A FészekNos, igen!… Sok, nagyon is emlékezetes órám kötődik a Fészek Klubhoz. Mégpedig majdnem kivétel nélkül szerencsét hozó, kedves, derűs óra… A Fészekben, mégpedig annak kerthelyiségében, 1910 májusában ültem legelőször. Azaz, így raktároztam el emlékezetemben. Tisztában vagyok ugyan azzal, hogy ilyen emlékezésekbe nemegyszer csúszik egy kis tévedés, ferdítés. Sőt, megesik az is, hogy a sorozatos tévedés és ferdítés közé, itt-ott, némi valóság is becsúszik… De most gyerünk a Hitelesség szigorú tanszéke elé. Ott ejtsük meg a vizsgát részletesen erről az első látogatásról.
*
Föltétlen hiteles az, hogy engem a Fészekbe Tihanyi Lajos, a festő cipelt el legelső ízben. Tavaszutó vagy nyárutó lehetett. A Fészek kerthelyiségében telepedtünk le. Tihanyival a nagybányai szabad festőiskolában barátkoztam össze. Ő a Nyolcak festőcsoportjának alapítói közé tartozott. A Nyolcakról pedig én írtam az első kritikát a Nyugatba. És a tagok: Kernstok Károly, Pór Bertalan, Márffy Ödön, Czóbel Béla, Orbán Dezső, mind csupa jó barát, a Palermo kávéházba meg a Fészekbe jártak. De hát Tihanyit, a Balaton kávéház tulajdonosának fia létére, Budapesten mindenki ismerte, és mindenki szerette is. Kivéve olyanokat, akiket rossz nyelvével megszurkált. Mert mérmondó, ötletes, éleslátású fiú volt Tihanyi Lajos, köznevén a Kuka. Ez a név mindent megmagyaráz. Süketnéma volt eredetileg. Később tanult meg beszélni. Úgyszólván mindent megértett az ember szája-mozgásáról. Azért neki mindenki csak suttogott. Ő viszont, ha szóra nyitotta a száját, az bömbölésnek is beillett. Hát ahogy ott letelepedtünk a kertben, Tihanyi azzal kezdi, hogy sorban közli velem, kik és mik a vendégek ottan. Úgy bömböl, hogy nemcsak én hallom minden szavát, hanem az egész kert. És ilyeneket mond: – Az ott egyedül, szobrász. Nem Veronese, megnyugtatlak! Vehetem észre, hogy többen nevetnek, még maga a megcsipkedett áldozat is. De nekem azért kissé kínos a dolog, mert tarthatok tőle, hogy sértődősebb egyén odajön, és számonkéri a megjegyzést. Közvetlen közelünkben ketten ülnek rézsút átellenben. Egy nagyon piperkőcösen öltözött úr az egyik, a társa jóval szerényebb, kicsikét fényeskedő zsakettben. Erre mutat rá Tihanyi: – Azzal együtt dolgozol a Nyugatnál. Lengyel Menyus. Kis bankfiú Kassán! De mondják: nagyon tehetséges! Lengyel Menyhért, későbbi világhírű színpadi szerző, rosszkedvűnek tűnik. Láthatatlanná, hallatlanná teszi Tihanyi szavait. A társa kacag oda ránk, és figyelmezteti Lengyelt, hogy: a Kuka róla beszél nekem. De Lengyel mogorván legyint, és nem hajlandó tudomásul venni bennünket ezután sem. Két-három nap múlva mutatkozunk be egymásnak a Nyugat szerkesztőségében. Nagyon udvarias volt hozzám. De úgy látszik, nem tartozott a kedélyes emberek közé. Tihanyi aztán közvetlen ezt követőleg vagy később elvitt még egy másik, Reform Klubnak nevezett helyre. Ez valahol az Andrássy út elején kezdte meg működését mint új alapítás. Felényire sem nyerte meg rokonszenvemet úgy, mint a Fészek. Inkább afféle előkelő hivatali helyiségnek tűnt. Tihanyi mindenesetre ezt pártfogolta előttem a Fészekkel szemben. Főleg úgy, hogy a Fészeket letolta. Állítva, hogy: a Fészek voltaképp afféle álművész egyesület! Tagjai között inkább a pénzügyi előkelőségek a hangadók és ezek pöffeszkedése utálatos. Őszintén szólva, én ilyesminek semmi szagát nem éreztem a Fészekben. Ellenben a Reform Klubban az a társaság, ahová Tihanyi odatuszkolt, számomra szinte idétlenül napilap modorban a legújabb politikai fordulatokról tárgyalt. Sőt, a mellette vitatkozó társaság is. Hát ez viszont rám hatott teljesen idegenséggel!