szüksége lehet az embernek. És mást akkor nem is vinnék.

Egészen felemeltem a kezemet, már érezni lehetett a gyorsfőző melegségét. Olyan volt, mint egy rozsdás vasakból szerkesztett nagy, piros lábú rovar. Sosem töröltük le róla a kifutott feketét. Ki kellett volna nyitni az ablakot, de olyan mélyen volt, el sem értem volna, meg nem is ismertem azt az utcát, amelyikre nézett. Kicsit féltem attól az utcától, olyan fehérek voltak ott a házak falai, meg vastagok, meg magasak. És a függönyt sem mertem félrehúzni. Könnyen kipotyoghattak volna belőle húgom keresztbe szurkált kötőtűi. Nem tudom miért, de szerettem volna, ha ezek a műanyag tűk örökre így maradnak. A sárga el volt törve, a zöld meggörbült. Biztosan melegre tették, vagy már a nap görbítette meg, itt a függönyben. Léptem. Ügyelnem kellett a kis szűrőre. Megálltam. Gyorsan tennem kellett volna valamit, fél lábon ugrálni, leülni, vagy a tükörhöz menni, óriásit ásítani.

Ez volt az a pillanat, amikor még mindent megállíthattam volna. Tisztán éreztem reliefjét. Tapinthattam. Még minden egészben volt. Mint egy hasáb fát, normális, közönséges inerció húzott. Ennek kellett volna engedni. A következő pillanatban hatalmas tükröt ejtettem el.

Vigyázva, mind gyorsabban forgattam a hecsedlis tojást. Nem szoríthattam kampóját, felcsavarodott volna. Így meg minden pillanatban kicsúszhatott. A szőnyeget kezdtem vizsgálni, felszedhetem-e a magokat, ha véletlenül szétesik. Nagyon piszkos lehetett már nálunk minden, de én nem láttam. Az égőhöz emeltem a szűrőt, hátha beleshetek, hátha a hecsedli újra színes játékba kezd. De a szőrös magok minden rést eltorlaszoltak. A főző már majdnem piros volt. De a víz még mindig nem forrt. A kezem kezdett elhalni, mind lejjebb engedtem. A lyukak, most úgy látszott, két ellipszisből ragasztott nyolcast követtek. Az egyik kicsit tágabb volt, könnyen kieshetett rajta a mag.

Egy éjjeli lepke próbálkozott minden oldalról az égőre állni.

Por hullott alá.

Félreálltam, a porszemek útját követtem egészen a szőnyegig. A szőnyeg finom szálai meghajoltak egy-egy nagyobb porszem alatt. A fehér szálak még mindig sárgásan olajosak voltak, pedig már néhol nagy foltok koptak a szőnyegen. Kilátszottak az acélosra vert kis viaszsejtekként csillogó, szabályos négyzetek, elárulva a valamikor még titokzatosan hullámzó keleti motívum titkát, elszögletesítve a kígyók hízelgő mozgását. Emlékszem, hosszú rúdba tekerve hoztuk. Mindannyian aláálltunk, bár a vállunk még nem ért fel hozzá.

A lepke egyre erősebben vágódott az égőnek. Szárnyairól is hullani kezdett a csillogó por. Egy szürke és egy sötétlilán csillanó porszem összetapadt. A hipermangán amőba hirtelen hatalmasra nőtt az izzadságtól csillogó szempillák rácsa között, hogy azután, ugyanolyan váratlanul, szétpukkadjon, és a szürke porszem ólomként rántsa magával maradványát a szőnyeg piszkos űrjébe. Alátartottam a tenyeremet, de nem találtam benne semmit. Izzadt a tenyerem. Vonalait lassan elöntötte a verejték. Himlőhelyekre emlékeztető foltok jelentkeztek. Néhol meg annyira rózsaszínű volt, mintha lefejtették volna róla a bőrt.

A lepke szárnyából már egész foltok hiányoztak, átvilágította az égő, mint egy vitrázst. Sehogyan sem sikerült észrevennem, mikor száll tenyeremre a por.

Jobb kezemmel már alig forgattam a hecsedlis tojást. Inkább csak himbáltam. A kampó nyersen vágott hegye kisebezte mutatóujjamat. Szerettem volna, ha még jobban beakad a bőr alá, legalább nem kellett volna annyira ügyelnem rá. Leellenőriztem a vékony, duplán hajtogatott lánc szemeit, nem koptatták-e el valahol egymást. De a fekete patina csak még jobban megerősítette őket. Még lejjebb engedtem. Már másodszor ütődött a térdemhez. Lábom kezdett elfáradni.

Már korán kimentem. De egész idő alatt csak azon az utcán sétálgattam. Csak most vettem észre, arra a házak egy emelettel magasabbak, mint addig gondoltam, és ott fenn minden idősebb legalább száz évvel. És a fenti ablakokból mozdulatlan viaszbábukként idegen emberek néztek le a városra.

Volt olyan ablak, amelyikben csak kutyák könyököltek, volt olyan, amelyik üresen tátongott, de volt olyan is, amelyik mögött népes néma jelenet hatalmas árnyait lehetett látni. Mondjuk, egy kosarát mutogató fehér harisnyás kislánnyal az előtérben. Máshol meg hirtelen erősen metszett zöld háttér csillant, és pontosan lehetett tudni, kit hurcoltak el előle éppen egy pillanattal előbb. Talán meg is próbáltam, hogy feljussak. Talán magamat is ott láttam egy pillanatra a viaszbábuk között eltűnni a hirtelenzöld fény reflexétől megvakítva, vagy a kutyák között könyökölve, mind több helyet szorítva magamnak, majd kiesve az ablakon. De jól emlékszem, estefelé már ott ültem a pincében az egyik fonott széken. Egy fiatal misztikus szerb festő előadását hallgattam. A fiatal festők önreklámozásának és emigrációjának problémájáról mesélt, hol szellemesen, hol kevésbé…

A lyukacsos alumíniumtojás egy pillanatra megállt. Az egyik szem felakadt, tompaszögbe törve a láncot. Kétszer is megráztam, míg leesett. Oldalt erősen megsértette belső patináját. Most látszott csak igazán, milyen vastag volt ez a réteg, hogy legbelül ott is óarany. Úgy látszik, a mag eddig csak a szűrő egyik oldalába rázódott, mert egyszer csak magától leomlott, ide-oda rángatva a tojást. Egy-két vörös porszem ki is hullott. Az egyikről eléggé tisztán látszott, hogy hecsedlibőrből tört. Visszájából sárgás szőrszál lógott, és a szőnyegen túlra kormányozta, mint egy kis ejtőernyőt egy ideig a függönyön tartva, majd elengedve magát.

Nem is kellett volna teát főznöm?

Már így is eléggé rendszertelen, zavaros a vizeletem. És tegnap már megint azokkal a nyomozókutyákkal álmodtam. Pedig, ha jól emlékszem, már majdnem egy éve lesz, hogy utoljára álmodtam velük. Egész éjszaka ágyam körül szimatoltak. Hajnalban végre langyos nyár eleji zápor hullott, és a felvert por friss illatával alhattam még egy keveset…

Visszaléptem, és bal kezemmel bekapcsoltam a rádiót, de abban a pillanatban el is zártam. Szüleim már lefeküdtek.

Amióta apám belevágta a söröskorsót a televízióba, korán lefekszenek.

Éppen csak összeszedtük az üvegszilánkokat, nem engedte, hogy a készülékhez nyúljunk, még a korsót sem vehettük ki. Mintha megint kigyulladt volna a ház, minden füstölt. Kiszaladtunk az utcára. Apám meg se rezzent. Farkasszemet nézve a nagy fekete virágként kibomló készülékkel, kicsit köhécselve, tovább szívta drága szivarjait. Éjfél felé körülnézett, és mintha csodálkozott volna, hogy a többiek nincsenek ott. Füstös volt, szempillái sárga karikákba ugrottak. Csak akkor lepődött meg, amikor fel akarta gyújtani a villanyt, de mintha semmi sem történt volna, akkor is, gyertyát gyújtott. Sokáig ott ácsorgott a nehéz gyertyatartóval a szoba közepén. Majd faragott szivaroskazettáját az éjjeliszekrényre tette. Ha elhagyta a házat, alumíniumtokban vitt mindig magával egy szivart. DON GARCIA PERFEKTOS FINE CIGARS PACED IN PERFEKT CONDITION, írta az erősen, vízhatlanul lezárható hüvelyen. Különben a bordó dobozos, kerekdedebb WILLEM II-ket szívta. Csodáltuk, hogyan bírja egyenesen tartani őket. Éjszaka is, álmában is minden öt percben mechanikusan szivarja után nyúlt, és még akkor is olyan finoman fogta mutató- és hüvelykujja között, hogy senki sem hitte volna el, hogy alszik. Ez a két ujja teljesen megváltozott, megnyúlt, megfeketedett. Körmei nagyok voltak, de azt hiszem, sosem vágta. A nikotin megmérgezte őket. Elhaltak. Fél évszázada szorították görcsösen a szivart. S ha netalán tollat fogott, mert egy időben szenvedélyes levelező volt, a tollat is úgy fogta, akár a szivart.

Levelei nem egy helyen ki voltak égetve. Teljesen ismeretlen embereknek írt ironikus hangú levelet. Mária Terézia korabeli levelek, iratok, szerződések betűit, formáját követte, másolta.

MÁRIA TERÉZIA volt házunk védszentje. Nevét különös áhítattal ejtette ki, s még különösebb pózban. Apám izgága, epés, határtalanul ingerlékeny lelkű ember volt. A legelemibb, legtermészetesebb konvenciók napokig tartó migrénnel sújtották. De Mária Terézia valahogy kivétel volt. Olcsó rítusokat rendezett naponta ágyunk fölé szegezett képei előtt. Különösen a nagy formátumú MÁRIA TERÉZIA A KIRÁLYDOMBON POZSONYBAN 1741. JÚNIUS 25-ÉN előtt láttam sokszor ijesztő, nem egyszer szégyenletes helyzetben. Bátyám egész életében mást sem csinált, ha netalán csinált valamit, mint apám gesztusait, gondolatait magyarázta, karikírozta. Apánk M. T.-áhítatát (ahogy ő mondta) a lovasságnál töltött hosszú éveivel magyarázta. Később én is találtam bizonyos okfejtést egyik levelében, ahol az impotenciáról értekezett hosszan. Azt hiszem, ő is azok közé az emberek közé tartozott, akiknek, ha netalán sikerült elég erőt gyűjteni, mindjárt gyerek is lett belőle. Tehát apám életében mindössze háromszor. Emlékszem, egyszer a vacsoránál M. T. életének tragikumáról beszélt.

A címeket leveleihez holmiféle értesítőkből, régi telefonkönyvekből, közlönyökből válogatta, titokzatos kulcs szerint. Bátyámnak nem egyszer sikerült beleolvasnia leveleibe, ő mesélt kacskaringós stílusának gyilkos iróniájáról. Feltételezte, ha netalán valamelyik megtalálná a címzettet, az menten holtan rogyna össze. Azt mondják, már a borítékra is elhelyezett egy-két gúnyos megjegyzést, rajzszöget, ahogy ő mondta. Szerencsére, azok a közlönyök, telefonkönyvek még az első háború előttiek voltak. Ha megállapodott egy névnél, címnél, évekig könyvtárakban, levéltárakban kutatott utána.

Először is családfáját rajzolta fel, hogy mindenkinek oda-vissza mindent szemére vethessen.

Szobáink (akkor még több volt) falai tele voltak ilyen szerteágazó, messziről Dürer Albert metszeteire emlékeztető, sárga csomagolópapirosra rajzolt, mániákus aprólékossággal kidolgozott családfákkal. Sokszor rettegtünk, a rajzolás hevében önkényesen találja ágaztatni óriás fáit. De érdekes, mindig sikerült megtorpannia, tűjét, mert egy rozsdás injekciós tűvel dolgozott, mindig sikerült az önkényes burjánzás szakadéka szélén a papirosba szúrnia. Azt hiszem, azt is tudta, a címzettek kilencvenkilenc százaléka már réges-régen halott. Mert éppen arra az effektusra számított, amit akkor érzünk, ha réges-régen halott hozzátartozónk valakitől meghitt levelet kap. Mintha csak tegnap váltak volna el, mondjuk, arról értesítve, hogy az a sárga cipő már nem töri a lábát, vagy hogy éppen ma tekintette meg azt a csendéletet, amiről beszélgettek, és az alma árnyéka valóban mintha árnyékot vetne vissza a gyümölcsre, és hogy igaza van, a lényeges csakis az, ami a két árnyék közé ékelődött. Talán túl sokat is alapozott erre az effektusra? Meg volt győződve, ezzel a módszerrel nem létező vagy már olyan régen halott embereket, akikre már éppenséggel senki sem emlékszik, sikerül egy pillanatra felélesztenie. Nem egyszer Lázárnak is szólította őket, hogy azután az ő szavaitól omoljanak ismét porrá, de akkor már valóban visszavonhatatlanul.

Nem egy levelére választ is kapott. Azokon a napokon mindig ágyba kellett fektetnünk, hogy másnap fekete leopárdként vethesse magát a kibontakozó párbajba. Olyan görcsösen rántotta, ölelte magához azokat az ártatlan boldogultakat, hogy azután már végső elhalálozásuk napjáig meg sem próbálkozhattak a szabadulással. Még az illetők orvosaival, bejárónőivel, szabóival is felvette a kapcsolatot, hogy megtalálhassa Achilles-sarkukat, és lila tintával töltött tűjével precízen utolsót szúrhasson rajtuk.

Az egyik nagykereskedőt például azért nevette ki levelében, mert lapos kalapot tett a fejére, amikor üzlete előtt segédeivel, inasaival lefényképezkedett. Attól függetlenül, hogy olyan szépen sütött a nap. Nadler Mihálynak meg azt bizonygatta, hogy ha nem vett volna olyan nagy, erős asszonyt feleségül, nem zálogosította volna el 1440-ben Eysingernél a szent koronát, vagy legalábbis nem 2500 aranyért…

Azokon a napokon, amikor leveleit írta, egész kazetta szivart szívott el, de sokkal lassabban, méltóságteljesebben, ha ez már egyáltalán elképzelhető, mint különben. Azokon a napokon mintha elszenesedett volna az a két lapos ujja, álmában bonyolult köröket, figurákat írt le velük, csak csuklóban mozgatva kezét.

Amikor forrni kezdett a víz, vigyázva beleengedtem a hecsedlis tojást, kampóját a kék teáskanna fülébe akasztva. Az alumíniumlabda máris veszettül ugrált. Újra elemében volt. Boldog játékba kezdett. A két ellipszisből ragasztott nyolcas lyukai csodálatos szökőkutakként tágra nyíltak. Legszívesebben máris zsebbe tettem volna, nehogy itt felejtsem. Újratölteném, és a világ akármelyik sarkában felvidítana kis szökőkutaival. És akkor hecsedli is mindig lenne nálam.

Meghámoztam egy citromot. Szalagba vágtam, fel akartam akasztani valahol. Az egész lakás tele volt ilyen összekunkorodó, majd kinyúlva megmerevedő, sokszor már penészes citromhéjakkal. Ahogy másik kezemben a zöld eres, csöpögő gyümölccsel helyet kezdtem keresni, meglepődtem, milyen fontosságot tulajdonítok már ennek a szalagnak is. Még szeplői is problémát jelentettek.

A déligyümölcsökre meg különösen kell ügyelnünk, mondta a tanító, a tűzoltóparancsnok, héjuk pórusaiban a fekete kontinens szennyét szállítják nekünk…

A legszebb citromot választottam a kosárból. Egészen sárga volt, akár annak a Bosch-másolónak a sárgája, kénje. Annak a fiatal festőnek a sárgája, aki az éj közepén hatalmas érett tököket tör fel sárga után kutatva, míg kint a kutyák vonítanak csak, hogy még jobban aláhúzzák az éj süket csöndjét. Éppen egy olyan pillanatban, amikor szétroppantott egy óriás tököt, jelent meg anyja hideg színekből épített, szitával borított kedves feje. Csak sárgát kellett rászórnia, ként. A szita alatt kénlapok égtek. Felfordult a gyomrom…

Ott ültem a pincében az egyik vesszőből fonott széken. Sosem láttam még ilyen istentelenül kényelmetlen széket. Elsősorban is alacsony volt, térdem az államat verte. Másodsorban meg szurkálták a fenekemet az eltöredezett vesszők végei. Lehetetlen volt felkelni róla, akár egy szakajtóból. Szóltam is a börtönőrnek (különben ő volt az, aki az ötezresről másolta az országházat, hogy kiverhesse, vasból), miért nem rak legalább szalvétákat a szakajtókba. Többször is felém fordultak, annyira nyikorgattam a széket. Már majdnem beleszóltam a festő előadásába, de lassan mindjobban lekötötte a figyelmemet. Már-már lelkesedni kezdtem, és mind kevésbé zavart az a festőkkel együtt járó korlátoltság. És dadogása sem zavart már annyira.

Hosszúkás fejét szép szakáll körítette. Jobb keze béna volt. Országos híréhez sokban hozzájárultak a béna kézzel húzott hullámos vonalai. Nem mintha más nem tudna ilyen görbe vonalakat húzni, mondjuk, egy gitár húrjai helyett, hanem csak azért, mert senkinek se jutna az eszébe, és senki sem tudna végig következetesen kitartani az ilyen girbe-görbe vonal mellett. Tökéletesen rajzol, csak éppen nem bír egyenes vonalat húzni. Meg ha fest, mindig kikezdi, kikaparja figurái oldalát.

Láttam, ahogy éjszakánként a nagy tökök közepébe csap bal öklével, és ha végre megfelelő sárgára bukkan, hogyan vájja béna jobb kezének körmeivel. Egyszer egy hatalmas tököt tett a fejére, és úgy festett egész éjszaka. Csak most értettem meg a tárgyakhoz, a világhoz való mániákus viszonyulását. Az utcán, ha találkozik valakivel, benyálazza bőrét, megdörzsöli vagy rálehel. Béna kezének mutatóujjával mély lyukat fúr valamelyik házon. Mondom, már kezdtem lelkesedni, csak éppen az zavart, hogy Borisznak is olyan fehér zoknija volt, mint nekem. Borisszal mentem le. Mikor a festő befejezte előadását: Dado normandiai farmja közelében vágóhíd van, (sűrűn emlegette Dadót), Borisszal átmentünk a pince másik felébe, miközben megjegyeztem neki, ha jól tudom, Dadónak néger a felesége. Borisz csak annyit mondott, sőt. Mert Borisz mindig csak annyit mond, hogy sőt. Odaát Igorék már vártak bennünket egy kövérrel meg egy manekennel. (Azt hiszem, majd Igorék is elmennek manekennek.) Ott is csak vesszőszék jutott, de sikerült eldugni a lábamat az egyik alacsony asztal alá. Borisz egészen kinyújtotta kis lábait, majd felbuktak benne. Borisz különben értelmes gyerek volt. Nem is értelmes, hanem mintha spongya lett volna nagy fekete fejében. Minden vackot magába szívott. Olyan élhetetlen volt, mint azok a kiéheztetett gyerekek. Piszkos kis szobájában, egy sarokba kuporodva, szédületes gyorsasággal lapozgatta könyveit. Hóna alatt cipelte őket naponta haza, felét mindig elszórva valahol útközben. Abban az időben még csak lekváron élt. A sok lekvárosüvegtől nem lehetett mozogni szobájában. Hosszú kísérletezés után állapodott meg a lekvárnál. Azt mondta, csak a lekváron keresztül tudja megközelíteni a Lényeget. Sokáig nem beszélgettem vele könyveiről. Hiszen csak lapozgatta őket. De egy napon rádöbbentem, hogy Borisz sokkal többet tud ezekről a könyvekről, mint én. Azután sokáig nem láttam. Amikor legközelebb találkoztam vele, egy kicsit megváltozott. Mondom, most is fehér zokniban volt. Igaz, könyveit még mindig olyan szédületesen lapozta, és még többet tudott róluk. Mondtam is barátaimnak, ha az a tömérdek lekvár nem bosszulja meg magát, akkor Borisz a világ összes könyveit át fogja lapozni.

Mondtam, hozzon italt. Ahogy felkelt, az egyik alak elvitte szakajtóját. Szóltam, de még neki állt feljebb, ezért hagytam. Igorékkal beszélgettem. Tetszett a maneken, de semmi kedvem sem volt ügyetlen manőverezésekbe kezdeni, inkább csak néztem. Legfeljebb még számítottam arra, hogy ha hallgatok, komolyabb típusnak tűnök. Visszaért Borisz, és a székét kezdte keresni. Az alak felé intettem. Odament, és kérte a széket. Az alak dühösen felugrott, meg akarta ütni Boriszt. Borisz visszasomfordált. Helyet szorítottam neki szakajtómban. Segélykérően nézett, de mindannyian úgy tettünk, mintha nem láttunk volna semmit. Az alak éppen engem méricskélt. Hárman-négyen lehettek. Ugrásra húztam össze a lábaimat, de hirtelen lehajtottam a fejem. Tudtam, Boriszra nem számíthatok, meg hát miért is vernék meg. Persze Igorékra még annyira sem számíthattam, valami bonyodalmuk volt a rendőrséggel, az első pillanatban olajra léptek volna. Még sosem volt ilyen kedvem veszekedni. Nem tudom miért, de annyira kívántam, mint egy jó hideg fürdőt. Éreztem, jól koncentrálok, recibiendóban végeznék fejadagommal. Igaz, a következő pillanatban már egy kicsit csodálkoztam magamon. Igoréktól is elfordultam, mintha lemezek után érdeklődnék.

Mahalia forgott éppen.

Józsefre gondoltam. Tiborra, Donra, a Csendesre. József azt írta, Don, a Csendes továbbutazott. Ő egy kicsit később is érkezett. Maestrót Farkasnál helyeztük el, írja József.

A Maestro felesége szép volt, kicsit púpos, meleg követ tett mellé, azt mondta ártatlanul mosolyogva, azért, hogy ne aludjon egyedül. Nekünk is újságolta, Don, a Csendes nem alszik egyedül. Hát?, kérdeztük megrökönyödve. Követ melegítettem, mondta mosolyogva. Tán csak nem márványt?, kérdeztük. Farkas meg azt mondta, majd ha munkát talál, fizet. Persze, ha valaki, akkor ő jól tudta, munkát még véletlenül sem talál. És nem csak azért, mert onnan jött, ahonnan jött. Fércelni, mert fércelni tudott volna, Farkas felesége fércelt, ő nem fércelhetett. Mi is csak két kofferral érkeztünk, mondta a Maestro, amikor Dont, a Csendest először vezettük fel hozzá, harminc éve éltem első feleségemmel. Megmutatták neki a szobát, és két napig be sem nyitottak hozzá.

Itt a sirályokat hallgatva gondolhatta, vagy megkeményedik, kiegyenesedik magában maga előtt, vagy nem, és akkor már úgyis minden mindegy lesz, ha nem tudja megemberelni magát, ha nem tud magában maga előtt kiegyenesedni. Jobb is lesz, ha nem dolgozik. Szerencsére, az ablakon sem bámészkodhatott, olyan magasan volt. A sirályok, mint a rossz rugók. Két napig dolgait rakosgatta. Mindent magával hozott, mert azt akarta, hogy éppenséggel semmije se maradjon ott, abban az átkozott városban, ahogy ő mondta. A jegyzéket megtaláltuk ott a szobában, miután elrepült, ahogy Tibor mondja, miután továbbrepült.

 

 

No de, harmadnap, színes cérnákkal a nyakában, bekopogott hozzá Farkas. Farkas púderozza az orrát. Kihívta a műhelybe, és megkérte, énekeljen. Énekeljek?, kérdezte Don, a Csendes. Igen, mondta Farkas, itt a nyitott ablaknál, a hullámok, a sirályok felett. Semmi sem tesz olyan jót a hangszálaknak, mint a sós levegő. Igaz, itt fenn egy kicsit jobban érezni a hullámok verését. Ki tudja, mikor építhették ezeket a házakat, talán még a rómaiak? Feleségem asztmás, nem énekelhet. Habár neki is jót tesz a só. Mindegy, hogy mit, csak énekeljen. Hogy én tercelhessek. Majd én meg tercelek.

És attól a naptól kezdve Don, a Csendes csak énekelt, és csak énekelt. Hogy mit, a vége felé már maga sem tudta. Csak énekelt, a nyirkos falakat meg a Maestro púderozott orrát bámulva.

 

Elvesztem immár, Szegény legényke. Apám leszúrtam, Anyám megöltem, Hej, húgocskámat A Volgába löktem!

 

Aztán egy napon szerencsére nem dolgozhattak. A sirályokkal valami baj történt, mintha valami szörnyű betegség kínozná őket belülről, úgy rikácsoltak, csikorogtak, visítottak. Lehetetlen volt énekelni.

 

Elvesztem immár, Szegény legényke…

 

Don bement a szobába, és ravaszkodni próbált, gondolta, meglesi, sikerült-e már magában maga előtt kiegyenesednie. De abban a pillanatban már meg is feledkezett szándékáról, széket vitt az ablakhoz, és a sirályok rikácsolását kezdte hallgatni. Kicsit megijedt. Megijedt magától is. Valami öreg sirályok voltak ezek, bagolyszínűek, és bántották egymást.

Tercelni kezdett a sirályok rikácsolására.

Szörnyen jó kedve kerekedett, széttárta karjait, és már csak üveghangokat hallatott.

 

Szegény legényke…

 

És abban a pillanatban elhatározta, utazik tovább. Hiszen ha az ember egy kicsit félrehord, ahogy a Maestro mondta, akkor már egészen szépen közlekedhet. Nem rí ki. És máris ismét rakosgatni kezdte a dolgait. Táskája nem volt. A gémszárnyat, amit akkor lőtt, amikor a kék vérű lement a kriptába, kezében vitte, néha hadonászott vele, a kék kollázst azzal a három hegedűvel a hóna alatt, a lexikont, Papp Dánielt, a zsiletteket zakója zsebében, a disznósörtét, a sörétet, a puskaport és a pornográf fényképet fazonzsebében…

 

Elvesztem immár, Szegény legényke…

 

Szóltam a börtönőrnek, hagyja még egyszer Mahaliát.

József holnap vár…

A halászok kimennek, és mire beér a vonat, félkörbe sorakoznak az öbölben, evezőjükkel integetve. Másnap hajnalban elhagyjuk a várost. Harapófogót, kalapácsot kellene vinnem. Azt mondja, ha valamikor ott egy egész komoly város meg tudott élni, akkor mi sem fogunk felfordulni. Meg az is meglehet, él még valaki abban a faluban, hiszen az elképzelhetetlen, hogy egy olyan szép helyen, egy olyan szép fehér kövekből épült faluban ne éljen senki. Egyszer látott egy tyúkot kaparászni, a templomok belseje is elég tűrhető, meg szamárordítást is hallott.

Kiülünk ahhoz a kőasztalhoz, a végtelen cserjést nézni (a fácánokat kövekkel dobáltam, jó lenne, ha elemelnéd apád mordályát, írja, ja meg azt is, hogy ha egész életünkben nem is tudunk ott meghúzódni, valami kalandot azért biztos sikerül kifacsarnunk, az is meglehet, jó meredeket), a homokos partot ferdén szembeállítva a tengerrel, néha meg egészen a falu fölé emelve vakítóan csillogó végtelen zöld tükrét.

Ilyenkor, írta utolsó levelében, a falak is zöldek. A fehér márvány, anélkül, hogy kevésbé maradna fehér, zöldes fényt kap. Ha rányomod az arcod, megkaparod a körmeiddel, csak akkor veszed észre, már nem is márvány az, kréta, kis csigákat piszkálhatsz ki belőle. Arcod fehér, zöldes marad tőle. Ha akarsz, előbb minden házon egy kis lyukat fúrhatsz. És aztán hónapokig, évekig leshetsz rajtuk. Hónapokig, évekig gyakorolhatod minden apró mozdulatod. Lassan, nyugodtan, külön-külön kiépítheted mindegyiket. Még a legmellékesebb rándulás, reflex fölé is boltívet húzhatsz, emeletet építhetsz alá, ravaszul ellenpontozhatod. Egész napokat sétálhatsz egyedül, anélkül hogy valakivel is találkoznál, anélkül hogy a fal mellé kellene húzódnod. Mindig abba az utcába fordulhatsz, amelyik éppen következik. Akármelyik kis tér közepén leheverhetsz, hogy könyököddel támaszd az állad.

Akármelyik házba befordulhatsz. Szépen sorban a város mindegyik házába betérhetsz. Nem is szükséges kopogtatnod. Csak úgy betoppanhatsz, és már mondhatod is, amit szándékozol, olyan nyersen, amilyen nyersen csak te tudod, vagy ha úgy tetszik, szólnod sem muszáj. A szobákban minden szépen a helyén van. Az asztal, a székek, az ágy, a tűzhely. Csak éppen az emberek mentek el. Odalépsz a tűzhelyhez, megmosakszol, ledőlsz az ágyra, és mész tovább. Megpiszkálod a hamut, a szappanon a körmök félköreit, az asztal kerekre kopott sarkait vizsgálod, a párna zsíros illatát szimatolod, és mondom, mész tovább. Vagy ott maradsz. Még egyszer megvizsgálod, hogyan koptatták a tárgyakat, és te úgy koptatod őket tovább.

Felosztjuk a várost, hogy egymással se találkozzunk. Azért legjobban mégis egymást untuk meg. Én téged, te meg engem.

Ha úgy tetszik, ruha nélkül is közlekedhetsz. Képzeld, egy ilyen, mondjuk, évtizedes terápia után, ha visszamennénk az emberek közé. Már szépen fejből tudnánk viselkedni, fejből tudnánk mindent. Még összetettebb, ravaszabb dolgokat is. Gondolataink szépen vájtakká, pattintottakká válnának. Teljesen uralnánk az utcákat, a szobákban nem kellene az első székbe kuporodni. De ha nem szándékoznánk többé visszamenni, az sem lenne baj. Bevennéd magad valamelyik sarokba. És nyugodtan begubózhatnál. A múltkor ott a szennyöbölben erről meséltél. Azt mondtad, csak úgy menthetnél valamit, ha komplett megválnál minden félig megtanult mozdulattól. Most itt a jó alkalom. Mert az emberek között ilyesmivel próbálkozni nevetséges lenne. Most itt van ez az egész város. Ritkán ürítenek ki, bocsátanak az emberek rendelkezésére egy egész várost. Begubózhatsz, és utána majd meglátjuk, milyen lepke röpül ki. Meglátjuk, érdemes volt-e. Ráérünk. Ezután nem kell majd sietned, nem kell, hogy kipiruljon az arcod, ha beszélsz. Nem kell rezegned, mint valami húros hangszernek. Nem. Máris szépen leszerelheted a húrokat. És végre alhatsz is. Hiszen nem fog létezni semmi, semmi. Az emberek, emlékszel, mosolyogtak ezen az óhajunkon. És látod, itt ez az üres város, amelyik egyszerűen üres. Szép magas márványházak, sok kis fehér tér, a cserjésen túl a homokos part…

Mert ha már valami szégyenletes dolognak kellene történni, hát történjen ott. Ennyi erőnknek még kellene lenni. Így következetesek is maradnánk. El kellene vonszolni magunkat oda. Ennyit azért még meg kellene tenni magunkért. Mindazért a sok zöldségért, amiért egykor annyira ugráltunk. El kellene másznod…

Tudom, belül puhán omlasz. A belső kis központok előbb megbokrosodnak, aztán elpukkadnak. A nagyobbak már régen bénák, szélütöttek. Válaszfalaik zuhanása visszhangzik csak. Folyosóik beomlottak, semmilyen más kapcsolás nem lehetséges. Belül lassan, puhán minden befejeződik. Éppen csak valami kellemes melegséget érzel, mintha forró homokba süllyednél. De hát mindig is ezt kívántad. Mindig azt kívántad, forró homokba ássanak!

És most belülről észrevétlenül egy karcsú homokóra megtöltött, megtöltött, mint egy zsákot. Meglehet, még így is sokáig járkálhatsz az emberek között. Forró homokkal töltött, fehér-kék betűs zsák. Csak legalább a homok sokáig megtartaná ezt a kellemes melegségét. Milyen szép tiszta szemcsék. Meleg folyó fenekéről meríthették. És milyen nehéz. Néha meggörnyedsz. Néha elvágódsz. Próbáld elcipelni hozzám ezt az ólommal töltött zsákot, próbáld. Nem lenne szabad, hogy töltésbe rakjanak. Ott később szétfoszlik, elrothad a kék betűs zsák, és a homok visszafolyik a folyóba, a folyó fenekére, ahonnan meríttetett. Próbáld inkább elcipelni, elcipelni valahová. Ha mindjárt csak egy marékkal marad is. Öntsük azt a marék tiszta forró homokot üres városkánk egyik sarkába…

Vagy el is felejtettem említeni, ha olyan kedvünk lesz, nagy vállalkozásokba is bocsátkozhatnánk. Mondjuk, hetente felsöpörhetnénk az utcákat. Parkosíthatnánk a várost. Ünnepnapokon zászlókat tűzhetünk a magasabb épületekre, templomokra. Vagy ha kedvünk kerekedne, újra benépesíthetnénk városunkat. Hiszen egykor nagy kanok hírében álltunk. Kerítenénk egy-két jó kiadós lányt, és benépesítenénk a márványházakat. És mindenki becsülne bennünket. És akkor ama bizonyos közösség felé is tiszta lenne a lelkiismeretünk – mint egy márványlap. No de, csak viccelek…

Tudom, magamnál is jóval egyszerűbb dologról van szó. Hozzád utazni már nekem se lenne erőm. Valamin sürgősen gondolkodnom kellene. Sokáig ülni valahol. Mint amikor a sportoló, a futó már nem bír továbbfutni, csak sétál, piacra megy, ide-oda jár. S aztán leül.

De ez a szakajtóeset megzavart egy kicsit. Felmentem. Mahalia kint is hallatszott. Elindultam azon az utcán. Az emeletek ablakai sötétek voltak, nem tudtam, valóban emeletes házak-e. Siettem haza, még hajnal előtt fel akartam kelni.

Vártam, valami csodálatosba csavarodjon ujjaim között a citromhéj. Spirálkoronába, mint a szita sárga léce. Egészen kivételes helyet kerestem, ahol majd mindenki észre fogja venni, ahonnan majd mindenki érezni fogja illatát. Úgy fogtam, mint a kígyó farkát, féltem, ha elengedem, először engem mar meg. A képek rámájára már nem akaszthattam. Egyik kezemben a mindjobban csöpögő citrommal, másikban a héjával, kétségbeesetten forogtam, akár Laokoon. A hecsedlis tojás majd kiröpült a kannából. Csillogott, mintha új lett volna. Szökőkutai még nem látott figurákat rajzoltak. Volt olyan is, amelyik csak gőzt fújt. Elhúztam egy kicsit a függönyt, nehogy az íróasztalra csapódjon a pára. Leengedhettem volna a redőnyét, de még egyszer ki szerettem volna húzgálni fiókjait. Utoljára szándékoztam lezárni az íróasztalt.

Az előszoba egyik sarkát kerítettem el magamnak, pár ével ezelőtt, azzal a zöld függönnyel.

Az óriás fekete íróasztal azóta került ki hozzám, amióta apám félretette levelezését.

Egy reggel kiment borotválkozni a fürdőszobába. Talán a borotválkozás foglalta le legtöbb idejét. Olyan gyorsan forgatta kését, hogy minden egyes alkalommal fennállt a veszély, elvágja a nyakát. Míg borotválkozott, mi az ajtó előtt sorakoztunk. De azon a reggelen borostásan jött ki. Nem mertük megkérdezni, mi történt. Később vettük csak észre, hogy rózsaszín szappanával a tükörre írt valamit.

És te érthetetlenül megfeketedsz…

Bátyám azt mondja, választ kapott egyik nagy fontosságú levelére. Arra, amelyikben annyira bízott, amelyiken legtöbbet dolgozott, amelyikhez még Nagy Sándor térképeit is felhasználta, genealógiai kutatásait addig mélyítve, mígnem földrajzi, majd geológiai problémákkal kezdett viaskodni, a legalsó rétegekbe engedve a mamutfa hajszálgyökereire erősített kutatóónokat. Bátyám szerint a válasz végzetes volt. Senkinek sem sikerült belelesni a levélbe, de bátyám attól fél, üres papirost küldtek vissza az öregnek.

A fekete íróasztal inkább harmóniumra emlékeztetett, még nagyapámé volt.

Ő is szenvedélyesen dolgozott, vagy készült dolgozni valamin. Halálakor az asztal harminckét fiókja telis-tele volt ceruzavégekkel. Igaz, bátyám mesélte, egy betűt sem írt le életében az öreg, hanem egyszerűen csak gyűjtötte a ceruzacsikkeket. Minden áldott nap körüljárta a hivatalokat, iskolákat, műhelyeket, gyárakat, s egy piaci kosárba összeszedte a ceruzavégeket. Élete vége felé a szó szoros értelmében koldult, házról házra járt. Utolsó napjaiban, amikor már képtelen volt kimozdulni, bátyám azt meséli, hamisítani kezdte csonkjait.

Új irónokat tördelt szét.

Levettem a teát, a tojást nem vettem ki, hagytam úszni. Még nem volt elég sötét, igaz, a hecsedli később sem barnítja meg, a hecsedlitől csak arany marad. A citromot is a jobb kezemben tartottam. Már nem csöpögött. Ujjaim összeragadtak. Kihúztam az egyik fiókot. Poros volt, sarkait beszőtte a pók. Láthatatlan kis sárga bogarakra vadászott az üres fiókban. Beledobtam a citromot, a héját is, és gyorsan becsuktam. Kihúztam a következőt. Húgom harisnyái voltak benne. Felemeltem az egyiket. Bokájától felszaladt a szem széles sávban. Csak húgom engedtem közel a harmóniumhoz. Piszkos alsóneműit, harisnyáit, rongyikáit tartotta fiókjaiban. Húgom kis vonalas füzeteiben vezettem naplómat, csak úgy, ahol üres helyet találtam bennük. Olvasgattam, próbáltam megtalálni az utolsó bejegyzést.

 

 

Visszadobtam a vékony, sárga fedelű füzetet. Kihúztam a következő fiókot. Egy ólomkatona, egy gumiszamár és egy elefántcsont sakkfigura volt benne. Kiegyenesítettem az ólomkatona szuronyát, és a zsebembe csúsztattam. A szamarat nem mertem megfogni, ordított volna. A sárga sakkfigura dédapám királynője volt. Dédapám egyik lábát levágták. Lányainak felváltva kellett sakkozniuk vele egész éjszaka. Úgy féllábon állt a sakktábla mellett, és hegedült. Már évek óta nem borotválkozott. Az ötödik fiókban apám egyik kézikönyvére akadtam. Nem engedte, hogy betüzeljük, de látni sem akarta. Átlapoztam, csak számok. Sehol egy flekk, egy glossza. A következő fiókban egy hatalmas, fekete szőrmekucsmában gránátalmát találtam. Valóban szép gyümölcs, mintha kőből faragták volna. Az ember tudta, drágagyöngyökkel teli, de nem is gondolt arra, hogy feltörje. Egy hernyóra emlékeztető fekete heg volt rajta. Egy helyen lyukas volt, és tetején kis korona magokkal. Mind kíváncsiabban húzgáltam a fiókokat. Az utolsót sokáig nyitva hagytam.

Penészes csempe cintányéron: tengeri csillag.

Egyik lába félig hiányzott. A vitrinen a kis kőbaltában piros gyertya. Az öböl túlsó oldalán találták. A kis öbölbe dobott mindent a tenger. Ott turkáltak naponta. Sosem láttam őket olyan boldogoknak, mint azokon a napokon, amikor a kis öbölben turkálhattak. Mindent megmostak, összeszedtek. Már alig lehetett belépni a szobájukba. Nagy dobozokba gyűjtötték naponta a zsákmányt. Nemegyszer kérdeztem tőlük, mit szándékoznak majd csinálni velük. Mindig azt felelték, semmit. Később raktárhelyiségeket fognak bérelni. Kell szebb dolog ennél, egész életedben itt szorgoskodni a kis öbölben, rendezgetni, csomagolni, elraktározni a kis öböl, a világ egész szennyét, kell komolyabb életmű ennél, kell hatalmasabb emlékmű, piramis? Annyira komolyan találták venni ezt a dolgot. Eleinte azt hittem, titkon valami értéktárgyakat szerettek volna találni, mert azokban a napokban már nemigen ettek. Akkor még nem tudtam, hogy a temérdek szemét, az a vibráló világ bűvölte el őket. Mind tovább maradtak kint, mind mélyebbre ásták magukat. De az is meglehet, a kis sziget római templomának maradványait keresték. Ott találták a kőbaltát, a tengeri csillagot is. A lány a kőbalta mellé tette a csillagot.

Még élt.

Lemászik a vitrin oldalán, ráesik a gyorsfőzőre, és kiüti a biztosítékot, mondta. Tegyük a kádba, mondta a lány. De akkor sosem hal meg, mondta. Képzeld, majd tengeri csillagot nevelünk. Félek megfogni, mondta a lány. Majd vizet engedünk rá.

Édes vízbe fojtjuk…

Lehúztam a harmónium nagy, csikorgó tetejét. Már nem voltam szomjas. Miért is kezdtem ilyen nagy alapossággal a tea főzésébe? Miért nem vetkőztem le és miért nem feküdtem le mindjárt?

Kiléptem a cipőmből, letoltam a nadrágom, eloltottam a villanyt, és beosontam a szobába. Nyakkendőmet nem is oldottam ki, csak egy kicsit megengedtem.

A szobában teljesen sötét volt. Szüleim nem horkolnak. Morzsára léptem. Gondoltam, ha felemelem a talpam, leesik. De egy szilánk formájútól sehogyan sem tudtam megszabadulni. Pontosan abba a részbe fúródott, amit sehogyan sem tudtam a padlóhoz nyomni. Talpam talán már vérzett is. Nem bajlódhattam tovább a morzsával. Vigyázva felemeltem a paplan sarkát, és bebújtam anyám mellé. Megmozdult, de nem ébredt fel. Anyám mindig holtfáradtan tért az ágyba. Hajnaltól késő estig takarított. De sajnos, páratlan szorgalmának nem volt látszata, inkább csak olyan betegségféle volt ez a takarítási mánia. Minden koncepció nélkül takarított. Mondjuk, egész nap az ágy alját csiszolta. Csak aludni bújt elő. Az ennivalót is úgy adtuk be neki. Aztán másnap meg az egyik ablakot kezdte dörgölni, apám bécsi újságaival, amíg mind ki nem töredeztek az üvegei. Máskor a székek lábait kezdte mosni, vagy a csillár nehéz kristályait fényesíteni külön-külön. A csillár fényesítése néha hetekig is eltartott. Asztalokat, székeket rakott egymás tetejébe, és zsinóron húzta fel magának a vizet, a fogpiszkálók tömegét, amikkel a kristályok repedéseit piszkálta, a törlőrongyokat, az ennivalót. Olyankor apám a széklábak erdején keresztül nézte a televíziót. Az utóbbi időben már minden kristálynak egész napot szentelt. Apám nemegyszer elhatározta, a rudas szőlőkacsozóval elvágja a csillár zsinórját. Máskor meg kérte, költözzön fel, rakjon fészket a csilláron. Sosem tudta, vagy nem is akarta valamilyen rendszerhez tartani magát, nem is akarta egésszé kötni össze a részeket. A többiek sem ébredtek fel. Valahogy már megszoktuk, hogy mindig egy ágyon fekszik az egész család. Apám, bátyám, majd a másik felén húgom, anyám és én. Ha apám megfordult, sorban mindannyian megfordultunk. Nagyon rövid ideig bírt a szíve felén aludni, a másik oldala meg gyorsan elzsibbadt, és olyankor úgy kellett feldörzsölnünk ecetes ruhával. És leejtette szivarját. Először én ugrottam le, majd anyám, a húgom és a bátyám, és az ágyat megkerülve, apámhoz rohantunk. Nekem csak az volt olyankor a feladatom, hogy a padlóra esett szivart felvegyem, letisztítsam a portól, és ne hagyjam kialudni. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek az első pillanatban látszik, mivel a szivart még véletlenül sem vehettem a számba, s volt úgy, hogy a zsibbadás egész hajnalig tartott. Nemegyszer új szivart kellett gyújtanom. Végül már egy egész kis masinát szerkesztettem a szivar parazsának életben tartására, kis fújtatót, amilyent a kovácsnál láttam.

Valamikor csodálatos ágy lehetett ez. Most már le volt szerelve, csak a függönytartó keret maradt fenn. Arra is citromhéj spirálokat aggattam. Most is jól éreztem fanyar illatukat. Be kellett volna hoznom azt a frisset.

Máskor sem nagyon bírtam aludni anyám mellett. Nem mozgott, nem hallatott hangokat, meg puha is volt, de valami mérgező anyag szivárgott pórusain, nem illat, valami forró mágnesesség. Annyira aludt, annyira függetlenült, hogy az ember képtelen volt elaludni mellette. Mások jó pár réteggel feljebb aludtak. Ő álmában annyira egy volt és oszthatatlan, mintha gránitból faragták volna. A legalsó, az álom legsűrűbb rétegeibe süllyedt. Nem is álmodott soha figurálisan. Mindig csak hatalmas masszákban, tömbökben. Nekem mindig is úgy rémlett, mintha Leonardo Vízözön-vázlatait álmodta volna. Reggel, amikor mesélni kezdte szörnyűséges álmait, mintha csakugyan Leonardo vázlatait néztem volna.

Bátyámnak mintha kipeckelték volna a száját. Szemei megüvegesedtek. Ő különben napközben is meg tudott merevedni. Főleg kézfejét szerette vizsgálni. Kézfejének formáját, ráncait, pórusait, a szőrszálak tövét. Mikor már egy-két órája mozdulatlanul nézte kézfejét, mindig csak azt hajtogatva egészen halkan és lassan, hogy bögre, bögre…, egyszer csak megüvegesedtek a szemei. Olyankor nyugodtan hagytuk egész nap.

Húgom a paplan alá bújt, mind a két kezét erősen lába közé szorítva. Kislány korában körbe tudta járni a végtelen udvarunkat a guruló kátrányoshordókon. De egyszer szétcsúsztak a lábai, és a hordóra esett. Az orvosok csak nagy sokára tudták elállítani a vérzést. De érdekes, még azután is halálosan féltékeny voltam húgomra. Gyerekkoromban sokáig kést hordtam övemben.

Apám szivarját figyeltem. Parazsa szabályos ívben mozgott.

Valaki csoszogni kezdett a másik szobában. Mezítláb lehetett. Szinte nem is emelte talpát. Biztos nagyanyám volt. Meggyújtotta a petróleumlámpást. Az ő szobájukba is be volt vezetve az áram, de éjszaka csak a lámpákban bíztak. Körbe-körbe csoszogott a szoba közepén. Most már egyáltalán nem emelte a talpát. A szálkáktól kezdtem rettegni. Felsikítana, és át kellene másznom a félig berakott ajtón. A lámpás felé indult. Próbálta elfújni. Nem sikerült. Egy pillanatra sötét lett, de a láng ismét megnőtt. Újból próbálkozott. Hiába. Számoltam. Kilencedszer végre sikerült. És most még sötétebb lett.

Négyen laktak a másik szobában. Magdaléna, Mária néni, Margaréta és nagyanyám. Vitéz nagyanyám. Mindig nagyon sajnálta, hogy nem az ő nevüket kaptam, mert a Vitéz-ágbéliek egykor mind szép magas, pirospozsgás emberek voltak. Különösen Pál. Mária néni is Vitéz volt, és Magdaléna is, de Magdaléna éppen csak hosszúkás volt. Hatalmas cserépéjjelit raktak alá az ágyban. Olyankor, a lilacsíkos dunnával a hátán, a mennyezetig ért. És beszélni sem tanult meg soha rendesen. Fülsiketítően artikulált, imádkozott, mert azt tán tudott. Összevissza gabalyította magán az olvasófüzéreket. Mind többet és többet követelt. Vége felé már babból, pattogatott tengeriből fűztünk neki. Az egész ház rózsafüzéreket gyártott. Míg apám meg nem sokallta, és fel nem nyújtotta neki, Aurél sámlijáról, a rozsdás kutyaláncot. Magdaléna mind összekarmolászta a mennyezetet. A megváltót kereshette fenn a padláson.

Sokáig eljárt hozzá Aurél. Ott ült ágya mellett, és csak azt ismételgette, milyen hatalmas asszonyt faraghatott volna magának Magdalénából, ha magával vitte volna, ha legalább egyszer sikerült volna összeszednie magát.

Később fel kellett szállítanunk a padlásra. Kötélen húztuk fel ágyastól, úgy, éjjelijén trónolva, a rozsdás kutyalánccal a nyakában. A padláson a cserepeket kezdte szedni, és kérte, még feljebb vigyük. Különösen a kis sámlin kuporgó fehér sapkás Aurélt kérte, vigyük egészen fel. Aurél azt mondta, feljebb, egészen fel, Magdaléna, már magad is bírsz, bírsz, ugye?

És tényleg magától ment fel, mint valami lépcsőn.

Apám azért szállította házunkba Magdalénát, mert elég sok földje volt és egy negyed háza.

Mária néni fiatal korában apáca volt. Később valami betegség miatt kivették a szülei. Fiatal korában nagyon szép lehetett. Még most is szép tiszta volt az arca. Csak mintha valamit kivettek volna Mária néniből, valami igen lényegeset. Pontosan lehetett érezni, valami hiányzik belőle. Talán azért is maradt örökre üde, olyan szörnyen üde. Egyszer meg kellett csókolnom, mintha jeges rézkilincset csókoltam volna meg, ráforrt a nyelvem. Bátyám ellenkező véleményen volt. Szerinte éppen arról van szó, hogy Mária néniből nem hiányzik semmi. Valamit benne felejtettek, amit nem szoktak nőkben felejteni.

Ezért csalta hozzánk apám Mária nénit, meg azért, mert elég sok földje volt és egy negyed háza.

Margaréta, anyám testvére és az én keresztanyám, már csak az egyik sarokban játszott, és nem szeretett mosakodni. Apám, bátyám és én fürdettük évente. Betámasztottuk a nagykaput, megkötöttük a kutyákat, bezártuk az őzeket, a rókákat, és az udvar közepén egy dézsába ültettük. Apám vésővel és fakalapáccsal verte szét, bontotta ki összeaszalódott hajfonatait. Visította Margaréta, mintha nyúztuk volna. Nemegyszer kiugrott a dézsából, üldöztük körbe-körbe, olykor a falról kellett leszedni, mert az utcára akart szökni. Margarétának is volt udvarlója, mert az utolsó férje külföldre szökött, Vladimir, a sánta, ripacsos hóhér. Buja fekete szemöldöke volt, egyáltalán nem látszott a szeme. A hóhér tényleg érdekes figura volt. Nem volt hajlandó semmit dolgozni, pa budala, pa budala, pa nisam lud, to ne, nikako, pa budala, pa nisam valjda sasvim lud, dadogta dühösen. Legfeljebb harangozni járt. De titkon Vladimir is festegetett. Ezt csak Elemér tudta, mert egyszer Elemér meglátogatta Vladimirt piros lábbalhajtós luxuskocsiján. Vladimir specializált, csak egy téma foglalkoztatta: a sárkány és az angyal párviadala. Sehogyan sem sikerült megfestenie az angyalt. Azért is hívatta el Elemért. Érdekesen udvarolt a sánta hóhér. Mindig csak azt suttogta Margaréta fülébe, Margaréta, az anyád istenét tenéked, megkopasztalak, mint egy karácsonyfát. Ez, hogy Vladimir őt karácsonyfához hasonlítja, szörnyűségesen imponált Margarétának. Elfakadt karácsonyfadíszekkel aggatta tele magát. Lelopta a karácsonyfákról a színes üvegből fújt angyalhaj-farkú barázdabillegetőt. Vladimir folyton összesebezte magát azokkal az elfakadt gömbökkel.

A hóhér tudta, Margarétának elég sok földje van és egy negyed háza, de apám leakasztotta puskáját, és Vladimir nem járt többé Margarétához.

Egy ideig mi etettük az öregasszonyokat, de később apám megvonta tőlük a kosztot. Likvidáld a menzát, mondta anyámnak. Mária néni főzött azután, míg valamin össze nem vesztek. Azóta mindenki magának kotyvaszt. Nagyanyám mindent egy lábosban, Mária néni egy ételt is több lábosban. Margaréta meg csak úgy pörköl valamit magának a parázson. Míg Magdaléna élt, mindannyian adtak neki egy-egy falatot. Létrán vitték fel neki, mert mondtam, Magdaléna nagyon magas termetű volt, fent a magasban trónolt sárgapöttyös éjjelijén. Vladimir nemegyszer belesett a feneketlen éjjelibe, de mindig csak azt mondta a létra tövében állóknak: niš. Magdaléna sohasem ejtett bele semmit. Vladimir azt mondta, azért nőtt Magdaléna, Aurél nagyjánya, akkorára, mert sohasem ejt semmit az éjjelibe. Magdaléna mindent nivellál, mondta apám. Néha úgy látszott, mintha irigyelt is volna ezért egy kicsit bennünket, Vitéz-ágbelieket. Engem is közéjük sorolt, mert én is magas voltam. A Vitéz-ágat apám hatalmas apparátussal, maraton-tüdővel vagy inkább kopoltyúval szedte mikrorészeire, egészen a bevándorlástól.

A Vitézek házaiban sosem építettek illemhelyeket.

Ha valaki megbetegedett, felfújódott vagy csorogni kezdett a nyála, ráültették arra a pöttyös, feneketlen éjjelire, és körülállták, várták, mint mondjuk, a világháború végét, a kapitulációt bejelentő hírt a hangszóró alatt, de mindig hiába, újból és újból csak: niš.

Magdalénát már kislánykorában ráültették. Farán körbe kék mélyedést vágott a széle, egészen csontig. Apám, Vladimir és a bátyám hihetetlenül jóízűeket tudtak mindezen nevetni. Azt mondták, könnyezve, beléjük szorult valami, minden bizonnyal valami eldugaszolta a Vitéz-ágat. Már említettem anyámmal kapcsolatban, milyen borzalmas álmaik voltak a Vitézeknek. Hatalmas, sárga hegyeket láttak, és hatalmas eget-földet rázó mennydörgéseket hallottak… Apám nemegyszer komolyan is értekezett erről a problémáról. Egyszer komplexusnak vélte az egészet. Azt mondta, valamelyik szittyának egyszer, talán még az őshazában, elállt a lélegzete, egykor valamelyik Vitéz több mint valószínű megtorpant valami előtt, megijedt, inába szállt a bátorsága, egy pillanatra elgondolkodott, és ezzel örökre eldugaszolta, eldugaszolta örökkémindörökkéámen a Vitéz-ágat. Találgatta, talán kígyó, tavasz, leányzó, földindulás vagy árvíz lehetett-e az, ami előtt az a sehonnai megtorpant. Sintért csináltok még majd a végén belőlem, siránkozott. Olyan hatalmasak vagytok, egész temetőt kell bérelnem. És azok már nem sírgödrök lesznek, amiket nektek fogunk ásni, azok már futóárkok lesznek. A temető kerítése alatt kell kivezetni lábatokat. Benyúltok egészen a város alá. Lábatok közt tartjátok majd a várost. Hogyan alhat nyugodtan az ember, ha tudja, hogy egy retkes láb kígyózik az ágya alatt a földben? És ne adja az isten, ha egyszer majd elfakadtok! Plinius Vezúvja tündérmesének tűnik majd amellett, ami itt fog lejátszódni, ártatlan városkánkban. Égre csapódik az a tömérdek szenny, ami évszázadokon keresztül belétek szorult. Tán még a biblia se tud ilyesmiről?, fordult mindig felém. Meglehet, törte is valamin a fejét. Egyszer szőlőt szándékozott vásárolni, máskor a szappanfőzés, az alkímia vagy a harakiri művészete érdekelte.

A városban egyedül a gölöncsérek szerettek bennünket. Többen közülük a mamut éjjelire specializálták magukat. Lovakkal forgatták korongjaikat. Apám többször tárgyalt velük. Egyszer zománc nélkül készíttette, máskor kívül-belül zománcoztatta, egyszer nagy pórusú cserepet kért, máskor minimális pórusút, egyszer pöttyös, máskor virágos külsejűt. Végül az eljövendő robbanás Jeremiás siralmaival vetekedő képeit festtette rájuk barátjával, Elemérrel. A sánta hóhért is csak azért tűrte meg olyan sokáig házunkban, mert abban bizakodott, meglékeli valamelyik Vitézt. Vladimir is tudta ezt, de úgy látszik, szimata azért még volt. Csak az angyalért rimánkodott Elemérnél.

Elemér volt a családi festőnk.

Apám különösen szerette. Árva gyerek volt. Emlékszem, utoljára a nagyanyja halt meg, belefulladt az egyik árokba, ha jól tudom, a sárgába, amikor azt a talajvizek nagyra dagasztották, mert ő még azok közé az emberek közé tartozott, akik mindenhová gyalogszerrel jártak. Apám és Elemér nagyanyja is annyira természetesen, közvetlenül viszonyultak Elemér festészetéhez, hogy még véletlenül sem beszélhetnénk művészetről, mint ahogy azt a KALLIGRÁFIA és nemegyszer jómagam is szeretnénk. Talán éppen azért, mert még Elemér is azok közé a legénykék közé tartozott, akik manapság már abszolúte kimentek a divatból, ugyanis tehetséges volt. Igen, egyszerűen tehetséges. Elemér titkon Vladimir lányának csapta a szelet. Egyszer táncoltak is. Paráználkodni azt hiszem, nem paráználkodtak, mert Elemér ezt a dolgot egészen más síkon, más, magasabb szférákban vezette le. Szeretett Vladimiréknál. Azt mesélte, ott olyan szép vastagon áll a por, mintha nemes patkánybundával kárpitoztak volna mindent. És volt egy kecskéjük is. Elemér mit meg nem tett volna egy findzsa tejért! Mert Elemér különben nemigen táplálkozott. Egyedül még a savanyú uborkáért lelkesedett. Régi vágású fehér ruhában járó fiskális barátjának volt egy hatalmas zsidó háza. Elemér pénzén a ház szobáit medencékké mélyítették, és ezekben a medencékben savanyították vagonszámra az uborkát, mert a fiskális is imádta a savanyú uborkát. Naponta meztelenre vetkőztek, és a medencékben úszkáltak. Meglehet, ez az úszkálás, a hideg savanyú uborkák ropogtatása jelentette Elemérnek azt a magasabb szférát.

Elemér több mint egy évig tárgyalt apámmal családi panorámánk megfestéséről. Festőnknek sok időre volt szüksége, míg összelopkodta azokat a folyadékokat, masszákat, amikkel képet szándékozott megfesteni. Az útépítőktől kátrányt, a meggyfákról mézgát, a kórházból hatalmas vattabálákat, az üvegesektől gittet, a postásoktól spanyolviasz-csikkeket szerzett. S azután a csuklóját is sokáig kellett tornáztatnia, nehogy a kép befejezése előtt elhaljon, megbénuljon. Padlásunkat rendezték be műteremnek, elsősorban azért, hogy Magdalénát ne kelljen lecipelni, meg azért is, mert hiányzott a tűzfala, és így Elemér elsőrendű fényt kapott.

Hatalmas vásznát először forró kátránnyal locsolta meg.

Mint az utakat, mondta apám.

Mint az utakat, mondta Elemér.

Aztán egy méternyi vattával szórta be.

Hó, mondta apám.

Igen, mondta Elemér.

A kép egyik sarkába egy hosszú sárga gyertyát ragasztott. Meggyújtotta. A gyertya fekete kört égetett magának a tiszta vattában. A kép másik sarkában meg egy hatalmas mézeskalács szívet. Kicsit összemaszatolta a kátránnyal, majd gyorsan meggyújtott egy rúd spanyolviaszt, és a szívből vér csöpögött alá. A rudat a kép aljába ragasztotta. Olyan volt most, mint egy izzó puskacső.

Szívünkből vér fakad, mondta apám.

Vér fakad, mondta Elemér.

Egész nap eltartott ez a rítus a hatalmas vattafelület előtt. Elsőnek engem fektetett le a padlás finom, fekete porába, közvetlenül állványa alá, egyik kezemet vigyázva apám világoskék fedelű, vastag könyvére, Az Iszlám és a Buddhizmusra helyezve, a másik kezemben egy húsz dekagrammos rézkörtével.

Elemér tudta, ez a húsz dekagrammos rézkörte egész életemen végigkísért. Hatéves koromban loptam szomszédunktól, akinek mérlegekkel, mázsákkal volt tele a háza. Szomszédunk azonnal észrevette, és biztosan szólt is a szüleimnek, de engem békén hagytak, nem is tudva, milyen büntetést mérnek így rám. Többé sehogyan sem tudtam megszabadulni ettől a húsz dekagrammos rézkörtétől. Idővel csillogóvá fényesedett zsebemben. Naponta lesiettem a folyóhoz, hogy mély vizébe dobjam, de sehogyan sem sikerült megválnom tőle. Elemér düreri vetületet adott a körtének. A kis rézkörtével az egész világ bűnét, a Bűnt mérte le kis kezem serpenyőjében. A három centiméternyi felületnek tényleg mázsás súlya volt.

Apám nem engedte, hogy rövid nadrágot vegyek föl. Pöttyös műanyag labdámat is lerúgta. Elemér, hányszor mondjam, halálosan komoly dologról van szó, mondta, különben halálom után miről fogják megtudni, milyen nyurga társaságba keveredtem.

Húgom helyét nem rögzítették. A padlás bemélyedéseiben babázhatott. Meglehet, apám azért csalta fel Elemért a padlásunkra, hogy ott valahogy összeboronálja húgommal. Meg volt győződve, egyedül még csak Elemér zsenialitása javíthatná fel vérünket. Közben Elemér fejből festette húgomat, igaz, mézgával, mert félt nyikorgó gumibabáinak szörnyű üvegszemeitől.

Apám vadászpuskájával a kéményre szegezett M. T. alá állt, bal lábát egy rakás csörgő nyúlbőrre helyezve. Csörgött, mintha pléhtetőn szaladgálna. Mindannyian tudtuk, puskája két csőre van töltve, és ha valamelyikünk megmozdulna vagy nem hallgatna Elemérre, vagy mondjuk éppen nem lenne jó színben, menten rásütné fegyverét, egyszerre két csőből, ahogy csak ő tudta. Elemér az utolsó pillanatban vette észre apám felöltőjén azt a bronzjelvényt, amit még az első háborúból őrzött. Levette a jelvényt, és az egyik nyúlbőrön ügyesen fényesre csiszolta Ferenc József feje búbját. Mondanom sem kell, apám el volt ragadtatva. Apám megmunkálásában csak egy kis részlet maradt mindmáig homályos előttem. A bronzjelvényen Ferenc József púpos homlokába egy tengerikagyló fúródott, és ez a kagyló, párszoros nagyításban, apám homlokán is megjelent. Talán a tenger fenekéről akarta felemelni, vagy ez a kagyló is a nürnbergi mester Halálának tengerikagyló szarva, nem tudom. Hatalmas hajó oldalát lyukasztja így ki a kagyló.

Bátyám helyét x-szel jelölték meg, mert éppen megmerevedett. Egész éjszaka lent ladikozott anyánk mosóteknőjében a pincében. Reggel felé kezefejét kezdte vizsgálni, halkan ismételgette, bögre, bögre, bögre… Nem mertünk szólni hozzá, féltünk, kifordul. A talajvíz több mint egy méteres volt házunk alatt.

A többieket Magdaléna ágya köré csoportosították. Aurél kénytelen volt Vladimirral megfelezni olajzöld sámliját.

Elemér először a tető cserepein kezdett dolgozni. Külön-külön mindegyiken soká, mindegyikre ráírva a téglagyár nevét. Halpikkelyeknek festette őket, minden egyes pikkely tükörfelületén megismételte hátulról az egész képet. Egy hatalmas hal nyomta hozzánk a hátát.

Margarétát meztelenre vetkőztették, és a kis dézsába szorították. Nagyanyám szemüvegét kisvonalas papirossal ragasztották le, és tintaceruzával virágokat rajzoltak rá. Mária néni levette kendőjét, és úgy kopaszon olyan volt, mint egy tizenhat éves kislány. Apám rákacsintott, ha jól láthattam Elemér arcáról. Anyám cinóber papagájunkkal a vállán olyan volt, akár egy szobor.

Pipacsot, cinóber papagájunkat nem sokkal festette nagyobbra egy légynél. Különben is, százával ragadtak a képre a legyek. De valahogy Pipacs mégis a kép fókuszába került, varázsszeme lett a képnek. Pipacs nélkül fabatkát sem ért volna Elemér egész életműve. Apám ezt is nagyon jól tudta, mert a rókákat csak úgy engedte fel a padlásra, hogy előbb kalapáccsal kiverte fogaikat, szemüket meg kiszurkálta szivarvágó kisbicskájával. Elemér spanyolviaszból csöpögtette ki Pipacsot, miközben többször leégett a vatta.

Erdőtűz?, kérdezte apám.

Erdőtűz, mondta Elemér.

Végül apám a csecsemő M. T.-t ábrázoló pecsétgyűrűjével hűtötte le, két mályvaszín szalagot fogva alá. Pipacs egyszer majd elszáll a képről. Apám két csővel tüzelt, szitává lyuggatta a vásznat. Elemér is kapott egy sörétet. Homloka közepén. Hosszú kis feje úgy pukkant, mint amikor a darázs kiszúrja a befőttes üveget. Éppen csak egy csepp agyvelő buggyant ki. Szerencsére Elemér több képet festett egyszerre, és amikor az egyik már nagyon elrongyolódott, hátára ragasztotta a másikat, sőt ha kellett, a harmadikat, negyediket is. Máskor meg libatollak ragadtak a képre, mert amikor Magdaléna megmozdult sárga éjjelijén, apám kénytelen volt a hatalmas lilacsíkos dunnába lőni. Később más-más vastagságú, színű, metszésű üveglapokkal borította a képet, mindegyik üvegen más-más perspektívából ismételve halványan, pasztell-levonatban az egészet, közben újabb és újabb motívumokkal is gazdagítva. Legtöbbet mégis apám szivarfüstjének megfestésével bajlódott. Apám makacskodott, a Willem II füstje megismételhetetlen, utánozhatatlan. Végül valódi füstöt fogtak az üveglapok közé, karikákban. Később azt követelte, állatai a képen is mozogjanak. Bátyám pénzt adott Elemérnek, hogy minél jobban emelje ki M. T. (koronázási díszben) melle vonásait. Apám a korona elkészítéséhez Elemér rendelkezésére bocsátotta nehéz drágaköveit. Magdaléna mennybemenetele is szépen sikerült. Nyakában a rozsdás kutyalánccal, fenekén a hatalmas éjjelivel, mintha egy óriás lilacsíkos madár ragadta volna el. A házat abban a pillanatban örökítette meg, amikor a lángok összecsaptak, amikor már a gerendákat nyalták. Az egyik gerendán még mindig ott lógott Vitéz nagyapám. Lábának lyukat fúrt a mennyezeten, egészen a pincéig, feje felett meg kiszedte a cserepeket, a középső gólyafészkes kémény körül. Sajnos, Elemér sosem készült el a képpel, pedig már a múzeum is érdeklődött, sőt a külföld is. Egyesek szerint Vladimir tekerte ki a nyakát, mert a panorámán sem festette oda sárkányához az angyalt, vagy mert megtudhatta, hogy lánya körül legyeskedik. Mások szerint a savanyú uborkás medencék egyikében lelte halálát. De én azt hiszem, a kép így befejezetlenül még érdekesebb. Így a kép elülső része üres, Chirico-térre emlékeztet, a Vitézek hosszú átlókat húzó árnyékaival. Hogyan is fejezhette volna be szegény Elemér? Én már akkor tudtam, amikor úgy közelről, a padlás finom fekete porából szemügyre vettem. A nagy lázban mellém dobálta ecseteit, tollait, úgyhogy sikerült ellopnom egyet-egyet, és titokban megörökíthettem Az Iszlám és a Buddhizmus világoskék fedelén. Alá is írtam: családi festőnk, Elemér munka közben. Tízéves lehetett. Tizenhárom éves korában halálozott el. Tehát mindössze három évet dolgozhatott panorámánkon, tízéves volt, de már szép hosszú, ősz szakálla nőtt, mint Vladimir kecskéjének. Fülei piszkosak voltak, több mint valószínű, nem is hallott. Fogai helyén egy-egy fekete csonk jelezte öröklött szifiliszét. Kezei kacskák voltak. Szemeit fehér hályog borította. Öreganyja nagy fekete kötött kendőjébe volt mindig belecsavarva. Más soha nem is volt rajta, azt hiszem, még pelenka sem. Nemegyszer láttam, hogy úgy festés közben, éppen csak széjjelébb rakva lábait, kis és nagy dolgát végzi. Apám mindennap fiákert küldött érte. És mielőtt hazaengedte vagy zavarta, ajándékokkal halmozta el. Először egy bumeráng alakú kis bőrtokban ezüst monoklit adott neki. Amikor orra hegyére csíptették, majdnem kilépett az utcára. Máskor kaucsuk mandzsettákkal, biliárdgolyókkal, házszám-gyűjteménnyel ajándékozta meg. Utoljára egy kalendáriumot adott neki, prof. dr. V. Z. Mandekić szerkesztésében és kiadásában. Ettől a kalendáriumtól vált meg legnehezebben. Nemsokára már Elemér is igen sokra becsülte a professzort, őszinte hódolói közé tartozott. Sőt, elismerte a zsebnaptár komoly hatását művészetére. Halálakor mint egy imakönyvet szorongatta kezei között. Ez a naptár volt Elemér esztétikája, bibliája és törvénykönyve is. A múltkor véletlenül kezembe került panorámánk egyik foszlánya, és csak akkor vettem észre, Elemér tökéletesen átvitte vásznára az Iszlám és a Buddhizmus fedelére rajzolt csodálatos figuráját. Sokszor beszélgettem Elemérrel panorámánkról. Kicsit még neheztelt a KALLIGRÁFIÁBAN megjelent kritikám miatt. Félt, ismét meg fog zavarni az a tömérdek apróság a padlás zugaiban. Őt mindössze két-három probléma foglalkoztatta.

Magdaléna mennybemenetele. Meg volt győződve, fateknőre emlékeztetően kivájt mellkasával valami egyenértékűt sikerült elérnie Greco vertikálisával. Magdaléna csontjait, inait vastag húrokként fonta spirálba. Azt mondta, a lilacsíkos ragadozó nélkül is felrepült volna. A fehér meszes csont, a halványkékes hús a sárga faggyúgumókkal, a zöld bőr olyan erővel, lendülettel csavarodott egymásra, hogy mindenképpen felrántották volna.

Magdaléna úgy repült, mint egy meztelenre kopasztott madár. Aurél felállt olajzöld sámlijára, és kezét szeme fölé tartva követte nagyjányát. Feljebb, egészen fel, Magdaléna, már magad is bírsz, ugye – kérdezte.

Ahogy engem befektetett a képbe, horizontálisommal Francesca igazi keresztjét vélte megtalálni. Lábam Margaréta feje felett nyúlt el. Margaréta mint egy vizes dézsába tett fehér márványtorzó. A kép vizuális és fizikai mélységét is velem húzta az első síkba. Mantegna piétája rövidítéséhez hasonlóan.

Lényegesnek tartotta arcom határozott határozatlanságát és határozatlan határozottságát is.

És mindenekelőtt Pipacs szentlélekszerűséget. Nem szabad elfelejtenünk, Elemér évekig szentképeket festett az apácáknál. Nála a mennybemenetel, a kereszt, a szentlélek csak képzőművészeti rekvizitumok voltak. Csak a kép szerkezetében volt funkciójuk. Mondjuk, ahogy az almát sem azért festik, mert gyümölcs, hanem mert sárga és kerek. Bizonyos tárgyakra volt szüksége. Kicsit többre, mint másnak. Ő úgy akarta megfesteni a szentléleket is, mint egy almát, mint egy uborkát. Mindössze egy rakás limlomot ismert a világból, és azt le akarta rajzolni, nem is rajzolni, maszatolni.

Azt hiszem, ezt megbocsáthatjuk neki, apám barátjának.

A másik szobában még egy ideig hallatszott a csoszogás, de nemsokára elnémult ott is minden.

A szilánk formájú morzsa magától levált a talpamról. Hallottam, ahogy az üvegesre keményített lepedőre esett, és legurult vissza a padlóra. Megjegyeztem, hová esett, nehogy majd ismét rálépjek. Nehéz lett volna még egyszer némán elviselni azt az alig érezhető, de mégis egészen a szívbe nyilalló kis szúrást.

Érdekes, mint egy hatalmas kulcs, úgy nyitott ki ez a morzsa. Gyémánt hegyével pontosan megtalálta talpam legérzékenyebb részén azt a lehető legkisebb pórust, amiben, úgy látszik, a legnagyobb zár rejlett. S most szépen, finoman, mint még harmatos szirmok, feslenek a végtelen vastag falnak vélt kapuk, reteszek, egészen beig… A kemény lepedőre szegezett, mint egy kemény burkú fekete bogarat. Csak egy kis roppanás hallatszott. A bogár többé már nem mozdulhatott, semmilyen jelt sem adhatott, semmilyen mikrováltozás sem volt észlelhető. A gombostű hidegen csillanó hegye átütött egy-két papírvékony csontot (mind közül a legerősebb a vért, a maszk, s a fedél volt; a hús és még az a valami, ami sok szőrös lábát mozgatta, semmilyen ellenállást sem tanúsított), és minden befejeztetett. De a fekete páncélú, szőrös lábú bogár a pillanat első felében tisztán tudott magáról mindent. A tű hegyének hideg csillanása szerkezetének legfontosabb részein futtatta át ezt a hírt, a lényeget, mint egy selyemfonalat. De mondom, még abban a pillanatban minden be is fejeződött. A fekete páncél alatt nem volt semmi, csak az a valami, ami e csillanást magának felfogja, e csillanásnak közeget biztosít.

Mutatóujjam körmével szerettem volna megkaparni a morzsa még egy ideig biztosan piros helyét. Talán fel is vérzett. És egy kis, szabad szemmel talán észre sem vehető, vérfolt marad utánam az ágyon. De már nem mozdulhattam. Éppen csak arra ügyeltem, nehogy összegyűrjem a nyakkendőmet. Anyám vizes hátához ragadt. Nagy virágos mintái biztosan sokáig meglátszanak rajta.

Még egy-két órám lehetett. Félórányi talán már elmúlt. Tágra nyitottam a szememet, de nehéz, sötét lapok fogták satuba. Lassan repedeztek, mint valami üveggolyók.

A kis öböl szennyhegyeibe ásott gödör fenekén feküdtem, apró halcsontvázak, kátrányos spongyák között. Mutatóujjammal lyukat próbáltam fúrni a tiszta, durva homokig, de csak egy nyálkás csigaház szorult rá. Próbáltam kinyomni belőle lakóját, próbáltam teljesen belehúzódni. Gyorsan valami vázra volt szükségem. De a csigaház lilán csillanó fala szűknek bizonyult.

Egy ideig még láttam a lányt. Maszatos volt, orra vérzett, tenyerét átszúrta egy törött ampulla. Haja csomóba főtt. Szemét kitúrta egy kis színes remeterák. Mosolyogva mondta, nézd, rák… Próbáltam segíteni neki. Még valamit mondott. Én is mondtam még valamit. Aztán csend lett. Csak a hullámok mozgatták, túrták ránk a szennyhegyeket.

A csend ülepedett, rétegződött, kövesedett.

A hecsedlis tojás! Miért felejtettem kint a hecsedlis tojást? Ha most nálam lenne, kivehetnék egy szemet. Forgathatnám. Szépen csendben körbe-körbe forgathatnám, alig hallhatóan mormolva, mint a papok. Töviskoszorúm fonnyadt bogyói…

Akkor valami koppant.

A nehéz fekete lapok hirtelen összeértek. Nem volt közöttük semmi. Első pillanatban azt hittem, apám szivarja koppant. Már ugrani akartam, de sehogyan sem sikerült lehasítani anyám hátáról a nyakkendőm. De nem. Parazsa ott röpködött a feje körül. Szerettem volna kinyúlni az almáriumon levő ecetes ruháért, hogy megtöröljem homlokomat. A következő pillanatban kicsit felvidultam.

Tán Magdaléna ejtett feneketlen éjjelijébe, és az koppant?

Tán már nem is nyílt a Vitéz-ág?!

Tán a dugó koppant!?

És akkor most megindulnak a hatalmas sárga folyamok, szörnyű mennydörgés közepette, és akkor ez az ár majd engemet is magával ragad, mint egy szalmaszálat.

Tán…

A félig berakott ajtó felé figyeltem. Semmi. Magdaléna nem ejtett. Nem, Magdaléna nem ejtett.

Halk csengő szólalt…

Szív alakú tükör csillant…

Pipacs pottyant le hintájáról?!

De biztosan csak álmában, minden bizonnyal csak álmában pottyanhatott le Pipacs a hintájáról, és biztosan már vissza is ugrott, biztosan azonnal vissza fog ugrani, s tovább szundikál a kis csengő és a tükörszív között hintázva, biztosan, csak közelebb akart hajolni a kis tükörszívhez, biztosan…

Mind erősebben visszhangzott bennem a halk koppanás… Pipacs nem mozdult. Talán nem is etette meg ma senki? Én is megfeledkeztem róla. Miért felejtettem kint a hecsedlis tojást? Most szépen felkelhetnék, és egypár szemet szórhatnék neki, és akkor biztosan frissen visszaugrana hintájára. Mennyire szerette Pipacs is a hecsedlit… Apám megtiltotta, hogy hecsedlivel etessem, félt, a szőrös magok megfojtják. De én tudtam, éppen a hecsedli tartja életben még mindig, a hecsedlitől vált ilyen szentlélekszerűvé. Ezután sosem szabad kitennem a zsebemből a hecsedlis tojást. Ezután egy tapodtat sem szabad mozdulnom az alumínium tojás nélkül. Kicsit hosszabb láncot kellene szereznem rá, és úgy hordhatnám, mint a tanítóm, a tűzoltóparancsnok, a zsebóráját. Az emberek azt hinnék, zsebórám van, azt hinnék, nehéz, ezüst zsebórám van, nehéz, faragott fedelű, mint a régi vasutasoknak. És bársony tokot, bordó bársony tokot is varrhatnék neki, hogy ne hulljanak ki a két ellipszis lyukain a magok. És ha elmegyek, még Pipacsot is beletehetném az alumínium tojásba, kapna levegőt, és hecsedlije is lenne bőven.

