Függelék

 

Kaffka Margit: Csendes válságok

Valami csendes zsongás maradt bennem a Kaffka Margit egy-egy novellája végén, akár a harangé az utolsó kondulás után.

Legtöbbjénél megfogott az a sajátos érzés, mintha már átéltem volna egyszer elgondolásban. Olyanszerűen, mint ahogy álomban történik velünk valami furcsaság, s úgy vesszük tudomásul, természetesnek találva, hogy már egyszer megmagyarázódott előttünk valamikor, különös, képtelen logikával.

A Soror Annuncia történetével voltam például így, talán egy délután impressziójának visszalibbentén, mikor a zárdabeli tanulólányokat néztem, amint párjával mendegélnek valami szürke fal előtt, s a szemük kíváncsian villog ki a világba. S a sor hátulján a felügyelő apácák, akiknek hiába kerestem a pillantását.

Vagy a második novellájával, az illatok költőjének a történetével, egy esti séta emlékétől kísértve, amikor a dunai szigeteket bámultam messze a ködben, s szerettem hinni az érzésemnek, hogy más és különösebb lehet az élet a távolban.

Ez a „szeretem hinni” jellemzi talán legjobban a Kaffka Margit művészi látását.

„A rejtett istenkép háta megett nincs semmi, s csak az el nem élt élmények jelentenek valamit” – mondja egy helyt, s ez a hangulat valamennyi történetén megérzik.

Átszivárog az alakjaiba is, és úgy tetszik, mintha az örömeik, keserűségeik nem örömök s nem keserűségek, hanem csak emlékei az örömöknek s keserűségeknek.

Különös történetek ezek, s szinte az álomlátások igézetével jelenítődnek meg a Kaffka Margit muzsikaszerű s a régi selymekre emlékeztetőn decorummal csaknem túlterhelt írásmodorában.

Mintha finom, éleket vevő fátyolon keresztül éreznénk zsivajogni az életet, s megbékítő szomorú gyönyörűséggel vagyunk felette, mint az alkonyati órákon.

Különösen a nőszemélyei vannak Kaffka Margitnak szinte csodálatos művészettel megjelenítve. A sápadt, kedves leányok, akiknek alig hozzáférhető finomságokra rezonálnak az érzékeik. A Tavaszi alkony álma hősnőjére gondolok például, aki lehetetlenné teszi mutatványa közben az arab dervis főnököt, a társait puszta tekintetével őrjöngő eksztázisba kényszerítő hipnotizőrt.

Szinte bámulatos, mekkora művészi készséget jelent az ilyesminek megírása, s ennél a novellánál kevés jobbat olvastam magyarul.

Hanem valami fanyar tehetetlenséggel vagyok, míg ezt leírom, mert mit is írhatnék egy ilyen művészről, akinek valóban gazdagabbá lettem az észrevevéseivel – nálunk, ahol hátulgombolós dadogókat keresztelnek halhatatlanokká egy-egy könyvismertetéssel.

 

Krúdy Gyula: Aranyidők

Szeretném közölni Krúdy Gyula kis regénye olvasásán érzett örömömet, mielőtt még a megjelenő könyvet méltatnák. De istenemre, nem jutnak eszembe, csak afféle szaggatott, egyszerű megállapítások.

Nos, hisz úgy van, az szokott dadogni, azt hagyja cserben a hangja, aki túltelítődött érzésekkel és a betanult szó ömlik folyékonyan.

Különben ez a regény is olyan. Írója is alighanem úgy lehetett vele. Ott érzik ezeknek a drágalátos soroknak a kuszaságán a foganásuk heve. Ahogy a könnyes, bohókás, eleven emlékek megrohanták az írót, mint ahogy cábér gyerekhad ujjongva és szepegve csimpaszkodik a papán, aki valami nagy látványosságra viszi őket hazulról. Az ifjúságtól kótyagos Budapest dúdol ebben a történetben. Valóban, az ifjúság tékozló készségével. Mert nem ezt a néhány oldalt, de háromannyit bírna el a regény meséje anélkül, hogy egy pillanatra fárasztana, vagy untatna.

Pedig mondom, az író szinte semmit sem tesz, hogy beossza, taglalja mondandóját érdekfeszítő mozzanatokra, és elmélázik, elbíbelődik semmiségeken. Nem harangoz eléje nagy és különös tragédiáknak. Nem készít vázlatot egy-egy hatásos képnek. Úgy, hogy néha szemöldökünk jön ráncolni, ekkora léhaságon.

Csakhogy szó sincs róla, hogy igazunk lenne. Mert meglehet, hogy ebből a regényanyagból két kötet is futott volna, de ennek a kis regénynek a legnagyobb ereje, bája éppen ez a fura elbeszélésmód. Igen. Ez a látszólagos hanyagság valami egészen szokatlan zamatot ad a regénynek. Valami üdeséget. Valami csalafinta nyerseséget, ami izgat, ami megzavar, istenem, amilyen az ifjúság.

Ez van ebben az írásban: ifjúság!

Szinte az az érzésem, hogy kár a mai rohadt időkbe a múzsáknak ez a kis igazi szülötte.

Aranykönyvbe kellene leírni, és ezüst szekrénybe zárni és nem mutatni meg csak kiválogatott szemeknek.

 

Ignotus

Ignotus nevének hallatára, én azt hiszem, nemcsak nekem, de mindenkinek az jut az eszébe, hogy ő szintén az életnek ama „Nagy Pali”-jai közé sorozható, akik nem sok viszonzást kaptak embertársaiktól azért, amit adtak nekik.

Kétségkívül eleget taglalták már jól-rosszul jelentőségét, mint gondolkodónak, poétának, stilisztának, sőt politikusnak is, de ahhoz képest, ahogy napirendre tértek és térnek fölötte, az bizony valódi nevén méltatlanság. Különösen abban az irányban, ahogy a saját, meg az utána következő nemzedéke szétkapkodta, amit hozott, s lajtorjának használta, míg ő maga ehhez képest majdnem hogy alul maradt.

Ez így van. Ezt el kell mondani végre, így, magyarán.

Vele is megtörtént, mint nem eggyel, nála szerencsésebb, vagy hasonló sorsú társával, hogy azoknak az eszmekincseknek salakjával dobálták meg, amiket maga bányászott elő.

Gondolkodni, beszélni tanított egy csomó embert, akik a világ legtermészetesebb dolgának felejtették el ezt.

Sokan tették már s önkéntelen kínálkozott, hogy a Petőfi és a többiek korát összevessék a háborút megelőző irodalmi evolúcióval, ami – szerény véleményem szerint – most tart végkifejlésénél. Sőt, már túl is van rajta. Érdekesnek vélem azonban körülnézni kissé, hogyan történik ez, pont Ignotusról szólván itten.

A zseni kora után, természetszerűleg, az epigoné jön, az elkövetkező megújhodásig. Ne riadjunk vissza a szó bántó hangzásától. Vagy jobb, ha mindjárt így helyettesítjük: az új értékeket népszerűsítésüknek, elfogadtatásuknak ideje kell kövesse. Ez alól nem lehet kivétel, mert ezt mindennél nagyobb dolog, maga az élet határozza meg. Kifejezési lehetőségek, míg újak, vagy kevéssé kopottak, édes visszhangot keltenek, aztán afféle kérődzés jön. A nyelv bezápul s agyonnyúzódnak az egykor sokzengzetű frázisok, fordulatok. Gondoljunk ilyen kitételekre, mily nevettetőek, például: „lelkem lángsugárinál”. Pedig idejükben csodaszépen szóltak a szívekhez. De bizonyára nem lesz, vagy nincs máris más sorsa a közelmúlt, vagy a jelen: „álomlovag”, s tudomisén miféle hasonló szólamainak.

Ahogy itt ezt leírom, az az érzésem, hogy ilyen naivul hangzó megállapítások többet éreztetnek meg a dolgok lényegéből, mint holmi fejtegetés-lavinák, amik szinte csak arra szolgálnak, hogy elburkolják a dolgok egyszerű lényegét.

Elvégre nem oly csoda az egész folyamat, ahogy az a bizonyos isteni szikra kipattan a lángelmékből, mindenek bámulatára. A nyelv is úgy kopik és cserélődik, akár a ruha. Amikor a kifejezések összes variációi kezdenek bedögleni, könyvszagot terjeszteni, akkor jön a zseni. Ő veszi észre, hogy az élet körül, szükségleteihez képest gyúrt, alakított magának, megváltozott körülményekre, megfelelő kifejezési formákat, s ezeket aztán, mint valami rőzsét dobja rá a művészet beüszkösödő parazsára.

Különben, ha jól tudom, Fenyő Miksa tett már majdnem ilyen észrevételt erről, egy kis cikkében Adyról, s nyilván nem más áll Ignotusra sem.

De, hogy előző képemnél maradjak, aki ezt a folyamatot meg akarja előzni, az úgy tesz, mint aki még nagyra lobogó lángoknak segít. Szóval, nem a teóriák kérdése, hanem szükségszerűség kérdése a művészeti megújhodás is, a dolgoknak virágzaniok és érniük kell, mint a gyümölcsnek, csak mindennek a maga idejében.

Nem tévednek azonban, hogy ma még nem tartunk az irodalmi megújhodás idejénél, és egyenesen komikus, ahogy harsány csatakiáltások hallatszanak az új művészet mellett. (De az az érzésem, hogy érzékenységet sérthetek meg ezzel, ha magyarázat nélkül hagyom, s igaztalanság vádja lenne a félreértés eredménye. Mert azt mondani, hogy a fentieknél fogva a következő félszázad csupa másodrendű tehetséget termel, így nem állhat meg. Ellenben biztos, hogy ha bárminő jön, ha talán kvalitásban különb is a háborút megelőzőeknél, mégis kénytelenség nyűgözi, hogy ugyanazon a gyékényen álljon, mint elődei, semmint ismeretlen utódok apjának higgye magát s egyedülállónak. Mert egész biztos, hogy ez még messze van.) Egyáltalán, a jelen írójának el kell ismernie, hogy kétségkívül könnyebb a dolga, s ezt nem magának köszönheti. Mert készen kapta, ha egyebet nem, a merést és a lehetőséget a maga megnyilatkoztatásánál. Ez szerencse is, pech is, ahogy vesszük.

De csak idáig akartam kilyukadni Ignotusra gondolván, és nem az iménti gondolatot vinni hosszadalmasan tovább. Azaz az érvényesülés ötlött fel előttem s vele az önmagának teljes kiélése, az első szó kimondásának föltétlen jogán.

Hát újra magyarán, Ignotus az, aki a kora becsapottjának tekintheti magát. Vele szemben igazán fukar volt a sorsa. Szűkmarkú még csak az érkezés és beérkezés diadalával is, arányban azzal, amit hozott, és a legközelebbi idők éppenséggel nem bőkezűbbek. Igaz, hogy annak idején a kénytelenség más vágányokra térítette őt a szigorúan vett irodalomtól, már eleve. Aztán pedig a publicista tűnékeny sikerei szorították árnyba benne a próza mesterét s a költőt. Hogy azonban a valódi Ignotus sohasem volt amaz, s ha bizonyára értékeset végezhetett itt is (nem értek hozzá), a másik, a magyar irodalom Ignotusa, hasonlíthatatlanul igazibb nagyság, vita sem lehet.

Kissé rossz egyáltalán az emlékezetünk az Olvasás közben és az Emma asszony leveleinek írója iránt. Ez, nem hiszem, hogy rosszul tetszenék nekem. Mert ha ezek a művek maguk beszélnek is most sem fakult értékeikért, más oldaluk sem jelentéktelen. Azoknak a gondolatoknak és érzéseknek a megszólalása szinte valami hangtalan robbanással hatott annak idején, aminek bizony a legjobbak a tudói.

Ez mér fel mindent voltaképp. Persze, hogy ez teljes elégtétel, az már kevésbé mondható. Az igazság pedig az, hogy senkinek jobban nem lettek a soraiból afféle „Csáki szalmája”, mint az övéiből. És hogy ez már annak idején volt így, nem ma, amikor a kölcsönzés magától értetődő, nem kereshetek több magasztalót erre.