… Többé nem is használt semmi unszolás, hogy odamenjek! A Fészek? Egy nagyon ismert nevű építész, Vágó László, gondolom, ugyanezen alkalomkor meghívott a villájába. Hogy Tihanyit is? Nem emlékszem! Ellenben arra aztán nagyon is, hogy: szó szerint megdöbbentett az a bánásmód, ahogy ez a mérnök és társasága viselkedtek velem szemben, magyarán szólva, egy senkiházi tacskóval szemben. Ámultam rajta, hogy majdnem mind ismerik addigi irodalmi működésemet. Idéztek soraimból, és buzdítottak hogy: nagyon sokat várnak tőlem!… Mit fűznék ehhez?
*
Na, egyszer mégis akadt egy elég nyers összetűzésem a Fészeknek egyik alkalmazottjával. Tényleg Tihanyinak ama tájékoztatása érdekében, hogy: bizonyos tekintetben néha túlhajtották a Fészekben az előkelősködést. Csak hát ezt nem írhattam egyáltalán az egész Fészek számlájára. Ez már az első világháború után történt. Mégpedig olyan időben, amikor annak éppen a fordítottját élveztem végig minden vonalon, mint ahogy előzetesen, a háború alatt. A nyalka katonát kényeztették, és minden kapu felpattant előttem. Aztán?… Hát talán még elmesélem… Szóval, kapok valami műsoros és táncos alkalomra meghívót a Fészekbe. A meghívón ott van a föltétel: „Belépés csakis szmokingban.” Hát nem mondom, az első Horthy-években elég csinos mélyhullámokat úsztam meg. De hát annyira az akkori nyomás sem tudott elzülleszteni, hogy piszkos fehérneműben, rongyosan mutatkozzam, mint nem egy kartársamnál tapasztaltam. Szmoking? Az nem lógott ruhásszekrényemben. De ennek sajátos oka volt. A szmokingnak tükör kihajtóját idétlennek tartottam. Volt egész rendes, angol szövet, fekete zakóm. Ezzel jelentem meg ünnepibb alkalmakkor. Pár pengőbe került volna, ha tükröt varratok a kabát kihajtójára, és így szmokinggá varázsolom. De nem tettem, és egyáltalán nem tapasztaltam, hogy valaki is megütközik ezen ünnepi, tükörtelen feketémen. Ámde ezúttal, amint be akarok hatolni a Fészeknek nagytermébe, az ajtónálló tisztviselő tiltóan emeli elém tenyerét: – Kérlek alássan! Olvasd el csak a meghívót: belépés csakis szmokingban! – Na és? – mondom. – Először lépek ide ebbe a feketében? Ne bolondozz! – Úgy van! – szól valaki mögöttem. – Nevetséges, Tersánszky Józsi Jenő van olyasvalaki, hogy nem egy szmokingon múlhat, hogy megtisztelhesse magukat jelenléte! Az esetet mulatságosabbá tette az, hogy ez a derék beeresztő ember csak helyettesítette a valódi Cerberust. Legszigorúbb képét öltötte fel mindenesetre: – Kérem, én nem kivételezhetem! Az kivételeskedik, aki az előírást nem veszi figyelembe. Sajnálom, így nem mehet be urasága! – utal rám. – Jól van! Ide figyelj – szólalok meg –, nem esem búskomorságba, ha többet ki nem nyitom a Fészek ajtaját. Vannak itt kifogástalan szmokingban olyan egyének is a tagok közt, akik a büntetőjogi vizsgát nem állják ki. Legföllebb a vezetőségtek tudomására hozom majd, hogy: többé ne alkalmazzon más tisztviselőt, mint helyettest, mert csak az védi meg tökéletesen az etikettet! Ezzel hátraarcot csináltam, és indultam a lépcsőnek. – Nem fogunk utánad szaladni! – hallottam a derék Beeresztő hangját mögöttem. Mire hátraszóltam: – Vigyázz csak. Esetleg te nem szaladsz utánam. De hogy a francia király módjára magadat tartod a Fészeknek, ez kicsikét túlzás!