A csönd csak fokozódott. Pipacs nem mozdult. Szüleim szerencsére nem ébredtek fel a koppanásra.

A kis tükörszív mindig poros volt. Pipacs volt valóban az a csöpp billentyűje famíliánknak, ami még mindig, mindennek ellenére, életben tudott tartani bennünket. De mindnyájan jól tudtuk, cinóber papagájunk halála számunkra mindennél végzetesebb lenne…

A koppanás összekeverte a súlyos fekete lapokat, magam is közéjük keveredtem, hatalmas fekete malomba…

Fel kellett volna kelnem, vizet kellett volna vinni Pipacsnak. Fel kellett volna riadózni a családot. Sikítani kellett volna. Meg kellett volna halni…

Már több mint egy óra elmúlt. A szivar parazsa még tökéletesebb ívben feszült, de már halvány, szürke hamufüggöny tompította. Kráterekkel volt tele, éppen csak füstölögtek, áldozatukat kérték…

Bátyám fogai koccantak talán?… Tán légy után kapott?

Láttam az egyik hatalmas fekete tömbben azt a szemcsét, amelyik először csillant, először kezdett halványulni… A Vitéz-ágbéliek csoszogni kezdtek a másik szobában… Vártam, hogy megtörténjen az a valami, amitől annyira rettegtünk… Vártam mindennek a végét, tisztán hallottam, a koppanás azt jelezte…

Pipacs fiatalkorában egyszer kirepült a kalitkából az utcára. Akkor éreztünk először valami hasonlót. Apámmal a pincébe húzódtunk, mint a bombázáskor. Anyám a tűzoltókat hívatta. Kivonult az egész laktanya. Még a fecskendőket is kihozták. A tömlők óriáskígyókként ölelték át a frissen míniumozott ciszternát. A toronyban az ügyeletes tűzoltó is jelezte, valami cinóber szállt az égre. A lovak hatalmas hablabdát hagytak maguk mögött, talán még akkor sem tajtékoztak ennyire, amikor az egész város égett. De sehogyan sem tudták elérni Pipacsot. Tudták, egy jegenyére szállt, onnan meg feljebb. Egyik tűzoltónak sem sikerült még csak megpillantani sem. A vezérlétrára senki sem mert felkapaszkodni, a végtelenben végződött, jóval a felhők felett. A legénység négyszögalakban sorakozott a jegenye körül, mint valami végtelen zászlórúd körül, kidüllesztve szemét, hogy legalább csak megpillanthassa a csöpp cinóber zászlót, de hiába. A parancsnok a jegenyén ütötte fel főhadiszállását. A vezérlétrát mindenki elkerülte. A legénység nyugtalankodni kezdett. Sokan nem értették, mi közük nekik ehhez a tetves kis papagájhoz. A parancsnok megmagyarázta a jegenyéről: minden, ami piros, a tűzoltók hatáskörébe tartozik.

Anyámat beszállították a kórházba.

A felhők felett mennydörögni kezdett. Apámmal egy csírázó krumplirakáson kuporogtunk. A mennydörgés hallatára lábunk közé dugtuk a fejünket. Akkor lent, a földön is valami morajlás lett hallható. Az aggok háza közeledett, libasorban, élükön a tanítóval. A menet fele nyomorék volt, még olyan is akadt köztük, aki négykézláb járt, vagy annyira elaggott, hogy már csak a levegő támogatta. A parancsnok, amikor megpillantotta a tanítót, eltűnt a lombban, többé senki sem látta. A legénység négyszöge szétnyílt. A tanító oszoljt vezényelt az aggoknak. Elemér is köztük volt. Az ólommérgezett nyomdász húzta spárgán, piros kocsijában. Az aggok egy pillanat alatt megszállták a környéket. A tetőkön futkároztak, mint a holdkórosok. Minden pirosat a jegenye tövébe hordtak. Még az egyik fiadzó angóranyúl piros szemét is kivájták. A legtöbb azért mégis virág volt.

A tanító egyenesen a vezérlétrához topogott. Körülnézett, a létra fogába akasztotta görbebotját, megtörölte szemüvegét, kivette zsebóráját, felhúzta, visszatette, és máris, mint az ördög, eltűnt a létra végtelen fokain. Még látni lehetett, amikor a felhőbe ütötte a fejét, aztán fellépett a felhőre, és csak valami dühöngés, hatalmas léptek, futkározás hallatszott alá. Apámmal a csírázó krumplirakás tetején lekezeltünk, elbúcsúztunk egymástól. A tanító sokáig üldözte a felhőkön Pipacsot. Majd csönd lett és hirtelen kisütött a nap. A vezérlétra ütötte résen kibújt a fehér hajú tanító, vállán Pipaccsal, a cinóber papagájjal. Az aggok éljenzése hallatszott mindenfelé. Az egyik, amelyik a gólyafészekben trónolt, kéményestől lezuhant, vékony sikoly hallatszott. Amikor a tanító leért, mutatóujjával maga elé vette Pipacsot, és Hannibálnak, hatalmas fekete kandúrunknak adta. Hannibál nyakon ragadta a kis Pipacsot, tollai vércseppenként hullottak szerteszét, és a kalitkába vitte, gondosan bereteszelve az ajtót.

Azóta sem apám, sem anyám, sem a húgom nem hagyták el a szobát. Állandóan Pipacs körül szorgoskodtak. A kalitka fele az egyik, fele a másik szekrényen volt. Az egyik szekrényt apám, a másikat anyám zárta. Apám pénzt, italokat, sajtot, túrót, számtalan nyakkendőjét, levelezését, hajtincs-, pisztoly-, koponyagyűjteményét tartotta szekrényében. Anyám tán semmit. Persze mind a ketten tudták, hogy a kulcsok egyformák. Éjjelente egymás szekrényében turkáltak.

A legcsodálatosabb magokat is megszerezték Pipacsnak. Apám afrikai misszionáriusokkal, apácákkal levelezett, és azok minden levelükbe tettek egypár különleges magot. De volt amikor egész csomaggal is küldtek.

De a fürge, apró fekete állatkáktól azért mégsem tudták megszabadítani Pipacsot. Ha magukhoz húzták, lélegzetüktől széthajolt a gyenge toll, s ahogy az átlátszó, már porladozó sárgás bőr alatt megpillantották a futkározó csintalan állatkákat, a papagáj mindig kiröpült ujjaik közül. Bátyám szerint már a szíve is tele volt velük. Szeme helyén is már csak egy repedezett fehér gyűrű maradt. Szépen beláthattunk mogyorónyi koponyájába. A szabályos kis reteszek teljesen üresek, szárazok voltak, de éppen ez a tökéletes üresség, ez a kis üvegpagoda kormányozhatta apám szemébe mindig a könnycseppek csaló játékát, a tükörszív és a csengő közötti játékát. Valóban, volt ebben a szomorú játékban valami, ami még össze tudott tartani, ami még életben tudott tartani bennünket. Tényleg cinóber volt lámpásunk lángján. Mindennap sorbaállítva a Vitéz-ágbélieket és lovagjaikat, átvezette őket, hogy egy pillantást vethessenek Pipacsra. Ehhez a terápiához apám a végsőkig ragaszkodott.

Azt mondta, egyszer a két hártyavékony csontfal között szikrát látott ugrani. Bátyám azt mondta, az is csak egy kis fürge állatka lehetett. Apám néha még ezt is hajlandó volt elfogadni, mert ez akkor még csodálatosabb valami lenne, mármint az, hogy éppen a tetvek volnának az a titokzatos erő, amit egyesek életnek, mások léleknek becéznek nagyképűen. Azt mondta, akkor ő is nagyon szeretne magának egy ilyen kis állakát. Kérte, ha örökre el találna szundítani, öntsünk a fülébe belőlük.

Tűvékony csontjaiba, gerincébe is behatoltak, és már a velőt is felélve, az erősebb fogúak a csontokat is elfogyasztották. Amikor Pipacs teljesen üres lett, csak piros tollai maradtak, az apró tetvek egymásnak ugrottak. Palotaforradalom, mondta apám. De ez az ádáz harc még csak felvidította, egy rövid időre megfiatalította Pipacsot. Játéka még mesésebb lett. Apám már-már famíliánk új reneszánszáról kezdett beszélni. Bátyám nagyítóval a helyszínről közvetített. Amikor a tetvek felfalták egymást, végül csak egy maradt, egy hatalmas. Úgy látszik, tetszett neki ez a puha piros bunda, mert mindent ugyanúgy csinált tovább, mint Pipacs. Még a himnuszt is megtanulta.

A csigaházak még mindig az ujjaimon voltak. Sehogyan sem sikerült beléjük húzódnom. Már azok is foglaltak voltak. Tele voltak apró remeterákokkal. És a szennyárból nagy rákok hátráltak elő. Egy ideig csak forogtak, csápjaikkal tapogatva, de később bántani kezdtek. Míg végül én is közéjük nem szegődtem, és együtt hátráltam velük a forró ürülék árjával szemben. Csak a nyakkendőmre ügyeltem. Nemsokára ezt az utolsó köldökzsinórt is elmetszették. De én, mintha akasztófáról vágtak volna le, büszke voltam a nyakamban maradt csomóra. Persze attól is gyorsan megfosztottak.

A lányt már régen nem láttam. Új hegyek nőttek, új völgyek szakadtak.

Később, amikor megsokallták a hátrálást, ismét felém fordultak, engem kerülgettek. Először egy kis piros mászott le a torkomon, aztán libasorban a többi. Most már mászhattam előre is, mert nekik éppen az volt a hátra.

A tenger felé fordultam. Kőtől is keményebb víz csapódott arcomba. Mind tisztább, mind világosabb. Az első napsugarak, mint valami óriás prizmában, kecsesen irányukat változtatták. A víz hatalmas tömbjei nem engedték felnyitni szemem. Pedig talán már hajnalodott?

Miért felejtettem kint a hecsedlis tojást? Nem lett volna szabad egy pillanatra sem megválni tőle. Ha itt lenne, most szemezgethetném a szőrös magokat. Miért is kezdtem el főzni azt a teát, amikor a hársteát jobban szeretem… Kedvem támadt újraolvasni a gróf Hecsedlitolvajait. Azt mondják, leszedik a kastély elől a lándzsasort. Ezután majd mindenki szedhet hecsedlit. Ezután biztosan több lesz. Mert a hecsedli inkább vadon szeret nőni. Mit nem adnék most egy bokor hecsedliért. Egy hecsedlibokorért itt az ágyban.

 

 

*

 

A házak, a fák, a határban a meleg szárkúpok közül titokzatos füstjelekként oszlott a köd. A búza néhol már szabályos kék csíkokat húzott. A fűszálak hegyére emelt harmatcseppek lassan átforrósodtak, kifakadtak, lefolytak a zöld penge oldalán. Még didergett minden, meglehet már a melegtől, de még didergett minden…

Kicsit feljebb, mint valami nagy patkány oldalán, mély sebként nyílta Nap!

 

A tizenegy (11) éves menyasszony

Tizenegy (11) éves koromban lettem menyasszonnyá. Ez minden. Meg az, hogy ma is kedd van. És itt abba kellene hagynom. De nem hagyom abba, mert megy magától. Mint a motyogás. Mint a tyúkok kotyogása. Mint minden.

Hetvenéves vagyok, és még ma is ujjal mutogatnak rám az emberek: a tizenegy (11) éves menyasszony! Nem, nem járok közéjük, de leült, elolvadt a vályogfal, és belátnak, be, ide a kuckóba is. Rossz, hogy már nincs meg a fal. Igaz, sarkammal szeretem nyomkodni az olvadt vályogot. Különösen, ha kevés benne a pelyva. Hiába töröm a fejemet, nem tudom megmondani, mikor olvadt el. Innen nem látni az egészet. Az egészet csak akkor láthattam, ha átmásztam az almáriumra. Innen csak a felét láttam. Ezt a felét állandóan szemmel tartottam, és mégsem láttam, mikor ült le, mikor olvadt el. Pedig az esőket mindig végignéztem, az első csöpptől az utolsóig. Még az a szerencsém, hogy errefelé nemigen mászkálnak. Már a májfoltos hadonászó alakja sem tűnik fel délutánonként. A hórihorgas Lepa meg, aki a fal felett is belesett, eldőlt, el, mint a falhoz támasztott meszelő…

A halál, már a halálom, itt van velem a konyhában. A kemence púpján tudom legjobban kitapogatni. Néha még nyáron is elemelek egy-egy kéve szárat, és befűtök. Nagyon nehéz betuszkolni ezen a kis ablakon. Tíz évvel ezelőtt még én is nehezen fértem be. De aztán egy napon, észre sem vettem, hogy mikor, már fogódzkodás, erőlködés nélkül befértem, kiléphettem az almáriumról. Ujjaim alatt beszakadoznak a vékony mészrétegek, ám nem csak az ujjaim alatt, sokszor már a tekintetemtől is. Talán már meg sincs a púpja, mint egy megkövesedett buborék, szétpukkadt, és én valami mást tapogatok, valami máshoz dörgölődzök, valami mást fűtök. Engem már valami más melegít. Sokszor csodálkoztam, miért érzünk forróságot, ha jéghez érünk. Most már csodálkozásomon csodálkozom. A tejesbögre sárgára kopott porcelánja is a halál, halálom. Ha tejért megyek, kötényembe rejtem a bögrét, átmászok az almáriumra, kilépek az ablakon, és beosonok az istállóba. A tej erős sugara, az ujjaim, az ajkaim meg, amíg megvoltak, a fogaim reszelhették le a bögre zománcát. Olyan, mint a csont. Mostanában már nem megyek tejért, csak így üresen emelgetem a bögrét. Most a bögre iszik. És az óra is a halál, az óra, amely már nem csillog, nem mutat, nem mutat semmit, vagy pontosan a semmit mutatja. Elveszett a csavarója, és a harapófogóval kellett felhúzni, beigazítani. A harapófogó is elveszett. Jó óra volt. Szerettem szidolozni. Néha még megroppan. Az én csontjaim ropognak, töredeznek így. Szeretek hallgatózni. Most is hallgatózom… És az almárium is a halál, a halálom, amire, ha ki akarok szökni, mindig átmászok, és érzem, ahogy talpam alatt besüpped. Amikor visszaérek ide a kuckóba, lábujjaim közül port kaparok, a szú virágporát, a halál, a halálom virágporát. Mert néha szép. Mert néha virág. És a szemüvegem is. És a légy is. Az előbb összenyomtam egyet. Tele volt ganéval. Mert néha meg mintha éppen a gané fojtogatna. A lakodalom előtti napon apám kitisztíttatta a latrinát – ma sem értem, miért. És a gyűrűm is, amit ismét előkerestem az almárium fenekéről. És az összetört gipszfeszület is. Akár a mozsárban tört csont.

Ezért akarom leírni a tizenegy (11) éves menyasszony történetét, vagy valami hasonlót, valami hasonló miatt… Ezért meg azért is, mert nem szeretném, ha ujjal mutogatnának a síromra: a tizenegy (11) éves menyasszony! Nem szeretném, ha a túlvilágon is megszólnának. A túlvilágon pihenni szeretnék. Pihenni se, még csak pihenni se, hiszen már ötven éve pihenek. Ez a kuckó kényelmesebb a koporsónál. Igaz, kiskoromban nagyon utáltam, mert mázolás után sosem volt szabad lemenni.

Könnyű lesz leírni azt, amit le akarok írni, mert számtalanszor meggyóntam már a plébánosnak. Ha gyónni megyek, mostanában már nem nagyon megyek, átmászok az almáriumra, és kilépek az ablakon. A plébános is nagyon megöregedett már. Mindig mást meséltem neki, más részletet dagasztottam, de gyónás után mindig ugyanazt az adagot mérte ki rám, mindig ugyanazt az adagot kellett elimádkoznom a Lourdes-i Szűz Mária oltáránál, amit még az a műasztalos faragott, aki gipsszel olyan ügyesen tudta utánozni az ürülék formáját. Könnyű lesz, mert csak néhány napról van szó. E nem nagy anyagot lassan már én is olyan ügyesen formálom, mint a műasztalos a gipszürüléket…

A vőlegény (fényképe megsárgult, elkallódott, már nem is emlékszem rá) az esküvő után néhány napra bevonult, bevonult szegény, és meghalt, meghalt szegényke, fiatalon, én pedig még hetvenévesen is tizenegy (11) éves menyasszony vagyok. Az iskolában szúrtunk bogarakat úgy gombostűre, mint ahogy szegénykém gombostűre szúrt engemet. Nem a nászéjszakán, nem, hiszen én nem is tudtam, mi az, ő mintha tudta volna, megmagyarázták neki a legények, de ő sem tudta igazán, és nem is tudhatta meg, én pedig, én pedig azután megtudhattam, megtudtam, és ismét elfelejthettem, elfelejtettem, úgyhogy most már én sem tudok semmit, semmit, mint ahogy ő sem tudhatott meg semmit, semmit. Igen, csakhogy azok a gombostűre szúrt bogarak egy-két év után elkallódtak, én pedig még hetvenévesen is itt vergődöm, már ötven éve lesz, ebben a konyhában tizenegy (11) évesen, és nem merek lemászni a kuckóból, mert fel van mázolva. Ha ki akarok szökni, előbb átmászok az almáriumra. A nászéjszaka után sem történt semmi, mert inkább az ágy alatt vagy itt a kuckóban aludtam, aztán meg ismét apám és anyám között.

A lakodalom, az érdekes volt. Amikor csak tehettem, a szalmakazal mögött játszó gyerekekhez szöktem. Velük öntöttem ricinust a lakodalmi levesbe. De mégis, a legfurcsább a lakodalom napjának hajnala volt.

Kedd.

Mindig kedd van. Nem tudom, miért van mindig kedd.

Mi az, hogy kedd?

A keddet, azt részletesebben szeretném leírni, hanem is tudom, mi az, ha nem is tudom, mi történt, mi történik kedden. Ha nem is tudom, mit akarok leírni, azért le akarom írni.

Valaki kinyitotta a nagykaput. A kutya nem ugatott. Előző nap elvezettem az ómamához, hogy ne lábatlankodjon a nagy sürgésforgásban. Éppen amikor a sintérek megérkeztek, akkor vezettem el. A kutya megérezte a sintéreket, és örült, hogy az ómamához megyünk. Disznóvágás előtt is mindig el kellett vezetnem az ómamához. De disznóvágáskor én is mindig az ómamánál maradtam. Most vissza kellett jönnöm. Rám parancsoltak. Nem ugatott a kutya, de a kapu nyikorgása felébresztett. Eső után néhány napig csikorog a nagykapu. Már évek óta nem nyitotta ki senki, de most is csikorog, ha átnedvesedik. Csak most csikorog igazán. Nekem. Most nem nyílik, csak csikorog…

Fogalmam sem volt, mi fog majd történni velem, de nagyon nyugtalanul aludtam. Feltérdeltem az ágyban (az ágy itt volt az almárium helyén), és az ablaküveghez nyomtam a homlokomat. A sárga vászon hálóing volt rajtam. Anyám minden mást kimosott. Féltem, elárulom meztelenségemet, de az éjszaka forrósága után jólesett a hideg üvegre tapadni. Az udvar még sosem tűnt ilyen valószerűnek: a kerítés rozsdás szögei, a vékony téglák, a porcfű, hátul a gané, a topogó, kotyogó állatok, minden. Minden verejtékezett.

Negyven év körüli ember jött be. Még sosem láttam. Nincs kizárva, hogy akkor a faluban élt, de egészen biztos, hogy idegen volt. Kopott, zsíros katonazubbonyán rézgombok csillogtak. Fűrész volt a vállán. Az udvar közepén levő hatalmas eperfához ment. Mezítláb volt. Látszott, úgy feküdt le, hogy nem mosta meg. Én sem mostam lábat már néhány éve. Ha meghalok, akkor se mossák meg a lábamat. Felül megmoshatnak, meg alul is, de a lábamat, azt ne piszkálják. A túlvilágon sem akarok lábat mosni. Egyszerűen nem akarok. Nincs ebben semmi különös. Ómamának, láttam, betették koporsójába lábmosó-tégláját. Szerettem azt a téglát. Csak nem szerettem vele lábat mosni. Ő nagyon szerette mosni a lábát. Ő a túlvilágon is mosni akarta a lábát. Mást sem csinált egész életében, mint a lábát mosta, piszkolta, mosta. Én meg csak piszkolom. Piszkoltam. Hetven év után már nem piszkolódik az ember lába. Hetven év után már kopni kezd, és a piszok is lekopik. Ha kilépek az ablakon és valami megzavar, még ma is felkapaszkodom az eperfára, és ott gubbasztok, eszegetek. Ha elcsendesedik, hintázok. A hintázás is koptatja a lábamat. A sarkam ugyanolyan, mint az ómamáé, pedig én sosem mosom.

Levette válláról a fűrészt. Úgy vette le, mint ahogy a zenészek veszik le a citerát.

Ahhoz, hogy felhúzhassák az esküvői sátrat, le kellett vágni néhány lehajló, karvastagságú ágat. Pipiskedve először azt vágta le, amelyiken a hintám lógott. Aztán meg azt, amihez a szárítókötelet kötöttük. Az udvar friss fűrészporral szóródott tele. Lefűrészelt három-négy ágat, majd leguggolt közvetlenül ide, a konyhaablak alá, pihenni. Homlokomat mintha az ő kopaszodó, zsírosan csillogó, sötét tarkójára nyomtam volna. Minden figyelt és még jobban verejtékezett. Azt leshették, melyikük kerül majd sorra. Egészen összeragadtunk. Nem mertem megmozdulni, féltem, felébrednek a szüleim. Amikor felállt, elhánytam magam. Egy darab szalonnát vett elő zsebéből, sokáig simogatta vele a csillogó fűrészlapot, majd ismét lefűrészelt néhány ágat, összekötözte őket, és ugyanolyan csöndben, csak a kaput csikorgatva, eltávozott a nyalábbal. Az egyik téglán ott maradt a lábnyoma. Ha átmászok az almáriumra, látom azt a téglát. Valamivel sárgább a többinél. Van néhány piros és egészen fehér is. A fehérekről már lekoptak az évszámok. Mikor kopnak majd el egészen a téglák? A túlvilágon olyan téglák lehetnek, amelyek már egészen elkoptak. Ómamám mindig befalazta a dedámat az alsókonyhába, mert ha elment, hetekig nem jött haza. Mindig azt mondta, azért nem bírt hazajönni, mert a Kőrösön elállta egy tehén az útját. Ómamám elhitte neki, de azért befalazta. Meglehet, dedám valóban igazat mondott. Erre sosem gondoltam. Már az alsókonyha is leült.

Többé sosem láttam azt a favágót. Átmászok az almáriumra, és kilesek. Néha úgy érzem még most is ott guggol az ablak alatt. Senki sem hordott ilyen zubbonyt a mi falunkban. Gallérja alatt, a hátán egy kis zöld gomb volt. Mire szolgálhatott? Szeretem azokat az embereket, akik guggolva pihennek. Én csak az éjjeli fölött szoktam guggolni. Az éjjeli is megkopott már, akár a tejesbögre: olyan, mint a csont. Egyszer, egy kötényre való apró macska- és galambkoponyát piszkáltunk ki a templom esőcsatornájából.

Másodszor akkor hánytam, amikor feljött a nap. Harmadszor, amikor elszédültem a táncolásban…

A háború után kinőttek az eperfa ágai és apám (megsebesült) ismét felkötötte a hintát. Örült, hogy a háború után ismét kislánya lehet. Sokat hintáztam, különösen azokon a napokon, amikor anyám kimosta az alsóneműmet. Éjszaka átmászok az almáriumra, és kilépek az ablakon: hintázni. Sarkam egészen lekopott.

Aztán sokáig nem történt semmi. Csak a tánciskolában kezdtek ismét mutogatni utánam a lányok szülei: a tizenegy (11) éves menyasszony!

A tánctanárral feküdtem le először (illetve másodszor) és másodszor is (illetve harmadszor), mert jó néhány évig mindig újra beiratkoztam a tánciskolába. A tanár szépen összeütötte előttem lakkcipős sarkát. Ötven év körül volt már – de olyan okos. Több nyelven is beszélt, vagy legalábbis sok-sok idegen szót tudott. Kicsit már sárgult. Valamitől száradni kezdett ő is. A nyaka elvékonyodott, erekkel húrozódott fel. A feje hófehér inggallérjába csúszott. Nehéz és mégis kellemes illatú hajolajat használt. Olyan volt a feje, mint a gesztenye nagy, gyantás rügye. Ráragadt, a szó szoros értelmében ráragadt az ember tekintete és nem csak a tekintete. Meg az is tetszett, hogy sok-sok faluban járt. És fiatalkorában versenyzett. Engem választott ki, ha versenyszámát be akarta mutatni. Kis menyasszony, mondta, és néha hajnalig korcsolyáztunk vele az olajos padlón. Később, már egészen öregen, ismét megjelent a faluban. Azt mondják, részeg embereket táncoltatott a kocsmában. Nem keresett meg. Nem baj.

Azután a medvetáncoltatóval, meg a plébánossal feküdtem le. A faluban persze azonnal azt kezdték sugdosni, hogy a tizenegy (11) éves menyasszony a medvével is lefeküdt. Engem is megzavart ez a pletyka, mert ittam egy kicsit. Amikor először a fülembe jutott, hosszú évek után ismét hánytam. Többé senkivel sem feküdtem le. Elég volt magamnak, meg a halálnak, halálomnak.

Ha medvetáncoltató érkezik a faluba, a gyerekek bezörgetnek a nagykapun, és szinte látni vélik, ahogy felöltöm menyasszonyi ruhámat…

Itt a kuckóban, a suba alatt találtam ezt a bibliát, amelybe most ilyen jót írogatok. Csak már ennek is töredeznek a lapjai…

A vékonyra kopott téglák közé szorult porcfűbokrocskákkal valami baj van; évről évre mind nagyobbak a sajtjaik. Csak nemrégen ijedtem meg tőlük, azelőtt naponta átmásztam az almáriumra, és kiléptem és teleszedtem a kötényemet papsajttal. Most már szinte azok is belesnek az ablakon. Félek tőlük, pedig nehéz lesz nélkülük. Úgy éreztem, megszüntetik a hascsikarást. Meg a kerítéstől is félek. A fecskék is úgy csöpögtetik a fészküket, hogy már-már behajolhatnak az ablakon. Mit bámulnak rajtam? De a ló meg a tehén, szerencsére, már felfordult. Már nem hallom a dobogást. Amióta nem hallom a dobogást, a föld sem létezik már. A tyúkokat elhordták a görények. Vagy még a kutya szedhette szét őket. A kutya elment. Jól tette.

Három éve lesz már, hogy a Lepa (azért hívják szépnek, mert csúnya) említést tett a kecskésről. Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy rádőlt a ház vagy valami ilyesmit. Nem mondtam neki semmit, de gondolkodni kezdtem. Nemsokára a Lepa is eldőlt. Lepának, a csúnyának, szép halála volt. Füvet szedett a tyúkoknak az árokparton. Az első tavaszi füvet szedte, mintha csak a tavasz, a meleg felé akart volna kaparni körmeivel. És belegurult az árokba. Hosszú volt, mint az árok. A vizek később behúzták a híd alá.

A kecskésre (mert én is csak így hívom: kecskés, ahogy a csúnyát Lepának, engem meg tizenegy éves menyasszonynak hívnak) még emlékszem, mint kisgyerekre is. Azt beszélték, hogy a kecskével él, és közben rajzol – szépen rajzol, nem is rajzol, kapar a papirosra, mint ahogy én kaparok a bibliába.

Gondolkozni kezdtem.

Mert hát a tyúkmászót is ismertem. Meg a Szent Ferikét, meg a piócást is, aki piócákat rakott a szoknyája alá. Meg a kutyást, meg a srófost is, aki srófot csavart az izéjére, és úgy kellett lefűrészeltetni a kováccsal. Meg a szőrös szájút, meg a homokost is. Meg a sörösüvegest, meg a májfoltost is. A májfoltost ismerem legjobban.

Délelőtt mindig elhaladt mellettem a bódénál. Nem vagyok én májfoltos, hajtogatta, és gyorsan kétségbeesetten evezett a kezeivel. Délután a postánál találkoztam vele. Nem vagyok én májfoltos, mondta felcsapva hosszú haját. A Helyi Iroda előtti agavénál fordult. Nem tudom, mikor és hogy került ide ez az agavé. Már egészen mély járata volt az agavé körül. A májfoltos, állítólag, látta az agavé nagy, vörös virágát is. Az agavé minden ötven évben virágzik. Vagy csak a kezét hasíthatta fel a tüske? Nem vagyok én májfoltos, kiáltotta minden egyes alkalommal az agavé felé.

Nem volt májfoltos a májfoltos, de májfoltos volt, mint ahogy a kecskés kecskés, a tyúkmászó tyúkmászó, a piócás piócás, a szőrös szájú szőrös szájú volt, mint ahogy én is tizenegy éves menyasszony vagyok. Ezen gondolkodom, amikor átmászok az almáriumra. Meg amikor éjszaka hintázok, akkor is. Mert éjszaka mindig átmászok az almáriumra, és kilépek. Hintázok. Jó hintázni, mert már csak a levegő nem a halál. Éjszaka mindig átmászok az almáriumra.

Most abbahagyom, mert nem tudom, hogy hogy folytassam, meg töri az ujjamat a ceruza, meg sötét is van már. Átmászok az almáriumra, kilépek, és hintázok. Nem tudom, hogy elmondtam-e, amit el akartam mondani. Nem hiszem. Gyónás után sem tudtam soha, hogy mit gyóntam meg, és mit nem. Nem baj, ha nem mondtam el. Vagy baj. Nem tudom.

Átmászok az almáriumra.

Az eperfán mind több a szűcsgomba. Ha napközben mászok át az almáriumra és felkapaszkodom a fára, a szűcsgombákon pihentetem a lábamat. A szűcsgomba nem koptatja a sarkamat. Sötétsárgára festi. Annak a katonazubbonyos alaknak is befesthette a talpát a fekete eper.

Átmászok az almáriumra, és hintázok, mert már nem dobognak a lovak, mert már nincsen a föld, csak a levegő van. A levegő még nem a halál, a halálom.

Átmászok az almáriumra. A hintáról jól látom az elolvadt fal fehér dombját. A ház is leül majd. A kecskés háza is leült, elolvadt. A puha dombok között hintázom.

Átmászok az almáriumra, kilépek, és hintázok.

Átmászok.

Kedd van.

Kedd volt.

Holnap kedd lesz, és már hajnalban itt fog guggolni az ablak alatt. És átmászok az almáriumra. Az ablakkeretben nincsen üveg. Jó, hogy kiesett, mert már a piszkos üvegtől nem tudnám, mikor világosodik ki a kedd és mikor sötétedik el, mikor kell átmásznom, mikor kell átmásznom az almáriumra és kilépnem. Átmászok az almáriumra. Ha beszakad, akkor majd végre behatolhatok a legfelső fiókba is. Minden más ott lehet. Ami nincs, az ott van a legfelső fiókban. A világ néhol még egy csomóban van. A tarkója fényes, kifényesedett a levegőtől, meg valamitől, ami belülről fényesítette. A bőr is kifényesedik, mint a csont. Így történhetik, hogy a bőr már nem nyúlik tovább, a csont meg még nő vagy nem nő, csak az eresztékeket szétnyomja valami, és az elpattant erecskék elpiszkolják a bőrt. Nem vagyok én májfoltos, kiáltotta át naponta a falon. Nem láttam innen, és mégis láttam evező alakját. Láttam, hogy nem májfoltos. Láttam, hogy a májfoltos. Májfoltos. A másállapotosak ilyen májfoltosak, mint ő… A Lepa, az át is lesett. Láttam, hogy a Lepa. A csúnya Lepa. Olyan volt a haja, mint amikor fiúsra nyírják az öregasszonyokat, ősz öregasszonyokat, legtöbbször az utolsó fürdetéskor, hogy ne zavarjon a haj, ne kelljen fésülni. Olyan volt, mint egy tövig kopott meszelőkefe. Ha a konyhát meszeltük, előbb mindig kiszedtük a szögeket a falból. Azzal a harapófogóval, amellyel az órát igazítottuk. Mindig este határoztuk el, hogy kimeszelünk. Mész mindig volt a házban. Egész verem. Most is lefejtem a meszet a falról, és eszegetem, mint a tyúkok. Én a kemence forró púpját szerettem meszelni, ómama a földet. Attól féltünk, hogy az udvart meg a kocsiutat is kimeszeli. Csak a feszület szögét nem húztuk ki, és az borzasztóan megcsupálta a kefét. Kampós szög volt. Most is csupa szőrszál a szög körül. A Lepa hajszálai is ilyenek voltak, ilyen meszesek. A gipszfeszület hirtelen elengedte a madzagot, és lecsúszott. Először úgy tűnt, olyan gyorsan, hogy nem is láttam. Éppen csak arra kaptam a fejem. Aztán észrevettem, hallottam, láttam, leütött néhány mészszemcsét, ledörzsölt néhány szőrszálat. Mielőtt a földre esett volna, talán a mészszemcsék ellenállása miatt vagy magától, kettévált. Nem láttam, hogy kettévált. De mintha láttam volna. Nagyon kitágulhattak már a pórusai, annyira, hogy egyszer csak elengedte a beöntött madzagot, elengedte, szétengedte magát, mintha csak egyszeriben vége szakadt volna a feszülésnek. A csöpp gipszkezek megelégelték a görcsöt, és elengedték a gipszszöget. Mintha csak a kereszt is megelégelte volna, hogy kereszt. A kis gipszgerendák elengedték egymást. Nem látszottak az arcvonásai, a gipszcsomó dudorai, repedései jelezték a szenvedés vonásait. Egy mogyorónyi gipszcsomó szenvedései… Pedig sokszor megsirattam ezt a szenvedő gipszmogyorót. A templomcsatorna papírkoponyáira emlékeztetett. Látszik a horzsolás csíkja a falon. A kecskés papirosain látszottak ilyen horzsolások. Egyszer voltam a kecskésnél, és láttam a papirosait. Bűz volt nála. A kovácsnál meg még nagyobb volt a bűz. Ott játszottam a fészerben, amikor hozták a srófost. Sikított. Mintha az a hatalmas bőrfújtató fújta volna a bűzt. Mintha egy óriási görényt tapostak volna. Közvetlenül az almárium innenső lábánál ért földet a kettévált gipszfeszület. Talán ezért is kell mindig átmásznom. Nem akarok a feszületre taposni. Mezítláb. Meg azért is, mert fel van mázolva. Nincs bemeszelve, de fel van mázolva. A túlvilágon ne legyen felmázolva. Ezt is kérem. És ebben sincs semmi különös. Mintha mozsárból öntötték volna az almárium lábához, a fal tövébe a gipsztörmeléket. A gipszfeszület törmelékét. Hol van a mozsár? Nem tudom. Hol a ruhám? Nem tudom. Az almárium felső fiókját nem bírom kihúzni. Bedagadt, megvetemedett, vagy az is meglehet, hogy be van zárva. Hol a kulcs? Nem tudom. De az is meglehet, hogy annyira tele van tömve, hogy nincs erőm kihúzni. A mozsár súlyos. Hol van a mozsár? Nem tudom. Apám elszedte tőlem a csatorna csöpp koponyáit, a mozsárba öntötte őket, és megtörte. Nagyokat. Nagyon nagyokat ütött. A föld is zuhogott, döngött, mint a lovak lábai alatt. Akkor még volt föld. Nagyon volt föld. A mozsár is döngette. Meg a lovak is. Meg a budák is. Meg minden. Sokszor még magától is döngött. Most már nincs föld. Látom az eperfa gyökereit. Rozsdásak, szakadozottak, mint a kompkötél. Hallom, ahogy apám töri a csöpp koponyákat. Állandóan töri. Csak a földet nem döngeti. Föld nincs. Hallgatózom. Szeretek hallgatózni. A mákszemeknél, a nullás lisztnél is apróbba törte. Csak az első ütéseknél ropogott, aztán nem. Aztán omlott a csont, mint ez a papír. Meg a kecskés papírja. Meg minden. Kiöntötte a tyúkoknak. A tyúkok tovább őrölték. Mindig én vágtam fel a zúzát, én fordítottam ki. Később a kutya harapta át a zúzát, a görényeknek nem kell a zúza. Ők a vérből szűrnek ki mindent. Néha hallom a kaffogásukat. Emlékszem, a hátsó udvarban, a meszes verem mögött ástam, és görényfészekre akadtam. A lyuk egy tágas gödörben végződött. A görények nem voltak ott. De a lyuk tele volt békával. Alig mozogtak. Sérüléseket, kis vörös lyukakat fedeztem fel zöld foltos hátukon. A gerinc tájékán. A görények átharapták a gerincüket, hogy ne bírjanak elszökni. Így élő húst tárolhattak éléskamrájukban. A kutya elment. Ezt már mondtam. Azt is, hogy jól tette. Megérezte, pontosan megérezte, hogy már nincs mit őrizni. Mert ha nincs mit enni, őriznivaló sem lehet már. Szörnyű lehetett neki, amikor erre rádöbbent. Mert valamit nagyon pontosan megérezhetett, megérthetett. Kirohant a vályogdombon át. Pedig egykor még hogy ragaszkodott hozzám. Hogy ragaszkodott akkor is, amikor a sintérek elől elvezettem az ómamához. A ledörzsölt szőrszálak is ott vannak a gipszhalmazon. Belepte őket a por. Milyen nagy a por. Meg a bűz. Meg minden. Meg semmi.

A fal elolvadása után már többé nem evezett errefelé a májfoltos. A Lepa is eldőlt, elolvadt a híd alatt. Azon a tavaszon, mert mégiscsak, azt hiszem, tavasszal ült le a fal, tavasszal szoktak leülni a falak, leülni örökre az öregek, sok mindent elolvasztott az eső. Az udvar kövei sem voltak soha olyan tiszták. Csak az egyiken feketéllett még valami folt. Arra a téglára esett az a nagy fekete eper, amelyet széttaposott a katonazubbonyos. Megismerném a talpáról. Meg a tarkójáról. A túlvilágon is. Az ómamám sarkát is megismerem majd messziről. Ómamám sosem kerülte ki, mint én sántikálva, a fekete eperszemeket. Sorra széttaposta őket (a pálinkámat, dühöngött apám), hogy estefelé sokáig, nagyon sokáig dörzsölhesse talpát, sarkát a kisdézsában. Azok lehettek a legboldogabb órái. Már egészen besötétedett, és ő még akkor is ott görnyedezett. Csak a kő és a kemény bőr harsogása, a víz időnkénti csobbanása hallatszott… Akik e betűcskéimet olvassák (én meg én meg én meg én sem), jól hallhatják ezt a harsogást, meg a gipszfeszület horzsolódását a falon, meg a kecskés kaparását, meg mindent. Meg semmit. Igen, meg semmit.

Átmászok.

Át az almáriumra.

Át bírok-e még mászni?

Át bírok-e még mászni az almáriumra?

Az én hátamon is ott lehetnek azok a sérülések, azok a kis vörös lyukak. Az én gerincem is át van harapva már? És csak mondom:

Átmászok.

Át az almáriumra.

Meg az ómamám hátán is ott lehettek azok a sérülések, azok a kis vörös lyukak. Az ő gerince is át volt harapva? Át van harapva. A túlvilágról sem tud elmászni. Meg a kecskés, meg a Lepa, meg a májfoltos hátán is ott lehetnek azok a sérülések, azok a kis vörös lyukak. Az ő gerincük is át van harapva. A Lepa, a csúnya Lepa, szép, hosszú, hosszú gerince is át van harapva. Meg a májfoltosé is. Azért forgolódott végül már csak az agavé körül. Az agavé, ha kivirágzik, az a halál, a halálom. Az a túlvilág. Nagy tenyérnyi vörös virág.

Átmászok.

Át.

Ott a mozsár. Szerettem szidolozni. Az ölembe fogtam, és döngött a föld. Meg minden. Csak a mozsarat szerettem az ölemben fogni. Amikor anyám kimosta az alsóneműmet. Megrepedt. Megpántolta a kovács. Ott voltam, amikor hozták a srófost. Sikított. Az inasok az óriásgörényt taposták. Ott a mozsár. Meg a stoppológomba. A stoppológomba éppen olyan, mint az ómama sarka. Olyan. Mert az ómama sarkán végül már nem volt bőr, nem volt hús. Az ómama sarka végül már csak csont volt. Olyan, mint a stoppológomba. Végül már a csontot dörzsölte. Fényesítette. A kisdézsa abroncsai is leugrottak a bordákról. De ő csak tovább dörzsölte a sarkát a szétnyílt, mohás bordák felett. Az eperfa alatt. Az eprek, a nagy fekete eprek már nem csobbantak a sötétben, de ő csak tovább dörzsölte. Talán már egészen a térdkalácsáig kopott a lába. És a térdkalácsát dörzsölte. A térdkalácsa is olyan volt, mint a stoppológomba. Meg végül már a feje is. Akár a Lepa feje. A stoppológomba is ott van az almáriumban. Meg a mozsár. Meg a köldököm egy kis sárga rongyba csavarva, meg az első hajam, piros masnival átkötve a DDT-s dobozban. Az első hajam olyan volt, mint a Lepáé.

A Lepa ott van a híd alatt.

Átmászok.

Átmászok az almáriumra. És kilépek.

Hintázok.

A hintán nem szúr koponyámba a gerincem. Át van harapva. Meg a plébánosé is át van harapva. Meg a szőrös szájú gerince is át van harapva. Már nem gondolkodom ezen, ha átmászok. Nem mászok át. Át van harapva a gerincem. Min törik a fejüket a békák, ha a gerincük át van harapva? Min törik a fejüket a galambok a mozsárban? Azért kapart a kecskés, meg azért kaparok én is, mert a gerincünk át van harapva.

Kis vörös lyukak.

Nagy tenyérnyi vörös virág.

Ez a túlvilág.

Átmásztam.

A gerincem. A gerincem át van harapva. Ketté van harapva. A gerincem ketté van harapva. A gerincem ketté van harapva. Most abba kell hagynom. A gerincem ketté van harapva. A plébános sem szólt, ha abbahagytam. A plébános gerince is ketté van harapva. Az én gerincem is ketté van harapva. Most abba kell hagynom. A gerincem ketté van harapva. Ezt még aláhúzom: ők ne jöjjenek ide, e gyötrelemnek helyére… a gerincünk át van harapva…

 

Megállítjuk a fakulást

Kisöreg, miféle toll ez a kalapod mellett? Azelőtt mindig valami kékzománcos tollacskákkal voltál körültűzdelve. Most meg ez a rózsaszín! Még sosem láttam ilyen – üde? bágyadt? – rózsaszínt, pedig hát jól tudod, én nemcsak a rózsaszín rózsát, hanem a rózsaszín rózsa rózsaszín tetűit is tanulmányoztam… Mondd, nem valami angyallal találkoztál, kisöreg?!

Bús Laci bácsi búcsúvadászatáról tudtunk mi, tanyasi gyerekek is. Hogy miért nem foglalkoztunk vele többet, miért nem figyeltünk oda jobban? Azért, mert meg voltunk győződve, hogy a környék legnagyobb vadásza (aki még az újvidéki múzeumnak is preparál) búcsúvadászatán muflont vagy aranysakált fog kergetni a dalmát karsztokon, vagy Boszniába megy medvét lőni. Ha nem egyenesen Afrikába utazik, tette hozzá Medgyesi Gergő. S már látni is véltük trófeáit, a tigriseket, antilopokat, orrszarvúkat, zsiráfokat, amint, noha mestermód kilőve, mégis élve sétafikálnak előttünk szikes Járásunkon, amely kietlenségében tényleg emlékeztet egy kicsit Afrikára. Ezért kólintott fejbe bennünket aztán a hír: a búcsúvadászat megtörtént, meg, méghozzá itt, nem messze, a Törökbecse melletti Sóskopón.

A Sóskopón, néztünk össze értetlenül. Ezt-azt mi, gyerekek is tudtunk arról a kis sóstóról, készültünk is oda, mivel azt hallottuk, ott a földön, a forró sóban fészkelnek, költenek a madarak. Igen ám, de azt is hallottuk, hogy nyaranta annyira felmelegszik abban a kis tóban a víz, hogy megrothad, meg a víz, és a madárpestis borzalmas pusztítást visz véghez, elviselhetetlen látványt produkál. Sóskopón valóságos sóvihar van, mondta Gergő. Ez izgatott bennünket, mivel a mi szikünkön is fel-felkapta, meg-megforgatta staniclivá csavarva, stanicli nélkül a szik ezüstreszelékét a forgószél. De hát mi a fenét lehet látni – lőni – egy sóviharban, tette fel a kérdést Kecsenovics, aki legtöbbet élt közülünk a városban, és azon nyomban meg is felelt a kérdésre: semmit.

Tán csak nem hermelint akart lőni búcsúzásképpen, tűnődött a délibáb tocsogósát kémlelve Vendel, aki a Tolnai-tanyát őrizte telente. Azt mondják, a Sóskopón nyáron is fehér marad a hermelin, hisz neki tökmindegy, hó vagy só, fontos a szűz fehérség, a szűz fehérség a fontos, amelyben kámfort játszhat a csöpp kéjgyilkos.

Fájt, persze nagyon fájt, hogy lemaradtunk Bús Laci bácsi búcsúvadászatáról. A legjobb hajtók hírében álltunk, még a feketeautós fővárosi politikusok is szerettek velünk hajtatni. Hosszú, illatos cigarettákat kaptunk tőlük, és hát különben meg ha egy-egy szétroncsolt, a kutyák által szétszaggatott vad nem is, azért egy-egy kékzománc-csillanású toll mindig jutott a kalapunkra. Most ezt a búcsúvadászatot elszalasztottuk, vettük tudomásul nem kis szomorúsággal, de ezzel elintézettnek is tudtuk az egészet. Ám akkor ismét kósza hírek kezdtek keringeni Bús Laci bácsi búcsúvadászatáról.

Az ügyet az tette bonyolulttá azon nyomban, hogy Wilhelm állítólag ott volt a vadászaton. Wili volt ugyanis a mi legnagyobb konkurenciánk. Wili, a félnótás, akit a falu bolondjának neveztünk, noha élete legnagyobb részét ő is közöttünk töltötte, a tanyavilágban. Igaz, egy rövid ideig hordárként dolgozott Kanizsán, és állítólag – ezt Vak Vigh Tibike mesélte – kiflit és vizet is árult a moziban…

Majd hasra estem, amikor meghallottam, hogy Bús Laci bácsi búcsúvadászatán flamingót lőtt.

Flamingót, kapta fel a fejét Gergő. Nem megmondtam, hogy Afrikába fog utazni? Nem Afrikában, sajnos, nem, legyintettem: itt lőtte a flamingót, itt a Sóskopón.

Lehetetlen, flamingó errefelé sosem fordult elő, szögezte le Vendel, aki a végtelen téli estéken a Tolnai-tanyán mind áttanulmányozta a Tolnai Lexikont, meg a vastag, kék Brehm-könyveket is. Lehetetlen, ismételgette Vendel, kizárt dolog. Vöröslábú cankó, lille, réce, gulipán, barkos cinege, rétihéja igen, sőt egyszer állítólag még pelikán is megjelent a halastónál, ám flamingó nem, a flamingó kizárt dolog, ismételgette Vendel, a mindentudó. Pedig bizony itt lőtte, tettem hozzá, magam elé, egy cérnaszálra kötött és mezei pók lyukába lógatott kátránygolyóbisra meredve.

Bús Laci bácsi háza körül kezdtünk ólálkodni, leskelődni, de hiába másztunk fel még műhelye rácsos ablakára is, flamingónak nyomát sem láttuk: egy rókát preparált épp, azt, amelyik Gergőéktől hordta már évek óta a csibét, a tojást.

Azokban a napokban kaptam ezt a kalapot az adorjáni vásárban. Ahogy a fejembe nyomtam, megszédültem a gondolattól: ha egy rózsaszín tollat tűzhetnék feketeselyem szalagja mögé! Kezdjük ott, szólalt meg hátam megett egy mézeskalács szívet rágcsálva Vendel, hogy a flamingó nem is rózsaszín. Hanem?! Skarlát! Fúj, mondta Kecsenovics, aki épp akkortájt lábalt ki a vörhenyből (sarlach-skarlát).

Nemsokára Gergő a történet új változatáról értesült Vak Vigh Tibikétől, aki Bakotától, a Tükör-fürdő egykori tulajdonosától hallotta, Bakotától aki maga is vakulófélben volt, mivel mind tisztábban vélte látni az egykori fürdő helyén, a Tisza fenekén: Attila érckoporsóját. Azt hallotta, hogy Laci bácsi nem lőtte le azt az apró sórákokat szürcsölő, égőrózsaszín madarat. Célgömbjére ültette, könnyezve gyönyörködött benne, ám nem húzta meg a ravaszt. Nem húzta meg, noha jól tudta, ha ő, a környék legismertebb vadásza üres kézzel tér haza a búcsúvadászatról, társai egész életében ugratni fogják, tán még a helyi lap vadászrovatában is kiszerkesztik…

Ezt még valahogy meg is emésztettük volna ha Piusz Pisti már másnap nem hoz új híreket: Wilhelm egész nap nem mozdul ki a tyúkólból. Hát ne mozduljon, mordult fel Kecsenovics, biztosan a kendermagos tyúkokat tojózza. Igen ám, tette hozzá Piusz, de valami rózsaszín sejlik, világol az ólból. Miféle rózsaszín?! Miféle rózsaszín a kendermagosok között?! Azt beszélik, Wili elcsípte azt a flamingót ott a Sóskopón. Most már tényleg elszédültem.

Hajnalban hason csúszva közelítettünk Wiliék óljai felé, de Wili megérezte közelségünket, eleresztette a harapós kutyákat. Semmi rózsaszín, mondogattuk, s már elálltunk volna, amikor Vak Vigh Tibike ismét újabb értesüléseket szerzett.

Tragédia! Miféle tragédia? Fakulni kezdett Wili flamingója, azért rejtőzködik így vele – már majdnem olyan, mint egy liba.

Tátva maradt a szánk, a nyál lassan csorogni kezdett állunkon.

Fakul a flamingó. Fakul.

Napokig gyűléseztünk a csodakútnak nevezett csordakút moszatos, békanyálas vályújában üldögélve.

Van flamingó – nincs flamingó, ismételgettük utálkozva pillantva a vályú körüli sárban totyogó libák felé.

Nem és nem! Itt nem fakulhat ki! Itt nem fakulhat ki semmi!

Vendel, a mindentudó, egy napon lihegve újságolta, megvan a megoldás! A Tolnai-tanyán valami állatkerti értesítőben rábukkant egy a problémánkat taglaló dolgozatra.

Pirospaprikát kell etetni vele. Pirospaprikát? Igen, az állatkertekben is azzal etetik őket. Valami magyar találmány ez is, mint a C-vitamin – lehet, hogy egyszer majd ezért is megkapják a Nobel-díjat…

Elég a dumából. Senki egy szót se, vettem a kezembe az ügyet. Azonnal üzentem Wilhelmnek, hogy várjuk a vályúban. Hamarosan megérkezett. Már különben is ráfért szegényre a fürdés. Bizalmatlanul ereszkedett mellénk nagy, vörös szőrzetű testével, foltos klottgatyájában. A flamingó ügyében hivattunk, mondtam feléje nyújtva a fekete szarszappant. Miféle flamingó, játszotta meg a hülyét a falu bolondja. A flamingó ügyében, ismételtem még keményebben.

Nem engedhetjük meg, vette át a szót Kecsenovics Firó, hogy éppen itt fakuljon ki, éppen itt, nálunk veszítse el rózsaszínét ez az angyali lény. Ha megengedjük, holnap a muskátli, a hőscincér, a pipacs, a búzavirág, a kékbegy, a kamilla sárga szeme, a sárgarépa, a cékla kezd el fakulni. Nem, nem engedhetjük meg… Ha párt tudnánk szerezni neki (Palicson vagy Pesten, mindegy), tette hozzá Gergő, benépesíthetnénk velük a halastavakat és a Sárga árkot is. Ahol ennyire szeret a bíbic, a pacsirta, a szürke gém, ott tán a flamingó sem érezné magát egészen idegenül. Nem, nem engedhetjük meg, hogy elveszítse rózsaszínét. Kacsa, liba, fehér pulyka van elég. Nem, nem engedhetjük meg…

Wili összevissza dadogott fennkölt eszmefuttatásainkat, jelszavainkat hallgatva, a szarszappan-kockával dörzsölve kopasz fejét. Violaszín pasztellkrétát lopott, mondta immár ő is minket utánozva, az ilonakertvárosi iskolából, meg összeszecskázta Fanny gyöngyház-csillanású kombinéját, de a madár nem eszi se a violaszín krétát, se a gyöngyház-csillanású selymet. Nem eszi a selymet, kérdezte tágra meredt világtalan szemeivel Vak Vigh Tibike. Nem, mordult rá Wilhelm, nem eszi a selymet.

Van orvosság, mondtam. Van megoldás, erősítette meg Vendel. Ha közös lesz a flamingó, megállítjuk a fakulást. Megállítjuk a fakulást! ismételte utánam a vályúban lubickuló kórus.

Wili előbb kiugrott a vályúból, de amikor látta, hajthatatlanok vagyunk, visszamászott. Rendben van, mondta kezembe csapva: legyen közös a flamingó. Legyen közös a flamingó! ismételte a kórus.

Pirospaprikát kell törni neki.

Mindenki elemelt otthon egy-egy fűzér pirospaprikát, és úgy, nyakunkban a csillogó, piros koszorúval, akár valami ünnepi menet, vonultunk át a még harmatban rezgő Járáson Wiliék ólja felé.

A didergő selyemmadárnak ízlett a pirospaprika, amit a passzírozott békához, halhoz, a Sóskopóról hozott apró rákhoz, sólégylárvához, halikrához kevertünk.

És egy napon észrevétlenül tényleg ismét rózsállani, parazsallani kezdett selyme. Egész selyemlénye.

Nahát komám, akkor téptem én ki ezt a pihetollat és tűztem ide, a kalapom mellé.

 

Vak Vigh Tibike násztánca a flamingóval

Ültünk a csordakút felső, még ép rekeszében. Eredetileg ugyanis a csordakút három vályúból állt. A Járáson – Pipacsfalva és Kishomok alatt – volt még két vályús kút, de ez, a miénk, ott közvetlenül a városba vezető csordaút kezdeténél, volt a legnagyobb, csak ez volt háromlépcsős. Ahogy apadtak a csordák, ahogy fogyott a ló a környező tanyákról, úgy repedezett, szakadt le a fölösleg. Mintha valami szörny arányosan morzsolta, harapdosta volna a vályúk betonját. Végül már itt is csak egy rész üzemelt. Arra, hogy a Felsőjárásszél parasztjai, juhászai összefogjanak, és megjavíttassák, nem lehetett számítani, ugyanis az égvilágon semmiben sem tudtak megegyezni – minden kis tanya szigorúan zárt, külön világ, vár, erődítmény volt, égig érő asztagokkal körülépítve, képtelen bárminemű kapcsolatra.

Alkonyodott már, a csorda elvonult, jóllehet a csordások sem kergettek volna ki bennünket, egy-egy cigarettával könnyen le lehetett kenyerezni őket.

Ahogy hét után hirtelen hűsebb lett a levegő, rendszeresen behúzódtunk a langyos, kénes vízbe. Valójában nem lett hidegebb, az éjszakák gyakran még melegebbek, fullasztóbbak voltak, csak a mi inaink kezdtek rezegni az egész napos loholás után, mivel mi két-három váltásban is dolgoztunk: a ház körüli munka mellett még játszanunk is kellett, segíteni, olykor hajtani, rókát ásni a vadászoknak, vizet hordani a gyakorlatozó katonáknak, sündörögni a majálisozók, kirándulók körül, segíteni a kamillát fésülő kislányoknak, a lepkét, ritka növényeket hajszoló, böngésző nyugdíjas tanároknak. Ha nincs a vályú, a csodakút, a földre rogyunk, és varangyokként csúszunk-mászunk a sziksóban. A csordakút nekünk valóban Csodakút volt. Inkább, mint a nyomorék öregeknek, akik gyakran szintén ott gubbasztottak velünk a kénes víz selymében. Nehéz elképzelni kellemesebb érzést, mint belemerülni abba a vízbe, és hátunkat nekitámasztani a békanyál bársonyával bevont betonfalnak. Ha szerencsém volt, akárha valami kissámlit, megkaparintottam a lefolyó rongyokba bugyolált, kiálló tégladugóját. Azon az estén sikerült. Jóllehet különben nem volt épp idillikus este.

A Lábatlan Baráthra ugyanis rájött a félóra – ami már egész nap tartott. Ilyenkor valahogy felkapaszkodott (legtöbbször feltetette magát valami idegennel), meggyújtotta a csobogó vizet, és óbégatás közben egy pajszerral püfölte rendületlenül a csövet. Nem tudom, említettem-e már, hogy a csordakutat, Csodakutunkat Baráth kútjának is nevezték. Ezért a Lábatlan Baráth magáénak tekintette. Akárha az őseit akarta volna agyonverni ilyenkor, tán azért, hogy csak ezt a kutat hagyták rá. De valójában fogalmunk sem volt, miért is püföli tulajdonképpen ilyen őrülten a csövet – az égő vizet. Félnótás volt ő is, mint Wilhelm, ahogy Szokol bácsi szokta volt mondani, csiszolási hibája volt neki is, nem lehetett érteni, fogatlan habzó szájával mit énekel. Kecsenovics ilyenkor mindig azt mondta, nem énekel, hanem eszi – zabálja a nóta másik felit… Attól rettegtünk ilyenkor, habzó szája – netán megmaradt félnótája is lángra kap, mint a sárgán zubogó, kénes víz. De ez csak az első félórában zavart bennünket, csak az első félórában figyeltünk rá, aztán megszoktuk. Halkan beszélgetve ültünk az égő vízben. Elhúzódtunk tőle, el a többi nyomoréktól is.

Ezért mondtam, hogy különben nem volt idillikus este. Meg azért, mert Wilhelmmel is baj volt. Nagy baj. A félnótások ideje, legyintett Bakota bácsi, amikor tanácsért fordultunk hozzá. Néhány napja Wilhelmet beszállították a törökkanizsai elmegyógyintézetbe, annak is az elfekvő részlegébe. Bütyök meg Deszka, amikor a sógorral lánglisztért voltak a malomban, meglátogatták Wilhelmet, bemásztak hozzá a rácsos ablakon (ezért jó ilyen cingárnak lenni, ki-be mászkálhat az ember a rácsokon).

Törökkanizsát mi, kanizsaiak nem szerettük, odaát volt – Bánátban –, mégis felettébb izgatta a fantáziánkat: a gőzmalom, a gubógyár (olyan selymet készítettek ott, amelyből ejtőernyőt csináltak!), a bolondokháza, a kastély, ahol egy valódi elefántláb szolgált esernyőtartóként. Borzalmas érzés lehet, mondogatta Kecsenovics Firó, aki nagyon nem szerette a grófokat (apja, a foltozósuszter ugyanis állítólag tagja volt a kommunista pártnak), borzalmas érzés, ahogy lefűrészelik szegény elefánt lábát. Nagy keresztfűrészt nyomnak a szerencsétlen szerecsen rabszolgák kezébe, és lefűrészeltetik velük az elefánt, a szegény üvöltő elefánt lábát – esernyőtartónak!

A vaságyra van kötözve, mesélte Bütyök. Fogalmunk sem volt, mi történhetett Wilhelmmel. Vele, azt hittük, nem történhet semmi rossz. Minden rossz megtörtént már vele ugyanis. Minden rossz. Az idős emberek is azt mondták, Wili mindig ilyen volt: nyáladzó, ötvenéves hülyegyerek. De aztán váratlanul felgyorsultak vele is a dolgok. Biztosan beleavatkozott valamibe, mondta Henesz Lukács, aki képes volt napokig mozdulatlanul támaszkodni juhászbotjára. Egyik napról a másikra megőszült a lángvörös sörte a fején. Mások szerint Hullala Julcsa van a dologban. Igaz, mi is láttuk, napokig szedte a nádasban a piócát Hullala Julcsának. Úgyhogy már a Julcsa látta el a környék piacait is piócával. Nemcsak Kanizsán, meg Martonoson, meg Zentán, hanem egyesek szerint még Becsén és Szabadkán is. Wilhelm napokig állt a nádasban – engedte, hogy rátapadjanak, másszanak fel rajta a piócák. A Hullala aztán csak, ahogy Szokol mondta, dunsztolta őket. Ha késett, ha napokig nem jött a Hullala, akkor egészen belepték Wilhelmet a piócák. Belegabalyodott, teljesen belegabalyodott a Hullala Julcsába. És akkor Hullala elkergette, mert volt egy komoly udvarlója. Egy tiszai hajós, aki sódert hozott, meg rönköt, és cserepet, meg téglát vitt. Ahogy Hullala elzavarta, dühében, állati vágyakozásában megette, felzabálta Julcsa legszebb rózsaszín selyemkombinéját, amelyet az a hajós hozott neki valahonnan Kínából, azt, amelyben Julcsa egyszer közénk is beült a vályúba – és rátapadt a testére, és úgy tűnt, anyaszült meztelen, csak valami isteni rózsaszín satírozást kapott a hóka bőre…

Szóval, mondta Bütyök, le van kötözve a vaságyra. Megörült nekünk. Vittünk neki egy marék friss, még forró lánglisztet. Szereti Wilhelm a lánglisztet – a nullást –, mint Kucura bácsi paripái. A kisbíbiceket emlegette. Valahogy éppen azokban a napokban költöttek, tömérdek kisbíbic futkosott összevissza a sziken, míg az öregek, afféle forgalmistákként, felülről irányították őket vijjogásukkal. Tényleg be kellett volna vinni neki egy kisbíbicet. Kérdeztük, mit vigyünk be neki legközelebb. Azt mondta, egy szál mentafüvet. Egy szál mentafüvet a szikről.

Gedeon bácsi ült velünk az este a lángoló vízben. Gedeon bácsi testében egy golyó vándorolt. Olykor, ha nagyon jó kedve volt, megengedte, hogy kitapogassuk azt az ólommeggymagot. Hol a hóna alatt, hol meg a lába között épp. Szutyok bácsinak becéztük a háta megett, mert olyan szutykos volt mindig, hogy azon már a lángoló víz sem segíthetett. Mindig az orosz fogságról mesélt nekünk. Ott, Oroszországban ment be a bőre alá ez a meggymag is. Érdekes, Gedeon bácsi Oroszországban volt fogoly, a Dudás juhász Dániában, a Bicskei Gazsi bácsi meg Franciaországban. Szerettem, amikor mind a három ott ült velünk a vályúban – és egyszerre mesélt. Ahogy Gedeon bácsi meghallotta, hogy Törökkanizsáról, a selyemgyárról sugdosunk, arról kezdett mesélni, hogy negyvennégyben, ahogy hazagyalogolt Oroszországból, épp ott a vályúnál lőttek le egy orosz gépet a németek. És őt hívták tolmácsnak. Egy pilóta bennégett derékig. Kettő meg kiugrott. Az egyik ide esett a vályúba. Sikerült megszereznie az ejtőernyőjét. Tiszta kínai selyemből volt! Mint a Hullala Julcsa kombinéja, kiáltott fel Elemér. Wilhelm most, morgott Piusz, egész ejtőernyőket zabálhat ott, a törökkanizsai gubógyárban. Csak hát az ejtőernyők nem rózsaszínűek, emelte ki mutatóujját az égő víz alól Kecsenovics Firó. Miért ne lehetne rózsaszín ejtőernyő is, tűnődött el Elemér.

Elemér és Piusz sóhajtózása egyszerre csak egyértelművé tette miért is didergünk mi jobban azon az estén, mint különben. Miért didergünk még az égő vízben is.

Ugye, fordult a bambát játszva Kecsenovics Deszka felé, Wilhelm tett valami említést az ólról. Milyen ólról, vakkant fel Bütyök, aki egy tégladarabbal a sarkát dörzsölte rendületlenül, mert néhány nap múlva be kellett mennie Kanizsára gyónni, áldozni, és mint megjegyezte, nem szeret ott térdepelni a kislányok előtt repedezett sarokkal. A tyúkólról, te hülye. Nem, az ólról nem tett említést. Nem-e? Nem, mondta egészen halkra fogva, és ezzel jelezve is, hogy a dolgot, mármint a gyanúsítgatást egyszer és mindenkorra befejezheti. Senki sem mondta ki – ugyanis Gedeon bácsi nem volt beleavatva a dologba –, de arról volt szó, onnan származott a már napok óta fokozódó feszültség, hogy meg voltunk győződve, Wilhelm mondott valamit Bütyökéknek. Mármint valamit a tyúkólról. Illetve: a flamingóról.

Noha Wilhelmet már majd egy hete, hogy beszállították az elmegyógyintézetbe, semmit sem tudtunk a flamingó sorsáról. Ez volt a mi nagy problémánk. Senki sem tudott ugyanis a tyúkól közelébe férkőzni, mivel Wilhelm az ólhoz kötötte a kutyákat, és szögesdrótot is tekert a tökindákra. Piusz még azt a lehetőséget is felvetette, hogy Wilhelm aknákat is lopott a gyakorlatozó katonáktól, és aknamezővel vette körül a flamingót.

Elhallgattunk. A Lábatlan Baráth félnótája is elhallgatott egy pillanatra. Csak az égő víz csobogott, meg a Sárga árok túlsó partján szólalt meg olykor Hanesz Matyi órjás kosának kolompja. S akkor – fogalmam sincs persze, hogy miért éppen akkor –, ahogy rápillantottam a Lábatlan Baráthra, hirtelen megvilágosodott előttem minden. Először is, a Lábatlan Baráth szakasztott úgy nézett ki, mint Wilhelm, csak nem volt lába – a palicsi táncversenyről hazajövet elaludt egy szárkúpban, és ráfagyott a csizma a lábára… Másodszor, a Lábatlan Baráth sosem mozdult sehová a Vak Vigh Tibike nélkül… Ahogy rápillantottam, hirtelen felkiáltottam. Hol van Vak Vigh Tibike? Akárha hirtelen belefagytunk volna az égő vízbe. Hol van Vak Vigh Tibike?! Mindenki egyre gondolt: ha nincs a Lábatlannal, ha nincs velünk a vályúban, nem mosogatja a szarszappannal hosszú szőke haját – csakis a flamingóval lehet!

Képtelenek voltunk mozdulni, kimászni a vályúból. A felismerés befagyasztott, az égő víz pedig elálmosított bennünket. De intettünk Kecsenovics Firónak, hogy akcióba léphet. Firó szatyrában már ott voltak ugyanis a gombostűvel töltött ínyenc falatok, amelyeket ő Wilhelm kutyáinak szánt, de mi, amikor a flamingó fakulni kezdett, és úgy nézett ki, hogy meg tudunk egyezni Wilhelmmel (valójában meg is egyeztünk: hogyha megállítjuk a fakulást, akkor közös lesz a flamingó), nem engedtük, hogy megetesse velük. Vedd ki farzsebemből a mágnespatkót, mondta Piusz Firónak – told magad előtt, ha ugrálni kezd: aknamező… Egy-egy suttogás, egy-egy félszó hangzott csak el, de lényegében már így is precízen körvonalazódott a haditerv. Firó még most este megeteti Wilhelm vicsorgó ordasait. És mi reggel behatolunk az ólba. Szépen magunkhoz vesszük az elárvult flamingót, amelyre különben is törvényes jogunk volt. Mivel mi állítottuk meg – vöröspaprikával – a fakulását, mi akadályoztuk meg, hogy közönséges libává legyen…

Az égő vályúban ringatózva aludtunk.

Firó eltűnt, majd – igaz, jócskán csapzottan – visszamászott közénk, kezének egyetlen mozdulatával jelezve, hogy Wilhelm kutyáinak kampec.

Másnap megvártuk, míg a csorda kihajt. Amíg jól felhág a nap. És csak akkor szálltunk ki a vályúból, már teljesen szétázva, enyvesen rezgő csontokkal.

A Lábatlan Baráthot engedtük előre. Ő mindenkinél jobban érezte a földet, olyan volt, úgy araszolt, mint egy élő aknatapogató. A kihűlt kutyákat behúztuk a mislingbe. Onnantól már mi is hason csúszva közelítettük meg az ól kerítését. A csalánoson keresztül.

Így, hogy Wilhelm ágyhoz kötözve feküdt a gubógyár és a lefűrészelt élő elefántláb mellett a bolondokházában, még jobban meg voltunk illetődve. Úgy sejtettük, a flamingónak is van valami köze Wilhelm sorsához. Kezdetben, amikor a Sóskopón elcsípte a rózsaszín selyemmadarat, még voltak némi értesüléseink. Azt is tudtuk, Wilhelmnek valami komoly szándéka van a flamingóval. Bakotán keresztül azt is megtudtuk: idomítani akarja! De azt már Vendel sem tudta elképzelni, hogy mire is lehet megtanítani egy ilyen törékeny selyemlényt. És hát Vak Vigh Tibike is elmaradozott, pedig közülünk ő érezte legjobban a hasonló finom semmiségeket. Kezdetben nem gondoltuk, hogy eltűnése kapcsolatban lehet a flamingóval. Azt hittük, beköltözött nagyanyjához Kanizsára. Vak Vigh Tibike ugyanis nagyon szeretett moziba járni a Bakota bácsival, aki szintén vak – pontosabban, vakulófélben – volt. Meg voltunk győződve, valami izgalmas filmeket játszanak Kanizsán, és Vak Vigh Tibike ott ül az első sorban, hogy a vászonról egyenesen az arcába csorogjon az ártatlan áldozatok még forró vére. Kecsenovics Firó szerint azért sajátíthatták ki a vakok a kanizsai mozit (KULTÚRA), mert a mozigépésznek, a szépséges Hajnal néni férjének fél szeme is: üveg. Elemér azon a véleményen volt, hogy így is van rendjén, járjanak a vakok a moziba, nekünk éppen van mit nézni, itt az egész világ… Alig vártuk, hogy Vak Vigh Tibike ismét kijöjjön a Járásra, beüljön közénk a vályúba, és mesélni kezdje a filmeket szépen sorban, részletesen, olyan részletesen, ahogy csak ő tudott mesélni…

Rátapadtam a kerítésrésre.

Vak Vigh Tibike tényleg ott állt az ól közepén a porban. Látszott, már napok óta ott áll. Szemben a flamingóval.

Senki sem mozdult. Senki sem lélegzett. Csend volt. Csak egy darázs csíkos motorja zúgott benn az üres ólban, dolgozott a keserű mézzel. Sokszor láttuk már Vak Vigh Tibikét nézni a semmibe. Nézni a semmit. De ez valami más volt.

Most is a félujjas fekete zsakett volt meztelen, vézna testén (Firó szerint a zsakett a mozigépészé volt, Hajnalka nénitől kapta), ám most mintha izzott volna a bőre, mintha a madár rózsaszíne áttükröződött volna rá is. Mintha belázasodott volna tőle. Mintha valami rózsaszín fertőzést kapott volna. Derékig érő, szőke hajának szálai is mintha valami halványrózsaszín folyadékkal telítődtek volna. A Lábatlan Baráth mutatta meg nekünk, hogy a rózsaszín rózsa tetűjének a vére is rózsaszín… Hirtelen arra gondoltam, minden bizonnyal azért is, mert csalánban feküdtem, ha még sokáig fog így ülni, szemben a flamingóval, finom rózsaszín pihetollak ütköznek ki a gyenge bőrén. Ám a látvány dermesztő különösségét valami más okozta. Már fél óra is elmúlt, amikor megértettem, hogy mi. A dermesztően különös, a lenyűgöző és egyben elviselhetetlen az volt, hogy a flamingó is vaknak látszott. Illetve, hogy Vak Vigh Tibikének pontosan olyan szemei voltak, mint a flamingónak.

Elakadok, nem tudom tovább mesélni a történetet. Nem tudom, mi történt. Semmi sem történt. A flamingó nem mozdult. Elrévedve nézett Vak Vigh Tibike felé. Elrévedve bámulta Vak Vigh Tibikét. Vak Vigh Tibike meg, csak most láttuk, hogy mindig is így csinálta, flamingóként révedt a rózsaszín selyemlény felé. Az történt, hogy nem bírtuk elviselni ezt az iszonyú látványt, ahogy a vakok nézik – látják – egymást, és egyenkint visszasomfordáltunk a csordakútba. Hogy végiggondoljuk, mi is történt, mit is láttunk. A szemünket mostuk, mintha megvakultunk volna. A szememre ment a skarlát – kiáltott fel Elemér.

A kénes víz már nem lobogott. Az asszonyok lefojtották, énekelve mostak.

Vendel szólalt meg először. Láttátok? Mit? Azt, hogy mind a kettőjüknek opálból van a szeme. Opálból? Mi az, hogy opál? Tejes kő, mondta Vendel. Előbb, ahogy Vendel kimondta a szót:

opál

nagyképűnek tűnt, felettébb nagyképűnek, mint annyiszor Vendel kijelentései, de aztán rádöbbentem, hogy most az egyszer Vendel, a mindentudó, Vendel, a hatokos, aki telente a Tolnai-tanyán megtanulta fejből a Tolnai Lexikont, most az egyszer: abszolút pontos. Nem tudtam, hogy mi is az opál, de sokszor néztem, vizsgáltam Vak Vigh Tibike világtalan szemgolyóit, és nekem is úgy tetszett, mintha savóval lennének tele…

Honnan tudod, hogy mi az opál, kérdezte dühösen Kecsenovics. Hát a Dubicsán Karcsitól, mondta Vendel. Dubicsán Karcsi dolgozott opálbányában. Opálbányában? Hol? Hát Ausztráliában. Főleg macedónok dolgoznak ott az opálbányában. És befogadták Dubicsánt. Mélyen a homokos földben furkálnak, néha évekig nem jönnek elő, úgy élnek, mint a vakondok, lesik, hogy megcsillanjon a vörös homokban az opálér, az opálkristály… És te láttál opált? Igen. A Zanay tanítónéni cipőjén. Mit keres a Zanay tanítónéni cipőjén az opálér? Nem opálér, te hülye: gomb! Opálgomb! Opálgomb? Honnan tudod, hogy opál? A Dubicsán Karcsi megnézte, és azt mondta, igazi fehér opál. A Kistemplomban melléje térdeltünk Karcsival, és egészen közelről megvizsgáltuk úrfelmutatáskor. Pontosan olyan opálgomb a flamingó szeme. Meg a Vak Vigh Tibikéé is. Pontosan olyan tejes opálgomb. Az első pillanatban ott, az ólnál még arra is gondoltam, el kellene szaladni, ellenőrizni, nem Zanay tanítónéni opálgombjait lopták-e el és szerelték be szemgödrükbe…

És azokkal a tejes opálgombokkal nézik egymást. Nézik. De miért? Miért nézi így azt a madarat Vak Vigh Tibike? Mert nincs szebb, mint egy flamingó. De miért nézi a flamingó a Vak Vigh Tibikét? Mert a Vak Vigh Tibike is olyan rózsaszínűen izzik, nem láttad? Lehet, flamingónak nézte a Vak Vigh Tibikét a flamingó. Istenem, flamingónak vélte, sóhajtott fel Elemér, akinek kiskorában tönkretette a trachoma a szemét, de csak tönkretette, már voltak vele a szemüvegesnél is, mondom, csak tönkretette, de nem vakította meg. Nem kellett volna így elmenekülnünk. Nem, mondta Piusz, aki viszont mindig büszke volt sólyomszemére, nem, de nekem már majd kiégette az a rózsaszín a szememet – pontosan úgy, mint amikor sokáig bámulom a hegesztőpisztoly violanyelvét. Istenem, milyen szépek voltak. Lehet, hogy táncolni fognak, érzékenyült el Vendel is.