De itt van egyúttal a legnagyobb igaztalanság rejteke is vele szemben.

Hogy aztán a jelenről mit szólhatni? Csak hatványozottabban ugyanezt. Ez már emlékezni sem óhajt.

Ez ugyan nem is csoda. Hiszen úgy tűnik, jelenleg egyáltalán ott tartunk, hogy kezdjük megszokni, hogy a művészetnél a minőség kérdései minden más mögött baktatnak, holott egyetlen létfeltétele és lényege volna. De ebben az irodalmi tömegcikk-gyártásban és az ostoba jelszavak és álértékelések tömegében más nem történhet, mint hogy a gyöngyök elkallódnak a szemétben.

Voltaképp felmondott minden értékelés, s fémjelzett tehetségek vetődnek alá, el sem mondott mondandókkal kétes értékek tülekvésében.

Ám mégis, gondolom, ezt vonatkozásba sem szabad hoznom Ignotus szeplőt nem tűrő nagyságával. Mert ez olyan volna, mint egy mérnököt mesterinasokkal pertraktálni. Marad a tény, hogy évek óta való hallgatása ki sem fejezhető vesztesége a magyar irodalomnak.

Hogy pedig mindez még teljes súlyával jóvátevődik, nem tudok kétkedni sem benne. Azért, ha még tehetek hozzá valamit, ez nem bír más szavakra lelni bennem, minthogy: Mester! Sokak nevében szégyenkezett itt ez a néhány sor Előtted, hogy nemcsak méltatlanok vagyunk, de hálátlanok is Hozzád.

 

Nagy Endre: A kabaré regénye

Nyugodtan kezdhetném azzal mondanivalóimat erről a könyvről, hogy boldog vagyok, mikor alkalmam van írni róla. Sem idegerőm, sem kedvem nem elég már régen, hogy új irodalmi mű lázba hozzon és spontán, valódi hitem támadjon olvasáskor, hogy érdemes vele foglalkozni azon kívül is, amit önmagáért beszél. Ez a könyv még újságfolytatásos korában megtette velem, hogy diákos feszengéssel lestem újabb részeit és aztán tetejébe azt is megtette, hogy semmit sem csappanó érdeklődéssel olvastam el újabb részeit és aztán tetejébe azt is megtette, hogy semmit sem csappanó érdeklődéssel olvastam el újra egészében.

Okvetlen félreértések támadnának ilyen lirizáló hang fölött, hogyha nem okfejteném, micsoda motívumai vannak. Jelen esetben pedig majdnem arról van szó, hogy saját magamat úgy tekinthetem, mint csak egyszerű anyagot, amin keresztül általános érvényű megállapítások szögeződhetnek le jól.

 

*

 

Még abban az életkorban voltam, amikor az ember a kultúrbenyomásokat halálos komolysággal veti latra magában. Gondolom, tizennyolc éves voltam, frissen érettségizett diák. Egyetlen ábrándom sem fogant és vont még annak tájára sem, hogy valaha az írás foglalkozásom legyen. Az ítéletem az átlagos és ha nem is az úgynevezett rajongó, de mindenesetre nem fölületes olvasóé volt. Azt sem állíthatom, hogy talán irodalmi értesültségben hátrább voltam hazámnak bármelyik, hasonló sorsú ifjánál. Nietzschét, Tolsztojt, Anatole France-ot, Schopenhauert például ismertem már akkor annyira, amennyire ezek a nagyságok egy igen éles eszű és főleg jóhiszemű fiatalembernek hozzáférhetőek. Mindezzel csak azt akarom evidenssé tenni, hogy ha akkor vélemény alakul ki bennem irodalmi alkotásról, az talán sokkal autentikusabb, elfogultságoktól mentesebb vélemény volt, mint a mai. Mert körülbelül minden irodalmi alkotás legfölsőbb fórumának véleménye volt, a szeretetteljes olvasó véleménye, vagy a szükségletét megválogató fogyasztó véleménye, ha úgy tetszik, a könyvről.

Akkoriban olvastam egy beszélykét. Arról szólt, hogy egy kiránduláson, egy csinos lány társaságában az elemózsia között egy borosüvegnek bennszorul a dugója. Jelen van két fiatal udvarló, két tanár. Az egyik véznább, a másik, a tornatanár, jókötésű ember. A vézna tanár vetemedik neki, hogy a borosüveg dugóját kihúzza. Nem megy! De a lány előtt mégsem akarja föladni a küzdelmet. Betegre, ájultra kínlódja magát a dugóval, amit végül is a tornatanár egyetlen, mosolyos rántással húz ki az üvegből.

Ennyi az egész kis novella.

Hogy micsoda erőnek, szépségnek, értéknek a szele csapott ki tizennyolc éves szemléletemnek ebből a beszélykéből? Érdemes részletezően elmondanom. Mert abban benne volt végtelen egyszerű leszűrésben mindaz, amit tenger olvasmány, tenger tépődés, tenger vita, tenger befolyás, tenger tapasztalat, tenger letörés és újrakezdés, tenger halálos figyelem évei után valaki véleménynek megszerezhet az irodalomról, aki rá életét tette. Először is megállapítottam erről a kis beszélyről, hogy saját hangú, saját levegőjű, nem magyarkodó, hanem magyar mentalitású, amellett előkelő, viszont vesékbegázolóan szókimondó, egyszerre könyörtelenül fölényes és megrendítően könnyes írás. Természetesen megjegyeztem magamnak az írója nevét: Nagy Endrének hívták. És persze valamelyest megütött annak ténye, hogy ilyen kitűnő íróművész, ha már nyomdafestékig jut, miért nem jut mindjárt, érdeme szerint, a legtöbbet emlegetett nagyságok közé?

Azt mondanám, naiv, de helyesebb, ha azt állítom, hogy egészséges fiatal szemléletemben, az írásművészetnek mint mesterségnek belső erkölcsét akkoriban azonosnak hittem az adminisztratív, az üzleti erkölccsel. Magyarán szólva, nehezen tudtam elképzelni, hogy kiadók, akadémiák, vagy hát az írói munka nyilvánosságra hozatalának bármi szervei, olyan hülyeségbe, magok ellen való vétekbe is beleeshessenek, hogy a szellemi munkából ne a legjobb minőségűt terjesszék és honorálják elsősorban, mint ahogy más árucikknél, cipőnél, ruhánál, a finomabb kerül előtérbe, a gyatrát okvetetlen megelőzve.

Elég az hozzá, hogy valamivel később megint olvastam valami (gondolom kisebb regényféle) művet, ugyancsak Nagy Endre aláírással. Hát ez a mű rettentő csalódást jelentett nekem! Nem is rossz, hibás, vagy tehetségtelen írás volt. Sokkal rosszabb volt. Az a közepesen jó írás volt, amit lektűr néven tisztelnek meg. Hazug volt, utánérzéses volt, pakfon volt.

Akkor ebből megértettem, nem közvetve, de közvetlen tapasztalat útján az írásművészetnek, mint mesterségnek a természetrajzát, a kényszereit, a tragédiáját. Megértettem, hogy ugyanaz a ragyogó elme, a boldogulhatás útján nem mindig a maga fokozott ragyogtatásával, istenáldotta képességei sajátosságának kihangsúlyozásával ér el minél különb eredményeket, hanem ellenkezőleg, a sablonokba való ügyes illeszkedéssel, önmaga meghamisításával, fölhigításával, sőt eltüntetésével igenis hamarabb. Uti figura docet!

Megértettem, hogy ez a Nagy Endre nevű, alig ismert író, aki azt a kis novellát írta a tornatanárról, csudálatos horizontokra szállhatna tehetségével. Homloka mögött ott ég az isteni szikra, hogy beteljesítse hivatását és a lélek olyan rezdületeinek, a valóság olyan tényeinek leleplezője legyen, amik mellett bambán megy el a közepes elme, sőt még bambábban a mondvacsinált kontársereg, az álnagyságok csapata. És hogy írjon és teremtsen olyasvalamit, mit kívüle senki más nem tud, ami vele él, vagy hal, ami pótolhatatlan! Persze megértettem, hogy ha ez a Nagy Endre mást tesz, mint amivel egyszer már úgy elragadott, megaláz és lekicsinyel engem, emelkedettebb lelkű olvasóját azzal, hogyha előbb ananászt ízleltetett meg velem, aztán azzal a tökkel kínál, ami a csőcseléknek szánt csemege – hát akkor lehetetlen, hogy ennek az írónak a ténykedése az ő akarata és hajlama szerint való legyen! Hiszen ez annyit jelentene, mintha a tiszta vizek haláról akarná valaki elhitetni velem, hogy jobban úszik a sűrű mocsárban és jobban is érzi magát abban.

 

*

 

Ez az ifjúkori élményem kötődik Nagy Endréhez!

Mármost nagyra nem akarnám fújni a képemet azzal, hogy állítsam, tudatosan nem olvastam el többé Nagy Endrének egy sorát sem, sohsem néztem meg a kabaréiban őt, bárha még arra is emlékszem, hogy a potyajegyet kezembe nyomva, majdnem erőszakoskodott velem valaki, hogy: Nagy Endrét okvetlen hallani kell! Nem! Azt nem hiszem, hogy tudatosan azért a kis régi szellemi kalandért diszkreditálódott előttem Nagy Endre talentuma és így más művészkedése is közönyösen hagyott, fölötlően ahhoz képest, hogy közvetlen körömben barátok és barátnők eksztázisba estek neve hallatán. Nem tudatosan, de bizonyára nem is egészen indolenciából történt. Ha az ember valakit magasra emel maga előtt becsülésben egy bizonyos vonatkozásban, akkor nem szívesen helyezi értéknek máshová.

Nekem Nagy Endre a rendkívül mély látású, puritánul egyszerű beszédű írót reprezentálta és csalódást jelentett számomra az, hogy népszerű tömegbálvány váljék belőle, aki színházak, kiadók pénzeskasszáját tömi tele ezzel és köztük saját zsebét is.

 

*

 

El kellett mondanom ezt, amikor majdnem harminc év óriási vargabetűje végén, megint visszatértem arra, hogy véleményt kell itt megformálnom Nagy Endréről, az íróról. És pedig akként, hogy most nem mint friss kíváncsiságú fiatalembert igéz meg írásával, hanem ellenkezőleg, a betűk varázsa iránt mind jobban elhatalmasodó fáradtságból ráz föl vele…

 

*

 

Nagy Endrének ez A kabaré regénye című könyve, biztos, hogy az a bizonyos minden időt megálló könyv, amit úgy hívnak, hogy klasszikus írás.

Ha valami írás olyan plasztikus tisztaságú tükörképe, olyan helyesen adagolt kivonata egy kor sajátosságainak, ha könnyed, világos stílusban filozofikus súlyt reprezentál, ha azt érezteti, hogy megírója szempontjai az életről könyörtelen önkínzással ezer oldalról latra vetett szempontok, amiben benne van az álszerénység kiküszöbölése is, éppúgy, mint a megalománia hasonló írásokban nagyon gyakori szétterpeszkedésének teljes legyűrése és mindezek tetejébe az egész íráson állandó ritmus, egy elkallódhatatlan egyéni szívlüktetés, akkor: akkor éri el egy írás azt a bizonyos örökbecset.

Esetleg népszerű is lesz az ilyen írás, fölveszi a szecskarágó tömeg is, afféle kézikönyv lesz, bizonyos idő bizonyos állapotának megítélésében, sablont teremt bizonyos szituáció ábrázolhatásában. De az is lehet, hogy a kevés jobbaké marad csak. De hogy marad, hogy megrögződik elmékben és könyvtárakban, más, esetleges látszatok szerint nála sokkalta klasszikusabban elfogadott írások mellett, az biztos.

Nagy Endrének ez a könyve ilyen! Többet és igazabbat nem tudok mondani róla.

Legföllebb még azt, hogy az az egészen különös bátorság, ami ebben a könyvben a lényeget sohsem téveszti el meglátni a legzűrzavarosabb dolgokban sem és sohsem habozik rájamutatni: az szintén a maradandó becsű írások egyik főkritériuma.