*
Nos, a későbbiek során mégiscsak a zakó kerekedett a szmoking fölibe. A Magyar Színházban adták Szidike című darabomat. A Magyar Színház tulajdonosa, Beöthy László, egyúttal a Fészek elnöki tisztét is betöltötte. A darabnak példátlan sajtója volt. A szokásos díszvacsora, a szerző tiszteletére, a Fészekben zajlott le. Ez csak érthető. Amikor összebotlottam ott szigorú Beeresztő Ember helyettesemmel, és barátságosan nyújtottam neki kezet, féltem, hogy megcsókolja. Persze, hogy egy szóval sem hívtam föl a figyelmét arra, miképp: íme, zakóm feszül rajtam, noha a meghívóra itt is rányomtatták: belépés csakis szmokingban!… A színpadi kihívásnál sem fütyölt ki a közönség azért, mert nem a hagyományos frakkot viseltem. De talán itt időszerű, ha a Fészeknek egy mulatságos kis esetét ide iktatom be. Beöthy László a hőse. De már hallottam úgy is, hogy nem vele, hanem egy nagy bankemberünkkel történt… Ez aztán egyre megy. Egyik megszorult művészünk megszólítja Beöthyt: – Elnököm, tudsz nekem holnapig egy százast kölcsönözni? – Parancsolj! – nyújtja át Beöthy. Másnap a művész hozza a százast. Egy-két nap múlva megismétlődik az eset. Másnap a művész lelkiismeretesen megadja adósságát. Néhány nap múlva újfent Beöthy elé áll. Beöthy nem nyúl tárcájáért, hanem odamutat a teremnek egyik könyvesszekrénye tetejére: – Nézd! Én a százast oda helyeztem, abba a dobozba, a szekrényen. Vedd ki, és aztán, ha jónak látod, tedd vissza. És megint vedd ki, ha kell, és tedd vissza. Minek koptassam én a zsebemet és a tárcámat? Na, a következő eset hőse aztán teljes hitelűleg Beöthy László. Egy este harmadmagával alsóst játszik a Fészekben. Aránylag nagy alapon megy a játék. Beöthy hatalmas összeget nyer. A rendes munkával szerzett pénznek nincs ördöge. A kártyanyereség sugalma majdnem a nagyzási hóbortnak a mása. Szinte azt érzékelteti, hogy a mindenség a nyertes akaratának az ütemére mozog! Hátha még a nyertes be is konyakozott kissé? Beöthy átment a Fészekből az Otthonba, az írók és újságírók egyesületébe. A bakk óriási tétekben folyt ott javában. Amikor Beöthy megállt a teremajtóban, a bankár éppen a kosarat kérte az osztó pincértől. Degeszre nyerte pénzzel a nagy kosarat. Beöthy még a terem ajtajából átvette a bankot. Minden tétet tartott. Még a bemondásokat is. Azaz, ahol nincs kirakva a tét, csak bemondva. Beöthy László szó szerint percek leforgása alatt elvesztette kétezer holdját Lontón, a Király Színházat, a Magyar Színházat. És tulajdonképpen a Belvárosi Színházat is. Mert abban nyakig adóssággal terhelten maradt tulajdonos. A bakkon egy fiatalember hihetetlen szerencsével és vakmerőséggel kilencet ütött a bank ellen. Ő maga is úgyszólván két krajcáros téten kezdve, mintegy nyolcvanezer pengőnek megfelelő összeget nyert. Hát még a nagyobb tétesek, halmozással!