Nincs szebb, a vadőr is mesélte, hogy nincs szebb, mint a flamingók násztánca. Honnan a fenéből tudja ezt a vadőr, amikor sosem is mozdult ki Adorjánról? Hát jó barátja a halastó igazgatója, aki az ENSZ-csapatokkal járt Afrikában… Azt mondja, olyan, mint amikor a forgószél elszaladt Hullala Julcsa rózsaszín, kínai selyemkombinéjával, és Baráth – akinek akkor még nem fűrészelték le a lábait combtőben – árkon-bokron keresztül szaladt utána, és Hullala Julcsa is szaladt, és beleszaladtak az élőhomokba, és az üres kombiné megállt felettük és tekergett összevissza, majd rájuk hullott… Én is láttam egyszer, mondta Elemér szemét dörzsölve, amikor a forgószél kikapta a boltból jövő Búsné kezéből a két kiló rózsaszín falfestéket, és beleszitálta a délibábba…

 

Július

T. Orbán a gyalult konyhaasztalnál ült. Szemben édesanyjával, aki már az ebédet készült feltenni. Reggel érkezett szülővárosába. Valami értekezletre. Éppen csak hazaugrott üdvözölni szüleit. Apja a puskákat tisztította. Hanem az őzfejeket, a politikusok kisebb-nagyobb trófeáit főzte az udvaron, akkor a puskákat tisztította a vadászszobává alakított alsókonyhában. Puha kis rongyokat kötözött egy erős zsinórra, és azt huzigálta végtelen az egyik csőben, majd szintén végtelen a másikban. Mint hasonló esetekben legtöbbször, a fácántelepről váltottak szót. Volt-e vész, tyúkkolera, píp, próbálkozik-e a hermelin, a görény. Orbán szerette, ha apja a hermelin ravaszságairól, vérengzéseiről mesél. Hogyan fészkel be a fácánok közé, hogyan pattan az őz nyakára, fürdik szűz prémjében a forró vér gejzírjében. És főleg arról, hogyha a hó fehér lapján egy fekete pont kezd mozogni, nyugodtan rá lehet lőni, mert az nem más, mint a fehér hermelin farka végén levő fekete pont. Amióta nyugdíjba ment, a vadászegyesület fácántelepét vezette, minden energiáját abba ölte. Orbán visszament a konyhába. Leült édesanyjával szemben. Ne tűnjön úgy, szó nélkül távozik. Édesanyjával nem volt hasonló biztos témájuk. Ha leült mellé, mindig a kuka Hermina néni, meg a fia, a kuka Béla jutott eszébe – ahogy egymással szemben ülnek a mentaátvevő pincében. Egy légy bonyolult hangszerként pengette az ablakra szerelt dróthálót. Húrok helyett tán ilyen rézhálót kellene a hangszerekre feszíteni, áttörtebb, aprólékosabb műveket komponálni, tűnődött Orbán. Édesanyja vöröshagymát aprított épp. A beidegződött, motorikus mozdulatok zaja összhangban volt a légylábak és légyszárnyak játszotta muzsikával. Orbán próbálta elképzelni, hogyan is láthatja ezeregy fazettás szemével a légy a rézdrót képezte ezeregy kis négyzetet – és könnyezni kezdett a szeme. Először azt hitte, a légy reménytelen erőlködése miatt, mert hogy a muzsika a menekülés reménytelenségéről szólt, azt valahogy természetesnek vette, aztán megértette, a hagyma marja a szemét. Ez még az a kisdeszka, kérdezte édesanyja felé fordulva. Az. A vásárban vettük Margarétával negyvenhét húsvétján, ezt a vágódeszkát meg a kis rézszitát, amit aztán annyiszor megbámultam a spájz hűs csöndjében: háncsdobja, éles, zöld selyemhálója koronaként csillogott a nyitott liszteszsákon. Én, mint elsőosztályos, tán azért is emlékszem ennyire arra a vásárra: halas bicskát kaptam. És felülhettem a bolondkocsira! Nem tudom, honnan volt épp pénzünk, hisz édesapa akkor már börtönben volt. Felültem egy isteni gipszparipára, de elszédültem. Margaréta megzavarodott forgalmistaként hol a deszkával, hol meg a szitával hadonászott, hol le akarta állítani a bolondkocsit, hol meg fel akarta gyorsíttatni, attól függően, mit olvasott le az arcomról. Elvékonyodik lassan, mondta Orbán. Igen, teljesen elvékonyodott, vette tán először szemügyre a kisdeszkát édesanyja, te már nem is könnyezel, csodálkozott Orbán. Megszoktam. Naponta csinálom, tudod apád milyen leveses. Nyisd ki az ajtót, csinálj kereszthuzatot, ha nagyon csíp. Nem, nem baj… rég sírtam már… Orbán hirtelen megpróbált egy csöpp iróniát vinni a dologba, de se hangsúlyával, se arcjátékával nem sikerült érzékeltetnie szándékát, a mondat valósként hangzott el, és anyja, mivel különben sem nézett fel, a körmei előtt villogó késpengére koncentrált egész lényével, úgy is értette – igaz, ő akkor is úgy érti, ha sikerült volna egy kicsit ironikusra, humorosra fogni, igen: ő mindenféleképpen jól értette volna. Orbánnak, aki hajnalban kelt és mély álomba zuhant az autóbusz mocskos kalodájában, jólesett lemosni arcát könnyeivel – noha ez csak afféle alibi volt: Orbán teljesen váratlanul tényleg sírni kezdett. Hogy vagytok? Sokat idegeskedsz? Ha nem előzi meg az édesanyja, Orbán ugyenezt kérdezi. Krebszné mondta a piacon, az urától hallotta, az gyakran utazik Újvidékre, ha így folytatod, még le is zárhatnak. Orbán erőltetve felnevetett. Krebszné! Még mindig olyan szép krepdesin ruhákban jár? De hát édesapa is volt börtönben. Mi megszoktuk a látogatásokat, a csomagküldéseket, az állami ünnepek előtt az amnesztiavárásokat. Kisfiam, ne beszélj így. Nem emlékszel, mennyit szenvedtünk azokon a teleken? Én inkább csak azokra a nyarakra emlékszem. Most is azért jöttem, hogy az értekezlet után leugorjak megfürödni a Tiszában. Elaludtam a buszban, belebuktam az újságba, mint valami Veronika-kendőbe – most az arcomról is szépen olvasni lehet a drágulásokról, a sztrájkokról, az ellenzék körmönfont tevékenységéről; valaki hányt mögöttem, úgy érzem, az én nyakamba is jutott. Mondanám, fürödj meg, de épp valami baj van a csappal, apád elzárta a vizet az udvari sachtban. Nem, nem, majd a Tiszában. A légy, zöld légy volt, mintha értesült volna Orbán tűnődéséről, bonyolult pengetését valóban teljesen összehangolta a kés villogó kopogásával, morzejeleivel. Orbán érezte, zoknija nem képes már felitatni a lábszárán lecsorgó verejtéket. Kisfiam, ne haragudj, elfelejtettelek felköszönteni. Pedig látod, ott a kredencen a dopisznica, direkt azért vettem. Még valamelyik nap is járt az eszemben, gondoltam, késve is megírom, feladom. De már teljesen elszoktam az írástól, nézd, hogy megpüffedtek a kezeim: szétesnek a betűim, képtelenek egymásba kapaszkodni, pedig tudod, valamikor szép kézírásom volt – az apácáknál a szépírás volt a főtantárgy, a hittan és a szépírás, még mindig őrzöm a szépírási versenyirkámat. Nem ültem neki, nem írtam meg másodszorra se, aztán meg bevágódtak az olasz vadászok, egy héttel előbb, mint vártuk, nem győztem sütni a kakasokat, főzni a tésztát. Apád éjjel-nappal velük volt, Landrowerükkel belefordult a Sárga-árokba, nem is belefordult, lecsúszott, áthajtott rajta, nem látszott ki a békanyálból, ahogy felbukkant a túlsó parton. Szerencsére csak a szélvédő üveg tört be – repülőn hozatott újat Pisából az a bányatulajdonos, te is találkoztál vele, az a kövér márványbánya-tulajdonos. Csak most, ahogy beléptél a konyhaajtón, pillantottam ismét az üres dopisznicára. Hanyadika is van már? Tizenharmadika. Tizenharmadika már? A mai napon – negyvenben – épp egyhetes voltál. Tizenharmadikán vitt ki bennünket Oromra egyik ismerősünk, a Körmöczi. Apád, ahogy megpillantott bennünket, még mondta is, várhattatok volna bár egy napot, nem lett volna muszáj épp tizenharmadikán kijönnötök. Milyen napra esett? Mi, tizenharmadika? Nem, ötödike. Péntekre, kisfiam. Péntekre? Pénteken este születtél. A Tukacs Vera néni házában. Ott, az Öklöző Jézuskánál. Két gipsz lófej volt a szárazkapu-bejárat felett. Emlékszem azokra a lófejekre. Azokat mindig megnéztem. És ahogy felpillantottam, mindig megszédültem egy kicsit; akárha kapcsolatban lettek volna a bolondkocsi gipszparipáival, mindig eszembe jutott: itt születtem, de sosem mertem lelassítani a lépteimet, egyszer sem mertem belesni. Különös, hisz sokszor laktunk arrafelé. És hát különben is itt, Kanizsán szinte minden egyes házban megfordultam gyerekkoromban. Csak abban az egyben nem. Olykor felmerészkedtem az Öklöző Jézuska bronzvállára, vagy belefeküdtem az artézi kút békanyálas vályújába – onnan fixíroztam azokat a gipszlovakat, világítottak, mintha nem is gipszből, hanem márványból lettek volna. Meddig laktunk ott, abban a házban? Semeddig? Hogyhogy? Anyám lakott ott Margarétával. Nem értem, nagyanyáéknak volt házuk. Volt, de amikor anyám elvált, kiadta bérbe a házat, Tukacs Vera néni meg ingyen beengedte őket Margarétával. Furcsa helyzet volt. És ráadásul akkor még én is bejöttem hozzájuk Oromról szülni. Mégis itt volt bába, orvos. Július elsején jöttem be a piacosokkal. Volt néhány család, akiknél már learattak, azok már pénteken bejöttek a szombati piacra, a vasárnapi szentmisére. Legtöbb gazdának akkortájt benn is volt háza, éppen ott, azon az utcán, amelyik nálunk, az Öklöző Jézuskánál vált két ágra. Apád felpakolt bennünket bátyáddal a saroglyába. Még jó, hogy a kocsis hátradobott egy lópokrócot. Bátyád hatalmas krumplicukorszilánkot majszolt, karistolt egérfogaival. Épp előző nap kaptunk árut Hermann bácsitól: krumplicukrot, kőkemény mézeskalácsot, amiből néhányat a szatyromba szórtam a Margarétának. Mire hazaértünk, alig fogyott a krumplicukorból, de viszont teljesen elpiszkolódott, fekete lett, medvecukorrá vált, jóllehet egy darabig sziken jöttünk, a lovak bokáig sziksóban poroszkáltak. Az volt az érzésem, valaki elszórta, kiöntözte a malomból jövet a Járáson a lánglisztet, sőt a malmok is mind oda öntözik, oda szitálják titokban. Végtelen lángliszt és itt-ott egy-egy beinduló, ám azon nyomban véget is érő csipkebokorallé, amit a vadászok próbáltak volt ültetni a fácánoknak, csipkebokorallét a holdra, de most annak a néhány csipkebokornak is csak az volt a rendeltetése, hogy vörös virágával fokozza a forróságot. Már hetek óta nem mozdult a levegő. A búzatáblákról nagy hőhullámok verődtek az égre, az ég is izzani kezdett, izzani, mint a pékkemence boltja. Több helyen már felgyújtották a szérűt, máshol meg a még talpon álló búza kapott lángra, szikrázva szállt a pörnye. Annyi forróságot gyűjtött magába a búza, hogy már lassan megszűnt a határ közte és a nap között, sőt olykor úgy tűnt, a nap fénye hűsebb, kevésbé pörkölő, fojtó, mint az a búzából sugárzó. A tűzoltók állandó ügyeletet tartottak a nagytemplom tornyában. Hetekig csak az égő búzával bajlódtak, ahogy ők mondták, égő búzát arattak. Az egyik kis tűzoltó, aki már június közepe óta ügyeleteskedett, üvöltve kiugrott a toronyablakon. Úgy éreztem ott, a saroglyában, lángol a hajam, ég a ruhám, sikítottam, üvöltöttem én is, mint az a kis tűzoltó, de senki sem hallott, akkora zajjal voltak a lovak, úgy csörömpölt a szekér vasa. A cséplőgépek körül nyüzsgő emberek, a hadonászó etetőlányok úgy festettek, mintha égő aranyban lubickolnának, fuldokolnának. A föld lett pokollá, pontosan olyanná, mint a nagytemplom festményein, a pokol meg elérhetetlen, hűs, föld alatti odúnak tűnt. Míg Orbán édesanyja szavait hallgatta, hallgatta olykor a maga módján hozzáhallva, értelmezve, kiegészítve, könnyben égő szemei előtt kedves festőjének képei jelentek meg, azok a legmagasabb fokú hőséget akkumulált arany-, bronz- és vörösréz táblák, amelyeken az aratók úgy ölelik a búzakévéket, akár valami lángkígyókat, a földből fellövellő lángkígyókat, de könnyben égő szemei előtt olykor felrémlett magának a festőnek a meggyötört, szenvedő arca is – amint az örjöngő cellájának vasrácsán keresztül nézi a kánikulában lobogó aratókat. Édesanyja mind kisebb kockákra aprította a körmei között levő hagymafejet, ha már nem apríthatta tovább, gyorsan, nehogy Orbán észrevegye, hogy már csak magáért az aprításért aprítja, új fejet kapott ki a combjai között levő vesszőszakajtóból, egyetlen mozdulattal ledobta könnyű, rózsaszín héját, ami tyúktollként lebegett körülötte, és máris bekapta a körmök satujába, máris lecsapott rá késével. Ahogy beértünk, anyám beleültetett a nagy lavórba, és lemosott. Megmosta a hajamat, alaposan megmosott alulról is. Margaréta, akinek közben odacsúsztattam Hermann bácsi kőkemény mézeskalácsát, két kanna hideg vizet is rám locsolt. Bebújtam az ágyba. Úgy éreztem, minden porcikámat szétrázta a szekér. Titokban abban reménykedtem, hogy a borzalmas rázástól, zötykölődéstől előbb beindul a szülés. Előbb túl leszek rajta. Az ágy is forró volt, pillanatok alatt felitta, elpárologtatta azt a kis vizet, amit törölközés közben testemen hagytam. Mindent lehánytam, lehasogattam magamról. Bátyád megállás nélkül bőgött a konyhában, könnyeivel ismét tisztára mosva a krumplicukorszilánkot. Amikor az az olasz vadász, akinek a Landrowerével apád áthajtott a Sárga-árkon, letett ide az asztalra egy darab carrarai márványt, felkiáltottam: krumplicukor! De régen láttam már krumplicukrot! Még szerencse, hogy nem haraptam bele. Sajnos, senki sem tudta neki lefordítani, mi is az, hogy krumplicukor. Azt mondta, ha legközelebb jön, hoz egy nagyobb darabot, és a vadásztanya elé kifaragtatja belőle a vadőrt meg a kutyáját. Ilyen vizesen, gondolta Orbán, aki egy alkalommal tényleg megismerkedett az olasz bányatulajdonossal, és az meg is hívta vendégségbe magához, Carrara Massába, ilyen vizes ingben, ilyen verejtékesen nem ereszkedhetek alá a márványbányákba. Benn a szobában csönd volt, folytatta édesanyja, csak a legyek zúgtak, szerettek volna kijutni valahogy az elfüggönyözött homályból a világosságra, a napra. Csak a legyekről vettem tudomást, csak őket hallgattam, meg a muralovak behallatszó lépteit, ahogy szállítják a magtárba, oda néhány házzal arrébb a búzát. Hozzák, vontatják utánam a végtelen tüzet! Pillanatok kérdése csak, hogy a magtár szürke épülete is lángra kapjon. Szólni kellene a tűzoltóknak, a palacsintás Gyurának bár, aki állandóan ott lebzsel a tűzoltók körül, és aki tűzoltócsákóval a fején néha Margarétánál is megfordul, szólni kellene, hogy az összes égő arany ide folyik, el fogja hamvasztani az egész várost. Éreztem, már szobánk falát is körülölelte, átömlött padlásunkra, az egérlyukakon befolyt az ágyam alá. Nagyon nehezen születtél. Vigyáznom kellett volna, ne épp júliusra hagyjalak. Ha szorít a fagy, ha künn esik a puha hó, könnyebb a szülés. Orbán előtt, a hó végtelen fehér lapján feltűnt egy mozgó fekete pont: hermelin! Július harmadikán anyám végre elment szólni a bábának. A Vittus néninek? Nem, a Bonca Annuskának. Olyan kövér, szemölcsös asszonyka volt? Igen. Rémlik, habár én a Vittus nénire jobban emlékszem. Ő volt a bába nekünk, függetlenül attól, hogy közülünk melyikünket segített, ráncigált ki éppen ő a világra. Vittus néni még Vitéz nagyanyánál is magasabb, derekabb volt. Sokat fociztunk a háza előtt, abban a zsákutcában. Gyakran láttuk, ahogy elrohan öblös orvostáskájával, a táskából kifityegő krisztírral, vörös labdával. Nem szóltunk, de össze-összepillantottunk – és az, akinek épp akkor szállt a kezébe az eres disznóhólyag, az a hólyag erős szagát akaratlanul is összekötötte Vittus néni mesterségével. És nagy gyertyát rúgott az égbe. A fiával élt, az is kétméteres volt. Emlékszem, amikor apa először utazott Abbáziába, a Vittus néni fiától kért kölcsön egy klottszuszpenzort. Különös, hogy ezt a semmiséget ennyire megőriztem emlékezetemben, kerülök-fordulok eszembe jut, tűnődött Orbán, noha érezte, édesanyja lánglisztjével, égő, mindent elárasztó aranyával szemben – különben is – nagy szüksége van a hűs tenger kékségének bevezetésére. És ott, a konyhában is egyre melegebb lett, a nap a zizegő dróthálón keresztül édesanyja ugráló kését célozta, az meg játékos tükörként verte vissza a sugarakat Orbán szemébe. Boldogok voltunk, hogy apánk a tengeren van, milyen boldogok. De eszünkbe se jutott, hogy mi is vele mehettünk volna. Az artézi kút vályújában, a Tiszában lubickoltunk, és apánkat láttuk az Adria közepén – állni. Érdekes, állni, nem fürödni, még csak nem is a vízen járni. Meg voltunk győződve, a boltból több doboz kékítőgolyót, több zsák kékkövet, azúrkék falfestéket vitt magával, és mind beleöntözte az Adriába – azért lett olyan kék a víz azon a képeslapon, amit küldött. Orbán alig artikulálva a szavakat, inkább magának motyogott, szipogva a hűs, az erőskék, a felerősített kékségű Adriáról. De mégis jó volt hallgatni a muralovak lassú, nyugodt lépteit, folytatta édesanyja ott, ahol abbahagyta, mit sem hallva tehát Orbán motyogásából. Végül már pontosan tudtam, hány stráfkocsi van forgalomban, tudtam, melyik ló sántít, melyik lábáról esett le a patkó. Estefelé, amikor már a munkások elmentek, gyakran másztunk át a zsinagóga padlásán keresztül a magtárba, szólalt meg anyjával egy időben Orbán. Ez biztonságos átjáró volt, az éjjeliőr csak a bejárati kapura ügyelt. Amikor meg már bejutottunk, nyugodtan futkározhattunk, a gabona nem csinált zajt, felitta a hangokat. Szerettünk hancúrozni a forró búzában. Szerettük simogatni a vakítóvá fényesedett vödröket, és főleg azokat a hólapátokat, amelyek a gabona forgatásában koptak vékonnyá, mint ez a kisdeszka, vékonnyá, mint a halászok evezői, amelyek az ősi halászfamíliákban hagyományozódtak nemzedékről nemzedékre, a halászok evezői, amelyekkel egyformán mernek vizet és égő napot, messziről többször tűnt úgy, a hazaérkező halászok azért nyomkodják vízbe evezőiket, mert lángra kaptak, égnek, lobognak. Nagyon szerettünk ott hancúrozni. Hemperegni a lányokkal. Ha teljesen eláztunk, ha már vacogó csontjaink kezdtek elkocsonyásodni a Tiszában, akkor a magtárba mentünk felszáradni, moszatlényünknek ismét relatíve meghatározott, szilárd formát adni. De ugyanúgy, mint a tollraktárban, ott is féltem, rettegtem, belefulladok, elnyel a forró búza. Az egyik Dukai gyerek bele is fulladt a tányéricába. A tányérica természetét nem ismertük annyira. A napraforgó magja még a búzánál is több forróságot gyűjt magába, tányéricába fulladni borzalmasabb, mint búzába, rozsba, kölesbe, árpába, zabba, tengeribe. Nehezen születtél. Nagyon nehezen, kisfiam. Napokig hol legurultam a két téglán álló ágyról, hol felmásztam, felkapaszkodtam rá. A lepedő összecsavarodott alattam, nyirkos hüllőként tekeredett rám, eldobtam magamtól. Jó volt a derékalj durva érintése. Lassan szétfeslett a száján a varrás, olyan lett, mint egy nagy császármetszett has – és bebújtam, visszabújtam, magzattal a hasamban én is magzat lettem, bevackoltam magam a tiszta, csak egyéves tengerihéjba. Úgy hittem, abban a pillanatban csapott össze felettem az égő búzatenger. Elsöpörte a falakat, leszaggatta a mennyezetet. Margaréta és anyám szótlanul néztek. Anyám tíz gyereket szült, de csak én és Margaréta maradtunk meg, Margaréta is alig. Csak azon csodálkoztam, hogyan győzte szegény temetni őket. Jöttek a fájások, elmúltak. Hajnalra anyám mindig felsúrolta a padlót. Hangtalanul, de erősen súrolt, szinte belefojtotta gyökérkefébe a sercegést. Olyan volt a padló, mint a gyúródeszka. Jólesett hemperegni rajta. Tiszta szaga volt. Hűs volt, mint az uszadékfa. Tisza-szaga volt. Jobb volt ott, lent a deszkán jajgatni, mint fenn, az ágyban. Hajnalra felsúrolt, és aztán napközben nem is igen léptek be. Anyám ott ült a két ajtó között a sámlin, hogy a konyhát meg az udvart is szemmel tarthassa. Volt három kendermagos tyúkja. Margaréta füvet szedett nekik a gesztenyefák alatt, az árokparton, meg ha magtár előtt kilyukadt, felhasadt egy-egy zsák, akkor telerakta köténye zsebeit búzával. Ült anyám a sámlin, Margaréta meg állt mellette mereven, kiguvadt szemekkel. Titokban rágcsáltak valamit. Margaréta biztos a mézeskalácsot, vagy a köténye zsebében maradt búzaszemeket. Anyám mindig csak égett kenyérhéjat majszolt. Egész életében csak azt. Ma sem tudom, valóban szerette, orvosságként fogyasztotta, vagy egyszerűen csak rászokott a sok nélkülözésben. Szerettem volna kérni tőlük egy darabka égett kenyérhéjat, búzaszemet, de akkor már nem tudtam normálisan megszólalni. Ha kinyitottam a számat, üvöltés hallatszott, noha én csak egy szem búzát akartam kérni Margarétától, egy forró búzaszemet, ami pont úgy néz ki, mint a derékalj, mint az én mindinkább szétnyíló hasam. Anyám olykor rámordult Margarétára: megtojt a tyúk, szaladj, szedj egy kis füvet! Jöttek a fájások, elmúltak. Veled beszélgettem, akkor már mindinkább csak veled, kisfiam. Mindent elmondtam. El, hogy kint ég a búza, tűz van, ég minden, ég az Ég. Meséltem a boltról. Hogy a bolttal csak baj van, mind nagyobb baj lesz, előbb-utóbb szétverik, ránk gyújtják. Mondtam, még meggondolhatod. Valami ilyesmiket, persze jajgatásokkal, imával keverve. Később azt mondták, napokig félrebeszéltem. Mondtam, igen, félre, neked. De valamiféleképpen ők, anyám és Margaréta is veled beszélgettek. Kicsit ők is félre. Nem tudtam figyelni rájuk, de ilyesmiket mondogattak felváltva, énekelve szinte: Agyon köll verni. Csomót köll kötni rá. Agyon köll verni. Agyon a zöld legyeket. Csomót kell kötni rá. Csomót, ha pöcse lesz. Agyon köll verni a zöld legyeket. Agyon, mert beköpik szegény ködökét. Agyon köll verni. Csomót kell kötni rá. Csomót… A magas szobafal tövéhez másztam, a gipszfeszület alá. Még ómamáé volt, római zarándokútján a pápa is megszentelte. Mesélték, az emberek drága, színes holmikkal hadonásztak a pápa orra előtt a Szent Péter-bazilikánál. Ómama szűz, vásári gipszfeszülete (azt mondják, egy kishomoki embertől vette a martonosi búcsúban) megállította egy pillanatra a pápát. Kivette ómama kezéből, megcsókolta, megszentelte. Mondott valamit lila ruhás kísérőinek, ómama fejére helyezte a kezét. Próbáltam felkapaszkodni hozzá, de a hasam nem engedett, újra meg újra ellökött a faltól. Úgy éreztem, te veselkedtél neki, mintha csak te rúgtál volna el bennünket a feszülettől, ami egykor ómama szobájában lógott, anyám halála után meg Margarétáé lett, kérte, tegyem mellé a koporsóba, de nem tettem. Várták, szétnyíljak teljesen, várták elfolyjon a magzatvizem. Jöttek a fájások, a görcsök, jöttek, elmúltak. Jöttek, elkocogtak a muralovak – idővel összehangoltam velük a fájásokat. Csak addig fájt, amíg pakoltak, aztán a lépteik ritmusa megnyugtatott, lecsillapította a fájásokat, kisimította a görcsöket. T. Orbán könnyezve bámulta édesanyja kezét, úgy tűnt, már az ujjait is mind felaprította, csak épp még nem söpörte bele a piros pöttyes fazékba, egyelőre még úgy hagyta, mint a hagymafejet, egészben. Orbán észrevette, lassan édesanyja szemüvege is bepárásodik. Azt mondják, jót tesz a szemnek – a sírás, mondta zavarát leplezendő, de az enyémnek már nem használ. Meg kell operáltatni. Nem halogathatom tovább, megvakulok. A húgod elintézte, átmegyünk Bajára. Jó lenne összeszedni egy kis forintot. A légy mit sem engedve a maximális intenzitásból, még mindig a rézhálón muzsikált. Zöld volt, a háló is zöld volt, és mögötte, az udvar közepén a fenyő is. A fenyő észrevétlenül elfoglalta az egész udvart. Az államosítás, a tűz, a börtön után, az itt vásárolt porta felét apja eladta, azért szorultak be így ebbe a csöpp udvarba. És aztán még ez a fenyő is elkezdett nőni, terebélyesedni. Minden jel szerint jó rétegre talált, ismételgette az apja. Minden jel szerint. Alig maradt hely a kutyának, az üstháznak, ahol a koponyákat, a trófeákat főzte, a tyúkoknak, a birkáknak, mert télire még három birkát is behozott a vadásztanyáról. T. Orbán akárhová pillantott, mindenhonnan erős sugarak lődöztek, tűk szúrtak felé. Nagyon kellett uralkodnia magán, hogy csak észrevétlenül sírjon, észrevétlenül maga előtt is, ne kezdjen el zokogni. Aztán amikor megjött a Bonca Annuska, akkor már nem féltem annyira. Anyám kávét főzött neki. Úgy illett, a bábának kávét főzni, meg bekészíteni egy kis likőrt, mint disznóvágáskor. Leborotvált, bekent körül jóddal. Mi történt? Miért sírtok? Meghibbantatok?, lépett be Orbán apja a konyhába, hóna alatt a felnyitott, akárha kettétört puskával. Nem sírunk. A hagyma csípi a szemünket, mondta elszégyellve magát édesanyja. Nézd, mondta édesapja, az ablak elé állt és felemelte puskáját, mintha csak valami bonyolult öngyilkosságot készülne végrehajtani. A légy hirtelen elhallgatott. A fenyőről gerlék lebbentek. T. Orbán belegukkerozott a csőbe, de kis híján elejtette a fegyvert, amit közben apja átengedett a kezébe. Nem szólt, de mintha azt akarta volna mondani, inkább ezzel foglalkozz, mint itt szipogsz anyáddal. A csillogó, lila cső szemközt lőtte a zenitjéhez közeledő júliusi nap sugárkötegével. Abszolút, mondta dadogva Orbán. Visszaült az asztalhoz. Közben finom kattintással becsukta a fegyvert, ölébe fektette. Az agy izmos testét, a fogalvány gravírozását simogatta. A gravírozásokat szerette legjobban apja fegyverein, a fém vonalkás véseteiből, valós vasfüvéből előbukkanó fácánokat. Lógott az alsókonyhában az őz- és szarvaskoponyák, agancsok, kitömött baglyok, sasok, gulipánok között egy réges-régi olajnyomat: nagy, túltömött, bíborfejű fácán surran a kép erőszöld előterébe, mintha valami hatalmas kasza egy suhintással levágta volna a madár és a köztünk levő zöld rengeteget, messze hátul meg a lesben álló vadász, karjában tartott fegyverrel. Gyerekkora óta, majd fél évszázada tanulmányozta T. Orbán ezt a nyomatot, de hiába, sosem tudott egy százaléknál több esélyt kicsikarni a fácán megmenekülésére. Nem járt apjával vadászni, de ha véletlenül kissé hosszabb ideig maradt otthon, olyankor mindig behúzódott a vadászszobába, a bőrökkel takart heverőre. Bonyolult méréseket végzett a nyomaton, egy alkalommal még vonalzót is használt, vagy az apja vadászkönyveit, pontosabban A vadászati ismeretek kézikönyvének csodálatos köteteit olvasgatta, a kötetek szép metszeteit nézegette. Sokszor olvasta újra A fogalvány vagy a czikornya című fejezetben, ahogy Orbán szokta volt mondani, a kékítés leírását: „Jelenlegi ízlés szerint a fegyvernek az agyból kiálló vas- és aczél-részei a csövet kivéve, melynek rendesen sötét szürke szín adatik, kékesszürkére futtatnak be. A befuttatás kétféle módon eszközölhető, nevezetesen: a tisztán kireszelt és kicsiszolt vasrészek vagy behintetnek kéksavas káli porral és vörös izzóvá hevítettnek mindaddig, míg a kéksavas káli fel nem olvad és a befuttatandó vasdarabnak felületét be nem futja, vagy pedig be tétetnek egy égett bőrből előállított szénporral telt pléhszelencébe, amely egy órán át égő szén között hevíttetik.” E csodálatos könyvremekek (Grill Károly Cs. és Kir. Udvari könyvkereskedése Budapest, 1892) különösségét még nagyban fokozta az is, hogy tollal, fekete tintával mindegyik kötetben ott írta: Sándor János plébános tulajdona. Orbán apja az egykori földvári lelkésztől kapta ezeket a könyveket, ugyanis az ötvenes évek elején együtt raboskodtak Požarevácon meg a Prokletijén. Később Ókérre került, ahol furcsa véletlen folytán Orbán is vett kiárusított könyvtárából néhány darabot (Maeterlinck: A méhek élete, Renan Ernő: Spinoza, Barrés: Greco, Huxley: Élet és halál, Pascal: Gondolatok, Mauriac bevezetésével, Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Baránszky-Jób László: A magyar széppróza története szemelvényekben, Wertheimer Ede: Ausztria és Magyarország, Szutórisz Frigyes: A növényvilág és az ember, Szent Ágoston vallomásai a Parthenon kétnyelvű klasszikusai sorozatában). Orbán mindig zavarba jött, ha ezt a talán épp lúdtollal írt bejegyzést nézegette, ugyanis úgy sejtette, a papok nem szoktak vadászni. Nehezen tudta elképzelni a püspököt, a pápát vadászás közben. Nem értette, miért volt szüksége Sándor Jánosnak A vadászati ismeretek kézikönyvére – miféle vadászatokra készült? Nem értette Orbán, de ettől függetlenül, azokon a vadászszobai sziesztáin valamiféleképpen Sándor János is mindig jelen volt, úgyhogy azokat a méréseket, kalkulációkat a zöld nyomaton nyugodtan nevezhetnénk egyfajta fohászkodásnak, imádkozásnak is, annál is inkább, mivel ezeket a méréseket sokszor térdepelve kellett elvégeznie, fohászkodásnak, imádkozásnak – azért az egyetlen tán lehetséges százalékért. Mi van veletek?, ismételte az apja. Miről beszélgettetek? Azt kérdezte, mikor született. Hát, július ötödikén, nem tudod, fordult zavart mosollyal az arcán Orbán felé. Nem köszöntötted fel a gyereket? Nem, az idén először felejtettem el felköszönteni. Pedig ott a dopisznica a kredencen, ott a kis, kék szifon alatt. Nehezemre esik már az írás. Pedig te mindig szerettél irkálni, azt mondták, gyöngybetűid vannak. Szétgurultak, sehogyan sem sikerül már felfűzni őket. Meg aztán, tudod, előbb érkeztek meg az olaszok is. Július ötödikén, ismételgette az apja. De nem a dátumot kérdezte, a napot. Azt, hogy melyik napon. Melyik napon? Hát pénteken, pénteken este. Te kint voltál Oromon. Kint voltam Oromon, a boltban, meredt maga elé az apja. Akkor kint volt boltunk? Egy évig béreltük itt, a postával szemben a Piriné fűszerkereskedését, de aztán mások vették meg. Mi meg kimentünk Oromra. Ott béreltünk üzletet, Oromháton. Vegyeset? Vegyeset. Árultunk kerékpárt, szöget, kenyeret, Csókáról meg a HERZ-től, Banatski Karlovacról hústöltelékeket, aztán sárgavásznat, madzagot, marvillát, kocsikenőcsöt, ostorszíjat, cukrot, sót, ként, festéket, pecsétviaszt. Miért mentetek épp Oromra? Nem is tudom, félig-meddig odavalósiak voltunk. Azt a részt ismertem legjobban. Onnan fentről szépen elláttam a Tiszáig, el Adorjánig, Martonosig. A Járáson laktunk gyerekkoromban, a Felsőjárásszélen. A birkákat, teheneket rendszeresen elhajtottuk majdnem Orompart alá. Aztán édesapám tizennégyben berukkolt, csak tizennyolcban jött haza. Egyedül maradtunk anyánkkal. Anyám nagyon szerette a földet, az állatokat, különösen a lovakat. Szántott, kaszált, betakarította a termést. Hordta haza a tököt Oromhátról. És megvadultak a lovak. A tökpiramis megindult előre, a lovak közé bombázta szegényt. Mintha valaki az égből bombázta volna hatalmas sütőtökökkel. Vagy maga az ég bombázta volna. Hatalmas sütőtökökkel (disznótökkel, mert mindig két részbe csaptuk a fejszével, fele a miénk volt, dugtuk máris a kemencébe, fele meg a disznóké), meg kisebb bibircsókosokkal, szép koronásakkal. Verte apró dísztökök esőjével. Mit jelenthetett a töknek ez a fertelmes haragja? Robogó, robbanó lavinája. Tán a természet is háborút indított, ugyanolyat, mint a frontokon a férfiak? Ott álltunk mind a nyolcan, egymás kezét fogva. És semmit sem értettünk. Hogyan is értettünk volna, amikor a környéken senki sem termesztett annyi tököt, mint anyánk. Mintha csak meghibbant volna szegény, mindenhová tököt ültetett. Mintha kiszámította volna, mennyi kell egy tökpiramishoz, a tök mindent elsöprő, mindent agyonbombázó, égi lavinájához. Házáig vonszolták tetemét a lovak, mert férfias szokása volt csuklójára csavarni a gyeplőt. Vonszolták, mi meg szaladtunk utánuk. Valahogy mindig vonzódtunk aztán oda. Oromhátra. Leheveredtünk testvéreimmel, szépen, sorban a forró porba, és sokszor épp tökmagozva úgy mocorogtunk ott, a domb forró porában, akárha anyánk hátához lapulnánk. Az a végtelenbe elhullámzó dombhát az ő sírja. Az ürgéket, vakondokokat, mezei egereket is biztos azért lestük, figyeltük néha naphosszat, mert ők lejártak anyánkhoz. Azért szerettünk segítkezni a rókalyukak ásásánál is, mert abban reménykedtünk, benn anyánk kuporog, köti nekünk a gyapjúharisnyákat. De mégis legtöbbet tán a farkaspókok finom, fehér lepellel fedett gödröcskéi mellett ücsörögtünk. Vártuk, kikeljenek a kis pókok, amelyek egytől egyig anyjuk hátába kapaszkodnak, vagy ha el is távolodnak, finom szálakat vonnak maguk után – úgy éreztük, azok a finom szálak minket is kötnek, kötnek mindent is, mint az apró farkaspókokat, kötnek anyánkhoz. Az a végtelenbe elhullámzó dombhát az ő sírja. Igen, minden bizonnyal azért béreltünk ott aztán boltot is… Berukkoltam, rezervista voltam, Szabadkán a FÉRUM gyárban. Az udvarban táboroztunk. Erősítettük a határt. Hordtuk az anyagot, főleg a vasbetont. Fegyverünk nem volt, le is szereltünk gyorsan. De hát az nem negyvenben volt. Nem, tényleg nem negyvenben. Az előző évben. De ő negyven júliusa felől kérdezett engem. Negyven júliusa? Negyven júliusában hazajöttetek anyádékhoz, Kanizsára. Én meg ott maradtam egyedül a boltban. Hallgattam a legyeket. Mindig elhatároztam, felkötök egy légyragasztó szalagot, volt rengeteg, sokat eladtam belőlük. De sosem kötöttem föl. Hallgattam őket. Meg az üvegharang alá került darazsat. Igen, az az üvegharang alá került darázs negyven júliusában volt. Hermann bácsitól épp akkor kaptam árut. És egy darázs a krumplicukorral az üvegharang alá került. Nem engedtem ki. Hallgattam, hogy veri a fejét az üvegfalba. Hogyan harangozik. Igen, az a harangozás negyven júliusában volt, pontosan emlékszem. Hermann bácsit hányban vitték el? Negyvennégyben. Arra már én is emlékszem, ott laktunk a Pálinkás-házban, szedtük a papsajtot az utcán, és egyszer csak megállt egy kamion Hermann bácsi kis, feketére festett boltja előtt. Azt hittük, áru érkezett a RUFF-tól. De nem, valami csizmás emberek őket, Hermann bácsiékat pakolták fel. Aztán napokig csak a legyek dongtak a kis boltban. Ti hazamentetek. Én meg a darazsat hallgattam, hogyan harangozik a homlokával az üvegen. Rakosgattam a pecsétviaszrudakat, noha akkor, negyvenben még nem sok csomagot küldtek az asszonyok. A csomagok ideje majd csak aztán jött el. Benn, Kanizsán, aztán, hogy Teleki főbe lőtte magát, mást se csináltam, csak pakoltam, kötöztem, címeztem a csomagokat. Pecsételtem őket. Állandóan égett a gyertya a pult sarkán, mint egy örökmécses, volt, amikor egész nap nem húztam fel a pecsétgyűrűt, akkor kapta ezt a lilás fényt. Már fejből tudtam a győri, munkácsi, harbachi, ravensbrücki, ogyesszai, kijevi, harkovi címeket. Az én testvéreim is ott voltak a Donnál, János ott is maradt, a Jóska, az visszajött, gyalog. Hallgattam, hogyan harangozik a darázs. Meg járt a Reggeli Újság, azt olvasgattam. Miért épp a Reggeli Újságot járattátok ott, Oromon? Azért, mert abban minden szombaton jött a lexikon. Az a kék? Igen, a végén küldték a kemény, kék fedeleket. A postás beszélt rá, mondta, lesz benne lexikon, kétkötetes mindentudó, ingyen. Mondtam, hogy nekünk már van egy lexikonunk, a TOLNAI, de a postás azt mondta, éppen azért kell még egy, hogy legyen mivel összevetni, rajta lehessen őket kapni, ha hazudnak, meg hát a Reggeli azért mégis idevalósi dolog, nem pesti smafu. Tetszett ez a smafu, és előfizettem. Nem bántam meg. Néha késve érkezett, sosem reggel persze, de hát végül is akkor volt reggel, amikor a postás beadta a Reggelit. Szépen kiterítettem a pultra, és aztán addig böngésztem, amíg a következő meg nem érkezett. Ha megérkezett az új, az előző napit elcsomagoltam. A lexikoníveket is mindig egy álló hétig böngésztem. Érdekes dolgokat tudtam meg belőle. Például azt, hogy Bosanski Brodban is van naftafinomító. Meg hogy valamikor volt hattyú nagyságú galamb, úgy hívták, hogy: dodo. Elég volt egy oldalt átböngésznem, az apró betűk máris lecsillapítottak. A kocsmában voltam biliárdozni, erre is jól emlékszem, ez is júliusban volt. Nagy gikszert csináltam, lecsúszott a dákóm, felhasítottam a posztót, pedig sokáig krétáztam. Dühösen visszamentem a boltba, és a mindentudót kezdtem böngészni, nehogy szét találjam verni az üveg- meg porcelánárut. Gondoltam, az apró betűk majd lecsillapítanak. Mit ad isten, a heti ív épp a G betűs volt. Gyorsan megkerestem a Gikszert. Azt írta: kicsuszamlás. Ez a kicsuszamlás sokáig foglalkoztatott aztán, mert azon a nyáron pontosan úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól az a forró, poros dombhát, valami nagy gikszer van a levegőben, csak nem tudtam, már elkövettem vagy még csak ezután fogom elkövetni. Azután követtem el. A nagy gikszert. A nagy gikszerek sorozatát. Szombaton dél körül lehetett, éppen eszegettem. Szalámit, sajtot az újságon. A pénteki újságon, mert a szombati csak hétfőn jött meg. Amikor beállítottak a piacosok. És mondták: megszülettél. Felbontottam nekik egy krachedlit. Aztán elmentek, és én csak egyre hallgattam, hogyan harangozik a darázs az üvegharangban. Egyre csak bámultam az újságot a szalámi meg a sajt körül. Egy bezdáni papucsost megrúgott a ló. Azt írta a szalámirúd végénél. Azután azt a kishírt olvastam el, amelyre a háromszögsajt hegye mutatott. A szuboticai rendőrbíró pénzbírságra ítélte Weltner Lászlót, aki kerékpárján haladva csúnyán összeszidott egy katonai őrszemet, mert nem tért ki kellő gyorsasággal útjából. Ezen a kishíren, ennek a Weltnernek a magatartásán aztán sokáig tanakodtam. Honnan a fenéből ez a magabiztosság? Hogyhogy a katonai őrszemnek kellett volna kitérnie előle? Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy ez a Weltner sejt valamit. Különben be sem várta volna az őrszemet, már előbb letért volna az útjából, le, méghozzá villámgyorsan. Ez a Weltner sejt valamit a világ eljövendő alakulásáról. Megjelent a Kalangya új száma. A Hamburgban működő Hajózási és Trópusi Betegségek Intézete orvosi tanfolyam keretében ismerteti a legfontosabb egzotikus fertőző betegségeket. A pesti Színházi Magazin közölte a kiváló noviszádi magyarnóta-szerző operettjének tangóját. A tangó zenéjén és szövegén kívül hozza a lap a szerző fényképét is. A tangó közlése a jugoszláviai magyarnóta-szerzők újabb sikerét és megbecsülését jelenti. Noviszádon a Temerini út 141-es számú házban, a kamrában felakasztotta magát Telárevics Lázó negyvenéves adóőr. T. Orbán, míg apja szavait hallgatta, próbálta felidézni emlékezetében, melyik is lehetett az a 141-es számú ház, hisz ő egyetemista korában éppen arrafelé lakott, az sincs kizárva pontosan a 141-es házban. Telárevics Lázó öngyilkosságának oka ismeretlen, levelet nem hagyott hátra. Éppen egy súlyos bácstopolyai kerékpár-szerencsétlenségről olvastam, amikor bejött Bosznai, a tanító. Kérdezte, mi újság. Mondtam: meglett a gyerek. Neki is felbontottam egy krachedlit. Említettem a Weltner esetét, meg aztán hangosan felolvastam a topolyai közlekedési szerencsétlenségről szóló cikket. Ami váratlanul felizgatta. Kisült, ismeri a szerencsétlenül járt lány apját, együtt tanultak, együtt voltak katonák is. Ocsenás József bajsai téglagyáros felesége kerékpárjával nekihajtott Puhalák József bácstopolyai tanító tizennégy éves lányának, aki szintén kerékpárján haladt. Puhalák Irénke olyan szerencsétlenül esett le kerékpárjáról, hogy a lába két helyen eltört. Bosznai annyira felizgatta magát, hogy meg sem mertem említeni neki, én meg Ocsenást, a bajsai téglagyárost ismerem. Este nem zártam be. Éjszaka ismét nekiültem, hogy áttanulmányozzam az újságot. Valami bizonyosat kellene megtudni a világról. Valami bizonyosat, mint az a Weltner. Most, ma, mert holnap már késő lesz. Noviszádon a LAFAJET teljes végeladást hirdet. A LAFAJET-nél én is vásároltam női alsóneműt, harisnyát, kesztyűt, igaz, nem nagy tételben. De miért hirdet most egyszerre teljes végeladást? A kormány egyelőre eltekint az egységkenyér bevezetésétől. Tehát be fogja vezetni. A bolt előtti poros téren egész éjszaka nagy volt a forgalom, mind jobban beindult az aratás. A baromfi mind odagyűlt szedegetni az elhulló szemet. A kanizsai városi elöljáróság figyelmezteti a lakosságot, hogy a mezőgazdasági munkáknál csakis helybeli, kanizsai cséplőgépekkel dolgozhatnak. Egészen közel hajoltam az üvegharanghoz. A darázs már napok óta egyfolytában verte a fejét az üvegfalba. Napok óta egyfolytában harangozott. Verte a harangot, félre. Mint a tűzoltók benn, Kanizsán. Addig néztem, hogy végül már nem tudtam, melyikünk van bent és melyikünk kívül. Az én homlokom is megfájdult, vörösen kidudorodott, annyira igyekeztem az újság hírei mögé látni. A kormány pótrendelettel a Prizádot felhatalmazza, hogy a hatóságok igénybevételével szedje össze a búza- és kukoricakészleteket. A Prizád tehát az új rendelettel rekvirálási jogot kap. Ezt a jogot a Prizád aszerint használja fel, ahogy a hadsereg és a passzív vidékek ellátásának érdekei megkívánják. Szakértők számítása szerint a kereskedőknél és termelőknél összesen 4-5 ezer vagon búza van. Miféle szakértők ezek, kérdeztem homlokomat még erősebben verve az üvegharangba. Miféle szakértők? Közben meg találtam lökni a szalámirudat (HERZ), és ott állt előttem egy kis cikk a manilarejtegetőkről. Ettől a cikktől nagyon megrettentem, ugyanis épp hajnalban hordtam szét én is a manilát a cséplőgépekhez. Valamennyit természetesen én is visszatartottam. Délelőtt aztán, ahogy rakodtam a raktárban, néhány zsák sót meg kénport tettem a maradék manilára. Munkám végeztével egy zsák kénport dobtam a vállamra, és bevittem a boltba. Az aratással egyre égetőbbé vált a manilával való ellátás kérdése. A manila importcikk, Jugoszlávia mintegy 130 vagonnal szokott importálni, az idén azonban mindössze 25 vagonnal érkezett. Egyes kereskedők még rendelkeznek készletekkel tavalyról, de ezeket visszatartották. A bíróság Weizenhoffer Lajos petrovgrádi kereskedőnél például 19 mázsa manilát foglalt el. Egész éjszaka ott könyököltem. Hol az újságot bújtam, hol meg a darazsat figyeltem. Nem értettem, miért köröz olyan lankadatlanul, amikor már ezerszer megtapasztalta, hogy nincs rés, repedés az üvegharangon. Amikor már mind a kettő, az újság is, meg a darázs is kifárasztott, a kocsikat kezdtem figyelni, hogyan őrlik a port a bolt előtt. Selyemmé őrölték, de azonnal tele is szórták törekkel, úgyhogy végül már annyira szúrta a szemem, hogy könnyezni kezdtem. És akkor egyszer csak a hold rásütött a porra. Megijedtem. Arannyá, aranyporrá őrölték a csúnya, fekete port. Azt hittem megőrültem. Kiszaladjak egy zsákkal, lapáttal? Nem, biztosan az a kocsmai társaság akar megviccelni. Azok szórtak szét valamit. Kezemben zsákkal, lapáttal már éppen ki akartam osonni, amikor észrevettem, hogy a bolt padlója is sárga. Csak akkor értettem meg, az én vállamon hasadt ki a zsák, én szórtam szét a kénport. Hajnalra már szinte fejből tudtam az újságot, de annyit sem értettem belőle, mint amikor elkezdtem olvasni. Kibotorkáltam a bolt elé. Az égbolt pontosan úgy csillogott a búzával, kénnel kevert por felett, mint a benti üvegharang. Elkezdtem szaladni, hogy beleverjem a fejem. Hogy félreverjem. Valahol kint aludtam a szalmán. Szerencsére épp vasárnap volt, nem kellett nyitni. Aztán meg tizenharmadikán kihozott benneteket a Körmöczi. Mondtam, várhattatok volna még egy-két napot, nem kellett volna éppen tizenharmadikán kijönnötök. Negyvenegyben visszajöttünk Kanizsára. Nem kellett volna. Ott kellett volna maradni Oromháton. Bejöttünk és megalakítottam a Keresztény Kereskedők Beszerző Szövetkezetét. Telefon: 54. És ez lett az első gikszer. Ugyanis minden pénzünket azonnal felküldtük Pestre, áruért, a Hangyacégnek. És mind odaveszett. Ha egy kicsit kivárunk, visszatartjuk a pénzt, vagy másba fektetjük, lehet, másképpen alakulhattak volna a dolgok. Hiába olvastam, nem tudtam kibogozni az újságból a háborút. De nem engedtem a negyvennyolcból. Eladtuk Mári néni földjeit. És megvettük azt a házat a boltokkal a központban. Alighogy beindultak volna, államosították őket, majd nemsokára titokzatos körülmények között, kigyulladtak, porrá égtek. Orbán gyerekkorában végignézte azt a hatalmas tüzet. Két napig nem mozdult mellőle. Annyira vacogott, végül beleült a forró hamuba. Aztán jött a szalicil-eset, a börtön. És így sorakoztak a gikszerek szinte egész a nyugdíjig. Már az én szemem is csípi, fejezte be mondókáját az apja. Abbahagyhatnád már, mordult a feleségére, nem disznóvágásra készülünk. Elugrok a Törtelihez, jövök nemsokára. Édesanyja dühösen új hagymát szorított a kisdeszkára. T. Orbán összerezzent. Most valahogy kezdődhetett el az értekezlet. Érezte, képtelen lenne végigülni, gyomra nem fogadná be az úgynevezett értekezleti kávét. De még nem tudta mitévő legyen. A kredencen, a nagy, porcelán sótartó, a réz kávédaráló, a régi cukorkásdobozok (RUFF), a szemüvegtokok, orvosságos üvegcsék között a nikkelvekkert kereste. Hallotta, ketyeg, de sehogyan sem találta. Pedig ott állt a régi helyén. Ott, ahol már évtizedek óta, a kávédaráló mellett. Orbán elveszett a kredenc rengetegében. A tárgyak, akárha valami ragasztóval lettek volna bekenve, tartóztatták, alig engedték továbbsiklani tekintetét, sorban megcsillogtatták gyerekkorát idéző fényességüket, de az azóta eltelt idő finom elefántcsontszínű kopásait, halványkék ütéseit is érzékeltették. Valami megzavarta, megakasztotta a kávédarálónál. A kávédaráló régi hülznivázájukra emlékeztette, amelyet bátyjával loptak negyvenötben az egyik elhagyott gépágyú mellől. Mintha valami üvegfalba üközött volna. Csak aztán vette észre: az üvegharang! Nem volt alatta krumplicukor, nem volt alatta semmi. Mégis az a közeg tűnt legsűrűbbnek, az akadályozta meg, hogy az óráig hatoljon. A gipszfeszület sejlett mögötte. Az, amit édesanyja emlegetett, amihez kínjában fel akart mászni, az, amelyik még ómamáé volt, aztán meg Margarétáé lett. A gipszfeszület, amellyel gyerekkorában Orbánnak is volt egy esete. Társasjátékot játszottak, nagy hévvel. Gyorsan fel kellett írni az eredményt, de Orbán sehol sem talált ceruzát, krétát. Lekapta a falról a gipszfeszületet, amelyen akkor már letört a megfeszített egyik keze. Lekapta, és azzal írta fel a pontokat. Gyorsan visszaakasztotta a helyére, de aztán a nap folyamán és az elkövetkező napokban lassan eluralkodott rajta a bűntudat. Hét végén más jellegű, halálos bűneivel együtt meggyónta az esetet a plébánosnak: megszentségtelenítette – írt, firkált nagyanyja feszületével. A mind porózusabbá váló kereszten közben a megfeszített másik keze is letört. Mintha csak durván ledarabolták volna kézfejét. Még mindig nem találta az órát, de egészen biztos volt benne, elkésett. Valójában Orbán csak a főnökét helyettesítette ezen az értekezleten. Főnöke azt gondolhatta, Orbán örül, hogy hazautazhat, nem fog kérdezősködni a részletek felől, nem fog gáncsoskodni. Ez csak olyan előzetes összeröffenés, magyarázta neki, dönteni majd a következő értekezleten fogunk, ha megtörténik a konzultáció tartományi szinten. Orbán megpillantotta a vekkert. Elkéstem. Édesanyja pánikszerűen új hagymáért akart kapni, de keze megállt a levegőben, látta, Orbánt már nem tudja tovább tartóztatni. Az óra ketyegése, a légy muzsikája hirtelen elviselhetetlenül felerősödött. A kutya morgása, szusszanása is behallatszott. A kis terrier egészen biztosan a rókalyukak hűs labirintusáról álmodozott. Orbán felállt. Nem tudta, mit kezdjen a súlyos fegyverrel. Kiviszem, mondta. Leheverek egy kicsit a vadászszobában. Hagyjad nyitva az ajtót, tényleg többet találtam aprítani a kelleténél. Lent is kiszellőztethetsz, a napokban naftalinoztam. A kis terrier nem érzett fel. Ez még sohasem történt meg, a kánikula letaglózta. Ahogy lélegzett, erős szőrzete meg-megcsillant. Napon felejtett drótkefe. Rézdrót kefe, amellyel, mielőtt a fenyő tűterítékére dobták volna, óriási aranyrögöt tisztítottak. Tudta, nem lenne ereje játszani a kutyával, a fegyver lila csillanása minden bizonnyal felizgatná, nem tudná egyhamar megnyugtatni, nem tudná megértetni vele, nem vadászatra indul. Akkor meg mit keres, még mindig kezében ez a kétcsövű puska?! Belépett a vadászszobába. Gyorsan becsapta az ajtót. A kutya elől surrant be, de a forróság és a naftalin észbontó keverékétől már hőkölt is volna kifelé, vissza a fenyőillatba, úgyhogy a szó szoros értelmében egyszerre csapta be a háta mögött és az orra előtt az ajtót. Szülei már többször rosszul lettek a naftalintól, de hiába, a moly ellen vívott értelmetlen harcukat képtelenek voltak abbahagyni. Felettébb értelmetlen volt ez a harc, hisz a moly már rég megszokta a naftalint, az sincs kizárva, egyenesen táplálékul szolgáltak neki a zsíros kristálylemezkék, másrészt pedig nem voltak értékes bőrök azok ott, a szobában. Az őzbőröknek hullott a szőrük, rosszul lettek kikészítve, a vaddisznóbőrök meg tele voltak lyukakkal, nagy kopásokkal, ahogy rájuk pillantott az ember, szinte hallotta, hogyan dörgölőztek makkozás közben a tölgyekhez. Orbán nem engedve el a puskát, a báránybőrökkel teledobált heverőre vetette magát, kis híján kidöntve a lábakat helyettesítő téglarakásokat. Ezek a bőrök hozzáértően lettek kikészítve, szép fehérek voltak, puhák, naftalin sem csillogott bennük. Mélyen belenyomta arcát a bőrökbe. Az első tavaszi bárányokat látta a Járáson, az első tavaszi bárányokat hallotta. Mind mélyebbre fúrta az arcát. És felzokogott. Könny nélkül, inkább a hányásra emlékeztető hangok, vonaglások kíséretében. De azonnal abba is hagyta. Úgy tűnt, zokogása áthallatszik a konyhába – és édesanyja máris morzejeleket küld neki késével kopogva a kisdeszkán. Orbán gyakran ült be az egykori mentaátvevő pince mély ablakába. A rácsot és a dróthálót már rég szétmarta a rozsda, de most sem volt kisebb szerepük: a behatoló napsugakarat pontosan úgy, olyan kévékben továbbították, mint régi szentképeken, metszeteken. A pince teljesen üres volt. Az utolsó mentaszállítás alkalmával abszolút kisöpörték. Csak most látszott, a tömérdek száraz növény márványfényűvé csiszolta kövezetét. Abszolút üres volt. Abszolút telített. Orbán még ott fenn, évekkel az utolsó szállítás után is, teljesen elkábult. Valóban, a menta átható illatát egyedül csak a naftalinhoz lehet hasonlítani – tán azért is ötlött ott, a vadászszobában ismét Orbán eszébe az a két néma alak. Semmijük sem volt. Azok a koldusok közé tartoztak, akik nem halmozzák, nem guberálják, nem batyuzzák a semmiségeket, a szemetet. Igaz, Hermina néni és Béla nem is koldultak. Semmi sem fért volna a túltelített közegbe. Tán még a hangjuk sem, ha valami csoda folytán megszólalhattak volna. Néha lehetett látni őket a nagytemplom küszöbén, de nem koldulni, nem alamizsnáért ültek oda. A misére jöttek. A nagytemplomon kívül csak a magtár létezett még számukra. Ruhájukat az eldobott zsákokból készítették, nyáron csalánzsákokból, télen sűrű, nehéz liszteszsákokból. Télen kapucnijuk is volt. Zsákból könnyű kapucnit csinálni. Pontosan úgy néztek ki, mint a szerzetesek. Ültek egymással szemben. Hallgatták egymás némaságát. Szemükben nagy rettenet égett, az ő számukra már minden megtörtént – a nem létező világ visszhangját hallgatták. Télen a magtárba húzódtak, befúrták magukat a búzahegyek közepébe. Ott örökké nyár volt. A gyerekek sokszor tapostak rájuk. Orbán hiába nyomta mind kétségbeesettebben a bőrökbe arcát, tisztán hallotta édesanyját, mintha csak ott ülne mellette, az ágy szélén. A bába szétfeszítette a lábaimat. Erős keze volt, mint egy hentesnek. Nagy cuppanás hallatszott, majd a borotvált ágyékba nyomult a kis rózsaszín kaucsukkoponya. Orbán hirtelen felugrott. Fejét beleverte az egyik ostyaszerűvé főzött őzkoponyába. Mindig az volt az érzése, amikor megpillantotta ezeket a koponyákat, hogy ostyahulladékból építették, szerkesztették őket. Az ostya, az ostyahulladék tiszta ízét érezte ilyenkor – az ízek közül a legtisztábbat valahol a kenyér és a gipsz között. Ölébe rántotta a vadászati kézikönyv egyik kötetét, az mindig segített. A terrier név a terra latin szóból származik. Kilesett az ablakon, a kutya, a négy rugóra szerelt rézdrót kefe, nem mozdult. Tovább tisztítani azt a nagy aranyrögöt! Szép, lefőzött fejjel, már rég meglőtten, mélyen a föld alá menekülni vele! Lapozott, közben, mint aki fél, mind közelebb húzta magához a puskát. A puskát, hogy meg ne izzadjon, azonnal ágyba kell dugni. Visszalapozott a kékítés kedvenc leírásához, ez volt az, pontosan ez, ami eddig mindig segített. A bőrből való szénpor közt történt hevítés által a vasrészek a szénpor egy részével vegyi összeköttetésbe lépnek, miáltal felületük acélkeménnyé válik és sötétszürke, barna és feketébe játszó kék foltokkal vegyült színt nyernek. Simogatta a vésetet – ahogy ujjbegyei megérezték a fácán tollazatát, elrántotta kezét. Orbán kerülte az olajnyomattal való találkozást. Sosem volt ilyen fontos számára az az egy százalék, mint most. Félt, ha újabb mérésekbe, vizsgálódásokba bocsátkozna, azt az egy százalékot sem tudná kimódolni. De késő volt. A magas, erős fű Orbán arcába csapott. Pontosan ez volt az a pillanat, amikor az utolsó csöpp harmat is felszárad a külön-külön kiköszörült fűszálakról, gyékényről, sásról. És abban a pillanatban poros, sárga is lett minden. A békatőr pengéjére hirtelen odaégett egy kis csiga, nem volt ideje hűvösbe csusszanni. Mint wolframszálak lobbantak ki a pókhálók, de kiégésükkel csak még világosabb lett. Még vakítóbb. Ez a füves sás sűrűbb volt a búzánál, kötött, ragadt, mint a muhar. Orbán, négykézlábra ereszkedve, fejével csinálva magának utat, hangtalanul próbált továbbsurranni. Egy kis tisztáson a papot pillantotta meg. Nem tudta pontosan megállapítani, a földvári plébános-e vagy a kanizsai, akinek meggyónta a firkálás halálos bűnét. A papnál nem volt fegyver. Kezében, fekete reverendája előtt, a gipszfeszületet markolta görcsösen. A nagy, erős, bíborfejű állat elsurrant Orbán lába mellett. Megérezte a tollas test forró pulzálását. Nem mert moccanni. Ha megijeszti, egyenesen a vadász csövére röpíti. És tényleg, abban a pillanatban a vadász hatalmas alakja is feltűnt, imbolyogva. Orbán csak most ismerte fel benne az olasz bányatulajdonost. Visszahanyatlott a báránybőrökre. Eddig kitömött madárijesztőnek vélte a vadászt. Bábunak, amelynek valaki, afféle játékból inkább, igazi puskát nyomott a kezébe. S most hirtelen egyértelművé vált, az a pokolian pontos olasz állt felettük. Az, aki, különösen szárnyasok – kacsa, fácán, vadgalamb, veréb – esetében, sosem hibáz. Paolo Maraviglia, a toscanai (Carrara Massa) milliomos, aki hatféle márványt bányász, köztük négyféle fehéret, aki nemcsak Európában és Amerikában épít hófehér márvány felhőkarcolókat, hanem Tunéziában és Szaúd-Arábiában is, HYATT REGENCY HOTEL – JEDDAH MOASTIR, akinek nincs elfecsérelni, elhibázni való ideje, se pénze, akinek vadászás közben is pontosnak, precíznek kell lennie, akár a legnagyobb business alkalmával. Orbán nem értette, hogyan is juthatott eddig ahhoz az egy százalékhoz, egyáltalán a megmenekülés lehetségességének gondolatához. Egyszer, amikor megismerkedtek, Orbán művészettörténeti ismereteivel kérkedve a carrarai márványból készült híres szobrokról próbált vele beszélgetni. Egy angyalszoborról dadogott épp valamit, amikor Maraviglia hangosan felröhögött, nyálával mind összefröcskölve Orbán arcát, puskája után kapott, és puff! puff!-ot kiáltozva mutatta, hogy azok az idők rég elmúltak, ő mindent lepuffant, puff! puff!, ami szárnyas, még az angyalokat is, ma már csak felhőkarcolók vannak, hófehér márvánnyal burkolt, üres tornyok, amelyekbe szúnyogok se juthatnak be, nemhogy hízott angyalok: puff! puff! Orbán ismét a vastag fedelű, régi könyvbe próbált kapaszkodni. Gyorsan olyan fejezetet kellett találnia, amelyet még nem olvasott, ami leköti, eltereli figyelmét a köpködő olaszról: puff! puff! puff! RÉMZSINEGEK. A rémzsinegek alkalmazási célja az, hogy a felriasztott vadat bizonyos területen egy ideig vissza lehessen tartani. A rémzsinegek közül a legismertebb a tollrémzsineg. 110 lépés hosszú, erős zsineg, amelybe egymásba szúrt libatollak vannak erősítve. Orbán visszaugrott a pattanásig feszült zsinegtől – ezzel nem szárnyasokat terelnek. De most meg térdig mocsárba bukott az egyik lába. Ahol nincs körülzárva a rémzsineggel, tollrémzsineggel, ott mocsár húzódik vékony, sült réteggel álcázva magát. A vadász mind magasabbra emelkedett. Még az idegesen cikázó hangyák sokaságát is látta. Margaréta és anyám szájukra tapasztott kézzel meredtek rám. A bába már könyékig véres volt. Orbán vigyázva nyúlt ki, matatott jobb kezével a dohányzóasztalkán apja tölténygyűjteményében. Egy átlátszó falú töltényt emelt maga elé. A töltényhüvely hivatása az, hogy az egy lövésre szükséges anyagokat felvegye, ezeket állandóan összetartsa, és egyúttal a csövet hátrafelé elzárja. A tömérdek kék fényű sörét közé bámult. De miért ennyi?! Vigyázva töltött, a kattanás ne legyen túl hangos. A pap mégis felneszelt, megiramodott Orbán irányába. De belefutott a mocsárba. Magasra emelve a gipszfeszületet, némán süllyedt. Tisztán lehetett látni, a firkálás hogyan csonkolta le a megfeszített kézfejét. Orbán kissé visszahúzta fejét a sásba. Kedves festőjét látta ismét, amint az őrjöngő rácsain keresztül nézi az egyre közeledő Aratót, s abban a pillanatban, ahogy észreveszi, nem rácsok azok a kezei között, hanem búzaszálak, világossá válik előtte, a Halál az ott, az Arató képében. De ebben nincs semmi szomorú, teszi hozzá azon nyomban, világos nappal játszódik, a nap fényében, amely finom, arany sugárzással áraszt el mindent. Nyúl ugrott kicsinyeivel, de a fűnyíró felszeletelte őket. Őz iramodott volna, de a fényes gép, pipaccsal hintve be az egész határt, egyszerre darabolta le mind a négy lábát. Orbán ismét kidugta fejét. Arca gyűrött volt, mint az aggastyánképű újszülötteké, csuromvéres. Kint vakítóan erős reflektorok alatt csattogva dolgoztak a kombájnok. Kint éjszaka volt. Színtelen üvegrepedésnyi csík választotta el a két izzó tájat. A tarlón, vállán zsákkal, egy ember kóválygott bukdácsolva, mind többször térdreesve. A zsák felhasadt, kénpor folyt belőle. Orbán felismerte édesapját. Tücskök, mindenféle sáskák fuldokoltak a sárga porban, a ganajtúró bogarak százai nagy aranylabdákat görgettek, immár maguk is aranyosan. Maga felé fordította a fegyvert. Úgy helyezte szemére, akár egy sötét szemüveget (vakszemüveget), ügyelve, hogy a csöveket összekötő, hídszerű sín pontosan az omegaráncba üljön. Ujját a ravaszra helyezte. A zöld nyomaton hirtelen apró, rózsaszín peremű lyukak szakadtak a fácán körül. A terrier felpattant, pánikszerűen ide-oda iramodott a fenyőtűben, mind elviselhetetlenebbé fényesítve az óriás aranyrögöt. A villogó kés ismét kopogni kezdte morzejeleit.

 

Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?