Ebben a könyvben ugyanis nem az a fajta bátorság van, amely olyan dolgokat kezd ki, hogy az ügyészség homlokát ráncolja rá. Nem! Ebben a könyvben olyanfajta szúrások vannak, olyanfajta hatalmasságok ellen, amiket az írásnak hogy úgy mondjam világbajnokai is meggondolnak, hogy burkolatlan tegyék meg, mert a döfésük könnyen olyan lehet, mint a méh fullánkjának a döfése, visszafelé halálos döfés.

 

*

 

De hadd illusztráljam mindjárt konkrét példával, ennek a könyvnek egy részletével, ezt az említettem ügyet.

Nagy Endre egy helyütt leírja könyvében a nagyérdemű közönséget úgy, hogy ki is mondja rá a szentenciát: ha emberek tömegben vannak, akkor csőcselékké válnak, akár selyem ingmell és briliáns butón legyen rajtok, akár condra. Mindegy!

Vaskos kötetekről tudok, amik ezt a kérdést úgy taglalják, hogy végeredményben valami zavaros megállapítás-sorozat emlékét hagyják az olvasóban.

Itt, Nagy Endre könyvében nagyon egyszerűen leíródik egy rövidzárlat a színházi estén. A rendőrtiszt durva eréllyel szünteti be az előadást. Ugyancsak közli, hogy vis major esetéről lévén szó, a színház igazgatóságának nem kell megtéríteni a jegyek árát. Erre következik a Nagy Endre gavalléros gesztusa, vagy okos üzletemberi gesztusa, hisz az mindegy! Nagy Endre vissza akarja fizetni a jegyek árát. Mire a tömeg már ajánlata közben gazemberezni kezdi őt és aztán megteszi a nagyérdemű közönség, hogy duplán vasalja be a színházjegyek árát a színházon, mert a kettészakított jegyekkel kétszer jelentkezik a pénztárnál, arról nem is szólva, hogy a zavarban, a színház berendezését rettentően megrongálja ez a békebeli, legjobb pesti közönség.

Mármost ez a kép előttünk, még mindig nem teszi teljessé azt a különbséget, ami a morál gátlásai közt mozgó egyén és a csürhében gátlástalan vademberré váló ember között van. Nagy Endre egy mondatával megmagyarázza, lefotografálja, majdnem tapinthatóvá érzékelteti a dolgot. Annyit ír, hogy: a rendőrtiszt, aki imént durva erélyével előidézte ezt a helyzetet, sápadtan érdeklődik: vajjon ne verje-e szét ezt a csőcseléket legényeivel, ahogy megérdemli?… Ezen a tömegtől külön álló, hivatali mundurja alatt, szemünk előtt érző, eszmélő emberré váló rendőrtiszti figurán olyan pontosan lemérhető a különbség a tömeg és az egyén közt, mint soha száz kötetnyi fejtegetésen nem!

 

*

 

De ha ez nem elég kényes téma arra nézve, ahogy Nagy Endre a zsarnokok zsarnokát, a tömeget önmagának kipécézi, hát akkor el kell olvasni azt a részt könyvéből, amely egy pár odavetett színfolttal fölvázolja a tömeghiedelemnek bárgyúságát, mániákusságát, de azzal a mosolyos értéssel, vagy részvéttel, ami minden nagy elme tulajdonsága.

A nemzet ideáljának, a Kossuth apánknak fiát, a népe hogyan látja karikatúrának, csak azért, mert nem zsinóros atillában feszít. Holott hát még az sem biztos, hogy Kossuth Ferenc, a világviszonylatban is elsőosztályú mérnökzseni, mint nemzetgazdász nem volt-e méltó fia apjának? Hiszen évszázadok, évezredek távlatába állítva, micsoda gyatraságnak rémlik az, ahogyan tömegindulatok jelszavakba tömörödnek és akik azokat gyártják, vagy akikre azt ráfogja a csőcselék, hol kullognak hátul azok mögött a lángelmék mögött, akik az emberi kultúrának csatornákat, vasútakat, de csak egy kávédarálót is konstruálnak, vagy csak egy megkönnyeztető vagy megmosolyogtató mesét írnak?

Ilyen rémesen kényes jelenségeket hánytorgat föl Nagy Endre könyve, olyan ördöngős, zsonglőri egyszerűséggel az előadásban, mintha őmaga is rezignáltan bámulna, vagy szintén csak a gúnyolódókkal gúnyolódna a raccsoló, világpolgár Kossuth Ferenceken, a mándlis, szavalatos népvezérek javára.

 

*

 

Azok az eszközök, amikkel Nagy Endre levegőt teremt, távlatokat nyit, hátteret föst alakjai köré könyvében, talán még annál is bravúrosabb munka, mint ahogy nehány odavetett szóval karaktereket, egész emberi osztályok karakterét rögzíti meg.

Az a jelenet például, ahol a recsegő, ropogó Monarchiánk degenerálódott mágnáscsoportja porig alázza idegen testvérét, a munkájával merkantil mágnássá lett, nemes Vanderbilt sarjadékot, minden ok nélkül, az elfajzás groteszkül eszelős gőgjében… hát ennél frappánsabbul még nem jellemezte senki a bomlás természetrajzát, egy kis jelenet kapcsán.

 

*

 

Aztán ahogy Nagy Endre szimpla kis családi idillből szinte kozmikus távlatokat nyit ki a dolgok relativitására és kozmikus elrendeződésére.

Felesége karácsonyi örömnek összegyűjti háztartásuk tízeseit. Ám közben a férj ezreket gyűjtött, szintén karácsonyi meglepetésnek. Akkor jön csak rá, hogy micsoda szemét a sok ezres, ahhoz képest, ahogy egy szív bensőséges, édes örömét agyonzúzza!…

 

*

 

De hiszen ez a könyv éppen olyan, hogy nincsen egyetlen oldala, amelyiken meglepetés ne érne bennünket. Nem! A konferanszié-szellem (amely nem okvetlen száraz, szalmacséplő terjengősségben látja az irodalom legfőbb célját) nem ártott ennek a könyvnek. Ötlettől sziporkás ez a könyv és mégsem az a benyomásod róla, hogy írója utazzon erre. Inkább az az érzésed, hogy valami szemérmesség kötötte kezét, hogy óvakodik annak hiedelmétől, hogy ha valaki tollat vesz a kezébe, hát akkor nincsen fölösleges szava.

Talán mégis ez ennek a könyvnek az egyetlen módszerbeli fogyatékossága. Túl sokat bíz néhol a hirtelen megszakított előadással, az olvasó képzeletére és intelligenciájában is túl sokat bízik. Holott arról van szó, hogy egyszerűen szívesen hallanánk tovább az író hangját, azzal a hiedelmével szemben, hogy talán unni fogjuk.

 

*

 

Szegények vagyunk, sokat hallom, ebben a műfajban, amit Nagy Endrének ez a könyve képvisel. De ha dúsgazdagok lennénk benne, ez a könyv akkor is a műfaj gyöngye maradna.

 

Kosztolányi Dezső: Pacsirta

Kosztolányi Dezsőnek valami nagy szerencséje van. Sohasem lehetett őt elskatulyázni semmiféle írói csoportba. Hogy úgy mondjam, megelőzte saját nemzedékét, nem sorozhatták őt sem az öregek, sem az ifjak, sem a régiek, sem az újak, sem a maradi, sem a haladi fiókok valamelyikébe. Amazokat megelőzte, emezekkel nem vállalt közös iramot, bárha együtt érkezett mindig a legjobb futókkal.

Ez áll Kosztolányi Dezsőről, a lírikusról és ez fog állni a prózaíróról is. A magyarázata pedig igen egyszerű. Kosztolányi Dezső nemcsak valami különös véletlen folytán ilyen magában álló valaki, amit egyéniségnek hívnak, hanem bármi körülmények közt ez maradt volna, úgy, hogy rossz pechjének kellett volna lenni, ha az ellenkezője történik vele, mint ahogy vannak és voltak kegyetlen s végzetes esetek is erre.

Kosztolányi Dezső azonban olyasvalaki, akit úgy hívnak, hogy ízig-vérig művész. Kosztolányiról, a lírikusról csak egyet lehet mondani, hogy tökéletes, úgy az érzések megzengetőjének, mint a forma virtuózának. Ám ami szinte elképesztő előttem néha, az, hogy nem tudok rá esetet, hogy elért magasságokból egyszer is aláejtődött volna, ami még a legnagyobbaknál is természetes, hasonló termékenységgel.

De ez az ember nem hiába szereti használni a boszorkányosság, bűvölet jelzőket az élet jelenségeire, mert csakugyan ilyesfélét képzeltet a szelleméről is. Sokszor ámulva futok végig egy semmi cikkecskéjét az újságban, hogy soha sincs ötlet fűszere, a hangulat cirógatása nélkül. Hát ez az ember megvalósítja a seraptei asszony olajos korsójának meséjét! Meg, mégpedig ezer varázsízzel.

Fordulat, hajlékonyság, tűz! Ilyen szavak pattannak elém, ha bármely sorára gondolok. Sohasem unalmas, sohasem egyhangú, mindig ugyanaz és mégis mindig meglepetésszerűen más.

Most itt a prózaíró Kosztolányi Dezső. Mikor a Nero császárról írt regényét olvastam, azt gondoltam, ha ez az ember így kezdi, hol fog ez megállni? Ez Sienkiewicz és Anatole France, de hogy semmi köze hozzájuk egy ékezetével sem, az bizonyos.

De ugyanakkor eszembe jutott egy rég megjelent novellás kötete, ha jól emlékszem, a Boszorkányos esték a címe és már kisebb volt az ámulatom.

Az az érzésem, hogy ennek a könyvnek nem volt akkoriban megérdemelt sikere. Sőt nem hiszem, hogy tévednék, hogy az írót ez elkedvetlenítette. Mert semmi sem olyan leverő, mintha olyan próbálkozásokkal szemben ér igaztalan értetlenség, vagy indolencia, amit magunk becsesnek tartunk. És én azt hiszem, ez volt az eset.

Mutatja a mostani prózaíró Kosztolányi buzgó vénája.

Azok a novellák, sokak hasonló és bevett kísérleteinek eléje vágtak mesétlenségükkel, neuraszténiás riadalmak torz állapotairól, amik kifejezhetőségben a líra és a próza mezsgyéjén zajlanak le. De bárha, mondom, önmagukban is kész értékek voltak ezek a történetek, nem vesztek kárba, semmi fogadtatás után, az íróban. Mert úgy tetszik, szinte előmunkálatai voltak a mostani, nagyobb lélegzetű műveinek.

Erről a Pacsirta regényről kellene azonban írnom végre. De bevallom, valami félelem tart vissza, hogy félreértenek. Mert amikor a kritikák, valami álszenvedelem szuperlatívuszaink csupa dicsmártásokban lubickolnak, akkor kénytelen megrebbent egy tárgyilagos megállapítás is.

De már ideírom, ha átfutott a fejemen. Én azt hiszem, hogy a Kosztolányi klasszikus tárgyú regénye után, ahol őszinteségben mindent mert, a messzi miliő miatt, ez a kis regénye több az ígéretben. Úgy tetszik nekem, bizonyos gyöngédségek fogták meg néha kezét, mikor írta, és maradt mondanivalójából a tintatartóban. Meglehet, hogy ezáltal jobban eléri, hogy megrendítsen ezzel az egészen különösen megvilágított kisvárosi tragédiával, a szülői szeretet lemondásával, amelyet betetőz, hogy nem teremt boldogságot annak, akiért történik. Ez a csúnya, a zsarnok férjhezadni való lányuk.

Képzeljék el, hogy két életrevaló, kedves ember szerencsétlenné válik, a legnagyobb emberi örömmel, a magzatukkal.

Hogy oka ennek a kisvárosi mindennél zsarnokabb levegő, túlzott aggályaival? Természetes. Ezt azonban minden utalás mellőzésével tárja fel Kosztolányi Dezső. Sőt, valóban, kár így kirohanni pont a kisváros ellen. Jobban volna így megfogalmazva. Hogy az az aggályos levegő a végzet, amit bizonyos fajta emberek a metropoliszokban is terjesztenek maguk körül. Ez nem vád. Csak tény. És hát a rémekre hajlamos lelkek mindenütt megesnek a hamis erkölcsök tanának.

