Utószó

Tersánszky Józsi Jenő (1888–1969) kései pályaszakaszának bizonyára legeredetibb és legmaradandóbb vállalkozása az először 1962-ben megjelentetett, majd 1964-ben bővítve ismét közreadott emlékezéssorozat, a Nagy árnyakról bizalmasan. A gondolkodás szabályszerűségét, az emlékezés tiszteletköreit, az élőbeszéd és a nyomtatott szó valóságkendőző cifrázását soha el nem viselő író a hamis „angyali fény” nélkül akarta láttatni azokat a pályatársait, barátait, irodalmi és irodalom körüli ismerőseit, főleg az 1910 és 1940 közötti időszak híres vagy névtelen személyiségeit, akikkel alkotói útja és emberi sorsa érintkezett, netán összefonódott. E könyv tehát portrékba sűrített, szabálytalan hangvételű visszatekintés, az irodalomtörténet emelkedett lapjainak margójára rótt szeszélyes jegyzettömeg – egyben különleges önéletrajz, a novellista és a regényíró Tersánszky ábrázolási módszereit is felvillantó mű.

Mint a textusból többször is kiviláglik, az idősödő Tersánszky az itt olvasható fejezeteket eleve kötetegésznek szánta, átfogó elképzelése volt tervezett könyvéről. A memóriagyakorlat technikája, az atmoszféra, a stílus meg is adja a gyűjtemény viszonylagos egységességét. Érződik azonban, hogy az eltervezés és a kivitel mégsem teljesen egyanyagú. A Tóth Árpádról szóló írás például évtizedekkel korábbi szövegek egybeszerkesztésére épül. A Krúdy-írás is tartalmaz hosszas régebbi előzményt. Ha Papp Viktor vagy Ányos Laci önálló bemutatást kapott, joggal hiányolhatjuk Tersánszky néhány író- és festőművész cimborájának arcképét. A fejezetek sorrendje többé-kevésbé véletlenszerű. Az élre aligha kerülhetett más, mint Ady Endre – de már Móricz Zsigmond igencsak messzire szakadt a vele egykorú másik prózaíró nagyságtól, Krúdy Gyulától, és Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály is meglepően „hátul kullog”. Mindez nem hibája, hanem tipikus tersánszkys jellegzetessége, színes csapongása a kötetnek.

Az emlékezetére hagyatkozó – esetleges tévedéseit, tévesztéseit nyíltan felvállaló – Tersánszky vélhetően szinte sosem használt forrásokat munkájához. Idézeteihez ugyan fel-fellapozott folyóiratokat, kiadványokat, de a kimásolás gondosságára ezekben az esetekben sem nagyon ügyelt. A Nagy árnyakról bizalmasan csillogó jellemrajzaiba, friss, indázó, páratlan mondataiba belefeledkező olvasó tehát ellenőrzés nélkül ne nagyon fogadja el a dátumokat, adatokat, műcímeket, citátumokat! „A Nyugatnak 1910. február 16-i számában Nagy Lajossal egyszerre jelentünk meg. Nem tudom, az ő elbeszélése első közlés volt-e. Nekem az volt a bemutatkozásom” – olvassuk például. Valójában nem különösebben fontos, hogy Nagy Lajos már 1908 óta publikált a lapban. Később viszont már idő-összecsúsztató ténykérdés, hogy a Bűnügy lélekelemzéssel keletkezésekor, 1938-ban Krúdy, valamint Surányi Miklós már nem élt, tehát a felelevenített jelenetnek ők nem is lehettek szereplői, vagy nem a Bűnügy…-gyel kapcsolódik egybe az epizód. Másutt a Nyugat indulásának huszonötödik évfordulójáról van szó (1933), ekkor viszont már Jászai Mari nem volt jelen: már nem élt. Tersánszkynak a Kakuk Marcit is életre keltő Ruszka Gyuriék karácsonya című novellája nem 1911-ben, hanem 1913-ban jelent meg a Nyugatban (ekkor a Charlie Chaplin által filmvászonra vitt, később híressé lett figura már létezett).