Nem. Nem akartam én egyszer sem újranősülni. Negyedszer meg végképpen nem. Nem. Egyáltalán nem. Vagy hogy is mondjam? Harmadszor mintha akartam volna. Csak az nem volt érvényes. Nem volt érvényes? Nem. Nem volt hivatalos? De, hivatalosnak tán hivatalos lett volna. Voltunk a hivatalban, ott, ahonnan haláleset alkalmával körbe szoktam telefonálni a rokonokat, meg a plébánián is voltunk. Hát akkor miért nem volt hivatalos? Nem tudom. Nem lehet ezt csak úgy, egyszerűen megmondani. Az én egész életem olyan, valahogy úgy sikeredett, azazhogy nem sikeredett sehogyse, azért olyan, hogy nem lehet egykönnyen ráültetni a szavak csúszdájára. Én tudok mesélni. Szeretek is mesélni. És szeretik is itt, a járási juhászok meg körben a járásszéli parasztok – én juhász is vagyok, meg paraszt is, juhász se, meg paraszt se – szeretik, ha mesélek nekik. Szeretik, ha mesélek nekik – ha mesélek nekik példának okáért: a golyómról. A golyójáról? Igen, erről a golyóbisról, amit még a Donnál lőttek belém a muszkák. És azóta benn sétál. Sétafikál, köröz bennem. Hol itt, hol ott dudorodik ki. Hol itt, hol ott világít – süt át kéken a bőrömön. Ne féljen, adja ide a kezét. Lám, már én is úgy kérem – kunyerálom az emberek tenyerét, mint a javasasszonyok. Nyugodtan tapogassa ki. Érzi? Ne féljen, fogja meg. Nem, nem fáj. Azt mondják, majd kipottyan belőlem. De úgy látszik, eszében sincs. Jó neki benn. Jó neki kóbászolni bennem. Az igazság az: célozgatja a szívemet. Belülről célozgatja. Olyasvalami ez, mintha egy kis céllövő bódét hordanék magamban. Megállás nélkül megy a bandzsítás. A célozgatás. Csak azzal a különbséggel, hogy itt, most, nem egy kifújt tojáshéjat kell eltrafálni a jutalomért. Így sosem unatkozom. Akkor sem unatkozom, ha nem mesélek. Van, amikor egész nap mozdulatlanul üldögélek a Járáson. Hol a Felső-, hol az Alsójárásszélen. Hol közelebb húzódok Pipacsfalvához (amit a csángók után érkező telepesek Velebitnek kereszteltek, azt mondják, ott, ahonnan jöttek, így hívják a hegyet), hol meg középre húzódok. A sziksóba. Lenn a galacsinhajtó, fenn a pacsirta. Meg a délibábban delelő csorda lebegő sárga foltjai. Üldögélek a Megváltó alatt. A legtöbbször ott üldögélek. Szeretek pontosan a Megváltó alá vackolni. Oda, ahová a pacsirta árnyéka esik. Szinte koppanva zuhan. Üldögélek ott, és követem a golyóbis útját. Figyelem, merre kanyarodik. Figyelem, a szívem felé veszi-e az útját. Hallom, ahogy mocorog a sóban a galacsintúró. Hallom, ahogy nem messze tőlem repedezik a bíbictojás. Sokan nyugtatnak, noha nálamnál nyugodtabb már nem lehet az ember, nyugtatnak, hogy egyszer majd egy halk kis koppanás hallszik, akárha egy meggymag gurult, pottyant volna le az asztalról. Vagy valamelyik unoka célzott volna meg, piros pettyet hagyva ingemen. Egy halk koppanás hallszik. Halk, mint amilyen halk és mégis az egész eget visszhangzó a pacsirta földre zuhanó – a Megváltótól eleső árnyéka. Egy halk koppanás. És elhagy, eltávozik belőlem golyóbisom, amelyet még az a muszka durrantott belém. Nagy kajla bajsza volt. Kinek volt nagy kajla bajsza? Annak a muszkának. Úgy festett, mint egykoszos kék-fekete varjú, amelynek mind a két szárnya eltörött. Annak a muszkának, aki az egyik bombatölcsérből hirtelen kidugta hosszú puskáját. És kis híján kibökte vele a szemem: belém durrantott. Tényleg, az volt az első gondolatom: nézd, ez a hülye még kiböki hosszú puskájával a szemem. Egy arcot sem jegyeztem meg annyira. Akárha lefotografáltam volna. Ő belém durrantott, én meg szépen lefotografáltam. Belém durrantott, majd hirtelen lebukott, de nem azért, mert félt, hogy visszalövök, nem, hanem azért, mert érezte, pontosan érezte, és én is pontosan éreztem, hogy ő is pontosan érzi: lefotografáltam. Csak ott hibázott, hogy én némileg gyorsabb voltam, én már lefotografáltam, le, szépen, nyugodtan megörökítettem, mielőtt még belém csapódott a golyóbisa. Le, abban a pillanatban, ahogy kidugta fejét azzal a koszos, kajla bajusszal. Le, abban a pillanatban, ahogy meghúzta a ravaszt. Meghúzta, aztán lebukott. Én meg vártam a golyóbist. Mint aki jól végezte dolgát. Vártam, belém csapódjon. Annyi időm már nem volt, hogy én is lebukjak. Arra untig elég időm volt, hogy lefotografáljam, szépen kajla bajszával, de annyi már nem, hogy én is lebukjak. Szóval már fél évszázada nézek vele farkasszemet, nézem az arcát. Fél évszázada várom a koppanást, hogy aztán azt mondhassam, hogy rendben van, befejeztük, hazamehet, megnyugodhat – szétszakítottam a fotográfiáját. Befejeztük, kimászhat abból a jeges, húgybűzös tölcsérből, hazamehet. Fél évszázada fülelek. Fülelek a nyuszinál is éberebben. Még mesélés közben is fülelek. Nézem a pacsirtát. Rezzenetlen. Akárha a Megváltó szemébe szögezték volna. És akkor hirtelen kipottyan az égből. Le, neki a földnek. Várom, nagy csörömpöléssel összezúzza üvegcsontocskáit. De egy millivel a föld felett megáll. Olyankor, ha így szájtátva elbambulok, hirtelen magamhoz kapok, keresni kezdem a golyóbist, keresni a nyakszirtemnél, az állam alatt, a lágyékomnál. Vagy éppen a könyökömnél. Igazán csak egy dologtól félek. Nem attól, hogy a szívembe fúródik, nem, ezt a rozoga masinát már nem sajnálom. Nem sajnálnám. Ha most dugná ki a fejét, most dugná ki itt, valamelyik vakondtúrás mögül a puskáját az a muszka, még segítenék is neki. Csak egytől félek, mondom. Attól, hogy a szememen fog kipottyanni. A szemem világa fog kifolyni vele. És nem fogom látni a sóvirágot, ahogy a felszáradó harmatban még utoljára kinyílik nekem. A juhászok képesek egész nap utazgatni velem. Meg az ólomgolyóbisommal. Már egészen otthonosak annál a folyónál, otthonosak ott, Ázsiában. Mert az első háború foglyai is sokat meséltek nekik. Akad olyan ember is, mint a Csömöre bácsi. (Itt citerázott a csárdában még vakon is.) Látja, végül neki is a szeme világa folyt ki, pedig ő nem hozott magával golyóbist, csak csúnya fagyásokat hozott, aki mind a két háborút Ázsiában bolyongta át. Sőt. Ázsiában már otthonosabb lett, ugratta is a részeges tanító, hogy maga, Csömöre bácsi visszament az őshazába. Az a tundra is éppen ilyen kietlen, mint ez a mi szikünk. Utazgatok. S ők utazgatnak velem. Mindenki tudja, mikor, merre tart bennem az ólom. Merre kanyarodik. Azt, hogy mikor megy a kőlyuktól a busz Adorjánra, azt nem tudják. De az gyakran megesik, hogy csak úgy mellesleg közlik egymással: leesett az ölibe az ólom, vagy: azt hittem, a kulcscsontját törte az öreg, közben csak az ólom bökkent ki vállán. Ülnek a nagy vályú kénes vizében – az egyiknek reumája van, csúnya fagyása a másiknak, a harmadik görbe, mint az ujjam, a negyediknek meg lába nincs –, és az ólom utazásáról mesélnek. Az ólom az valami madárlátta dolog számukra. Hiába magyarázom nekik, hogy az a madár, amelyik az én golyóbisomat látta repülni a szívemnek, az a madár, amelyik még most is unottan figyeli: dögkeselyű. Milyen különös, hogy még a Kecskés is az én golyóbisom felől érdeklődött, amikor a sógorom meglátogatta Požarevácon a börtönben. Požarevácon van? Az én öregem is ott ült. Meddig marad? Életfogytiglan. És még ő is az ólom felől érdeklődött? Igen, azt kérdezte a sógorától, hogy kikeltek-e már a kisbíbicek, meg azt, langyos-e még a vályúban a víz, meg azt, hogy: kiesett-e már az öreg Kekec ólma? Azt mesélte a sógorának, hogy ő is úgy járt, mint én. Hogy őt is szíven lőtték. És ő is élve maradt. Életfogytiglan. Olyan vagyok, mint egy furcsa szerkentyű, magánjáró, amit ólommag hajt. Ha kipottyanna belőlem, megállna. Szóval, csak azt akartam mondani, hogy én mindenből tudok mesét kanyarítani. Tudok mesélni. A piócás asszonyoknak is mindig a mesékkel csavartam el a fejüket. Beálltak a nád közé a Sárga-árokba. Engedték, másszon fel rajtuk a pióca. Én meg odakuporodtam melléjük a partra, a dunsztosüvegek közé. És lassan, amilyen lassan kezdtek rájuk mászni a piócák, elkezdtem mesélni nekik. Mi sem volt természetesebb aztán, minthogy amikor tele piócával sikítozva kiszaladtak, az odakészített sóval én dörzsöltem le róluk a tömérdek piócát. Közben észre sem vették, hogy meg-megdobtam őket. Igaz, ez régen volt. Akkor tán még bennem sem volt ez a mag. Rég volt. És már a pióca se cikk. Igaz, mintha valaki azt mondta volna, ismét divatba jön a köpülés, a pióca. Mondom, mindenből tudok mesét kanyarítani. Az égvilágon mindenből. Éppen minden szirszarból. Végtelen mesét. Be sem kell áztatnom, mint a sárga meg piros fűzvesszőt, ha kosarat akarok fonni. Mindenből. Kivéve az életemet. Az valahogy sosem akart egyenesbe jutni. Csak farolt, csapódott jobbra-balra. Az mindig összegubancolódott. Mint az ördögcérna. Összegubancolódott, vagy ellenkezőleg, magától szétszakadt, szétfejtődött anélkül, hogy valaki fejtette volna. Az életem sosem hagyott levegőhöz jutni. A meséhez meg levegő kell. Sok levegő. Az apám – példának okáért. Kemény, rideg ember volt, mint ez a repedezett szik. Amióta az eszemet tudom, haragudott – dühös volt rám. Alighogy megtanultam járni: fölszögezett a kerítésre. Fölszögezte a kerítésre? Azt hittem, erről már tettem említést magának. Az istenért, miért szegezte fel a kerítésre a kisfiát az az ember? Hogy ne csavarogjak el az állatok mellől. És az rendben is lett volna. Csak azt nem értem a mai napig sem, miért szegezett minden áldott hajnalban akkora dühvel? Emlékszem, legtöbbször már magam vittem a nehéz kalapácsot, ha nem talált szögeket, még dühösebb lett. Féltem, egy napon szétveri a fejemet. Észbontó dühvel szögezett, és mégis ügyesen, ravaszon. Egyszer sem sikerült kibújnom a gúnyából. És átitatott a harmat. Aztán meg jött fel a nap, égetett alkonyatig. A legkülönösebb az egészben az volt, hogy egyszer sem kellett a nyáj után kiáltanom. A kutyáknak sem kellett nagyon dolgozniok. Mintha még az állatok szíve is megesett volna rajtam, valójában ők őriztek engem. Aztán meg, ahogy megszabadultam apámtól, jött a plébános. Kibontotta a nadrágomat… Nézzük, mondta, pölyhödzik-e már a plajbász? Jöttek az apámnál is ridegebb gazdák, akiknél szolgáltam. Apád a hibás, szidtak gyakran, ő szoktatott rá a semmittevésre, lazsálásra. Kapáláskor, betakarításkor ők még Krisztust is levették volna a keresztfáról, és kapát, kaszát nyomtak volna a kezébe. Aztán egész évben nyugodtan csünghet a keresztfán… És hát jöttek az asszonyok. Meg csőstől a gyerekek. Mintha a gazdák, az asszonyok és a gyerekek is ellesték volna apámtól a szögecselést. Úgyhogy mindig jó volt bevonulni, fogságba esni. Igen, akkor éreztem először, hogy lekászálódtam a kerítésről. Vacak, korhadt, fekete kerítés volt már akkor is. És akkor sem kerített már semmit. A Járáson nem kell semmit sem elkeríteni. Onnan fentről láttam, valójában nem a juhászok, nem a kutyák őrzik ott a jószágot, a nyájat, hanem az ég üvegburája. De ott, a katonaságnál meg jött az a kajlabajszú muszka. És belém lőtte azt a sétálószöget. Mondom, mindenből tudok mesét kanyarítani, végtelen mesét. Kivéve az életemet. Az valahogy mindig más, ellenkező irányba kanyarodik. Minden kanyarban kisiklik. És én, égnek álló hajjal minden kanyarban elsikítom magam. Ha nem siklik ki netán, akkor meg én ugrok ki. Tegnap is megvert a legkisebb fiam. A legöregebb nem ver. Sem a középső. Csak a legkisebb. Meg a menyeim is meg szoktak verni. Meg, mind a három. Vejeim közül csak az egyik. Mondom, tegnap is megvert a legkisebb fiam. Késsel a kezünkben birkóztunk. Ő kiszaladt a nagykéssel, én meg előkaptam a kisbicskát. És hemperegtünk a sóban. Szerettem volna, ha ő döfi át a disznóölő késsel a szívemet. Féltem, nehogy én döfjem át az övét. Ha átdöföm a szívét, én is odakerülök Kecskés mellé, Požarevácra. Ő már nem tud unatkozni. Olyan, mint az anyja, állandóan lobog, kajtat. Hogyan is tudnék szép meséket mesélni az életemről. Az én zöld disznóm ez a lila ólommag. Csak arról tudok mesélni végtelen. Hiszen hogyan is mesélhetnék meséket például az én asszonyaimról. Az első rögtön meghalt. Éppen csak megszült néhány gyereket. Ez a legkisebb, amelyik tegnap le akart szúrni, nem tőle van. Az a másodiktól. Az meg kicsapongó volt. Került-fordult, a csárdában illegette magát. Vagy benn riszálta a fenekét a kanizsai piacon. Ő szülte ezt a legkisebbet. Csak addig volt nyugodt, míg megszülte. De már benn a kórházban is festette magát. Kölcsönkérte, meg – mint később kiderült – el is lopta, össze is lopkodta a városi asszonyok kenceficéit. A pirosítókat szerette legjobban. Szinte ette őket. Még járni tanult a gyerek, amikor el kellett zavarnom. Egy szakajtó pirosító maradt utána, egy szakajtó bakelittokba húzott kutyafasz. Nemrég láttam benn a Fruzsa előtt. Még mindig biciklin jár, még mindig a picsáját billegeti. A harmadik is szeretett biciklizni. De ő szegény nadrágban. Hogy miért épp őt verte meg az Isten, sosem is fogom felérni ésszel. Jött ki Kanizsáról, és a Kálvária alatt belecsapott a villám. A szemem láttára szenesedett meg. A szobrász Tóninak segítettem épp berakni a stáció új gipszlapjait. A bicikli – a váz, a küllők – egy ideig még vörösen izzott alatta, izzott egy ideig farzsebében a pumpa is. Ő abban a minutumban megszenesedett. Mintha egy kisuvickolt szerecsen ült volna helyére az izzó kerékpárra. Tóni levette fejéről a sapkát, és térdre csúszott, alighogy beerősítette, máris imádkozni kezdett a szűz gipszkrucifix előtt. Maga hány éves volt akkor, amikor a harmadikat eltemette? Ötvenkilenc. De lehet, hogy tévedek, mert én nem számolgatom az éveket. Amikor meg összeálltam a negyedikkel, azt hiszem, már elmúltam hatvan. Gondoltam, legalább legyen valaki, aki mos ránk. Igaz, akkorra már két gyerek megnősült, de ők meg hozták a nyakamra az unokákat. Pontosabban nem is erről volt szó. Megpróbálom megmagyarázni. Eltemettük, itt, Ilonakertváros (Zimonić Vajda) farában a falábú Ignác barátomat, azt kérte, ide egy ördögcérnabokor tövébe temessük. És valahogy megesett a szívem a feleségén. Bejártam hozzá naponta elvégezni az állatok körül. Egy lova, egy tehene volt neki, meg tíz birkája. Már előbb is megesett a szívem rajta. Meg, mert csak én tudtam, hogy Ignác éveken át bejárt Kanizsára a Kerékgyártó Lidihez. Hogy magyarázzam ezt meg magának? Nekem sosem volt pénzem olyan nőkre, mint a Lidi. A kukacom nekem is mindig pipiskedett, csak nem volt tehetségem a Lidi-formájúakhoz. Én, mint említettem is, én inkább a piócahalászok között kódorogtam. Meg a vályúban lebegtem, vártam a mosni, fürödni jövő asszonyokat. Könnyű volt becsalni őket a békanyál függönyei mögé. Szóval már előbb is gondoltam arra, meg kellene próbálnom, hogy amíg Ignác barátom bebiceg a Lidihez, addig én a feleségét boldogítsam. De kivártam, amíg meghal. Igaz, akkorra már hatvan lettem. Kezdett elkapni a pánik. Nem is pánik volt az. Csak még egy kicsit akartam csinálni. Túl sok időt elfecséreltem. Meg hát, mert tudtam, nemsokára vége szakad. Ki akartam rázni magamból, ami még bennem maradt. Gondoltam, összeállok vele, és ameddig lehet, addig csináljuk. Mondtam is neki, addig mammogtatjuk, amíg lehet. Meg még aztán is egy kicsit. Mammogtatjuk? – kérdezte, ijedten bámulva rám. Mit? A vartyulát, mondtam ravaszkásan. Majd én mammogtatom, ha neki nem is olyan nagy élvezet. Ő közben, ha nem lesz jobb dolga, akár imádkozhat is. A Lidi, úgy hallottam, ha nem tetszik neki, újságot olvas közben. Én tényleg úgy képzeltem el hátralévő életemet, hogy ha nem is naponta, de azért mammogtatom kitartó rendszerességgel. Szép lassan mammogtatom. A száraz fa is begyullad, ha kitartóan dörzsölöd. Mammogtatom, úgy képzeltem, mammogtatom szép lassan, kitartóan, csökönyösen. Elvégzek a ház körül. Kimegyek a szikre a birkákkal. Hazajövök, ismét elvégzek, megfejek, megetetek. Lemosdok. És aztán lámpaoltás után szép lassan elkezdünk mammogtatni. Elég volt meginnom egy fröccsöt, hogy megduzzadjon. Reggelente megittam egy snapszot, estefelé meg mindig felhúztam a demizsont a kútból. Így valahogy terveztem el a hátralévő életemet. Valójában még a fogságban gondoltam ki ezt az egészet. Ott láttam rá az életemre először. Amikor belém csapódott az ólom. Valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy sosem tudtam igazán ráállni a dolgokra. Sosem tudtam huzamosabban nekifeküdni. Sok asszonyom volt. Tán több is, mint másnak, de valahogy olyan cifra volt az életünk, hogy ha nem ütött el bennünket a mozdony, ha nem csapott közénk a ménkű, akkor civakodtunk, marakodtunk. Nagykéssel a kezünkben hemperegtünk. Meg hát az az igazság, hogy inkább gyerekeket csináltunk, minthogy csak úgy, minden cél nélkül, csak úgy magáért mammogtattuk volna. Ezért álltam össze Ignác feleségével, ezért mentem el vele még a paphoz is. Körültekintő legyél végre, mondtam magamnak. Inkább fuss neki messzebbről. És tényleg körültekintő voltam, jó messziről futottam neki. És mégis elvétettem. Jócskán. Mert a körítés, a táv megvolt. Csak maga a dolog hiányzott. Ugyanis azon a negyedik asszonyon nem volt luk. Nem volt luk? Nem. Jó, tudom, furcsán hangzik, de nem volt. Elhiheti nekem, kerestem. Mindent kipróbáltam. De ott bizony luk nem volt. A fenekét meg nem adta. Előbb nevetgéltem, vihogtam, mint a hülye, a bajszom alatt. Aztán megrémültem. Megvert az Isten, gondoltam. Elzavartam azt az asszonyt, akinek szép, két marékravaló, mindig harmatos szemérme, szőlőfürtnyi csiklója volt. És összeálltam megboldogult barátom feleségével. Nem, nem fapinájú volt. Fapinájú nőkkel volt dolgom. Nem is eggyel. Akadt köztük olyan is, amelyiknek végül már füstölni kezdett. Meg volt olyan is, amelyiknek két nap után kapott hirtelen lángra, de akkor akkora láng csapott ki belőle, hogy még a bajszomat is lepörkölte. Bele kellett lógatnom a vizes dézsába. Hát most itt vagyunk: csapdába estél, csapda nélkül. Aztán, ahogy kérdezősködni kezdtem, két részre szakadt a társaság a csárdában. Fele azt bizonygatta, nincs ártézi kút cső nélkül, a másik fele meg azt, hogy már ők is hallottak ilyesmiről. Rendben van, tűnődtem, de miért éppen nekem kellett kifognom? Megboldogult barátom senkinek sem szólt a dologról. Hetente egyszer bebicegett a Kerékgyártó Lidihez. Közben lehet, otthon továbbra is kitartóan kereste, kereste egész életében. A Lidi egyszer azt mondta, hogy Ignác levágott lábának az ereje átment a férfitagjába. Szóval, hetente egyszer bebicegett Lidihez. És ezzel el volt intézve, a dolog. Én meg szépen besétáltam a csapdájába. Végül már az egész Járás rajtam röhögött. Ne búsulj, koma, mondta Lukács, a juhász, és széttárta a karját: tele a Járás ürgelyukkal. Meg hát a naftátok is keresnek segédmunkásokat. Egy ideig még próbálkoztam. Részegen egyszer még kést is vittem magammal az ágyba. Gondoltam, majd én csinálok szegényen lukat. De szerencsére, amikor kellett volna, nem találtam, becsúszott a fal mellé. Vagy ő dugta oda. Nem maradt más hátra, mint hogy egy reggel felpakoljam a cuccát a kocsira, utána kössem a tehénkéjét, és szépen hazavigyem a nővéréhez Horgosra. Sosem fogom elfelejteni nővére tekintetét sem. Én nem értek az ilyen dolgokhoz. Nekem az ilyen dolgok meghaladják az eszemet. De miért nem ment el a szegényke apácának? Vagy a Mindenhatónak is csak egész nők kellenek? Nem tudom. Elnéztem a nővérét. Ugyanolyan volt, mint ő. Az is ugyanúgy, ugyanolyan rémülettel nézett. A patkánynak van ilyen tekintete a patkányfogóban – amikor már kezd kifáradni, elgyöngülni. Otthagytam nekik az összes pénzem. Kifizettem neki a tíz birkát is. Miért nem mentek el apácának mind a ketten? Csak néztek. Nem nyúltak a pénzhez. Nem értettem, akkor mit akarnak? Néztek. Csak néztek. Sikítva szaladtam neki a járásnak. Aztán bizony lenyugodtam. Le egy jó ideig. Azt hittem, többé sosem merek majd asszony lába közé nyúlni. Hiába hajlongtak előttem a vályúnál, a piacon, hiába kezdtek el ismét szállingózni a Sárga-árokba a piócahalászok. Nem mertem benyúlni a bozótba, rettegtem, nem találok semmit. Ez a rettenet már örökre benne marad a kezemben. Biztos azért van az is, hogy ha viszont találok valamit, azt aztán nem engedem ki a kezem közül egykönnyen. Látott-e már szarkafészket? Tüskés ágakból, olajból, gledícsiából, vadrózsából hányja össze. Szerkeszti valójában. Be is tapasztja, sőt még fedelet is csinál rá… Fedelet? Igen. Gondoltam, bennem a hiba. Csak énelőttem zárultak be mind a lukak, az ajtók. Csak énelőttem csapták rá a fedelit. Csak én vesztettem el a kulcsot. Aztán egy napon, amikor már ismét emelgetni kezdte a gőz a kalapomat, elszántam magam, és életemben először én is bekarikáztam a Kerékgyártó Lidihez. A Hatcsöcsben bukkantam rá. Ott trónolt. Ahogy meglátott, azonnal tudta, miről van szó. Egyből leolvasott. Nem csoda különben, hiszen ez volt a mestersége. Hallom, mondta kuncogva, te vetted el a falábú Ignác feleségét. De záróra után elvitt magához. Akkor már ő is kiszorult a Seriftanyára. De ahogy levetkőzött, elsírta magát. Most jössz, mondta, amikor már, nézd, teljesen megőszült a frizurája. Jót nevettünk. Az enyimet is megütötte a dér, mondtam, letolva a gatyám. És azt is megvallottam Lidinek, hogy én valójában még csak most szeretném elkezdeni. Meg hogy eddig nem érkeztem. Nem, a sok kínlódás, nyavalya, tragédia miatt. Most szeretnék nekifeküdni. Azt mondta, hogy fiatalabb korában találkozott egy ilyen bácsikával. Úgy dolgozott, mint egy szolid Singer varrógép. Ha az öreg volt nálam, mesélte Lidi, hajnalra mindig úgy éreztem magam, mintha minden egyes pórusomba tűt szúrtak volna. Tűt. Érted? De valahogy belülről. Fellélegeztem, amikor az öreg bácsi meghalt. Alaposan kiráztam magam. Ha még egy kicsit megolajazod, te is sokáig elzingerelhetsz. Hajnalban szinte röpültem, röpültem, mint az üres csontú madarak, hazáig. Négy-öt nap múlva ismét megfürödtem a vályúban, tiszta gatyát húztam, és ismét bekopogtam hozzá. De egy naftás tárta ki az ablakot, és levorgyikkal kezdett hadonászni az orrom előtt. Nem elég, hogy mind összevissza furkálják Oromhátat. Elittam a Lidinek szánt pénzt, négykézláb másztam haza. Akkor is azt hittem, vége. Az utolsó csöpp a Lidié lett. Igaz, sokáig még nagyon dühös voltam a naftásokra. Még az is megfordult a fejemben, hogy felrobbantom a furataikat, hisz úgyis mind elviszik a naftát. De aztán lecsendesedtem. Néztem a délibábot. Néztem, hogyan kapja fel a szikről, hogyan kezdi pödörni, sodorni a sót a forgószél. Akárha egy áttetsző lányka futna, pörögne át a Járáson. Faragni kezdtem egy pásztorbotot. Belefaragtam, több mint három hónapig faragtam egy csomós som bunkójába a Csömöre bácsi fejét. Csak ahogy a bot bunkóját bámultam, kezdtem rádöbbenni, mennyire hasonlítunk. Ő mind a két háborúban ott volt fogoly. Kecsenovics azt mondta, visszament a tetthelyre. Ezek szerint még rám is vár egy háború? De az én arcomba mintha már előre belevésődött volna az a másik háború is. Birkanyírást vállaltam, csordás is voltam, úgyhogy sokáig fel se figyeltem – egy lány, egy nyeszlett lány kezdett el mosni a vályúnál. Még lány volt szegénykém, de már aszalódófélben volt a pinácskája. Igen, éppen erre lettem figyelmes, hogy már aszalódik, hogy már olyan vartyulaképe van. A vályú végénél gubbasztottam. Ő mosott. Csutakolta a gúnyát. Egyszer csak lekapta magáról a bugyit. Hogy azt is kimossa. Lássa kend, mondta nevetve, nem volt csutka az árnyékszéken, és csupa szar lett a bugyim. De én nem a bugyiját néztem, biztosan ő sem azt akarta, hanem a seggit, a pinácskáját. Belebámultam. És akkor fedeztem fel, hogy olyan vartyulaképű. De ez valahogy nem szomorított el, hanem ellenkezőleg, felbátorított. Mintha csak az ég ajándékozta volna nekem. Itt van öreg, zingereljél. Hosszú idő után először lettem ismét szerelmes. Annyit dolgoztunk (a búzatáblába jártunk, oda arra a pipacsos foltra), hogy aratásra már kezdett visszafiatalodni, kezdett zamatossá lenni a picsája. Nem szerette, ha pinát mondok, azt se, hogy vartyula. Ha vartyulát találtam mondani, mindig megbüntetett, mint a tanító néni. Százszor kellett mondanom: picsa. Ha jobban meggondolom, először dolgoztunk úgy, ahogyan még ott, a fogságban elképzeltem. Először kezdtem hasonlítani Lidi kis öreg szabójára. Mintha egy új somág nőtt volna a lábam közül. Fütyörészve közlekedtem. Minden hajnalban megborotválkoztam. Elálltam vályogot verni, feliben. Gondoltam, építek egy kis kamrát a legöregebb fiam istállója mögé. És ott elzingerelgetünk. Ám ahogy megjelent ott a kútnál, úgy is tűnt el, nyomtalanul. Valaki jól járt vele, keseregtem. Aszaltszilva-picsája meginasodott, mintha autógumival húroztam volna fel. Néha már úgy szájon csapott, hogy azt hittem, leszáll a fejem. Szerencsére a fiam azonnal észrevette, hogy nagyon lebimbóztam. Összedöntötte az istállót, és újat építtetett velem. Mondanom sem kell, nem maradt időm álmodozni. Amikor kész lett, besöröztem egy kicsit. És akkor, különösmód először, eszembe jutott az az orosz asszony, akinél a fogságban dolgoztam. Mintha káposztát hordott volna a lába között. Ahogy elkezdtük, harmatosan harsogott, ahogy befejeztük, akkor meg úgy éreztem, isteni húsos káposztát ettem. Mesélik, nekivágtam a Járásnak. Hová, édesapám? – szaladt utánam a fiam. Vissza a fogságba, mondtam. Aztán már álmodozni sem álmodoztam. Lassan még az az orosz nő, annak az orosz nőnek az emlékképe is elmaradt mellőlem a jászolból. Éreztem, hogyan fogy, szivárog el a gőz, napról napra. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy nádszál a Sárga-árokba. Elvékonyodtam kiürültem. Nem akadt nádiveréb, poszáta, hogy rám kötözze kis puha fészkét. Vártam, mi fog kettétörni. Vártam, mikor jönnek, mikor locsolják meg naftával, mikor égetik a nádat. De végül is másképpen lett vége a dolognak. Vége? Igen. Azazhogy éppen arról akarok mesélni, hogy milyen sokszor lett vége. Milyen sokszor kellett, hogy vége legyen. Érti, mit akarok mondani? Valójában nekem sem volt fogalmam arról, hogy ezek a szörnyű befejezések, a dolgoknak ez az újbóli befejezése, végeszakadása titokban valamiféle energiát raktároz bennem. Nem, nekem sem volt erről fogalmam. Arról sem, hogy most mi is történik velem. De erről majd akkor, ha idejutunk. Noha én sem tudom, hogy hova is. De az magát ugye nem zavarja, hogy ha egy kis nyolcas van mesém kerekében. Az életemről nem lehet simán, folyamatosan mesélni. A dologról magáról, a picsával, a vartyulával való esetemről meg csak így köhécselve, akadozva. Ha az a fonnyadt lányka nem tűnik el olyan gyorsan, ő tán megtanított volna, mert ő, ha észrevette, hogy köhécselek vagy pironkodok, akkor mindig megbüntetett, és százszor elismételtette velem a legprasnyább dolgokat is. És az jó volt, majdnem olyan jó, mintha csináltuk volna. Úgyhogy nincs igaza a Péter bácsinak, aki mindig azt hangoztatja a csárdában, hogy aki mondja, beszéli, meséli, az nem teszi. Nincs igaza, én bizonyíthatom. Jó volt büntetésből mondani. Mondtam, mondtam, közben mind jobban markoltam, és egyszer csak éreztem, hogy teleömlik a kezem. Amikor századszor mondtam, mindig felsikított. Századszorra mindig teleömlött a markom. No de térjünk vissza. Igen, a végéhez. Mert tényleg az történt, hogy vége lett. Persze a rám jellemző módon. Valójában egy szerencsétlenség történt velem. Egy szerencsétlenség tett pontot a mondat végére. Fura egy mondatokból állt össze az életem. Mind hosszabbak lettek. És most már csak az a tőmondat következik. No de térjünk vissza a végéhez. Ahhoz a végéhez. Akkortájt kétszáz birkát őriztem. Teljesen lefoglaltak. Éjszaka csak arra maradt időm, hogy jajgassak egy kicsit. Ráadásul még be is rühesedett a nyáj. Be, csúnyán. Egy napon kénytelen voltam bemenni Kanizsára: vetalinért. Méregért. Persze nem bírtam ki, hogy ne forduljak le a Kistemplomnál a Hatcsöcs felé. Öt-hat fröccsöt ihattam meg, na és egy angolkeserűt, amivel el akartam vágni. De mivel nem ettem egész nap, megártott. Az angolkeserű a szó szoros értelmében fejbe vágott. Úgy buktam le a lépcsőn, mintha valaki egy nagy husánggal tarkón vágott volna. Gyalog jöttem ki, pontosabban másztam. Valahogy elvánszorogtam a Sárga-árokig. Ott feküdtem le. Ájultam el. Mielőtt még elájultam volna, emlékszem, kerestem egy vakondtúrást párnának. Meg arra is emlékszem, hogy már a párnára hajtva a fejem, egy siklót néztem, ahogy lenn az árokban kínlódva próbálja lenyelni a varangyot. Aztán meg a strandoló kis vízipockokban gyönyörködtem. Szóval egy rövidke ideig még lebegtetett az alkohol. Aztán hirtelen leejtett. Először arra éreztem föl, hogy kezd hűlni a föld. Fázni kezdtem, forgolódni, erővel magamra akartam teríteni a gyöpöt. És az a forgolódzás lett a végzetem. Mert forgolódzás közben a zsebemben valahogy kicsúszott a vetalinos üveg dugója. És kifolyt a méreg. Mind rá a kukacomra. Igen, a farkamra. Üvöltve ébredtem. Ugrottam bele az árokba. Fetrengtem a sárban. Egyszerre csak azt éreztem, néz valaki. Úgy valahogy, mint a muszka, aki a szívemet célozta hosszú puskájával. Vagy úgy, mint a Mindenható szokott visszanézni rám, ha húsvét táján sokáig bámulom fenn a pacsirtát. A sikló nézett, szájában a rúgkapáló varanggyal. A strandoló kis vízipockok közben elpucoltak. Akkora üvöltést hallattam, hogy végképp megakadt a torkán. Láttam, ahogy lassan kihátrál belőle a varangy. És nagy fejest ugrik a vízbe. És meglapul a fenekén. Bújik bele a sárba. És többé tán sohasem mer a felszínre bukkanni. Mostanában sokat gondolok arra a varangyra is. Én mentettem meg az életét. Legalább egy varangynak. Azt valahogy sejtem, hogyan nézett, néz engem a Megváltó. Hogyan nézett, míg ott csüngtem felszögezve a kerítésre. Hogyan nézett, míg a golyó röpült a szívem felé. Hogyan nézett, míg sikítva szaladtam ki a két nővértől neki a Járásnak. Azt valahogy sejtettem. Meg azt is, hogyan nézhetett, amikor a Kálváriáról néztem, hogyan szenesedett meg az izzó biciklin a harmadik feleségem. Hogyne sejtettem volna, hiszen ő csapott bele. De azt nem tudtam, arról nem volt sejtelmem, hogyan néz a sikló szájából egy varangy, miközben a tökeimet markolászva vadszamárként üvöltök. Az artézi kúthoz rohantam. Ezt a vizet használják benn Kanizsán is a Csodafürdőben. Igen, pontosan éreztem, azért rohanok olyan eszeveszetten a vályú felé, mert rajtam már csak a csoda segíthet. Beugrottam a vályúba. Fejest, mint a Tarzan. Pedig még egy méter sincs. Ott ültem egész nap. A fenekére húzódva, mint a varangy. Különös, levegőt sem vettem. Akkor kellett volna, hogy valaki mérje, meddig bírom ki a víz alatt. De hiába. A fájdalomtól beleájultam a vízbe. A gyerekek szedtek ki a békanyál alól, vittek be Kanizsára a Kosztolányi doktorhoz. Az egyik unokám mesélte, hogy az iskolában tanultak valamit Kosztolányi doktor bátyjáról. Valami irományokat készített arról, hogy az égben bál van… Ám az öreg Kosztolányi doktor csak hümmögött. Már nem volt segítség. Végezetül azt mondta, szerencsém van. Szerencsém? – kérdeztem ámulva. Még dühösen mondani akartam neki, lehet, hogy az égben bál van, de itt lenn, itt lenn, mi a szar van?! Szerencsém van? – kérdeztem hebegve. Szerencséd, ismételte. Nem kell lenyisszantani. Tényleg igaza volt. Végül is szerencsém lett. Nem fájt. Egy ideig még kenegetnem kellett mindenféle – mint a kocsikenőcs – fekete kenceficékkel. Aztán szépen elfonnyadt. Az öreg orvos meg volt győződve, magam öntöttem rá a vetalint. Megértelek fiam, mondta. Nem volt erőm magyarázkodni. Csak néztem. Néztem, mint a hülye. Akkor éreztem így magam, amikor gyerekkoromban anyacsavart tekertem a plajbászomra, és hirtelen beledagadt. És el kellett hogy vigyenek a lakatoshoz, aki aztán szépen satuba fogta az anyát, és lefűrészelte. Igen, csak néztem, miközben az öreg egy pálcikával piszkálgatta. És megpillantottam magam az egyik aranykeretes tükörben. Tudja, Kosztolányi doktor rendelője éppen átellenben volt Dejcsék tükörgyárával. Pontosan olyan volt a tekintetem, mint a negyedik feleségemé meg a nővéréé. Kiüresedett. Megüvegesedett. És csak valami rémületféle maradt a fenekén. Olyan volt a tekintetem abban a nagy, drága aranykeretben, mint azé a varangyé ott, a sikló torkában. Amikor a plébános meghallotta, mi történt, dühbe gurult. Miért nem jöttél el hozzám, mielőtt meglocsolod méreggel a tökindád?! Meg kellett neki mutatnom, mint legényke koromban. Ismét csak néztem. Néztem, hogyan babrálja finom ujjaival. Attól kezdve nemigen mozdultam a Járás közepéről, a sziksóból. Ott gubbasztottam a galacsintúrók között. A lábatlan mondta, hogy toljam le a gatyámat, és üljek bele a sóba. Az jobb, mint a gyógyvíz. Az ő csonkjait is csak akkor nem fűrészelik, ha a forró sziksóban ül. Gubbasztottam a sziksóban a pacsirta alatt. És ismét csak az ólomgolyóbist kezdtem figyelni. Követni. Így múlt el egy-két év. Már kezdtek megfeledkezni az emberek a szégyenemről. Természetessé lett. Ahogy természetessé lett az is, hogy a lábatlan lábatlan, hogy Vigh Tibike vak, világtalan. Furcsább lett volna, jobban elcsodálkoztak volna az emberek, ha lábakkal jelenik meg a lábatlan, ha Tibike opál szeme ismét teleszalad a világ színességeivel, fényeivel. Ismét csordáskodtam. Lebegtem fejjel lefelé a tehenekkel a délibábban. Azért csordáskodtam, mert a tehenek tömege még jobban megnyugtat, mint a birkák melege. Hanem ültem a lábatlannal a sziksóban, ha nem csüngtem a délibábban, akkor Vak Vigh Tibikével, Habakukkal, a kommunista Kecsenoviccsal (aki saját kezével csinálta az orosz forradalmat, de egész életében rosszul féltalpalta meg a cipőmet, azért pártoltam át a fatalpgyáros Tóthoz) lebegtem, lubickoltam a vályúban. És akkor – mondom, két év is eltelhetett – valami különös, addig nem tapasztalt szomorúság ült a vállamra. Gyakran oda is csaptam. Hová? A vállamra, mondom. Úgy éreztem, valami madár telepedett oda. Akkortájt jelentek meg a sasok a Járáson. Kecsenovics szerint az olajra jöttek. Azt mondta, meg fogjuk látni, néhány év, és a kulákokból (de nemcsak a kulákokból, hanem az újsütetű kommunistákból is, azokból, akik a háború előtt még nyilasok voltak) sejkek lesznek. Sejkek? Sejkek. Már látni egy-kettőt a Csodafürdőben. De azok arabok. Sejkekké lesznek, nekünk meg marad a sós homok. Még az a szerencse, hogy a szik, a sziksó nem olyan durva szemcsés, mint az afrikai sivatagok homokja. Megmaradnak nekünk a sasok. Szerintem a sasok a tóhoz jöttek. A sasok? Igen. Nagy halászsasok voltak. Akkora halakat is képesek voltak felhúzni a vízből, mint egy csecsemő. Belevágták a karmukat a hal hátába, szinte a víz alá húzta őket egy pillanatra a hal, és akkor föllebbentek, föl, csodálatos látványként a vakító ezüst hallal… Mind nehezebb lett az a valami a vállamon, a hátamon. Egy csöppet mintha ismét hiányozni kezdett volna a szemérem rózsaszín husikája. Csak egy csöppet, csak egy-egy pillanatra. Aztán megszűnt hiányozni. Nem is jól mondom. Nem szűnt meg. Ó, dehogyis múlt el. Csak eltávolodott. El, tisztességes távolságra a szemérmetlen husika. Valahogy eltávolodott, átbillent a délibábba az is. Rózsaszín valamiket kezdtem látni az ég alján. Vak Vigh Tibike azt mondta, flamingók is érkeztek a keselyűkkel – a dögkeselyűkkel, tette hozzá Kecsenovics –, minden bizonnyal azokat látom lebegni az ég alján. Lehet, azokat láttam. Hány éves volt akkor? Mikor? Mikor ráfolyt a vetalin a tökindára. Hatvanhárom, hatvannégy. Hatvanöt meg, amikor megjelentek a flamingók az ég alján. Aztán azok is ellebbentek. Kifakultak a délibáb függönyében. Csak a bogarak galacsina, meg az én ólmom maradt. Sétált bennem. Akárha ólom simogatott volna belülről. Valami ólmos kéz. A visszájamról. Mondom, eszem ágában sem volt ötödször is újranősülni. Nem. Még majd házasságszédelgőnek néz. Igaz, szögről-végről úgy esik ki. Vén kujon. Pedig, mondom, ötödször nem akartam, eszem ágában sem volt. Vagy hogy is mondjam. Ez az, amit nem tudok elmondani. Amit egész idő alatt halogatok. Tolok ki, tolok el magamtól a mesével. Beszélek, végtelen mesélek – melléje. Máskor még eddig sem szoktam eljutni. Megakadok valamelyik részletnél. Hol annál a siklónál, hol azoknál a strandoló kis vízipockoknál. Vagy a harmadik asszony izzó biciklijénél. Mert azt magának is elfelejtettem említeni, hogy a villámcsapás után az izzó kerekek még tettek egy fél fordulatot. Tehát még úgy elszenesedve, farzsebében az izzó pumpával is mintha tovább akart volna biciklizni. Meg is rökönyödtem, mi lesz, ha így, az izzó kerékpáron, elszenesedve hazagurul a gyerekekhez?! Ötödször nem akartam. Nem, hiszen mint mondtam, akkorra már azok a rózsaszín semmiségek is eltűntek az ég alól. Akkor már az asszonyt illetően nem erről volt szó. Nem. Még csak a mammogtatás, a vartyula gondolatáról sem. Hanem: a magányosságról. Hogy legyen kivel motyogni. Érdekes, hogyan lett a mammogtatásból motyogás. Hogy legyen kivel zsörtölődni. Meg hát persze azt is itt kell megemlíteni, hogy az öregebb gyerek kizavart az istállóból, a kisebbik fiam meg rám döntötte a kamrát, ahol aztán meghúztam magam. Azt mondta, üvöltve persze, hogy máshol vackoljam be magam. Hatvanhat évesen ismét el kellett volna állnom szolgálni. És akkor, pontosan azon a napon mondta valaki a tejátvevő irodájában, hogy érdeklődik utánam egy bánáti asszony. Szájon kellett volna vágnom. Kit? Azt, aki azt a bánáti asszonyt kommendálta. Nem szerettem átjárni Bánátba. Már gyerekkoromban is mindig azt hittem, elpattan a kompkötél a Tisza közepén, és lecsúszik velem a komp a tengerig – bele egyenesen egy cethal szájába. De nem vágtam szájon. Enni kezdett a fene. És mintha a plajbászom is megnyikordult volna, meg, az éj palatábláján. Persze nem a lábam között. Csak a fejemben. Arra gondoltam, hátha. És be kell magának vallanom, hogy akkor már az is szép volt. Az a hátha. Ismét rám zúdult – rám, mint amikor egyszer csecsemőkoromban magamra fordítottam egy egész vájdling üszőmócsingot. Azon az éjszakán, amikor elhatároztam, hogy mégis átmegyek Bánátba, sokáig hánykolódtam a kocsiszín alá tett ágyban. Azon az éjszakán, hosszú idő után, mintha ismét lövelltem volna. De csak a lövellés emléke volt az, mert nem lett nedves tőle a gatyám. Mintha csak az agyamban játszódott volna le az egész. Fennakadt. Nem jutott le a lábam közé. Kicsíptem magam. Elcsentem a legöregebb gyerek új kalapját. És átmentem Bánátba. Sosem tűnt olyan szélesnek a Tisza. Istenem, éppen virágzott. Már-már elhittem, hogy nekem szól az az észbontó tavasz a nyári kánikulában. Nekem röpülik nászröpülésüket azok a selyem rovarok a halálba… Teljesen kótyagosan léptem Bánát földjére. Arrafelé még sósabb volt a föld. Megkóstoltam. De hát, gondoltam, ahol szikes van, én otthon vagyok. Az öregasszony is ki volt pöttyentve. Még valami bársonymasnit is biggyesztett a hajába. Meg látszott, vörös kreppapírt harapott, hogy ne legyen fehér az ajka. Nem is bántam volna, csak az volt a baj, hogy így a fogai is vörösek lettek. Úgy festett, mintha nyers, véres húst evett volna éppen. Mintha ő zabálta volna föl azt a vájdling gőzölgő, nyers mócsingot. És én lennék a következő falatja, porciója. Szerencsére a frissen sikált asztal közepére már oda volt készítve egy üveg kocsisbor. Jót fröccsöztünk. Szerette a pityókát. A golyóbisról kezdtem mesélni neki. És ő hamarosan elkezdte keresni. Végigtapogatott. Kétszer benyúlt a lábam közé is. Mintha csak ott gyanította volna. Az ólmot. A hatalmas ólomgolyót. Nem mondom, hogy nem esett jól, ahogy simogatott, tapogatott, markolászott. Ahogy kutászkodott a bőröm alatt. Ni, mondogatta, a huncut magja! Azt mondta, rám íratja a házát. Jó kis vályogház volt. Szoba, konyha, istálló. Mintha csak ránk szabták volna. Meg azt mondta, rám íratja a földet is. Három hold sütős föld volt, még a Zadruga vetette be, kísérletképpen, szudáni fűvel. Tehene nem volt. Mondtam, majd én hozok egy tehénkét. Egy vak lova volt csak. Gondoltam, majd az én lovacskám vezetni fogja. Az egész cuccom fölfért a kocsira. Az ágy, az almárium. Szépen berendeztük a szobát. Kifényesítette az almárium fogantyúit. Én meg felmázoltam a padlót. Azt mondta, akárha lelakkoztam volna. Az én ágyamat az ablak alá tettük. Az igazság az, hogy én toltam oda. A biztonság kedvéért. Persze észrevétlenül. Nem említettem, hogy másnap is folytatta a simogatást. A bőröm alatt való kutászkodást. De kissé mintha durvábban csinálta volna. Mintha kissé durvábban kapkodott volna a lábam közé. Durvábban kereste a csumát. És ez megrémített kissé. Megfagyasztott valahogy. És ha ehhez hozzáadjuk, hogy még másnap is olyan véresek voltak a fogai. Az ő ágyát meg a túlsó falhoz nyomtam. Szintén észrevétlenül, amikor kiszaladt valamiért az udvarra. És lefeküdtünk. A ház előtt volt egy görbe villanykaró, bevilágított a körtéje. Az ő ágyára. Láttam, sehogyan sem akar lehúzódni, megnyugodni. Bolhászkodik. Fosztani kezdi magáról a gúnyát. Elég sok gúnya lehetett rajta, mert mind jobban elvékonyodott. Most még valahogy még jobban ráesett a fény. Rázuhant szinte. Lehet, éppen akkor hagyták abba a fejést, a daralást és hirtelen felerősödött az áram. Csak most láttam, milyen sovány, félni kezdtem, menten összeroskad a fény súlya alatt. Még mindig vetkezett. Elszörnyedtem, ez még a húst is levetkezi magáról, és csontvázként fog rám feküdni. Hetvenéves volt, nem több harminc, harmincöt kilónál. És már csoszogott is felém. Gyorsan fejemre húztam a pokrócot. Számoltam a csoszogó lépteket. Feszegetni kezdte. Mit? A pokrócot. Felfeszítette és bebújt alá. Előbb csak nagyon szuszogott. Fújtatott. Mintha már két napja gyalogolt volna felém. Aztán simogatni kezdett. Durván tapogatni. Még durvábban markolászni. Ellöktem. De különösmód erősebbnek bizonyult a keze, mint az enyém. Észleltem azt már előző nap is, hogy furcsán, szinte ijesztően erősek a kezei. Ha hozzám ért, féltem, felsért, felszakítja a bőröm. De akkor még kedveskedni próbált, és kérgessége nem tűnt olyan ijesztőnek. Rugdalózni kezdtem. Gondoltam, hátha a lábam erősebb. Hátha sikerül lerúgnom az ágyról. Akkor meg azt hitte, játszom. Biciklizek a lábaimmal. Azt sziszegte, vigyázz koma, felpattanok a biciklidre. Hirtelen mintha belém is belém csapott volna a villám, harmadik feleségem izzó kerékpárját láttam, harmadik feleségemet, farzsebében az izzó biciklipumpával. Megfagyott bennem a vér: ez a némber képes beleülni az izzó pumpába! Annyira megbikásodott, meg, a csontváza, hogy ide-oda röpültem, mint egy labda, mint egy rongy, úgy tett, mint amikor a bika tapossa azt a vörös rongyot, amivel bőszítették. Csak az volt a vicc (Istenem, miféle vicc, nagyon rossz vicc!), hogy én nem bőszítettem. Illetve legfeljebb azzal, hogy nem bőszítettem. Halálra rémültem. De azt is meg kell mondanom, hogy halálos rémületemben már nem lettem volna ellene a dolognak. Még arra is gondoltam, ha ez a csontváz most beindít, újraindít engem, ha kivirágoztatja száraz ágam, hálás leszek neki hátramaradt napjaimban. Naponta megpuszilom a lukát. De a borzalom éppen az volt, hogy a furi nem indított. Ütni, vágni kezdett. Egy ideig engedtem. Megérdemlem, gondoltam, üss, vágj. De aztán éreztem, ha így folytatja, egyszerűen agyonver. Voltak pillanatok, amikor már kezdtem elveszteni az eszméletemet. Úgy tűnt olykor, magával a Halállal feküdtem le. A legutolsó kujonnál is romlottabb létemre, magával a Halállal. Illetve hát, nem. Vagy hát valamiképpen mégis. Hiszen ott voltam vele. Verés közben többször is lövellt. Lövellt, mint egy üres szifon. Hol a hasamra. Hol az arcomba. Ez a girhes macska, tűnődtem, így élvez. Nem is akarja, hogy csináljak valamit. Éppen az öregemberek bénasága ingerli. Izgatja. Spriccelt az üres szifon. És még annál is szárazabbakat fingott. Nem maradt más hátra, imádkozni kezdtem. Aztán meg matatni az ágy alatt. Szerencsére gyorsan a kezem ügyébe került a bakancsom, amit már nem a Kecsenovics féltalpalt, hanem a bolond fatalpgyáros Tóth szerelt fel három centiméteres fatalpakkal. És azzal ütöttem le az őrült öregasszonyt. Aztán egy kicsit pihennem kellett. Hová kerültem? Mi történt velem? A hideg csontok alá nyúltam, karomba vettem. És elindultam vele az ágya felé. Ahogy a szoba közepére értem, rám – ránk zuhant a fény. Akkor láttam csak, én is anyaszült meztelen vagyok, az az őrült rólam is mind leszaggatta a pöndölt. Hirtelen elnehezült a kezem. Lehet, akkor, abban a pillanatban tért észhez. Észhez tért, de abban a minutumban el is aludt. Horkolni kezdett a karomban. Azt hittem, sose érek vele át a szobán. Sosem érek el vele az ágyához. Szépen, gyengéden, akárha szeretkezés után, felöltöztettem. Szépen, gyengéden, akárha a ravatalon, betakargattam. Csupa kékek lettünk, mondtam reggel. Mintha kékre meszeltük volna az éjszaka a szobát, mondta a kezeire bámulva. Aztán váratlanul a témára tért. Azt mondta, úgy viselkedtem, éppen úgy, mint az első férje, akinek ő vette el a szüzességét. Megfagyott a vér az ereimben. Azt mondta, az első férje a második éjszaka úgy nekibikásodott, hogy végül rajta ütötte meg a guta. Rajta halt meg. Szép, nagyon szép halott volt. Csak reggel vettem le magamról, tette hozzá. Akkor az ebédnél – jó tejfölös krumplilevest főzött, meg görhét sütött (Istenem, mennyire szerettem a görhét!) – szépen elmeséltem neki az esetemet a rühméreggel. A vetalinos üveggel. Hirtelen kimarta a kezemből a görhe aranyrögét, előkapta valahonnan a kisbaltát, és azzal kezdett zavarni. Rühes kutya, üvöltötte. Miért nem ittad meg?! Miért engedted, hogy ráfolyjon?! Végül is valahogy sikerült kimenekülnöm. A házából. Csak a görhét sajnáltam. Megnyaltam az ujjaimat, de a vér sós ízét éreztem. Ismét ott hagytam csapot-papot. Mármint a lovat, a tehénkét, meg a kocsit is. Ott az ágyat, az almáriumot. Kicsit örültem is, hogy végre megszabadultam mindentől. Ismét sikítva szaladtam neki a sziknek. Szaladtam a kompig. A virágzás már befejeződött. Selyemtetemek, üres selyemtetemek borították a folyót. Tompán álltam a komp orrában. A folyó közepe felé feleszméltem, rádöbbentem, hogy immár a másik oldalon, a mi oldalunkon, Bácskában sincs hová mennem. Belevetettem magam a vízbe. Nem éppen azért, hogy beleöljem magam. Hanem tán inkább azért, hogy valamiképpen kicsússzak a két part közül. Arra gondoltam, csinálok egy kis kunyhót magamnak az első homokszigeten. Én még ismertem egy öreg pákászt. Nem értem, őt, az öreg pákászt, miért nem festik fel a templom falára. Persze az is benn volt a dologban, hogy jó lenne alámerülni egy kicsit – vagy örökre a hűs vízben. Tele voltam sebbel. Mintha egy vadmacskával töltöttem volna az éjszakát. Mintha egy kiéhezett nőstényfarkassal kötöttek volna egy zsákba. De mindebből nem lett semmi. A kompos gyorsan átugrott az egyik csónakba, és ügyesen kiemelt a csáklyával. Akárha láttam volna magam, ahogy ott lógok a csáklya végén, az üres, selyemtetemekkel borított folyó felett. Később mesélték, a gebe némber már három férjét átszekszölte a túlvilágra. Nem csak az elsőt, nem csak azt a szüzet. Én lettem volna a negyedik. Nekem ő volt az ötödik menyasszonyom, de én csak egyet temettem el. Így mondták: az a gebe némber átszekszölte őket a túlvilágra. Előbb elképedtem, de aztán arra gondoltam, valójában én is valami ilyesmin törtem az eszem. Egykor én is arról álmodoztam, hogy valahogy így segítem magam át. Nem is hogy át. Úgy, hogy minden megszűnik lassan, de én csak mammogtatom szépen, lassan. Mammogtatom vég nélkül a vartyulát. Valahogy úgy, ahogy a halászok kuttyogtatják a vizet. Nem is a halakat csalogatva, hanem a folyó egész testével érintkezve. Az egész vízzel, amelyben az ég, a csillagok tükröződnek. Csak kuttyogtatnak. Majd tovább eveznek szépen, lassan. És észre sem veszik, hogy lassan elkopik az evezőjük. El a vízben, a levegőben. Éppen úgy, mint a hólapát, amellyel búzát, forró búzát lapátolnak végtelen a magtárakban. Úgy gondoltam, esténként szépen befekszik az ágyba az asszony, és szétrakott lábakkal várja, hogy elkezdjem mammogtatni. Hajnalban azért megiszok egy snapszot. Este egy fröccsöt. Megetetem a lovat, a tehénkét. Új kötelet fonok szűz manilából. Nem azért, hogy legyen mire felkötnöm magam. Nem. Csak hogy legyen. Ha véletlenül mégis fel akarnám kötni magam. De végül is se asszony, se ló, se tehénke, se kötél. Mondom, az én életem sehogyan se akar mesévé simulni. Ültem lábatlannal, a vakkal, a félnótással a vályúban egész nyáron. A lábatlan meg-meggyújtotta a kénes vizet. De mi csak ültünk benne, akár az ördögök. Igen, mondta Vak Vigh Tibike: mindig is ilyen szépnek képzeltem el a poklot. És tényleg, valahogy jó volt, szép volt a pokolban. De aztán jött ez az ősz. Nem aludhattam tovább künn a szénában. Szerencsére a csárdában ráfutottam a Milomirre. És elhívott magához. Volt egy kis ecetes bora. A karsztról mesélt, ahonnan jöttek. Azt mondta, a szik is olyasvalami, mint az ő karsztjuk, azért szeret itt, a Járásszélen. Aztán a háborúról mesélt. Arról, hogy ő valójában egy orosz tiszt. Mert az oroszoknál szolgált. Tankista. Ott harcolt Sztálingrádnál. Már jócskán beszívtunk, amikor elővette a pisztolyát, és rám parancsolt, fogjam a villát. És rakjam odébb az óriás ganérakást. Viszolyogtam, hiszen éppen az előbb szart a tetejére. Nagy nehezen hozzákezdtem, mert hallottam, ahogy felhúzza a pisztolyt. De alighogy nekiveselkedtem, valami kemény tárgyba ütközött a villám. El nem tudtam képzelni, mi a fene lehet az. Mit akar kibányásztatni velem a szar alól. Egy tank volt. Felnyitotta a tetejét. Ügyesen beugrott. Nagy bőrsapkát húzott a fejére, és beindította a motort. Járatta egy ideig. Aztán ugyanolyan ügyesen kiugrott. Majd ismét a pisztolyával hadonászva betemettette, elrejtette velem a behemót tankot. Mintha misem történt volna, hajnali iszogattunk. Ezzel fog harcolni ellenünk, ellenem, mondta. Érted? – kérdezte. Értem, mondtam. Többé nem tett említést róla. Többé soha. Megengedte, hogy fenn aludjak nála a padláson. Aztán itt éltem Milomirnál. Milomir fölött. De szinte sose láttam. Szépen berendezkedtem. Estelente felhúztam a létrát. Néha napokig nem jöttem le. Mintha máris a mennyországba jutottam volna. Akkor tehát az égő vályú mégiscsak a tisztítótűz volt. Eszegettem a darazsak keserű mézét. Megfejtem Milomir teheneit. Ha lementem, nem gyalogoltam már be a Járásra. Itt üldögéltem a ház előtt a kamillában. Szépen elvoltam az apró, színes, zománcos bogarakkal. Szerettem nézni, ahogy bukik le a nap, az alkonyt. Akkor egy reggel – nem emlékszem már, mit kerestem lenn olyan korán – lekuporodott mellém a tollas öregasszony. Azt mondta, de jól megültél. Jól, mondtam. Amikor hazajöttem a fogságból, olyan sovány voltam, hogy még ülni sem bírtam. Ha ráültem a székre, mindig nagyot koppant a farkcsontom. Én szeretem a csontfaszúakat, mondta nevetve az öregasszony, és megkínált pipadohánnyal. Azt hittem, szél kerekedik, mert vibrálni kezdett körülöttünk a levegő. Azt mondta, csak holnap kezdenek fosztani a parasztok. Mondtam, tudom, én is szoktam segíteni nekik. Mást nem is nagyon beszéltünk. Előbb nekem kellett hugyoznom. Nem mentem messzire, csak addig a kiszáradt akácig. Jó még? – kérdezte, ahogy rázogatva visszajöttem. Nem, mondtam. Nevettünk. Aztán neki kellett hugyoznia. Épp csak felemelte a szoknyáját. Milyen szomjas ez a ti sziketek, mondta. Megint nevettünk. Egy pillanatig még térdén tartotta a szoknyáját, mert észrevette, hogy a lába között feledkeztem. Persze már eleve úgy helyezkedett, hogy muszáj volt belenéznem, belefeledkeznem. Megszédültem. Mintha egy nagy bazsarózsát szorított volna az arcomra. Mintha azzal akart volna megfojtani. Visszakuporodott mellém. Sokáig nem szólaltunk meg. Itt laksz fenn? Igen. Estefelé felmászott ő is. Előttem. Segített felhúzni a létrát. Tetszett neki nálam. Még sosem illatozott annyira a menta, a kamilla. Már a létrán visszazökkentem a rendes kerékvágásba. Rácsapódtam. Ráforrtam. Mondtam, álmodoztam valami ilyesmiről, de arról, hogy én valaha ismét megbikásodjak, arra nem is gondoltam. Mi van, mi történt, kérdezte gyönyörrel és megrökönyödéssel elegy arcomat látva. Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? Mi lenne? Majd elvonszoljuk egymást ide-oda. Harmadnap nagy kiabálásra ébredtünk. Fel akartam ugrani, de még mindig össze voltunk ragadva. Nyugodjál már, no, ne ficánkolj. A tollas volt. Az kiabált, hadonászott egy nagykéssel. Kiengedem a beleteket! Még a dögkútban is rátok szarok! Másnap is visszajött, de aztán többé nem mutatkozott. Szerencsére volt egy fél oldal szalonnám, nem kellett lemennünk. Akkortájt történt, hogy egy hajnalban Milomir begyújtotta a tankot. Előbb azt hittem, ellenünk indul harcba, szétlöki a házat. És széttapos – úgy összeragadva – bennünket. De nem. A nagy rozsdás varangy a Járásnak fordult. Átmászott a sziken, felkapaszkodott az Oromhátra. Majd eltűnt a túloldalon. Többé senki sem bolygatott bennünket. Egy napon észrevétlen lefejtett magáról és eltűnt az öregasszony. A létrát a ganérakásra dobta. Estefelé láttam, ahogy a pörgebajszú tollassal hatalmas dunyhákat vonszolnak át a sziken, majd ők is eltűnnek, mint a rozsdás varangy, mint a nap narancs korongja. Az első gondolatom az volt, tán kilövődött az ólommagom is. De aztán rábukkantam a hónom alatt. Azóta azt kísérgetem, azzal utazgatok. Arról mesélgetek, ha ráakadok valakire, aki mint maga, hajlandó naphosszat hallgatni. Tavasszal költöztem ide, Lidihez, a Seriftanyára. Azt mondja, ő is valahogy így képzelte befejezni az életét: lassan mammogtatva.

 

Boleró

Régi filmeket néztem az egyik külvárosi moziban. A bejárat feletti neonbetűk – a nemesgázokkal való írás első korszakából – kificamodtak, megvetemedtek, felrobbantak, elolvadtak és lecsorogtak kormosan – én mégis a KULTÚRA hét betűjére gyanakodtam, ahogy feltűrt gallérral, szemembe húzott kalappal beléptem a ferdén megfeneklett, múlt századbeli forgóajtón. A hangárszerű terem salétromból, penészből préselt falaival, szálkás, csattanva felcsapódó székeivel, puffadt, olajos padlójával, meg-megiramodó bársony-patkányaival a gyerekkor moziját idézte.

Már második éve tartó futkosásom (menekülésem?) alatt először lazítottam; még csizmáimat is lerúgtam. Úgy éreztem, ha kigyullad a rozsdás drótkosarakban a villany, gyerekkori barátaimat fogom megpillantani körül a nagy teremben, melynek egy részét minden bizonnyal raktárnak használták (intenzíven éreztem a rothadó gyarmatáru isteni illatát – ki tudja, tán még az utolsó háború óta rohadt, robbant hol itt, hol ott, akárha időzítve, az ananász aknamezeje, a narancs, a kókuszdió): P/1-et, a kanizsai szikvizest, P/2-t, akit hadonászva, a vászonra vetítődve ott szurkáltak meg, köszörült disznóölő-késsel, az első sorban P/3-at, a Bécsben lehorgonyzott szobafestőt, P/4-et, a németországi kappelmeistert, P/5-öt, aki már alulról, illetve visszájáról nézi a filmeket, mert az egyik szigeti börtönből való ismételt szökésekor lelőtték… Emlékszem, az egyik első színes film vetítése közben egy patkány átrágta a vetítővásznat és kinézett, körülnézett, akár a Metro Goldwin Mayer oroszlánja, első számú szent állatunk. Visszafojtott lélegzettel lestük, mikor melyik hős, hősnő arcának ablakában fog megjelenni, amikor P/1, aki rosszul látott (erdőben ha menekültünk, mindig hallottam mögöttem, ahogy fának csapódik az arca), de sötétben kitűnően célzott, felállt és fekete-piros csúzlijával homlokon lőtte. Betört az alacsony bűnöző-homlok, kiáltott fel, tovább már nem bírva visszafojtani izgalmát, P/2. A vér körben átitatta a vásznat. Csak akkor döbbentem rá, miért is izgattak engem annyira a filmszínésznők: állandóan éreztem mögöttük az élő prém simogatásár, borzongását, állandóan éreztem a túloldalt futkosó patkányt…

Valaki kolbászt majszolt mellettem. Köpenyem zsebében volt még egy darab rozskenyér, és én is eszegetni kezdtem a bódító fűszerillatban. Majd a székek alatt mászkáltam, mert sehogyan sem találtam kissé hevesen lerúgott csizmáimat, noha közben – a döglött olaj tócsájába tenyerelve éppen – arra is gondoltam, miért is nem indulhatnék el mezítláb a gyerekkor mozijából (mely a gyerekkor miséjével, de a gyerekkor futballpályájával is rímelt nálam)?!

Különös, opálba hajló a régi filmek feketéje; fel kellett volna mennem a gépészhez és kérni néhány kockát, gondoltam, miközben az utolsó kisfilm – angyali baszkódás! – kísérőzenéjét, a Bolerót fütyörészve, sétálva elindultam szállodám felé. Persze mondanom sem kell, elég hosszú séta volt az; voltak pillanatok, amikor már fel is hagytam a reménnyel, hogy elérem, megtalálom szállásomat, s azt kezdtem mondogatni magamban, aludtam én már híd alatt, aludtam én már gyerekkoponya nagyságú kavicsokon, aludtam én már szénapadlásokon…

Harmadik napja (amelyből kettőt átaludtam) voltam a városban és még egyáltalán nem éreztem mint egészet, még csak a hangját, illatát sem sikerült kiszűrnöm magamnak. A vastag és magas, gyakran erődítményszerű falak anyagáról, elhasználtságáról, jeleiről, térképeiről következtettem, melyik negyedében, a tengertől elfelé, vagy a tengerhez közeledve haladok-e. Volt amikor úgy éreztem, még egy lépés, és valami magas, fényes márványpárkányról a tengerbe zuhanok, de volt amikor meg úgy tűnt, a tenger alá kerültem, hullámok döngette boltozat alatt bolyongok vakként tapogatózva.

A gyerekek rajzai, feliratai, pimaszságai, a régi és új politikai parolák teljesen érthetetlennek tűntek számomra, vagy felcserélődtek és a gyerekek pimaszságai komoly politikai paroláknak, a politikai parolák pedig arcátlan pimaszságoknak tűntek.

Miért nem rajzólnak egyetlen kockát sem errefelé a gyerekek? Miért nem geometrizálnak?

Majd fel kell jegyeznem, ha szobámba érek:

Boldogok-e a kockaformát nem ismerő gyerekek? Azonos-e a boldogság a szerves formákkal? Felénk miért geometrizálják még a női nemi szervet is a gyerekek?

Mind lassabban, már-már a falakra tapadva haladtam, és az egyik grafitti-szerű falirat előtt aztán meg is álltam.

Valami éles tárggyal, szöggel, tőrrel véshették mélyen a homokkőbe, már-már átszakítva a vastag falat. Megálltam, hogy kibogozzam, hogy végre végére járjak valaminek, no meg hát, hogy kifújjam magam egy kicsit, mert ha leszáll az éj, aztán már nem lassíthatok. Nem akartam, hogy teljesen elázzon kék ingem, szerettem volna kihúzni benne még legalább egy hetet, nem akartam, hogy átnedvesedjen, tönkremenjen több mint húsz év után ismét visszaszerzett paripacitromszín, lapos kalapom izzasztó nélküli bélése. Ingem, bársony zekém, melyet még a boldog Latin negyedi napokban vettem, porköpenyem, kalapom, nyersbőr csizmám – valahogy minden könnyű volt és puha, ideálisan elhasznált, sokban hozzájárultak lassan ismét visszatérő egyensúlyomhoz, nélkülük hiába lettek volna a kikötők, a régi filmek, hiába Chardin csendéleteinek rózsaszíne (ne is keresd Cézanne-nál!), amelyről már egész táskányi kis, fekete fedelű füzetet teleírtam.

Mutatóujjammal megérintettem a szuvas csontra emlékeztető homokkövet. Tán valami partra vetett óriási szörny csontvázát tapogatom, csipkésen rezgő csontvarratát olvasom, akarom olvasni?! Egyenként újraírtam, újrarajzoltam a furcsa betűket, jeleket, de csak ilyesmiket olvastam:

 

SSAALLAASS-SZAALLAASZ-SZAAGGAASZ-

 

Már hangosan betűztem, hangosan próbáltam leellenőrizni sejtéseimet, akárha mondókákat, nyelvtörőket, parolákat kiáltoztam volna:

 

SÍ-HÍ SÍ-HÚ

HO SI MINH

SÍ-HÍ SÍ-HÚ

SZALONIKI

KINT IS KUKCSI

BENT IS KUKCSI

SALAMON SAKÁL

SAUSSURE SZTÁLIN

SALAZAR

 

amikor hirtelen kicsapódott fejem felett az egyik ablak X alakban vasalt, nehéz fatáblája. Az azon nyomban ismét beállt csöndben a zöld festék feketévé égett sörétjeinek kopogása hallatszott csizmámon, a homorúvá kopott, fehér kövezeten.

Egy idős házaspár állt az ablakban, egészen közel, már-már kihajolva, de látszott, nem azért, még véletlenül sem azért, hogy kinézzenek – vakok állnak így az ablakban, kissé előredőlve, egész testükkel figyelve, nézve a napot, a borulást. Mögöttük valahol mécses pislákolhatott, nagy, világos héjú gömb tolta őket előre csak lobbanásaival, kipukkadásával mutatva meg egy-egy abszolút elhasznált részletet, egy-egy megnyomorított, deformált tárgyat. Lehet, hogy az ablaktáblát is az a gömb lökte ki, mert a házaspárról semmilyen mozdulatot, gesztust sem lehetett feltételezni. Különös, sűrű sötétség sejlett, szivárgott mögülük, a gömbből, a gömb mögül, mintha csak az ő szobájukból, szobáikból készült volna kifolyni az éj, az éj tengere a fény tengerére, amely onnan az ablakból tán látszott is.

Még sosem láttam olyan kiszívott arcokat, nem, még filmen, festményen sem (Bosch vélt önarcképe, hóka koponyája jól táplált, kedélyes úriembernek tűnne mellettük). Váratlan megjelenésük azt a mozivásznat átrágó patkányt juttatta eszembe, noha ők nem rágtak, nem rágtak át semmit, hiszen látni lehetett, utolsó fogaik is már legalább fél évszázada kihullottak fehér ínyükből, de öregségük, elesettségük, szegénységük, magányuk átszakított valamit közöttünk…

Az egyik kis növésű jegyárusnő óriás férje, az Apró asztalos szedte, tépte le dühösen a lyukas, véres mozivásznat. Az újat apám boltjában vásárolták – egész nap mérték, göngyölték az inasok a kanavászt! – és szemben a szövetkezet tűzoltóegyenruhás szabói (elsősorban az önkéntes tűzoltó-egyesületnek dolgoztak, s már ők maguk is egyenruhát viseltek munkaköpeny helyett) varrták meg úgy, olyan meghatottsággal, akkora odaadással, mintha csak a híres filmszínésznők ruháit, alsóruháit szabták, varrták volna. De hiába tépték le a hatalmas vakkeretről, a mi számunkra örökre ott maradt az a patkányvér-holdudvaros lyuk, ott minden vásznon, vetítővásznon…

Mind a két öregnek rezgett a feje, rezgett jobban, erősebben a megszokottnál: az asszonyé körbe-körbe, a férfié előre-hátra, ám valami összefüggésben, összhangban egymással, talán valami túlvilági zenére immár. Hajuk piszkosfehér, az asszonyé rövid, a férfié hosszú, vállig érő. Teljesen elzsírosodott, leszakadozott és különös módon mégis páncélinget idéző kötött holmi volt rajtuk. Úgy álltak ott, mintha csak a halál régimódi, klottleples fényképezőmasinája előtt pózolnának. Valahogy tudtukra szerettem volna adni, hogy nekem semmi közöm az egészhez, de lehet-e még valamit tudatni, közölni velük, s biztos vagyok-e abban, hogy éppen semmi közöm az egészhez, hiszen falukat piszkáltam, falukra írtam mutatóujjammal – ki tudja, milyen membránként erősítette fel benn a szobában motozásomat a fal, a bevésett felirat?! Szemük eredeti színére sem lehetett már visszakövetkeztetni, a savó olykor kékes, olykor zöldes színben játszott a szemöldök és a szempillák kiirtott ligetei közepette. Nem bírtam elviselni a látványt, könnyezni kezdtem – a sors miféle satuja dolgozott itt?! – és elfutottam.

Éjfél körül értem a szállodámba, a meredek, szűk Halász utcai HELIOS-ba. A portás már aludt (úgy tartotta ölében díszes tányérsapkáját, akár egy pörköltcukor-állatkákkal díszített tortát), de a pultra ki volt készítve nagy, esztergályozott fagolyóval ellátott, díszes tollú, vakrozsdás kulcsom. Minden jel szerint már csak én hiányoztam a vendégek közül. A szőnyeggel borított lépcsőn mentem fel, mert nem akartam zajt csinálni a muzeális felvonóval, meg hát, ahányszor csak beszálltam, mindig az volt az érzésem, ha ebbe egyszer beszorulok, többé senki sem szabadíthat ki.

Elindultam a végtelennek tűnő folyosón; érdekes, kívülről nem látszott ilyen nagynak a hotel, egy emelettel alacsonyabb volt a kéményseprők székházánál is. Éppen a megvilágított részhez értem, amikor egy nő jött felém pipiskedve, már ahogy lábbeli nélkül a nők általában lépkedni szoktak.

Mintha az első pillanatban nem regisztráltam volna, hogy meztelen, hogy szecessziós fanszőrét akárha acéltollal rajzolták volna.

Nehezen tudtam leplezni zavaromat, félelmemet, de ugyanolyan ritmusban lépkedtem felé, mint amilyenben szórakozottan, fáradtan elindultam volt a rongyolódó, végtelen, dohányszín futószőnyegen. Az én felbukkanásom őt egyáltalán nem zavarta. Úgy tűnt, őt semmi, senki sem zavarhatná meg. Különös, porcelánszerű arca volt, a gyönge fény megcsillantotta, azt hittem, mosolyog. Válla maga volt a simogatás; azokra a márványszobrokra emlékeztetett, amelyeket egész életében csiszol, simogat a szobrász, örökre ottfelejtve kezét a kövön. Combjai egy árnyalattal vastagabbak voltak, mint csípőjéből, fenekéből következtette volna az ember, minden bizonnyal azért, hogy ideális terepet biztosítson a fanszőrt mintázó művésznek.

Szerbül köszöntöttem – idegenben már többször megtörtént velem, hogy szerbül köszönök. De mintha meg sem hallott volna, pedig már csak néhány lépés választott el bennünket, hallottam húsának zaját, lélegzését, szívverését.

Valamit vitt a jobb kezében; csuklóján hajszálnál alig vastagabb aranylánc csillant.

Már majdnem találkoztunk, amikor elfordult a mellékfolyosón és eltűnt az egyik csontszín kis ajtón. 145–148–149? – onnan, az elágazásból nem tudtam leolvasni a szoba számát.

Különös, felettébb különös, hogy mennyire zavarba jön ilyen és hasonló helyzetekben a magamfajta ember. És az még talán ennél is különösebb, hogy milyen mellékes dolgokra gondol, összpontosít, milyen badarságokra pazarolja rövidke idejét.

Előbb a folyosófal felső aranyszegélyét rézdrótnak nézve megjegyeztem magamban, veszélyes így vezetni az áramot, majd a fakó tapéta vörös foltjaiban poloskanyomokat véltem felfedezni – pipacsmező, poloskaakvarell, mondottam.

A ritkás, tussal és acéltollal rajzolt szecessziós fanszőrre pillantva pedig – a női fanszőr-formák tipologizálásába kezdtem, mondhatnám: bonyolódtam is azon nyomban, és már ott, az elágazásig, illetve szobám ajtajáig, több mint tízet sikerült elkülönítenem, leírnom:

 

a köldök bűzös kis fészkét nyílvesszőként megcélzó; franciakert; angol pázsit; birkalegelő; forgószél emelte tarló; ördögcérna; csalán; égő csipkebokor; a combokra olivaeres borostyánként szétfutó, a combokat állandóan hűsen, nedvesen tartó; tengerhabjaiba bukó gyémántszirt; a szeméremdombot, mely olykor bizony szemétdombnak is nevezhető, három-négy meszes csigaként fúró; az alsó testet kietlen sivataggá, benzinnel locsolt, meggyújtott hangyabollyá varázsoló; a lábak közé vett nagy kockát prémmel leöntő; középen baltával választott angyalhaj; az arcra szakállként toluló, az arcon szakállként tükröződő; bokára csavarodó; suba; drótkefe; sárkefe…

 

Csak a szobámban, miután magamra zártam az ajtót és köpenyemet utazóládámra dobtam, nyakkendőmet, mint aki fullad, mint akit fojtanak, kibogoztam, ott kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi is történt, mi is lehetett annak a nőnek a kezében. Legjobban még spongyára, egy 20–30 centiméter átmérőjű spongyalabdára emlékeztetett. Csak fekete volt, nagyon-nagyon fekete. Abszolút. Ha valóban spongya volt, akkor minden bizonnyal töröltek vele valamit. Nem vért. Nem. A föld közepébe nyúlhattak vele, gondoltam, vagy onnan, mint mély sebből vették, tépték, szakították ki. Vagy egy totálisan elpiszkolódott, elkátrányosodott agy…

Lefeküdtem. Nem találgattam tovább, hiszen jól tudtam, úgysem fogom megoldani e rejtélyt. Egyszerűen megoldhatatlan. Szerettem olyan vidékeken élni, ahol nem ismerik a pizsama fogalmát, ahol még ilyenkor télen is félmeztelenül bújhat az ágyba az ember. Mint valami álombeli történethez kell az egészhez viszonyulnom, gondoltam, és megpróbáltam pontot tenni a dolog végére.

Néhány nap, néhány hét és a tengeren robbanni fog a tavasz! És akkor már köpenyemet is ládámba gyűrhetem. Legalább az is védi majd a porcelán-Buddhát…

Bár még láttam finom, hosszú, csupasz ujjait, láttam ahogy belefúródnak a zsíros fényű masszába (egy pillanatra még Z/1 szeretője férjének felnyitott, majd hirtelen visszazárt, polipmarkolta agyát is láttam), de egy határozott mozdulattal az újság felé nyúltam. Még a reggelivel tette be asztalomra a kínai inas, látszott a limonádés pohár talpának De Gaulle nevét ölelő nyoma. Rágyújtottam egy Gitanes-ra és újabb filmek után kutattam. Két mozit, közel a kikötőhöz, szakadozott térképemen is bekarikáztam. A Bolerót dúdoltam és ez már azt jelentette, ismét a régi filmek vizein, opálba hajló sötét vizein evezek.

De hogyan kerül Chaplin és Ford közé Drayer és Bresson?! Úgy látszik, immár egész életemen végig fog kísérni a Vámpír koporsó-jelenete, koporsó-ablaka és a falusi lelkész sötét borosüvege (érdekes, a regényt, amelyből Bresson a filmet forgatta, még mindig nem szereztem meg, nem olvastam el, pedig már több mint tíz éve elhatároztam, megnézem, leellenőrzöm a regényben, milyen is az az üveg). S ha így van, akkor végső ideje lenne a dolgok végére járnom: be kellene feküdnöm abba az ablakos koporsóba, melybe Drayer befeküdt kamerájával és ki kellene nyúlnom, meg kellene fognom, markolnom a kis pap karcsú, fekete borosüvegét is. És akkor Strocheimet is okvetlenül újra kellene látnom a Nagy illúziókban: ahogy tört és pántolt gerincével felhörpinti a kis kupica italt!

Éppen el akartam oltani a lámpát, amikor, ismét csak teljesen váratlanul, hívatlanul, az öreg házaspár jelent meg előttem, nézett akár egy régi, foszladozó fényképről. Fém, ezüsthúr pendült, tetűk ugráltak fehér hajukban…

Nem oltottam el a villanyt.

Térképemért nyúltam, megkerestem hol, körülbelül hol is lehetett az a kormos falú, nagy bérház és filctollammal odaírtam a homokkőbe vésett betűket.

Egy ideig még kísérleteztem a szó (szó?) desifrírozásával az újság szélén, egy agárversenyről tudósító riport mellett (a verseny plakátját a Párizsban élő jugoszláv festő, Veličković Animals in motion-Dog fig. 19. című grafikájának felhasználásával készítették – külföldi tartózkodásom alatt többször találkoztam a kutyával, már-már azt is mondhatnám, kísértett, üldözött): nem fordított A-knak, hanem áthúzott dupla V betűknek olvastam pl., természetesen nem véletlenül, hiszen mennyit foglalkoztatott egykor, zágrábi filozopter-koromban, Heidegger áthúzott létje, de így sem jutottam semmire. A tizedik Gitanes után érezni kezdtem, lassan elengednek a rejtélyek, és a doboz másik részét már karikákat fújva szívtam el – hol olimpiai köröket próbáltam kifújni, hol pedig agarakat ugrattam át a karikán, mint aki bárányokat számlál, hogy minél előbb elaludjon. Egyszerűen, nem izgatott már tovább az ügy, sem a furcsa felirat, sem a meztelen nő kezében levő fekete göngyöleg. Rövid ideig inkább a fanszőr-tipológiához próbáltam visszatérni ismét – ki tudja, tán érdekes lenne komolyabban is foglalkozni ezzel a kérdéssel, gondoltam, és egy kis fekete füzet első, kékes lapjára felírtam:

 

a

fanszőr

 

vadszőlő, öreg indákkal, száraz fürtökkel; az egész testet, a hátat is szépen, szabályosan beborító, csak egy csöpp rózsaszín nyelvet nyújtó; mohás cseppkőbarlang-bejárat; csüngő méhlabda; vándorhónalj; afro......

 

Nem izgatott már, pontosabban: a falról lemásolt felirat valamiképpen az ismeretlen eredetű gyűrődés nevévé lett, igen, végre általa megneveztetett az abszolút piszkos spongya, a matt agy, a kitépett óriástumor, a kátrányban sült polip, a rothadt karfiol – és láttam múzeumi tárgyként, kis, frissen szidolozott réztáblába vésett aláírással, ismert, híres leletek, műalkotások közelében, ám mégis elkülönülő, más megvilágítású beszögelésben, ahol az orrát piszkáló, klottal szegélyezett zakót, ezeregyszer féltalpalt fekete cipőt viselő őr a Boleró melódiáját dúdolja.

 

A novella

Mintha a huzat rántott volna bennünket a Neretva völgyébe. Hogy merre és pontosan hol, azt nem tudnám megmondani: fák, kövek és por…

FÁK, KÖVEK ÉS POR, VALAMINT A GYERMEKEIM: ez minden, és bölcsességem sem lehet sokkal több.

Mert azt sem állítom, hogy a Neretva völgyéről van szó. Sok-sok folyót láttam már, a Neretvát még nem, ezért gondolhattam, nincs kizárva, a Neretva völgyébe keveredtünk. Kocsink fenekét már megette a rozsda (nem bitumenoztattuk be idejében), és most boldogan futottunk, pedáloztunk, gusztonyoztunk, mint egykor szöges botjainkkal a befagyott ereken; röpültünk, mint a jeges utakon, ha ródlinkat a nehéz talpú szánok után kötöttük és aztán nem tudtuk kioldani, eloldani fagyott ujjainkkal, és már esteledett, és már a kocsist sem láttuk a bakon, és már a farkasok körmei kaparták a Tisza vastag, matt üvegét… Sosem volt melegebb, mint ott a szűkülő kanyarban, és én a jégről, gyerekkorom fagyott ereiről, útjairól beszélek. Pedig hát a kék gumicső a mennyországra volt kapcsolva. Vagy a mennyországra és a pokolra is?

Erős, forró huzat szippantott fel bennünket kóválygásunkból. És mintha a virágzó gránátalmafák közé helyezett nyársmotollák is a mi meghajtásunkat szolgálták volna, forogtunk, csorogtunk, akár a nyársra húzott karcsú bárányok. Néha egészen közelről, a kocsi üvegénél láttam kiégett szemüregüket: szemem világa! Szemem kifolyt világa kígyózott alattunk – az is már a mennyországhoz vezetve, kötözve bennünket. Mindenem, mindenünk feltépetett és a hidak fehér csontgyűrűit pörgetve kötődött. Hiába ravaszkodtam, hiába próbáltam a fehér gyűrűkre hurkolni magamat, hiába lestem, mikor ragasztanak, mikor forrasztanak a gyűrűkre a megolvadt gumikerekek, hiába próbáltam a magas hidakról ugráló, barna testű fiatalokkal megállni egy pillanatra a gyűrűk közepében: el kellett engednem magam, folynom kellett, folynom és még csak az ár ellen úszó halakat sem utánozhattam. Olyan gyorsan haladtunk, hogy a motor leállt (a tartály felforrt vize befagyott, fala elpattant, el, a forróságtól és a jégtől is), legfeljebb csak a kanyaroknál kapcsolt be újra, hogy alig észrevehetően fékezhessen. Mi más is lehetne ez, mint a mennyország, mint a pokol, tűnődtem, hova bukhatnánk máshova ilyen meredeken? Nem tudom, a félelem vagy a végtelen és kifejezhetetlen öröm táthatta-e énekre szánkat. Az ének és a sírás egymásra fordított tükrei közé préselődtünk. Már a motollák is leálltak, majd visszafelé kezdték forgatni a lángoló bárányokat, a lángoló csontvázakat. Gyerekeim megéheztek, megéheztek, és éhségük mélyéről a farkasétvágy félreérthetetlen jelei mutatkoztak. Csak most döbbentem rá, már második napja rohanunk, már második napja nem kaptak enni. Többször próbáltunk megállani, de sehogyan sem tudtuk lefeszegetni feleségem ujjait a kormánykerékről. Indulás előtt, magam sem tudom miért, leemeltem a fészer ablakából azt az ötliteres lekvárosüveget, amihez már évek óta nem nyúlt senki, és bedugtam a rongyok közé a kocsiba. Hátradobtam nekik, és hirtelen elcsöndesedtek. Figyelni kezdtem őket a tükörben. A lekvár megcukrosodott darazsaktól hemzsegett – ez volt a szerencsém, különben az égő bárányokért, égő csontvázakért vagy értem kapnak, értem, habzó szájukkal. Nagy éhezéseinkkor már többször szavaltam Tacitus ismert szavait: MERT AZ UTÓDOM, FIAM… Nagy éhezéseinkkor, e szörnyűséges ünnepnapokon, amikor feleségem megsárgult, megfeketedett, nyakát megfogta a görcs, és néha tizenkét óráig egyfolytában epét hányt, már többször költöttem tovább apaságom e mottóját – természetesen magam irányában, már többször gondoltam, emberhúsra fogom őket, édes emberhúsra. Ha ennivalóért üvöltenek, szájukba dugom ujjaimat, hagyom, harapdossák, s ha ujjaimmal végeznek, hagyom, rágják le kezeimet is, hiszen mi másért is lennének az én rezgő ujjaim, kezeim, mint hogy éhségüket enyhítsék. De most, egy lépésre a mennyországtól, megijedtem üvöltésüktől. Szerencsére a darazsak, a megcukrosodott méregzacskók mintha mégis enyhítették volna éhségüket. Talán éppen ilyen cukros méreggel kellene orvosolnom farkasétvágyukat is? Kitörölgették az üveget, majd összeroppantották, és az üvegcserepekkel játszadoztak. Vakító fénysugarak verődtek a hátrapillantónak.

Szemem világa!

Házunk, nádtetős házunk, különösen a puha agyagpartról szemlélve, állandóan darázsfelhőben lebegett. A darazsak sötét arannyal szőtték a délibábot, ami néha, különösen az agyagpartról szemlélve, felemelte házunkat és olykor, egy-egy pillanatra beleshettünk félig betemetett pincénkbe, és gyönyörködhettünk a salétromos boltívekre aggatott régi esküvői képekben, még régebbi térképekben. Nem tudom, miért éppen esküvői képek és térképek díszítették pincénk falait. Ha be akartunk menni a ház ajtaján, ha ki akartunk könyökölni az ablakán, előbb mindig félre kellett húznunk a darazsak sárga-fekete függönyét. Csípéseikkel gyógyítottam lumbago isiasticámat. Kiültem az udvarra (most az agyagpartot emelte meg a délibáb, s a fecskék sikítozva menekültek mély lyukaikból) és keresztanyám, bőrkesztyűt húzva kezére, egyenként morzsolta szét őket hátamon. Ugráltam volna, de előbb mindig a szék lábához láncolta bokámat; a sikítás, az üvöltés viszont erősíti tüdőmet, mondta. De az utóbbi időben – el nem tudtuk képzelni, miért – mintha fogyatkozni kezdtek volna darazsaink, mintha áttetszőbbé lett volna a házat takaró függöny. Csak most oldódott meg előttem a rejtély: az ötliteres lekvárosüveg tárolta őket.

A hátrapillantóról darazsak ütődtek arcomnak, szememnek. Gyerekeim a kék vízbe szórták csomagjainkat, rongyainkat. Kocsinkat már semmi sem fékezhette. A hidak elmaradoztak, az út elkeskenyedett, majd megszűnt. Közeledtünk a deltához. Megérkezésünkre nem emlékszem; a kék gumicsőn éter szivároghatott.