… Mindez nem történik meg, ha Beöthy László a Fészekben marad… A Fészek így negatíve is szerencsét hoz rám. Az esemény ugyanis nekem is eléggé a bőrömre ment. Az első darabomnak nagy sajtósikere, de mérsékeltebb közönségsikere után Beöthy jobban, sokkalta jobban bízott második darabomban. Annyira, hogy nagyobb előleget folyósított rá a Magyar Színház pénztárából. Mintegy ötszörösét, mint első darabomra. Mármost a Magyar Színházat a Faludi testvérek vették át. Amikor jelentkeztem a színháznál, az egyik Faludi legyintett: – Nem hiszem, uram, hogy a darabja nekünk megfelelő. Afféle selyemfiú történet!… – De hát nagy előlegem van! – szóltam. – Nem hajtjuk be önön! – Elvesztjük! – hangzott a válasz. A már műsorba épített darabom helyett, ha jól emlékszem, a Fodor Lászlóé futott. Viszont mint érdekességet megemlítem, hogy különböző színpadi szerzők szövegében nemcsak darabom ötleteiből láttam viszont, de apróbb részleteket is… A húsz és néhány ezer példányos Mozi Újság vezércikkben is foglalkozott ezzel a körülménnyel. De a színház nem perelte be a súlyos gyanúsításért… Hát igen!
*
1945 után az Otthon-kör bezárta kapuit. A Fészek nem, uti figura docet. Azt sem tudom, milyen alkalommal, Heltai Jenő ünneplésére gyűltünk össze a Fészekben. Soha még olyan megkapó és megható ünnepi hangulatra nem emlékszem, mint ez volt. Aki a haladó magyar szellemiséghez tartozott: a Nyugat ritkuló harcosai, a színpadi szerzők, újságírók stb., mind megjelent a Heltai, a drága Jánoska bácsi estélyén. Hangos női és férfi zokogást is lehetett hallani egy-egy felköszöntőnél. Itt aztán valódi, nem csinált érzéstől reszketett a hang, amikor mozzanatokat idézett a Heltai Jenő írói múltjából… Ugyancsak egy másik estén is ott ültem aztán, ahol éppen az ellenkezőnek lehettem tanúja. Meghívót kapok, azzal a hangzatos tartalommal, hogy: kegyeskedjem elszármazni a Fészekbe, mert nem kisebb egyéniség tiszteletére vacsorázunk együtt, mint az Angol Kiadó Vállalatok Egyesületének elnöke. Ejha! Ez nagy szó! Az elhunyt élettársam kicsikét ünneprontó kajánsággal jegyezte meg: – Mit tippel, Jenőkém, kinek fog maga falazni? – Az az érzésem, hogy Márainak! – feleltem. – De hát csak nem enged oda egyedül? Ez annak szólt, hogy nejem majdnem kifogástalan hadart Albion nyelvén. Én legföllebb dadogok valahogy. Mert ha szótár nélkül fordítok angolból, a beszéd tehetsége egészen-egészen más. Nejem azzal tagadta meg, hogy velem jöjjön, mert nagyon drágállotta a vacsora árát, gondolom, húsz forintot, amikor még tíz fillérbe került egy tojás. Egyedül állítottam tehát be a Fészekbe. A terem ajtajában valaki karon fogott, és úgy tájékoztatott, hogy: az elnök úr már az asztalnál ül, nem szükséges bemutatkozással zavarni őt, hajoljak meg feléje, aztán foglaljak mindjárt helyet az asztalnál, a nevemet megtalálom egy papírszeleten a tányéromon. Az asztal előtt meghökkentett, hogy: az elnök úr kísérteties hasonmása skót származású nagyapámnak, Fox Jánosnak! Sőt, a hölgy mellette Wilhelm Amáliára, keresztanyámra hasonlít… Üm! Fura! De hát végeredményben előjelnek nem rossz. A vendégek túl pontosan érkeztek. Az asztalnál már alig láttam üres széket. Márai Sándor azonban hiányzott. Hát akkor?