Ez ennek a két derék öreg szülőnek tragédiája, amely szinte görög magasságokba emeli őket.

Lányuk távoztával egy pillanatra feloldódik róluk a varázs, és akkor tűnik ki, mit nyújtott volna számukra az élet. Egy hajnali hangulat mondatja ki az apával a legszörnyűbb ítéletet önmagára és a rosszul rendeződő dolgaira a világnak.

Azzal minden visszazuhan a köznapba. A lány hazatér. És nem görögtűz és revolverdörrenések végzetül, hanem az igazi nyomorúság, a posvány, a mindennap posványa nyeli el a lelkeket.

Be kell ismerni, hogy nagy ügy, kényes ügy és merészség kellett a megpedzéséhez. Ezért is van, nyilvánvaló, hogy míg a regény főhőseinek lelki válságai elnagyolódnak, addig a külső miliő, a környezet érdekesebbnél érdekesebb éles vonású jellemei túlfeszegetik a regény kicsi kereteit. A novella vagy még inkább a dráma lendületei lüktetnek át a regény körülményeskedő, nyugodt elbeszélő módján s ez eredmény az, amit előbb mondtam.

E mögött a regény mögött valami vajúdó csönd marad és várakozást vet maga elé.

Beszéljek magyarán. Kosztolányi Dezső, szent hitem, hogy nem merítette ki ezt a témát. Sőt esküt merek tenni rá, hogy a dolog visszacseng benne. Talán más miliőt, talán más formát is fog még keresni ennek a különös és kincseket rejtő mondanivalónak. Lehet, hogy a regénye mellékalakjaiból olvasunk tőle nemsokára új regényt, más mesével. Lehet…

Egyszóval, amit még hozzátehetek ehhez, az, hogy ezúttal már nem lesz meglepetésszerű, ha meglepetést okoz majd zsenije újabb írásában. De amit jobban hiszek, az, hogyha íróról, az ő eredményeivel és sikereivel, még mindig azt írhatni, hogy szüntelen és kiszámíthatatlan emelkedőben tart, akkor ez több a dicséretnél.

Egyébként is, a végére hagytam, hogy ez a kritika sokkal inkább az írótárs ámuló és meghökkentett szeméé, a másik gazdagságán és tartalékján, mint az olvasóé. Mert az ember, az olvasó csak azt mondhatja bennem is, hogy ez a regény jó így, amint van és nyereség a kézbevétele.

 

Babits Mihály: Irodalmi problémák

Babits Mihályt megkritizálni, mikor az irodalomról vélekedik, valóban úgy hat előttem, mintha Hindenburgnak akarna valaki oktatást adni a hadviselésről.

Hogy mégis egy-két megjegyzésre vállalkozom itt, az Athenaeum második kiadásában megjelent könyvére, csakis az ő bátor biztatása ad rá merszet, hogy az eszmék tisztázása mindennél előbbre való.

Azon cikke közben jutott ugyanis eszembe egy és más, amely a magyar irodalmat a világirodalomba veti ki, s amely bár szókimondó, mégis úgy tetszik, bizonyos gyöngédségek és elnézések simítják el a kényes mondanivalóit, mint ahogy a szülők egészen sikerült gyermekkel szemben elfogultak.

Különöset mondok. Babits Mihály véleménye, hogy az igazság mindenekfölött való és belátom, hogy az elfogultságnak, ha nem is akkora, de szintén vannak jogai. Sokszor felhozza, rossz például, a franciák sovénségét. Ám én azt szeretném mondani: Ez az erő. Ez az uralom. És ha az a nép, amelyik szelleme elöl jár a világon, nem röstell elfogultságot, akkor mi, kis gyönge náció, ne röstelljük, mert áll az az angolra s más nagy népségre is, hogy beéri a magáéval, még ha silányabb is, a jobb, de idegen helyett.

Mármost paradoxnak hat ezzel szemben, hogy ha a következőkben éppenséggel nem a magyar géniusz elzárkózása mellett szólok. De igyekszem megértetni magam.

Nekem az az érzésem, hogy az a kettősség, amiben a magyar konokságot és vele szemben a másik sarkot, a mindenáron tanulni akarást beállítja Babits Mihály: valahogy menthető az előzőben és inkább gáncsolható az utóbbiban.

Hozzam például mindjárt Kazinczyt, akit Babits is említ, de a legnagyobb, talán hatásában századokra végzetes hibája nélkül. Mert más ellesni és alkalmazni valamit, és más szolgailag átvenni idegenből. De ennél is rosszabb, nem látni meg, hogy otthonunkban jobb anyagunk van felhasználandóul a nyelvünknek, mintsem mesterségesen kieszelni kellene kifejezéseket és szavakat. Ez a jóságos lélek egyszerűen nem nézett maga körül. Mert, ha hirtelenében nem is tudnám bizonyítani, biztos vagyok benne, hogy az eleven nyelv talán a paraszti, de kisvárosoké föltétlen, sokkal gazdagabb, fordulatosabb volt körötte s süket volt iránta.

Bele mernék menni valami szó, vagy frázistörténeti bizonyításba igazam mellett.

Ezzel szemben pedig, édes istenem, ugorjunk a mába. Hiszen éppen a Babits Mihályok eléggé sohsem méltatott érdeme, a ma munkája a magyar nyelv kiteljesítésén, a kazinczyak jóakaró vétke híján, amely ezt korrigálja. Ám nem lelünk-e mai kis kazinczyakra a brettli irodalom veszedelmes hatású művelőiben, akiknek nem bírnak szájukra egyengetődni a legtalálóbb, legkitűnőbb magyar szavak, ami még kisebb veszély, de a legfordulatosabb kifejezések, amik aztán a magyarkodók ellenkező véglete által nyugatoskodással vádolt Babitsok révén válnak közkeletűvé. Tegyük hozzá, nem sok hálára.

Babits Mihály szerény, ez a dolog veleje, sőt igazságtalanságig az, saját maga és néhány hasonló lélek érdeme iránt ebben a szerénységben. Míg annál könyörületesebb a nemzetieknek nevezett fogyatékosságokkal szemben. Nem hívta őket saját nevükön bűnöknek. Akaratgyöngeségnek és a megpróbáltság kiábrándultságának jelöli a jóra való restséget és a könnyen megalkuvást. Az afféle jó Mikszáthosat, amiből az olcsó siker támad benn és kinn is, holott nélküle megszerezhető és valódi lett volna.

Engedje meg nekem Babits Mihály ezt a pár szót, akár az egyszeri mendikásnak, aki azt mondta tanítójának: Ha csak így nadrágolsz el, uram, akkor holnapra elfelejtem és én járok rosszabbul, mert megint csínyen érsz, és megismétlődik a büntetés. Persze, csak ha a mester szerető kezétől érné ez a bűnöst.

Így van. Az ítélkező Babits Mihálynak nem fog epésen a pennája. De ez legyen a legnagyobb kétségbeesésünk.

Mert fog a költőé, az észrevevőé, az értékmegállapítóé.

Én azt hiszem, amit Vörösmartyról írt, olyan áldásos, jótékony valami irodalmunkban, mint a permeteg a tikkadt vetésre. Mikor annak idején olvastam, mintha boszorkánynyomástól mentesített volna. Ahogy stilisztikák, retorikák, irodalomtörténetek rettentő posványa párolgott el körülem, ami meg tudja utáltatni a zseni adta gyönyörűséget, akár holmi ronda bűz a legízesebb falatot.

Valóban úgy érzem azóta is, hogy többet árt a silánynak elismerése, mint az érdemesek gáncsa. Hiszen a nagyra emelt, akadémikus Vörösmartynak e nemű sikere látszott nekem szinte valami kaján végzetnek, igazi, mondhatni félreismertetett nagyságán. És nem mondok sokat, hogy meg lehet indulni azon a szeretetteljes, szinte fellelkesítő munkán, ahogy Babits Mihály kihántja nekünk, visszaadja nekünk üdének, hatalmasnak, Vörösmartyt, a költőt, sőt az embert jeleníti meg úgy, ahogy csak, mondjuk ki, az teheti, aki a géniusz új nagy idejének zászlaját emeli szintén, s lobogtatja nyilván nem egyhamar érkező felé.

 

Móricz Zsigmond: Baleset

Már eleve zavarba hozhat bárkit is, hogyan lehessen Móricz Zsigmondról jellemző, megkülönböztető, akár magasztaló, akár gáncsoló kritikát írni, mikor őt olvasva csak az juthat eszedbe, hogy talán ő az a szerencsefia, akinek az a bizonyos mesebeli süveg van a birtokában, amely képessé teszi őt, hogy láthatatlanul járjon-keljen mindenütt és mindent meglásson, amit a jelenlevők, sőt sokkal többet, azt is, amit mások éreznek, sejtenek, de nem mernek és nem tudnak megfogalmazni maguknak.

Igen, így olvassa ránk titkos gondolatainkat, érzésünket majdnem észrevétlen a művészetnek ez a nagy szemfényvesztője. Csak akkor döbbenünk rá, mikor már készen elénk hozza.

Mert olyan ő valósággal, mint az elemi erők. Megfoghatatlan, feltartóztathatatlan hatásában. Mikor olvasni kezded, valósággal azt hiszed, magad találtad ki azt a mesét, amit elmond neked, magad formáltad meg alakjait a mesének, mert azok úgy jelennek meg előtted kész valóságnak, olyannak, hogy mások nem is lehetnének, mint amilyenek, nem tudsz hozzájuk gondolni egy fikarcot sem.

Talán Bródy Sándortól olvastam egyszer egy kritikát, amelyben Dosztojevszkijt olyan szabóhoz hasonlítja, aki sohasem hagy benne egy szál fércet sem munkájában, hogy arra tudjunk következtetni, hogyan készült. Ilyenek a Móricz Zsigmond munkái is. Pontosan az életre szabva, belsőben, külsőben, maradéktalan.

Kisdiák koromban nagyon megkapott egy irodalmi adoma, amit a magyartanárom mesélt el Arany Jánosról. Aranyt akkor már elborította az akadémia, az egész magyar értelmi világ babérral. Őt azonban mindig furkálta a kíváncsiság, hogy vajon mennyire brillíroznék munkáival az egyszerű gondolkodású, irodalmilag nem művelt nép előtt. Az előtt a magyar nép előtt, amely tulajdonképp magyarul tanította a felette lévő társadalmi osztályokat. Hiszen Petőfi világsikerének titka is nagyobb részben az, hogy a magyar nép képzeletének, sajátos nyelvfordulatainak szócsöve s ha nem az volna, valóban kevesebb volna talán Desmoulins-nél is, akit szerénységében, ideáljának emelt maga fölé. Holott…

De elég már ebből.

Arany Jánosnak volt egy nagyon értelmes és nagyon nyíltszívű bérese, vagy hetese, ahogy nálunkfelé mondják. Hát ennek a kezébe adta Toldiját, hogy olvassa el és ezt az egyszerű lelket akarta aztán kifaggatni véleményéről.

Persze azt nem közölte vele, hogy a Toldi az ő műve.

Nohát, mikor a legény elolvasta, Arany csak úgy véletlen, érdeklődni próbált nála: hogy tetszett? Hát a legény bizony egy cseppet sem volt animálva a Toldi költői szépségeitől. Csak hümgetett erre, arra.

Arany már az elkedvetlenedés felé billenően kérdezte meg utoljára tőle: dehát mégis, magyarázza meg, adja okát, mért nem tetszik neki úgy ez a verses história, mint például a Bogár Imréé, Rózsa Sándoré és egyebek? Talán nem szép?

– Dehogynem! – hangzott a válasz.

Hát akkor?

Hát akkor a legény végül is kibökte, hogy azért nem imponál neki a Toldi, mert ilyent ő is tudna csinálni. Állítólag Arany János erre a néhány szóra maradt a legbüszkébb az egész kritikahalmaz között, amit irodalmi pályafutása alatt kapott.