A tengeren elkezdtem írni a novellát, egy vak, látásától megvakult emberről: a falakról, a tárgyakról, mint a méhburok, lecsúszik, mint a véres bőr, lenyúzódik a festék, és elvegyül kifolyt szemevilágával, elvegyül és tengerként csapkod. Néha már szájáig ér a forró massza, már-már meg is fullad, néha meg szabályos homokformákat építve a víz alá, vagy a fenyves tűvel és salakkal szórt térségén dzsúdózó fiatalok határozott mozdulatait nézve próbál védekezni. Egy asztalról beszéltem, amelyről akár a műanyag terítő, leesik a szín, a festék, egy női arcról, amelynek pórusaiból kibuggyan és a homokba csöpög a pír stb., stb.

Még felszippantásunk előtt egy közlekedési szerencsétlenséget láttunk. Az úton fehér trikós férfi szaladt felénk. A trikót már több helyen átütötte a vér. Tehetetlenül tártam szét kezemet, még csak le sem fékezhettünk.

Gyermekeimnek kis teknősbékákat vásároltam. Gyufásdobozokat vontattak velük, és nem zavartak munkámban. Feleségem a kikötő röpterén ólálkodott naphosszat, majd, mivel még sohasem repült, elrepült.

Több változatot is készítettem, lassan és szívósan dolgoztam, mint a teknősök, de sehogyan sem tudtam megtalálni az anyag igazi ellenállását, úgy éreztem, sárga vajastömbbel bajlódok a mediterrán napon, vagy kirakósdit játszok a pálmák hűvösében. Fel sem írtam a mondatokat, és máris kirakhattam a pontokat. Mivel csak ezek a pontok jelentettek némi ellenállást, egy változatot következetesen végigcsináltam velük. Ezt neveztem a pontos változatnak. Arra is gondoltam, papirosomat távírószalagnyi szeletekre vagdosom. Gyerekkoromban egy ideig a posta mellett laktunk, s a szemétdomb legértékesebb kincsei közé tartoztak a távírószalagok végtelen tekercsei. Körbeültünk a Postakertben, s hüvelyk- meg mutatóujjunk között csúsztatva a szalagot, akár az olvasófüzért, érthetetlen szövegeket mormoltunk magunkban… Előbb kiraktam a pontokat, majd ellenőrzésként felírtam a mondatokat is. De akkor meg ezek az egyre növekvő pontok kezdtek zavarni, akár a hullámok ismétlődései. Úgy látszik, kezdtem sejteni, hősöm vaksága halálát is követeli. Rendben van, mondtam, régi vágyam már egy halott emberről írni. Hulladékpapirosokat gyűjtöttem és újrakezdtem mindent…

Hajnali négykor keltem, és mindennap megvártam az öt és hat között érkező halászokat. Közvetlenül a víz mellett, a sómarta, tiszta kőszegélyen álltam, ott, ahol csorgó ládáikat osztályozták. Néha lábamhoz csapódott egy-egy pikkelyeit már bélyegként ragasztó hal. A halászoknak még a homloka is tele volt ragasztva ilyen színes, távoli bélyegekkel: egész életen át várt csomagok, levelek, amelyek már sosem érkeznek meg, mert a feladók és a címzettek ugyanazok, vagy már rég megérkeztek, csak senki sem meri feltépni őket, senki sem kíváncsi már az istentelen várakozás után az egzotikus messzeségek küldeményeire, üzenetére… A halak szeme a motollán forgó bárányok kiégett szemét juttatta eszembe. Hosszasan, lélegzet-visszafojtva figyeltem minden részletet: a halászok éjjelente ugyanazzal a festékkel birkóztak, mint hősöm, a halakat hősöm ikrásodó festékéből merítették, a szag hősöm festőműhelyének szaga volt. Kezeik kékek, lilák voltak, nem látszott rajtuk a tetoválás. A város megroppant, idióta, álmatlan lakói is ott dideregtek mellettem. Komoly értéket biztosítva a bárkák minden pöszmetének, macskáiknak lopkodták az apró halakat, állatkákat, kocsonyás virágokat. Görcsbe meredt kezükkel, mint nagy halakkal birkóztak velük, és csak ritkán sikerült zsebeikbe tuszkolni őket. Ahogy töpörödtek, úgy nőttek macskáik. Féltem ezektől a macskáktól. Lustaságuk, puhaságuk veszélyesebbnek tűnt minden vadságtól, vérszomjtól, közelségükben mindig úgy éreztem, besüppedek, forróságuktól megfulladok. Volt, amikor ilyen súlyos, meleg szőrgombolyaggal a mellemen ébredtem. Az idő folyamán szépen összehangolt kis, néma kórussá lettünk. Néha én is ingem alá dugtam egy-egy szétvert polipot, hogy gyerekeimet friss reggelivel várhassam, mert csak a reggelinél találkozhattam velük, a nap folyamán messze követték teknőseiket, és ki tudná, ki merné elképzelni, hogyan szerezték be élelmüket.

Délben a narancsfal alá kuporodtam és halott hősömmel (akit, akár Zarathustra a kötéltáncos hulláját, mindenhová magammal cipeltem) sütkéreztünk. Majdnem azt találtam mondani, a narancsfa alá kuporodtam…

A házak, félemeletek és szamáristállók pokoli kollázsában egy falrész funkció nélkül maradt, nem tartott, nem takart semmit, nem tartozott sehová, de ha netalán lebontják, ezt nagyon jól tudhatták, kártyavárként dől össze az egész építmény, az egész utca, az egész város, és talán még a környező hegyek is megcsuszamlanak. Sokféle festékkel festették az idők folyamán, de narancssárgával azt hiszem, soha, mivel ilyen festék, ilyen narancssárga nem is létezhet, ilyen színt, minőséget csak az idő, a mediterrán idő keverhet, égethet. A régi mesterek falfestményein mintha már találkoztam volna valami hasonló felülettel, de hát ott is az idő alkímiája játszott közre. Mint valami különös tükörben, ezen a falon megérinthettem a napot. A nap marta magát e fényérzékeny felületre. Ha elmozdítják, a napot mozdítják el (mert hát a napnak is szüksége van támasztékra, fogódzóra), azért dőlt volna össze minden, és csuszamlottak volna meg a környező hegyek, és csaptak volna ki a vizek. A hegyek és a vizek éppen ezt várhatták már évszázadok óta, hogy elmozdítsák a három négyzetméternyi narancsfalat és ismét összeölelkezhessenek. Megérintettem volna rajta a napot, de csak megérkezésemkor pillantottam fel rá, azután már csak a hátammal néztem, érintettem vagy inkább támasztottam. Mert támasztanom kellett, támasztanom a nap támasztékát. Vásári fotográfus kulisszája előtt pózoltam, pózoltunk hullámmal. A turisták többször megbámultak bennünket. Hősöm nem létezett még, csak vak volt, csak vakságát érzékeltem, és máris meg kellett halnia, nem létezett, csak vak volt és meghalt: VALÓBAN, SZÉP HALAT FOGOTT MA ZARATHUSTRA! NEM FOGOTT EGYETLEN EMBERT, DE FOGOTT HOLTTESTET. A fotográfus nem tudta, hol, merre keresse. Színes képein csak a narancsfal látható. A nap, hátamról rugaszkodva el, öt óra felé ugrott be a fal mögé. Csobbanás hallatszott…

A faltól a fenyvesben dzsúdózó fiatalokhoz mentem. Színes övekkel elkötött hófehér tógájukban meglepő komolysággal dolgoztak. Volt, amikor a torna után is követtem őket; kíváncsian lestem, mikor olvad mosolyba vagy fagy hétköznapi komolyságba, közönybe arcuk, testük fenyvessel és tengerrel összhangban levő koncentráltsága. Mozgásuk a bikaviadalok koreográfiájára emlékeztetett; látszólag dühös ütéseiket mintha csak a tenger őrjítő fluidumára mérték volna. Egy-egy pillanatra elhittem, e kis, kemény legénykéknek sikerült, sikerült valami, de a következő pillanatban már csak egy pantomimet játszottak, TENGER című pantomimet, hadonászásuk mind kétségbeesettebbé lett, s a hullámok átcsaptak rajtuk, vörös salakkal és zöld tűvel hintve be a nyomokat… Talán titokban tartották összejöveteleiket, vagy csak egyszerűen senkinek sem jutott az eszébe, hogy létezik, ott nem messze tőlük, egy csoport, amely a vendégek és az őslakók magatartásától eltérően próbál viselkedni, mozogni.

A fenyvesben dzsúdózó fiataloktól a borkimérőbe mentem; ott fejeződtek be napjaim. Mással mint borral nehéz lett volna elmosnom az estéket. Esténként félelmében vagy nekiszalad az ember a tengernek, vagy üvöltve elmenekül tőle. A bortól elnehezülten próbáltam egyensúlyozni e két lehetőség között, mind görcsösebben szorongatva a halászok áttetszővé kopott kupáit, amelyekkel, nincs kizárva, sikerül majd kimérniök e mennyországi, e pokoli végtelent…

Egy szőke, piros nejloninges, gyűrött emberke állt mindig mellettem hajnalonta a kőszegélyen. Félreérthetetlen mondatként közölte: nem dalmát. Sosem hajolt le halért, legfeljebb lábával pöccintette felém őket. Sohasem emelte aszalt, vértelen fejét a felkelő nap irányába. Amorf masszája már a napsugarakat sem tudta befogadni. Még nálamnál is jobban vacogott. Ketten biztosíthattuk a néma kórus felső hanganyagát. Már a nyár vége felé jártunk (a vajtömb elolvadt, kirakó kövecskéimet elszállították a teknősök, a hullát ki-be csomagoltam papirosaimba), amikor először megszólított. Ha akarom, szerez bárányt, és meg is süti, mondta, és egy szakadozott fényképet húzott elő farzsebéből. Fehér kabátban, a lencse felé tátva száját, nyársmotolla mellett térdel, éppen úgy, mint gyerekkorunkban térdeltünk az áldozásnál vagy a lépcsőzetesen ereszkedő pocsolyák cirokmotollái mellett. Az ostya fehérségével világítottam szájába, az ostya fehérségével vizsgáltam az üreg megrongált architektúráját: a szentélyben bomba robbant. Szeme két csöpp savó. Lekezeltünk; nevemet súgta, majd nevem robbanása visszhangzott a kiégett szájüregben, illetve az ő neve is: OTTÓ.

Faképnél hagytam. A kavicsos parton futottam, majd messze beúsztam, úgy éreztem, meg sem állok az áttetsző, nagy, kerek halakra emlékeztető napig. Már ezzel az emberrel is összefolytam, dugtam kétségbeesetten fejemet a víz alá, de ott sem láthattam mást, mint homokon mászó árnyékomat. Nem az első ilyen találkozásom volt ez.

Tavaly ősszel újrafestettük a kocsinkat. El akartam adni, de a vevő beígérkezése napján kissé erősebben találtam becsapni ajtaját, és mintha gépfegyversorozat érte volna, a leszerelt fémsáv helyén kipotyogtak a gittelések. Gyorsan autófestőt kellett keresnünk. Egy félig lebontott bérpalota udvarába irányítottak bennünket. Mi nem autótemetőt kerestünk, tiltakoztunk a bejárathoz érve. Még sohasem láttam ilyen kétes társaságot. A főnök és alkalmazottai is részegek voltak; égető- és festőpisztolyokkal kezükben támolyogtak az egyik roncstól a másikig. Magukat és egymást is már többszörösen lepörkölték, bespriccelték. A főnök szutykos kis konyhába invitált bennünket. A padlón, a sarokban szintén ilyen égetett-festett figurák hevertek. Az asztal közepére állított borosüvegről csurgott a mínium. A borfoltokat, a morzsákat, a légypiszkot, mindent áttetsző lakkréteg tartósított. Ha lennének ilyen területeket is felölelő múzeumok, a nyomornak szánt termet minden bizonnyal így rendeznék be, így dekorálnák, így preparálnák. Az asztalhoz ültünk, és nem mertünk felállni, féltünk, közéjük zuhanunk a csúszós betonon. Az üvegért nyúltam, de már az első korty után úgy éreztem, nehéz festékréteg nyomja a gyomromat. Körbeadtam az üveget.

Ismertem ezt az utcát, de ezt a bérkaszárnyát sosem regisztráltam. Ebben az utcában volt az az esőcsatorna, amelyre a ház tulajdonosa acélszögeket hegesztett, nehogy lerugdossák; ebben az utcában lakó barátomhoz hoztam egykor azt a gyönyörű, magbaváló, vidéki színésznőt – akit végül is, természetesen nem én, hanem barátaim „erőszakoltak” meg; és ennek az utcának a végén volt egy gyermekkórház is, amelynek folyosóin, míg benn gyerekeimbe félliteres injekciókat pumpáltak, szlovák gyermekrajzokban gyönyörködtem…

Órák hosszat üldögéltünk a konyhában, és mire sorra kerültünk, már majdnem én is lángra kaptam az üveg spirituszától. A kezeslábasban fuldokló, totyogó, kövér főnök megvizsgálta az ajtót, majd egy süketnéma inast intett magához, de az inas mindjárt a kezdetén elvéthetett valamit – ugyanis ő volt az egyetlen józan a társaságban –, és a főnök fenéken rúgta, fémrúddal hadonászva feje felett, elzavarta. Másik figurát szólított a konyhából. OTTÓ, kiáltotta.

A konyha sarkából szőkés hajú, abszolút gyűrött, zöldre égett alak mászott elő. Szeme két csöpp savó. Nyelve döglött festékként nyúlt az álláig. A főnök tenyérnyi smirglit nyomott a kezébe, és autónkra mutatott. Kint már hideg volt, beültem a kocsiba; arcunkat csak az üveg választotta el, mintha tükörben nézegettem volna magamat, annál is inkább, mivel egykettőre átlátszóvá smirglizte az egész ajtót. Azután a gittelés végtelen folyamata kezdődött. A kis, puha dugók sehogyan sem akartak az ajtóban maradni. Kivettem rezgő kezéből a spaklikat, és keményebb masszát kevertem. Félmeztelenre vetkőzött, és a hasán próbálta ki a pisztolyt. Mintha ténylegesen hasba lőtte volna magát, megroggyant. Befújta az ajtót, persze nem galambszürkére, hanem a mentőkocsik fehérjére. Le kellett égetni. Végül már rólunk is csorgott a festék, végül már mi is lángra kaptunk, és a főnöknek kellett közbeavatkoznia, erős fecskendőjével letaglóznia bennünket. Munkatársaimat félájultan cipelték vissza a konyhasarok vitrinébe. Az ajtóban még egyszer elkaptam tekintetét. Mozdulni szerettem volna, utánalépni, de a festékréteg, nehéz súlyokat aggatva a gyomromra, tüdőm harmonikájára, engemet is blokkolt. Most a festék nehezített el, máskor a levegő vagy akármi.

Mert én minden egyes pillanatban sokkal több jót akartam. Mert én minden egyes pillanatban sokkal több rosszat akartam. Elnehezültem, ahogy keresztanyám szokott elnehezülni. Keresztanyám egyesek szerint lusta, mások szerint nem normális. Szerintem: nehézkes. Már a legcsekélyebb mozdulat kimeríti, illetve, legtöbbször még mielőtt mozdulna, már elnehezül. Szerettem volna utánamenni a konyhába, de feleségem a gázra taposott, és a szélvédőnek repültem.

Voltak esős napok, amikor csak mi ketten vártuk a halászokat. Az ólmos víz ilyenkor felállt, és a narancsfal negatívjaként magaslott előttünk. A halászok sosem mutatták, hogy észrevettek volna bennünket, de egyik alkalommal, amikor ismét nagy, kerek hal került a hálójukba, felénk gurították a párkányon. Előbb azt hittük, vissza akarják dobni a vízbe, vissza a fal mögötti ürességbe, mert csak ez az üresség létezett számukra, végsőkig hajszolt fizikumuk koreográfiája a földön is az ólomfal mögötti ürességbe vetítődött. Elszaladtunk a nagy, kerek hallal, és lakásán élve megsütöttük. Azért élve, mert sehogyan sem tudtuk megtalálni a fejét, sehogyan sem tudtuk fejbe verni. Jóízűt ettünk (minden belesült), és egyenként ürítettük az ágy alól előkerülő borosüvegeket. Előre kitervezett mindent; számíthatott erre a kerek halra, látogatásomra.

Deszkából tákolt asztal és egy vaságy volt csak a cellányi helyiségben. A falakról lepörgött a festék, néhol már lehullott a malter. Ha akarom, lefekszik velem, mondta szégyenlősen. Magyarul beszélt, de az sincs kizárva, csak nekem tűnt úgy, mivel hosszabb távollét után többször megtörtént már velem, hogy az idegen helységek egyszer csak az én nyelvemen kezdtek beszélni. Megráztam a fejemet, vagy azt mondhattam én is, ha akarom.

Kis rozsdás pisztolyt húzott elő párnája alól. Megijedtem, de rezgő ujjai megnyugtattak, látszott, nincs bennük annyi erő, hogy megbirkózzanak a ravasszal. Ha akarom, lelő valakit: engem, magát, mindkettőnket. Ha akarom, a halászok közé lő. Felemeltem a rongylabdára emlékeztető párnát, és intettem, dugja vissza a fegyvert. Visszadugta.

Ha akarom, lefesti gyerekeimet a teknősökkel. Mosolyogtam. Ha akarom, nőt kerít. Két nimfomániás is van a faluban. Különösen azt a vörös hajút ajánlja: tengernyi hús!

Ha akarom: ha akarom…

A sirályok csecsemősírását hallgattam. Szerezhettem volna már gyerekeimnek valami hivatalos iratot farkasétvágyukról, és akkor útközben bárhol ingyen étkezhetnének. Városkánkban egyszer megjelent egy ilyen hivatalos igazolvánnyal rendelkező, sovány emberke. Saját szememmel láttam, nagy betűkkel írta a pecsétekkel ellátott papiroson: FARKASÉTVÁGY. A pincérek a városelnökhöz küldték, és a városelnök telefonon utasította őket, hogy korlátlan mennyiségben és természetesen költségmentesen szolgálják ki az idegent…

Télen is ott álldogáltunk a párkányon, ketten helyettesítve a néma kórust.

A teknőskonvoj már a hegyeken túl járhatott, vagy talán már el is érte a kihalt várost és márványt, meg bort pakol. Vagy nem pakol semmit; gyerekeim újraalapítják a kihalt várost, megbarátkoznak a kiszáradt tömlőkkel, rozsdás présekkel, márvány-fűrészekkel és tengernyi bort préselnek, tárolnak, szabályos, nagy kockákat szelnek a hegyek fehér hasából.

Kocsim tetejét is megette a rozsda. Nem mertem megkérdezni, ért-e a kocsihoz, féltem, most meg festékpisztolyt húz elő a rongylabda alól.

Mint két aszaltszilva gubbasztottunk a terra rossa festette ágyneműn – gyerekeim szépen elszállíthattak volna bennünket gyufásdobozaikban.

A nyár (melyik nyár?) elején végre rámtalált legjobb barátom. A rácsos ablakhoz tolt ágyból bámultuk a virágzó partot, amikor megpillantottam felénk futó, kedves alakját. Poros, tépett ruhájáról leolvashattam, merre és mióta kereshetett már. Egyikünk sem mozdult az ágyból, de jól tudtuk, valamiféle próba, választás elé érkeztünk.

Ha akarom, mondta.

Ha akarom, mondtam.

Farzsebéből kivette szakadozott fényképét, megnézte és kezembe nyomta. Gyorsan a zsebembe gyűrtem. Barátom lihegve toppant cellánkba. Szó nélkül egymás nyakába borultak; ha jól láttam, könnyeztek is. Kicibálta, betuszkolta kocsimba, és csörömpölve elrobogtak. Tovább bámultam a part robbanó színeit és jobbról, mint egy odatolt fekete kulisszát, felfedeztem a kiégett narancsfalat. Tehát már azelőtt is errefelé ólálkodtam; biztosan azt hitte, őutána leskelődöm. Alig múlt dél, de a nap nem volt rajta…

A nyár (melyik nyár?) múltával mind hosszabb sétákat tettem – ha a magamfajta eltévedt ember egyáltalán sétálhat. Papucsom talpát megette a kő, talán már a szíjait is elvesztettem. Ha valami hangosabban koppant talpam alatt, megijedtem, már csontjaimon járok. Nincs kizárva, gyerekeimet kereshettem, mert még emlékeztem anyjukra is – anyjukra, aki erős csípőjével oly szép és határozott formába préselte őket, de aki talán már szintén összetéveszthetett valakivel… Egyik ilyen sétámon ismét megéreztem a kék cső huzatát. A mennyország, a pokol most a cső másik oldalára került.

Máris láttam a végtelen síkságot, a sáros ereket, a sáros erekben keresztanyámat, amint piócákat halász, piócákat rak nagyanyám meztelen testére. Udvarunkat láttam az agyagpartról; nagyanyám hátát tele forró köpölypoharakkal. A görnyedt, fehér hát hóasztalként világít, és a hóasztalon a poharak lassan megtelnek vérrel; a piócák felmásznak a poharakra, hallottam állkapcsuk csikorgását a vékony üvegfalakon, majd láttam, részeg, fekete jelekként visszapotyognak. Én öntözgettem össze ezeket a poharakat, én öntöttem a vért a tömlőbe, amit apám elől mindig a padlásra kellett elrejteni, mert vérrel szerette volna hizlalni disznait. Keresztanyámat láttam, az egymást szipolyozó piócákat, egy óriás átlátszó tömlőt: a napot.

Mindenki megvetette keresztanyámat – akitől a nevemet kaptam; lusta, munkakerülő hírében állt, pedig létezik-e nehezebb és több szakértelmet követelő valami a darazsakkal és piócákkal való munkánál? Komoly ismeretségei voltak a piócások körében; naponta érkeztek hozzánk, ronggyal lekötött üvegekkel a hónuk alatt. Keresztanyám mutató- és hüvelykujjával kivett egyet-egyet, és az ütőerére tette, hogy megítélje mohóságukat, befogadóképességüket. Mintha csak ő is rászokott volna a kis vérszopókra, munka közben többet szoknyája alá rejtett közülük…

Mászni kezdtem az izzó csontgyűrűk alagútjában. Úgy éreztem, ujjaimmal végre a lassan összecsúszó kövek és vizek, az ikrásodó festék, a tömlő legbelsejébe hatolok – de ez már ismét a novella világa volt: a tenger, a festék, a vér… Vak hősöm halott, magamat is kicseréltem, de a hullámok metronómja, ami munka közben annyira zavart, nem némult el, még erősebben ütött. A daganatokba üt így a fájdalom. A nagy, lila daganatot meg tudtam érteni, részem volt, része voltam, bőröm volt az a lila tömlő, de a fájdalom, minél elviselhetetlenebbé vált, annál megfoghatatlanabb, rejtőzködőbb lett – no de, ez meg már nem az én történetem, és a novella története sem, hanem talán a költészet, melynek csábító titokzatossága, fiatalságom múltával, mind kevésbé vonz már…

FÁK, KÖVEK ÉS POR.

 

Alvilági felhők

Nemcsak a földnek kell – néha ilyen kész mondatokat kapok valahonnan, és aztán mániákusan ismételgetem, sőt le is jegyzem őket. Kiégett hangyabolyokat láttam, s most nem csoda, ha vízbe öli magát minden apróság, mely csak nyirokról álmodott. A hangya tud inni a tengerből, az ember sem tud úgy a végtelen mellé térdelni, de most nem inni akar, most valami egészen másról van szó… Égbe emelkedtek az ebihalak, és most, mint légüres térben a repülők, óriás varangyokkal teli felhők zuhannak elébünk.

Az őzek bejöttek a városba, de itt is korlátozva volt a vízfogyasztás. A villamossínekre hevertek. Igen, ezt már Elemér is előrelátta, amikor az állatkertben festeni próbálta az őzet; az öngyilkosságról motyogott, és mind visszahozta az aranyport.

A város is hogy izzik; hiába szorgoskodnak a tűzoltók láthatatlan seregei. Az első bűnbeesés után mosakszanak így a lányok.

Az ég fehéredik.

Fehér lepedőkkel vették körül az asszonyok a forrást, és belül levetkőztették a lányt. A gesztenyésből néztem, és akkor ott valóban fokozódott minden, meglebbentek a lepedők, tán a hús is átizzott, és sikítozva szaladtam az erdőbe, szétzavarva a disznókat, melyeket előbb még vadaknak véltem. A pásztorok elfogtak és kikötöztek. Fiatalok voltak, de kezeik már nagyon is kérgesek, szemeik már nagyon is jegesek. Nem értettem a nyelvüket. Egy primitív és egy dekadens érzékenységű nyelv keverékének tűnt; hol imádkoztak, hol káromkodtak. Először azt hittem, játék az egész, az ózondús levegő részegítette meg őket, de aztán verni kezdtek, verni, amilyen durván csak a gyerekek tudnak. Ám még ma sem vagyok benne biztos, miért. Azért mert szétzavartam a kondát (szakadékba is eshetett közülük), vagy mert sikítozásommal megzavartam a fürdést, amit ők is lestek, vagy fontos rituáléként tiszteltek? Később már örültem, hogy szétzavartam a disznókat, felzabáltathattak volna velük. Sok mindenre gondoltam már, de arra még lególmosabb álmaimban sem, hogy nem messze Afroditétől, disznók zabálnak, disznók.

Nemcsak a földnek kell; Kiskulcs azt mondta, esernyővel akar sétálni. Úgy látszik, néha ő is ilyen kész mondatokat kap: esernyővel akarok sétálni. Mondtam, hogy kifordul, meg hogy kislánynak nem illik a fekete. Azt mondta, az egyik kirakatban fekete körömlakkot látott, meg azt, hogy: nagy kehely vizet hozok.

Mit csinálunk, ha nem talál vissza a szállodába? Miféle dolog ez, hogy egy négyéves kislány csak úgy egyedül sétál az esőben? Méghozzá ilyen esőben!

El fog tévedni.

Nem hiszem, hogy eltéved – mégiscsak szülővárosában van. Szülővárosában tán csak nem tévedhet el az ember?

Erre a szálloda felé még én sem jártam.

Én sem. És mégis, hogy tudtuk, hova kell szaladnunk.

Mintha cintányérra esett volna az első csepp. Már az első csepp súlyán, hangjának erősségén lehetett érezni, a ház nem tud ellenállni. Egérlyuknyi járatai vannak a víznek. A sötétben is láttam a cseppek piszkos, szürke orrát a mennyezeten, és mégis ahogy párnádhoz értem, azt hittem, sírsz.

Tegnap, amikor elállt néhány percre, madárhang tódult be a nyitott teraszajtón. Felzokogtak a vadgalambok. Már nem is emlékszem, hol olvastam a zokogó szökőkutakról… Talán előbb robbantak a tojások? Látod, a hangszálainknak is jót tesz az eső. Pontosan itt, az ötödik emelet magasságában van a madarak földszintje. Azelőtt fogalmam sem volt, hogy a madarak valahol egészen fenn, vagy közvetlenül a fejünk felett élnek-e. Akkor is majdnem sikítottam, de szerencsére bejött a takarítónő, hogy becsukja a teraszajtót, mert ismét zuhogni kezdett, zuhogni hatalmas tömbökben. Történt valami, látnak valamit, hogy egész nap az ablaknál állnak, kérdezte.

Nem történt semmi.

Nem láttunk semmit.

Házunk egyszerűen beért, és elég egy kicsit nagyobb csepp, hogy összedöntse; ha nem kezd el esni, lángra kap a forróságban.

Már átázhattak a szőnyegek. Semmi változás sem látszik, de ha végigszaladnánk rajtuk, játszva, ahogy sosem szaladtunk – így fogunk meghalni, hogy úgy nem is szaladtunk, csicsognának talpunk alatt. Ha ugranánk, ugranánk nagyokat nevetve, ahogy sosem ugrottunk… Semmi változás sem látszik, de ha egymásra feküdnénk, ahogy sosem feküdtünk egymásra – így fogunk meghalni, hogy úgy nem is feküdtünk egymásra, víz alá merülnénk. A könyvek megdagadtak és szétdobták a könyvespolcokat, házunk utolsó oszlopait… Vagy, mint egy lepedő, már le is esett a mennyezet, szépen betakargatva a bútorokat, éppen úgy, ahogy nagy utazásaink előtt szoktuk. Emlékszel, amikor az Égei-tengerről visszatértünk, s beléptünk a nagyszobába, térdig megfeketedtünk az apró bolháktól. Ijedten néztünk egymásra; én már láttam villanyáramtól megszenesedett embert… Kétszer kellett üríteni a porszívó liszteszacskóját.

Talán éppen most dől.

Nem tudom, idehallatszik-e majd a zaj, vagy csak némán magába roskad? Összedől, és szomszédaink gyorsan, ügyesen széthúzzák kevéske cuccunkat. Bombázáskor is így szokott lenni. Talán még az apácákhoz is kerül valami, nincs kizárva, éppen a könyveim, hiszen vannak közöttük szép, nagyon szép könyvek is. Utoljára az Ige és életből olvastam fel neked… Én is mindig selymes stílust szerettem volna, akár a hasmenés; valamint szerettem volna még – no de folytassuk, és majd meglátjuk… Ott a gőzfürdő, a templom! Az a ferde kémény a mi kéményünk (a másik, Dudilláék kéménye, amelyet a nagymama újrarakatott, nem látszik) – a gólyák mindig elkerülték.

Égbe emelkedtek az ebihalak…

Ha nincs béka, két sivatag közé feszül a gólya, egymástól távolodó cintányérokká hasad a nap, és kecskebogyóba zárul a világ akusztikája. Ezek az óriás varangyok némák, pedig a madárszinten másznak, és majd bemásznak ide is.

Szállodaablakból nézni, hogyan dől össze házunk – Noé sem lehetett ily perverz. Nem, de ő legalább teli bárkával távozott, s aztán perverzkedhetett bolhával, elefánttal – mi legfeljebb e varangyokkal…

Még néhány nap és elmegyünk innen, leadjuk a kulcsot a recepción, tovább menekülünk, talán éppen a malom, a delta irányába – és kész: e néhány napunk sem lesz örökkévalósággá, pedig nézd, rózsaszínen izzik a város, városunk, a szép beteg, az ég vásznai kifehérednek… Szeretem az ilyen mondatokat: az ég vásznai kifehérednek / esernyővel akarok sétálni stb. Valóban nagyon szeretem őket. Ilyen mondatokban szeretnék élni. Ha új házat kellene választanom, ilyen és hasonló mondatok közül keresnék ki magamnak néhányat, színes kis kartonlapokra írnám őket és… Az eső is egy ilyen nyelv; persze, ha sokáig hallgatja az ember, könnyen leveti magát az emeletről. Érdekes, a festők (Elemér nem festő) fantáziáját a lépcsőn lépkedő ember foglalkoztatja például, az emeletről leugró, az emeletről magát ledobó embert csak a karikaturisták tudják igazán elkapni… Nem színeztük, nem aranyoztuk enyhén, mint Elemér, aki már az alapozásnál aranyport szór, aranyport lélegez, a házban eltöltött életünket, vagy azt a valamit, amit így szoktak nevezni az emberek.

Ne mondd azt, hogy emberek, azt sem, hogy nem-emberek, ha lehet, minél kevesebbszer használj hasonló kifejezéseket, hiszen neked nincsenek biztos pontjaid, nincsenek támasztékaid, fogódzóid, te semmibe sem tudsz vázat rakni, építeni, még csak vázat meglátni sem, ott ahol már a bőrt is átszúrják a meszes csontok, csontkeresztek. Inkább az ebihalakkal példálódz. Szépen kezdted: égbe emelkedtek az ebihalak, de aztán nem folytattad, pedig hát a tenyérbemászó kis pofák, felfújódott arcvonások, az agyvízkórság/vízbetegség stb. a dolgok, dolgaid leglényegébe emelhettek volna.

A kút most majd kidob mindent, ráokádja a házra, vagy már a romokra azt, ami még a házhoz, vagy a romokhoz tartozik.

Nem emlékszem, mikor mérgeződött meg, de tudom, milyen szörnyű volt azután naponta beleönteni a szemetet; mintha csak poharunkba öntöttük volna a bolhákat is. Szerencsére végül is a bíróság nem nekünk ítélte a kutat, az élvezeti jog, egy mérgezett kút élvezeti, használati joga is csak az öreg nevére szólt. Mielőtt Bartáné, az új tulajdonos, vagy micsoda, lebetonoztatta, Gligonya előkereste a ruhaszárítókötelet, az egyik végét az ecetfához, a másikat derekára kötötte, és kiszedte a kút falából a téglát. Majd lesöpörte a padlást, és mindent beletúrt.

Azt hittük, alárakja a ház hátsó falát, mert annyi tégla volt, hogy akár új házat is építhetett volna. A hátsó fal, amely Dudilláék szobáját, konyháját határolta, Repeckiék kis házikójára nézett. Repecki már számtalan feljelentést tett ellenük, mind részletesebben, mind terjedelmesebben fejtve ki, milyen károkkal és költségekkel fog járni, ha a nehéz, vert vályoggal és néhány piros téglával foltozott fal házikójára dől, házikójára, amelynek értéke egyik feljelentéstől a másikig rohamosan emelkedett. Utolsó feljelentéseiben még a tetőn lévő cserepek számát is külön feltüntette. Az időközbeni áremelkedésekre pótbeadványokkal reagált. Mind többször kapaszkodott a kátrányos kerítésre, hogy újból és újból megvizsgálhassa a falat, habár az udvarába vetítődő árnyékot is rendszeresen figyelte, kísérte, fehér vonalakkal és csövekkel jelezve az eltéréseket és azokat a végpontokat, amelyeknek árnyékba jutásakor menekülnie kell. A poros udvar hatalmas, régi napórára emlékeztetett. Kis, vörös emberke volt, de többször volt fekete és platina is, mert ha felesége hajat festett, ő is mindig bedörzsölte fejét a maradék festékkel. Az is meglehet, azért változtatta állandóan hajszínét, hogy azt higgyük, idegen emberek, városi elöljárók vizsgálják a vészesen megdőlt falat. Majd a biztosítótársaságokkal kezdett tárgyalni, és féltünk, átnyúl hosszú bambuszrúdjával, amellyel galambjait hessegette, s kilök egy téglát, magára dönti a falat, házunkat. De Gligonya, mindennek ellenére, egy kétrészes, mesébeillő tyúkólat épített.

Az volt az a pillanat, talán az utolsó, amikor még csoda történhetett volna, amikor még helyre lehetett volna pofozni a házat. De nem lelkesítettük eléggé, csak álltunk a kút szélén, és bámultunk a feneketlennek tűnő mélységbe. Elemér, véletlenül, vagy szándékosan, még bele is lökött egy téglát, majdnem szétroncsolva Gligonya fejét. Érezhette, nagy vállalkozásában nem számíthatna ránk, érezhette, a ház bennünk dől, roskad. Igaz, nekünk már a kút és a padlás likvidálása is nagy megkönnyebbülést jelentett.

Aztán már csak a tyúkok, illetve a tojások érdekelték. Naponta sorba tojózta őket, néha, ha nagyobb, vagy szokatlanabb formájú tojás volt kilátásban, engem is odaintett, felém fordította a károgó tyúk fenekét, s rezgő mutatóujjamat addig kellett nyomni az erős, forró izomgyűrűbe, míg meg nem érintettem a még éppen csak bőrödző, vagy már kemény tojást. Külön-külön megjegyezte, dátumozta őket. A rossz tojókat könyörtelenül kiszuperálta. Hetente cserélte a kakasokat. Hóna alatt a gyönyörűbbnél gyönyörűbb szárnyasokkal, mintha csak dicső kakasviadalokról érkezett volna. Valóban páratlan szakértelemmel és lelkesedéssel figyelte a kakasok munkáját: ez férfimunka volt, ez férfimunka volt, mondogatta.

Talán éppen most buggyan s hányja tele a házat, mielőtt az végképp megszűnne létezni.

A nagy, kék-fehér konyhaszekrény, az utolsó masszív bútordarab, amit még nem tüzeltünk fel, megtelik a több mint száz év alatt használt kupákkal, poharakkal, szépen látni az ajkak zsíros lenyomatait, késekkel, amelyek már hajszálvékonnyá koptak, mivel a templom mögött lakó köszörűs, azt mondják, már több mint ötven éve, minden hónapban egyszer betolta udvarunkba masináját, szép fehér kenőtollakkal, mozsarakkal, vagdalódeszkákkal, kuglófsütőkkel, csörögevágókkal – már egyetlen csörögevágó sem volt a házban, egyetlenegy bárd, passzírozó, nokedli-, tea- és levesszűrő, habverő, daráló, tökgyalu, diótörő, klopfoló, gurábliforma sem: azt hittük, boldogan tudunk élni nélkülük… Üres ágyainkon mennyezetig rakódnak az ágybetétek, szalmazsákok, lópokrócok; mennyezetig rakódnak a szőnyegek, tyilimek, drága bőrök. Asztalra asztal, székre szék, tükörre tükör, egészen a mennyezetig. Festményre festmény (Apát is festett, ismerték egymást Elemérrel), szentképre szentkép faltól falig. Az éjjeliszekrények, az ágyak alja éjjelikkel, ágytálakkal, krisztírozókkal, köpőcsészékkel zsúfolódik: azt hittük, boldogan tudunk élni nélkülük.

A csörögevágó forgó rézvirága.

Azzal, hogy néhány könyvet és Elemér vásznait kivéve, nemigen tudtunk mást bevinni a házba, csak meggyorsítottuk a légüres tér képződését, amely most mohón szippantja tele magát a mérgezett kútból, az ég fertőiből, s szétdobja a falakat…

A bíróság kezdheti elölről, hiszen a kút és az ecetfa közötti négyméteres rész, a félig lebontott kamrával, bodzabokrokkal, a galambdúc korhadt oszlopmaradványával, még mindig senkiföldje, még mindig nincs Bartáék nevén, ha jól sejtem, nem is lehet a nevükre íratni, de ha netalán nevükre írnák, akkor sem építhetnek oda semmit.

Nem voltál benn az első kihallgatáson, leugrottál megszoptatni Kiskulcsot, amikor Bartáék előadták, hogyan ismerkedtek meg az öreggel.

A piacról jövet, az útszéli árokban egy mamuszos aggastyánt találtunk, mesélték. A tóhoz indulhatott, nem volt pénze villamosra, és útközben kifáradt, lefeküdt. Megsajnáltuk és felvettük a homokfutóra. Feleségére, családjára panaszkodott. Aznap még nem evett semmit, gyerekei a kutyáknak dobálták a gombócokat.

És mi lesz Apád részével?

A külföldön élő családtagok örökségét gondnokság kezeli.

Mi lesz lakóinkkal, a mi lakóinkkal, akikről, gyáva megfutamodásunkban, teljesen megfeledkeztünk?

Gligonya már hónapok óta nem jár be munkahelyére, ahol, legalábbis kezdetben úgy sejtettem, mint fizikai munkás vagy pszichológus dolgozik. Mindig meglestem, amikor hazaérkezett a munkából, ha megkínált cigarettával (kitűnő cigarettákat szívott), mindig megvizsgáltam ujjait: piszkos volt és nem volt piszkos… Ül, ül a megvetett ágyon, benne is megdőlhetett már a ház, sőt a tyúkól is, egyik kezében cigaretta, a másikban szorosra tekert palacsinta, és nézi, ellenőrzi Dudillát, ahogy előre meghatározott sorrendben töri a tojásokat, éjjel-nappal megállás nélkül dobálja a vékony, sárga tésztalapokat a konyhában. Félelmetes mennyiségű palacsintát fogyasztott az utóbbi időben, de nem hízott. Előbb elleneztem, hogy Dudilla egy ilyen kontúrozatlan figurával álljon össze, de első, ördögi megmozdulása után, és azután amikor rákapott a palacsintára, ingadozni kezdtem, sőt voltak pillanatok, amikor megváltónkat szimatoltam benne, ahogy voltak pillanatok, amikor Elemérben és a miss-ben is azt sejtettem, gondoltam, megvárom, amíg kigömbölyödik egy kicsit, és majd akkor sarokba szorítom, követni fogom és meglesem, hol és mit dolgozik. A hízás veszélyes lenne számára. Szűk a bőr a fején. Elemér őt is le akarta festeni, azt mondta, úgy néz ki, mint akinek selyemharisnyát húztak a fejére. Konyhájuk lassan megtelt csillogó dzsemeshordókkal. Nincs kizárva, Gligonya ezeket a hordókat akarta kivasalni, hogy tetőt cinezzen belőlük.

Mit kezdenek, ha most nagy faldarabok hullanak a palacsintasütőbe?

Kiskulcs nagyon ki fog fáradni. Köhög. És a lift sem működik már napok óta. Ki kellene cserélni az egészet, mondogatja az agg liftboy, aki azért egész nap ott álldogál a rozsdás ketrecnél, s hajlong a vendégek előtt.

Mondtam, hogy csak a szálloda körül sétálhat.

Talán csak nem csavarog el, talán csak nem megy haza?

Borotvám is ott maradt, éllel lefelé, a hokedli sarkán. A lavór már nem lehet a hokedlin, biztosan valamelyik csöpögés alá helyezték. A pléhteknőt és a dzsemeshordók egy részét pedig felvitték a padlásra. Dudilla előszedhette kristályszervizedet is, és most mintha csengettyűt ráznának, ahogy hullanak beléjük a nehéz csöppek. A miss (Bikova) mindig borotvámmal kaparta madárfészeknyi hónalját, kemény szeméremdombját, és ha utána bajszomhoz emeltem a vérfoltos pengét… Szeméremtetűre panaszkodva, később én is leborotváltam lábam közül a szőrzetet. A miss borotválkozása után akár a nyakamat is hajlandó lettem volna elvágni. A nagy sietségben ottfelejtettem a hokedli sarkán, de nincs kizárva, ha lett volna időm szedelődzködésre, akkor is otthagyom, akkor is csak az esernyőt hozom magammal, az esernyőt – pedig most már ázhatunk. Egyszer, ha majd írsz nekik, új pengét fogok becsúsztatni a borotvába.

Kiskulcs bemegy és rádől!

Nem tudod megérteni azt a gyereket, szépen mondta, sétálni akar az esőn.

Mezítláb?

Mezítláb. Csak mezítláb lehet sétálni az esőn. Langyosak a tócsák.

Elemér sem festi meg már soha a lealapozott, enyhén aranyozott vásznakra portréit az olaszoknak, pedig a Reggio Emilia-i megnyitón, ahol nekem kellett volna méltatnom képeit (első mondatommal félig-meddig már el is készültem: élő emberekről venni arany halotti maszkot…), a kis miss (Bikova) állt volna jobbomon – balról, természetesen, Gligonya és Dudilla, jóllehet körül a falakon is a mi aranyba kapart, aranyra maszatolt arcképeink ragyogtak volna: az ebihalak égbemenetele!

Igen, a miss (Bikova) állt volna jobbomon, mivel tulajdonképpen neki köszönhettük az egész üzletet. Merino, aki olcsó olasz műtárgyakkal látta el a jugoszláv piacot (engemet is megajándékozott egy gennyes Buddhával, de szerencsére Kiskulcs elejtette), egyszer két kis fürge olaszt hozott magával, hogy megmutassa nekik Elemér állatkerti vázlatait, előtanulmányait, meg azt, hogy ő nem csak olcsó, mindennapi dolgokkal kereskedik. Sokáig vizsgálgatták, rakosgatták a rajzokat, dicsérték is némelyiket, de csak akkor ajánlották fel a tárlat megszervezését, amikor a miss (Bikova) véletlenül benyitott a szobába. Elemér persze semmit sem értett az egészből, mosolyogva hallgatta, hogyan egyezkedünk s egyezünk meg végül: 50 képben és a haszon megfelezésében. 50 kép, 50 kép, nem is olyan sok, mondogattuk, magunkat is nyugtatva, ahogy elrobogtak csodálatos sportkocsijaikon, hiszen jól tudtuk, Elemérnek még egyetlen befejezett képe sincs…

Mit fog gondolni Mózes, egyetlen barátom, aki rendszeresen meglátogatott, és havonta szépen bekötött, felcímezett papírtömböket hozott nekem, már előre pornográf felvételeivel illusztrálva a szövegeket, amelyeket majd nekem kellett volna elkészítenem?

Még jól emlékszem az egyik címére: ALVILÁGI FELHŐK.

Ezt szerettem legjobban. Egyszer az asztalomra is helyeztem, gondoltam, hátha megindul valami. Szerettem megfoghatatlansága miatt, s mert kedvenc bűnügyi filmjeimre emlékeztetett. De a többiek is egytől-egyig isteni címek voltak, igaz, kissé falsabbul hangzottak, ám éppen falsságukban véltem felfedezni azt a rést, amelyen, úgy képzeltem, majd messze behatolhatok életem fehér foltjaiba. Habár a selymes stílus és a készen kapott mondatok utáni nosztalgiámtól eltekintve, sohasem érdekelt különösebben az írás mestersége, valóban nem hazudtam, amikor megígértem Mózesnek, hogy tömbjeit, ha máskor nem, hát öreg napjaimban szépen, sorban tele fogom írni. Jó volt tudni, hogy az éléskamra polcain ott sorakoznak azok az üres könyvek. Azok az üres könyvek voltak az én arannyal alapozott vásznaim, amelyeken a napnak és úgy látszik, még az esőnek is el kellett végezni bizonyos munkálatokat. Voltak időszakok, amikor annyira foglalkoztattak, hogy már magam sem tudtam, üresek-e még, vagy már teleírtam őket. Még csalásra is kapható lettem volna, ugyanis, azt kezdtem bizonygatni magamnak, hogy igenis, teleírtam őket, de úgy, hogy üresek maradtak – csak életem fehér foltjai olvadtak egybe… Tényleg, lényegesen befolyásolták életemet; minden mozdulatommal, szavammal szemben ott láttam Mózes fehér lapjait. Amikor megszimatolta mesterkedéseimet, megszimatolta, hogy még mindig nem kezdtem el az írást, beszüntette a papír rendszeres szállítását, és egy cédulára felírta közös címünket: FELJEGYZÉSEK NEMLÉTEZŐ NAPOKRÓL. Persze, ez nem jelentette azt, hogy csalódott volna bennem, nem, hiszen tudta, a rám rótt feladat elől úgysem menekülhetek. Most félek, Mózes papirosai is a falak alá kerülnek…

Jön Mózes, napszemüvege mögé bújva, nagy táskájával kezében, hogy bekopogjon az ablakon, és nem lesz ablak, megy az ajtóhoz, hogy becsöngessen, és nem lesz ajtó.

És a falak alá kerülnek Elemér szépen lealapozott vásznai is. Pedig hogy őrizte őket! Naponta mind az 50-et kihordta a napra… Az előszoba fogasáról lehullanak az öreg ruhái, kalapjai, görbebotjai, amelyeket mamuszaival együtt én örököltem. A prémes télikabátot Gligonya beszögezte a kutyaólba, mert a kettéfűrészelt matracot felszaggatta a véreb.

Miért nem menekültem a halott ruháiban? Azokban talán megmenekülhettem volna. A csíkos mellények zsebei teli csikkekkel, és most nem szenvednék ennyire a nikotin nélkülözése miatt. A halott ruháiban, hónom alatt Mózes tömbjeivel, kezemben csontszínű görbebottal, lábamon könnyű mamusszal messze begázolhatnék a deltába.

Ha volt még ideje és ha felérte ésszel, Dudilla elküldött mindent a malomba, tudhatta, akármerre menekülünk is, Zöldi vízimalmát nem kerüljük el. Dudilla macskája felfújódott. A süllyedő hajót elhagyó patkányok, egerek… Most már biztosan nem fog beleférni Gligonya herélőcsizmájába. Elemér ki akarta bontani a csizma orrát, hogy tanulmányozhassa a macska szenvedő vagy élvezettől ragyogó pofikáját, hogy majd azt is átvihesse aranyra.

Ha majd teljesen lekopik a földről a házunk, írunk Skolasztikának, másik szomszédunknak: tormával ültesse be a telket. Emlékszel, bátyám papírral-ceruzával bizonyította, csak a tormán gazdagodhatunk meg, csak az erős gyökerek…

Máris látom a galambot, csőrében tormával!

Pedig talán még most sincs késő, talán még megmenthetnénk a házat, nagy tüzeket gyújtva a szőnyegen, kiszáríthatnánk a falakat. És miss-ünk benevezhetne a tartományi és köztársasági versenyekre is, hiszen fenekének szabályos gömbjét még hüvelykujjukkal sem nyomhatnák be a bírák, ágyékának, a tyúkok forró izomgyűrűjével vetekedő ágyékának szerkezete, közepében pengével, sokáig éles marad, akár a szecskavágó. Gligonya lebontaná a tyúkólat, és alárakhatná a hátsó falat. Csak most döbbentem rá, titokban abban reménykedtünk, hogy Gligonya tulajdonképpen kőműves. Elemér megfesthetné arcképeit. Mert csak arcképeket kell festeni, mondogatta. A kút fenekén pillanthatta meg első, igazi portréját, a kút fenekén, a portré feneketlen kútját.

És, tutto completto, Reggio Emiliába utazhatnánk!

Valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy az a Reggio Emilia-i nap lesz a mi nagy napunk. Ott végre mindannyian együtt lehetünk, ott végre sikerül összefognom, egy pontba fixálnom a szálakat. Mert Elemér még egyszer sem ment át a miss-hez, pedig mint házigazda többször biztattam, Mózes még egyszer sem találkozott Elemérrel, Dudilláékkal, és nagyanya sem volt még otthon a lakodalma óta…

Még naponta utaztam, amikor egyszer, fáradtan a vonatablaknak nyomva homlokomat, már kezemben táskámmal, lenéztem a vasúti hídról, és láttam magamat, ahogy öt perc múlva, vissza-visszapillantva a hídra, görnyedten cipelem üres táskámat, és öt perc múlva láttam, ahogy fáradtan a vonatablakra nyomom homlokomat és nézem…

A térképen keresve Reggio Emiliát, már tudtam, Reggio Emilia az a fókusz, amelynek fel kell szippantani mindent. És többé nekünk nem lesz előre és nem lesz hátra.

A deltáról már biztosan látni Reggio Emilia körvonalait.

Nem tudom, később előkerültek-e a disznók, azt sem, hogy esett-e közülük a szakadékba. Az asszonyok előttem szaladtak el a lepedőbe csavart lánnyal. Már nem sikítoztam. A lány is inkább volt béna vénlány, inkább volt kiszáradt, sötét múmia. A kolostor szerzetesei találtak rám, ápoltak néhány napig. Aztán meg a verejtékező falú pincében, a hosszú, kecskelábú asztalnál üldögéltünk, horkolva, szellentgetve. Majd ismét üvölteni kezdtem, és ők kikötöztek.

Nemcsak a földnek kell; ki kellene rakni cipőinket, ruháinkat, mindent, mint amikor poloskát hoztunk Prágából, és meztelenre vetkőztünk, a napra aggattuk ruháinkat.

A nap és az eső a ciánnál is hatékonyabb.

Kiskulcs nagy, fekete kelyhe is megtelhetett már. Annyira meghatódott, amikor a kezébe adtam rossz, fekete esernyőmet, amelyet már évek óta nem nyitottam ki, és most is csak véletlenül hoztam magammal, mert ott lógott az előszobaajtóba vert kampósszögek egyikén, mert félálmomban szükségét éreztem, hogy valamit a kezembe kapjak, valamivel védekezzek, nem az eső – minden ellen. Számomra az esernyő mindig is csak hidegfegyver volt. Meghatódott, mintha legalábbis a világ kormánykerekét bíztam volna rá. Kibontotta, felhúzta, s várta, hogy a szél kifordítsa. Azt mondta: nagy kehelyvizet hozok, és lassú, méltóságteljes léptekkel elindult az emberek között. A sarokig követtem; meg-megállt a langyos tócsákban.

Kiskulcs még nem látott disznót!

A múltkor disznóvágást kellett rajzolniok az óvodában, és ő valami fekete foltot maszatolt papirosára. Az óvónévi hazaküldte a füzetet és a szülői értekezleten a képzelőerő, a kézügyesség meg miegymás hiányáról panaszkodott. Pedig csak egy közönséges disznóról volt szó, tetszik tudni, magyarázta mindjobban kivörösödve, habár nem kérdeztem, nem szóltam semmit, csak ültem behúzott nyakkal, szégyenkezve a többi meglett, komoly szülő között, s kezemet tördelve azon gondolkoztam, hogy Kiskulcs maholnap Nagykulcs lesz, habár, körültapogattam, világunkon nincsen ajtó, s már azt is sejteni véltem, a delta is csak forgóajtó lehet, maholnap férjhez kell adnom, hiszen olyan gyorsan múlnak az évek, és én még mindig képtelen vagyok komolyan venni magasztos szülői szerepemet, elmegy a háztól – melyik háztól? –, és én ebbe a talán egyetlen valóban nekem osztott szerepbe sem tudom beleélni magamat, pedig hát akár egy dilettáns színész, állandóan a színház körül lődörögtem, ó a szereposztások nagy pillanatai, s otthon a tükör előtt nagyobbnál nagyobb monológok szövegeit próbálgattam mondogatni, mint ahogy próbálgatom most is mondogatni az egyiket, az ablaküvegen bámulva tátogó, esővel teli számat. A háziállatokkal kezdjük, és csak a második félévben térünk át a vadakra. Már tíz éve lesz, hogy a legkisebbekkel foglalkozom, és annak ellenére, hogy minden évfolyamban akad egy-két gyerek, akit debil iskolába kell irányítanunk, mégis büszkén állíthatom, hogy a háziállatoknál még sosem tapasztaltam semmiféle fennakadást. Az én kicsikéim még óvodába sem járnak, de máris utánozni tudnak minden háziállatot, pedig nem mondhatnám, hogy sok időt szentelek nekik: IÁ/VAU/BÚ/RÖF – kérem csak egész nyugodtan jegyezze fel, mondta, ahogy zsebkendőmért nyúltam, hogy letöröljem gyöngyöző homlokomat. Mondom, a háziállatokkal még sosem volt fennakadásunk, persze a vadaknál még jómagam is bizonytalan vagyok, ott még én is segédeszközökre szorulok, a vadakat, be kell vallanom, a kis Pásztor Johákim máris jobban ismeri nálam, no de azokat nem is vesszük olyan szigorúan, állatkertünk nem nagy állományát szorgalmazzuk csupán. Ami a disznókat illeti, a vaddisznók óljához el sem vezetjük őket. Hazajövet ismét elővettem a füzetet, ám én, sajnos pontosan az ellenkezőjét láttam. Azért mondom, hogy sajnos, mert tudod, sosem szerettem Kiskulcs tündökléseit, jópofaságait, aranyosságát is csak Elemér vásznain, és szégyelltem ügyességeit, talpraesettségét – lúdtalpas szegény. Inkább csak motyogásait szerettem, meg azt, ha egyedül sétál, mint most is az esőn. Szerettem, ha kezébe vesz valamit, és anélkül, hogy megnézné, eldobja, maga mögé dobja, de csak akkor, ha nem látja, hogy én nézem, ha tulajdonképpen nem is nézem. Ha meglát egy hangyát, és fűszálért nyúl, hogy útját egyengesse, ha mozdul, ha reagál, az már azt jelenti, hogy van, létezik, hogy ő is az, ami, amitől hánynom kell. Miért ne reménykedhetnék, hogy hátha mégsem reagál, mégsem mozdul, mégsem lát, hátha visszafelé pillant, néz visszafelé, indul és nem arra és nem úgy, amerre és ahogy minden, amióta minden a minden, világ a világ. Ha mozdul, lép, máris elkapom tekintetét, elfordulok, behunyom a szemem, és reménykedve mondom magamban, elindult, elindult visszafelé és sírni, zokogni kezdek, s máris örökre elbúcsúzok tőle, mert hát, mi már többé sosem fogjuk látni egymást, hiszen ő visszafordult, másfelé néz, elindult visszafelé, oda, arra, amerre a minden nem minden, semmi sem az, ami. Csak akkor lapoztam át figyelmesen füzetét. Semmi különös, valóban semmi különös. Csak a zászló érdekesebb egy kicsit (a szétágazó, különböző színű folyók s a közéjük zuhanó üstökös), meg a disznó, a disznóvágás. Ijesztő képzelőerővel kézügyességgel meg miegymással festette, maszatolta azt az űrt, vagy mifenét, ami tudatában, tudatalattijában, agysarában (bélsár!), vagy nevezd, ahogy akarod, a disznó helyén röfögött s röföghet még mindig. Szinte láttam a maroknyi, sárgásfehér agyvelőt, amint beletúrtak azok a szavak: disznó/disznóvágás.

Apámnak nem sikerült, pedig határozottan, azaz kellő könyörtelenséggel döfött, átmetszeni a hízó ütőerét, ezért nem mertem én sem leszúrni Skolasztika kocáját, amikor eltört a lába, csak forgatta kését, amíg a hízó meg nem sokallta, és hátán kistermetű apámmal, a kulisszatologató, kacskakezű Mészáros Pista bácsi virágoskertjébe nem rohant. Pista bácsi rávetette magát a küszöbről apámra, számtalan tisztázatlan ügyük volt különben is, és hárman birkóztak, csapkodtak az immár vörösen spriccelő szökőkutakkal teli kiskertben. Szerettem volna, ha apám kerül ki győztesen, de sejtettem, akkor le kell szúrnia a kulisszatologatót, össze kell döntenie a kulisszák csodálatos világát.

Felesége, Léda, Léda néni, ott állt, mozdulatlanul a küszöbön. Minden reggel kiálltak így a küszöbre, kertjükben gyönyörködtek, a gipsztörpékben, amelyek most egyenkint roppantak össze. Léda többször énekelt is. A nagy dulakodást, a kés villanásait figyelve, mind többször pillantottam fel arcára.

Léda krémekkel kente arcát. Egy este be kellett kopogtatnom hozzájuk, és a csipkefüggöny résein akkor láttam először arcát kenegető asszonyt, asszonyt, aki saját arcával foglalkozik. Ötven és hatvan között lehetett. Ha egy idős asszony ágyban, nyári hálóingben arcát kenegeti, az egy tízéves gyerek számára annyi, mintha egy húszéves lányt látna meztelen, vagy üzekedés közben. Léda arca más volt, egészen más, mint városkánk többi asszonyának arca. Megőrzött, hamvas stb; mondogatták. Páratlanul rendezett nemi életének, egykori nemi életének köszönhette fehérségét (a régi kínai orvosok szerint: a rendezett nemi élet jele az arc és bőrszín tisztasága, világos tekintet és finom hallás…), vagy pedig a nemi élet teljes hiányának, valami belső buggyanásoknak, amelyek hamvasságot túrnak az arcára, nem tudom, de ha húgára, Husira gondolok, akkor csakis e lehetőségek mellett dönthetek. Husi volt az elsőszámú kurva városunkban (ezt már akkor is majdnem pontosan tudtam, ugyanis anyánk állandóan a kurváktól féltette apámat: a Gangostól, a Vatta-lányoktól, Zedvigtől, Husitól…), és arca a kocsmák olajos padlójára, teste a szálkás kuglipályára emlékeztetett, a kuglipályára, amelynek végében annyit állítgattunk, s ahonnan jól láthattuk, amint a férfiak, szájuk sarkában kialudt cigarettacsikkel, felhajtják a hányó nők, köztük Husi szoknyáját is…

Pista bácsi kacska kezét nézegetve, csodálva furcsa kesztyűit, mintha már akkor is ezekről a dolgokról elmélkedtem volna. Ha a kulisszákat ment tologatni, bőrkesztyűt húzott, s bőrkesztyűs kezével sokkal ügyesebben hadonászott, mint az operetteket vezénylő zentai karmester, akit dr. Kopasznak hívtak és dús, fekete, göndör haja volt.

A kulisszatologatás jelentette számomra a világ legnagyobb csodáját. Sokszor segédkeztem én is, arcomat a durva zsákvászonra festett falakra, ablakokra, erdőkre, mezőkre szorítva. Legtöbb még meg sem száradt, és arcomon fal-, ablak-, erdő- és mezőrészletekkel tértem haza. Ott, a szédületesen forgó kulisszák között pillantottam meg először azt a cipőfelsőrész-készítő lányt, operettjeink csillagát, akiről azóta is annyiszor meséltem neked. Egy bordó falat toltam félre, s ő ott állt mögötte, egy zöld mező előtt, pirospozsgás arcán Pista bácsi kesztyűtlen kacskakezével.

Egy piros és egy fehér arcot látok a kacskakéz két oldalán, és látom, ahogy a kőre hulló késre csap, de képtelen felkapni, és látom, ahogy apám bakancsára rátapos… Akkor már azt szerettem volna, ha a disznó áll fel, lép ki a szökőkutak közül, s vonul vissza diadalittasan óljába.

Elemérnek is megmutattam a rajzfüzetet. Éppen akkortájt hagyta abba az állatkert látogatását. Egy-kétszer még, igaz, beült a tyúkólba, de Gligonya, mintha csak megsejtette volna problémáit, vele is sorba tojóztatta a tyúkokat, és egész nap mutatóujját bámulta, törölgette hattyúlapjaiba. Az állatoknál sem jutott messzebbre, mélyebbre. Ezt persze csak én mondom, mert ő nem is akart mélyebbre hatolni. Most is látom grimaszba ránduló arcát, amint a forró izomgyűrűbe dugja ujját, és körültapogatja a tyúk belsejét. Ő már az alapozásnál befejezett mindent. Az állatok egydimenziósságát tanulmányozta, az állatok zavarmentes egydimenziósságában gyönyörködött.

Ugyanazzal a halotti maszkkal jönnek a világra, amellyel távoznak. Képes volt napokig értekezni ezekről a kérdésekről. Ha jól értettem, az emberekről is ugyanúgy vélekedett, azzal a különbséggel, hogy náluk az érkezés és távozás között bizonyos zavarokat észlelt. A halott, arcán a gipszlepénnyel, mintha grimaszt csinálna, tűnődött.

Ujjai feketedni kezdtek, kicsúsztak véres tenyeremből s könyöke, majd kézfeje is a fehérre súrolt padlóra esett. Hosszú körmei alatt már megalvadt a vér. Szinte egész öklét be akarta gyömöszölni a spriccelő sebbe, futni kezdett, de csak a trafikosbódé mögötti gesztenyesorig jutott, ott térdre esett, s a fa nedves kérgét kezdte kaparni, mintha csak felfelé akart volna menekülni. Utolértem. Én is próbáltam ráhelyezni tenyeremet a sebre. Teste erősen rángatózott, és csak többszöri próbálkozás után találtam meg a sebet, értem a puha nedves húshoz. Sötét volt, nem láttam semmit, nem tudtam, mi történt, csak azt tudtam, hogy nem szabad elvenni kezemet. Lassan megszoktam a hús érintését, és mind mélyebbre dugtam ujjaimat: el kell állítani, el kell állítani… A többiek is odaértek. Bátyámék a tettes után iramodtak, útközben kerítésléceket törve maguknak. Mi meg, Elemér hóna alá nyúlva, külön-külön megfogva lábait, a kilométernyire levő kórház felé kezdtünk szaladni vele. Mind hangosabban jajgatott. A főutcán sorban kigyulladtak az ablakokban a fények, ablakokat vetítve a gesztenyelombokra is. Felébredt az egész város, mint amikor Vidor a kuglizásnál leharapta annak a nyegle alaknak a kisujját. A vér átáztatta egész ruháját.

Szerencsére Karlo volt az ügyeletes, Elemért a padlóra fektettük, és Karlo hozzálátott a vérátömlesztéshez. Kezét szorongattam, úgy éreztem, néha ő is az enyémet, és csak akkor néztem az arcára, amikor a padlóra esett a könyöke. Nem volt észnél. Egy különös grimasz állandóan az arcán. Nemsokára becsukódott mögötte a kerületi kórház mentőkocsijának az ajtaja, de még soká láttam az éjszaka kútjába zuhanó fehér grimaszt. Hányszor távolodott így tőlem Elemér, s hányszor zuhant így felém!

Ahogy felemelkedtem, a jegyszedő világítani kezdett, és a vászonra vetítődtem, s már a vásznon ütöttem le a sapkát. Az alak hirtelen hátrafordult, csak akkor láttam, hogy nem is gyerekkel van dolgom, de már késő volt azon gondolkodnom, hogyan került az első sorba, a gyerekek közé. A nézők fütyülni kezdtek. Az alak visszaütött, azt hittem ütött, de nem ütött, kés volt a kezében. Fázni kezdtem a hideg vastól, és a kijárat felé rohantam…

A mozivászon és Kiskulcs rajzfüzete… Nem mondtam neki semmit csak elébe toltam a füzetet.

Vegyetek disznót! Disznót akarok festeni, mondta elkeseredve, és egész nap mániákusan ismételgette: te disznó / olyan vagy, mint a disznó / disznó…

Hol van Kiskulcs?

Azonnal disznót kell mutatnom Kiskulcsnak. Ó istenem! Te akartál felfalni ott, Afrodité mellett?

Hallom, jól hallom, esőd azt mondja: disznó / te disznó! És azt, hogy menj, és hemperegj a delta sarában!

Hol kerítsünk ebben az átkozott szállodában egy marék kukoricát?

Gyorsan egy marék kukoricát kell keríteni!

Egy marék kukoricát.

Melyik szint ez? Nem a madarak szintje már, ugye?

Hajnalban, ahogy felébredtem, éreztem, villámok kénes illattal telítették szobánkat, hallottam, a nyitva felejtett táskarádió zöld jelei is már egy kénes platóról beszélnek: a felhők valahol fenn, minden alatt… Óriás békák és disznók.

Madarász, a park és környéke sakkbajnoka, rokkant bádogos, egy rozoga, mohás facsatornán naponta kétszer a nádasba engedte a gyógyfürdő elhasznált iszapját. Senki sem tudott róla, hogy valaki megbízta volna ezzel a feladattal, de rajta kívül senki sem mert a csap közelébe menni, dideregve ültünk a hideg sárban és vártuk, hogy a fűtőház mögött feltűnjön imbolygó alakja, és forró iszapot csapoljon nekünk. Mint bádogos, állítólag felhőkarcolókon is dolgozott, s mi naponta látni véltük, amint lezuhan, lezuhan közénk. Nemigen maradt csont a lábában, de azért ő is ott hempergett velük. Voltak időszakok, amikor csak enni és aludni jártunk haza a sárból. Legalább nem kínozza majd őket a csúz, mondogatták a szüleink. Sokszor a hazafelé tartó csorda is közénk vegyült, és a dühös, tehetetlen kanászok minket csapkodtak, a mi bőrünket hasogatták, legfeljebb minket tudtak kiválasztani, hazazavarni.

Ha besötétedett, az idősebb fiúk a lányokra feküdtek. Végül már az egész város apraja-nagyja odaszokott, mint valami zarándokhelyre. Különösen a plébános megmártózkodása után. A harangozó kísérte, emlékszem, már esteledett, de annál jobban világított viaszfehér teste, világított, amíg el nem olvadt a fekete sárban. Közelségünket kereste, de mi, akár a disznók, mindig elrúgtuk tőle magunkat.

Az ebihalak is nagyon szerették azt a kénes, meleg pocsolyát.

Ki akartam kapcsolni a rádiót, de nem volt erőm kinyúlni érte, meg kellett várnom, amíg lassan kimerülnek az elemek. Ne felejtsünk el újakat venni. Igaz, én a zöld jeleket is szívesen hallgatom, ha jól meggondolom, talán szívesebben, mint a különböző műsorokat, kivéve, természetesen, a forró arab hadarásokat, amelyek érdes kulisszái nélkül sokáig még dolgozni sem tudtam. Már nem tudnám pontosan megmondani, miért szerettem azokat az éjfél utáni propaganda-adásokat, talán azért, mert egyáltalán nem értettem őket, meg azért, mert nem emeltek fel helyemről, mint a víz emeli fel a könnyebb tárgyakat, meg azért, mert lelkesedésünkből már eleve kihangzott valami kilátástalanság, lelkesedés a kilátástalanságban, de nem a kilátástalanságért és nem annak ellentétéért. A kilátástalanságban való belázasodás? Nem, nem tudnám megmondani, de emlékszem, magnetofont akartam szerezni, hogy ilyen műsorokat felvételezzek és aztán csak egy gombnyomás és egyből túltéve magam minden apátián, minden nyavalyás felbuzduláson, máris egy állandó szinten munkálkodhatok. Nem szereztem magnetofont, mert a gyufásdoboznyi rádión kívül nehezen tudok más technikát megtűrni közelemben.

Ha egyszer ismét lesz asztalom, nagyon kis asztal lesz (nem is sajnálom fekete harmóniumomat, amelyet már biztosan darabokra zúztak a lezuhanó gerendák) és csak egy tányér homokot fogok tartani rajta. Tedd oda az ágyra, rá is dobhatod a lepedőt, nehogy zavarjuk a szomszédokat, hiszen ezek mégsem a mi falaink, amelyek még így, nemlétezésükben is várfalaknak bizonyulnak – hiába a szó – katapultok, a rossz szavak e pokoli katapultjai, amelyek mint az ügyes tolvajok, először besározták árnyékom sötét foltját az ablaküvegen, majd hangtalanul kiütötték, talán már engem is magukkal rántva.

Biztosan csak felhő takarhatta el a kéményt.

Felhő dönthette le.

Miért kerülték el mindig a gólyák?

Azok, amelyek Skolasztika kéményére építettek a tavasszal, sokáig köröztek felettünk. Egész nap nem mertünk szólni, moccanni, nehogy elzavarjuk őket, és mégis arrébb lebbentek. Másnap lázas építkezésbe kezdtek, még a mi tetőnkről is vittek néhány nádszálat. Gligonya kiszaladt a puskával, hogy közéjük pörköljön, de szerencsére a golyók már régen berozsdásodtak. Aztán Dudillával átmentek Skolasztikához, ám Skolasztika egy pillanatra sem hagyta magukra őket, mintha csak megsejtette volna, hogy a kandallóban felgyülemlett szemetet akarják a gólyák alá gyújtani. Elcsigázottan tértek vissza, Skolasztika megimádkoztatta őket, talán még a gólyák lelki üdvösségéért is imádkozniuk kellett, a templom raktárából kölcsönzött, kopott imazsámolyon. Csuklóikon rózsafüzérek csüngtek, mintha megbilincselték volna őket. Gligonya már nem volt dühös, nem bosszankodott a gólyák elpártolása miatt, és aztán is többször láttam csuklóján az olvasófüzért, semmibe révedő tekintettel babrált vele. Attól az esettől kezdve, napról napra nőtt Skolasztika befolyása. Ő vette gondozásba a vérebünket is, mert már valóban csont és bőr volt szegény. Igaz, Skolasztika vérebünket is csak lelki táplálékkal, figyelmességgel, szeretettel táplálta, és legtöbbször csak a KÉREM A MORZSÁT – KÉREM A CSONTOT feliratú, sarló alakú, csempe porcelántálacskájába összegyűlt morzsát hozta át neki. Skolasztika, hetven éve ellenére, naponta kikérte magának, ha netalán valamelyikünk asszonynak, asszonyságnak találta szólítani, és szüzességét bizonygatta, orvosi igazolásokat lobogtatva orrunk előtt. Utoljára akkor rendezett jelenetet, amikor Dudilláék dalt küldtek neki a helyi rádióban, aranyos szomszédasszonyunknak nevezve. Négy ház választotta el a parókiától, talán csak azért nem lett apácává, és a templomba szaladgáláson kívül még csak egy szenvedélye volt: házasságközvetítéssel foglalkozott – nem kis eredménnyel. Sosem becsültem sokra a hasonló szolgálatokat, de Skolasztika eredményessége meggyőzött előítéletem tévességéről. Nagyanyát is ő adta férjhez másodszor, azaz negyedszer, mert kétszer elváltak és kétszer ismét egybekeltek az öreggel. Sokáig fogalmunk sem volt a dologról, csak egy héttel az esküvő előtt közölték velünk, hogy minden el van intézve, és már csak a mi beleegyezésünket várják. Duzzogtunk, mint Gligonya a beköltözéskor, de amikor tudomásunkra adták, hogy nagyanya el fog költözni, azonnal hozzáláttunk az esküvő részletes előkészítéséhez.

Kiskulcs már hazaérhetett, és jót játszik, hempereg a meleg sárban. Nem látott még disznót, de a sár…

A bikás fényképet sem mutattad meg még neki.

Katókát sem a ravatalon.

Többször gondoltam már, hogy megmutatom neki, nagyon szereti nézegetni a régi fényképeket, de aztán, amikor Gligonya a kútba túrta a padlás szemetét, egy harmadik kép is előkerült, s e kép után már nem voltam benne biztos, hogy minden kérdésére válaszolni tudnék.

Előbb még nemigen láttam a bika és a ravatal közötti összefüggéseket, habár valamiért mindig egy helyen őriztem a két képet, és jóformán észre sem vettem a rokonok között a bika farka után kapkodó kislányt. Inkább csak a bikában gyönyörködtem, magam is beállva közéjük a bika, a ravatal mögé. De a harmadik kép, amely sorrendben több, mint valószínű, az első lehetett (a bika és Katóka), már csak ezekről az összefüggésekről beszélt. Senkit sem ismerek rokonaid közül, és még csak a bika nevét sem tudnám megmondani Kiskulcsnak. Az Öreg többször is emlegette Katókát, talán húga, vagy unokahúga lehetett…

A rokonok egy része behúzódott a gangra. Tessék félre, tessék félre, mondogatta Szombathelyi Károly, aki a bikás felvételeket készítette. Egészen behúzódtak a fal tövébe, a sötét árnyékba, de valami műszerrel biztosan ki lehetne mutatni, hogy ott vannak, mert a fal nem látszik, csak az árnyék, a megsűrűsödött árnyék. Ha nem lennének ott, akkor nem sűrűsödött volna meg annyira az árnyék, és áttetszene a fal, talán még a csupasz, görcsös szőlőindák összevisszasága is látszana, mint levél fonákján az erek. Igaz, nem tudom, volt-e valaha is szőlő a gangon. Nem hinném. Másik részük pedig az istállóba ment. Tessék félre, tessék félre… Hol volt az istálló? Én már csak a csupasz falakat, a kutat, az ecetfát, meg a kátrányos kerítést láttam, amikor először benyitottam. Később már azt sem. Most meg már be sem nyithatnék. Ott lehetett Repecki házikója helyén, mert egykor az a rész is a házhoz tartozott. Akkor, azon a hatalmas területen csak két udvar volt, most meg a felén három, illetve a senki földjével négy. Ott lehetett az istálló, meg az alsókonyha is. Az alsókonyhára még te is emlékszel. Aranyciculi és az a pincér lakott benne, aki később megszökött a börtönből, és a padlásszemétbe fúrta magát. A rendőrök, egy egész őrs kijött, nem mertek felmenni érte, csak kiabáltak: tessék lejönni, tessék lejönni… Vagy nem a pincér élt Aranyciculival? A pincér fenn lakott az előszobában, és ő ütötte ki a rácsos ablak felső sarkát, hogy kidughassa a kályhacsövet, és nem ő szökött meg a börtönből, hanem a Dudilláék helyén lakó, százkilós kosaras, akinek a felesége feljárt a pincérhez az előszobába, de a százkilós kosaras úgy tett, mintha nem tudna semmit. Az üstház is ott állhatott Repecki felén, és csak később került előre a második udvarba, illetve a harmadikba, majd a másodikba. A tapasztás kihullott belőle, a bádog is elrozsdásodott, de azért az oldalán még látni lehetett a nagy lekvárfőzések nyomait. Gligonya alig bírta a kútba lökni. Jócskán lepréselhette a szemetet, de nem merült a vízig, fennakadt a kóc hálójában, vagy éppen a páratlan selyemharisnyák fogták fel. Apát minden levelében küldött egy selyemharisnyát…

A bikás felvételeket ősszel készítették. A gang virágosládái üresek. Katóka a következő tavaszon vagy nyáron halhatott meg. 1921-ben.

A ravatal mögötti falon már érik a szőlő. Melyik fal az?

A fény miatt hozták ki a ravatalt a gangra vagy a ház elé. Inkább a ház elé, mert a gangon mégiscsak árnyékban maradt volna, és a szőlőszemek sem csillognának annyira.

Máris összekevertem a képeket.

A ravatalosat Hollósi József készítette.

Kezdjük elölről, előbb a bikás felvételekkel, illetve azzal, amelyiket utoljára találtam, mert azt hiszem, az készült először.

Miután valaki kivezette a bikát, és Katóka kezébe adta a láncot, a rokonok egy része behúzódott a gangra, a fal tövébe, a többiek pedig az istállóba. Tessék félre, tessék félre… Nem, még előbbről kell kezdenem.

Mielőtt megérkezett a fényképész, a kútból vizet dobáltak az állatra és az udvart is felmosták, ahogy felmosták volna akkor is, ha a második képen a tagló valóban lesújt, és kettéhasítják az állatot. A kút akkor még nem volt megmérgezve. A bikát a galambdúc oszlopához kötötték, és szépen megszáradt a napon.

A fényképész (Szombathelyi) kijelölte a bika helyét, eloldották, Katóka kezébe adták a láncot, majd a rokonok egy része behúzódott a gangra a többiek pedig az istállóba.

Katókán kis, kerek, fekete sapka, fehér, kötött ruha, csíkos harisnya, spárgapacsni – nem régen kezdhetett el járni.

Az asszonyok többször kiszaladtak a gangról, az istállóból, mert Katóka az állat mögé totyogott.

Bal kezével a bika szája felé nyúl.

Megtalálták egymás szemét.

A rokonok előjöttek a gangról és az istállóból. Kettőjük elé kötényt kötöttek. A kötények sarkát úgy hajtották fel, mintha nagy papírrepülőket készültek volna csinálni. Az idősebb megfogta a láncot; kisujján élesítőacél lóg.

Valaki előkereste a taglót és a fiatalabb kezébe adta.

Hol lehetett a helye a taglónak? A pincében? Vagy a kamrában?

Felemelte.

Hárman a bika mögé álltak; mici, kucsma és kalap van a fejükön.

