Karinthy Frigyes

Megtudtam véletlen, hogy az Athenaeum kiadja Karinthy Frigyes összegyűjtött munkáit, amelyből egyelőre tíz kötet jön.

Ilyenkor afféle összefoglaló nagyismétlést szokás tartani azokból a kritikákból, amik annak idején sorban méltatták a megjelent munkákat. Föltétlen érdekes dolognak tartom ezt, de a jelen sorokkal inkább afféle közkeletű, gyakorlatias szempontokból szeretném mérlegre tenni itten Karinthynak, a magyar és speciálisan budapesti írónak munkásságát, semmint úgynevezett belső analizálásukra vállalkoznék.

Karinthy Frigyes munkásságának általános méltatásával könnyen és röviden készen volnék. Én nem tudok nála nagyobb élő magyar írót.

Értékelésem módjának mindjárt okát is adom s azt hiszem, nehéz vele vitába szállni. Van egy fajta értékmegállapítás, ami egészen más, mint az átlagos, napi elismerés, sőt, más, mint az utódoké is. Ez az értékmegállapítás a legjobbak elismerése, a legkülönbek, a kiválogatottak értékelése. Olyan ez, mint a titkos fémjelzés. Az inspiráló Cyranók itt bizony föltétlen magasságban állanak az általánosan nagyrabecsült Molière-ek fölött. A műhelytársak, a pályatársak respektusát, amely ennek az értékmegállapításnak legrendesebb tünete, nem lehet megszerezni sem akadémiai tagsággal, sem a hazafiak, vagy más testületek, vagy akár egy egész nemzet babérkoszorújával sem. A mesterségbeliek tudják, és ha nem tudják, érzik, ki a főcsahos köztük. Amiért ez a titkos fémjelzés kijár, nagyon egyszerű szó: eredetiségnek hívják.

Ez a fogalom azonban nagyon elkoptatott, különösen ebben a vonatkozásban. Aztán nagyon sokszor jelölnek vele olyasmit is, amit én itt nem szívesen értenék alatta. Azért igyekszem mindjárt nagyon naivul megmagyarázni, mit jelképez nekem egy írónál ez a szó, hogy eredeti.

Sok írást elolvasok, amit nagyszerűnek találok, de nem lelek benne kettőt. Először, hogy az az érzésem jöjjön: ejnye, amit ez itt leír, homályosan bennem is élt, sőt gondoltam rá, hogy meg kellene rögzíteni, de most már itt van, késő.

Mitagadás, ez bizony nem kellemes érzés. De azután jön a második, valami ellenállhatatlan ösztönzés arra, hogy hiszen az életben még ezer és ezer csodálatos, különös dolog van, csak neki kell dűlni a kibogozásának. Nagyszerű, érdemes dolog írni, érdemes dolog élni.

Nos hát, én csak azt az írást tartom eredetinek, amelyikben ezt a két érzést megtalálom. Karinthy Frigyes írásaiban pedig, nem tudom, egyéb olvasói mennyire, de hogy a legkülönbek, a legnagyobb tömegben és a legelsőrendűbb minőségben lelik meg ezt a két érzést, gondolom, ebben nem tévedek. Mindig elöl jár. Mindig elír valamit bárki elől. De azzal a kis bosszúsággal jótékonyan kavar fel, és serkent serényebb nézelődésre valaki a saját berkeiben. (Már akinek vannak ilyen saját berkei.)

Mármost lehetséges, hogy nagyon nagy írók vannak e nélkül a két jellemvonás nélkül is. Szerény megállapításomban azonban a Karinthy-fajták a legnagyobbak. Nem a népszerűsítő nagyok, hanem a teremtő nagyok, az első szó kimondói, a géniuszok.

Ebben a pillanatban, amint ezt itten leírom, úgy rémlik, hogy már valaki ugyanitt a Nyugatban megfogalmazta ezt a dolgot ilyenféleképp Ady Endréről, ahol őt vátesznek nevezi a népszerűsítő nagyokkal szemben. Mindegy, hiszen előrebocsátottam, hogy nem afféle analitikai bogarászatra indultam ezekkel a sorokkal, hanem inkább gyakorlatias vonatkozások megpedzésére.