 

*

 

Eszembe jut ez az anekdota, mikor Móricz Zsigmond irodalmi méltatására gondolok. Neki ezer meg ezer ilyen bérese lélegzik a magyar olvasók seregében, az egész biztos.

Hogy pedig Arany Jánossal hozom őt kapcsolatba? Az is egész biztos, hogy tíz közül kilenc értékelés már réges-rég, írva, szóban, hallgatólag a magyar klasszikusok eleven utódának, a magyar irodalmi hagyományok igazi nagy továbbfejlesztőjének tartja őt.

Már most minek tagadjam, hogy milyen félve, tépelődve nyúltam ceruzához s milyen zavarban vagyok itt most is, hogy kritikát írjak róla, hogy csak meg tudjak szövegezni pár méltó mondatot is legutóbbi novelláskötetéről, a Balesetről. Hogyan becsüljem meg méltóan a szavak erejével az írását? Hogyan merjek értekezni, fejtegetni, értékelni, ahogy ezt szokták, alaposan, behatóan? Mert ha csupán üres, puffogó áradozásokkal kezdek el spekulálni, akkor ő a vesémbe lát, akár ahajt a tanárom és rámripakodik: Nekem ne szalmázz, fiam, nekem ne hasalj! Valld be az igazat, nem készültél alaposan!

Pedig hát az egyszer igaztalan érne a vád. Mert azt felelhetném: Dehogynem készültem, Mesterem! Csakhogy ilyen oktató, mint Kegyelmed, csak azt az érzést költheti, hogy nehéz, még dicsérőleg is megmukkanni az oktatás felől, mely maga a szavakba váltódott élet.

Ha mégis mernék szerény dicsérettel hozzászólni ehhez az új Baleset című kötethez, hát csak egyetlen novelláját említeném meg itten. Azt, amelyik egy kis madárról, egy békés vasárnap délutánról, egy nótáról szól, mely a kávéház terraszáról zendül meg… Egyszóval mindenféle semmiségről.

De miféle bűbájosság ez? Hát lehet ilyen eszközökkel ilyesmit megcsinálni? Hiszen erre valóban mindenki azt gondolhatja, hacsak egy kis szív van benne, ha csak egy parányi szikra pislog benne a szépség és a jóság iránt, hogy ezt az érzést, ezt a hangulatot én is le akartam már írni, le is tudtam volna éppen így írni, mert csak így lehet érezni és gondolkodni kivételes, ünnepi, magányos, békés órában.

No persze, hogy mindenki azt gondolja, mint Arany János bérese. Pedig mekkora tévedés ez, felebarátaim, hogy ti ilyen szavakba tudnátok szedni lelketek ünnepi perceit. Mekkora tévedés! Micsoda körmönfont értekezés válnék a ti ünnepi perceitek szavakba szedéséből emellett a kötetlen beszédben írt gyönyörű költemény mellett, emellett a zsoltár mellett, a kis madárról, a nótáról…

Hiszen a hét csodák egyike az a tulajdonság, amely azt meg tudja tenni, hogy egy kis madáron, egy hangulaton át meg tudja éreztetni a jóság, szépség, az erkölcsi ember végtelen árvaságát a véletlenek vagy a szánalmas csináltságok vad és kegyetlen forgatagában.

Bizony így van, felebarátaim! Mert ha tollat fogtok magatok, hogy a holt betű révén idézzétek fel az élet fura zűrzavarát, csak saját törpeségeteket látjátok be és joggal ér kudarc és bűnhődés, mert a saját hangocskátok is eszetekbe mer jutni, mikor ő szólal meg, a Mester.

 

Karinthy Frigyes

Megtudtam véletlen, hogy az Athenaeum kiadja Karinthy Frigyes összegyűjtött munkáit, amelyből egyelőre tíz kötet jön.

Ilyenkor afféle összefoglaló nagyismétlést szokás tartani azokból a kritikákból, amik annak idején sorban méltatták a megjelent munkákat. Föltétlen érdekes dolognak tartom ezt, de a jelen sorokkal inkább afféle közkeletű, gyakorlatias szempontokból szeretném mérlegre tenni itten Karinthynak, a magyar és speciálisan budapesti írónak munkásságát, semmint úgynevezett belső analizálásukra vállalkoznék.

Karinthy Frigyes munkásságának általános méltatásával könnyen és röviden készen volnék. Én nem tudok nála nagyobb élő magyar írót.

Értékelésem módjának mindjárt okát is adom s azt hiszem, nehéz vele vitába szállni. Van egy fajta értékmegállapítás, ami egészen más, mint az átlagos, napi elismerés, sőt, más, mint az utódoké is. Ez az értékmegállapítás a legjobbak elismerése, a legkülönbek, a kiválogatottak értékelése. Olyan ez, mint a titkos fémjelzés. Az inspiráló Cyranók itt bizony föltétlen magasságban állanak az általánosan nagyrabecsült Molière-ek fölött. A műhelytársak, a pályatársak respektusát, amely ennek az értékmegállapításnak legrendesebb tünete, nem lehet megszerezni sem akadémiai tagsággal, sem a hazafiak, vagy más testületek, vagy akár egy egész nemzet babérkoszorújával sem. A mesterségbeliek tudják, és ha nem tudják, érzik, ki a főcsahos köztük. Amiért ez a titkos fémjelzés kijár, nagyon egyszerű szó: eredetiségnek hívják.

Ez a fogalom azonban nagyon elkoptatott, különösen ebben a vonatkozásban. Aztán nagyon sokszor jelölnek vele olyasmit is, amit én itt nem szívesen értenék alatta. Azért igyekszem mindjárt nagyon naivul megmagyarázni, mit jelképez nekem egy írónál ez a szó, hogy eredeti.

Sok írást elolvasok, amit nagyszerűnek találok, de nem lelek benne kettőt. Először, hogy az az érzésem jöjjön: ejnye, amit ez itt leír, homályosan bennem is élt, sőt gondoltam rá, hogy meg kellene rögzíteni, de most már itt van, késő.

Mitagadás, ez bizony nem kellemes érzés. De azután jön a második, valami ellenállhatatlan ösztönzés arra, hogy hiszen az életben még ezer és ezer csodálatos, különös dolog van, csak neki kell dűlni a kibogozásának. Nagyszerű, érdemes dolog írni, érdemes dolog élni.

Nos hát, én csak azt az írást tartom eredetinek, amelyikben ezt a két érzést megtalálom. Karinthy Frigyes írásaiban pedig, nem tudom, egyéb olvasói mennyire, de hogy a legkülönbek, a legnagyobb tömegben és a legelsőrendűbb minőségben lelik meg ezt a két érzést, gondolom, ebben nem tévedek. Mindig elöl jár. Mindig elír valamit bárki elől. De azzal a kis bosszúsággal jótékonyan kavar fel, és serkent serényebb nézelődésre valaki a saját berkeiben. (Már akinek vannak ilyen saját berkei.)

Mármost lehetséges, hogy nagyon nagy írók vannak e nélkül a két jellemvonás nélkül is. Szerény megállapításomban azonban a Karinthy-fajták a legnagyobbak. Nem a népszerűsítő nagyok, hanem a teremtő nagyok, az első szó kimondói, a géniuszok.

Ebben a pillanatban, amint ezt itten leírom, úgy rémlik, hogy már valaki ugyanitt a Nyugatban megfogalmazta ezt a dolgot ilyenféleképp Ady Endréről, ahol őt vátesznek nevezi a népszerűsítő nagyokkal szemben. Mindegy, hiszen előrebocsátottam, hogy nem afféle analitikai bogarászatra indultam ezekkel a sorokkal, hanem inkább gyakorlatias vonatkozások megpedzésére.

 

*

 

Szóval a fentileg értelmezett eredetiség volna az értékelési sémám. De úgy tetszik nekem, hogy ez az elgondolásban látszólag oly egyszerű ügy roppant kényes és bonyolult és legtöbbször elburkolt és elhallgatott ügy a gyakorlatban. Mert amióta művészet és irodalom van, bizonyos, hogy e körül az ügy körül estek a legkegyetlenebb igaztalanságok.

Ez a bizonyos eredetiség az, amely paradoxul, a művészeteknek leginkább elkallódható és széthurcolható Csáki szalmája, annak ellenére, hogy a legbecsesebbje, úgyszólván éltető ereje.

Hiszen a világ legelcsépeltebb frázisa, hogy az igazi nagy emberek bére legtöbb esetben mellőztetés, ha nem rosszabb. És vicceket gyártanak a tehetség átkáról, mint amely a boldogulás akadálya.

Nem feszegetem és nem taglalom most ennek okait. Csak annyiban érintettem, amennyiben ide vonatkozik. Úgy van különben, mintha értelmetlen is volna itten hangsúlyozni ezt, Karinthy Frigyesről írván. Hiszen őt éppen a szerencsés nagyok közé lehet számítani, aki semmit nem engedett, meg nem alkudott, mégis egyre illőbben éri meg sikereit. Ő az a szerencsés, akit meghallgatnak s nem kell alkalmazkodnia, hozzá alkalmazkodtak már.

De a dolog mégis úgy áll, hogy nagyon kevesen múlt az, hogy ő is azok sorsára kerüljön, akik haszontalan szórják el a magukkal hozott magvakat, nem akadnak jó talajra, vagy inkább úgy, hogy nem ő, hanem mások aratják le a vetését.

Unalomig tudja mindenki, hogy nem a legértékesebb, a komoly szavú, sajátos Karinthy volt, aki először magára figyeltette a nagy nyilvánosságot, hanem a humorista. És aztán lopózott bele, szinte észrevétlen, az elmékbe és szívekbe nagyon is súlyos mondanivalókkal, hogy most már semmi se kösse meg a tollat szorító kezét. Valósággal úgy volt, akár az orvos adja be édes burokban a keserű, de gyógyító orvosságot.

Kezeskednék róla, hogy most, amikor összegyűjtött munkáit adják ki, nagyon sok olyan olvasójuk lesz, akik értelmetlen állnak meg a kedvenc szerző egy-egy, sőt bizonyára legjava dolgai előtt és alighanem a humorista halandzsájának fogják azokat tartani.

Hogy megjegyezzem, Karinthy tényleg kedvel, különben acélos tisztaságú stílusával, bizonyos tartalombeli misztifikációt. De ott, ahol ezzel él, majdnem kénytelen vele, mert olyan szubtilisak megérzékeltetnivalói, hogy szétfoszlanának, nem bírnák el a kategorikus imperativuszt az előadásban.

És ha már itt tartunk, hadd tegyek még néhány megjegyzést munkáinak benső jellemzésére. Erre, mint mondtam, nem vállalkoztam itt. De félek, hogy előbb a humorista Karinthy iránt bizonyos kicsinylést éreztethetek, mikor a másik fajta íróval állítottam szembe. És ez igaztalan volna. Mert bár a humorista, sokszor a műfaj kényszeréből, átlépegeti a túl szigorúan vett irodalom határait, viszont szerény véleményem szerint ott a legnagyobb, ahol ugyanez a humorista Karinthy a mélyen járó gondolkodóval és elbeszélővel társul.

Szóljak kereken. Szerény nézetem szerint Karinthynak nem a társadalmi problémákat, metafizikai rejtelmeket feszegető dolgai a legtökéletesebbek, legeredetibbek, hanem azok az apró karcolatai, novellái, krokijai, amikkel az emberi lélek mindennapos, sőt sokszor felszínes rezdüléseit, de szintúgy gyötrelmes és borzongató válságait szurkálja fel tolla hegyére. Az ötlet, a furcsaság nagymestere Karinthy elsősorban és mindenek felett s nem a hangulat, vagy éppenséggel az úgynevezett emberi karakterek az erőssége. Úgy tetszik, mintha hosszabb lélegzetű dolgai is ilyen elnyújtott krokik volnának, amiknek ötlete úgy nőtt nagyra, mint a mesebeli szegény halász palackjából a füstgomoly.

De mindezt kétségkívül nagyobb szabású tanulmány teszi majd tárgyává.