Egy legénykét (talán az öreg az a legényke) a bika elé állítottak. A többiek, hatan, a bika farkáért kapkodó Katóka mögé sorakoztak. Az a halbcilinderes úgy áll a sor végén, mintha a villamost várná. Talán csak megjátszották az egészet, egyszerűen beállította őket Szombathelyi. Az exponálás előtti pillanatban még nevetgéltek.

A ravatal mögé sorakozva nem nevetgéltek, de ott is a fényképezőgép szenzációja dominál.

Senki sem néz le a kis menyasszonyra.

Katóka mintha a ravatalon is az állat szemét nézné.

Katóka az egyik képen sem fényképezkedik.

Hol lehet a tagló?

A padláson biztosan nem volt, tehát nem került a kútba. Teljesen megfeledkeztünk róla: gondoltuk, boldogan tudunk élni nélküle.

Gligonya, kezében palacsintával. A palacsinta, mint egy égési sebekkel teli nemi szerv.

A malomban mindig olyan az arcod, mintha bepúderoztad volna.

Már a malom küszöbéig emelkedett a víz…

Milyen állhatatosan esik, és mégis, milyen csönd van.

Igaz, nem is hallhattuk a zuhanást, mert nem is volt zuhanás: a csöppek egyenként vitték magukkal részüket, fejadagukat, és nem maradt semmi. Csak Zöldi fogja észrevenni, a malomkövek szokatlan csikorgását figyelve, hogy házunkat viszi a folyó. Mindegyik cseppnek külön-külön kis csatornája van a deltában, mindegyik külön-külön adja le házrészét az utolsó örökösnek. Talán éppen házunk fullasztja be a delta hajszálcsöves nagy hangszerét, és visszafordul a folyó, vissza, forrásába, amely már szintén mérgezett, akár a kutunk.

Nemcsak a földnek kell; néha ilyen kész mondatokat kapok, és aztán próbálom megsokszorozni őket. Persze, ezzel a sokszorosítási eljárással baj van, baj, de azért igyekszem. Ám különben sem lehetne napokig tétlenül, némán bámulni ezt az esőt, utánozni kell végtelen locsogását, hogy aztán könnyű, fehér labdaként emelhesse ki csontfoglalatából agyunkat és játszadozva sodorhassa, majd keményebb partok közé érve, mint rohadt termést szétverhesse.

Miféle végtelenről beszélsz már megint? Holnapra el fog állni, és máris előkészületeket végezhetsz a szárazság kommentálásához, és ismét kiáltozhatsz: ég, ég a házunk!

Nem hiszem, hogy eláll. Mind sűrűbbek, mind nehezebbek a felhők. Be fogják nyomni az ablakokat. Nem értem, miért készítik őket ilyen hártyavékony üvegből? Egyáltalán nem biztonságosak.

Holnapra el kell hogy álljon. Ha másért nem, hát akkor egyszerűen azért, mert nem eshet örökké, légy nyugodt, még csak negyven napig sem. Állandóan úgy viselkedsz, mintha valami rendkívüli dolog történhetne velünk. Ha netalán elered az eső, máris várod, hogy valami túlvilági, vagy ha neked és Mózesnek így jobban tetszik: ALVILÁGI rádióbemondó (emlékszem, mennyire megrendített az az eset is, amikor Kiskulcs a vécébe dobta a táskarádiót) szóljon hozzánk, mint egykor szólt, állítólag, ahhoz a szerencsétlen bibliai speditőrhöz.

Holnapra el fog állni és kész. Szépen elutazunk a tengerre, ha annyira ragaszkodsz hozzá, a deltához. Így is beszéltük meg: szállodába jövünk, mert esős időben egészségtelen a ház, majd két-három nap múlva, mire megérkezik a pénz a bankba, leutazunk a tengerre, mivel bronchitisze miatt már végső ideje tengerre vinni a gyereket – akit te most, mindennek ellenére, mégis leengedtél az esőre.

Rendben van, holnap elutazunk.

Tíz éve, a forrás mellől is a deltához indultam.

Hol van Kiskulcs?

Biztosan a televíziót nézi a liftboyjal.

Mégis, milyen jó, hogy beleegyeztünk nagyanya házasságába. Most ő is a falak alá került volna.

Hogy örült Kiskulcs: a nagyanya menyasszony, a nagyanya menyasszony!

És a fehér ruhát követelte.

Miért öltöztetik menyasszonynak a kislányokat a ravatalon?

A galambdúc oszlopa mind a három képen látszik. A házikó nem; mintha a földbe fordították volna, mintha a földben turbékolnának, röpködnének a galambok – de nem lehet a földbe látni.

Újra pázsitot akartunk, pázsitot mi is. Később, amikor beláttam, hiába minden ügyeskedésünk, már arra is gondoltam, zöldre meszelem a csontkemény földet, ami a fényképeken, elég az állatra, a rokonok arcára pillantani, még föld, még lélegzik – lélegzik a tagló és a ravatal – is, pedig már akkor sem ásták, gondozták különösebben. De még föld volt, föld és nem valami enyves massza. A fűnek nem is kell más, csak egy kis föld, néhány megdagadt porszem. Voltak évek, amikor a tetőn kaszálni lehetett volna. 21-ben már nem volt pázsit, csak néhány fűcsomó a galambdúc oszlopa és a kút körül, meg a falak tövében. A málnabokroknak sem volt már semmi nyoma, pedig a kilencszázas évek elején még a piacra is jutott a termésből.

A málnás ház…

Gligonya hat-hét kis összeroppantott vesszőkosarat talált a padláson. Fogalmunk se volt, mire szolgálhattak. Egymásba rakta őket, megdőltek, próbált egyensúlyozni, de a hiányos fogazatú létrán szétugrottak a kezéből, ropogva ugráltak elénk a kis kosarak, amelyeknek csak a vesszője nyomorodott meg, roppant össze néhol, mintha a lapos padláson (a nád szivacsos masszája mind lejjebb ereszkedett) valami nagy állat taposott volna rájuk, de úgy, hogy a gerincük, a kis kosarak gerince: a fenekükre szögezett puhafalapocska, nem roppant össze, nem tört el, csak a vesszők, amelyek még úgy összeroppantva, porosan, sárosan, nád-szurok által locsolva is megőriztek valamit a fűzfagallyak kecsességéből. Elemér a korhadás hajszálvékonyan sípoló nemi szerveinek nevezte a már kialudt gyökerű, elkorhadt, többször begyújtott törzsekből zölden, pirosan a víz fölé hajló gallyakat. Valaki azt mondta, cipó-szakajtók, de én dolgoztam pékségben, és jól tudtam, cipó-szakajtók nincsenek. Skolasztikától tudtuk meg, hogy málnáskosarak, és hogy több mint száz darab volt belőlük. A kosarakat triciklire rakták, és úgy szállították a málnát csütörtökönként a piacra.

Málnaszüret az udvaron – őrület.

Többször is vetettem veled málnát, és kiültem az összevissza foltozott nyugágyba (ha elengedtük, a véreb is abban aludt) és szemenkint eszegetve, vagy marokszámra habzsolva, próbáltam elképzelni az egykori zajos málnaszüreteket, de hiába, döglött macskák, rozsdás bicikli-rovarok, ürüléktornyok, félig leégett újsághalmok között nem lehet málnaszüretekről álmodozni. A málnaszüretek jelentették az udvar, az udvarok történetének, több mint százéves történetének tetőpontját; aztán kezdődtek a fényképezkedések, majd a végtelen szárazságok, esőzések. Lassan megmérgeződött a föld, és kiégett az a néhány fűcsomó is.

A kút kezdhette a mérgezést, meg a mindjobban vedlő falak.

A kút a negyvenes években mérgeződött meg. Előbb sem itták a vizét, de később már locsolásra sem használták – igaz mit is locsoltak volna? Az öreg emésztőgödörré akarta átalakíttatni, mert sokallta a szemétkihordás költségeit.

Egy hatalmas, vaspántos ládába gyűlt a szemét, amíg a láda is szét nem rohadt, és végül azt is kint nem hagyták a szeméttelepen. Minél kietlenebbé lett a ház, annál rohamosabban, annál nagyobb mennyiségben termelődött a szemét. A tárgyak egyik nap még forgalomban voltak, még használták, használtuk őket, a másik nap meg már, akár lázas útra készülődéskor, a pántos ládába kerültek. Délben még kedvenc pléhtányéromból kanalaztam a krumplilevest, a véreb is abból evett, este meg, amikor megérkeztek a szemetesek, azt is a ládába dobták, hogy a következő alkalomra kevesebb maradjon. Az újdonságot számomra az jelentette, hogy nemcsak apróságokból képződött, formálódott a szemét, féllábbal minden, minden asztal, szék, festmény, könyv, vödör, pokróc, függönytartó (gyönyörű rézkarmokkal kapaszkodó függönytartó) a nagy láda szélén táncolt. Már csak azt a pillanatot vártam, hogy közülünk is a ládába üljön valaki. Nálunk, a mi házunknál (amely szintén eltűnt – lebontották) sosem volt probléma a szemét, mi még a szomszéd szemétdombjáról is ellopkodtunk mindent; hurcolkodások alkalmával, külön stráfkocsik szállították utánunk a szemetet. Egy folyamatról, átváltozásról van szó, csak az előjelek mások. Nem csoda, hogy az öreget, aki dinamója volt a nagy átváltozásnak, mind többet foglalkoztatta az emésztőgödör kérdése. Elgondolását nem sikerült megvalósítania, s ha megélte volna, biztosan nagyon örült volna Gligonya vállalkozásának, habár ő csak meg akarta ritkítani a kút falát, sosem gondolt az össz tégla kiszedésére. Gligonya emésztőgödre nemcsak az udvart mérgezte, hanem a házat is. Mint egy üvegbúrában, látni lehetett, hogyan emelkedik a víz. Éjszakánkint a padló alatt is meg-megbuggyant.

A negyvenes években váltak el másodszor. Hatvannégyben harmadszor, de akkor már nem jutott idő a harmadik, azaz a negyedik esküvő lebonyolítására, az öreg elment örökre. Nagyanya (én is úgy hívom, mint Kiskulcs), ha néha lehozott benneteket (Téged, Apátot, Dudillát) az öreghez, apátokhoz, már a kapuban sopánkodni kezdett: szálankint öli ki még a füvet is! Pedig hát a válások közötti, sokszor idillikusnak is mondható időszakban ő sem tudott mit kezdeni az udvarral. Igaz, néhányszor megtörtént, hogy kerti söprűvel tért haza a piacról, gömbakácnak is beillő kerti söprűvel, és félelmetes elhatározással, kezdősebeséggel látott a szemét felszámolásához, de az eredmény még ijesztőbb látványt nyújtott, ugyanis már teljesen lehetetlen volt megállapítani, hol kezdődik és hol végződik a szeméttenger: a cipők nagy része, a tört lábú fogas, a nyugágy, a gyékény lábtörlők, végül az új, még szinte szemetelő kerti söprűvel, minden a pántos ládába került. Reggelenként úgy kellett kibányásznom az öreg mamuszát, selyemsálját, feketevörös érmelegítőit, amelyek nélkül képtelen volt elindulni a templommal szembeni önkiszolgálóba és trafikba, ahol naponta tetra-kakaót, újságot és Čardaš cigarettát vásárolt. (Halála után a Čardašt kivonták a forgalomból.) Ezt a rövid útszakaszt kezdetben egy, később kettő, majd halála előtt három óra alatt tette meg. Mintha csak egy helyben járt volna. Csak az iskola és a templom elé ért mindig pontosan, szünetidőben és amikor az apácák friss csokrokkal, tízméteres nyelű, speciális tollseprűkkel, frissen keményített oltárterítőkkel, padlórongyokkal felszerelve a templomba indultak. Škularkánál a felsőbb tagozatosok paráználkodásai felől tudakozódott, az apácáktól pedig szentképeket kunyerált. Sosem tudtam megállapítani, hogy pontosan miért is volt szüksége azokra a rózsaszín, csipkézett szélű, finom képecskékre. Néhányszor láttam, amint ágyában a képeket rakosgatja, de találtam közülük a vécében is. Talán afféle színésznőknek vélte a szőke angyalkákat? Nem tudom, mert amikor én megismertem, és a házba költöztem, már csak nagyritkán szólalt meg. Volt, amikor behívott, leültetett a kandalló mellé, Katóka ravatala alá (a fénykép üvegét teljesen elhomályosította a korom, a légypiszok), és megkínált kakaóval, Čardašsal, de annak ellenére, hogy látszott mondani, mesélni szeretne valamit, néma maradt. Ha mégis megszólalt két történetet két történet-részletet variált állandóan: kijöttek a mentők de nem adtam oda nekik Dudillát, csak szépen gyertek utánam, mondtam nekik, csak szépen gyertek utánam, fehéregereim, befogtam a bricskába, az ölembe vettem Dudillát, habzott, már habzott, és éppen csak meglegyintettem a Derest, éppen csak meglegyintettem, hiába szirénáztak a fehéregerek, messze elhagytam őket, már bedugták Dudilla fenekébe a gumicsövet, amikor a kórház elé értek / csettintettem egyet és a Deres a bricska előtt termett, ölembe vettem Dudillát, már habzott, habzott, gyertek, már bedugták Dudilla fenekébe a gumicsövet / Skolisztika kihívta a mentőket, alig várta a nyugalmazott kis postatisztviselőnő hogy telefonálhasson, kihívta a fehéregereket, gyertek csak, fehéregereim, gyertek csak, gyertek szépen utánam, már bedugták Dudilla fenekébe / még szakítottam egy beléndeket, hogy megmutassam a doktornak, biztos anyátok ültette a beléndeket, még szakítottam egyet, ölembe vette Dudillát, és éppen csak meglegyintettem a Derest, gyertek csak, gyertek, fehéregereim, már bedugták / mint a léggömbök úgy szálltak utánunk a hablabdák, már habzott, már nagyon habzott, éppen csak meglegyintettem a Derest, gyertek csak, gyertek, fehéregereim, kapkodjátok a habot, csak kapkodjátok, már bedugták Dudilla fenekébe a gumicsövet / biztosan anyátok ültette beléndeket, valamikor nem volt itt beléndek, biztosan anyátok hozta magával a beléndeket, az volt a hozomány, a beléndekmag volt a hozomány, valamikor nem volt itt beléndek, biztosan anyátok hozta, még szakítottam egyet, gyertek csak, fehéregereim, már bedugták Dudilla fenekébe a gumicsövet, gyertek csak, fehéregereim, gyertek csak, gyertek, ha már iderendelt benneteket az a kis postatisztviselőnő, gyertek, gyertek / anyátok még el sem kezdte a jajgatást, máris otthon voltunk, biztosan anyátok hozta a beléndeket az udvarba, anyátok hozománya volt a beléndek, és én teleaggattam arannyal, úgy teleaggattam arannyal, hogy orra bukott, hogy beverte az orrát, úgy teleaggattam arannyal, feldíszítettem, mint egy karácsonyfát a beléndekest, biztosan anyátok hozta a beléndeket; még szakítottam egyet, gyertek, csak gyertek, kapkodjátok a habot, fehéregereim, gyertek, csak gyertek, szirénázzatok, fehéregereim / már bedugták Dudilla fenekébe, már bedugták, szirénázzatok, csak szirénázzatok, anyátok még el sem kezdte a jajgatást, amikor már bekötöttem, lecsutakoltam a Derest, el sem kezdte a beléndekes, feldíszítettem arannyal, mint egy karácsonyfát a beléndekest / utánam dobta a fekete köpenyt, azt hittem, valami nagy fekete madár száll rám, éppen csak elkaptam a sarkát, és uccu, az erdőbe / alighogy elértem az erdőt, amikor leadták utánam az első lövést, uccu, fel a hegyre / utánam dobta és becsapta az ablakot, amikor leadták az első lövést, visszanéztem, és láttam nagy fehér melleit, mintha valami nagy fekete madár szállt volna rám, ő meg ott fenn, mint a hó, uccu, az erdőbe, uccu, fel a hegyre, uccu, uccu, le a hegyről, és a fekete madár mindig csak utánam / a legénység meg hátbatámadást sejtett, és piff-paff, a fülem mellé, uccu, vissza fel a hegyre, uccu, le az erdőbe, megint láttam nagy, fehér melleit, durr, szemközt a sörétessel, durr, megint szemközt, uccu, vissza az erdőbe, uccu, fel a hegyre, piff-paff a legénység, uccu, vissza a hegyre, uccu, le az erdőbe, durr, szemközt a sörétessel, durr, megint szemközt, láttam a nagy havas fehér melleket a hegyen, a völgyben, a hegyen, a völgyben, mindenütt utánam, rám a nagy fekete madár / ha még egyszer visszamehetnék oda Galíciába, a völgybe, piff-paff, durr, láttam, állandóan csak a havas melleket, meg a nagy fekete madarat láttam, a legénység meg hátbatámadást sejtett, piff-paff.

Szerettem hallgatni, nagyon szerettem hallgatni, habár mind nehezebben mozgott a nyelve a rossz műfogsor között, habár mindinkább csak a műfogsor csikorgását, csörgését lehetett hallani. Igaz, én már gesztikulációjából, a csikorgásból és a csörgésből is megértettem, melyik történetet variálja.

Már a beléndek is kiégett.

A második történet valami katonaélmény részlete, felnagyított részlete lehetett, de mintha későbbi részletekkel kopírozta volna egybe, mert, te mesélted, ő lövöldözött mindig sörétessel nagyanya után. Egy ilyen lövöldözésre felfigyeltek a nem messze táborozó orosz katonák (az egyik történet az első, az utóbbi a második világháború alatt játszódott le), és fal mellé állították az öreget.

Sokáig úgy éreztem magam ott az udvarban, mint a mesebeli kiskakas, éppen csak kaparnom kellett egyet, s máris aranyra bukkantam. Drága régi érmékkel, pénzekkel, méhészeti naplókkal, szelencékkel, tóznikkal, szebbnél szebb kölnisüvegekkel, gyűrűkkel, zsebórákkal, még az első szériából való, kitűnő állapotban levő Pelikan töltőtollakkal voltak tele zsebeim. De aztán én is megmérgeződtem.

Egyszer körültapasztottam a házat, de a falak még aznap letúrták cifra domborművemet, végképpen elmeszesítve az udvart. Házunk élve megnyúzott szörnyre emlékeztetett. Nagy ijedtségünkre a kalickát tartó szög is kihullott, habár a kalicka már évek óta üresen állt, s az utolsó kanári óta nem is gondoltunk újabb énekes beszerzésére. Mégis jó volt néha megállni a konyhaablak mellé akasztott kalicka előtt, kinyitni a kis csikorgó ajtót, megpiszkálni a csengőfürtöket, letörölni a tükröt, belemártani ujjunkat a vályú állott, kocsonyás vizébe, meglökni, mint üres cukrászsátor alatt, a trapézokat, hintákat, megkaparni a szépiacsontot, a tálacskába száradt hipermangánréteget, golyózni a kölesmagokkal, kipiszkálni a megszáradt tetűket, a fonnyadt sárgarépát, feleleveníteni a megszökött énekesek nagy üldözéseit (nagyanya többször felmászott utánuk az ecetfára, lemászott értük az éppen kiszívatott vécébe), találgatni, melyiket kapta be a macska, melyiket a véreb, szavalgatni versikéiket, vigyázzba vágva magunkat, énekelni himnuszaikat. Egyedül a kis barométer maradt akkor is, mint már száz éve, a ház építése óta mindig a helyén, az eresz alatt és a kis fafigurák valóságos védszentjeinkként sétáltak továbbra is körbe-körbe, előre jelezve szárazságot, esőzéseket. Most, amikor végképp összedől, összedől minden, a barométer továbbra is ott marad, két méterrel a föld felett lebegve, s a kis repedezett mohás szoknyájú hölgy, a fejetlen esernyőt tartó, féllábú férfi még szabályosabban, még konokabbul fogja váltani egymást. Nem tudom, belenézett-e valaha is valaki a házikó (kertiház) szerkezetébe, igaz az is meglehet, nincs is szerkezete, egy cérnagurigára tekert hajszál, lófarok vagy valami hasonló semmiség mozgatja. Tíz–húsz éve biztosan nem vizsgálta meg, nem ellenőrizte senki, de azelőtt meglehet, ismerték titkát. Előrejelzéseire sem ügyelt már senki, de azért még álmunkban is tudtuk, hogy a hölgy, a mohás szoknyájú hölgy vagy a fejetlen férfi van-e kint. Ezek a kis faemberkék akkor is mozogtak, köröztek, amikor már semmi sem mozdult a házban, és mozognak, köröznek majd akkor is, amikor már nem lesz semmi, mert szárazság, mert esőzés mindig lesz, mert szárazság, mert esőzés lesz csak. Ha a nap kisüt, akárhol legyek is, a mohás szoknyájú hölgyet látom, és látom már napok óta, itt e szállodaszobában, a fejetlen férfit mozdulatlanul.

Sárgaföldet meg paripacitromot kellett volna használnom a tapasztásnál, magyarázták. De sehol sem találtam sárgaföldet. Már az agyagpartot is körülkerítették a Kistéglagyár munkásai, és éjszakánként farkaskutyák szaladgáltak körülötte. Pedig ha agyaggal tapaszthattam volna a házat és a nap kiégette volna… És kosárral karomon, kezemben szeneslapáttal hiába jártam az utcákat, paripacitromot sem találtam.

Majd a vizelet hektoliterjei mérgezték, égették udvarunkat. Tíz óra felé egymás után csapódtak ki az ablakok, hogy kilöttyentsék a teli éjjeliket. A kosaraséknak akkora éjjelijük volt, hogy akár meg is fürödhettek volna benne. Néha szétvetett lábakkal, áhítatos arccal vizsgálva a csillagokat, négyen-öten is vizeltek egyszerre az udvar közepén. Vizelés közben a férfiakban mindig megmozdul a csillagász. Hajnalonta úgy nézett ki az udvar, mintha egész éjszaka sósavval locsolgatták volna.

A beteg vesék… A ház óriási beteg veséje.

Miféle anyagból lehet az ember vízhólyagja?

Persze a kutyák és a macskák is megtették, odatették a magukét; székletük fehér volt és kemény, mint a kő.

Tavaszonkint újra és újra felástuk, mind nagyobb mennyiségű fűmagot szórtunk el, de a csöpp aranymagok még talajt sem értek, máris kialudtak, megfeketedtek.

Skolasztika mesélte, hogy az aranyat is málnáskosarakban vitték ki a dzsiphez. Tömérdek arany volt a házban. A háború alatt, vagy közvetlenül a háború után, két bőrkabátos fiatalember állított be Maca nénihez, a ház utolsó igazi gazdájához, valamiféle igazolványokat mutogattak, és az aranyat kérték. Szépen elmértek minden egyes darabot, és külön-külön elismervényt adtak róluk. A málnáskosarak még szinte újak voltak (az utóbbi húsz év alatt rongálódtak meg, amikor már teljesen beázott a tető), gerincükben, a fehér puhafalapocskákban, még meg sem rozsdásodtak a szögek, vesszőik még sípoló fűzfavesszők voltak, és nem rakódott még közéjük a kosz, ropogtak, cincogtak. Maca néni ugyanolyan áhítattal rakosgatta beléjük az aranyfogakat, mint egykor, kislány korában, köténykével maga előtt, a hamvas málnaszemeket. A férfiak sosem vehettek részt málnaszüretekben, de azért mind eljöttek, akár később a fényképezkedések alkalmával, és megtömve pipáikat, demizsonokat rakva lábuk közé, kiültek a gangra. A bőrkabátos fiatalemberek mozdulatlanul álltak a kandallónak támaszkodva (tél volt), és csak akkor rezzentek meg, amikor fejük felett ütni kezdett az óra. Az óra is lezuhanhatott már, és még soká visszhangzik szép, fátyolos, mély hangja. Sáros katonacsizma volt a lábukon; amikor elmentek, Maca néni alig tudta kitisztítani nyomaikat a szőnyegről – mintha csak szurokban jártak volna. Akkor sem mozdultak, amikor egy aranyfog a márványfedelű éjjeliszekrény alá gurult, csak az egyik (sebhelyes arca volt, és bal kezéről nem húzta le a fekete bőrkesztyűt) kissé összeráncolta homlokát, és fél szemmel távozásukig a szekrényt fixálta, s várta a másik (minden bizonnyal ez volt a főnök, szőrmekucsmáján még látszott a jelvény helye) utasítását, ami természetesen elmaradt.

Zsákokban tőzeget cipeltünk a határmenti bányából, (egyszer meg is állított bennünket az őrjárat), de nem tudtuk feljavítani a talajt. Képtelenek voltunk ismét földet, pázsitot varázsolni udvarunkba. Mondom, már arra is gondoltam, zöldre festek mindent: a csontkemény földet, a pántosládát, a szemetet. A vécé padlásán, Dudilla akkumulátora mellett (a tanyán nem volt villany), egy nagy zacskó zöld festéket találtam. A kaput, a kerítéseket, a gang rácsát, az udvarra nyíló ajtókat festették vele a kilencszázas években. Esős időben látni a kapun, hogy egykor zöld lehetett, habár nincs kizárva, csak a moha éled fel olyankor, mint a fahölgy szoknyájának ráncai között.

A hamu is mind nagyobb mennyiségben halmozódott. A szél befújta a lakásba, az eső kimosta belőle a lúgot.

Ilyen udvarra már ki sem lehetne vinni a ravatalt. Szemétdombra nem szoktak ravatalozni.

Katóka arcán is látni, a föld még lélegzett.

Az öreg ravatala már inkább valami pokoli edényre emlékeztetett: újságot gyűrtek a feje alá, mert félrebillent; és én, ott a kápolnában, böngészni kezdtem az újságot, bőven volt időm rögzíteni az olvasható, fehér hajától el nem takart szövegrészt. Minél jobban sírtak körülöttem, annál gyorsabban ismételgettem magamban, mintha imádkoznék, mintha ő variálná meséit a beléndekről, a havasmellű asszonyról:

 

Az

    Az

és

    nisztérium

        Bioló-

            illetékes

                felkérésé-

                    egyik leghiva-

                        zai szakembere

                            tömör és

                                természettudomány

                                  műveltséggel rendel-

                                  olvasó számára

                                   formában mutat

                                  be a fotoszintézis-kuta-

                                  tás történetét, az idevágó

                                jelenlegi állását, valamint

                            a hazai kutatók hozzájárulását

                        a világszerte folyó vizsgálatokhoz,

                    A fotoszintézis izgalmas elméleti,

                de ugyanakkor a szív legszorosabb

            értelmében életfontosságú

        gyakorlati jelentőségű

              hogy ha a

    teljes felületén

intenzitással folyna

    a klorofil-asszomiláció, akkor

1 800 000 000 000 tonna szén megkötésére

 

Az öreg is nagyon szerette olvasni az újságokat. Ezt a fotoszintézisről szóló cikket is biztosan átfutja, ha nem kellett volna váratlanul távoznia. Reggel felhúzta volna mamuszát, háromszor a nyaka köré tekerte volna sálját, megigazította volna felcsúszott érvédőit, amiket még a legnagyobb kánikulában sem vetett le, amiket még a ravatalon is összeszurkált ütőerén hagytak, és letipegett volna a trafikhoz.

Nem volt pénzünk hazautazni a temetésre. Hajnalban bezörgettem Vargához. Azt hittem, kiugrik az ablakon, de amikor közöltem vele, hogy az öreg meghalt. Sötét öltönyöm sem volt. Talán azért is hagyta rám szegény a ruháit. Egyszer sem vettem még fel őket, de ezek a kopott, lecsorgatott öltönyök a legnagyobb ajándék életemben, Végrendeletében rajtam kívül csak Zöldit említette: a temetésre Zöldi barátomtól kérjek kölcsön. Zöldivel már negyven éve nem látták egymást. Együtt harcoltak Galíciában. Mindig arról álmodozott, hogy egyszer még elcsoszog mamuszaiban Zöldi vízimalmáig, ahol már érezni a tenger, a delta leheletét. Galíciába is szeretett volna még egyszer elcsoszogni. Szerencsénk volt, hogy éppen akkortájt festettük be feketére sárga tavaszikabátodat. Fekete kendőt kértél a háziasszonytól, feketére bokszoltad tornacipődet.

Katóka ravatala tele csokorral, koszorúval.

 

Dionüszosz cool

Nem állt bele minden reggel a nagy – akárha márvány – porcelántálba, a mosdó két lépcsővel, színpadszerűen megemelt belső részében. Most lefürdött hideg (jeges) vízben. Aztán, még mindig nem lépve ki a kőre, sokáig dörzsölte magát a vászontörülközővel. A vászontörülközők is csak tegnapelőtt érkeztek meg. Ahogy kihozták a ládát (nagyokat nyögve, kiáltozva, jajgatva-énekelve cipelték a padlásra, borravaló reményében), hirtelen nem tudta eldönteni, a kályha érkezett meg, vagy a gépezet. A kályhára talán még jobban kellene vigyázni, mint az írógépezetre. Alsó ajtaján ugyanis már kissé szétégett a máriaüveg. Bizony ki kellene cseréltetni. De senki sem tud méretre máriaüveget. Tavaly egy hölgy át akarta vinni őt Muranóba. Ha üvegkereskedésbe vezetne, ám üveggyárba elefántot! Még akkor is, ha ez az elefánt előző életében éppen üvegfúvó volt. Maga fújta ki kürtjét (harcikürt). Maga fújta, repesztette szét azon nyomban. De talán ha egy tízszer-húszas máriaüveg–lapot kaphatna ott Muranóban. És akkor hangzott el a hölgy szájából az a mondat. A Filológus (pardon: Il Filosofo) úr máriaüvegre ír? Ami azért is lehetett kissé zavarbeejtő, mert azokban a napokban fedezte fel a Rialto alatt azt a kis öreg papírkészítő mestert, akinek a pergamenje valóban éppen olyan lemezes (leveles, mondaná az édesanyja) volt, mint a máriaüveg. Egykor az ablakokra is pergament feszítettek. Tán onnan a kifejezés, hogy dobol a szél. Írni lehetett az ablakra. Csak kivetted az ablakot, és ráírtad, hogy dobol a szél. Mert dobol. Dobra ír. De az elefánt mégsem pászolt. Miért is nem zergét, gazellát, antilopot engedtek először abba az üvegkereskedésbe? Gyerekkorában szeretett futni az üveges tót után. De amikor a rossz gyerekek zsineget húztak ki elébe, megértette: ne a hátán cipelje az ember az új táblákat. Illetve, hogy még egy üveges tót se húzza a földön a lábát. Ugráljon, ugrabugráljon. És ha mégis elgáncsolják, mert mégis elgáncsolják, akkor meg essen bele arccal azokba az új táblákba. Akárha ezeregy kardvágás az arcán. Ugrabugráljon.

A szendvicsembereknél is jobban kedvelte az utcai szőnyegárusokat. Beburkolódznak, pontosabban beöltöznek a súlyos szőnyegbe. És úgy kóvályognak egész nap. Láttam egyet, amint súlyosan szép, tonnás szőnyeggel magán, egy fának dőlve aludt. A drapéria sokkalta súlyosabb, erősebb volt, mint az ember. Akárha nem is lett volna benne senki. Ha valaki mégis megvásárolta, tán csak azért, hogy végre kisöprűzze belőle a borostás beduint. Mégis, a szőnyegárus melankóliáját fájóbbnak érezte Dürerénél. Ha egyszer szőnyeget vesz, ilyen árustól – ilyen árussal együtt veszi.

Fenn a kis kolostorban (padlásával egy magasságban valójában) látott egy kimozdult (a nagy kánikulában tán lecsorgott körüle az ólomfoglalat, vagy verdesni, repülni próbált – hát igen, Dürer Der Flügel einer Blauracke című vízfestményét jobban szerette a Melancoliánál) angyalszárnycsonkot. A szárny vége külön üvegdarabra került, a szárnyvégét külön kellett ólomba fogni. Az ablak többi részét már rég kicserélték. Csak az a csonk maradt az angyalból. Azt a darabka üveget elkérni és beépíttetni. Nem, az én kályhám ablakára ördög-detaille illene!

Már ahogy beállt a porcelántálba, és elkezdte locsolni magára a hideg (éles – ismét tele lesz kardvágással) vizet, érezte-hallotta, hogy kezdetét veszi az a finom, éles percegés-pattogás. Akárha jegecesedni kezdett volna bokája körül a víz, aztán a mellkasán, a hátán (két jéglap), hozzájegecesedni a jelleméhez (ezt mókázva énekelte) a bőre. És nem is akárha. Mert valóban megcsillant a nagy vak tükör a színpad végében. Ha megvakul (énekelte ismét), ő is vak velencei tükör lesz. Vak Velencei. Tán mégis Velencébe kellene irányítani a kiskályhát? A nap kelt a vak tükörben. Az izzó déli januári nap. Kimérhetném magam (azt teszem: kimérem-kimerítem), ki, sötét lényem, vak velencei tükrök fonákjára foncsornak. Kiugrott. Majdhogynem bele a tükörbe. Hol a Pápa szeme? A mosdó az ő Goldonija, szerette mondogatni. Tán éppen a színpadszerűen megemelt mosdó miatt ragaszkodott Génuához. Maradt Génuai. S nem Vak Velencei. Ismét énekelve: Pápaszem nélküli Génuai vezet Vak Velenceit… Visszaugrott. Majd ismét ki. A túlkeményített ing is csak folytatta a jegeces átstimmelődést. Nem szabatott tán neki a húga pergamenből inget? Felrobogott a szobájába. A kis kolostor magasságában lévő cellába. Amely valójában egy még magasabb színpad. Egy, még a mosdónál-vécénél is titkosabb kis Goldoni. Sokszor fantáziált arról, megtalál és közzétesz (ismét Filológus) egy addig teljesen ismeretlen kis Goldonit. Vagy tán egy dubrovniki szerzőt kellene felfedezni? Egy még magasabbra emelt – ám ugyanakkor még alább, még mélyebbre süllyesztett színpad. Egyik kezével a zakóját kapta fel, a másikkal, tévedésből, jóllehet ilyenkor hajnalban, a legszebb januári hajnalok hajnalán, nincsenek tévedések, a vizeskancsó csipke alátétét gyűrte zsebkendő helyett a zsebébe. Noha a háziasszony külön kihangsúlyozta (mit nem hangsúlyozott ki?), hogy a férje hajóskapitány volt, valóban az lehetett, hiszen ott csüngött egy hajólámpa a gerendán (de hát melyik olasz férfi nem volt hajóskapitány, melyik nem fedezte fel Amerikát?), és minden országból a legdrágább csipkét hozta el neki.

És loholt át a kikötőn. Sokszor próbált úgy végiglépkedni (táncolni) a kis utcák labirintusán (minden alkalommal eltévedt), hogy pontosan azokra a fényes koponyaforma kövekre lépjen, amelyekre azon a hajnalon, magas sarkú cipőjében a Génuai lépkedhetett. Ha valakinek, akkor neki (Columbus-nak) sikerült kitáncolnia a labirintusból. Tehát a tánc az a fonál. A tánc az Ariadné-fonál. Sikerült-e? Sikerülhet-e? Vacogott. Mégis hoznia kellett volna a pelerinét. Tán meg is fagyott már. Vagy táncolt tényleg? Egy sarkkutató tánca. Jégből megmintázva, kifaragva. De éppen Génuában? Igen, éppen egy génuai januári hajnalon.

Loholt ki a Gallieri Molo irányába. Jóllehet többször átvágva. És mégis nagy kerülőkkel. Loholt zihálva kedves pineája alá. Csak onnan tudott elindulni. Hogy nem érkezett meg még a kis kályha, a pinea volt a kályhája. Loholt átölelni. Innen a pecsétek, tehát, a zakó fazonján. Az egyik hölgy a minap is azt mondta a szemével: Leeszi magát? De hiszen Ön csupa pecsét! Azt válaszolta, szintén csak a szemével (közben egy görög töredékről beszélgetve, töredékesen), hogy: Nem le, ó, nem le, asszonyom. Meg – magam. De aztán eszébe jutott (a töredék közben), hogy hajnalban már ismét magához ölelheti őspineáját. Az ewige pineát. A mandulafenyő kérge is ellemezesedett. Akárha máriaüveg-lemezkék borítanák sárkánytestét. Zsebéből előkotort egy tobozt és messze behajította. Egy tobozzal csak egy napig élt. Három sirály is utánacsapott. Napról napra mind messzebb dobta tobozát. Azon mérte – egzaktul – a gyógyulását. Tobozvető – máris látta magát márványból. Egy napon, mi lesz, ha egy napon átdobom?! És visszadob vele. És attól kezdve labdázunk. Mint a vademberek a dzsungel mélyén a fák sebéből épp kifolyt langyos kaucsukból gyúrt labdákkal. És egy új tobozt vett fel. Két rezgő tenyerével úgy emelte arcához, mint valami maszkot. Gyantamaszk. Gyantakúra. Majd elővette zsebkendőjét, észre sem véve, hogy a drága csipkét húzza elő, és belegöngyölte a tobozt. Az ő schilleri almáját. Majd előrelépett. Akárha karddal a kezében. Mozdulatai ismét olyanok lettek, mint a mosdóban (Goldoni). Ki egészen a szikla csúcsára. Ahol legtöbb kardvágást kap az arcára. És akkor ismét felgyorsult az a percegés, amit jegecedésnek nevezett, jóllehet még csak burán fújt. Sosem szebb januárt! Órák hosszat állt úgy, nekifeszülve. Már a burának nekifeszülve. A sirályok sikolyai lassan pontosíttattak. Olyan keskeny csőrön át sikoltani a sós azúrba. Tudta, mit (a kis fül párját) álcáz a bajusza. Ha a feldübörgő hullámok megszentelték arcát, nem kapta hátra fejét. Akárha valamiféle máriaüveg, pergamen védné, az szentelődne. A pergamen. Szép: szentelődni. De az igazi jel, az első fenyőtű volt mégis. Ahogy finoman halántékon ütötte.

És már loholt is vissza, a fényes fejforma köveken (persze, nem így lépkedett volna, ha minap nem hallgatja azt az operát! Igen, az ő Ariadnéja: Carmen!), vissza a padlásra, szobájába. Már a lépcsőházban kibújt kabátjából. Feltörte a pecsétet. Magán. (Ismét lezabáltam magam – pecsétviasszal! Hahaha!) Ő biz (Bizet) nem lefelé csúszik a korláton, létrákon. (Turinban is azért megy majd el a tűzoltók világversenyére, azért barátkozik össze aztán az egyik kis trattoriában a győztes bácskai létramászókkal.) Nem lefelé csúszik. Hanem felfelé. A szobába lépve már az inge sincs rajta. Attól a pillanattól kezdve már nem ő. Hanem a pineányi író-tű!

Az olajozott (az ő titka az, hogy olajbogyóból préseli olaját) gépezet ott állt az ablakmélyedésben. Igen, akár egy homorú gleccser. És akárha a januári ablakról tépve le az izzó pergament, máris fűzi be. A hattyúlapot. Mármint ugyanazt a feketét, amely a mosdó vak velencei tükrében mutatkozott hajnalban.

Ahogy a koppenhágai Feltaláló magyarázta, azt sosem is fogja elfelejteni. (Inkognitóban járt. Brandes sem tudta. Megnézte Helsingört. A gleccserekig jutott. De érezte a reccsenést. Ő déli olajjal érte el azt a rianást.) Az alsó részét ágynak hívják, a felsőt rajzolóműnek, és ez a középső rész itt a borona. Borona?, kérdezte a Filológus (pardon: Filozófus dánul). Igen, borona, mondta a koppenhágai Feltaláló, a név találó. A tűket boronaszerűen helyeztük el, s úgy is mozgatjuk az egészet, mint a boronát, jóllehet csupán egy helyben és sokkalta művészibben… És itt van ez a kis szőrlabda, amely könnyen szabályozható úgy, hogy egyenesen az ember szájába nyomódik. Az a célja, hogy megakadályozza az üvöltést és a nyelv elharapását… Amint látja, a borona az ember alakjához igazodik; ez a borona itt a felsőtestén, emitt meg a láb számára vannak boronák. A fejnek csak ezt a kis végsőt szántuk. Érti?, kérdezte a koppenhágai. Értem, mondta a Filológus (pardon: dánul Filozófus). A borona, folytatta a koppenhágai, látszólag egyformán dolgozik. Rezegve szúrja be tűit a testbe… A boronát üvegből készítettük…

A Filológus (pardon: Il Filosofo) akkor is arra az asszonyra gondolt, aki őt Muranóba akarta vinni. Fekete gondolán. Dániában hallott egy hangszerről, a világ első fúvós hangszeréről, amelyet ketten fújnak. És az a hangszer az ő szemében mindinkább Laokoon kígyóira kezdett hasonlítani. Félt, ha átmegy Muranóba, egy olyan forró hangszert fújnak, fagyasztanak köréje.

Ám a koppenhágai Feltaláló nem tudta abbahagyni a szerkezet dicsőítését. Minden hosszú tű mellett, folytatta, van egy rövid. A hosszú ugyanis ír, a rövid pedig vizet fröcsköl, hogy lemossa a vért, és állandóan tisztán tartsa az írást. Hogy állandóan tisztán tartsa az írást? A Filológus (pardon: dánul Filozófus) felettébb lelkesedett a gépezetért, ám emelkedő hányingerét sehogyan sem tudta ujjongásként prezentálni. Érti a folyamatot?, hajolt hozzá a koppenhágai Feltaláló. A borona elkezd írni, mihelyt elkészül az ember hátán az első írás vázlata, a vattaréteg elfordul, s lassan oldalt dönti a testet, hogy új teret adjon a boronának. Közben a vérrel írt helyek a vattára tapadnak, amely különleges kikészítése folytán rögtön csillapítja a vérzést, és előkészíti az írás újabb elmélyítését…

A szerkezet olajosan dolgozott. Írni kellene, meg kellene köszönni a koppenhágai Feltalálónak a sok tűt (írótű), tövist, gondolta, már teljesen benn a szerkezetben. Egy francia (nyugodtan nevezhetjük az ő legjobb tanítványának) azt mondja majd, mintha csak az írógépjébe húzott filozófusra gondolt volna, azt, hogy akárha oroszlán a mókuskerékben. Imádta a mókusokat, ahogy az egyik pineáról átúsztak a másikra.

Csak a bajusz, meg a csipkébe bugyolált nyers pineatoboz beőrlése jelentett némi problémát a gépezet számára.

A lépcső nyikorgását, a hajók nyikorognak így a viharban, a háziasszony kopogását már nem is hallotta. A háziasszonyok magas művészi fokra emelték ezt a hallatlanul hangos, ám mégis felettébb tapintatos (feláll az ember szőre) nyikorgást, kopogást. Egyszóval, hallhatatlanok. Méghozzá valamiféleképpen valóban hallatlanul (az arcátlanságnak egy változata lehet ez) hallhatatlanok.

A szerkezet még dolgozott, tán éppen a pontot tette még ki, amikor a háziasszony, fekete kendőbe bugyolált töpörödött nénike (két hajóskapitány férjet nyűtt el – ő és a tenger) az asztalkára helyezte a teát. A hegyekből hozatott füveket kákabélű lakójának. Az asztalkára helyezte a teát, és gyorsan összekapkodta az üres tojáshéjakat. A Filológus (pardon: Il Filosofo) úr akár az olasz énekesek. Tojást iszik. És énekel. Maga mondja olykor, hogy akár a szamár. És zuhog állandóan. Ő azt mondja, táncol. Megígérte lakójának, bemutatja a Piccolo színház igazgatójának. Ha munkát kapna itt, a sarok mögött, a Piccolóban, nem szaladgálna annyit a világban. Ugyanúgy szaladgál a szárazon, mint az ő hajóskapitányai a vizeken. Meg ugrálni sem ugrálna annyit a padlás korhadt padlózatán. Igen, ő azt mondja, táncol. Megleste: csak úgy, mint a medve. Mondta neki, a Piccolóban legalább nem magában táncolna. De csak a tojást vásárolja a piacon. Már mind ismerik a környék parasztasszonyai. Ám csak a hosszúkás tojást hajlandó megvenni. Azért nem engedi, hogy én vásároljam neki a tojást, még azt sem, mert azok, amelyeket én vásárolok, sosem is elég hosszúkásak. Az egyik asszony azt mondta, le kellene szűkíteni a tyúkok seggét, hogy egészen hosszúkás tojást tojjanak. Hiába kapkodta össze a tojáshéjakat, ugyanolyan intenzív zápbűzt érzett. Valahová eldugdossa a tojásokat. És aztán megfeledkezik róluk. Megzápulnak. Amikor egyszer megkérdezte tőle, honnan ez a borzalmas bűz, nevetve válaszolta, hogy a hamuba rejtette őket, mint a kínaiak, nyugodt legyen, száz év múlva kikaparja őket. Száz év múlva? Igen, száz évig kell, hogy zápuljanak. A Piccolo igazgatója azt mondta, próbálja beprotezsálni a mutatványosokhoz, tán párban a szakállas asszonnyal (jól ismerte Dürer Porträt eines Jungen mit langen Bart című akvarelljét, azt állította, nincs kizárva, legalábbis Dürer akvarellje erre enged következtetni, az angyalok szakállasak) jól mutatna… A nénike, miközben köténye zsebébe kapkodta a bűzös tojáshéjakat, fél szemmel mintha észrevette volna, hogy a vizeskancsó alatt nincs ott a csipke, de akkor nagyot kattant a gépezet. Az ablakmélyedés felé fordult. Nem hiányolta a Filológus (pardon: Il Filosofo – olykor csak annyit mondott, pardon, mint az a békanyelő művész, amikor egy-egy béka véletlenül vissza talál ugrani a torkán, pardon – Pardon) urat, megszokta, olykor a gépezet mögé bújik, fején nagy zöld napellenzőjével, nyakig olajosan, sőt, olykor meg akárha teljesen el is nyelné az a borzalmas – akárha ezeregy tűvel működő varrógép – masina. Játékos, nagyon játékos, mondta olyankor mindig, hogy leplezze ijedtségét. Lehet, nem lett volna szabad engednie, hogy felcipeljék azt az ijesztő masinát a padlásra. A kikötőben vannak elhagyott, üres raktárak, oda kellett volna irányítania a ládát cipelő munkásokat. Most mégis odalépett. Folyt ki a fényes, üvegszerű papír. Minden betű át volt döfve. Akárha egy viadal végén, ledöfve. Valamit tudott németül, a második férje (szintén kapitány) félig osztrák volt (intette is Pardon urat, akkor is éppen behozta a teát, amikor azt találta írni: Hajóra, filozófusok!).

Für uns ist das Leben eine grösser Gefahr: wir sind von Glas… Aztán azt írta, és az volt benne a borzalmas, hogy mintha tetoválta volna az élő pergamenre, hogy Hautlichkeit (Bőrösség). Ezt nem értette. Tán a szőnyegárust megértette volna, de hát azért a Pardon úr is bocsánatot kért (sit venia verbo). Abba akarta hagyni az olvasást, mert hirtelen arra gondolt, hogy ő maga sem más, mint egy kis bőrösség. Ám akkor már késő volt, a gépezet észrevétlen őt is húzni kezdte. A kendő csücskét már bekapta. Mint egy nagy fekete szárnyat próbálta letépni róla, kitépni tövestül. Levette csöpp okuláréját, száraz hüvelykujjával gyorsan megtörölte az üvegeket.

Irren wir nicht wie durch ein unendliches Nichts? Haucht uns nicht der leere Raum an? Ist es nicht kälter geworden?

A töpörödött nénike még jobban megborzadt, két kézzel cibálta kendőjét a gépezetből. Ahogy kiszabadította, gyorsan becsukta az ablakot. Igaz, jócskán szelelt így is. Hallotta, ahogy erősödik a tenger dübörgése. Olykor képes egy-egy kavicsot egészen a padlásszobáig felhajítani. Mintha csak diszkréten kopogtatna, bebocsáttatást kérve. Igen, ide egy napon be fog állítani. Mármint a tenger. És nem is lenne baj, legalább kisöpörné azt a végtelenné nyúlt fekete záptojást.

Müssen nicht Laternen am Vormittage angezündet werden?

Tényleg borulna? Hiszen az előbb még szinte szikrázott a nap. Igaz a fogát szikráztatta, de szikráztatta. Egyszer ő is azt mondta, szeretné, ha neki is olyan foga lenne, mint a januári napnak. S a nénike azt felelte, de akkor félre kellene húznia azt a sötét függönyt.

Hören wir noch Nichts von dem Larm der Todtengräber, welche Gott begraben?

Ezek a németek, sóhajtott fel. Még szerencse, hogy csak félig volt osztrák a második férje. Most már azért az ablak belső szárnyát is bereteszelte és a vasat is feltette rá keresztben. Félt, nagyobb köveket kezd behajigálni a tenger.

Reichen wir noch Nichts von der göttlichen Verwesung? – auch Götter verwesen! Gott ist todt. Gott bleibt todt!

A töpörödött nénike gyorsan keresztet vetett, arra gondolt, talán szólnia kellene a plébánosnak. Le akart menekülni, ám akkor megpillantotta a Filológus (pardon: Il Filosofo) bal kezét. Csüngött alá a gépezetből. Szép hosszú ujjai olajosak voltak. Mondta volt a Piccolo igazgatójának, legalább a kezét, az ujjait nézze meg… Tenyerében ott szorongatta a vizeskancsó csipke alátétét. Mintha véres lett volna. A kancsóra pillantott. Saját kezűleg töltötte meg friss vízzel. Megnyugodott, még mindig víz volt benne. A gépezet fölé hajolt, mert mintha valami zaj erősödött volna.

Olyan volt, mint életében; az ígért megváltás semmiféle jelét sem lehetett fölfedezni rajta… ajka szinte összepréselődött, szeme nyitva volt, úgy nézett, mintha élne, tekintetében nyugalom és meggyőződés, homlokán átfúródott a nagy vastüske hegye.

A nénike, aki többször segített megvarrni a vaksi német írógép szalagját (gyászszalagnak nevezték), elnevette magát. Csak most értette meg igazán, az utcán lenn miért nevezik (csúfolják) a bajszos németet, az ő féltett, kákabélű lakóját: Santónak.

Santo, mondta most ő is megszeppenve. Először minden irónia nélkül. És már térdre is esett volna, ha abban a pillanatban, könyékig olajosan, nem bukkan elő a Filológus (pardon: Il Filosofo) a gépezetből, a gépezet mögül. Akárha bújocskát játszottak volna. Mosolyogva törölte le nagy homlokát a mocskos (véres) csipkével. Nem esett térdre, de kimondani már kimondta – igaz, ismét a mosoly csöpp jelével ajka szögletében: Il Santo!

 

No politik!

Hamuka

 

Kanárink – Oszkár: abszolút. Valahogy a hangja is citrom: citromvékony.

Papagájunk – Hófehérke: szintén, csak némileg másképpen. Ugyanis tényleg hófehér. Csak a háta közepén van egy, egyetlenegy (hány toll kell ahhoz, hogy egyetlenegynek tűnjön?) égkék toll. Minden bizonnyal azért, hogy valami mutassa, tükrözze, hogy valami kimondja: hófehér. Mert a hófehér nem tudja önmagát artikulálni.

Épp tegnap beszélgettem telefonon veszprémi biológus (költő) barátommal. A praktikus ügyek megbeszélése után megemlítettem neki, hogy valami borzalmas veszprémi esetről hallottam a minap a rádióban. Igen, mondta, az ő autóját verte szét egy fiú, az, akit aztán lelőttek. És ő mindezt végignézte tetőablakukon, amely afféle csillagvizsgálóként szolgált neki, s amelyen én is szerettem volt nézelődni szép veszprémi napjaim alatt… Beszélgetésünk vége felé megjegyezte, új íriszt szerzett csopaki kertjébe, ahol már van gránátalma, füge, náspolya is. A sárga és lila íriszek mellé egy új tónust. És egzaktul elmagyarázta, milyen színű is az az új írisz. Olyan: tejkék. Mert, tette hozzá, a kék szem sem kék. Hanem? – kérdeztem. Fehér. A kék szem fehér? Igen. Borzalom, gondoltam, egy fehér szem! A mögöttes szemcsarnok feketeségének köszönhetően lesz kék. Önts csak egy kis tejet fekete papirosra… Míg mind egzaktabbá emelkedő értekezését hallgattam, arra gondoltam, a lét mögött is van egy fekete csarnok, és minél nagyobb, feketébb az a csarnok, a lét annál szebben mutatkozik. Befejezésül persze azt is megkérdezte, min dolgozom éppen. Hímeltem-hámoltam. Pontosabban, nem is pontosabban, hanem egészen pontosan: hamukáztam. Nem mondtam neki, hogy egy új opuszba kezdtem

SEMMIKÉK

címmel.

És hogy az új opusz első darabjában éppen az általa is jól ismert (ismert, hangsúlyozom, mert csodálni ő, mint zeneszerző barátom is, kanárinkat csodálja, Oszkárt élő műanyag citromnak nevezi – s erről nekem minden egyes alkalommal az elmegyógyintézet udvarának azok a kiszáradt kis fái jutnak eszembe, amelyekre a betegek műanyag citromokat, sosem is valósabb, savanyúbb terméseket aggattak!) Hófehérke színének meghatározását tűztem ki célul, persze az én naiv, lényegében impresszionista színtanom szerint…

Szóval, olyan Hófehérke hátán az a kék toll, mint amikor vizet tartunk a tenyerünkön. Akárha illó azúrfolt lenne a háta közepén. Persze ügyelnem kell, nehogy aránytalanul több teret szenteljek annak az egy, egyetlenegy (jóllehet valójában több) kék pihetollnak, még akkor sem, ha, mint Rilke mondja: „Es liese sich denken, das jemand eine Monographie des Blaus schriebe. (Ez arra enged következtetni, hogy mindenki a kék egy monográfiáját írja.)”

Kanárink, Oszkár: megállás nélkül énekel – szúr azzal a végtelen citromtűvel.

Papagájunk, Hófehérke: néma. Majdhogynem néma. Legalább is nem beszél, nem szaval, nem énekel. (Feleségeméknek volt egy papagájuk, amely megállás nélkül a Talpra magyart szavalta, méghozzá a vezető pesti színészek manírjában.) Majdhogynem néma, mondtam. Ugyanis kis harangforma, bronzszínű alumíniumcsengőjének hangját, azt tudja utánozni. Istenem, sosem szebb tónust!

Fiam egy új lemezt hozott: Magyarország nevezetes harangjai. És ezen végre azonosítani tudtam a tónust – azonosítani a XI. századi csolnoki harang hangszínével, amelyet az esztergomi Balassa Múzeumban őriznek. A tasak kísérőszövegében olvasom: „A jó harangöntőmesternek – amellett, hogy tökéletesen kell értenie a bronzöntés technikájához, különben a műve nem lesz időtálló – komoly hangtani ismeretekkel is rendelkeznie kell. A harangöntő tehát nemcsak mester, hanem művész is. De művész abban az értelemben is, hogy keze munkáját nemcsak a fülnek, hanem a szemnek is tetsző módon kívánja megalkotni… A kereszténység felvételét megelőzően nem voltak Magyarországon harangok használatban. Szent István idejében (vagy talán már Géza fejedelem alatt) a hazánkba érkező első térítők ismertették meg népünkkel a harangszót…”

Gubbaszt Hófehérke mozdulatlan, s közben nyelvével, vagy én sem tudom pontosan, mivel, harangoz vékony, akárha papírfalú csöpp koponyájában. Igen, harangoz, anélkül hogy a bronzszín alumíniumcsengőhöz – haranghoz – érne csőrével…

Macskánk – Hamuka: abszolút puha. Különös, hogy a szürke, a hamu puhább, mint a hófehér, mint a hó. A hófehérben van a csöpp kékítő (egy szem kékítőgolyó) mellett egy kis keményítő is. Csörög szinte.

Hamuka azon a napon jelent meg nálunk, amikor nagy fekete dogunk elpusztult. Megérezte, hogy egy pillanatra megszűnt nálunk – legalábbis a macskákat illetően – a veszély. Az anyja vezette át, tette be hozzánk a vaskerítésen.

Az első néhány napot kivéve, amíg a gyerekek kényeztették, vajban-mézben fürdették, nagy háborúzás volt Hamuka élete, 30 éves, 100 éves háború. Patkányokkal küzdött a kamrában, az istállóban, az ólban. És ez egyáltalán nem esett nehezére, ha afféle honoráriumként olykor beengedtük magunk közé a nappaliba, a hálószobába. Míg nagyállatokkal – marhákkal, disznókkal, kecskékkel – bajlódtunk, persze nem volt időnk Hamuka háborújára figyelni; bikákat nevelni teljes koncentrációt követel, akár egy torreádortól. Tényleg érdekes és felettébb szép is, hogy sosem voltam annyira koncentrált, mint amikor reggeltől estig bikák között mozogtam. Mondtam, nem volt időnk Hamuka háborújára figyelni, ám egy napon észrevettük, hogy a tömérdek dara, moslék, táp ellenére eltűntek a patkányok.

Amilyen intenzíven dolgoztunk mi, olyan elszántan dolgozott Hamuka is. Egyáltalán nem igényelte a figyelmünket. Egyetlen probléma mutatkozott csupán. Persze ismét kutya képében. Ismét olyan kutya került hozzánk, aki nem szerette a macskákat. Vizslánk nem akarta átharapni a gerincét, mint a dog, hanem féltékeny volt (lett) Hamukára. Mondanom sem kell, a féltékenység is felettébb kínossá, terhessé tud lenni. Vizslánk ugyanis nem bírta elviselni, hogy Hamukát olykor beengedjük a lakásba, őt meg nem. Különösen akkor vált ez nyilvánvalóvá, amikor felszámoltuk nagy állatállományunkat, amikor a hirtelen beállt gazdasági válság miatt lemészároltuk a bikákat, disznókat, és mind kevesebbet tartózkodtunk a hátsó udvarban.

Egész nap itt várakoztak a teraszajtó előtt. Ha feltűntünk, a vizsla azonnal elkapta Hamuka grabancát, és mint egy retikült, a hátsó udvarba vitte. Ott a szó szoros értelmében földbe verte, taposta. Noha ebben a verésben, taposásban volt némi játékosság, szeretet (mi más is a féltékenység?), mégis felsértette fültőnél a fejét. Mind többször. És a seb egyre nőtt. Elvittük az állatorvoshoz, aki kutyáink révén jól ismert bennünket (nem gyerekjáték egy félmázsás dogot felfektetni a műtőasztalra). Injekciókat, porokat kapott. De, mondom, a seb egyre nőtt, hasadt szinte. Végül már nem maradt bőr (szőr) a fején. A kutya egyszerűen megskalpolta Hamukát. Megskalpolta a szemünk előtt. Vendégeink majd elájultak, ha Hamuka véletlenül az ölükbe ugrott. Mi végül már megszoktuk, de idegennek tényleg borzalmas lehetett egy félig nyúzott lényt tartani az ölében, netán jólneveltségből még simogatni is.

Keservesen nyávogva (sírva) kéredzkedett egész nap. Ha beengedtük, ha sikerült beszöknie, besurrannia a lábak között, vagy befurakodnia a kiszakadt szúnyogháló résén, vacogva tapadt hozzánk.

Az utóbbi hónapokban már mást sem csinált, mint ült a konyhaablakban a kaktuszok között (onnan nem vette le a vizsla), és keservesen nyávogott. Sírt.

Az utolsó hetekben-hónapokban ez a sírás egészen elhalkult, elfáradt, elfogyott (elfelejtettem említeni, hogy a nagy háborúzásban elvesztette a fogait is), ám közben keservessége alig elviselhetővé fokozódott.

Krleža írja valahol – éppen az ilyenfajta semmis krónikákat (mint ezek az én Semmikéim) bírálva –, hogy csupán a detaillok jegyeztetnek fel bennük; ám: „Nitko nema pregleda o količini patnje.” (Senkinek sincs áttekintése a fájdalom mennyiségéről.)

Ült Hamuka a parazsat hullajtva virágzó kaktuszok között, és némán sírt. Egyértelmű volt, hogy ez már a vég. A vég tónusa.

Aztán ahogy elérkezett maga a vég, Hamuka eltűnt. Titokban ki-ki elsiratta, meggyászolta, de „hivatalosan” úgy kezeltük a dolgot, mintha csak elcsavargott – eltávozott volna. Jó ideig birkóztunk lelkiismeretünkkel (közben persze más állatok is múltak, szenvedtek ki nálunk, elég annak a szegény libának a hosszú kínlódására, halódására utalni), de aztán lassan túljutottunk rajta, kezdtük megszokni, hogy Hamuka nincs, hogy kevesebb a bolha, hogy ruhánk (szemben lelkünkkel) immár nem szőrös, satöbbi és etcetera.

Egy napon aztán nagy megdöbbenésünkre: felhangzott ismét Hamuka hangja, fel halk, keserves nyávogása. Sírása. Ám ahogy kirohantunk a teraszra, sehol senki. Kutyánk horkolva aludt a terasz hűs csempéin. És ez aztán szinte mindennap megismétlődött. Megijedtem. Megrökönyödtem, igen, félni kezdtem: hazajár a lelke. Hamuka keserves lelke hazajár. Haza, hogy büntessen bennünket végtelen. Elhatároztam, végére járok a dolognak. Titkon abban reménykedtem, fiam vette fel magnetofonszalagra, hogy emlékezzünk rá, Hamuka hangját. Dokumentálta keserves sírását. Lesben álltam. Elszörnyülködve kellett megállapítanom (látnom-hallanom): Hófehérke utánozza Hamuka hangját. És ebben az elszörnyülködésben az is benne volt, hogy ez már így lesz Hófehérke haláláig. Meddig él egy papagáj? De aztán meg azon szörnyedtem el, hogy nem elég Hamuka halála, immár Hófehérke halálát is akarom!

A dologhoz nem fért kétség: Hamuka keserves lelke átköltözött Hófehérkébe. Hát igen, ezért kellett az a ropogósra keményített – azúrral ellenpontozott, megcsillantott – abszolút fehér. Hófehér. Szűzfehér. Azért, hogy ezt a még nem tapasztalt finomságú (finomságában elviselhetetlenül erős, brutális) keservet, az abszolút tónust intonálni tudja. Azt mondottam, sosem szebb tónust, mint Hófehérke akárha évszázadok mélyéről visszhangzó harangszava. Hát tévedtem.

Az események felgyorsulásával, brutális fordulatával persze nem jutott már több idő a semmis nüanszok, tónusok megfigyelésére, szorgalmas és alázatos regisztrálására. Semmikék feliratú tefterem elkallódott. Majd évi szabadságom alatt (különös ilyen időben szabadságra menni) hosszabb ideig (36 napig) külföldön tartózkodtam. Állatállományunkra Marcella, a takarítónő ügyelt.

Visszatérve két dologra lettem figyelmes. Vizslánk megbetegedett, alig bírt kivánszorogni házából. Távollétünk és az udvarunkat átrepülő helikopterek, katonai repülőgépek kórságossá tették, majd mély mélabúba zuhant. Orvoshoz kellett vinni. A mai napig nem épült fel szegény, ahogy ismerőseink is megállapították, tíz évet öregedett.

Mi van a telefonnal, kérdeztük szinte egyszerre feleségemmel egymástól. Állandóan csöng. Ez azért volt felettébb kínos, mert az események felgyorsulása és brutális fordulata után nemigen mertük felvenni a kagylót, ugyanis a katonaügyosztály először többnyire telefonon tapogatózik a behívandó illető felől. És mivel lassan mindannyian – a fiam, lányom élettársa, valamint már jómagam is – behívandókká lettünk, senki sem meri felvenni a telefont.

Visszatérve a szabadságról – amelyet bizony nem az Adrián töltöttünk, először nem töltöttük az Adrián – arra gondoltam, állandóan kereshettek, ha még a falak is átitatódtak telefoncsengéssel. Igen, először azt hittem, valami visszhangról lehet szó. De aztán, néhány nap alatt, végére jártunk ennek a dolognak is.

A helyzet a következő. Hófehérke abbahagyta a harangozást és a halk, keserves nyávogást, ám közben: áttért a telefonhívásra! Nagy magányában állandóan a telefon berregését hallgatva tökéletesen megtanulta utánozni. Éppen csak egy tónust kellett élesíteni a harangozáson.

Most akárha egyfolytában keresnének bennünket. Akárha állandóan hívnának be. (Jóllehet már önkéntesen is jelentkezni kellene.) Egyelőre még nem döntöttem, Hófehérkével végzek-e (a könyörtelenkedés, lám, ránk is átragad), avagy a telefonkészüléket töröm össze.

Mondanom sem kell, az események felgyorsulásával, brutális fordulatával Hamuka emléke is teljesen elhalványult. Csupán egyszer kaptam fel a fejem, amikor valaki (minden bizonnyal biológus-költő barátom) azt mondta egy virágra: hamuka. Hogyhogy, kérdeztem. Úgy, hogy ennek a csöpp fehér virágnak hamuka a neve. Nézd meg a növényhatározóban. Megnéztem, s a hamukára vonatkozó sorokat, mint utolsó bejegyzést, átmásoltam a növényhatározóból a közben ismét előkerült Semmikék feliratú tefterbe: „Az egész növény csillagszőröktől szürkés. Száraz gyepekben, homokbuckákon gyakori.”

Majd kezemben a tefterrel hosszan elméláztam ama fekete csarnok mibenlétén, amely, mint írtam volt még a békeidőkben, minél nagyobb, minél feketébb, a lét annál szebben mutatkozik, annál szebben hangzik. Hát most nagy, nagyon nagy, hát most nagyon, nagyon-nagyon fekete.

 

A zeppelin

Szabolcsnak

 

Nagykés volt, csak megállás nélkül fenték, elköszörülték. Ahogy felsikított a köszörű – szerette a fenyő- (igen, éppen a fenyőről, az égig érő fenyőkről volt szó), szerette a fenyő- meg a köszörűköveket –, ahogy felsikított, már ott sorakoztak a gangon a kiforrázott bödönök. Aztán lassan elfogyott minden, a kés is. Akárha az üres bödönt kaparták – az üres bödön falán fenték, köszörülték volna. Sokáig – valójában máig – nem értette a vádat, a vádak vádját (mert akkor jelentették fel először rendőrségen): behatoltunk a lakásba és megkevertük a zsírt, nyomokat hagytunk – felismerhetőeket – a zsírban. Csak akkor értett meg belőle valamit (azt a részét, amely az éhséghez tartozott), amikor megpillantotta a Farkas gyerekeket, ahogy ültek körben a kövön – hogyan lehetséges olyan kis, szűk spájzban körbeülni? –, és egymásra vicsorogva kanalazták a zsírt. Csak akkor értett meg belőle valamit, jóllehet a későbbi évek vádjai sem lesznek majd kevésbé abszurdak. Megkevertük a zsírt. Ma már tudni véli, ha egyszer felakasztják, a vád akkor is így fog hangzani. Megkeverted a zsírt. Már csak a neve volt nagykés, valójában ugyanannyit fogott a kenyérből, mint a berakott nyelű kiskés, semmit, mint halasbicskája. És hát magával a kenyérrel is történt valami.

Boltjukban például már évek óta nem látott élesztőtömböt. Élesztőtéglát. A világ legszebb szerszáma (hangszere), az élesztővágó íj, ott hányódott lehangolódva a pulton, az üvegharang mellett, amely alatt nem volt semmi – még krumplicukorrög sem (néma volt). Most a bolt egész készlete fogyott akkorára, mint amennyit azelőtt letört a tömbből, lemorzsolt magának, mint amennyit azelőtt rendszeresen megeszegetett a konyháig menet. Felfújódsz, kiáltotta el magát az anyja. És ő érezte, ahogy tényleg fújódik, fújódik fel, mint egy szivar alakú léggömb: a zeppelin. Mi szeretnél lenni? Ha megnősz. Szinte naponta azzá tudott lenni, amivé a felnőttek sem: zeppelinné. Később, ahogy államosították a boltjukat és a zadruga előtt kellett sorba állni élesztőért – élesztő nélkül is fel tudott fújódni: zeppelinné. És elhajózni a világ felett, Igaz, aztán elég volt egy tű, sőt még tű se kellett, elég volt egy szúrós tekintet. És csúnyán aláhullott. És rossz törlőrongyként hányódott az emberek között. Míg egyszer csak ismét nem kezdett fújódni: zeppelinné. Szerette nézni a bakpulykát. Szerette volna tudtára adni, csak még egy kicsit kellene fújódnia – és zeppelinné lehetne. És egy zeppelin viszont: szebb, mint a páva. Szinte megállás nélkül sikított a köszörű. Akkortájt már disznó sosem. És mégis nagykés volt. És bödön. És mégis egész karéj kenyér.

Már akkor sejtette, magával a világgal, a szerkezetével lehet baj. Egy semmis gép-, egy még semmisebb öntési hiba. Amelytől azért aztán akár az egész is felrobbanhat. Mert – és erről akart beszélni – csak az egész zsíros karéj szokott volt kiesni a kezéből, a girhes kis szeletkék, darabkák, vagy mondjuk példának okáért a görhe csücske sosem. Kizárólag csak az egész karéj. Mintha csak attól futotta volna el a lila, attól feketedett volna meg hirtelen a lába ujján a köröm. Téglába rúgott. Minden egyes tégla – szinte már egy sem volt ép, egész – kimozdult, szabálytalanul helyezkedett el, máskor mégsem rúgott soha téglába. Csak ahogy kirohant a zsíros kenyérrel. És a fájdalom gyökere mégsem a körömházba nyúlt, hanem valahol a gyomorsavat spriccelő mirigyek tájékára. Látta, ahogy kiesett – elrepült kezéből a kenyér. És az az abszolút semmis hiba a világ szerkezetében, öntvényében szintén ide volt lokalizálható. Mármint hogy törvényszerűen a zsíros felével esik a porba. Igen, talán elfogadható lett volna a világ, a világ kis és nagy törvényei – ezt a kurva közhelyet kivéve. És ezt a törvényt, törvényszerűséget miért nem tanulták? Bátyja fizikakönyveiben sem találta.

Már kirepült a kezéből. Ám az első fordulatnál – életében először – sikerült, mintha sikerült volna megállítani a filmet. Az első fordulat alapján egzaktul ki lehetett számítani, hány fordulatot tenne még meg a földig. Most állt a levegőben. Jóllehet nem is volt levegő az. Légüres tér sem persze, mert akkor megnyugodhatott volna. Úgy marad lebegve – minden. Az sem lett volna baj, ha nem éri el. Ha sosem is haraphat bele. Mert már különben sem erről volt szó. Arról az abszolút semmis hibáról. Közhelyről. A hittanórán egyszer megkísérelte kifejteni, hogy a Teremtő csupán egyetlenegy csöpp hibát ejtett, hogy éppen itt vétette el Művét, de beleveszett. És a tisztelendő tíz hiszekeggyel büntette. Csak ne zuhanjon a földre. Ne ütődjön – ne ragadjon a földhöz. Mármint hogy ne hegesztődjön a Glóbuszhoz. A Glóbusz ne ütődj ön hozzá. Ne pattanjon, ne repüljön neki. Így is le lehetne írni azt a semmis hibát, azt a közhelyet: nekirepül a Föld a Zsíros Kenyérnek. Közben repülhetne szépen tovább a Semmibe. Tőle akár párhuzamosan is repülhetnének. A Zsíros Kenyér. A Glóbusz. A Zeppelin. Párhuzamosan a Lila Semmiben.

Mozdulni kellett volna. Elkapni persze már késő. Ez egyértelmű volt. Az ágyból kellett volna mozdulni. De a folyó kiszívta az erejét. Már két napja virágzott. Viharozva. Csontjai elenyvesedtek. És most, ahogy megszáradtak, hirtelen kiürültek. Akárha egy idegen nyaláb csonttal (bambuszcsont) hevert volna.

Mozdulni, hiszen álmában is érezte – látta, ahogy vaksötétben lát, érez az ember, jóllehet fényesség volt, plusz még reflektorok is – ágya mellett az ablakot.

A fát.

A fát ölelni magához az álom helyett.

Az alföldi kisváros egyetlen csupasz fenyőjét, amely akár egy létra. Egy gyökeret vert fényes létra. Ölelni a gesztenye – a lógesztenye vastag ágát. Még az volt legközelebb az ablakhoz. Az nőtt legszebben – legvadabbul (mert egy régi emésztőgödörbe tekeredett a gyökérzete).

Azt a nagy, önfejű, idegbeteg, kemény szájú lovat adták neki. Először éppen azt. Talán csak azért is tartották, hogy a süldő zsokékat felavassák. És sehol sem találta a hakamort. Úgy tették fel rá. Át kellett haladni a külvároson, a csatornán. És a csatornahíd közepén ledobta. Ha legalább a vízbe – a vágóhíd, nem is vágóhíd: konzervgyár bűzös vizébe dobja. Hallotta: eltört a keze. De a másik kezével sikerült elkapnia a kantárt és visszatornáznia magát a nyeregbe. A járókelők tisztes távolságról figyelték a kis kalapos gyereket, a süldő zsokét a hórihorgas lóval. Törött kezével ölelte a ló meleg nyakát. Az edző nem volt hajlandó meghallgatni a panaszát. A verseny után neki kell visszavinni a lovat. Aztán tőle akár meg is halhat. De csak aztán. Nőtt, dagadt a karja. A szénabálák között többször elájult. Érezte, zsázsát préseltek az egyik bálába. Egy üveges tekintetű, törpévé zsugorított agg zsoké dobta fel a nyeregbe. Ismét átölelte a ló forró, gőzölgő nyakát…

Kimászni. Átjutni a sötét ablakon. Átölelni. Hiszen lehet, már nem is a lógesztenye van ott. Hanem a hüllőtestű platán. És azt nem is kell ölelni. Ezekkel az eltöredezett, üres csontokkal. Az ölel téged. Tekeredik rád. Az élő ivor. Az egzotikus óriáskígyó. Sosem nézett utána – most meg már úgyis késő –, az óriáskígyók is vedlenek, levetik, mint a siklók selyemüngöcskéjüket. Nem selyem az persze, hanem páncél. Pattog le róla a páncéling. Valaki azt mondta – épp ablaka alatt –: az ifjú szobrászokat platánerdőkbe kellene küldeni tanulmányútra. Nem véletlen éppen Görögország az őshazája. Holdfényben egészen márvány a platán. Véshetnéd, faraghatnád – ha már nem lenne kifaragva. Eleve és abszolút platánná. Az isten lábává. Milyen cipő illene rá? Nincs oly ortopédcipész-mester, aki ezt megválaszolhatná…

Vagy ha a százéves dióval cserélt volna a gesztenye, talán még az lenne a legjobb. Az könnyebben is változtathatná helyét – rég kivágták. Alatta taglózták a bikákat, belefulladt a vérbe. A szó szoros értelmében. A dió. Belefulladt. A vérbe. A dió nyugodt. Tán még a platánnál is nyugodtabb (nem kígyózik magában). Nem hűl rá hüllőként az emberre – ha nagyon ölelgeti. Csak csörög. Nem kígyóként persze. Merre? Nem is csörgés az. Érezte a mocorgást. Fenn leledzel – majdnem az álommal azonos állapot ez – a dión. És egyszer csak érzed: van még valaki rajtad kívül a fán. Az őszi lombban. Pedig úgy tudtad, nincs senki az udvarban, a házban, talán az egész világon sincs senki. És akkor valami mocorogni kezd feletted. A lombban. Az ég lombikjában, nem tudod eldönteni. Angyal? Talán. Mert érzed a toll illatát. És akkor hirtelen akárha satuba fognának. Valami nagyon intenzív dolog történik. Valami bezúzatik. Valamit megfúrnak. Gyémántot? Elefántcsontgolyót? Koponyád? A világot? És akkor varjú lebben. Látod szarucsipesze, mocskos, repedezett, feketeszürke szarucsipesze között a diót. Kiejti. Kis lyukas fekete koponya. A tenyereden. Sajátod? Bámulod, vizsgálod, piszkálod: üres. Ezer év múlva azt mondják: ez a törpe fejlövést kapott…

Az ablakon tehát mégsem menekülhet. A fák andalító alibije egyetlen síkban. Csak az ágy túlsó oldala marad akkor. Felébredni. De akkor meg még hangosabb lenne földhöz csapódása. A kenyérszeletnek.

Ott a cipője. Érzi a bőr illatát. Deformálódott a feje. Szétverték a csúcsok, széttrancsérolták a lapályok, mint a bokszolók fejét. Már-már idiotikussá. Zsíros fényében – a legmagasabb fény ez, mégis – ott az avasság illata is persze. Idiotikus. Avas. És mégis az a cipők között, ami a vizek között a forró, az égre spriccelő, az égre csapódó gejzír: gojzer!

Közben az üres bödönt kaparja a kés. A mind kisebb nagykés. Be volt készítve a kisbalta is.

Éppen az ágya mellett levő ablakot nyomták be a tolvajok. A rablók. Bekenték sárral az üveget. Sáros üvegcserepek hullanak némán. És hulltukban azok is megállnak. Akárha ugyanazon a filmen. Noha mondtuk, se légüres tér, se film. Az apja már második éve börtönben volt. Szalicilárusítás miatt. Az a vád is ugyanolyan abszurd volt. Szalicil-árulás. Megkeverte a zsírt. Nyomokat hagyott a zsírban. De nem szalicilért jöttek. Rablóknak nem kell szalicil. Nem raknak el befőttet, nem dunsztolnak. Nem gyújtanak keresztbe tett kénlapokat a nagyszita alatt. Nem buknak el ilyen bagatell dolgokon. Az államosított boltból hazamentett félkész cipőtalpakért jöttek. Elvitték a féltalpakat, mondta reggel az anyja. A gyerek a kisbaltára pillantott. Édesapja is felébredt akkor már a barakkban. Durván felverték. Lassan, módszeresen fáslizta (arrafelé, délen katonáskodott is – akkor még fáslizták egyennadrágjukat), bugyolálta a lábát. Bugyolálta. Nyáron a kígyók, télen a fagy miatt. A felhők felett irtották az erdőt. Karácsonyfairtók. Minden másodikukat agyönütötte a fa. Azok a fenyők a szó szoros értelmében az égből zuhantak. És onnan nem várták. Onnan csak jót. Más fákhoz szoktak. Olyanokhoz, amelyekre fel lehet mászni. A tengeren olyan kék a hajnal, mint ott fenn. A fenyők között. Öleled a fűrészed. Ki ne lopják az élét. Mint a cigány a hegedűjét a hóban. Nem tudták kitépni a kezéből. Valaki azt mondta, előbb ki kell olvasztani.

