Móricz Zsigmond: Baleset

Már eleve zavarba hozhat bárkit is, hogyan lehessen Móricz Zsigmondról jellemző, megkülönböztető, akár magasztaló, akár gáncsoló kritikát írni, mikor őt olvasva csak az juthat eszedbe, hogy talán ő az a szerencsefia, akinek az a bizonyos mesebeli süveg van a birtokában, amely képessé teszi őt, hogy láthatatlanul járjon-keljen mindenütt és mindent meglásson, amit a jelenlevők, sőt sokkal többet, azt is, amit mások éreznek, sejtenek, de nem mernek és nem tudnak megfogalmazni maguknak.

Igen, így olvassa ránk titkos gondolatainkat, érzésünket majdnem észrevétlen a művészetnek ez a nagy szemfényvesztője. Csak akkor döbbenünk rá, mikor már készen elénk hozza.

Mert olyan ő valósággal, mint az elemi erők. Megfoghatatlan, feltartóztathatatlan hatásában. Mikor olvasni kezded, valósággal azt hiszed, magad találtad ki azt a mesét, amit elmond neked, magad formáltad meg alakjait a mesének, mert azok úgy jelennek meg előtted kész valóságnak, olyannak, hogy mások nem is lehetnének, mint amilyenek, nem tudsz hozzájuk gondolni egy fikarcot sem.

Talán Bródy Sándortól olvastam egyszer egy kritikát, amelyben Dosztojevszkijt olyan szabóhoz hasonlítja, aki sohasem hagy benne egy szál fércet sem munkájában, hogy arra tudjunk következtetni, hogyan készült. Ilyenek a Móricz Zsigmond munkái is. Pontosan az életre szabva, belsőben, külsőben, maradéktalan.

Kisdiák koromban nagyon megkapott egy irodalmi adoma, amit a magyartanárom mesélt el Arany Jánosról. Aranyt akkor már elborította az akadémia, az egész magyar értelmi világ babérral. Őt azonban mindig furkálta a kíváncsiság, hogy vajon mennyire brillíroznék munkáival az egyszerű gondolkodású, irodalmilag nem művelt nép előtt. Az előtt a magyar nép előtt, amely tulajdonképp magyarul tanította a felette lévő társadalmi osztályokat. Hiszen Petőfi világsikerének titka is nagyobb részben az, hogy a magyar nép képzeletének, sajátos nyelvfordulatainak szócsöve s ha nem az volna, valóban kevesebb volna talán Desmoulins-nél is, akit szerénységében, ideáljának emelt maga fölé. Holott…

De elég már ebből.

Arany Jánosnak volt egy nagyon értelmes és nagyon nyíltszívű bérese, vagy hetese, ahogy nálunkfelé mondják. Hát ennek a kezébe adta Toldiját, hogy olvassa el és ezt az egyszerű lelket akarta aztán kifaggatni véleményéről.

Persze azt nem közölte vele, hogy a Toldi az ő műve.

Nohát, mikor a legény elolvasta, Arany csak úgy véletlen, érdeklődni próbált nála: hogy tetszett? Hát a legény bizony egy cseppet sem volt animálva a Toldi költői szépségeitől. Csak hümgetett erre, arra.

Arany már az elkedvetlenedés felé billenően kérdezte meg utoljára tőle: dehát mégis, magyarázza meg, adja okát, mért nem tetszik neki úgy ez a verses história, mint például a Bogár Imréé, Rózsa Sándoré és egyebek? Talán nem szép?

– Dehogynem! – hangzott a válasz.

Hát akkor?

Hát akkor a legény végül is kibökte, hogy azért nem imponál neki a Toldi, mert ilyent ő is tudna csinálni. Állítólag Arany János erre a néhány szóra maradt a legbüszkébb az egész kritikahalmaz között, amit irodalmi pályafutása alatt kapott.

 

*

 

Eszembe jut ez az anekdota, mikor Móricz Zsigmond irodalmi méltatására gondolok. Neki ezer meg ezer ilyen bérese lélegzik a magyar olvasók seregében, az egész biztos.

Hogy pedig Arany Jánossal hozom őt kapcsolatba? Az is egész biztos, hogy tíz közül kilenc értékelés már réges-rég, írva, szóban, hallgatólag a magyar klasszikusok eleven utódának, a magyar irodalmi hagyományok igazi nagy továbbfejlesztőjének tartja őt.

Már most minek tagadjam, hogy milyen félve, tépelődve nyúltam ceruzához s milyen zavarban vagyok itt most is, hogy kritikát írjak róla, hogy csak meg tudjak szövegezni pár méltó mondatot is legutóbbi novelláskötetéről, a Balesetről. Hogyan becsüljem meg méltóan a szavak erejével az írását? Hogyan merjek értekezni, fejtegetni, értékelni, ahogy ezt szokták, alaposan, behatóan? Mert ha csupán üres, puffogó áradozásokkal kezdek el spekulálni, akkor ő a vesémbe lát, akár ahajt a tanárom és rámripakodik: Nekem ne szalmázz, fiam, nekem ne hasalj! Valld be az igazat, nem készültél alaposan!

Pedig hát az egyszer igaztalan érne a vád. Mert azt felelhetném: Dehogynem készültem, Mesterem! Csakhogy ilyen oktató, mint Kegyelmed, csak azt az érzést költheti, hogy nehéz, még dicsérőleg is megmukkanni az oktatás felől, mely maga a szavakba váltódott élet.

Ha mégis mernék szerény dicsérettel hozzászólni ehhez az új Baleset című kötethez, hát csak egyetlen novelláját említeném meg itten. Azt, amelyik egy kis madárról, egy békés vasárnap délutánról, egy nótáról szól, mely a kávéház terraszáról zendül meg… Egyszóval mindenféle semmiségről.

De miféle bűbájosság ez? Hát lehet ilyen eszközökkel ilyesmit megcsinálni? Hiszen erre valóban mindenki azt gondolhatja, hacsak egy kis szív van benne, ha csak egy parányi szikra pislog benne a szépség és a jóság iránt, hogy ezt az érzést, ezt a hangulatot én is le akartam már írni, le is tudtam volna éppen így írni, mert csak így lehet érezni és gondolkodni kivételes, ünnepi, magányos, békés órában.

No persze, hogy mindenki azt gondolja, mint Arany János bérese. Pedig mekkora tévedés ez, felebarátaim, hogy ti ilyen szavakba tudnátok szedni lelketek ünnepi perceit. Mekkora tévedés! Micsoda körmönfont értekezés válnék a ti ünnepi perceitek szavakba szedéséből emellett a kötetlen beszédben írt gyönyörű költemény mellett, emellett a zsoltár mellett, a kis madárról, a nótáról…

Hiszen a hét csodák egyike az a tulajdonság, amely azt meg tudja tenni, hogy egy kis madáron, egy hangulaton át meg tudja éreztetni a jóság, szépség, az erkölcsi ember végtelen árvaságát a véletlenek vagy a szánalmas csináltságok vad és kegyetlen forgatagában.

Bizony így van, felebarátaim! Mert ha tollat fogtok magatok, hogy a holt betű révén idézzétek fel az élet fura zűrzavarát, csak saját törpeségeteket látjátok be és joggal ér kudarc és bűnhődés, mert a saját hangocskátok is eszetekbe mer jutni, mikor ő szólal meg, a Mester.