 

*

 

Magam visszatérve szempontomhoz, ahhoz a bizonyos eredetiséghez, amely szerintem, ha nem egyetlen, de legfontosabb tényező minden művészetben, hát úgy találom, hogy Karinthy Frigyes még mindig nagyon távol áll attól, hogy kellőképp legyen megméltatva. Értve alatta, hogy nemcsak a magyarok által, hanem túl a hazáján is. Tulajdonképpen úgy van, hogy bármennyire is brillírozunk mostanság a művészetünkkel a nagyvilágban, távolról sem az igazival, a legértékesebbel brillírozunk. Távolról sem úgy, mint ahogy a kis norvég vagy dán irodalom, a termése legjavával. Az oka ennek sok más, nem egészen a művészet szentsége jegyében dolgozó ügyön kívül mégis csak az, hogy mintha még nagyon is úr volna a kultúránkon annak a kiskorúságnak az érzése, hogy semmi nagyszerűt, becseset, újat nem merünk magunkénak vallani, dédelgetni, amíg kifelé nem kacsintunk példák, vagy éppenséggel buzdítás után. Pedig hát a világsiker nem mindig áll az igazi érték mellé és a tömeg hangos tapsán kívül vannak csöndes bólogatások, amik többet érnek annál mindenképp. És nekem sokszor jön pirulhatnékom egy-egy magyar sikeren, aminél el kell képzelnem, hogy a legjobbak odakünn is fanyalogva vonogatják rá a szájukat, ha ugyan nem mosolyognak rajta.

Hát ez pedig tisztán azon múlik, hogy merjük magunkénak vallani, ami valóban sajátos, valóban a magunké és senki másé és azzal parádézzunk odakünn is.

Hogy ez éppen Karinthy Frigyessel szemben foglalkoztat, érthető, mert gondolom, speciálisan az ő esete, hogy lemarad méltatlanabbak mellett kifelé.

De mit mondhatok erre? Egy egyszerű példát. Úgy tudom, Karinthy több ízben nyilvánosan is, írásban is tanúságot tett olyasmiről, hogy például H. G. Wellst afféle mesternek, talán mintaképének érzi. Már pedig tisztelet-becsület ennek a különben jeles írónak, akit jó néhány millió ember forgat a hazájában és egyebütt. De ha elgondolom, hogy H. G. Wells az igazi értékmérővel, a kvalitáséval mérve bizony kevesebb, mint túl szerény nagyrabecsülője, Karinthy, hát akkor íme kifejeztem mindent e körül a dolog körül. Hiszen ő maga is beleesik honfitársai hibájába.

Wells, kevesebb kvalitással angol siker, tehát világsiker, ha véletlen magyar író volna, nagyon jó, ha eljut a középszerűségig. Ez nem túlzás. Hanem az igazságos és helyes beállítás.

Szóval, ha rendjén be akarnám fejezni ezt a gyakorlatinak keresztelt méltatásomat, ezt mondanám:

büszke vagyok a magyar névnek a világ előtt is becsületet szerzett művészek ötven százalékára, viszont a maradó ötven százalékot még idebenn is restellném. Ám ha van valaki ma, akit fönntartás nélkül, mint nagyszerű, sajátos magyar írót bármikor meg mernék mutatni mindenütt, minden kultúrában az embereknek, az Karinthy Frigyes.

 

Heltai Jenő: A masamód

Olyan érzésem jön, mikor most ezt a néhány sort ideírom, akárcsak valaki a papáját kezdené el dicsérni, vagy gáncsolni, akitől gagyogni és tipegni tanult. Ebben pedig bizonnyal nem vagyok az egyetlen. Hiszen a vígjáték művelőinek mai generációja közül nem hiszem, hogy akadna, aki egyebet mondhatna. Mert ha hirtelenében nem is tudnék párhuzamot vonni, vajon a prózaíró, költő, vagy pedig drámaíró Heltai Jenő hozott több értéket, a másokra való hatásban bizonyára a színpadra írt dolgai vezetnek.

De sokkal érdekesebb, hogy amíg annyi tehetségnek szolgált merő példával, s annyi színpadi mesterembernek patronnal, ő maga most is egészen sajátos és különálló maradt. Ámbár épp ez az, hogy amit úgy hívnak, hogy művészet és egyéniség, az lényegében utánozhatatlan.

Pedig ha valakinek világszemlélete kristályosan egyszerű s alakjai olyannyira visszatérőek, minden dolgában, Heltai Jenő az.

Csaknem egy mindig a mottója. Mintha ezt hirdetné: „Emberek, vegyétek észre, hogy az elbukottak, az élet mostoha gyermekei semmivel sem rosszabbak a feddhetetleneknél. Azért ne hamarkodjatok az ítéletekkel sem a gazdagság, sem a tisztesség gőgjében. Mert nincs más érték bennünk, se fönn, se lenn, ha a szívükben nincsen.” Ez vonul végig Heltai minden dolgán, s a bocsánat és részvét sohasem tűnik el gúnymosolyából sem. Egyáltalán a szeretetnek valami akkora készségét érezzük Heltai Jenő minden mondata mögött, hogy mókáinak fanyarkás zamata is inkább enyhén cirógat, mint kacajra csiklandoz, s korholásának, csipkedésének sincs fullánkja.

És a Heltai alakjai! Ezek a vidám, gyöngéd érzésű kalózok s a nagyváros festett arcú magdolnái, akik ártatlanabbak könnyelműségükben az okos, rideg szűzeknél…

Dehát végre valami A masamódról is magáról.

Nem tűr kétséget, hogy ez a darab nem éri el sehol sem A Tündérlaki lányok s a Kis cukrászda mélységeit, bár ötlete, a kényelem és a jólét nosztalgiája, az ínség romantikája iránt nem mindennapi.

Ám úgy hiszem, hogy valami irodalmi méltatásába kezdeni el itten ennek a darabnak valóban az a fölös villa széna lenne, ami még tetejébe megy a kazalnak.

Jóval érdekesebb az az oldala a dolognak, amit maga Heltai Jenő is hangsúlyozott erről a darabjáról való egyik nyilatkozatában. Hogy nagyon megérti, ha egy kissé meglegyintjük magunkat azokkal a derűs, játszó, egyszerű fuvallatokkal, amik ennek a darabnak levegőjéből felénk csapnak. Hogy úgy mondjam, kissé visszatérünk az ábécéhez, a művészetek mai hadarásából, amelynek közepette már rég rájöttünk, hogy mintha több lett volna a régi kevés, a mai soknál.

Mert úgy van, minden látszat arra vall, mintha a művészetek legutóbbi pangása is busásabb volna, mint a béke legjobb éveié. De valami mégis hiányzik nekünk ebből a gazdagságból. Talán a hamv ezekről a dúsabban termett gyümölcsökről s az illata ezeknek a pompásabb virágoknak. Egyáltalán valami mértéke a szépnek, jónak és gyöngédség, kedély, kedély…

Mindent jobban tudunk ma, mindent megtanultunk s mindent kieszelünk. De mindezzel mégsem bírjuk belelopni életünkbe azt a valamit, amire valaháról emlékezünk.

Nos, ilyesféle érkezik hozzánk A masamóddal. Ennek hatást nem kergető, mesefordulatokat nem erőszakoló, közvetlenséget nem hazudó hangulataival.

Ezért vagyok biztos benne, hogy most talán többen lesznek hálásak érte, mint első ízben, írójának.

 

Néhány szó Gellért Oszkárról

Szinte azt mondanám, Gellért Oszkár az, aki a legnagyobb fába vágta a fejszéjét összes költőtársa közül. Azok az érzések, amiket ő énekel meg, nem olyanok, amik efféle elemi visszhangot keltenek. A lírának ősi természete, hogy rebellis. Hiszen éppen a gátakat, szemérmeket áttörő, vagy áttörni nem tudó érzésnek küzdelme, panasza a líra legkönnyebben bugyogó és legáltalánosabb forrása. Tovább megyek, a kielégülés, vagy kielégülhetés, a nyugalom, a boldogság, az egyensúly hangjai maradnak mindig a gyöngébbek a költészetben a lázongás, a vágy, vagy hát a túl szigorúan vett morál és világrend szabványainak sikeres megkerülésén való ujjongás énekei mellett.

Iskolapéldák hozzák erre nézve a Himfy Boldog szerelmének szembeállítását A kesergő szerelem strófáival. De akárhol, akármilyen költőknél ezer más mintára lehet rámutatni a fönti dolgokban.

Nos, gondolom, azért kell az értékmérőnknél bizonyos súlykiegyenlítést tenni a Gellért költészetének javára, akit kiváltképpen a legkevésbé könnyű hatásokat és igézeteket keltő témák, az enyhe, hitvesi érzelmek költőjének, az anyai gerjedelmek, az áldott termékenység magasztalójának tartanak, teljes joggal. Ezek mellett a versek mellett kvantitás s talán kvalitás tekintetében is még a nagy Kozmoszon való rémületek és ámulások betűkbe rótt sorai dominálják a Gellért költészetét, amely érzések szintén nem tartoznak a nagy lármájú és a lelkeket rohamszerűleg bevevő és megzengető költemények témái közé, kivált oly szinte puritán és póztalan formákban, ahogy Gellért tolla alól kerülnek elénk.

Természetes, hogy ez a költészet nem hivalkodik rikító színekkel s nem túl gazdag a változatosságban. És hogy ezt nem lehet felróni fogyatékosságául, még természetesebb. Bizonyos, hogy ezeknek a verseknek finom szemű értők előtt szinte pikantériájuk lehet annak a ténye, hogy íme épp a legnagyobb erkölcsi szabványok és szokványok szép és bátor megszólalásai azok, amiknek hatása minimális magára az őket létrehozott és konzerváló nagy emberi átlagra. Caliban jobb szereti képzelgéseit önmagáról, mint tükrét.

Persze vannak ezek közt a versek közt olyanok is, amiknek nemcsak hatása, de maga a hatásossága is felveszi a versenyt a szenvedélyek s más szertelen indulatok felzaklatóbb szavával, ahogy csöndes, de ellenállhatatlan hatalmukkal fogják meg és szorítják el szívünket.

Mondja el valaki például magában megindulás vagy megilletődés nélkül Gellértnek azt a versét, amelynek címe, vagy egyik sora ez:

 

Szent rútság az, barátom!

 

Ez a vers anyánk és hitvesünk redőiről szól, olyan megrendítő egyszerűséggel, hogy soha el nem felejtheted, soha jobban meg nem fogalmazhatod magadnak.

Mindig az az érzésem, hogy valami nagyon-nagyon fölényes van a Gellért Oszkár soraiban. Odavetettségük, takarékosságuk, mind-mind erről beszél. Ezeknek a verseknek nem akadhat meg a szemed cicomáin, mert ezt az eszközt a költő elveti és megveti. Ezek a versek nincsenek arra szánva, hogy egyszer átfusd őket és elgyönyörködtessenek néhány órára, vagy napra. Ezekből a versekből vagy minden szónak olyan súlya marad benned, hogy egyszersmindenkorra magaddal hordod, vagy bele se fogjál olvasásukba, mert üres mondatokat olvasol bennük.

Ilyesvalami az, amit fölénynek mondok a Gellért verseiben. Hogy aztán akad a kötetben egy-két olyan vers is, ami kontrasztszerű magyarázat ehhez a fölényhez, valami olyan gesztus, ami mintha azt mondaná: no, hisz ha éppen arról van szó, hogy magam is éljek a hatás becsületes eszközeivel, íme, nem olyan nehéz ügy ez!… hát még ebben is van Gellértnél valami nagyon-nagyon aggályos művész-szemérem. Egyáltalán a végletekig átlatolt minden kifejezési eszköz, amivel ez a költő él.

Nem tudok menekedni attól, hogy említést ne tegyek egy verséről itten mindazzal kapcsolatban, amit a Gellért költészetének jellegzetességéül megpendítettem. Erről a szokványokat respektáló, erről a kifejezési módban puritán és erről a változatokat nem kergető, fölényes, tiszta hangú líráról.

 

…rabot szültem ezeknek, Felöklelem és agyontaposom.