Egyik barátja csokoládégyárban akart dolgozni. Ahol jön ki. Ő az élesztőgyárban. Egy nyáron eljárt vályogtéglát vetni a cigányhoz. Nem fizetett neki. Azt mondta, lemuzsikálja neki a tartozást. Álltak kint a sziken, és a cigány hegedült neki.

Egy óriás zeppelin képét őrizte az inge alatt.

Szerkesztett magának egy csöpp íjat. Valaki nevetve megkérdezte: mire jó egy ilyen csöpp íj? Miért ennyire felajzva? A csöpp íj után tapogatott. Álmában? Igen, mint a féreg az almában. A csöpp ajzott íj után. Védekezzen? Ne. Lője át – vessző nélkül – a világ szívét. Állítsa meg ezt a hibás gépet végre. Akármit is gondol a megboldogult tisztelendő és a fizikatanár. Szerette a pillanatot, amikor leáll a téglagyár, a villanytelep, a malom. A liszt – egyetlen szem lángliszt (nullás) rezegve áll meg a levegőben. Megáll minden. Akkor áll saját lábán a világ. Ahogyan most állt az ágya alatt a cipője. Beleugrani, most egzaktul érezte: öngyilkosság lenne.

Mert éppen az a pillanat lenne ez, amikor a Föld – az istenekkel, angyalokkal, zsázsával, hangyákkal, zsiráfokkal, a platánnal, a zsonglőrrel, zsugorított kis zsokéval, a koromlila hollóval, a kilyukadt zeppelin tömérdek rongyával, szelíd- és vadgesztenyével, lyukas dióval –, a Föld a Zsírhoz csapódna. Arccal.

 

A karácsonyfavágó

Vitéz nagyanya bevitte a tisztaszobába a fenyőt. Én hideg szobának neveztem a tisztaszobát. Sehol sem volt olyan hideg – a cukrász jegesvermében meg egyenesen forróság volt: ölelgetni a Tiszából vágott óriási gyémánttömböket, sózni, lefödni őket náddal, és aztán a lángoló kánikulában ismét ölelgetni őket. Talán csak azért volt a tisztaszoba, azért nem számoltuk fel, azért nem laktuk be, mert ott, az egyik felpúpozott ágy tetején őrizték Vitéz nagyapa fekete kalapját. Vitéz nagyapa már rég nem élt velünk, sosem sikerült megtudnom, ő ment-e világgá vagy nagyanya kergette el. Néhány év múlva, amikor majd ismét visszakerül hozzánk, az alsó konyhába zsuppolják, sosem is lesz szabad feljönnie a tisztaszobába, sosem is használhatja többé ünneplő fekete kalapját – egy rossz, két helyen is átlőtt, mérges vesszőkkel átlőtt trópusi sisakban üldögél naphosszat a postakertben… És már láttam a fenyőt, már előbb szemrevételeztem. A padlásfeljáróban, a létra alatti üres lisztesládában volt ugyanis napokig elrejtve. Még egy üres liszteszsákot is rádobtak. Ha netán hullana, esne valami. Jégeső? Hatalmas pelyhekben a hó? Igen, éppen ott, a létra alatt voltak a legnagyobb hóviharok. Őrlés után mindig felhúzódtam a létra legfelső fokára, de még úgy is megperzselték arcomat a lángliszt viharai. Csak akkor támolyogtam le, amikor már le is lakatolták a ládákat, a nullás ládákat. Egyszer meglestem, hogyan készül a fellépésre az egyik vándorcirkusz bohóca: egy zacskó nullásat használt púder helyett. Ami megmaradt, abból lángost sütöttek a kötéltáncosnővel… Sosem volt még kisebb karáncsonyfánk. Nagyanya biztosan nem is tudja majd beleállítani, belecsavarozni az oroszlánkarmú, öntöttvas állványba. Gyanítottam, ingyen kapta vagy a szemétből szedte ki a piacon. A karácsonyfaárusok után maradt örökzöld szemétből. Sokat álldogáltam azok között az idegen emberek között, a galambpiac mögött, a postaudvar magas falánál. Amikor nem néztek oda vagy már a piac után, gyakran tömtem meg a zsebeimet örökzöld tűvel. Valahonnan nagyon messziről hozhatták hozzánk, a szikes mezőre a fenyőket: hó- és hegyszaguk volt. Nem értették, miért ólálkodom egész nap közöttük az erős gyantaillatban. Azt szerettem volna kérdezni tőlük, persze nem tudtam, addig sosem is hallottam a nyelvüket, hogy találkoztak-e ott – fenn édesapámmal? Látták-e ott – fenn a hegyen? Mert akkorra már meggyőződésemmé vált, hogy édesapám új foglalkozása (nincs kizárva velük is kapcsolatban van, titokban nekik is dolgozik): karácsonyfavágó. Szinte a köténye alatt csempészte be nagyanya – nem a karácsonyfát, hiszen éppen azt rejtette előlünk, hogy nem fa, hanem csak ág, ágacska. Ám én nem nyitottam ki a szemem. És így a gyantaillat egész fenyvessé dúsította a gallyat, nem is a gallyat, a gally teljesen mellékes volt. Akkor ott, az ágyban elég lett volna akár egyetlen örökzöld tű is. Ha a nadrágom nem lett volna éppen kimosva (ott lógott felcsíptetőzve a konyhában), különben is erős gyantaillat terjengett volna. Szegény édesanyánk rossz lábaival az előző télen felkapaszkodott volt a feneketlen hóban Dečani fölé, az Átkozottak hegyére (Prokletije). Így pontosan ismertük a helyet, ahol édesapánk rabtársaival, a kis Denccsel, meg a hórihorgas Biberrel irtja az erdőt. Karácsonyfavágóskodik. Aztán (az a két-három év, amíg börtönben voltak, szinte hosszabbnak tűnt, mint az a még hátralévő harminc-negyven év) egész életükben figyeltem őket. Figyeltem a kis Dencset, meg a hórihorgas Bibert, mert édesapámmal raboskodtak. Karáncsonyfavágóskodtak. Sokszor mentem el Dencsékhez és néztem szótlanul, ahogy nagy, erős feleségével őrölték a pirospaprikát. Akárha a fehéren izzó hegyet, az Átkozottak hegyét, ott az albán határon, akarták volna újraformálni pirospaprikából. Amikor pedig egy osztályba kerültem a Biber fiával, mind megvásároltam tőle édesapja halinakötésű könyveit.

Mondanom sem kell, hogy a halina is annak a hegynek, az Átkozottak hegyének világát idézte nekem. Együtt irtották az erdőt, nem a lenti szelídgesztenye-, hanem a fenti fenyőerdőt. Karácsonyfaerdőt. Persze én és majd a család többi tagjai is, ahogy említettem, sosem is neveztük raboknak őket. Valakinek azt is kell csinálni – karácsonyfavágni – jegyezte meg Vitéz ómama. Később, két évtized múlva – Jugoszláviáról írandó (meg mindig írandó, most talán még könnyebben írandó!) szerelmes földrajzom ügyében – egyszer magam is ellátogattam Dečaniba. Napokig ott éltem a szerzetesek között. És borukat iszogatva, sajtjukat, túrójukat eszegetve: néztem a hegyet. Megfürödtem a Fehér Drimben, sőt egy alkalommal sikerült meglesnem, amint fehér lepedők között menyasszonyt fürdettek. Imádkoztam – farkasszemet néztem pontosabban – a gyönyörű (iszonyú) kimart szemű angyalok, az Apokalipszis képei, a zord cárok és királynők között meghúzódó kicsinyke Gyenge Uroš előtt a híres háromhajós, fehérkolostori templomban, amelyet ott, Metóhia legmélyén, még Uroš király alapított, freskóit meg maga Dušán cár festette (1348). A hegyi lakókkal, a hó- és hegyszagú hegyi lakókkal, akik kis, kerek halinasapkát viseltek a fejükön (sikerült szereznem egy vadonatújat és otthon gyakran azzal a halinasapkával a fejemen olvasgattam Biber – borsot jelent – halinakötésű könyveit) a szakállas pravoszláv szerzeteseknek nem volt szinte semmilyen kapcsolata. A hegy pontosan olyan volt, mint amilyennek édesanyánk meséje alapján elképzeltem. Már-már gyanúsnak is tűntem a szerzeteseknek (mint mondogatták, a szakállam miatt tűrtek, majd kedveltek meg), hogy náluknál is jobban ismerem a hegy, a csúcs titkait, hiszen oda fel (2656 méterre!) már csak a határőrök merészkedtek. És hát persze a bebugyolált rabok. A karácsonyfavágók. Ahogy Vitéz nagyanya elcsoszogott a rácsos ágy előtt (nagy ágy volt, olyannyira, hogy bátyámmal ketten aludtunk benne – csak bátyám azon a karácsonyon éppen nem volt otthon, elcsavargott valahová, mint édesanyánk mondta, Vitéz nagyapára ütött, egy napon majd ő is egy rossz, két helyen is átlőtt, mérges vesszőkkel átlőtt trópusi sisakkal a fej én fog beállítani): egy az egyben azt a szép, zord és átkozott hegyet lélegeztem be. Hogy miért is hívták Prokletijének – átkozottnak, nem tudtam, később a Tolnai Lexikonból sem sikerült kiböngésznem (nincs kizárva, a Tolnai Világtörténetben kellett volna utánanyomoznom inkább) és különösmód erről a szerzetesek sem voltak hajlandók nyilatkozni. Nem tudtam, illetve hát pontosan tudtam. Azt az óriás fenyőt lélegeztem be, amivé az erdő és a csúcs, és hát az a gally nagyanya kabátja alatt, áttűnt. Egy kimerevített kép. Édesapám – hosszú rézdrótbajszot növesztett a börtönben, mert valamivel kellett szórakozni – baltával csapkodja, baltával, fűrésszel kivágja az óriásfenyőt. Vár, kivár egy pillanatot. És ez a legcsodálatosabb dolog a világon. Az a pillanat ott – fenn. A szikrázó havon. Az óriásfenyő előtt. Valami ilyen elviselhetetlenül szép látvány miatt kukulhatott meg Vitéz nagyapa is. Csak ő valahol Afrikában, a szív-formájú kontinens kellős közepén. És akkor édesapám: megérinti. A mutatóujjával. Az óriásfenyőt. Mert olyan ügyesen tudták vágni (alig ütött agyon közülük valakit, a két év alatt tán tízet se), hogy aztán csak meg kellett érinteni. És: dől. Dől az óriásfenyő. Ott dőlt szinte súrolva ágyam rácsát. Az örökzöld tűk, akárha valami illatos nyílvesszőfelhő (nagyapa forró világából), arcomba csapódtak. És úgy dől azóta egész életemben. Akkor is, amikor ott borozgattam a pravoszláv szerzetesekkel. Most is hátra kell kapnom a fejem, noha nyújtanám is az arcom. Az a kimerevített kép sosem is lett – lesz újra beindítva. Az óriásfenyő földhöz vágódása sosem is történt-történik meg. Közben tehát volt-van idő bőven a feldíszítésére. Apró énekesek, sasok rúgják a hóharmatot, iramodó mókus csörgeti a jégtüllt. A hóbagoly úgy érzi még bőven van ideje gondolkodni.

Hihetetlennek tűnhet, de más valami is közrejátszott a karácsonyfa (a karácsony) artikulálásában. Kivágásban. A karácsonyfavágásban. Ugyanis éppen azokban az években, ahogy államosították a boltunkat és édesapámat szalicilárusítás (erőspaprika, bors, szalicil) miatt börtönbe zárták, Bácskából felhajtották 2656 méter magasra (miért nem a nagyapát zárták be, hajtották fel, dünnyögött ómama, az szeret kóbászolni a világban): a nevünket is elvették. Visszavonták, nem ismerték el a háború előtti magyarosítást. Nem voltam már Tolnai. Hiába szorongattam állandóan egy kötet Tolnai Lexikont vagy Világtörténelmet a hónom alatt. Nem voltam már Tolnai, hanem: Kracsun. Azért mondom, hogy hihetetlennek tűnhet az eset, mert a szüleim először éppen Karácsonyira akarták magyarosítani a nevünket. Tulajdonképpen csak le akarták fordítani magyarra (mint később kiderült egy magyar nevet magyarosítottak valójában): Kracsun – Karácsony. Tehát ismét Kracsun lettem. És édesapám is már Kracsunként irtotta az erdőt a Prokletijén. Kračun, pogrešan je račun, bosszantotta állandóan az egyik őr. Így abban a dőlő óriásfenyőben ez is benne van. A földhöz vágódás sosem is felhangzó reccsenése, nehéz zaja ezt is artikulálja: Kracsun. Vitéz nagyanya beosont a tisztaszobába a kabátja alá rejtett fenyőgallyal. És pillanatok alatt feldíszítette. Nem azért pillanatok alatt, mert kicsi volt, semmi, hanem mert már annyira a kezében volt, tudta. Ám én, mondottam, nem nyitotta ki a szemem, nem, azután sem. Ezért tarthat még mindig az a díszítés. A sasok, a mókusok, a hóbaglyok segítkezése. Aranydiónk már csak egyetlen egy volt. Ha több lett volna, nem szúrt, vakított volna annyira még lehunyt szemhéjamon keresztül is. Nem tudom, miféle aranyfestékkel – arannyal festhették. Képkeretezőtől, vándor templomfestőtől szerezhették a Kracsun- vagy a Vitéz-dédszülők. Az ezüstdiók viszont állandóan szaporodtak, mert azokat kályhaezüsttel festették. Előző nap akkor is megéreztem a kályhaezüst átható illatát, de láttam, egyik öntöttvas kályhánkat sem festették újra, láttam, felfedeztem viszont, hogy egy csöpp a tisztaszoba gyúródeszkasárgára sikált padlójára esett, ott csillogott, mint amikor a hőmérő – oh, a himlők! – eltörött és szétgurult a higany. Csodálatosak voltak ezek az ezüstdiók, mert az volt a feladatuk, hogy annak az egyetlen aranydiónak a fényét fokozzák, annak az egyetlen aranydiónak, amelynek már réges-rég elférgesedhetett, semmissé száradhatott a béle. A meglepő éppen az, hogy mint tíz-húsz év után megállapítottam, nem férgesedett el, nem száradt semmissé. Nem, ugyanis amikor tíz-húsz év után ismét kezembe vettem, azt kellett látnom, hogy meg van fúrva. Meg, szépen, szakszerűen. Vagy bátyám foghatta satuba és fúrhatta meg, bányászhatta ki a belét vagy pedig azon az égígérő fenyőn fúrhatta meg erős csőrével egy metóhiai holló. Nincs kizárva, éppen fehér holló. És így voltam az angyalhajjal is, amit gyors, beidegződött mozdulattal hajított az örökzöld gallyra Vitéz nagyanyám: abszolút angyalhaj. Mert olyan volt, ugyanaz valójában, mint édesanyám éjjeliszekrényének a fiókjában megboldogult Gyöngyvér húgocskám gyűrött újságpapirosba csomagolt tincse. Ma meg már rég fel is cserélődött a tudatomban: karácsonykor Gyöngyvérke húgom hosszú fehér tincseit dobáljuk az óriásfenyőre, édesanyám viszont angyalhajat őriz a gyűrött, ’41-es újságpapirosban. Az angyalhaj feldobása után végezetül még csak egy madárkát csíptetett a gallyra. Mégpedig a barázdabillegetőt. Ha egy madarat kellett volna kiválasztanom, mindig is a barázdabillegetőt választottam volna. A barázdabillegető volt a madaram. És most is az. És az is marad. Ez az üres kanüllökből összeszerelt örökmozgó (perpetuum mobile). Néha felröppenve, mintha cigánykereket hányna a repülő préda után, de farkával mindig úgy billen, hogy talpra kerül, írja róla jó öreg mesterem.

Volt még egy félig elégett csillagszórónk is. Nagyanya ahogy meggyújtotta, csak akkor sikított fel: Megjött a Jézuska! De én akkor sem nyitottam ki a szemem. Mert akkor meg azt hittem, hogy megvakultam. Mind erősebben nyomtam az arcomat a rácsokhoz. Mert én voltam belül a rácson. Kis csíkos hálóingemben. Édesapám fenn állt – ragyogott szikrázó rézdrótbajszával a csúcson.

Látom dideregsz. Abbahagyom. És megígérem, legközelebb Afrikáról, a szív-formájú kontinensről mesélek, arról a kis fekete hölgyről, Almáról, aki miatt Vitéz nagyapa, minden jel szerint, egészen Mozambikig kóbászolt két helyen is átlőtt, mérges vesszőkkel átlőtt trópusi sisakjával a fején.

 

Próbáljuk gombostűre tűzni

Kis öreg várakozik. Csak közelebb érve látom, mélyebbek a ráncai, mint vélné az ember. Az ún. szobrász vésője kissé mélyebbre szaladt, puhább volt a sár, élesebb a véső, hallani lehetett minden egyes alkalommal, ahogyan csonthoz ért, koccant, vagy karistolt. Azt is csak előtte elhaladva éreztem meg, hogy már régóta (egy-két órája, de az sincs kizárva, három-négy-öt) várakozik összekötözött holmijával (millió rosszul összekötözött dolog van a világon, de a legrosszabbul összekötözöttek – szakadozó, elpiszkolódott manila etc. – éppen ezek), régóta várakozik a szabadkai börtön előtt. Ott, annál a funkcióját vesztett (korlátot, vagy tán teraszt akartak kiképezni, de minek terasz, netán kávéház is egy karcer előtt?) párkánynál, ami még odatartozik a főépülethez, s amit különösmód az építészettörténészek sosem is érintenek, taglalnak. Nehogy ne találjanak rá. Elveszítsék. A párkánynál, ami még oda tartozik és már nem is tartozik oda. Aminek nem lehet nekitámaszkodni, de talán majd le lehet ülni, rogyni, észrevétlen rá lehet ájulni, igen, talán pontosan ez a rendeltetése. Hogy észrevétlenül rá lehessen ájulni. Egy párkány (akárha párnát mondottam volna) az ájuláshoz. Az észrevétlen ájuláshoz. Ez nem volt benne a pillanatban, pillantásváltásunkban (ilyenkor a legtétovább, leggyávább az ember), és mégis benne volt. És mégis ez volt a legmeghökkentőbb. Mármint hogy hátha éppen én jövök érte. Engem küldtek. Én ugrottam el. Én viszem dobom haza.

Nem csak bemenni borzalmas. Kijönni tán még borzalmasabb. Nem sompolyoghat vissza az ember. Az a 60 hónap, az a 240 hét, az az 1680 nap, az a 40 320 óra, az a 2 419 200 perc, az a 145 152 000 másodperc nem erről szólt. Még akkor sem, ha nem nagyon szólt, szólhatott másról sem. Még akkor sem. Pedig vissza kellene sompolyogni. És ez a visszasompolygás porrá rombolná az intézményt. Persze fenét rombolná porrá. Különös, nem jellemző rám ez az egzaktság. Jóllehet az előbb még nem tudtam, mi a fenét is számoltam ki ilyen gyorsan és pontosan. Csak azután uralkodott el rajtam, majdhogynem az egész városon, mind a loholó embereken, a fákon, a kutyákon különösen – majd otthon levetve a kabátomat, ide-oda rakosgatom, akasztgatom, hogy kiszellőzzön: az a szag. Pedig volt közöttünk vagy három lépés. Kettő, de ahogy észrevettem, egy lépésnyit gyáván kijjebb kanyarodtam. Nagyobb kanyarra nem volt idő, hely. A börtönszag. Pontosabban, apám börtönszaga. Igen, csak akkor döbbentem rá, apám börtönéveit számoltam ki ott, abban a pillanatban, apám börtönhónapjait, börtönheteit, börtönperceit, börtönmásodperceit, jóllehet apám esetében egyáltalán nem voltak ilyen várakozási problémák. Volt házunk, igaz nem éltünk benne, mielőtt beköltözhettünk volna, leégett. A kis öreg egyáltalán nem emlékeztetett apámra, a holmija se, neki hátizsákja volt, akárha az Alpokból érkezett volna, síelésből (valóban a hegyekből érkezett, az albán határról.) Csak az a szag. De az sem teljes egészében. És nem ilyen egyértelműen. Itt aztán tényleg fölösleges a pontos kifejezés ismételgetése. Hiszen az abszolút pontatlanság zónájában csúszunk (mászunk). És mégis persze. Sőt mi több, az is benne volt, hogy az a szag tán már a génjeimbe is beépült, legalábbis a reagense. Az egyik alap- vagy kötőanyagom. Hogy ilyen és hasonló szagokból, illatokból, miegymásokból áll, képződött emberi-élőlényi funduszom. Például kiskoromban, a budin mindig pontosan megéreztem – és ökrődtem és mégis szerettem ott szaglászni, idővel mindinkább –, mikor evett, zabált, mondta anyám és nagyanyám, titokban foghagymát ómama, csicsókát (a csicsókától, éppen a csicsóka aranyrögeitől várta ugyanis a világ megváltozását) ótata. Mindig megéreztem azt is, hogy egerek vagy patkányok szedték-e össze a morzsát, a vacsoramaradékot a konyhaasztalról. Megéreztem a konyha reggeli szag- és illatállagáról. Dalmáciában élő barátom éppen egy édesen csorgó leánderbokor alatt (a leprának leánderillata van – ez azért juthatott eszembe, mert barátom hajóorvosnak készült a gyarmatokra) arra kért bennünket, estikemagot küldjünk neki. Mert az édesanyja otthon, Oroszlámoson mindig estikét ültetett az ablakuk alá. Londonban élő barátom pedig azt mesélte, amikor megkérdeztem, hol verte szét az arcát, hogy valamelyik éjszaka, az egyik óriás áruház márványpadlóját tisztítva, elaludt, és azt látta, hogy ómamája (ismerték egymást az én ómamámmal, csak az ő ótatája nem járt parafasisakban és nem hitt annyira a csicsóka gyógyerejében; kommunistának vallotta magát) savanyúcukrot nyújtott feléje. É s ő mohón kapott érte. És szétverte az arcát a márványpadlón. Hát igen, a börtönszag mint olyan ott helyezkedik el, mintha egy kis üvegcsében, ómama düledező budija (egyik történész barátom azt magyarázta, hogy ő a prousti illatok-ízek indukálta emlékezés-technikát az ürülékfajták osztályozásánál kamatoztatja), az egér- és patkányszag, valamint az estike- és a savanyúcukor-illat között. Egyszer, persze már felhasználva történész barátom kutatásainak eredményeit is, érdemes lenne még precízebben bemérni a helyét. Mármint a börtönszagnak a helyét.

A kis öreg, ezt nem mondtam, a kis öreg megérezte, mintha le is reagálta volna mindezt, jóllehet a szemei kialvófélben voltak, azok a mély ráncok valóban akárha sápadt, már nem rózsaszín, ürüléksárga sárba lettek volna vésve, semmi rugalmassággal nem bírtak már. Észrevette, mintha észrevette volna, hogy észrevettem, mintha észrevettem volna, hogy: bennem, éppen bennem minden reménysége. Meg hogy noha nem volt, mégis majdnem lett egy kis visszakanyarodás, visszahajlás is. Feléje. Hogy magamhoz öleljem. Vagy hogy engedjem, hogy ő magához öleljen. Egyszer jártam már így a kórházban, egy beteg a nyakamba borult és sehogyan sem tudtam meggyőzni, hogy nem én vagyok a fia. Persze nem volt visszakanyarodás, visszahajlás feléje, a párkány felé. Éppen az ellenkezője volt. És különben is giccs az egész, amit itt összehordtam. Valóban nem volt, nem történt semmi. Semmi az égvilágon.

Nyomultam a városba. Éppen vették le ugyanis a csillagot a régi városházáról – amit még egy német fogoly tett fel a háború után, – és helyeztek egy nagy, üres pléhkeresztet a helyére. A főbejárat előtti csarnokban, ott ahol a tavankuti asszonyok épp szalmaképeket állítottak ki (szinte melegedni lehet mellettük), meg is tekinthettük a kétméteres keresztet. Előző nap, míg a szalmaképekben gyönyörködtem (mindennap beutaztam Palicsról Szabadkára a szalmaképekhez – az igazság az, hogy a szalmakép esztétikáját készültem megírni Van Gogh elmegyógyintézetben, rács mögül festett utolsó aratási képei alapján, azt az állítást hangoztatva, hogy ha a nagy holland festő nem lesz öngyilkos, életének hátralévő részében szalmaképek készítésével foglalkozik ő is, kizárólag csak a szalmaszál – az utolsó, az arany – lemezeiből készített intarziákat csinált volna a régi ikonok aranyhátterének egyetlen, még lehetséges megfelelőjeként, immár boldogan, minden káros, mérges, gyilkos művészeti energiától megszabadulva, sőt azt is állítva, hogy azok az utolsó aratási képek valójában már szalmaképeknek tekinthetők) nyugodtan fülelhettem a kereszt előtt tolongó emberek kommentárjait. Azon vitatkoztak (féltem, valamelyikük fegyvert ránt, lelődözi opponenseit, engem is ledurrant a szalmaképek előtt), katolikus-e vagy pravoszláv a kereszt? Valaki azt mondta, egyik sem. Hát? Barokk. Ha barokk, akkor pravoszláv. Éppen az, hogy akkor katolikus, ha barokk. Másvalaki azt magyarázta, hogy ez egy olyan anyag, meg is kongatta begörbített mutatóujjával, mire az őrök előugrottak, olyan anyag, amilyenből a tálcák vannak az önkiszolgáló étteremben. Nem rozsdásodik. Csillog örökösen. Alpakka? Igen, alpakka. Látszott az illetőn, nagyon éhes lehet, számára még az önkiszolgáló étterem tálcái is elérhetetlenül ragyognak. Kissé jobban szemügyre vettem. Tényleg egy elpiszkolódott figura volt, ám, lehetett látni, azok közül való, akik a háborúból hazajövet sem a politikában, sem a csempészkereskedelemben nem találták fel magukat, kabátja alatt ott dudorodott a pisztoly. Megint valaki más pedig arról a német fogolyról beszélt, aki levette a keresztet és feltette az ötágú csillagot. Hogy az a német visszajár Szabadkára. Gyakran nyaral családjával Palicson. Hogy megint ő fogja levenni a régit és felhelyezni az újat, illetve hát éppen fordítva, levenni az újat és feltenni a régit. Sok pénzért. Vagy talán nosztalgiából inkább. Onnan fentről, mondják, szépen látta a tavakat: a Palicsot, a Vértót és a Ludast is. Meg hogy az a német híres hegymászó volt, ő hódította meg elsőként a németek közül a Mount Everestet. Az Alpokat, nem, kérdezte az az előbbi figura, aki az alpakkán inzisztált, Nem, nem alpinista volt, kizárólag csak a Mount Everest izgatta. Ő hódította meg a németeknek… Valaki azt ajánlotta, avassuk díszpolgárrá. Kit? Hát azt a németet…

Másnap már fenn ragyogott a kereszt (noha közben beköszöntött a valós ősz – jó lenne szerezni télire egy szalmaképet, legyen minél melegedni, más talán már nem is tud majd felmelegíteni bennünket –, beköszöntött a valós ősz, másik zakót kellett felvennem), amikor az önkiszolgáló étterem (talponálló) mellett elhaladva mintha azt a kis öreget pillantottam volna meg. Tálcával, vakító (alpakka?) tálcával a kezében állt a sorban. És mintha hirtelen, megpillantva engem, elfordította volna a fejét. És megpillantva őt, mintha én is elfordítottam volna a fejemet. Olyan jelenet volt, mint amikor a gyerekek tükrökkel játszanak, vakítanak egymás szemébe.

Nem akartam belekeverni apámat ebbe a történetbe, legszebb lenne egyik történetbe se belekeverni (írjam továbbra is inkább ótatáról, lyukas parafasisakkal a fején, kezében a csicsóka aranyrögével, ótatáról a történeteket), és a csillagot-keresztet sem akartam belekeverni (remélem, biztonságos helyre rakták a csillagot, már most rozsdátlanítani kellene, ne kelljen majd újat csináltatni, ha ismét fel akarják tenni a torony hegyébe, mert ismét fel fogják majd akarni tenni, körülbelül kiszámítható az ideológiák elfáradásának a periódusa, ugyanis az ideológiák nem változnak meg, nem is azért vannak, csupán csak elfáradnak). Valójában senkit, semmit sem akartam belekeverni a történetbe, az a legtisztább, és most semmire sincs nagyobb szükség, mint a tisztaságra, csak azt akartam mondani, hogy ott állt, nem messze a börtöntől, ott, annál az alacsony, semmis párkánynál egy kis öregember. De most mégis arra gondolok (ismét loholok a szalmaképekhez), hogy tán éppen az a kis öreg vette le az ötágú csillagot, megcsúszott, magához ölelte, a vakrozsda a tengericsillag bíborát idézte), és tette fel a fényes, az önkiszolgáló étterem tálcáival (alpakka?) egyanyagú, barokk (katolikus? pravoszláv?) keresztet. Azért állt ott, nem messze a börtöntől, annál a párkánynál, mert várta, hogy érte küldjön a város vezetése (a város vezetése katolikus, a körzet vezetése pravoszláv). Még az is megfordult a fejemben, hogy ő az a német. Hogy azóta itt tartják. Hogy mindig kéznél legyen. Ha cserélik a városháza tornyán a csillagot. És azért hozta a holmiját is magával, mert utána, a nagy jelképek lecserélése után (hiszen a dolog ezután már csak ismétlődhet) szabad. Ostobaság. Istenem, mennyi ostobaság. Kezdjük elölről. És ne engedjük, hogy jobbra-balra csúszkáljon a motívum, jobbra-balra, és le-föl, valamint cikcakkban. Próbáljuk gombostűre tűzni. Kit? Tán csak nem ismét azt a szegény kis öregembert? Végre kiszabadult (persze, ha kiszabadult, hiszen ha nem volt börtönbe zárva, ha nem töltött 60 hónapot, 240 hetet, 1680 napot, 40 320 órát, 2 419 000 percet, 145 152 000 másodpercet a sitten, hanem csak a buszt várta [szemben a börtönnel, az új városháza sarkánál van a palicsi busz megállója], akkor nem is szabadulhatott ki, akkor nem is fog már sohasem kiszabadulni, akkor kint fog elpusztulni, borzalmasan, mint a többi járókelő) és most meg, azon nyomban, szinte a börtön küszöbén, szabadulásának pillanatában, amikor még nem is volt ideje igazán teleszívnia tüdejét: gombostűre akarja tűzni! Mikor lesz már vége ezeknek a karóbahúzásoknak?

 

Ó!

Úgy loholtam a Csárdáskirálynő próbáira, már a legeslegelsőkre és az azok előtti megbeszélésekre is, mintha csak magam is felléptem volna. Valamiféleképpen ugyan fel is léptem – ha fejjel lefelé, a színház boltíves mennyezetétől jóval magasabbról bólogatva lehetséges fellépni; ha egy akasztott ember lehet színész, méghozzá operettszínész.

A színháztól egy házzal jobbra, az ún. lovas házban születtem. Világrajövetelem körülményeivel, helyével stb. részletesen foglalkoztam Július című novellámban. Igaz, akkor, a Csárdáskirálynő korában, érájában – mert számomra azt a kort, érát a Csárdáskirálynő mint olyan határozta meg; persze vannak krónikásai, történet- és szépírói Ó-Kanizsának, akik elvitatják ezt az állításomat, ám én ilyen kérdésekben nem nyitok vitát (ez különben is tetszik nekem: nem nyitok vitát, inkább röhögök a markomba: a marokba röhögés olyan, mint amikor fagyott, gémberedett ujjainkat próbáljuk leheletünkkel felmelegíteni; röhögök a markomba, miközben ellenfeleim szétpukkadnak dühükben, bennem ugyanis már nincs düh, csak alázat és szeretet van, ellenfeleimről szívesen írnék egy kis kedves krokit, amelyben hosszasan időznék fül- és orrcimpájuknál, lúdtalpuknál, de vitacikket semmiképp, az még viccnek is rossz, egy magamfajta zilált figura, aki maga sem tudja, jajgat-e, zokog-e ruháját tépve, avagy ujjong, lelkesedik lilán, amikor szülővároskájának neve előtt az Ó–Ó-t ismételgeti félkegyelmű, illetve hát félnótás módra, a magamfajta esett figura, akit már minden nyavalya, borzalom utolért – ami még nem, az majd ezután fogja utolérni, lévén médiuma a nyavalyáknak, borzalmaknak – barátom szerint ez a költő meghatározása – egyáltalán nem nyit vitát, eleve felette van a dolgoknak, felette eleve, avagy alatta, alatta eleve). Akkor tehát, a Csárdáskirálynő korában, érájában már öt házzal balra laktunk a színháztól, Sárkány Etelka, Tepszi Vörös Jakab lánya szép, nagy, fehér kapus házban, a mai aggok otthonában. A Csárdáskirálynő rendezője, dr. Losonc Edéné viszont egy házzal balra lakott a színháztól, az egykori Gazdakörtől, amit akkor a Szindikátus otthonának neveztünk, jóllehet fogalmunk sem volt, mi is lehet az, hogy szindikátus. Tehát az egész, szinte az egész napot a színházban, a színház előtti artézi kút vályújában vagy a Szent István király, akkor, a Csárdáskirálynő korában, érájában épp Sztálin utca hatalmas vadgesztenyéinek lakályos lombjaiban töltöttem. Mondanom sem kell, a vályúból és a lombokból is Tóth Évát, a Királynőt lesve, követve majomként ágról ágra, Tóth Évát, aki az Iparos otthon mögötti Szokol, most még Horvát utcában, pontosan Vitéz-Kovács nagyanyám kis házával szemben dolgozott, a Molnár János-féle cipőfelsőrész-készítő üzemben (természetesen nagyanyám padlásáról is gukkeroztam a Királynőt, de az külön történet) és kék zománcos kannákkal naponta a gesztenyék alatt járt vízért a zubogó artézi kútra. Istenem. Illetve, hát: Ó! Ahogy kifordult az Iparos otthon előtt álló kis trafik mögül (később albánok ricát és tökmagot árultak benne, míg le nem bontották, le a kőből épített kis trafikot, amelynek ablakocskáján darabszámra árulták a valódi, erős dohányból készített cigarettát, ami földhöz csapta a magamfajta legénykét ha mellre szívta, slukkolta, és okádott tőle, mint a kutya), azonnal és tévedhetetlenül megéreztem. Valójában egy nagyon finom, a világ egyik legfinomabb műszere jelezte naponta nekem, hogy a Királynő elindult a kútra: az Iparos otthon biliárdozói, biliárdasztala. Ugyanis ők már a Szokol utcában megpillantották. És akkor mindig szünetelt egy pillanatig a játék. A világ. Nem is hogy szünetelt, hanem egy más minőségbe emelkedett, rezegve, irizálva. Akárha valaki felülről megállította volna a biliárdpartit egy pillanatra, meg, a fehér, a sárga, a piros és a zöld csontgolyóbisokat a súlyos márványlapra húzott zöld posztón. Akárha az Isten szépen lenyúlt volna egy kis bárányfelhő mögül, és egy pillanatra kezébe vette volna a fehér golyót, hogy utána mintha mi sem történt volna szépen visszahelyezze a posztóra. És én azt, éles füllel (annak a fán és a vízben élő lénynek, aki akkortájt voltam, még abszolút hallása volt ama zajokat illetően – jóllehet nem zajok voltak azok, hanem egy, a szimfóniánál, operettnél-operánál is nagyobb kompozíció részecskéi – egy nagy kompozíció 7 biliárdasztalra, mert városkánkban akkor 7 biliárdasztal volt, 7 biliárdasztalra és mi mindenre még!) azonnal regisztráltam. És már nyomultam is a vályúhoz. A vályúba. Egyszer sem történt meg az a két-három év alatt, amíg Éva fel nem szabadult, Királynővé nem lett (a cipőfelsőrész-készítő szakmában való felszabadulása kb. egybeesett a Királynővé-válással, azaz a színészi pályára lépéssel, a Szabadkára való távozással. Persze itt még a színháztörténet tudósainak is kell kutatásokat végezniük), hogy mire kék zománcos kannáival (kék- azaz hát azúrérzékenységem, betegségem, pozitív allergiám tehát nemcsak apám boltjának kékítőgolyóihoz, a palicsi nagy, kék Zsolnay-vázákhoz, első adriai-abbáziai kirándulásomhoz köthető) a kúthoz ért, én már ne lettem volna a langyos vízben. A víz alatt. Már ő is megszokhatta, hogy ha lehajol a zubogó csőhöz, hogy kissé felfrissítse arcát, nyakát, lenn a vályú fenekén ott lebeg egy ebi- vagy lepényhalszerű lény. Azt is megszokhatta, hogy ez a semmis lény meztelen. Ugyanis a gyors fejes közepette mindig lecsúszott, olykor még a levegőben lerepült rólam a nagy, már jócskán kitágult gumijú klottgatya.

Meztelen lebegtem a fenéken. És a Királynő szépen fölém hajolt.

Persze az sincs teljesen kizárva, hogy észre sem vett. Mással volt elfoglalva. Dudorászta első operettjének dalbetéteit. A dalbetét olyan, hogy a szakmánál maradjunk, mint egy cipőbetét; ne feledjük, vannak nagyon kellemes cipőbetétek, noha magam nem vagyok lúdtalpas, sosem is kellett tört üvegen sétálgatnom. Éva nem holmiféle cipőbetétekből állt össze egésszé, egy folyamatos nagy, 7 biliárdasztal és még mi minden által kísért nagy melódia volt. Amely számomra még ma is tart, immár négy évtizede megszakítatlanul. Akárha a törökkanizsai selyemgyárban gombolyították volna le valami különös, még sosem látott zöld hernyó sárga-rózsaszín gubójáról. Nem tudom, elég pontos voltam-e? És én ott lebegek moszatos, békanyálas fenekén annak a melódiának. Meztelen. Néha, igaz, megesett, hogy úgy meztelen, kizavartak a búzaszállító kocsisok. És én olyankor meztelen beszaladtam a színházba. Ha tovább is üldöztek, fel, úgy meztelen, a színpadra, a nagy vörös függöny mögé. Igen, vannak az Istennek ilyen nagy melódiái. Elvégre az Isten is csak egy Lehár–Wagner-féle muzsikus…

Az előző darabokban nem lehetett a nézőtérről fellépni a deszkákra, csak hátulról, a kulisszák mögül próbálkozhatott az emberfia bemenni, bemerészkedni vagy bemenekülni az ostoros kocsisok elől a színre. A Szín Scalába. Mert, mint a részeges, ám felettébb zseniális piktor, a Reisinger (lám, most hirtelen nem is tudom, rokona volt-e a drogériás Reisingeréknek – Ivánnak, a később híressé lett izraeli designernek, plakátművésznek – milyen különös, tán éppen a részeges piktorhoz köthető az is, hogy szülővároskám két nagy plakátművészt is adott a világnak: Reisinger Ivánt és Baráth Ferencet) magyarázta: a színháznak, a szín szent házának (Scalájának), mert nem a galériák és múzeumok a szín igazi házai, hanem a színházak (Szín Scalák), tehát a szín szent házának is van színe és fonákja. Mi, a kulisszások, az asztalosok, piktorok és tologatók tehát, a kulisszások intézménye (mint majd hamarosan kiderül, félig-meddig én is közéjük keveredtem) a fonákján ügyködünk, jóllehet mindig és kizárólag a szín, a színe érdekében, a fonákján foglalunk helyet, húzódunk meg, mint a túzok, éppen úgy különben, mint a tűzoltók, mindig éberen, nehogy kártyavárként dűljön, omoljon össze az Egész. Amit Reisinger bácsi hol kínai nagy falnak, hol Scalának, hol pedig Bábelnek nevezett. Most, a Csárdáskirálynő alkalmából egy kis négyfokú létrát ácsoltattak, hogy a zentai Kopasz ügyvéd (kifejezetten dús, homloka közepéből induló, hullámos haja volt; tehát nem csak azok az okos emberek, akiknek a homloka egybenő a seggével, jegyezte meg Bakota, a kujon asztalos), a karmester fel tudjon menni a taps alatt a színpadra és kezet tudjon csókolni Évának. A cipőfelsőrész-készítő Királynőnek. (Mert miért is ne lehetne egy királynő cipőfelsőrész-készítő, duzzogott Kecsenovics Firó, akinek az apja, mint mondottam már más helyen, igazi, tehát szegény, kommunista volt, az egyetlen kommunista, akit ismertünk, kivéve persze a kommunista párt titkárát, aki előzőleg a nyilas pártban buzgólkodott, de hát őt még mi, ebi- és lepényhalak sem tartottuk igazi kommunistának.)

Noha a színház és könyvtár (Szindikátus) takarítónője fiának, Apró Mengyinek (most értesültem róla, hogy meghalt) köszönve olykor az öltözőbe is beleshettem, akkor mégis a kulisszatologatás szakmájában – művészetében voltam felettébb érdekelt. (Mert valami szakma kell, hogy legyen az ember kezében.)

Színházunkban a súgászat mellett (Muhi bácsi, Juliska édesapja volt a főnökük, ő trónolt az óriás, kályhaezüsttel festett kagyló alatt a színpad közepén) a kulisszatologatók intézménye (noha az asztalosok és a piktorok megsértődtek, ha kulisszatologatóknak nevezték őket) volt a legfontosabb. És ennek a fontos intézménynek, tehát az asztalosoknak meg a piktoroknak is a főnöke, Mészáros Pista bácsi, a mi udvarunkban lakott. Volt tehát némi remény, hogy a keze alá kerülök. A keze alá, jóllehet ő nem tologatta a kulisszákat, nem, mert kacskakeze volt. Inkább csak vezényelt, parancsolt, de azt úgy, mintha töviseket fújt volna a fenekünkbe egy láthatatlan üvegcsövön. A kulisszatologatás művészetének egyik első követelménye éppen az, hogy hangtalanul kell történnie. Pista bácsinak meg egy utasítására emlékszem: Szolidabb alapokra építkezz, mint Bábel kulisszáinak építői! Egyik első megbízásom, munkám, hogy kissé előreszaladjak az időben, az volt, hogy be kellett szappanoznom a kulisszák alját. Igaz, már a legelején elszartam, igen, a szó szoros értelmében, a balta nyelét, ugyanis zsebre csúsztattam a violaszín, tojásdad pipereszappant, és fekete szarszappant hoztam helyette hazulról. Borzalmas ribillió lett belőle. Szaron csúszkáljon a kínai nagy fal?! Stande, Pityere, hopp! (Ha felidegesedett, Reisinger bácsinak ez volt a szavajárása, ahol a hoppot legtöbbször nyakleves követte.) Fogalmuk sem volt, hogy a violaszín, tojásdad pipereszappant Éva öltözőjébe csempésztettem Apró Mengyivel. Volt még igaz egy fejezete a szappan-ügynek. Bakota, a kujon asztalos, rábeszélt, a főpróba előtt szappanozzam be a színészek cipőtalpát is. Egyes kritikusok szerint a főpróba sokkal jobban sikerült, mint a bemutató. Hogy miért, azt csak Bakota meg én tudtuk. Az egyik fővárosi kritikus, aki még ismerte Nizsinszkij magyar feleségét, egyenesen szenzációról beszélt a főpróba után (nem maradhatott ott a bemutatón), a bravúrosan csúsztatott, magyarosnak is mondható léptek szigorú rendszeréről, egy új koreográfia születéséről. (Ha fenn Iván és Baráth plakátművészetét Reisingerhez, a részeges piktorhoz próbáltuk kötni, akkor Nagy József, a híres párizsi koreográfus, szintén városkánk szülötte, leleményeit pedig, amelyeknek köszönve ott foglal helyet rögtön az utolérhetetlen Pina Bausch mögött, Bakota szappanozási eljárásából, illetve a violaszín pipereszappan fekete szarszappanra való cseréléséből kellene levezetnie tánckritikával és táncelmélettel foglalkozó barátainknak.)

Hogy hol is tanulta művészetét főnökünk, Mészáros bácsi, sosem is sikerült letisztáznom. Egyesek szerint kulissza zúzta össze kézfejét is. Milyen kulissza az, duzzogott Bakota, amely összezúzza az ember kezét! A kulisszának pihekönnyűnek kell lennie, ám ugyanakkor úgy kell állnia, olyan stabilan, akár egy vert-, egy beton- vagy márványfalnak. Az egyetlen nyomravezető dolog az volt számomra, hogy Pista bácsi felesége, Mészáros Léda egész nap operaáriákat énekelt udvari lakásuk nyitott ablaka mellett. Egyszer, amikor már véglegesítve lett alkalmazásom a szakmában, Léda asszony megjegyezte: ne feledjem, az opera- és az operettkulissza két külön dolog: tűz és víz; éppen úgy, tette hozzá, mint a népszínmű és a tragédia kulisszája. Népszínművet akkor már láttam (igaz, kulisszáit még nem tologattam), de hogy mi is a tragédia, arról tényleg fogalmam sem volt. Mi a tragédia, Léda néni, kérdeztem. Az kisfiam, simogatta meg az arcomat vazelinos tenyerével, amikor a főhős saját kezével vájja ki a szemét. Akkor nálunk sosem fognak tragédiát játszani, morfondíroztam, ki az a hülye, aki kilökné a saját szemgolyóit (kivéve persze, ha nem üvegszemű az illető). Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy Léda asszony operaénekes lehetett egykor Pesten, Pozsonyban vagy Párizsban. És akinek a felesége operaénekes volt valahol a nagyvilágban (mert a világ valóban kurvanagy, mondogatta Bakota), tehát saját szemével láthatta az Aida piramisának bensejét, az nálunk, a mi városkánkban, automatikusan lesz a kulisszatologatók főnökévé…

Noha, mondom, már a kulisszatologatók között tüsténkedtem (persze csak az első próbák alatt és a főpróba két felvonásában, később, amikor fokozódott az izgalom, már nem léphettem fel, igaz, nem is nagyon bántam, mert a Királynőt elölről akartam látni: en face), egy voltam közülük, be kell vallanom, lényegében sokkal jobban vonzódtam a kulissza-szakma egy másik részlegéhez: a kulisszafestőkhöz. Annál is inkább, mivel főnökük, a részeges, ám felettébb zseniális piktor gyakran alkalmazta Elemér barátomat is. Kezdetben csak ablakkereteket, ajtókat gletteltetett vele évekig. Mi sem volt természetesebb, mint hogy élete legnagyobb vállalkozásánál, a Csárdáskirálynő kulisszáinak megfestésénél is maga mellé vette a közben festővé (érzelmes festőművésszé) cseperedett Elemért. És Elemér barátját, Tukacs Konrádot, a történelmicsatakép-festőt is.

Jelen voltam – életem legszebb pillanatai közé tartozik –, amikor a részeges piktor kikeverte – egy nádszállal – azt az almaborszín tónust, amely aztán az egész előadást uralta. Az egész előadásra rányomta halvány bélyegét.

Mondanom sem kell, ez a tónus (talán ezért is történt az egész varázslat) a Királynő teint-jén is tükröződött. Úgy kezdett izzani, mondta Föglein, az órás és ékszerész, akár egy gyöngy.

Ahogy az az almaborszín tónus kikevertetett és egy darab zsákon (csalánzsákon) kipróbáltatott, még Elemér is felkiáltott. Igaz, azon nyomban egy nagy nyaklevest is kapott érte, mármint a felkiáltás végett. Ugyanis vannak pillanatok, mondta a részeges, ám felettébb zseniális (akkor, abban a pillanatban éppen zseniális) piktor, amelyeket már nem lehet (nem szabad) fokozni. Elemér tulajdonképpen két nyaklevest is kapott ebben az ügyben. Először még inas korában, amikor rosszul keverték ki a hajnalpírt a Ladányi hentes cégtáblájához. Nem vérszínt kértem, üvöltötte a részeges piktor, különösen nem a forró, gőzölgő vér színét! Hanem: hajnalpírt! A második pofont viszont, mint jeleztem, azért kapta, mert az almaborszín kikeverésekor, abban a fokozhatatlan pillanatban, felkiáltott. Azt kiáltotta: hajnalpír! Nem hajnalpír ez, te barom! Hanem: almaborszín! És, tán hogy kissé lenyugtassa a kedélyeket, mert akkor már szépszámú publikum üldögélt a nézőtéren, hosszú fejtegetésbe bonyolódott. Mert gondold csak meg fiam, mekkora a különbség a folyam- és a tózöld, valamint a tengerek és az óceánok zöldje között. Az égő kék és az égkék között. A rózsák rózsaszíne és a szeméremrózsaszín között. Egész életedre fixálhatod: az almabor inkább a szemérem- (csikló-) rózsaszínre, azaz hát ami ugyanaz, a halványskarlát (majd tessék tükörbe nézni, ha skarlátot kapsz) flamingóra – abszolút violára húz!

Igen, nagy örömömre, Tukacs Konrád történelmicsatakép-festő, aki néhány évvel idősebb volt Elemérnél, szintén be-bejárt dolgozni a Csárdáskirálynő kulisszáin. (Éva hátterén.) Ritkán, évszázadonként tán csak egyszer akad ekkora rendelés. (Fél évszázad már elmúlt és valóban, eddig még nem akadt hasonló rendelés városkánkban.) Ez a mi Sixtus-kápolnánk, magyarázta. Hülyék lennénk nem kihasználni. Michelangelót is az alkalom szülte. Az alkalom. Semmi más. És ez egy nagy alkalom.

Az ablakokba Elemér festette a muskátlikat. Ég és föld különbség van, magyarázta a főnök, mielőtt Elemér nekilendült volna, a népszínmű és az operett muskátlija között. Az operában és a tragédiában meg nincs is muskátli.

Tukacs első feladata a főfal alapozása és az ajtók porcelánbetétes kilincseinek a megfestése volt. Fantasztikus, kiáltott fel Mészáros bácsi megpillantva a kilincseket, fantasztikus! És kacska kezével azon nyomban ki is próbálta őket. Ki-be nyitogatta az ajtókat. Az előadás után szereld le azokat a porcelánbetétes kilincseket, Pistikém, mondta duzzogva Bakota, a kujon asztalos, aki valódi kilincseket szeretett volna elsózni a színháznak.

Nem tudom, Konrád kinél inaskodhatott gyerekkorában. Talán Beatrix főnővérnél festette darabszám a hattyúkat. Nincs ugyanis festménye Beatrixnek, amelyen 10 hattyúnál kevesebb lenne. Ez Északon természetes, magyarázta a plébános. Mármint a tömérdek hattyú. Ahogy felénk, a mezőn sem találkozni magányos libákkal, kacsákkal. Egyedül tényleg nem győzte volna szegény Beatrix. Később, természetesen már Konrád halála után, egyes fővárosi kritikusok, igen éles szemmel (sasszemmel, noha tudtommal a sasok nem bántják a hattyúkat) ezeknek a hattyúknak, a hattyúfestésben eltöltött inaséveknek a hatását fedezik fel Konrád ágaskodó csataménjein. Akárha gipszből, szűz alabástromgipszből öntötték volna – majd megkötésük után azonban össze is törték volna őket…

Amikor a tónus ki van keverve, valamint az ajtók el vannak helyezve – a kilincsek felfestetve, magyarázta Mészáros bácsi a felsorakoztatott teljes kulissza-szakmának, tulajdonképpen kész az előadás.

A bemutató előtt néhány nappal Szent Miska, városkánk harangozója (egyik kezével harangozott, a másikkal imádkozott) és mosónője (nagycsipkét, papi palástot, oltárterítőt senki sem vállalt rajta kívül): kimosta a nagy vörös függönyt. És az összement. Összeugrott. Térdig látszottak a lábak. És ki is fakult jócskán. Először is újra kellett festetni. A Patyolat igazgatója, akit bizonyos szálak fűztek Kecsenovicshoz, munkásmozgalmi vörösre találta festeni. A piktort, Mészáros bácsit és Bakotát, akinek a bátyját borzalmas körülmények között lőtték agyon a kommunisták, kis híján elvitte a guta (ami szintén nem vörös, hanem lila: gutalila). A nagyfüggöny vöröse, kezdte kiselőadását a piktor, nem egy munkásmozgalmi vörös, de még csak a felkelő nap narancsvöröse sem. Fényévnyi távolság van a hajnalpír és a felkelő nap vöröse között! Adyt is éppen a sok vörös nap miatt nem bírom olvasni, dünnyögte Bakota. Mire Ádám arról kezdett kiselőadásba, hogy Adynál még véletlenül sem a felkelő nap (munkásmozgalmi vörös) dominál, hanem: a bíbor… Elemér oldotta meg a problémát, akinek már volt némi tapasztalata a muskátlivörös és a szentrózsaszín (angyalt festett a plébánosnak – ott is nagy vita kerekedett persze, fehérek-e az angyalok, avagy rózsaszínűek) területén. A munkásmozgalom vörösét a budoárbordó felé billentette kissé.

Ám, a szakma egyik legizgalmasabb mozzanatáról mégis teljesen véletlenül, egészen más, privát ügyben buzgólkodva, nyomozva értesültem.

Egy asszonyt követtem már napok óta. Ugyanis édesanyám féltékeny volt rá. Aznap, nagy meglepetésemre, pőrén állt a tükör előtt. Csak parafasarkú antilopcipője volt a lábán. És semmi más. Már jó néhány óra elmúlt így, amikor a nagytükör sarkában felfedeztem Elemért és Konrádot. Hétrét görnyedve, kilógó nyelvvel dolgoztak. Hátukon tegezekben sorakoztak az ecsetek. Hosszú töprengés után értettem csak meg, miről is van szó. A piktor aktot gyakoroltatott velük. Ez a legjobb iskola. Aktot, ugyanis a kulisszákra szánt négy kép közül egynek aktnak kellett lennie.

Hiába szorítottam nekik, a piktor két asszisztense csak a parafasarokig jutott. Hegynyi parafát festettek. Egy parafából készült műhegyet. Ahogy kijöttek a nőtől, egymásnak ütköztünk. Láttunk a tükörből, mondta Elemér. Készítettem is rólad egy skiccet. Ahogyan belógsz az aktba.

Van-e hegy parafából, kérte ki véleményemet Konrád, már akkor megsejtve bennem a műítészt. Afrikában, kezdtem mesélni, egész parafaerdők vannak. Üldöznek, minden fába belevered a homlokodat – és semmi. Illetve éppen az, hogy valami kellemes bódulatot érzel, miközben pigmeus és kannibál üldözőid lassan elmaradoznak. Szóval innen származik a parafasisak, tűnődött el Konrád. Ki találta fel? Mit? A parafasisakot. Erre csak Vojnich Oszkár tudna feleletet adni, mondtam, de ő Port-Száidban főbe lőtte magát…

Nagy meglepetésünkre, a részeges piktor elfogadta a parafasarkot. Gondolkodás nélkül az ecsetért nyúlt, és virtuózmód hozzáfestette a nő – Gangosnak hívták – lábait és a fenekét. Mert fejből tudta, motorikusan begyakorolta városkánk összes női lábát és fenekét.

A parafát illetően az én véleményemet is kikérte a piktor. Kis híján lángra kaptam a nagy lelkesedéstől (szerencsére az ügyeletes tűzoltó akkor már állandóan ott bóbiskolt közöttünk). Az igazi indítékokról persze mélyen hallgattam. Ugyanis pózolás közben észrevettem, a parafasarkú cipőhöz a parafát, a csatokat, az antilopot, a csirizt és a faszöget mind édesapám adta, ajándékozta, a felsőrészt viszont saját kezűleg a Királynő készítette. Igen, mondta Mészáros bácsi, a parafa is lehet erotikus. Még a parafa is.

Az első kép tehát már meg is volt.

A második képet szintén a piktor készítette. Minden színelőadásra ugyanazt. Fiatal korában, mondják, tehetséges vadászfestőnek indult, maga Vojnich Oszkár és Kittenberg Károly is pózolt neki. Vojnich, fején parafasisakkal egy tigristetemre helyezve pirosbarna csizmáját – ezt a képet ismételte végtelen, igaz, mind zseniálisabban absztrahálva motívumát. Bakota szerint idővel már nem lehet megállapítani a tetemről: tigris-e avagy zebra.

A harmadik és a negyedik kép ismét megfestése Elemérre és Konrádra hárult.

A rendező, dr. Losonc Edéné, egy vízképet és egy sívó képet kért a szalonba. És itt azután jócskán elbonyolódtak a dolgok.

A piktor természetesen tengerképet képzelt a szalonba. Egyszerűen el sem tudok képzelni egy szalont tengerkép nélkül. Tengerképet, mert noha ő maga vadászfestőnek készült, megboldogult mestere, Oráni Orbán híres marina-festő volt, akinek még Berzeviczy Albert, A tájképfestés a XVII. században című híres könyv (megtalálható a kanizsai könyvtárban is! ) szerzője is a barátai közé tartozott. Mint neve (valójában Ancsánnak hívták) is utal rá, Oránban (valamint Abbáziában, Veneziában és Raguzában is) dolgozott mielőtt visszakerült volna Ó-Kanizsára. És kiváltotta volna a kisipart. Mészáros bácsi viszont Tisza-képet értett a vízkép alatt. Egy nyugodt kis Tisza-képet. Amikor szinte áll a folyó. Áll, hogy másnap szinte explodálva virágozni kezdjen. Ja! kiáltott fel a piktor, te Pistukám, egy kispolgári kégliben gondolkozol. Ha Tisza, folytatta csökönyösen Mészáros bácsi, akkor a sík, a sívó sík csakis a Járás lehet. A kanizsai Járás. Jóllehet a sziksó, mint Ádám, a szikvizes megjegyezni merészkedett, nem egy sívó anyag. Finomabb. Sokkal selymesebb szubsztancia. A piktor a tigris és a tenger vonalán valós sivatagot követelt. Piramisokkal a háttérben. Oldalt pedig az izzó homokba fulladó szfinxszel.

Szinte naponta kirobbant a vita közöttük. Például, hogy milyen madár ereszkedhet egy sívó síkra? Mészáros bácsi szerint kizárólag gólya. A piktor szerint viszont skarlát flamingó. Bakota tövisszúró gébicset ajánlott. Ki látott már ilyet, sikoltozott dr. Losonc Edéné. Ária közben azt nézzük, hogyan nyársalja, húzza tövisre a káposztalepkét, a meztelen verébporontyot! Végül pólimadárban egyeztek ki, amit felénk gojzernek és szélkiáltónak is hívnak. Póliban egyeztek ki, mert a póli egyként poroszkál a mi tarlóinkon, valamint a Nílus deltájában…

Konrád háborgó tengert, pontosabban óceánt festett, itt-ott lilán csillanó cápauszonnyal átdöfve, jóllehet Bakota szerint vihar idején a fenékre húzódnak a szörnyek. Ádám az Adriát követelte. Ha már nem a Tisza a Tükörfürdővel, akkor: Adria! Vedd ki a könyvtárból Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című gyönyörű Adria-könyvét (elvégre Herczeg a mi írónk volt)! Különben magam is ott voltam, ott tolongtam, amikor Herczeg jachtjával besiklott Raguza kikötőjébe! Elemér szépen, szolidan, mondotta Oláh, megoldotta a délibábba átcsúszó, átforduló, elselymesedő sívó – akárha sikoly hangzana a pusztán – síkot. Csak egyetlen hibát vétett a karmester szerint, aki ismert műgyűjtő volt. Ugyanis Elemér nem gémeskutat festett a kép sarkába, hanem egy közönséges bitófát! Egy akasztófa, egy zsíros akasztófa, szörnyülködött Beatrix főnővér is, akinek a képeket illetően szintén kikérték a véleményét. Egy akasztófa, amely az égbe lógatja a hullát! Igaz, a tehenek is lábbal felfelé legelésztek, akárha az égi mezőkön, de az nem zavarta.

Már úgy tűnt, elsimulnak a vizeket illető viták, amikor többen, szövetkezve, ismét támadásba lendültek. Egész árvíz! Ez az Elemér elöntötte a színt. Gumicsizmában, térdig vízben kell majd énekelnünk a Szín Scalában. Hogyan lett a sívó síkból is tenger?, sikítozott a rendező. Nem tenger ez, próbáltam közbeszólni, hanem: fata morgana. El fogják áztatni az egész előadást! Nekünk, szegény magyaroknak, mondta Mészáros bácsi, kacskakezével előrántva zsebkendőjét, nincs tengerünk. Tenger nélkül maradtunk. Mint ahogyan gatya nélkül marad az ember, szúrta közbe Oláh. És Elemér éppen ebből űz csúfot. Ezzel a tragédiánkkal. Meztelenségünkkel, szúrta ismét közbe Oláh, a sírkőfaragó. Víz alá nyomta még sívó síkunkat is.

Végül dr. Kereszteshez fordultak, aki egykor, állítólag, műkritikával is foglalkozott, megfordult Rippl Rónai, Csáth és Kanizsai Ferenc társaságában is. Dr. Keresztes kiszállt az egyik próbára. És szemrevételezte a négy képet. Az aktnál időzött legtöbbet, de végül eljutott a legproblematikusabb síkhoz is. Elemér délibábba fordított világához.

Kérem szépen, mondta kissé meghajolva dr. Keresztes, és disznóbőr táskájából nagy, vastag könyvet húzott elő. Oláhéktől értesültem, hogy a fata morganán akadt fenn a dolog. Kérem szépen, én úgy döntöttem, hogy itt és most felolvasok önöknek néhány sort legokosabb könyvünkből, a mi bibliánkból. Meglestem, a nagy vastag könyv Ipoly Arnold Magyar mitológiája volt. Finom tenyere mögé bújva megköszörülte torkát.

„Az öreg alföldi Pusztának két gyermeke volt: a Tenger és a Délibáb, a Tenger nagyravágyó volt, és egészen elnyomta a Délibábot, a Szél azonban szerelmes volt a Délibábba, s azért elkergeté a Tengert, így maradt csak maga a Délibáb az öreg Puszta lánya, ki azonban a Szelet nem szerette, hanem a Napot, ezért emelkedik a Naphoz…”

Lassan beszivárogtak a színészek is. Dr. Keresztes gyönyörűen olvasott. Még el sem kezdte, többen máris szipogni kezdtek.

„A második rege szerint: ezredévek előtt ott, hol a Tisza kanyarog, megvolt már az alföldi puszta, csakhogy a tenger zúgott rajta végig, mert a Tenger a szelíd, jó ősz Pusztának, rossz, kínzó, tomboló ifjú felesége volt, ki miután az öreg Pusztának kebelét összevissza tépte, partok láncaiba önmagát emészteni megunván, harcot üzent a hegyeknek, felült a viharra, mint harci paripára, kardul ragadta meg a villámot, zászlóul egy sötét felleget vett kezébe, s ekképp felfegyverkezve keresztültört a hegyeken, elhagyva a pusztát, midőn a Puszta ájultából, melyet nejének szilaj véghánykódása okozott, felébredt, örömmel látta, szemlélte, hogy neje odahagyta, de még nagyobb volt az öröme, látván, hogy közös gyermekük, a Délibáb kit szelíd szép viseletéért anyja a Tenger sohasem szeretett, visszamaradt…”

A vita lényegében el volt döntve. A képek maradtak. Bóni, a pék, aki szintén végighallgatta dr. Keresztes felolvasását, csak annyit mondott, a Csárdás után csináljuk meg a Fata Morganát.

Valóban csodálatos négy kép született. A világ bármely híres képtára megirigyelhette volna őket. – Ezt most mondom, amikorra már szépen sorba jártam azokat a képtárakat, átvizsgáltam funduszukat. – Ám az olajképeket a részeges és felettébb zseniális piktor, Oráni Orbán tanítványa, csupán csak elhanyagolható előkészületnek, szükséges rossznak, elővázlatnak tekintette. Az igaz művészet csak ezután következett. E szörnyű, véres naturalizmus után, tette hozzá. A feladat tehát a következő volt. Az olajat át kellett vinni falfestékkel – almabor tónusban – a kulissza durva zsákjára, valamint megfesteni a rámát és a szöget is, amely a képet tartja. Sőt, a szög árnyékát is. És azt, mármint a szöget és a szög árnyékát is mind almabor tónusban.

A főpróbán, amely, mint már említettem, jobban sikerült a bemutatónál, az volt a feladatom, hogy a képeket manipuláljam. Az almabor tónusú négy képet. Úgy kellett észrevétlen simogatnom a tigrist Vojnich Oszkár csizmája alatt, hogy a csíkjai hullámozzanak. Az óceánt háborgatnom kellett. A fonákján is vigyázva, a cápák gledícsialila uszonyai fel ne vérezzék a tenyeremet. Az aktot, a combtőben lemetszett aktot (az összement, a munkásmozgalmi vörösből a budoárbordó felé mozdított függöny úgy festett, mint egy rövid, a közönség szerint túlságosan is rövid szoknya) úgy kellett simogatnom, hogy libabőrös legyen, és felálljon a szőre.

Minden jel szerint nagyon beleélhettem magam feladatomba, a képek hátulról, fonákról való manipulálásába, gerjesztésébe, forralásába, hergelésébe, mert a rendező és a karmester elzavart. Mindenki a képeket bámulja, üvöltötték toporzékolva. A háborgó tenger, a lúdbörző akt, a lelkét kilehelő tigris, a délibábban fejjel lefelé himbálódzó akasztott ember egészen a zenekari árokig közeledett. Hajszálon múlott, magyarázta Mengyi, a színház takarítónőjének a fia, hogy az óceán nem csapott át a nézőtéren.

Tóth Évával a 60-as években találkoztam ismét, Újvidéken. A szabadkai színházban, ahol együtt játszott a szintén kanizsai Versegivel, azt hiszem egyszer sem láttam, nem, mert akkor én messze, Zágrábban éltem. Amikor a 60-as években ismét találkoztunk, Éva már a čačaki színház színésznője volt. És, noha már két évtized elmúlt a kanizsai Csárdáskirálynő óta: még mindig ugyanolyan gyönyörű volt. Ó! Ó! mondogattam megérintve arcát. Ó! Ó! mondta ő is, ugyanaz az érintés, ugyanaz a manipulálás, mint a képek fonákján. Csak akkor vallotta be, hogy az egész operettet a kulisszákra ragadva játszotta el. Egy pillanatra sem tudta nélkülözni simogatásomat. Hol tigrisnek, hol háborgó óceánnak, hol selymes délibábnak érezte magát. Nem csoda, hogy aztán a bemutató nagy bukást hozott. Ó! Ó! mondogatta. Ó! Ó! mondogattam fonákról manipulálva, gerjesztve, forralva, hergelve. Mit sem szólva neki arról, hogy az elmúlt két évtizedben egész irodalmat csináltam az apjáról, a bolond Tóthról, öccséről, Lászlóról, aki Rómában szétverte Michelangelo Pietáját, semmit arról, hogy most is éppen indulok öccse után kutatni a római börtönökben, elmegyógyintézetekben, semmit arról, hogy közben, az elmúlt két évtizedben én szépen bevezettem őt, mint ahogyan Királynőt vezetnek be a bálterembe, be az egyetemes magyar irodalomba, ha nem egyenesen a világirodalomba, mint olyanba. Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!

 

A kékítőgolyógyár

T. Orbán ismét palicsi polgár volt már (ugyanis felesége Palicsfürdőn született, valamint maga Orbán is volt már élete folyamán kétszer, a negyvenes és a hetvenes években, szabadkai lakos: először apja tényleges, másodszor pedig az ő feltételes börtönbüntetéséből kifolyólag – érdekes, erre így, ebben az összefüggésben még sosem gondolt), amikor Mátyás-napi családi összejövetelükön, Kanizsán (Ó-Kanizsa), édesapja, a Jégtörő, ahogyan ilyenkor nevezték, teljesen véletlenül említést talált tenni Szabadka bombázásáról. Azért mondom, hogy teljesen véletlenül, mert valójában nem Szabadka és még csak nem is maga a bombázás kapcsán került említésre az esemény. Csupáncsak arról folyt a szó, arról is többek között, hogy milyen közel is van Palicsfürdő és Kanizsa (Ó-Kanizsa). Értsd, ezután majd gyakrabban, szinte naponta hazaugorhatnak idős szüleikhez, valamint járásszéli tanyájukra, ahol a háború kitörése, illetve a benzin megdrágulása miatt, már évek óta nem tartottak állatokat. Pedig hát volt idő, amikor tehenük, lovuk, szamaruk és tíz őzszín kecskéjük is volt.

Kerékpáron is kényelmesen meg lehet tenni az utat, jegyezte meg Orbán bátyja, Olio, aki Kispiacról nősült, és volt idő, amikor naponta kijárt anyósa házinyulait gondozni. Igen, mondta akkor édesapjuk, én is sokáig kerékpáron jártam Szabadkára. Mikor? Mikor volt az, kérdezte Orbán szinte csak azért, hogy kérdezzen valamit. Hogy beinduljon a köménymagos kifli melletti Mátyás-napi beszélgetés. Mesélés. A háború előtt, kérdezte. Orbán valami zavart érzett apja válasznak szánt morgásában. A világháború előtt? próbálta pontosítani kérdését. Sávok vannak, mondta édesapjuk. Fogalmuk sem volt, miféle sávokról kezd most értekezni. Sávok? Széles sávok vannak egy-egy háború, különösen világháború előtt és után. Orbán és Olio összenézett. És ha ugrándozott is némi mosoly az arcukon, inkább csak azért volt, mert örültek, hogy idős (82) édesapjuk lassan – ha kissé nyakatekert indítással is – kezd a mesélésbe lendülni. Sávok, folytatta, nagyon széles sávok. És ami a legrosszabb, a háború kellős közepén sem tudja az ember, előtte van-e még mindig, az előtte lévő sávban még mindig előtte van-e a legrosszabbnak, vagy már rég utána van, a legrosszabb után elterülő sávban. Nem tudja megítélni, mi, melyik állapot is fog állandósulni, jóllehet már rég állandósult valami. Már rég nyakig ülünk benne. Az ünnepi alkalomra (mármint önmagára) való tekintettel, nem mondta ki, mi is az, amiben nyakig ülnek. (A szarban.)

Az egyik nap például, jól emlékszem, még mint nyilassal találkoztam a Feddő úrral (az ő keze is benne volt, hogy magyarosítottuk a nevünket, igaz, ő erővel a Bárdossy nevet ajánlotta, noha pontosan tudta, hogy az foglalt). A nagymiséről jött ki vitézkötésű kabátban. Feddő úr, aki különben egy említésre sem méltó szabómester volt. Tudjátok, azt hittem, nekem boltosként csak azt kell tudnom, ki milyen mester, kitől milyen rendelésre számíthatunk, hány guriga cérnát, hány tűt, hány doboz szabókrétát igényel. Amint megpillantott, ott a templom ajtajában, felhúzta szemöldökét, ami arra a számtalanszor elhangzott kérdésre való utalás volt, meggondoltam-e már végre-valahára magam, hogy belépek a pártba, be, közéjük, a nyilasok közé. Ám, a másik nap Feddő elvtárs már a városházán székelt, fején zsíros bőrmicivel, mint a kommunista párt titkára. Ahogy összefutottunk a városháza sarkán, ismét felhúzta a szemöldökét; még mindig nem gondoltad meg magad, Jégtörő, kérdezte hangosan, hogy a járókelők is hallják, még mindig nem gondoltad meg magad, hogy közénk, kommunisták közé állj?

Azon a napon is, amikor bombáztak, kerékpáron mentem be Szabadkára. Majdhogynem fütyörészve. A Tiszán éppen jött fel a nap. Akárha az első kompon húzták volna. Szépen melegítette, egészen addig melegítette a hátamat, amíg melegem nem lett. Amikor is hirtelen izzadni kezdtem. Kivert a halálos verejték. Azon a napon?, kérdezte Orbán. Éppen azon a napon?, segített jobban kihangsúlyozni a kérdést Olio. Éppen: azon.

Orbán lánya újabb adag köménymagos kiflit hozott a konyhából, ahol Mátyás-napokon megállás nélkül sütötték az apró pékkifliket. A börtön után, amikor a félkezű Csápek bácsival az éjjeliszekrényzárak gyártásába (Orbán is stenclizte őket) belebuktak (a dolog buktisnak mutatkozik, úgy mondták), Orbán édesapja a félig leégett ház udvarában pékkemencét építtetett, és két kitűnő pékmesterrel Fehérrel és Pappal, kenyeret, kiflit kezdett sütni. Orbán édesanyja minden bizonnyal azoktól a pékmesterektől leshette el a sodort, jó sós és még jobban köménymagos kifli titkát.

Két-három kiflit rakott mindenki maga elé. Erezték, hosszú mesének néznek elébe. Hosszúnak. Amit aztán Orbán és Olio – akárha lombfűrésszel – tovább munkálnak, részleteznek.

Még sötétben keltem, kezdte édesapjuk, nyelve hegyén pörgetve a köménymag csíkos félholdját. Dobtam néhány csövet a hízóknak. Mintha csak aranyrudakat dobtam volna, úgy ragyogott a pofájukban. Legszívesebben ott maradtam volna, úgy, az ól kerítésére támaszkodva, és egész nap dobáltam volna nekik az aranyrudakat. Mondtam anyátoknak, nyissa ki a boltot, estebédre visszaérek. A kerékpárt még előző nap megkenettem a segéddel, aki inaskodott volt a Kutyás (biciklis) Sótinál is, ahol annyit mindenesetre megtanult, hogy az én kerékpáromat rendben tartsa, ami persze nem volt nagy művészet, mivel még szinte újnak volt mondható. Szerettem kerékpározni. Nem a városban: ki a zsákutcából, be a zsákutcába. A városban, érdekes, én nem tartoztam a kerékpárosok közé. Mint a borbély Feri bácsi például, szúrta közbe Olio. Aki összenőtt a kerékpárjával. Alul bicikli, felül ember, illetve hát borbély. Olyan fele-fele lény. Kentaur, mondta Orbán. Szinte belenőtt a seggébe az ülés, átdöfte húsát a váz. Mint régi királyokat a lóval, úgy kell majd a Feri bácsit is a biciklijével eltemetni. Én a nagyobb távokat szerettem, vette vissza a szólamot édesapjuk, jelezvén, ha fiai-unokái közül valaki ellenszegül, akár a köménymagos pengét is képes lesz bevetni. Nem a nagyon nagy távokat, mondta, miközben Orbán fiára kacsintott, aki kisgyerek korában Újvidékről Palicsra, Palicsról Kanizsára (Ó-Kanizsa) kerékpározott, hogy utána napokig lavórban kelljen üldögélnie szegénynek. Akkortájt hagytam abba a szertornát, szükségem volt a mozgásra. (A SOKOL ismét LEVENTE lett.) Gyakran megtörtént, hogy semmiségekért is bekarikáztam Szabadkára, átkarikáztam Szegedre. Például biliárdkrétáért a Bagi kocsmárosnak, spongyáért a zárdának, fehér olajfestékért Beatrix nővérnek, aki egész nap hattyúkat festett. Igaz, ha már bekarikáztam, akkor hoztam a többi kocsmának is krétát, a többi iskolának is spongyát, a piktoroknak is valamit. És más ügyeimet is intéztem olyankor. Hány biliárdasztal volt akkor Kanizsán (Ó-Kanizsa), kérdezte Olio, biztosan azért, hogy kiszámítsa megközelítően, hány doboz biliárdkrétát lehetett elsózni. Ez egy nagyon jó kis Mátyás-napi témának, pontosabban, kitérőnek ígérkezett, amiközben mindenki igyekezett ismét növelni köménymagos-tartalékait. Hány? Két lyukas volt; az Orosznál, meg a Kis Péternél; a többi meg karambol: a Rekeckinél, a Kaszinóban, az Iparos otthonban, a Mányinál, a Gordonnál, a Vidagóban, a Szabadosnál, a Moldovainál, a Kövesdinél, a Tiszában és hát a Baginál. Most Baginak a Szebenyi-féle házban, a Jézus Szíve szobornál, egész szalonja, biliárdszalonja van. Ennek a Baginak semmi köze ahhoz a Bagi kocsmároshoz. Ahhoz a Sinišának van köze, mondta Orbán. Igen, mondta Olio, a szegedi Virág cukrászda társtulajdonosa, a Bagi kocsmáros unokája. A biliárdos Bagi nagyapja cipész volt. Az apja is, aki szépen trombitált, és Orbánnal járt iskolába. Ültek is együtt. Az utolsó padban. Azért az utolsóban, gondolta Orbán, köménymagot és sót söprögetve kis tányérján, mert hátrább már nem ülhettek. Hátrább már nem húzódhattak. Jóllehet padjukkal legszívesebben kihátráltak volna az osztályból, ki a Zárdából. Orbán, míg apját és bátyját hallgatta, hogyan pontosítják a városka biliárdasztalainak számát, helyét, azon tűnődött, hogy az ő egész iskoláztatásuk egy nagy rettegés volt, hiszen sosem is készültek (tán egyetlenegyszer sem): a folyó, a folyó virágzása (ezeregy petit mort-ja), a tölgyes, a Majom-sziget, a Firenzének nevezett smaragd töltésköz (azért érezte azután annyira otthon magát Firenzében, azért talált rá, akárha valamelyik kanizsai kocsmában, mondjuk, a Hatcsöcsben, a kissé mintha hibbant, kopasz Habakukkra, s járt hozzá vissza évekig), a Kálvária, a sintértelep, a Liget meleg mocsara, amely a kénes Csodafürdő elhasznált iszapjából képződött, a téglagyár mamutcsontokkal teli bányája, a disznópiac a Tóparton, majd a gyorsan elvaduló zsidótemető mellett (a zsinagógát is éppen akkor bontották), a szikes Járás, a halastó, a vasútállomás, szemben a nagytemetővel teljesen lefoglalta (okkupálta) őket. Alig maradt idejük hunyni egy kicsit. T. Orbán elmosolyodott, mire apja és bátyja azonnal elbizonytalanodtak: netán téves helyen találták felállítani valamelyik billiárdasztalt? – látta, ahogyan térdükkel emelve, mozgatva a padot, azt az utolsót, kihátrálnak az osztályból, ki a Zárdából. A réten szántó-vető emberek csodálkozva nézik, ahogyan egy iskolapad érkezik a kaszálóra, majd eltűnik az adorjáni kanyar irányában, hogy ott a vízbe merüljön, s attól kezdve mint finom kis kétszemélyes tutajféleség funkcionáljon. A Gordos-kocsmát hogyan hívták a háború előtt, kérdezte Olio, aki egyidős volt a kisnövésű, ám kitűnően futballozó Gordos-gyerekkel. Almási, mondta az apjuk. Gordost később majd megveszik a horvátok, szerencsére szegény ezt a háborút már nem érte meg, igaz, így is ott temették el valahol Borovóban, gondolta az iskolapadból, a hátsóból, szerencsésen visszakecmergő, ám már ismét veszélyesen elkalandozó Orbán. Hogyan lehetséges, hogy az a kis inas futballista már vagy tíz éve halott? Apjuk, akárha valóban jeget törne, hadonászva kaparintotta vissza a mese fonalát. Elhatározta, ezután nem engedi ki a kezéből olyan könnyen. Abban a pillanatban, kint a konyhában, mintha csak elhatározását nyomatékosítva, egy, minden bizonnyal már üres tepsi zuhant a kőre.