… Vajon melyikünk terméke miatt táncolnak Londonban féllábon a lordok és tőzsdések és ültetvényesek, hogy olvashassák? A helyem mindenesetre keresztanyám, illetve az angol hölgy mellett jelölték ki. A hölgy franciásan ejtett németséggel csacsogott, angollal keverve. Így némileg fölénybe kerültem. Nem mintha kifogástalanul beszélném Goethe nyelvét. Mert bár hatéves koromban szüleim német privátára írattak be, és apám beszélt is németül, én azonban még ma sem tudok megbirkózni azzal az átkozott der die das-szal. És néha azt mondom, hogy: die der das Mädchen. Viszont az angol nő nálam is gyöngébben beszélte a germánt… Valahogy elcsacsogtunk! A sült és tészta között egyik kartársam poharát megragadva fölugrott. Köszöntőjét rövidre szabta. De mégis a közepéig öt hibát számoltam össze angolságában, mégpedig értelmieket is a kiejtési helytelenségek közt. Ez némi önérzetet öntött belém. Mármost engedelmükkel a következő angol szavakat fonetice írom le, és magyarra fordítom egyidejűleg. A lédi egyszerre hozzám fordult azzal, hogy: az elnök úr kíváncsi a „poruszt csálád türténité”-re. Az elnök urat következetesen franciásan „prézidan”-nak ejtette, ez rendben lett volna, de a következő szavait nem tudtam kivenni: mit jelentenek? – Ei didnt öndersten mám! – Szpik szlólier! Vagyis: nem értem, kérem, lassan beszéljen! Amikor megismétli, rájövök végre: az elnök úr az Egy parasztcsalád történetére kíváncsi. Szemközt velem ül a szerző. Rámutatok a hölgynek: – Hi iz szitting dher. Azaz: ott ül ő! Ei vill csencs mei plész vidh him. Azaz: helyet cserélek vele. Azzal fölkelek, és átszólok a szerzőnek: – Jóska! Gyere át! A hölgy és az elnök téged kívánnak. A lédi utánam szól, csak ennyit: End ju?… Vagyis: És én? – Ei em Marszell Kakuk. Not parasztcsalád!… Vagyis én Kakuk Marci vagyok! Egyik azóta már elhunyt, nagyon kedves és angolul, franciául, németül körülbelül legjobban beszélő kartársam szinte lelkesen biztatta a Parasztcsalád szerzőjét, hogy: ő mindent készséggel lefordít, amit az elnökkel és a lédivel tárgyalni akarnak!… Rám pedig, ahogy előbb csupa nyájas képet vágott, most szinte kelletlen pillantással fogadja, hogy mellé ülnék. Hát otthagytam a tortaszeletemet, és lesurrantam a zenekarhoz. Ott beszélgettem el egy fröccs mellett a karmesterrel, régi cimborámmal… Majd stílszerűen, angolos búcsút vettem a helyiségtől.
*
Akkor szerveztem újra a Képeskönyv Kabarémat. A rádióban több föllépést bonyolítottunk le, de csak rendszertelen időközökben. Végre azonban, megegyezéses alapon, minden második vasárnap szerepeltem tagjaimmal a Kincses Kalendáriumban. Három évig tartott ez. Nívódíjat nyertem. A Rádióújság címlapjára tűzött együttesemmel stb., stb. De sokáig nem tudtam: voltaképpen kinek köszönhetem, hogy a Rádió ilyen mérvűleg felkarolt? Nemes János volt az, az osztályvezető. Ő adta ki a szerkesztőjének, Borvető Bélának, hogy: engem sorozatosan kell foglalkoztatnia, mégpedig hangsúlyozottan zenével! Na, és Nemes miért cselekedte ezt? Nemes János kétszer egymás után végignézte a Képeskönyv Kabaré kétórás műsorát. Hol? A Fészekben. Babona ide, babona oda! Hiszem és vallom, hogy a Fészek mindig csak szerencsét hozott rám. Talán még fog is. |