 

Hogy hogyan bődül és harsog át az emberen ez a néhány sor, valóban a kivesző, megalkudni nem tudó vadállatnak esztelen, féktelen, gyötrelmes, őrjöngő indulatával, ez olyasvalami, amire szinte kevésnek érezzük azt a megjelölést, hogy elemi. Mert úgy tetszik, maga a Kozmosz rettentő, könyörtelen gépházának falát döngeti. Úgy érezzük, ilyen szavak azok, amik néha napok, órák alatt száguldják be emberek ezreinek az agyát és lelkét, az életformák nagy válságainak idején, mikor a régiek helyett új igák kerülnek az új emberállatok nyakára. Ám, ahogy biztos, hogy minden új iga csak ugyanattól a vértől és verítéktől csöpög majd és ugyanazokat a kínokat gúzsolja és horzsolja tovább, úgy az is biztos, hogy ez a vers nem afféle alkalmi harci induló. Messzibb, örökebb a célzata és inkább megrendít és lesújt, mintsem az indulatainkat kavarja fel. Mert szimbólumában nem a vak, a harcos, a vergődő hit szava harsog, hanem az élet ínségének bizonyos irányban való utolsó csöpp vérig tudatossá vált reménytelensége őrjöng az élettel meghasonlott baromfaj magát rontó bosszújában.

Azt hiszem, ebben a nemben jobbat nem írt le költő ennél a versnél. Még kevésbé maradt ilyen költemény oly szerény nyilvánosság ismeretében, mint a Gellért verseinek kötetei.

De hát ez hosszú panasz. Hozzáfűzve inkább még azt, hogy ennek a szerény nyilvánosságnak is bizonyos hálátlanságáról is beszélhetnék, amint az utóbbi évek szinte csak tudomásul vettek értékeket és érdemeket és aztán könnyedén napirendre tértek fölöttük másod- és harmadkiadású és értékű hangok felserkedő gyomjában. Értem ez alatt a formában és tartalomban hozott sok-sok újnak és eredetinek majdnem teljesen feledésbe kerülő méltánylatát egy csomó elsőfoglalatú költővel szemben.

De hát ebben a Gellért sorsa, mint mondom, többekével közös s csak eggyel több jellemző közös s csak eggyel több jellemző kórtünet az egész. Sőt talán hozzátehetném, hogy Gellért még némileg szerencsésebb e tekintetben sok társánál, ahogy éppen költészete túl is szeparált jellegénél fogva őt kevésbé érték sérelmek abban, hogy formáit, sajátosságait gyatrább ismétlésekben szétkalózkodják.

Mit tagadni, hogy ezen a terepen a legnagyobb jutalom és öröm az egyedülmaradásé? No és ha érte őt öröm és jutalom ebben az egyedülvalóságban, még mindig biztos, hogy még kamatait sem kapta meg azért, amit adott.

 

Molnár Ferenc: Liliom

Molnár Ferenc Liliomáról kritikát írni, azt hiszem, súlyos halmozás.

A Liliom már irodalomtörténet. A Liliom már jelzőkő a magyar drámaírás útján, még a legszárazabb és a legszigorúbb akadémiai szemüvegen át is, sőt, ami ennél is harapósabb fórum, a legborzasabb ifjú titán irodalmi kávéházi asztal ítélete szerint is.

Egyáltalán, úgy tetszik nekem, a Molnár Ferenc összes munkásságából a Liliom az, aminek révén Molnár világsikerét is megbocsátják minden rendű és rangú kollégák, leginkább olyan formában, hogy hiszen íme írt egy abszolúte sajátos, abszolúte irodalmi, abszolúte jó drámát, egy remeket, a Liliomot.

Természetes, hogy az az indok, aminél fogva Molnár Ferenc legkülönb művének tartják a Liliomot, tízféle. De szerény nézetem szerint, bizonyára nem azért legkülönb műve Molnárnak a Liliom, mert – mint a stilisztikák nyelve mondja –, kimeríti a jó dráma összes kritériumait szerkezetben és tartalomban, hiszen ez nem áll a Liliomra, hanem az igenis okvetlen áll, hogy ez a Liliom egy teljesen nagykorú írás. Ez a Liliom egy magyar, egy budapesti, egy önállóan és maradéktalan Molnár-írás, abból a teméntelen franciásan, vagy németesen, vagy angolosan többé és kevésbé jó drámából, amit magyar írók összeírtak és összeírnak.

Ennek a Liliomnak a levegője, ez a szemérmességet röstellő és fojtogató, pökhendien érzelmes és érzékenyszívű levegő az a bizonyos budapesti, ami már függetlenítette magát Bécs atyáskodásától. Ez a levegő a kamasz nagyváros Budapesté, aki már a saját lábán akar járni és a saját hangját hallani és az ifjúság merszével ítéli meg a dolgokat.

Ez a Liliom igazi értéke. A mersz, az újnak meglátása, ahogy a zseni nem akar tanulni csak magától, csak maga körül nézelődve.

Hogy pont a Liliom bukott legnagyobbat annakidején, dacára, hogy akkoriban már a drámaíró Molnárnak jelentős sikerei voltak? Hát ez éppen nem különös véletlenség.

A morbus hungaricus, a magyar értelmiség furcsa betegségének főtünete, hogy addig nem mer még tetszésének sem engedni, míg külföldi tekintélyekre nem kacsintott, vajjon quadrál-e tetszése a nájmódi-val? Nem tagadhatta meg ez a betegség magát éppenséggel a Liliommal szemben.

A Liliomnak éppen az mutatja legnagyobb értékét, hogy először megbukott Budapesten. Megbukott, mert új volt, mert magyar volt, mert budapesti volt. Mert a kiskorú tömeg még nem merte (és most sem meri) szépnek és nagyszerűnek tartani azt, ami minden idegen kölcsönzés nélkül őmaga, amíg erre az olasz, vagy német, vagy más idegen rá nem süti az értékbélyegzőt.

Sajnos! De mennyire sajnos! De biztos, hogy ha valami aláhúzni és hangsúlyozni való szempont e repríz körül, akkor ez az.

Volna még egy másik szempont is, amivel regisztrálni kellene még ezt a reprízt.

Legyünk őszinték.

Ma a magyar dráma divatban van a világon. Ez a tény azonban csak ötven százalékig írható a magyar drámák minőségére. Hiszen tudjuk, az ilyesminek más szörnyű ára van. A lengyelek is divatban voltak a világon annakidején, mikor a szomszédaik megosztoztak az országukon.

Egyszóval egészen biztos, hogy a külföldre ma sok-sok olyan magyar szellemi termék kerülhet, amely odakinn is csak azt a pipa dohányt éri meg, amit itt benn.

És ha ez a divat elmúlik, akkor ugyan egy amerikai színdirektor sohsem fog tucatszám vásárolni magyar színdarabot. Ellenben lehet, hogy azt mégis, akkor is megveszi, amelyik jó, amelyik ilyen jó, mint a Liliom, mint ahogy ez már akkor megtörtént a Liliommal, mikor még nem volt magyar konjunktúra a világon.

Hát most csak arra akarok kilyukadni, hogy valóban szerencséje a magyar irodalomnak, hogy véletlen ilyesvalaki, mint Molnár Ferenc tartja a rekordot a drámaexportban.

Mert – maradjak hát ennél az üzleti frazeológiánál – ha véletlen a kíváncsi külföld jó árut kapott ebben az esetben, akkor biztos, hogy ez után a szomorú hátterű nagy vásár után is visszagondol majd arra, hogy a magyar koponyákban divathullám nélkül is akad megszerezni való érték.

Azt hiszem, ez sem kevésbé fontos szempont, ami elgondolkoztathat most, amikor Molnár Ferenc valaha megbukott Liliomának repríze megy a magyar fővárosban.

(Zárjelben és privatim meg kell jegyeznem még, hogy bár szívesen aláírom, hogy Molnár Ferencnek ez a Liliom a legjobb műve, azért nem merném kizárólag ezt tartani annak, aminél fogva Molnár Ferencet a magyar irodalom klasszikusai közé sorolhatni. Mert hiszen szégyenkezve kell bevallanom, hogy szerénységem csak ezúttal, a repríze alkalmával ismerkedett meg ezzel a drámával, a Liliommal, míg Molnár Ferencet eddig is, enélkül is, mindig a magyar írás klasszikusai közé soroztam, még jó néhány más írásánál fogva.)

 

Kner Izidor

Meghalt Gyomán, hetvenhat éves korában.

Mindenki arra gondol, hogy egy egészen ritka, nagyvonalúságában is különös, teljesen kiélt élet záródott le.

Mindenki arra gondol, hogy ez az ember volt a boldog ember, amennyire ez megközelíthető, mert amellett, hogy jó és igaz ember és rajongásokkal teli lélek volt, még boldogult is ritka kivételként az életben, amely ugyancsak nem alkalmas terep hasonló jellemek boldogulására.

Az az érzésem, nem eléggé méltóan beszélnek élete munkájáról azok a sablonos magasztalások, hogy szegény iparos létére egy hatalmas üzem megalapítója volt és a legszebb magyar nyomdai termékek készítője, úgyhogy a külföld is… stb., stb.

Ahhoz, hogy teljesen megértse valaki azt, hogy mit jelent egy vidéki községben zakatoló nyomdából kikerült holmikkal legelsőként brillírozni? Hát annak tisztában kell lennie a mi magyar levegőnknek azzal a betegesen, kárhozatosan komikus sajátságával, amely effajta ipari, iparművészeti termékeknél eszelősen megköveteli, hogy vagy a külföldi, vagy legalábbis fővárosi lemárkázottságuk ajánlja őket. Másként? Másként aztán igazán csak valamilyen naiv, rajongó lélek bátorsága lehet elég erős ahhoz, hogy bízzék benne és sikerrel kísérelje meg mint értéket, szépséget képviselő munkát fogadtatni el, holmi vidéki nyomdában készült dolgokat… Ez a naiv lelkesedés és bátorság fűtötte Kner Izidort.

Kell ezt így most megírni róla. Méltatni kell, meg kell mutatni az ő esetében azt a furcsa szenvedélyt a szép iránt, a művészi iránt, amit nem másíthat, nem alacsonyíthat le, nem zavarhat sodrába az üzleti siker.

Mert nézzük csak! Ha egyszer, mint ezt mindenki tudja, üzeme hatalmas lendületének alapja a közigazgatási nyomtatványok gyártása volt és az iparművészeti jellegű remeklései inkább erkölcsi, mint anyagi sikert jelentettek neki, viszont nem hangolhatta volna át működésének ezt a felét is jövedelmezőbbre? Ki hiszi ezt el? Nem kezdhetett volna, mint ezer példa volt rá előtte és utána, sőt más sem volt és más sincsen, Kner Izidor is tömegcikkek, giccsek és mint kiadó, lektűr és kalendárium nívójú művek gyártásába?

Nem különös és érdekes és említésre és leszögezésre és megbecsülésre méltó, hogy ez az iparosember még hogyha műkedvelő író is volt, vagy annál inkább, de úgy irtózott az irodalmi, művészeti selejtnek előállításától, mint a szeméttől?… Még üzletnek is utálta, hogy segítsen tenyészteni a sekélyeset, az igazi szép mellett, vagy annak rovására pláne.

Ennyit okvetlen el kell mondanunk róla e pár sor nekrológjában… És így mondanunk el!… Mert ez a kivételes nagyság és érték immár lezárult életében.

 

Erdélyi József: Az utolsó királysas

Tehetek legelőször egy megállapítást. Nem merem sem vétónak, sem dogmának szánni. Úgy lehet beszélnem róla, mint egészen egyéni felfogásomról.

Ez a megállapítás az, hogy nincsen a világnak olyan nagy költője előttem, akinek versei közül úgy körülbelül negyven-hatvan százalékot ne tarthatnék selejtnek, zsengének, vagy legalábbis olyan gyöngének az igazi remekeihez képest, ami ha nem ront a valóban sikerült és remekbe csinált költeményein, mindenesetre nem használ nekik. (Természetes, hogy ezt a megállapítást ki merem terjeszteni más művészetekre is, s főként a prózára.)