 

*

 

Szóval a fentileg értelmezett eredetiség volna az értékelési sémám. De úgy tetszik nekem, hogy ez az elgondolásban látszólag oly egyszerű ügy roppant kényes és bonyolult és legtöbbször elburkolt és elhallgatott ügy a gyakorlatban. Mert amióta művészet és irodalom van, bizonyos, hogy e körül az ügy körül estek a legkegyetlenebb igaztalanságok.

Ez a bizonyos eredetiség az, amely paradoxul, a művészeteknek leginkább elkallódható és széthurcolható Csáki szalmája, annak ellenére, hogy a legbecsesebbje, úgyszólván éltető ereje.

Hiszen a világ legelcsépeltebb frázisa, hogy az igazi nagy emberek bére legtöbb esetben mellőztetés, ha nem rosszabb. És vicceket gyártanak a tehetség átkáról, mint amely a boldogulás akadálya.

Nem feszegetem és nem taglalom most ennek okait. Csak annyiban érintettem, amennyiben ide vonatkozik. Úgy van különben, mintha értelmetlen is volna itten hangsúlyozni ezt, Karinthy Frigyesről írván. Hiszen őt éppen a szerencsés nagyok közé lehet számítani, aki semmit nem engedett, meg nem alkudott, mégis egyre illőbben éri meg sikereit. Ő az a szerencsés, akit meghallgatnak s nem kell alkalmazkodnia, hozzá alkalmazkodtak már.

De a dolog mégis úgy áll, hogy nagyon kevesen múlt az, hogy ő is azok sorsára kerüljön, akik haszontalan szórják el a magukkal hozott magvakat, nem akadnak jó talajra, vagy inkább úgy, hogy nem ő, hanem mások aratják le a vetését.

Unalomig tudja mindenki, hogy nem a legértékesebb, a komoly szavú, sajátos Karinthy volt, aki először magára figyeltette a nagy nyilvánosságot, hanem a humorista. És aztán lopózott bele, szinte észrevétlen, az elmékbe és szívekbe nagyon is súlyos mondanivalókkal, hogy most már semmi se kösse meg a tollat szorító kezét. Valósággal úgy volt, akár az orvos adja be édes burokban a keserű, de gyógyító orvosságot.

Kezeskednék róla, hogy most, amikor összegyűjtött munkáit adják ki, nagyon sok olyan olvasójuk lesz, akik értelmetlen állnak meg a kedvenc szerző egy-egy, sőt bizonyára legjava dolgai előtt és alighanem a humorista halandzsájának fogják azokat tartani.

Hogy megjegyezzem, Karinthy tényleg kedvel, különben acélos tisztaságú stílusával, bizonyos tartalombeli misztifikációt. De ott, ahol ezzel él, majdnem kénytelen vele, mert olyan szubtilisak megérzékeltetnivalói, hogy szétfoszlanának, nem bírnák el a kategorikus imperativuszt az előadásban.

És ha már itt tartunk, hadd tegyek még néhány megjegyzést munkáinak benső jellemzésére. Erre, mint mondtam, nem vállalkoztam itt. De félek, hogy előbb a humorista Karinthy iránt bizonyos kicsinylést éreztethetek, mikor a másik fajta íróval állítottam szembe. És ez igaztalan volna. Mert bár a humorista, sokszor a műfaj kényszeréből, átlépegeti a túl szigorúan vett irodalom határait, viszont szerény véleményem szerint ott a legnagyobb, ahol ugyanez a humorista Karinthy a mélyen járó gondolkodóval és elbeszélővel társul.