Akkor mi még Martonos mellett, Horgoson keresztül jártunk Szabadkára. Az országúton. A szekér még nálam is korábban indult. Neszürön, Kispiacon keresztül. Milyen szekér, kérdezte Orbán. Állandó kocsisunk volt, aki Zentára, Becsére, Szabadkára járt áruért. A nagyobb szállítmányokat vonaton küldték a vállalatok, gyárak. Az apróbbakat: rajzszöget, fahéjat, légyfogót, pótlószereket, leginkább a hátizsákomban hoztam. Aznap pipereszappant (nálunk főleg az orgona kelt), petróleumot, gyertyát, sót kellett kihoznunk, mert ezeknek a cikkeknek, észrevétlen nagyobb lett a keletje. Aminek én persze örültem, ám arra egyáltalán nem gondoltam, hogy talán azért, mert az emberek megérezték a háború végének közelségét, amikor is, mármint abban a sávban, egy még nagyobb válság, egy még nagyobb nincstelenség következik.

A felkelő nap meg a Tisza lehelete mindig egészen Horgosig lökött. Aztán meg már a szebbnél szebb gyümölcsösök következtek, a tiszta, akárha átszitált homokon. Menet közben olykor lekaptam egy-egy almát, vilmoskörtét. És már jött is Palicsfürdő. Ott, mondanom sem kell, mindig nagyon lelassítottam, sőt néha az is megtörtént, hogy lekanyarodtam a tó mellé. Sosem lehetett tudni, kit pillanthat meg az ember a sétányokon, hiszen akkortájt például Karády is éppen ott nyaralt. A kanizsai (Ó-Kanizsa) vén kujonok közül többen be is utaztak Palicsra, hogy lássák, vagy legalább hallják a híres színésznőt. Meg voltak győződve, reggelente pőrén merül a tóba. És közben persze énekel is. Nekik, a kanizsai (Ó-Kanizsa) vén kujonoknak. Hogy mi is történt azután Palicson az sosem tudódott ki. Ám azután még sokáig folyt közöttük a vita. Nagydarab, mondta, Föglein, az órás és aranyműves. Túl nagydarab, tette hozzá Ádám, a szikvizes. Akkora a háta, mint egy nagykapu, mondta, Bakota, az asztalos. Azt hittem, valami gázolómadár, jegyezte meg Nagy, a villanyszerelő. Imádom a nagytüdejű nőket, kontrázott Oláh, a sírkőfaragó, sosem is kedveltem a porbafingó kertitörpéket. Még sosem láttam ilyen szép, merész rajzolatú szemöldököt, lelkesedett Klavinka, a fodrász. Még sosem láttam ilyen súlyos ajkakat, álmodozott Ladányi, a hentes. Ez tán még a biliárdasztalok seregszemléjétől is jobb Mátyás-napi témának, kitérőnek ígérkezett. Noha felettébb kíváncsiak voltak, mégis mintha minden azon mesterkedett volna, maga Orbán édesapja is, hogy valamiféleképpen elodázzák a bombázást.

Édesanyjuk a kis kék vajdlingban frissen sült, forró kiflit hozott. És most már ő is velük maradt. Vedd le a kötényed, mondta Olio.

Pontosan emlékezem, már elhagytam Radanovácot, meg már a Batáék villáját is elhagytam, amikor hirtelen felbőgtek a szirénák. Hány óra lehetett? Nem emlékszem. Kerékpározáskor sosem hordtam karórát. Valaki kitalálta, hogy szétrázódik. De úgy tíz lehetett. Feltéve, ha közben, Horgoson nem tértem be Bitéékhez. Nem értem, hogyan történhetett meg velem, hogy nem vettem észre a felettem daráló liberátorokat? Tán mert akkorra azért jócskán szétrázott az országút. Palics után már nem szoktam volt tekintgetni, ott, akkor már kezdett megmerevedni a nyakam, mindinkább a földre szegeződött a tekintetem. Oda kellett figyelnem, nehogy cél előtt bukjak át a kormányon. Vagy mégis észrevettem volna őket? Mintha egyszer láttam volna valami csillogó vadlibaéket. Mintha követett volna valami messzi zümmögő darázsraj. Ám akkora távolság után már magától is zúg az ember feje. De mondom, olyan égi dísznek tűnt az egész. Különben, maguk az angolok is – mert hallottuk róluk, hogy mennek bombázni ide, mennek bombázni oda – olyan távoli valaminek tűntek, mint az angyalok. Meg az igazság az, hogy nekem egész úton valami egészen máson járt az eszem. Azért is szerettem kerékpáron menni Szabadkára, mert úgy volt időm jól átgondolni az üzleti ügyeket. Mert mondanom sem kell, akkor is éppen valami nagy fába vágtam a fejszém. Igazán nem a petróleum meg az aszaltszilva izgatta a fantáziámat, hanem valami egészen más, legalábbis akkor azt hittem. És akkor? És akkor hirtelen lebukott az a csillogó ék. Lehettek vagy százan. És máris szórni kezdték. Pillanatok alatt játszódott le az egész. Ugyanakkor mintha lassított filmet bámultam volna. Lefékeztem. Talán csak azért nem repültem át a kormányon, mert akkor közelebb kerülök Szabadkához. Közelebb egy arasszal. Szabadkához, amit bombáznak éppen. Álltam ott tátott szájjal. A szó szoros értelmében leesett az állam. Álltam ott közvetlen Szabadka előtt, az országút közepén. Lassan, egyenként csúsztak le – vagy ki? – az égből a hosszú fekete bombák. Valami betűk is voltak rajtuk. Még jó, hogy nem kezdtem el böngészni őket, megszámolni, hányat is dobnak. A következő pillanatban nagy lángok csaptak fel az égre. Füst, por emelkedett. A nép már a szirénázásra elkezdhetett nyomulni kifelé a városból. De még nem értek el hozzám. Először történt meg velem, hogy valóban nem tudtam, mit látnak a szemeim. A nagyobb városokban élő emberek egészen biztosan jobban felkészültek a bombázásra, de aki olyan kisvárosban élt, amit nem szoktak bombázni, az egyáltalán nem is foglalkozott vele, fogalma sem volt róla. Emlékszem, mondta Orbán, mi is megállapítottuk a barátaimmal, hogy csak olyan kisvárosokban lenne szabad élni, amit nem bombáznak, amit nem érdemes bombázni. Egy folyó, néhány fa, kert, semmi más. Nem is lenne szabad olyan városokat építeni, amelyeket érdemes bombázni.

Tán, hogy időt nyerjek, letérdeltem, folytatta édesapjuk. Hol térdeltél le, kapcsolódott be hirtelen édesanyjuk is a beszélgetésbe. Addig ugyanis úgy tűnt, nem is figyel oda, a nippeket törölgette köténye csücskével, a kristályok csipke alátéteit igazgatta. Az út közepén. Az országút kellős közepén kezdtél el imádkozni? Letérdeltem. És újracsíptettem a nadrágomat a facsíptetővel. Azért nem tudok én terigetni, mert mind összeszeded a csíptetőket. T. Orbán édesapja már rég nem ült kerékpáron, de a zsebében még mindig lehetett találni egy-egy békebeli, fehérre sikált (mert édesanyjuk minden nagymosás alkalmával a csíptetőket is megsikálta a gyökérkefével) facsíptetőt. Különben facsíptetőket is árult volt boltjában. Nagy bánatára még a csíptetőket is messziről kellett beszereznie, egyik kisiparos barátja sem volt hajlandó átállni a csíptetőgyártásra. Akár egy kis gyárat is létrehozhatnánk, magyarázta nekik. Asztalost még csak talált volna, de a lakatosok és a bádogosok nem voltak hajlandók elkészíteni a csíptető lelkét, azt a horganyozott rugóféleséget. Bakota egyszer arról mesélt, hogy ő személyesen ismerte azt a cseh asztalost, aki feltalálta a ruhacsíptetőt – kis híján Nobel-díjat kapott. És ha megkapja, akkor egy kis morzsa neki is jutott volna belőle, de hogy miért jutott volna neki is egy kis morzsa a Nobel-díjból, azt Bakota nem részletezte.

Gondoltam, időhöz, levegőhöz jutok, amíg újracsíptetem a nadrágomat. Jóllehet nem volt időm. Egyáltalán nem volt. A gépek minden pillanatban visszakanyarodhattak, visszabukhattak. És ha visszabuknak, ezt azonnal felfogtam, akkor már én sem úszom meg. Éppen az út közepén kellett letérdelned, duzzogott az édesanyjuk. Nem tudtál kihúzódni az eperfák alá. Melyik nadrág volt rajtad? Olio egy kiflivel intett az anyjuknak, hogy hagyja mesélni az öreget.

Újracsíptettem. Éreztem, a legrosszabbra kell felkészülnöm. És akkor nem kaphatja be a nadrágomat – épp akkor! – a biciklilánc. De se időhöz, se levegőhöz nem jutottam ott az országút közepén térdepelve. Egy hajszálon múlott, hogy valóban elkezdjek imádkozni. Mint tudjátok, hiszen számtalanszor elmeséltem már, akkortájt alapítottuk meg, a Hangya támogatásával, a Kisiparosok szövetkezetét. Az alaptőke nagyobb hányadát én adtam (beletettem a Vitéz nagyanya házát, Margaréta két holdját, sőt akkor már a mi kis boltunkat is valójában), a többiek tízezer forint tagsági díjjal szálltak be. Ráadásul akkor már megrendeltem a Hangyán keresztül egy vagon kecsekeméti gyufát, meg egy vagon marmaládét Nagyatádról. És… És? siettette Olio, miközben bort töltött a poharakba. És – ezt még sosem meséltem nektek – Klein Gézától, Szabadkáról, valamint a zágrábi festékgyár (Na kanalu br. 14.) igazgatójától, dr. Šoljantól: kékfestékeket. Minden mennyiségben. Minek kék festék, annyi kék festék a háború kellős közepén. A háború kellős közepén? Hát nem éppen azt magyaráztam, hogy sok sáv van, és hogy nekem fogalmam sem volt – mint ahogyan most nektek sincs fogalmatok – melyik sávban is leledzek éppen. Szóval, azt mondtam a Klein úrnak (akkor is kerékpáron mentem be hozzá, kerékpáron gondoltam ki az egész kékítőügyet, de autón vittek ki kamarási villájába, ő Kamarást kedveli, mondta bizalmasan, nem Palicsot, mert, hajolt még bizalmasabban a fülemhez, nem tud úszni), az összes kéket kérem. Az összeset, T. úr? Az összeset. Az egész kékkapacitásra igényt tartok ezután. Nem értette, mi történt velem. Én meg persze nem vettem észre fogason lógó kabátján, a nagy, kénsárga csillagot. És arról sem volt fogalmam, hogy lényegében már leálltak a termeléssel. Viszont annak nagyon örültek, hogy valaki kiüríti, megveszi az egész raktárkészletet. Nem értettem, mondom, miért ámuldozik annyira. Hogy megnyugtassam, kissé közelebb hajoltam hozzá, és bizalmasan a fülébe súgtam: kékítőgyárat szándékozok alapítani a szövetkezetünkből. Gratulálok, kiáltott fel Klein úr. Én önt, T. úr, már előbb is gyárosnak tekintettem. Csak nem tette hozzá, hogy ötletgyárosnak, mondta Olio. Erre pezsgőt kell bontanunk! Táblákban fogják előállítani vagy golyókban? Golyókban, mondtam és egy marék saját gyártmányú (kissé még omló) kékítőgolyót helyeztem elébe az asztalra. Gratulálok! Állunk rendelkezésére: minden mennyiségben! Csak Kanizsa határában, amikor már kezdett kipárologni fejemből a tömérdek pezsgő, kapcsoltam, hogy kissé elhibáztam a rendelést, ugyanis berlini kéket azért mégsem kellett volna rendelnem. Mi lesz ha csak berlini kéket fog küldeni? Hogyan indulunk be? Mert titokban már szerettem volna beindítani a gyárat a világtalan vegyész, Aurél bácsi pincéjében. Ahogy hazaértem, azonnal szóltam egyik társamnak, sürgönyözzön a Kleinnek, hogy berlini kéket nem kérünk. Azt mondta, azonnal sürgönyözni fog. Ám, nem sürgönyözött. Amikor később számon kértem rajta, miért nem sürgönyözött, azt mondta, félt, hogy a nyilasok, meg az imrédysták fülébe jut, hogy éppen a berlini kéket mondjuk le – Kleinnél… Előbb csak a raktáraink teltek meg kék festékkel, aztán lassan a szobák is. Bele fogunk fulladni a tömérdek kék festékbe, rimánkodott anyátok. Most legalább nem fog a tengerre utazgatni, mondta nagyanyátok. Lubickolhat itthon is az isteni kékségben. Azúrban. Meg fogunk mérgeződni, panaszkodtak már a szomszédok is. El fogunk hullani, mint az egerek, mint a patkányok. Nem fogunk elhullani, mondta ótata, aki egyedül élvezte a dolgot (Valódi óceán! kiáltozta), nem fogunk elhullani, mától kezdve kék vér folyik a mi ereinkben is… Kék vér…

Nem véletlen, hogy az első gondolatom, ott az út közepén térdepelve, az volt, hogy lám, máris megérkezett Kecskemétről a gyufaküldemény. És hogy éppen azt érte találat. Az én vagon gyufámat… Kékítőgyárat akartál csinálni, hajolt közelebb, mint aki nem akar hinni a fülének, édesapjához Olio. Kékítőgolyógyárat. És mi történt aztán, kérdezte Orbán. A Raffai nemcsak hogy nem küldte el a sürgönyt Klein úrnak, hanem még be is köpött Feddő úrnál. Mármint, hogy le akartam mondani a berlini kéket. Hogy most, amikor a német festékgyáraknak legnagyobb szükségük lenne rendelésre, én vissza akarom fordítani a kék vagonokat Berlinbe. Hogy valami titkos paktumot kötöttünk Klein úrral. A kamarási Kiserdőben. A berlini kék kiiktatását illetően. Hogy én azt állítom, terjesztem, hogy berlini kékből nem lehet kékítőgolyót előállítani. Hiába vittem magammal mindenhová, a pártházba is, A magyar fűszerkereskedő lexikonát, hiába olvastam fel Feddő úrnak a berlini kékre vonatkozó sorokat:

„A berlini kék kékítőnek alkalmatlan, mert a ruhát megsárgítja. Könnyen felismerhető, ha szódaoldattal főzzük, mert ilyenkor megbarnul. Koncentrált kénsavval leöntve pedig megfehéredik…”

Később pedig azt kezdték terjeszteni rólam, szövetkezeti társaim is, hogy rá akarom borítani az össz kéket Berlinre. Hogy valami kék bombákat akarunk előállítani Kleinnel és a világtalan Auréllal. Hogy bombázni akarjuk Berlint. Hogy kék festékbe (valami eddig még nem ismert azúrkékbe) készülünk fojtani magát a Führert is.

És te még mindig ott térdepelsz az országút közepén, kérdezte Orbán, hogy visszavezesse a történetet, jóllehet ő is most hallott először apja kékítőgolyógyáráról. Ott térdepelsz az égő város előtt. Ott térdepeltem. És a füst már lassan hozzám ért. Elért volna tán a tűz is, ha valaki akkor durván meg nem lök. Maga megőrült?! Másszon már le az útról! Az utat is azonnal szórni kezdik! Szórni?, kérdeztem bambán. Miért? Mivel fogják szórni az utat, kérdeztem, mintha az útkaparó érkezését várnánk. Nem kuporodtam az emberek mellé a vizesárokba. Felugrottam. Mint akit darázs csípett, lódarázs. Felugrottam, illetve hát fel akartam ugrani a kerékpárra. De átestem a másik felére. A szó szoros értelmében átugrottam a kerékpáromat. Akár egy akrobata, olyan hatalmasat ugrottam. Az út közepén feküdtem, kapálóztam a porban. Egy pillanattal előbb még ott térdepeltem az égő város előtt, aztán meg fönn repültem a kerékpár felett, akár egy akrobata, most meg ott fetrengtem az út porában a közeledő menekülők lába előtt. Mintha csak saját kerékpárommal keltem volna birokra. A fejem beszorult a váz közé. Azóta sem értem hogyan. Milyen nadrág volt rajtad, szólalt meg ismét édesanyjuk, aki épp a légypiszkot törölgette szemüvege vastagfalú lencséiről. Az emberek azt hitték, folytatta Jégtörő Mátyás, elengedve füle mellett az immár másodszor ismételt kérdést, eltalált valami repesz. És még jobban az árok fenekére húzódtak. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnom. Éppen úgy másztam fel a kerékpárra, mint aki hajtani tanulja. Furcsán festhettem az árok fenekén kuporgók szemében. Egy ember, aki Szabadka bombázásának pillanatában, két-három kilométerre az égő várostól, az országút közepén kezd el tanulni kerékpárt hajtani, méghozzá csökönyös elszántsággal. Végre sikerült kiegyensúlyoznom magam. Ahogy hallgatlak, mondta Olio, téged légnyomás ért. Az sincs kizárva, hogy éppen egy légnyomás dobott át a kerékpáron. Már jó hogy nem vágott neki egy eperfának. Nyomás haza, csak azt hajtogattam. De nem tudtam elég gyorsan pedálozni. Megbénultak a lábaim. Ma sem értem, hiszen mint említettem, indulás előtt a segéddel jól megkenettem a kerékpáromat. És különben is, egy majdnem új DÜRKOP volt. Jaj, kiáltott fel, asztalra ejtve szemüvegét, édesanyjuk, csak a DÜRKOP-ot ne említsd. Miért, mi bajod van a DÜRKOP-pal? A DÜRKOP-okkal sem volt kevesebb bajunk, mint a kék festékekkel, meg később a szalicillal, meg az éjjeliszekrényzárakkal… Ti még nem emlékeztek arra, Orbán még meg sem született, hogy az oromi boltunkban árultunk biciklit is. A Bata Károly vaskereskedéséből hordtuk ki kreditre a kerékpárokat, mondta édesapjuk. Hetente négy-ötöt tudtunk eladni. Már épp abba akartuk hagyni, amikor egy napon beállítottak hozzánk a csantavéri pusztáról a dobrovojácok. Ők lettek aztán a legjobb kuncsaftjaink. Igaz, végül már főleg kreditre vásároltak. Ahogy aztán kitört a háború, sokan adósak maradtak közülük. Az ünnepelt, Jégtörő Mátyás hagyta beszélni feleségét, nyugodtan megevett egy kiflit, majd borát meglőtte kissé szódával, és csak aztán kapcsolódott vissza. Igen, jócskán adósok maradtak. Anyátok rágni kezdte a fülemet, hogy mindenki jár behajtani az adósságot a csendőrökkel, csak mi nem. Végül én is rászántam magam. Egy hajnalon, persze én csendőrök nélkül, kikarikáztam a csantavéri pusztára. Meg is találtam annak a dobrovojácnak a tanyáját, aki a legtöbbel (tíz kerékpárral – biztosan ő is szállította őket tovább valahová) tartozott. Csak az asszony volt már otthon. Az embert vagy elvitték, vagy elment partizánnak. A tanya teljesen ki volt fosztva. Az asszony nem rimánkodott, csak megfogta a kezem, és bevezetett a szobába. Az is üres volt. Csupán egy rakás házi szappan fehérlett a sarokban. Azt mondta, az adósság fejében vigyem el a szappant. Mondtam neki, hogy én bizony nem viszek el semmit. Üres kézzel karikáztam vissza Oromra. Anyátok nagy ribilliót csapott, de aztán lecsendesedett valahogy. Akkor már, szerencsénkre, a Bata sem követelte rajtunk a kerékpárokat. Ahogy vége lett a háborúnak, mondta még most is izgatottan édesanyjuk, beállított hozzánk, a kanizsai (Ó-Kanizsa) boltunkba három géppisztolyos partizán. Apátokat keresték. Majd elájultam. De akkor, meglátva, mennyire megijedtem, azt mondta az egyik marcona partizán, hogy ő vette nálunk, Oromon, azokat a DÜRKOP-okat. Csak akkor ismertem fel. És azért jött, hogy megköszönje apátoknak, hogy nem vitt el semmit akkor a feleségétől. Kovácsot, mert a felesége, adósság fejében, elvitt valami kredencet, még aznap lelőtték.

Mondom, nagyon szolíd gépek voltak azok a DÜRKOP-ok, de ott, akkor, Szabadka előtt, az enyém valahogy úgy viselkedett, mint egy csökönyös szamár. Sosem tűnt olyan hosszúnak az az út a kaszárnya és Palics között. Palicsig egy lélekkel sem találkoztam. Az emberek a pincékbe, az erdőkbe húzódtak. Talán éppen az bénított meg, hogy képtelen voltam felfogni, hogyan lehetséges, hogy mindenki más tudta, mi fog történni, mindenki más szépen otthon maradt, lehúzódott, csak én karikázok itt, akár a cirkuszi porondon a biciklis bohóc, le-föl az országút közepén. Csak Palicsnál ért el a tudatomig az, amit az az illető mondott volt nekem, hogy az utat is szórni fogják. És akkor, ott, ahol most az állatkerthez kanyarodik az út, hirtelen befordultam a tóhoz. Ami aztán következett, azt persze még annyira sem értem, mint az addigiakat.

Orbán fia, az, aki kiskorában Újvidékről Palicsra, onnan pedig Kanizsára (Ó-Kanizsa) kerékpározott, egy köménymagot fedezett fel nagyanyja szemüvegének lencséje alatt.

Hirtelen felágaskodott előttem a tó hatalmas vakító tükre. És abban a pillanatban a DÜRKOP – nem tudom, a fék mondta fel a szolgálatot, vagy a lánc szakadt el – hihetetlenül felgyorsult. Egyszerűen képtelen voltam uralkodni rajta. Addig felgyorsulni, most pedig lelassulni, fékezni voltam képtelen. Mégiscsak jól megolajozta a segéd! Mondom, ismételte Olio, téged légnyomás ért. Lehet, akkor már újra bombázták a várost. Igen, én is gondoltam arra, hogy a légnyomás röpített be – olyan messzire – a tóba. A tó tükrébe kerékpárostul. Milyen nadrág volt rajtad? ismételte immár harmadszor édesanyjuk. Ám, az sincs kizárva, akarattal hajtottam úgy neki a tónak. Az volt ugyanis az érzésem, utánam eredtek azok a csillogó liberátorok, utánam, mint a darazsak, lódarazsak. És csak úgy tudok megszabadulni tőlük, ha fejest ugrok a vízbe. Sosem is esett olyan jól a hűs víz, mint akkor. Szinte lubickolni támadt kedvem. Az első pillanatban arra gondoltam, többé ki sem mászok. Ha Szabadka irányából robbanást hallottam, alábuktam. Gondoltam, nádszálat kellene törnöm, és azon lélegezni. Sosem is éreztem olyan biztonságban magam. Ég a világ, én meg egy kis, hűs tóban lubickolok! Arra gondoltam még, hogy az egész Szabadkát bele kellett volna szépen ültetni a tóba. Olykor hallgatóztam, süket ember, ki a vízben lubickol… Sosem tűnt még olyan szépnek Palicsfürdő. A Lujza villa cserepei, mint egy csodálatos hal pikkelyei csillogtak, a Női strand és a Nagy terasz szép faragott oszlopai kerítést képeztek körém. Megfogadtam, ha megúszom, állandó kabint bérelek a Női strandon… Épp az idén béreltünk állandó kabint a Női strandon, mondta nevetve Orbán, a palicsi polgár. Azon morfondíroztam, szólni kellene a szállodásoknak, süllyesszék a tóba a nagy kék vázákat, hátha megcélozzák a víztornyot is az angolok. Szerettem azokat a nagy kék vázákat. Klein megígérte akkor, ott a Kamaráson, (noha ő nem tud úszni, és ő nem merészkedik víz közelébe), elintézi, hogy kékítőgolyógyáram bejárata elé egy olyan kék vázát küldjenek a Zsolnayék… Akkor nagy csend szorult a tóra. Minden jel szerint ismét visszakanyarodhattak a liberátorok. De addigra már leült a por. És hirtelen ismét kék lett Szabadka ege. Megijedtem, nem érte tán találat Klein festékgyárát is. Éppen most, amikor az össz kékkapacitást rendelkezésemre bocsátotta. Tán csak nem az ő – illetve hát az én – kékeim csapódtak fel Szabadka egére?! Meddig maradtál ott a vízben? kérdezte Olio. Én otthon rettegtem, ő meg a Női strand előtt pocskolt, duzzogott az édesanyjuk. Épp készültem kiúszni már, amikor valaki felsikított a parton. Nézzétek! Egy angol pilóta! Ni! Egy angol pilóta pottyant a tóba! És máris csődület keletkezett. Hogy honnan bújhattak elő olyan gyorsan, azt sajnos nem volt időm kikémlelni. Valaki máris csónakba ugrott. És mintha csak egész életében ezt gyakorolta volna, csáklyájára akasztott. Megvan, üvöltötte. Horgon az angol, kiáltoztak a parton. Úgy látszik, sok gépet lelőhettünk, ha még a Palicsba is potyogott belőlük. Ahogy kihúzott a fövenyre, egy asszony odaszaladt hozzám és leköpött, a másik hegyes cipőjével kezdte rugdosni a bordámat. Ám, egy másik hölgy viszont, titkon, megsimogatta a kezemet. Angol, súgta fátyolos hangon, te kis angolna… Valaki azt sugdosta, hogy biztosan azért dobták le, hogy a kiugrásról tárgyaljon velünk. Éppen velünk, palicsiakkal! Minket választottak az angolok… Aztán ismét olyanok kerültek előtérbe, akik bántalmaztak, azt kiabálták, hogy a tűzbe kell dobni! Csak olyan nem akadt közöttük egy sem, aki azt mondta volna, ne hülyéskedjetek, ez az ember most hajtott bele ijedtében a tóba. Olyan se akadt a csőcselékben, aki azt mondta volna, hogy ni, ez a kanizsai (Ó-Kanizsa) fűszeres, akinél a legszebb gyarmatárut lehet kapni a környéken, piros bélű narancsot, fügekoszorút, datolyát. És olyan sem akadt, aki azt súgta volna, hogy hiszen ez a kékítőgolyógyáros! Egy darab rozsdás dróttal összekötözték a kezemet, és úgy vezettek be az őrsre. Azt elfejtettem mondani, hogy benn a tóban, nagyrészt megszabadultam a gúnyámtól. Semmi sem maradt rajtam, ami igazolhatott volna. Mármint hogy nem vagyok angol. Hamarosan egy varangyszín rabomobil érkezett értem Szabadkáról. Nagyhal, súgdosták a csendőrök. Nagy halat fogtunk.

Egész éjszaka folyt a vallatás. Hol pofoztak, hol pedig nyájasan kávéval, cigarettával kínáltak. Amikor intettem, hogy nem dohányzom, megetették velem az egész paklit. Ez nem egyiptomi dohány, koma, kiáltozta az egyik smasszer, alföldi kapa, verstehen, alföldi kapadohány?! Smakkol, ugye? A probléma az volt, hogy előbb képtelen voltam megszólalni, amikor pedig nagy nehezen megszólaltam, nem tudtam kinyögni egyetlenegy épkézláb mondatot sem. Nagyokat röhögtek. Nem volt elég ideje a komának megtanulni magyarul. Azt hitték az angolok, hogy a magyar is egy olyan nyelv, hogy: O.K. vagy nem O.K. Aztán hogy a vacogásomat leállítsák, rumot öntöttek belém. Akkor viszont megeredt – eleredt a nyelvem. Össze-vissza fecsegtem, képtelenek voltak követni a kacskaringókat, nyolcasokat, oda-vissza kötéseket. Ez egy bemagolt szöveg lehet, ráncolta össze a homlokát a csendőrtiszt. De miér éppen ezt a szöveget magoltatták be vele? Két gyorsíró is jegyezte a szövegemet. Természetesen a festékgyárról meséltem nekik. Lényegében igazuk volt, hiszen A magyar fűszerkereskedő lexikona cikkeit mondtam fel nekik.

„A kék festékanyagnak fény- és légállónak kell lennie…”

Stop! üvöltötte el magát a csendőrtiszt. Lég-állónak? Minek kell lég-állónak lennie? A kék festékanyagnak, mondtam. Leg-et mondott, vagy légót, kérdezte az egyik gyorsíró. Légót, mondta a csendőr. Folytassa, mondta a tiszt.

„Legjobb az ultramarinkék. Az ultramarinkékítőt rendszerint keményítővel golyókká sajtolják…”

Stop! üvöltötte el magát ismét a csendőrtiszt. Mivé?! Mivé sajtolják?! És akkor vétettem a legnagyobb hibát. Golyókká, mondtam. Golyókká?! Megvan. Hívd a főnököt, bökte meg az ajtónál bóbiskoló csendőrt. Én folytattam.

„Az ultramarinkéket a sósav szürkére festi, miközben záptojásszagot áraszt…”

Hallja? szólt közbe az egyik közlegény. Mit? A záptojást. Mit akarsz vele? Én, semmit. Hát akkor? Nem záptojást akarnak legközelebb ránk szórni az égből? Égből? Nem égből, a légből. A csendőrtiszt fáradtan intett. Folytattam.

„Hamisítják indigóval vagy réztartalmú festékkel, továbbá kréta-, gipsz-, agyaghozzátétellel. Az indigó is az ultramarinkékhez hasonló formákban – golyóként – jő forgalomba…”

Golyóként?! ugrottak fel ismét. Golyóként jő? Golyóként… Golyóként jő…

„Az indigó növényi anyag, amelyet ma már naftalinból állítanak mesterségesen elő…”

Nagy dirrel-durral megérkezett a főnök. Szóval, mister, golyógyáraink felől tetszik érdeklődni? Golyó? kérdeztem, miféle golyó? Én kékítőről beszéltem. Golyó, golyó, csapott az asztalra. Érti mister? Felénk a golyó az golyó! A golyógyár az golyógyár! De hiszen én a kékítőgolyóról beszéltem. S hogy bizonyítsam, egy másik cikket kezdtem felmondani.

„A festék bizalmi cikk, mert különféle értéktelen töltőanyaggal szokták nehezíteni, pl. súlypáttal, míniummal, krétával, ólommal. (Lásd: Ruhafestékek. Kencék. Pirospaprikák. Lakkok.)”

Hopp! kiáltott a főnök. Álljunk csak meg, mister, ne siessünk annyira, már nem ülünk a liberátorban. Mi is annyira bizalmi? A festék… Mit is szoktak annyira elnehezíteni? A festéket…

Most maguk között kezdtek tanakodni. Miért a festékgyárakat akarják erővel bombázni? Tán mert mérgezőek… Tán hogy átfessék – megszépítsék a romokat, amelyeket maguk után hagynak…

Már hajnalodott, amikor Klein egyik vegyésze, a világtalan Aurél iskolatársa, bejött és papirosokkal igazolta, hogy én, T. M. – alias: Jégtörő… Hopp! Páncéltörő? Nyavalyát, mondta az öreg vegyész: Jégtörő Mátyás! Szóval, hogy én, T. M. – alias Jégtörő, a kanizsai (Ó-Kanizsa) kiskerekeskedő vagyok. Szerencsénkre, az egyik csendőr Kanizsáról (Ó-Kanizsa) nősült, és ismerte ótatát, azt az öreget a lyukas parafasisakkal… A vegyész munkából érkezhetett, mert köpenyben volt. Amikor látta, félmeztelen didergek a sarokban, gyorsan rámadta kék munkaköpenyét. Nem részletezem, ugyanis ahogy kiszabadultunk a csendőrök karmai közül, az öreg vegyész becipelt az egyik kiskocsmába. Különös, tűnődtem, a kiskocsmák bombázáskor is tele vannak. Mondom, nem részletezem, mert az öreg vegyész, a világtalan Aurél iskolatársa, arról kezdett értekezni nekem – ő ugyanis nem a kék programon dolgozott, sőt némiképpen ellenlábasa is volt a kék programnak (az iskolában is mindig ellenkeztek, ahogy ő mondta, struccoltak egymással Auréllal), hogy egy nagy felfedezés előtt állnak. A flamingó tollából sikerült kivonni-kiszívni az ultra- – az abszolút violát! Tehát hagyjam a kék programot. Mit akarok ezzel a szláv színnel? Tán az oroszokat várják Auréllal? Aurél mindig is oroszpárti volt. A kommunisták színe a vörös, mondtam. És az ultraviola közelebb áll a vöröshöz, mint a kék… Hagyják a kék programot. Álljunk át az abszolút violára… Ahogy sikerült megszabadulnom tőle, szerencsére gyorsan berúgott, elaludt, gyalog loholtam vissza Palicsra. Az állomás környéke még mindig égett, füstölt. Olykor még mindig fel-felrobbant valami.

A csáklya, amivel engem partra cibált az az őrült, szerencsére még ott hevert a fövenyen. Vigyázva, nehogy felismerjenek és ismét angolt kiáltsanak, gyorsan kihalásztam a DÜRKOP-ot. És Kispiacon, Neszürön keresztül sipirc haza. Közben, a víz alatt – tán a Női strand sellői? – mintha motort szereltek volna a kerékpáromra. A kigombolt köpeny, mint két kék szárny csapkodott mögöttem. Otthon nem ismertek rám. Anyátok kiszólt az inasoknak, nézzétek meg már, mit akar ez a neceguga? Csupa sár, mondta az egyik inas. De hiszen ez a főnök úr, csapta össze a kezét a másik inas. Mi az, tán máris munkába álltál a Kleinnél? kérdezte félfogról anyátok. Máris elkezdted ledolgozni az adósságot?

Kék szárnyak, tűnődött Orbán. Mi lett a kékítőgolyógyárral? kérdezte Olio. Kleint Auschwitzbe vitték. Az én kék bázisomat pedig mind széthúzták a balos beütésű, munkásmozgalmi szimpatizáns, kommunista érzelmű, partizánokkal együtt érző, az oroszokat nagyrabecsülő piktorok, miközben fennhangon, vörös festékeket követeltek rajtunk.

Oromon még hatalmas kénraktárunk volt, vágott közbe édesanyjuk, mi láttuk el egész Bácskát. Hogy végül majd szalicilárusítás miatt zárják börtönbe apátokat és a világtalan Aurélt. Közvetlen a háború után, ismét csak valamelyik szabadkai vegyész (ha nem tévedek, éppen a Klein egyik fia) közvetítésével, tömérdek szalicilt vásárolt valahol. Még a dunyháink is szalicillal voltak megtömve!

A magyar fűszerkereskedő lexikonából (amit apja börtönbe kerülésekor, az állandó házkutatások elől, Orbán a budi titkos kis padlásán rejtett el) jól ismerte már a szalicil-cikket is.

„Legjobb tisztított – szublimált – alakjában pehelykönnyű, hófehér. Rothadást gátló.”

Sziksóban poroszkálva a Járáson (mert amíg az apjuk az albán határon – az albán határ felett, az Átkozottak hegyén – raboskodott, irtotta a karácsonyfát [karácsonyfavágó], a gyerekeket némi gyapjú, sosem melegebb fuszeklik, sajt és bárányhús ellenében, kiadták birkát őrizni a járásszéli rokonokhoz), Orbán megvolt győződve, azért olyan hófehér télen-nyáron, különösen holdvilágban, a Járás, mert az édesapja, a világtalan Aurél és ótatája, fején a lyukas parafasisakkal, oda szórta, rejtette az össz szalicilkészletet. És ha szabadul (három év múlva, ami édesanyjuk szerint sosem is jön el, ótatájuk szerint pedig csupán pillanat kérdése) szépen összesöprik, akárha sziksót, selymes sziksót söpörnének, söprögetnének ráérősen szappan- (szarszappan-) főzéshez… A holdvilágban szépen összesöprik az össz szublimált szalicilt. És megállítjuk a rothadást! Ahogy ótata mondta, minden bizonnyal kedvenc nagy bajszú filozófusa nyomán, megállítjuk az Isten rothadását…

Ahogy elfogyott a Mátyás-napi kifli, lassan szétszivárgott a házban a hallgatóság. Kifelé menet édesapja, kezében egy csöpp köménymagos pálinkával, magához intette Orbánt. Hallom, szépen szaporodik Palicsfürdőn a ZOO állatállománya. Igen, ügyes az a hosszú pajeszú bunyevác igazgató. Nagy szó háború idején – vagy már túl vagyunk a háborún? kérdezte hamiskásan, vagy már a túlnani sávban vagyunk? – szaporítani egy állatkert állományát. De igaz, hogy nincs egyetlen flamingótok sem? Flamingó? kérdezte Orbán kissé zavartan. Flamingó. Csendesedj, húzta magához édesapja, nehogy meghallja anyád. Flamingónk tényleg nincs. Egy sincs. Struccaink vannak. És gyönyörű hóbaglyaink vannak. Hm. Hm. A világtalan Aurél iskolatársa, tudod, az, aki kimentett a csendőrök karmai közül, jelentkezett a minap. Fél évtized után végre jelentkezett. Igen? Az, aki kivonta az abszolút violát? Az. Veszprémben él. Százszámra tudna szállítani nektek flamingókat… A világtalan Aurélnak már csak néhány napra van szüksége, hogy megoldja… Mit? Mit akar már megint megoldani a világtalan Aurél? Azt, hogy kopasztás nélkül, igen, anélkül, hogy le kellene mezteleníteni szegénykéimet, ki tudjuk vonni tollazatuból a violát. Az abszolút violát!

A szobában akkor már csak Orbán fia maradt. Nagyanyja szemüvege fölé hajolt. Mint erős mikroszkópon vizsgálta még mindig a köménymag csíkos újholdját. Nem hallotta, amikor nagyapja odasúgta Orbánnak, holnap elviszem ezt a gyereket a világtalan Aurélhoz. Úgy határoztam, őt nevezem ki a viola- (abszolút-) program élére. Orbán dühösen kérdezte édesapját, hallotta-e, mi történt Pesten? Pesten? A pesti állatkertben. Mi? Egy őrült átvágta a flamingók torkát…

 

A Szerzetes és a Gyerek

Jutka Újvidéken dolgozott éppen. Egy falu- meg egy belpolitikai műsort is rendezett, vágott, realizált. Róza kis kéglijében aludt meg, amely egykor az aradi születésű nagy szerb festő, Tabaković műterme volt. Készültem egy kisebb dolgozatra a műterem parkettjéről (szegény Jutka épp a parketten aludt), amelyben a parkett alapján próbáltam volna meg rekonstruálni Tabaković művészetét… Ám én akkor már végérvényesen lehorgonyoztam száraz tónak nedves partján, Palicson.

Palicsi polgár. A Petőfi utcában. A Petőfi összesben, ahogy mondogattam, nem egyszer valóban Petőfivel a hónom alatt.

Naponta kétszer-háromszor jártam át a Kis fenyvessorra (alléba) nézni, hogyan birkóznak a kitűnő baranyai kőművesek Homokvárunkkal. Hét végén otthon a bunkerokkal, hét közben pedig a mi Homokvárunkkal. Néztem, hogyan próbálják megállítani, vasbeton szerklázsokkal, a salak, kavics, portland-beton falakat. A Homokvár percegését-porladását, szétfolyását. Bedugtad mutatóujjad a falba és folyt ki a hűs, tiszta homok. Vártam mind türelmetlenebbül, hogy a Homokember végre beköltözhessen Homokvárába…

Visszafelé jövet az egykori szanatórium (ott gyógyította magát Pero Vukov, oda járt a háború alatt Kinka doktor, Sava Babić, meg Jutka Ausztráliában élő festőművész bátyja, aki egykor, az 50-es években itt, Palicsfürdőn, fákra aggatva a képeket, korai avantgard gesztusként, együtt állított ki Sáfránnyal) helyén születő isteni teniszpályán bóklásztam. A cserépőrletet (pirospaprikát) a kanizsai téglagyárból hozták. Mostanság nehéz felénk cserépőrlethez jutni, a maffiózók, terepszín gönceiket fehér sortra váltva, mind teniszpályákat, isteni teniszpályákat építtetnek.

Egy isteni teniszpálya a Petőfi összesben, akartam sürgönyözni, netán idecsalhatnám, uppsalai tenisztanító barátomnak, Domonkos Istvánnak. Szabadkán végezte a prepát, mesélte, kijárt csodálni Palicsot.

Aztán hazacsörtetve, megállás nélkül tüzeltem a cserépkályhába. Tobozzal. Szép tobozzal tüzelni. Szép gyűjteni. Mindig kedveltem a rőzsegyűjtő nénikéket ábrázoló képeket. A palicsi Farkas Bélának (Balázs Béla udvarolt édesanyjának, amikor Szabadkán katonáskodott) is van egy ilyen rozsdával festett nénikéje. Mit csinálsz Palicson, kérdik pesti, párizsi barátaim. Tobozt gyűjtök, mondom. Igaz, egyszer nagyon megijedtünk tobozgyűjtés közben. Magunk voltunk a szép, havas erdőben, közel a magyar határhoz, amikor lődözni kezdtek. Még ledurrantanak bennünket. Tévedésből. Tobozgyűjtés közben. Hátunkon a félig megszedett zsákokkal, gyorsan leléceltünk.

Tüzeltem tehát. És naphosszat üldögéltem Feszty Árpád háromrészes, súlyos rámába fogott Golgotha-nyomata alatt, frissen restaurált íróasztalomnál (gondola). A finom nyomat egykor ugyanazé a horvát (bunyevác) rokoné volt, mint a fekete íróasztal. Tehát a Golgotha meg a gondola is.

A fiumei múzeumban, (abban az épületben, amelynek teraszáról, amikor visszafoglalta a várost, D’Annunzio beszélt a tömeghez – Fülep Lajosnak is van egy 19-es elaborátuma Fiuméről, elő kellene szedni, sosem késő;) a 80-as években, egy Feszty-kép alatt üldögéltem, vártam beszólítson, a kis színpadra, felolvasni. És egyszer csak megéreztem a képet. Mármint, hogy egy olyan kép lóg a fejem felett, amelyet meg kell néznem. A sok kép közül éppen azt. Úgy éreztem, ha nem nézem meg, a fejemre zuhan. Felálltam. És a képbe feledkeztem. Pőre hölgy a mezőn, éppen úgy mint Mednyánszky Pacsirtáján. Egy árnyalattal tán lilábban. És hegedűvel. Ahogy úgy megfeledkezve bevezettek akis színpadra, elmeséltem, hosszasan a képet. Megtapsoltak.

A Golgotha fonákja viszont az a fal, vékony, papírvékony fal volt, amely mögött, odaköltözésünk napjaiban, az első nagy palicsi gyilkosság (mészárlás, lásd a részleteket más helyen) történt.

Hangyák bukkantak fel az új biliárdposztó (Pesten vettem a Marek utcában; biliárdkesztyűt is akartam venni – az íráshoz, de már nem maradt pénzem) gyöptéglából rakott fennsíkján. Akkor még nem tudtam, hogy az átszivárgó vér elől menekülnek föl a gondola gyöptégláira. Néztem, hogyan közlekednek betűim huzalai között. Lestem, melyik lép még nedves tintába, közben arra a cigányra gondolva, aki a kották légypiszkát is lejátszotta szépen, fülbemászóan. Lásd, Feszty fenti hegedűjét, meg gondolhatsz arra is, hogy a Magyarok bejövetele körkép festésekor Dankó Pista szórakoztatta a művészeket, mindenekelőtt magát Fesztyt.

Azon a napon ismét megtömtem tobozzal a cserépkályhát (csak szét ne dobja), és elindultam buszt fogni, beverekedni magam Szabadkára. Ugyanis buszok azokban a napokban csak elvétve közlekedtek. Nem kis kaland volt Szabadkára utazni. Az ember közben, a buszállomáson rogyadozva, nem tudott nem arról a csodálatos villamosjáratról álmodozni, amelyet Szabadka elöljárói, bután – az arabok olcsó naftájára alapozva döntésüket –, felettébb bután likvidáltak. Nem tudtam én sem másra gondolni, másról álmodozni. Legalább négy dologból is kifolyólag:

1. A kanizsai (Ó-Kanizsa) kisgyerek (a Gyerek?) a ZOO-ból vagy a nagy kék Zsolnay-vázától először villamosozik be a monumentális mézeskalács-városházához, valamint a könyvtár balkona alatt nyögő Atlaszokhoz. Az Atlaszoknak besegíteni. Míg mások a várost nézték, intézték ügyesbajos dolgaikat, én (a Gyerek?) ott álltam a nyögő Atlaszok között. Azóta is, ha bemegyek, mindig odaállok segíteni nekik. Legalább, mondom, hogy megvakarják a tökeiket, megtöröljék az orrukat.

2. Palicsi feleségem emlékei: naponta villamosoztak be Dormán Lacival az iskolába.

3. Barátom, Szatmári novellafüzére a palicsi villamosról. Biztattam, bővítse könyvvé, egyengettem az utat, akárha a valós villamosnak, megjelentetéséhez, noha lehet, hogy a könyv még mindig nincsen sínen. Meg kell kérdeznem Szilviát, a Széphalom titkárnőjét.

4. Erről a pontról kissé bővebben. Utolsó újvidéki napjaim egyikén (iszonyú búcsúzni egy várostól, amely a mi számunkra új volt, New York, mások számára viszont Athén, Szerb Athén), a Telepen elsétáltam kép- és könyvgyűjtő (kupec) barátomhoz. Hangya-képeket nézegettem; még koszovói katonáskodása idején írta, festette azokat a levélképeket. Majd az egyik sarokban, nagy rakás régi, sárga papírra, irathalmazra lettem figyelmes. Féligmeddig már kidobás előtt állt. Lekuporodtam mellé. Mintha csak máris Szabadka levéltárában találtam volna magam. Elsőként Kosztolányi gyászjelentése akadt a kezembe. Egy időben a Kosztolányi-villa is eladó volt. Észrevétlen a belső zsebembe csúsztattam. Még mindig itt van. Mondtam gyűjtő (kupec) barátomnak, érdekel az anyag, annál is inkább, mivel Szabadkára (Palicsra) készülök költözni. Kell az építőanyag. Noha akkor még nem tudtam, hogy a Homokvárat fogjuk megvenni. Honnan, kérdeztem, közömbösen, nehogy észrevegye izgalmamat és felnyomja az árat. Jóvótól. Ja, mondtam. Ugyanis egyszer éppen ez a barátom vezetett el, a különös, egykor idegenlégiós műgyűjtőhöz.

Azután, egyik napról a másikra, Palicson találtam magam. A Petőfi összesben. Vártam, elkészüljön Homokváram. A Homokember Homokvára. És csak már itt, a biliárdposztón néztem a paksamétába. Az első kötegen ezt írja:

A palicsi villamos története

Álltam tehát most is, benn Szabadkán, a könyvtár balkona alatt, az Atlaszok között. Időközben ijesztően hozzájuk szakállasodtam. Vártam, nem könnyű tartani a világot, megvakarják a tökeiket, megtöröljék az orrukat. Aztán cél nélkül lófráltam. Csak azért nem vettem szotyolát, mert már így is bokáig jártam a szemétben. Betévedtem a Fekete Máriához, álldogáltam a Varázsló kertje előtt. Majd úgy határoztam, elsétálok a város ezüsthajú költőfejedelméhez. Gulyáshoz. Azért nevezem fejedelemnek, mert egyszer maga mondta nekem, hogy noha moszkovita kommunistának vallja magát, a királyságot (nem emlékszem, melyiket, a bácskait, a kisjugoszlávot, vagy a magyart) azért elvállalná.

Gulyás József valóban egyik legjobb költőnk, számomra legalábbis az egyik legfontosabb.

Persze, az ember nem holmiféle költészeti ügyekből kifolyólag látogatja meg költőbarátját. Annál is inkább, mivel Jóska is műgyűjtő. Nagy műgyűjtő. Nagy kupec.

Járja a piacokat. Szemén az órások nagyítója, akár az a földgolyóba csapódott rakéta Méliès filmjében.

A tejpiacon, négy-öt éve, egy nénike motyói, túrója-tejfele, törött paprikája között néhány olajképet pillantott volt meg. És szinte semmiért megvette. A jó kupec mindig szinte semmiért vásárol. Amikor, legközelebb arravetődött, a nénike motyói között ismét néhány sötét olajkép csillogott. Azokat is megvette. Azokat is szinte semmiért. Vagy valamivel többért. De most már beszédbe is elegyedett a nénikével, aki azonnal közölte Jóskával, tele a padlásuk ilyen képekkel. Megboldogult fia – villamosvezető volt Palics és Szabadka között – egész életében festegetett. Csak nagyon szemérmes volt, és senkinek sem mutatta meg képeit. Így futott Jóska, szinte semmiért (az igazság az, hogy ez volt akkor az objektív ára) L. teljes életművéhez. Azért mentem tehát most Jóskához, a város költőfejedelméhez, a nagy kupechez, hogy nézegessem egy kicsit a villamosvezető sötét, csúszós, akárha magával a miazmával (mi az, hogy miazma? Váltóláz, csúz, szeptikus csontvelőgyulladás, fekélyes szívbelhártya–gyulladás, a rostonyás tüdőlob. Nem tudom, a szegény villamosvezetővel melyik végzett? Ám, számomra a miazma már valami kenhető, rostonyás anyag) felkent impresszionista-expresszionista kliséket ábrázoló képeit. Amelyek persze rosszak. Nagyon. De talán nem is olyan nagyon. Sőt, az sincs kizárva, hogy egyáltalán nem rosszak. Olykor ugyanis mintha elsúlyosodnának Jóska falain. Egy kocsmai jelenet. Az a falat meszelő asszony. Az önarcképek némelyike. Minden egyes alkalommal, most is, siet kihangsúlyozni, nem ad el belőlük. Szeretne tárlatot rendezni. Neki. Mert életében egyetlen képet sem állított ki. Meg persze azért is szeretne tárlatot rendezni az anyagból, mert úgy, katalógussal, kritikákkal, drágábban tudná eladni. Egy kis, nem túl nagy, vagyonért. Többek között ezért is járok Jóskához, netán megírhatnám neki azt a bizonyos szöveget a katalógusba és álnéven a kritikákat is. Nekem való eset, ismételgeti ő is, mint a másik nagy expresszionista, Kubát is.

Amikor már újra végigböngésztem a villamosvezető anyagát, Jóska halkan azt mondta, mint ahogyan a bohóc mondja számtalan mellényét levetve a cirkuszban, van még. Van még egy: életmű. Még egy neked való eset. Te szereted a képzőművészeti eseteket, az elesett vidéki képzőművészeket. Jóllehet, ez nem is vidéki. Amerikai. Amerikai? És Indiai, teszi hozzá sunyin mosolyogva. Nem értem, mondom. Kitől szerezted? A Jóvótól. Ja, mondom. Majd észbe kapva hozzá teszem, de hát azt hallottam régész barátunktól, hogy Jóvó meghalt. Igen, én is azt hallottam, mondta Jóska. De most meg azt hallottam, hogy nem. Hogy Jóvó nem halt meg. Hogy nem ették meg a kutyái. Én is azt hallottam, hogy a kutyái ették meg. Teljesen felhagyott a műgyűjtéssel, kupeckedéssel, visszavonult a horgosi határba egy tanyára. És ott, megették a kutyái. Volt vagy 50 kutyája. Szóval, nem ették meg? Nem. Hanem? Lelécelt Svájcba. Mert tán megcsinálta a nagy bizniszt. Megtalálta azt a könyvet, képet, bélyeget (tán az azúrkék Mauritiust?), amelyet minden kupec keres. És sosem is talál meg. De Jóvó bizony megtalálta. És lelécelt Svájcba…

Azt mondod, Jóvótól vetted ezt az újabb opuszt is? Igen, tőle. Amíg Jóska valami nagy mappákat halászott elő faragott, fehér ágya, hálószobabútora alól (az a csantavéri műasztalos készítette bútorát, akinek egy Dubrovnik-képecskéjét már megvásároltam volt Jóskától – fontos számomra, egy csantavéri műasztalos hogyan festi Dubrovnikot, és hát különben is, a naivak részletesebbek), én azon tűnődtem, vajon Jóvó együtt légionistáskodott-e Magdával? Nem hiszem, Jóvó sokkal öregebb volt. Volt? Nem lehetett tudni, volt-e, van-e? Vigyázz, figyelmeztetett mielőtt még kitárta volna az első mappát, csak egyben eladó. Jóska tartott tőlem, tudta jól, apám kereskedő. Egyszer mondta is, hogy az ilyenek a legrosszabbak, mint én: a született kupecek. Csak egészben eladó. Vagy legalábbis nagyobb falatokban.

Mohón vetettem magam a rajzokra, apró, akárha Hangya-féle levélképekre, vázlatfüzetekből kitépett lapokra, valós hajónaplókra, ceruzarajzokra, akvarellekre, gvasokra. Éreztem, veszélyes helyzetbe kerültem, életveszélyesbe, ugyanis volt nálam pénz (igaz, Jóska nem tudta), azon a héten, mivel Jutka Újvidéken dolgozott, én még nem fizettem ki, valójában elfelejtettem kifizetni a kőműveseket. Féltem, de ugyanakkor már kezdtem is beleélni magamat a képkereskedők nyegle szerepébe.

Fantasztikus! Kiáltoztam ujjongva, ám ugyanakkor fuldokolva is, hiszen tudtam, ha ennyire tetszik, ha ennyire megfogott az anyag, máris veszélybe került a Homokvár. Ki ez?! Ki ez?!

Indjiján született, kezdte összeszorított fogai között szivárogtatni az adatokat Jóska. Indjiján? kérdeztem, s közben arra az anekdotára gondoltam, amikor a piacozó észak-bácskai öregasszonyok a vonaton elaludva Újvidéket (az volt a legtávolabbi pont, ameddig elmerészkedtek), Indjiján ébrednek fel. Mire az egyik elsikítja magát, de hiszen ez már India! Szóval, Indjiján született? Igen. Majd Újvidéken jár gimnáziumba, Belgrádban pedig Akadémiára. Néhány évig Macedóniában tanítóskodott, majd 16-ban kivándorolt Amerikába. Ott papnak állt, de hamarosan összekülönbözött elöljáróival és kilépett. Attól kezdve nagy visszavonultságban, szerzetesi magányban élve, megállás nélkül rajzol, fest. A kiugrott pap szerzetesi magányba vonul? Igen. 14-ben, 28-ban, 32-ben jár itthon, utazgatott, látni rajzain is, de aztán többé már nem jött haza. Pittsburgh-ban halt meg, 52-ben. A felesége később hazaküldött néhány csomagot szülővárosának, Indjijának. Azok közül a csomagok közül szerezhetett meg egyet-kettőt Jóvó.

Szenvedélyes játékosként rakosgattam a lapokat, miközben Jóska megállás nélkül morgott a fülembe. Válogattam magamnak egy kisantológiát, máris Hangya-gyűjteményem mellett látva az anyagot.

És akkor lassan beindult az alkudozás, miközben, éreztem, máris peregni, folyni kezd nyakamba a Homokvár…

Gondoltam, majd a Szerzetes, mert máris így kezdtem hívni magamban Nikola Petkovićot (máris ijesztően azonosulva vele, titkon arra is gondolva, meg kellene vásárolni az egész anyagot, felkutatni, megszerezni a többi hazakerült csomagokat, sőt a Pittsburgh-i nagy képeket is – és saját képekként előállni velük) kis képeivel kibélelem a Homokvárat, majd a Szerzetes kis képei, miniaturái megtartják a falakat…

Amikor nagy nehezen, sírva-jajgatva, kiáltozva nyélbe ütöttük az üzletet, kértem, rakja szépen a kiválogatott anyagot az egyik nagy bőrmappába. A mappát nem adom, bőr, mondta Jóska, mint aki rosszul járt az üzletben. Jól van mondtam, akkor vissza az egészet. De hát ez nem a Szerzetes mappája. Az egyik szabadkai kisfestőé volt. Nem akarta megmondani a nevét, mert biztosan már annak az életművét is megvásárolta.

 

Már sötét éjszaka volt, amikor hónom alatt a nagy bőrmappával, Palicsra érkeztem. A Petőfi összesbe. Otthon kiraktam a 30-40 képet a biliárdposztóra, a Golgotha alá. A hangyák azonnal elözönlötték a megsárgult lapokat. Csak később vettem észre, nem az én hangyáim, nem a palicsi hangyák voltak azok, hanem a Pittsburgh-iak.

Éjszaka, tán mert elfelejtettem megetetni őket, nagyon nyugtalankodtak a kutyáim. Különösen a háromlábú vizsla. Éjszaka, különben, hatalmas benzin-biznisz bonyolódik, folyik a szó szoros értelmében a Petőfi összesben. Hol vér, hol pirospaprika, hol benzin. Percenkint futnak be a határról a benzinnel teli kocsik, köztük sok átalakított, diszkréten lefüggönyözött hatalmas temetkezési járgány is. Ha kilesek, mindig azt hiszem, éppen értem jöttek. Ám most nem arról álmodtam, hogy a levegőbe röpülünk, hogy levegőbe röpül a Petőfi összes, hanem arról, hogy a kutyák eszik, nagy zajt csapva, olykor egymásba is belekapva, belemarva, eszik a Képkupecet. A Képkupecet mint olyant. Előbb egy kis palotapincsi harapott bele tűfogaival. Az ő feladata volt, megindítani a vért, vérszagot csinálni. És csak azután ugrott rá az egyik német juhász is. Majd sorban a boxerek, dobermanok, ír szetterek. És a tömérdek exterier.

Az egyik leharapott kéz, amellyel az ír szetter elfutott, Jóvó kezére emlékeztetett, a másik, amelyet viszont az egyik boxer előtt pillantottam meg, Jóska keze volt. Az a már torz fej, amellyel a dobermanok labdáztak a benzin illatú sárban, az én szakállas fejemre hasonlított…

Hajnalban, azonnal a begyújtás után, hogy a sok vérebtől megszabaduljak, hogy kitisztuljon a fejem, a tóra mentem sétálni. Előbb a Palicsira, aztán pedig a Vértóra. Nehezen tudtam megnyugtatni magam. De hiszen, mondogattam Jóvót nem zabálták fel a kutyák, Svájcban él, svájci milliomos lett belőle. Nem maradt más hátra, mint lassan, nagy körültekintéssel visszaragasztgatni a kiharapott húscafatokat. Sosem is kínosabb munka, mint egy képkupec, egy idegenlégiósból lett képkupec újramontázsolása.

Aztán ismét a biliárdposztó fölött, a Golgotha alatt, gubbasztottam a gyantaillatban. A Szerzetes is sok fenyőt rajzolt. Első nap csak a fenyőivel foglalkoztam. Külön szortíroztam a balkáni, külön az itáliai, külön az amerikai fenyőket. Kedvenc pineámat máris egy régi rámába helyeztem. Úgy emlékeztem, sok női portrét vásároltam előző este. De csak most láttam, a különböző technikával készült képek mind ugyanazt a szép, nagyon szép, hosszúarcú – vele akartam álmodni, de a vérebek mindent elrontottak –, ám ugyanakkor gyakran ijesztő, már-már eszelős nőt ábrázolják. Tán a feleségét, aki, mint később értesültem, angol nyelven egy terjedelmes könyvet írt a Szerzetesről, de több mint valószínű, azt a kéziratot is elküldte Indiába. És az is Jóvóhoz került. És azt is megették a kutyák. Mohón felzabálták a papirost. Vagy, ha nem zabálták fel a vérebek, akkor Jóvó magával vitte Svájcba. Hajnalonta azzal gyújt be márványkandallójába.

Első dolgom volt különválasztani, még a pinea előtt, kedvenc karsztomat. Mintha csak Mušić rajzolta volna. Mindig is Mušić-képet szerettem volna, minden festők közül ezt a velencei-goriziai-párizsi festőt szeretem legjobban, lám most már van Mušić-képem! Külön a hajónapló néhány lapját. Egy Fudjit ábrázoló kis cetlit. Külön a portugáliai vázlatokat; Lea lányom most járt Portugáliában, most mesélt lelkesen róla. És külön néhány állatos képet. Zebrákat, zsiráfokat. És persze mind a rinocéroszokat.

Egész idő alatt, míg a képek között dúskáltam a Golgotha alatt, a gyantaillatban (tán csak nem most fog explodálni a kályhám!?), éreztem, akár egy izzó, bökdöső tű kék hegyét: valaki néz. És akkor kicsúszott a paksamétából az 5 × 5 centiméteres, kékítőgolyó- (innen tehát a Prózák második könyvének címe, KÉKÍTŐGOLYÓ) szemű

GYEREK

Súlyos léptekkel közeledik. Errefelé egykor sok volt a mamut. Elefánt, zsiráf, oroszlán és orángután nem volt. Csak mamut. A tanító nem tudta igazán megválaszolni, miért. Miért volt sok mamut? Miért szerettek Martonos és Adorján között, Ó-Kanizsa kék agyagában? A rőt mamutok. Az elefántok, a zsiráfok, az oroszlánok és az orángutánok meg nem. Persze elég az is, hogy voltak, szerettek errefelé. A rőt mamutok. Meg az angyalok is tán. Azokról a plébános tett említést, de azt sem értették pontosan. Hogy azok mikor is voltak. És azt sem, hogy hol, hány méter magasságban. Mármint, hogy hány méterrel a mamutok feje felett. És azt sem sikerült megtudniuk, egyáltalán kihaltak-e? Kihaltak-e az angyalok is, mint a mamutok? A mamutokról legalább egyértelműen tudták, hogy: rőtek. Viszont az angyalok esetében, az egyik tábor azt állítja, hogy fehérek, a másik tábor pedig azt állítja, hogy rózsaszínűek (jóllehet nem a rózsa, hanem a rózsás flamingó rózsaszínére gondolva). Mindennek ellenére mégis a mamutokkal kerültek párba.

Súlyos léptekkel közeledik a tollraktárak irányából. A Gyerek. Átvág a postakerten, de ótata már nem ül ott künn, megszokott helyén (szabályos körben kopott ki alatta a fű), lyukas parafasisakkal a fején. Ha beszédesebb lenne, ótata tán tudna mondani valamit a mamutokról (az elefántokról, zsiráfokról, oroszlánokról és orángutánokról legalább), meg az angyalokról is tudna mondani valamit (a nőkről legalább). De ótata már teljesen szótalan. És már nem is ül ott a kopáson, ómamáék bekergették. Ne necegugáskodjon azzal a lyukas parafasisakkal a fején. Ne kódorogjon. Mert még mindig képes elkódorogni, azokkal a rothadó lábakkal. Bekergették már. Ott trónol vaságyán, a mosókonyhában. (Nagymosáskor kiteszik az ágyát az eresz alá.) Pontosan – mert ezt a Gyerek hosszú idő óta figyeli: pontosan, noha ez a pontosság teljesen véletlen (vagy mégsem teljesen?), pontosan a gipszfeszület alatt. Egyszer kipróbálta, az a gipszfeszület szépen ír a palatáblára. Csak még nem tudta elolvasni. Nem, 30 év után sem. (Egész könyvtárakat olvas, de azt a palatáblát még nem sikerült elolvasnia.)

Súlyos léptekkel fordul be a nagykapun. Az ember azt gondolná, a nagy súly alatt kopott, rongyolódott el a cipője. Ilyen megjavíthatatlanul. A foltozóvarga is keresztet vetne, ha megpillantaná, de nem pillantja meg, mert a foltozóvarga térden alul nem végez vizsgálódásokat, úgy tesz, mintha fenn hordaná az orrát, pedig csak azért hordja fenn, hogy ne csússzon le a szemüvege, amit a műhelyben gumival erősít a fejére. Szóval, térden alul nem vizsgálódik, van így is elég munka… Noha csak egy spiccvason (orrvas) múlott minden. Csak egyetlen (illetve hát két spiccvas hiányzott. Az megállította volna a cipők borzalmas romlását. És akkor, ráadásul még kopogott is volna. (Szülei között állandó vita tárgyát képezte, az orrvas, avagy a sarokvas a fontosabb, vagy pedig mind a kettő.) Így, nem kopog, sosem tudni épp hol tart, hol is van éppen. Melyik ajtórésben? Melyik fa mögött? Hátrafordulsz és ott áll. Néz. Nagy kéküveg (ibolya? ibisztojásszín?) szemeivel. Kis híján összeszarod magad az ijedségtől. Ahogy néz. Ahogy felszúr – felszögez tekintetével. Én már a rózsakarók kék gömbjeitől is megijedek. Azt hiszem ő néz. A Gyerek. Ott áll egész nap a rózsakertben. És néz. Valaki azt mondta, ha jobban a szemébe nézel (ki mer a Gyerek szemébe nézni?), láthatod, egy csöpp mosoly is fagyott azért (vagy égett, mindegy) azokra az üveggömbökre. Gyilkos kerti üveggömbökre. Néz. Úgy érzem, mondta valaki, átszúr a szoknyámon. Mint egy kis mániákus. Egy napon, meg fogjátok látni, valaki ki fogja szúrni a szemét. Azokat a hupikék bogyókat, mondta valaki. Lefogják. Leteperik. A mellére ülnek. És kibökik a szemét rozsdás zsákvarrótővel. Vagy drága nyakkendőtűvel. Mondom, mindössze egy spiccvas hiányzott. Jóllehet – istenem, miféle koincidenciák – éppen spiccvasakkal vannak tele a zsebei a Gyereknek. Az húzza le. Az súlyosítja el. Éppen a tömérdek kopott spiccvas. Attól, a spiccvas súlyától, ezek a mamutléptek. Ki lehetne számítani, ma már vannak okos gépek erre, hány spiccvas tesz ki egy mamutot. Mi történik, ha valaki alatt beszakad a föld? Semmi. Láthattad, amikor a szomszéd alatt beszakadt a pöcegödör, nem történt semmi. Csak égrecsapott a szar. Legközelebb a Gyerek alatt fog beszakadni. Majd meglessük, mondta valaki, akkor mi fog az égre csapódni. A mamutok idejében még nem voltak pöcegödrök. Súlyos léptekkel közeledik.

A bicikliút porában gyűjti őket. Villogva jeleznek nekik. Örök titok, miért nem lehet találni spiccvasat a járda kövezetén is, noha ez eszi le, a kövezet és nem a por, a vasat a cipőről. Valami okból kifolyólag minden jó dolog oda hull, a bicikliút porába. A spiccvasak éppen úgy, mint a döglött békák. Az elkopott spiccvas és a varangylemez kizárólag csak a bicikliút ezeregyszer őrölt porában szeret heverészni. Apja borbélyától kellene megkérdezni, az már fél évszázada kerékpáron jár borotválni hajnalonta, mennyi aranyat lel ott a spiccvasak és a varangylemezek között? Mert a Gyerek az aranyat és a varangylemezeket (azt Piusz Pisti szedegeti) nem gyűjti. Csak a kopott, elkopott, teljesen elkopott spiccvasakat. Ott térdepel naphosszat a bicikliút porában. A másik ótata (nem a parafasisakos) is így térdepelt mindig a mezőn, ha benn a városban harangoztak.

Súlyos léptekkel közeledik. Lépked fel a téglaküszöb lépcsőfokain. Ha feljön a hold, a szomszédasszony (Léda néni) már nem áriáz (ő a pesti operában is megfordult). Csönd van. Leül a muskátli-illatban. Lerakja súlyait. A mamutot. Kifújja magát. Nem szabad, hogy rezegjen a keze. Valahol a cigánysoron járt, az egyik barátjánál; aki majd 30 év múlva, vasvillával, szúr nyakon egy öregembert. Kis fekete kutyája nem gurul elő a mély pincelyukból. Tán soha többé. Valamelyik nap oda akarták adni a sintérnek. Sokáig keresi a helyét a kopott küszöbön. Hová üljön, hová, minek feszítse a lábát? Vigyázva nyúl öblös zsebébe, mert borotvaélesek a vasak. Mi az, kiáltott fel az édesanyja, zsilettel van tele a nadrágod?! Vigyázva emel az ég felé egyet. Egy szépen elkopott spiccvasat. Valójában nincs is spiccvas. Csak az, ami elkopott. Mégis jó vasszaga van. Az iskolások, a bátyja is, már jártak a belgrádi csillagvizsgálóban. És 30 év múlva majd a szomszéd fogorvos lánya lesz a híres belgrádi csillagász felesége. Ezt a Gyerek persze már előre pontosan megérezte. Úgy izzottak ugyanis a fogorvoslány arcán a szeplők, mint a csillagok. Az arcán is. Itt-ott máshol is. Szinte mindenütt. Mert egy kidobott fogorvosi székbe ültetve a lányt, mindenütt megleste. A szeméremdombot is sokáig vizsgálta. Sokáig azt a csillaggal (minden bizonnyal hullócsillaggal) hintett két halmot, közöttük az ég violaszakadékával. A rossz, görbe, kopott szögeket már mind kipiszkálta. Próbálja vigyázva ráilleszteni a holdra. Vannak országok, mondta valaki, ahol nem csillag-, hanem holdvizsgálók vannak. A spiccvasforma újholdra a spiccvasat magát. A foltozóvarga mozdulataival dolgozik. Ahogy a foltozóvarga pászítja a cipő orrára a spiccvasat. Fogai között mintha neki is sok, apró szög kéklene. Olykor a foltozóvarga mozdulatával a szájához kap. Kék szögért. Pedig jól tudja, rászögezni a holdra a holdformára kopott spiccvasat nem lesz egyszerű. Nem baj. Most csak át kell válogatni az anyagot. Külön kell rakni azokat, amelyek pászolnak.

Valaki azt mondta a minap, Dávid a holdban hegedül. Előbb azt hitte, valamelyik kocsmát hívják így, valamelyik kocsmát címezték a holdhoz, de aztán látta a tekintetén az illetőnek, hogy a Holdról beszél. Szinte holdkórosan. És egyértelművé lett, hogy Dávid tényleg fenn a Holdban hegedül.

 

Tele hangyával a fű. A kopáson, ótata szabályos köralakú kopásán, nincs annyi hangya. De most ott, középen ótata trónol. Petróleumos rongyokkal borogatja rothadó lábait. A Gyerek egész nap gubbaszt mellette. A parafasisakot nézi. Pontosabban, a lyukat. Kisebb dió is átférne rajta. A lyukat nézi a parafasisakon. Olykor behunyja szemét. Pihenteti, szoktatja a sötétséghez. Aztán ismét a lyukra mered. Nem érti, hogyan van az, hogy valaki fejlövést kap, szétloccsantják az agyát, és aztán, öregkorára mégis azt mondják neki, azt vágják durván és megszégyenítően a fejéhez, hogy: húgyagyú. A bátyja azt mondta, nem loccsant szét. Illetve, a parafasisak összefogta. Meg, hogy nekünk is parafasisakban kellene járnunk. Piusz viszont mást mond. Először is azt, hogy bonyolultabb a dolog. Tán ki sem is bogozható. Semmi sem bogozható ki. Állítólag a palacsintás Gyura (akivel együtt szolgáltak Afrikában) magyarázott valamit a Piusz Pistinek. Hogy nem parafasisak volt ótata fején. Illetve, hogy nem az ótata fején volt a parafasisak. Villámgyorsan kicserélte. Ki, szép tányérsapkájával. De aztán, amikor elvonult az ellenség, a szép tányérsapkát is visszavette (lekapta) a hulla fejéről. Azért vörös, akárha valódi vörösselyem a bélése. Ott van valahol az almárium mélyén. És különben is, mondta valaki más, tán Lötyöge, hogy a lyukas sisakot nem lyukasszák ki még egyszer a kurva történet (történelem?) folyamán. Egy sisakot általában csak egyszer lyukasztanak ki. Megint mások szerint viszont, az a tányérsapka, ami ott lapul az almárium mélyén, egy Stroheim nevű német tábornoké volt. Aki ómamának csapta a szelet. És egy összeszólalkozásuk alkalmával, szétloccsantotta ótata agyát. És csak aztán húzták a fejére a parafasisakot, hogy azt higgyék, még valamelyik afrikai vadászatán loccsantották szét (tévedésből) az agyát. Tehát, akkor, mégis szétloccsantották. Szét van loccsanva ótata agya. Ebben nincs semmi különös, magyarázta valaki. Mert figyeljétek csak meg példának okáért: Gelát. Miért éppen őt? A téglagyári munkás jobbszélsőt? Azért, mert félrehordja a fejét? Igen. De miért hordja félre? Azért, mert az egyik kocsmai veszekedés alkalmával nyakszirten szúrták. Nyakszirten? És a késpenge beletört a nyakába. És az orvosok, benn Szabadkán, úgy döntöttek, nem veszik ki. Nem veszik ki a nyakszirtjébe tört késpengét? Igen, úgy döntöttek, nem veszik ki. És benne hagyták? Igen, szépen benne hagyták. És azóta Gela azzal a pengével él. Dolgozik a téglagyárban. Úszik a Tiszában. Futballozik az első csapatban. Méghozzá, mint látjátok, kitűnően. Az ellenfél kissé mindig zavarba jön, furcsán kicsavart, lecsapott fejtartásától. És ez éppen elég Gelának ahhoz, hogy elvegye tőle a labdát. Tudomást sem vesz a pengéről? Éppen csak. Mint mások az epekövükről. Tudja, hogy van neki. Mindig tudja. Tudja, hogy a nyakszirtjében ott a penge. A múltkor megfigyeltem a Ligetben, a Vigadó teraszán, amint táncolt. Táncolt szépen, nyakában a késpengével. T. Orbán mesélte Piusznak, vagy Lötyögének, de az is lehet, hogy Elemérnek, az érzelmes festőnek, hogy ő Franciaországban látott egy embert (egy kis olajképen), akinek hatalmas lándzsa állt a szemébe. És úgy, azzal a hosszú lándzsával élt még sokáig… Szóval, abban sincs semmi különös, hogy ótata így, szétloccsantott agyal él. Sőt, attól valaki még lehet húgyagyú is ugyanakkor. És mindennek tetejében még az is lehetséges lehet, hogy szétloccsantott húgyagya ellenére is különb ember, mint a többi, magyarázta Lötyöge. Mert a többi embernek csupán húgyagya van. Szóval mondom a dolog jóval, de jóval bonyolultabb. És tán, mint Piusz Pisti és a palacsintás Gyura állítják, ki sem is bogozható. Semmi sem bogozható ki. Ezeregy ördöglakat, nem ezeregy, hanem egyetlenegy, csak csupán egyetlenegy ördögcérnabokor a világ.

Ül a Gyerek ótata mellett és gukkeroz be a parafasisakon ütött lyukon. Így kell megtudnia azt, amit ótata már nem mondhat, nem mesélhet el.

Ám egy napon a Gyerek azzal a fényes tábornoki sapkával a fején lépked le a lépcsőn. És súlyos léptekkel közeledik, jóllehet a spiccvasakat már eladta a foltozóvargának (nagy hiány van új vasakból), súlyos léptekkel közeledik a postakert közepén, lyukas sisakjában trónoló ótata felé. Szépen melléje helyezkedik, fényes tábornoki sapkájában, melléje a porba.

Első szép ködös nap. Még nem gomolyog. Az is szép, ha gomolyog, de még nem gomolyog, nem rongyolódik végtelen a mocskos tüll. Csak úgy észrevétlen meríti önmagába, mármint a köd, a világot. Egyenkint a fűszálakat. Akárha nikkelezné őket. Mint egy halászhálóban, mélyen a víz alatt, a jázminbokor pókhálójának közepén, drága bőrpajzsként (csak a királyoknak, szerecsen királyoknak van ilyen), vörösfekete bodobács ring. A Gyerek várja, a vér körül kissé átfesse a vizet. Ám a pók olyan precízen szivattyúzza a vért, hogy egyetlen csöpp sem veszik kárba. Egyetlen csöpp sem buggyan vissza a száján. Pillanatok kérdése, leoldozza a bodobács lábairól a ravasz selyemhurkokat, amelyekkel elejtette és hagyja aláhullani.

Egyenkint meríti magába a fákat. Mint nagy ecseteket. A sarkon észrevétlen egy ember merül alá. A papucsos. Nem kiáltozik. Nem kér segítséget. Szépen lassan belevesz, belefullad a ködbe. Mire a család trappolva megérkezik, már késő. Csak nagy bőrpapucsát találják.

Benn a házban már tüzelnek. A mennyezetig érő zöld cserépkályha először forrósodik át. A Gyerek kiszökött, jóllehet: lázas. Nézi, hogyan csapódik le a köd a fenyőlomb jeges tűire. Hogyan csusszan meg, s gyűl nagy csöppé az ezüst tűk hegyén. Ezek az ő injekciói. Szépen, nyugodtan veszi fel mind az ezeregyet. Hogy még lázasabb legyen.

Ahogy benn a házban megpillantják, felkiáltanak. Azonnal szétdurran, kiáltják, mint ahogyan a villanykörte szétdurran. Szétdurran a szeme. Vannak ilyen ibolyaszín égők. Mert azt senki sem állítja, a szülők sem, hogy a Gyereknek nem üveg, nem ibolyaüveg (vagy ibisztojásszín?) szeme van. Csak ezek a szemek, szemben más üvegszemekkel, nem vakok. Éppen az, hogy túlságosan is élők. Életveszélyesen: látók.

A Gyerek teljesen elázott ott, a postakert közepén, ótata mellett. A köd és a verejték izzva gyöngyöz rajta. Tölgy-, juharlevél ragad rá, akárha csirizzel, letéphetetlenül. Még kivár egy kicsit. És akkor súlyos léptekkel, noha már kissé a föld fölött, elindul a tollraktárak felé. Még nem tudja, melyik ajtón fog beosonni. Azt mondják, a járásszéli tanyákon valami rózsaszín (ultraviola) állatokkal keresztezték a libákat. És egy egész raktárravaló rózsaszín (ultraviola) toll érkezett.