Ez az átlagos termés rendesen más impulzusból fakad, mint az a bizonyos belső kényszer. A költő ír ihletszegényebb pillanataiban is, önmagának is és sokszor muszájból is, pénzért és mittudommiért. Hogy megrónám ezt túlságosan, arról nem lehet szó. Mert hiszen a kényszer azért néha egészen váratlan, nagyszerű ösztöke, és sokszor köszön neki nagy értékeket az irodalom. Ellenben egy-egy versgyűjtemény hatásánál szül bizonyos egyhangúságot, vagy egy kis csináltságnak érzését, ha a gyöngébb vers is ott marad a kifogástalan mellett.

Így van. Az a 40–60 százalék gyöngébb vers minden költő produktumából csak a túlbuzgó esztétikusoknak gyöngédségéből, vagy kegyeletből, szóval olyasvalamiből marad meg, ami nem okvetlen megálló szempont.

 

*

 

Ha már most jelen verskötetre is ráhúzom ezt a megállapításomat, szinte kegyetlenség vagy akadékoskodás számba jön előttem is bizonyos általános úzus vétójával szemben. Mert ha arról van szó, hogy kifogás nélkül dicsérjem meg csupán ezt a kötetet, mint amely a közelmúltban megjelent bármely legjobb verskötettel fölveszi a versenyt, ezt nyugodtan megtehetném. De már nem szívom vissza megállapításomat és gondolom, egészen enyhíti az, hogy előre megjegyeztem róla, hogy kivétel nélkül, a világ legnagyobb költőire is érvényesnek mondtam.

 

*

 

Az már közhely, hogy Erdélyi József mellett jó- vagy kevésbé jóindulatúlag Petőfi Sándor óriás árnyékát jelentetik meg ismertetői. Kétségtelen, bizonyos joggal. A formai és eszmei reminiszcenciák egyenesági rokonságot tartanak Erdélyi költészetében a Petőfiével, úgy, ahogy Erdélyi is ugyanabból a csodakútból merít, amibe Petőfi merítette először vödrét.

Okvetlen helyénvalónak, sőt kötelességszerűnek érzem azonban ezt a dolgot egy és más oldaláról bátran tisztázni.

Általában először így vezetném le ezt a tárgyat. Az a világ minden zugát befutott, dicsőséges, sajátosan magyar zamatú líra, valóban a szó nemesebb jelentésében jogos Csáki szalma, már több mint fél évszázad óta, amit Petőfi lelkéből lelkedzettnek ismernek. Aki birtokába veszi, ez mentsége, de egyben nehezéke.

Elévülni biztos, hogy elévülhetetlen valami. Legföllebb arról lehet beszélni, hogy Petőfi teméntelen epigonja lejáratta és megkoptatta.

Ám, hogy valaki újra kezébe veszi ezt a lantot és aztán ezen ad eredetit és nagyszerűet, akkor ez a valaki valósággal méltatlan kezektől végzett fordított augiasziáda után vezeti elő a ragyogó szőrű pegazust és kényes dologban való dupla merés és okvetlen kelő gyanúk között fut ki sikerre.

Gondolom, ez Erdélyi József esete. Hogy ehhez a közkincsnek tudott és így némileg lejáratott hanghoz nyúl, ez nem munkakönnyítés számára, hanem súlyos tehertétel munkáján.

Ezt mondanám általában az Erdélyi lírájáról. Most szeretném körvonalazni azt az állításomat, hogy mennyiben érzek eredetit és nagyszerűt ezeken a verseken akkora árnyékkal mögöttük, mint a Petőfi Sándoré.

Néhány szóval megjelölhetem ezt ilyen formában. Én Erdélyi Józsefnek azokat a verseit tartom egészen sajátos kis remekeknek, amikben azt a keletien groteszk, meseszerűen friss ötletű hangot tudja kizengeni abból, amit magyarosnak ismer a világ.

Ez új szín! Székely népballadák fordulatai ilyenek. Petőfi nem ment eddig a terepig, legföllebb itt-ott csillan ki képei, színei csodálatos áradatából, mint a vízre vetődő hal, ez a fajta magyarosság.

Ebből a kötetből ilyennek tartom a Mihaszna című verset, A régi obsitost, Fűz Katát.

És ez az, amiben egészen nyitott, kecsegtető kapukat látok az Erdélyi József további munkájára.

Mert, hogy őszinte legyek, az a (meg sem tudom jelölni, milyen) talán úgy mondhatnám, obligátan, megfésülten ismert eszmei és formai magyarosság, amely Petőfit juttatja észbe, úgy érzem, Erdélyi József tehetségével sem bírhat meg további és értékes iramot.

Vannak Erdélyinek versei, amik, azt hiszem, akármiféle kötött formában, szonettben, kötetlen versben, mittudommiben sokkal jobban sikerültek volna. Például egy ilyen kép egyik verséből, hogy a hulló csillag ecset, melyet elhajít az őrült festő, a természet, mert az ősz tarka színfoltjait mázolva, belezavarodik föstményébe – én úgy érzem, egy ilyen, különben nagyszerű kép, egyszerűen nem illik bele abba az imént általam megérzékeltetni iparkodott hangba.

Dehát itt világért se álljunk meg igaztalan. Mert van, vajúdik valami egészen különös átmenet, mint talán éppen az Ady emlékének szánt, aztán a Rudnay Gyulának ajánlott versekben, ami szükségtelenné tesz Erdélyivel szemben minden akadékos kritikusi javasolgatást, hol találjon formákra és tartalomra költészete.

 

*

 

Talán még befejezésül lehet említést tenni e kötetnek bizonyos bölcselkedési hajlamú költeményeiről, amik azonban sohasem hágják át a líra szikraszerű, játszi modulációit. Mondjuk a Dióverés után című vers.

 

– – – – – Derekasan rád járt a rúd, ágas-bogas vén diófa! – – – – – Minél jobban meg van áldva, annál jobban meg van verve!

 

Vagy maga a kötet címét tevő Az utolsó királysas költeménye. Vagy a Bakonyról való nagyon szép szimbólumot csengető vers.

 

– – – – – megolvasta fáidat ez a világ régen… – – – – – Mégis, mégis elmegyek, – – – – – nem múlhat el a Bakony nem a szabad ember, álmot nem üthet agyon semmiféle fegyver.

 

Hát ezen a terepen is nyitott a perspektíva Erdélyi számára, ha arról van szó, hogy okos és jó, ha elhessegetődik egy költő anyagától az egyhangúság.

Csak még azt jegyzem meg, ha már szimbólum, bölcselkedés, életirányzatról van szó valami lírában, hogy ebből a kötetből egészséges példát lehetne hozni arra, hogy mennyire nem fontos az, hogy lírikus egyoldalú állást foglaljon bárminő világnézet mellett. Itt van két egymásnak pontosan ellentmondó eszméjű költemény, egyik a túltengő romantika szükségtelenségéről. Az utolsó királysas. A másik a drága, enyhületes romantika dicsérete. A Gólyaköszöntés című vers.

 

*

 

Ezt akartam mondani erről a verskötetről. Dicsérőbb mondatokban bizonyára van része kifogások nélkül. És ha dicséretéhez szívesen hozzájárulok is, gondolom, jobban megbecsülöm mégis a fönntartástalan kritikával.

 

Jack London: A vadon szava

Olyan érzésem van, hogy újabb amerikai szerzők könyveit más is bizonyos eleve való bizalmatlansággal veszi kezébe. Valami eleve való bizalmatlansággal, mely kijár az okos megalkuvásnak, ha másban nem, de a művészetben föltétlen. Valami eleve való bizalmatlansággal, mert olyasmit érzünk a legtehetségesebb műveiben is, hogy valahogy ügyesen ki akarják egyeztetni bennük a valódian értékeset, a színtiszta belső kényszerek hangjait, a meghallgatás dobszavaival, azaz amannak becse rovására is.

Hát hisz lehet beszélni a pusztába kiáltás oktalanságáról.

Csakhogy sajna, a művészet terepein az az, ami biztos, hogy itt a gyakorlatiasság a legnagyobb eredmények csappantója szokott lenni. Mert nagyon nagy baj, ha itt a művész nem csak a kiválasztottakhoz akar szólni, hanem a tömegnek is meg akarja adni a magáét, hogy maga is visszakapja tőle a magáét. Lévén akkor nyilvánvaló, hogy akkor a lanton kívül a szirnikszet is meg kell szólaltatnia.

Mindez azonban épp csak eszembe jut, a legnagyobb amerikai filozófussal együtt, aki pozitivista, tehát nem tudom, hogy így filozófus is és a vigasszal együtt, hogy a filozófusok így is a költőktől tanulnak és nem fordítva. De amiről szólni akarok, az a fenti kis regény, az Athenaeum olcsó regénysorozatából, melynek Észak-Amerikában játszik a története és egy szánkutya életét tárgyazza.

Azt sem tudom, legföljebb sok vall rá, hogy ez az író amerikai. Elvégre lehet, hogy csak épp ott járt, ahol kutyaszánok közvetítik a rettentő hómezőkön a forgalmat és ott meglátott és megértett egy ilyen állatot, akár magát, akár egy más embert, akár egy amerikai embert.

Ez az!

Föntebb, meglehet jogtalan, bizonyos kártékony gyakorlatiassággal gyanúsítottam meg az amerikai írókat. Más szóval mivel gyanúsítottam meg? Azzal, hogy az amerikai írók hamisítottan tárják fel az amerikai lelket az amerikaiaknak, annak jutányos hitében, hogy így az amerikaiak lelkük nagy ismerőjeként honorálják majd őket. Ez pedig művésznek kontárság, az amerikaiaknak pedig becsapatásuk.

Hangsúlyozva újra, hogy ez lehet alaptalan gyanúsítás is, azért is nem fontos előttem, hogy tudjam, Jack London amerikai-e, vagy sem?

Egyet állítok! (És távol legyen tőlem minden potom elmélkedés.) Ebben a könyvben, igen! Egy kutya élete történetében és belső átalakulásában, fejlődésében, csodaszépen, meghatóan, megfőzően az amerikai lelket írta meg Jack London.

Csodaszépen, meghatóan, azt a lelket, amit amerikainak tud és bámul és hódol meg ma világ, a munka lelkét, a törhetetlenség lelkét, a „küzdj és bízva bízzál!” lelket.

Ez a könyv valami oly boldog, oly érzelgés- és nyavalygásmentes, oly kevély vigaszt közvetít az élet küzdelmekben való nagyszerűségén, hogy valóságos bibliája lehet minden csüggedőnek, szenvedőnek, esendőnek.

Ez a semmi, sőt a végében kissé elgiccsesedő történet úgy megkap és megkönnyeztet, mint egy himnusz, százezernyi tüdőből.

Nem érzem egy pillanatra sem, hogy dagályos szavakat akarok szétkürtölni itten.

Íme egy kis részlet, bár azt hiszem, a legszebb.

Az elkínzott, agyonhajszolt, bicegő és belső sérülésekben halódó szánkutya, mikor a maguk ínségében maguk is elkérgesedett gazdái is kímélni akarják, és a szánkó elől a szán hátuljához kötik, ráveti magát a másik ebre, akit hámjába fogtak és el akarja marni a helyéről, mert élete becsvágyának érzi a kötelességet. Az emberek megértik és megkönyörülnek rajta. Visszafogják a helyére, hogy ott lőjék aztán le az erőfeszítés boldog végkimerülésében.

Nincs egy visszás, nincs egy hazug szó ebben a könyvben. A kutya, a kutyák barátainkká, nemes, okos, hős bajtársainkká válnak az élet küszködéseiben. A kegyetlen viszontagságokban, a ravasz, konok, rettenthetetlen erőnek, csak tulajdon hiúságossága elől való vak és süket láza szinte átbuzog szíveinkből ezeken a sorokon át. És a szereteté, a ragaszkodásé.

Nincs is szavam más erre a kis füzetre, mint hogy nagy dolog, új dolog, remek dolog. Az élet és a művészet lelkével íródott.

Derék és okos munkát végzett Bartos Zoltán, hogy kifogástalan átültetésében, épp ezekben a minden erőt és bízást szükségeltető időkben adta a magyaroknak.