Szóljak kereken. Szerény nézetem szerint Karinthynak nem a társadalmi problémákat, metafizikai rejtelmeket feszegető dolgai a legtökéletesebbek, legeredetibbek, hanem azok az apró karcolatai, novellái, krokijai, amikkel az emberi lélek mindennapos, sőt sokszor felszínes rezdüléseit, de szintúgy gyötrelmes és borzongató válságait szurkálja fel tolla hegyére. Az ötlet, a furcsaság nagymestere Karinthy elsősorban és mindenek felett s nem a hangulat, vagy éppenséggel az úgynevezett emberi karakterek az erőssége. Úgy tetszik, mintha hosszabb lélegzetű dolgai is ilyen elnyújtott krokik volnának, amiknek ötlete úgy nőtt nagyra, mint a mesebeli szegény halász palackjából a füstgomoly.

De mindezt kétségkívül nagyobb szabású tanulmány teszi majd tárgyává.

 

*

 

Magam visszatérve szempontomhoz, ahhoz a bizonyos eredetiséghez, amely szerintem, ha nem egyetlen, de legfontosabb tényező minden művészetben, hát úgy találom, hogy Karinthy Frigyes még mindig nagyon távol áll attól, hogy kellőképp legyen megméltatva. Értve alatta, hogy nemcsak a magyarok által, hanem túl a hazáján is. Tulajdonképpen úgy van, hogy bármennyire is brillírozunk mostanság a művészetünkkel a nagyvilágban, távolról sem az igazival, a legértékesebbel brillírozunk. Távolról sem úgy, mint ahogy a kis norvég vagy dán irodalom, a termése legjavával. Az oka ennek sok más, nem egészen a művészet szentsége jegyében dolgozó ügyön kívül mégis csak az, hogy mintha még nagyon is úr volna a kultúránkon annak a kiskorúságnak az érzése, hogy semmi nagyszerűt, becseset, újat nem merünk magunkénak vallani, dédelgetni, amíg kifelé nem kacsintunk példák, vagy éppenséggel buzdítás után. Pedig hát a világsiker nem mindig áll az igazi érték mellé és a tömeg hangos tapsán kívül vannak csöndes bólogatások, amik többet érnek annál mindenképp. És nekem sokszor jön pirulhatnékom egy-egy magyar sikeren, aminél el kell képzelnem, hogy a legjobbak odakünn is fanyalogva vonogatják rá a szájukat, ha ugyan nem mosolyognak rajta.

Hát ez pedig tisztán azon múlik, hogy merjük magunkénak vallani, ami valóban sajátos, valóban a magunké és senki másé és azzal parádézzunk odakünn is.

Hogy ez éppen Karinthy Frigyessel szemben foglalkoztat, érthető, mert gondolom, speciálisan az ő esete, hogy lemarad méltatlanabbak mellett kifelé.

De mit mondhatok erre? Egy egyszerű példát. Úgy tudom, Karinthy több ízben nyilvánosan is, írásban is tanúságot tett olyasmiről, hogy például H. G. Wellst afféle mesternek, talán mintaképének érzi. Már pedig tisztelet-becsület ennek a különben jeles írónak, akit jó néhány millió ember forgat a hazájában és egyebütt. De ha elgondolom, hogy H. G. Wells az igazi értékmérővel, a kvalitáséval mérve bizony kevesebb, mint túl szerény nagyrabecsülője, Karinthy, hát akkor íme kifejeztem mindent e körül a dolog körül. Hiszen ő maga is beleesik honfitársai hibájába.

Wells, kevesebb kvalitással angol siker, tehát világsiker, ha véletlen magyar író volna, nagyon jó, ha eljut a középszerűségig. Ez nem túlzás. Hanem az igazságos és helyes beállítás.

Szóval, ha rendjén be akarnám fejezni ezt a gyakorlatinak keresztelt méltatásomat, ezt mondanám:

büszke vagyok a magyar névnek a világ előtt is becsületet szerzett művészek ötven százalékára, viszont a maradó ötven százalékot még idebenn is restellném. Ám ha van valaki ma, akit fönntartás nélkül, mint nagyszerű, sajátos magyar írót bármikor meg mernék mutatni mindenütt, minden kultúrában az embereknek, az Karinthy Frigyes.