Természetesen a tollnak ezeket a félresiklásait becses szépírói műben nem javíthatja a szöveg gondozója sem – s mert jelen edíció nem kritikai kiadás, a sűrű lábjegyzetelésre, vagy rendszeres jegyzetanyag közlésére nincs módunk. Részben más a helyzet a papírra vetett műcímekkel és idézetekkel. Ezeket általában a tényeknek megfelelően javítottuk, rekonstruáltuk – ám ebben sem lehettünk következetesek. Tersánszky néha azonosíthatatlan szöveghelyekre, általa talán kéziratban (is) látott, a ma ismerttől esetleg eltérő sorokra hivatkozik, vagy úgy forgatja szavait, hogy a kiigazítás élét vagy értelmét venné. Külön dilemma, hogy saját szövegeit sem feltétlenül úgy idézi, ahogyan azokat más köteteibe belefoglalta. Ebben a szövevényes filológiai kérdéstömegben igyekeztünk józan mérlegeléssel megoldani a nehézségeket, de valamely katonás korrigáló metódus barbarizmusát a mű karaktere, miliője miatt nem vállalhattuk. A szöveg írásképét a sajnálatosan pongyola 1962-es és 1964-es kiadásokhoz képest ezernyi javítással nagyjából egységesítettük, ám Tersánszky egyéni nyelvtanába, központozásának bizonyos jellegzetességeibe lehetőleg nem avatkoztunk bele. Például az Otthon Kör (teljes és pontos nevén: Otthon Írók és Hírlapírók Köre) jobbára a Tersánszky választotta Otthon-kör formában szerepel, mert mintha a kötőjeles formában jobban élne az a hangulat, melyet sok anekdota megidéz. Nem lehetett szó szövegpótlásokról sem. A könyv olvasója bizonyára maga helyesbíti egy kérdéses József Attila-költemény címét (Tiszta szívvel), illeszt be egy-egy adatot, mozzanatot. Ha ez nem történik meg, a szöveg sodrása akkor sem veszít lendületéből, s a tényközlésben és a szövegfordulatokban is mutatkozó sok ismétlés – mely újra csak arra utal, hogy a kézirat egybesimítására Tersánszky nem vetett ügyet – segít itt-ott a visszakeresésben, eligazodásban. A Nagy árnyakról… szubjektív írói historizálás, nem objektív irodalomtörténet.

Tersánszky több-kevesebb rendszerességgel tekintélyes számú irodalmi és képzőművészeti bírálatot és vitacikket közölt a Nyugatban. Mivel a kritikákat, továbbá köszöntőit és nekrológjait néhol (s akár hosszasan) felhasználta e könyvéhez, tanácsosnak látszott, hogy a kötetbe még nem gyűjtött anyagból Függelékben mentsünk meg néhányat. A Nagy árnyakról bizalmasanhoz kapcsolódó szövegek tehát újdonság értékű gyarapodást jelentenek a Holnap Kiadó Tersánszky Józsi Jenő művei elnevezésű sorozata számára. A Kaffka-, a Krúdy-, az Ignotus-, a Nagy Endre-, a Kosztolányi-, a Babits-, a Móricz-, a Karinthy- és a Heltai-bírálat, illetve portré áll az első helyeken, abban a sorrendben, ahogy e kilenc alkotóról a főszöveg közöl „gyorsfényképet”. Majd négy olyan személyiségről esik szó, akikre Tersánszky textusa már célzott, vagy akik sokat jelentettek az író életében a Nyugat 1908 és 1941 közötti megjelenése idején. Végül ide helyeztük Jack Londonról szóló cikkét, mivel mindig is ezt az „amerikai kartársat” nevezte meg példaképének (ha egyáltalában volt példaképe). Válogathattunk volna bőségesebben is, ám például az 1921-es Ady szobra című írás pamflet volta miatt, a világirodalmi bírálatok elütő tárgyuk folytán nem illettek a mostani kiadásba s a bőven idézett szövegektől (például a József Attila-bemutatástól) szükségképp eltekintettünk. Sorozatunk megfelelő helyén lehetőséget keresünk ezeknek a közreadására is.

 

Tarján Tamás