Ányos Laci

Ha valaki a születési bizonyítványára pillant, és ott az Ányos László nevet találja, okvetlen átmeneti hökkedelem fogja meg: „Ja persze! Laci, az László!” De ki nevezte valaha is Ányos Lacit Ányos Lászlónak? Pedig hát nagy ellentét a komolytalan becenévvel szemben, amit Ányos Laci nemcsak mint dalszerző és szövegíró alkotott, hanem hogy ezt a működését föladta azért, hogy kartársain segítsen!

Zeneszerzők és Szövegírók Egyesülete; a költők, a zenészek olyan tömegét támogatta, sőt támogatja új életünkben is, hogy ha a rokon, kérészéletű alapítványokra gondolunk, akkor Ányos Laci alakja egyre jobban magaslik ki kortársai és kartársai közül. Mert az egyesületet ő hozta össze törhetetlen eréllyel és fortéllyal.

Nem kétlem, hogy az irodalom és zeneművészet vaskalapos egyedei fitymálólag olvassák el ezeket a sorokat, és a könnyű műfajt emlegetik.

Nos, a fölösleges vita helyett a valóságból olvasok itt a fejükre néhány esetet.

A mesterek mestere, Kodály Zoltán, a Népművészeti Társaság egyik karnagyának, aki előtte, az is lehet, némi talpnyalási szándéktól is vezérelve, becsmérlőleg emlegette egyik, Ányos Lacihoz hasonló dalszerzőnket, azt válaszolta:

Ezek a műdalszerzők, sok művükkel, a maguk helyén nagy szolgálatot tesznek a magyar zenének!

Tegyem ehhez a dorgáláshoz azt, hogy: azok a mütyürkés műdalok a magyar nép minden rétegének kegyeltjei, erőltetés, zenetudományi magyarázatok nélkül! Míg hát a másik fajta, alapjában szintén műdal, csak motívumaiban tartható népinek, a magyar nép egy kicsi rétegének élvezhető csupán, ha ugyan ez is nem smokkság!… Mi több? Ma úgy állunk, hogy: a népszerű, könnyű műfajok nyakán élősködik nálunk anyagilag a magyar, sőt idegen komoly zene is, közönségének részvétlensége miatt. Ez bizony nem ad arra sok okot, hogy eltartóját, támogatóját, a népszerű zenét, lecsepülhesse, már zsiványbecsületből sem!

Most Ányos Lacihoz visszatérve, mint szem- és fültanú regélhetek egy esetről.

Van egy öreg barátom, jóval közelebb a nyolcvanhoz, mint én, ha ugyan már nincs túl rajta. Még a Horthy-békében nyugdíjba vonult. Sajnos 1945 után megfosztották nyugdíjától, nyilván azért, mert a karhatalomhoz tartozott.

Ez az ezredes hazafias dalokat, indulókat szerzett. Így tagja lett a Zeneszerzők és Szövegírók Egyesületének. 1945 után nehéz helyzetbe került. Végre is mint éjjeliőr helyezkedett el egy vállalatnál. Amikor találkoztunk, így mesélt:

– Most már annyira jutottam, hogy az éhenhalástól mentve vagyunk. De előbb, ha a Zeneszerzőktől nem kapok pár forintot havonta?… Végem van!

Szóval Ányos Laci itt is! Az új életünkben!… A Horthy-békében aztán egész sereg kartársam húzott havonta előleget a Zeneszerzőktől. Somlyó Zoltán, Szép Ernő meg számos olyan költőnk, írónk, akiket igazán nehéz a lefitymált könnyű műfaj művelői közé sorolni. Közöttük zenészek is mint szerzők avagy zenésítők.

 

*

 

Egyáltalán Ányos Laciban, ebben a hatalmas termetű, ügyes, élelmes, emellett tehetséges, mindenben a boldogulásra született emberben a szívjóságnak, a részvétnek akkora ereje lakott, hogy már az 1914-es időkben mulatságos történetek keringtek róla.

Akkoriban cigánybanda élén muzsikált a Déli-vasút kávéházban. Ide szökött ki a beteg Ady Endre is a közeli Szieszta szanatóriumból, részint azért, mert nem ösztökélte költeményírásra a kórházi levegő, részint, hogy a megtiltott borból hörpintsen egy-két pohárral.

Na de nem Adyról van szó, hanem nincstelen kartársairól, költőkről, zenészekről. Ezek, ha már mindenből kikoptak, akkor betelepedtek a Déli-vasútba. Mert Ányos Laci a tulajjal csak akkor szegődött oda prímásnak, ha az minden este öt feketekávét biztosított neki, bérmentve. Neki? Dehogy! A nincstelen cimboráknak. Ezek közé ült le a zeneszünetekben, és vitáztak irodalomról, zenéről, képzőművészetről.

Zárórakor aztán, amelyik cimborájának volt valamiféle hálóhelye, annak adott kapupénzt, esetleg reggelipénzt is. Amelyiknek nem volt?

– Hát züllött gazemberek! Van a lakásomban egy felesleges, széles pamlagom, azon keresztben is elfértek ketten-hárman. Még mindig jobban járok, mint ha elfog a rendőr benneteket, és az őrszobáról kell elhoznom benneteket!

A legsűrűbb ilyen vendége volt egy Antonelló nevű brácsás, a Kis Színpad zenekarából, meg hát Aradi Szabó István. Ezt a két cimboráját nagyon szerette. Antonellót néha foglalkoztatta is, ha nem itta le magát.

Ányos sokat keresett aránylag mint zenész és mint dalköltő is. Dalai között valóban örökéletű szerzemények is akadnak. Viszont szerzeményei között hiában akadtak példátlan népszerűségűek, Ányosnak bosszúságára szolgált az, hogy meg sem közelítették azt az összeget, aminek markába kellett volna jutnia a jogdíjukból a legszerényebb számítása szerint is.

Ő maga rászorította minden főnökét, hogy a dalszerzők jogdíját befizessék. Miért rövidüljön meg tehát a sajátjaival?

Sok évig, talán tíznél is többig, emésztődött ezen, míg végül is cselekvésre szánta magát. Csak ezzel együtt abba kellett hagynia a zenészi működését.

Mielőtt erre ugranánk át, mesélni kell egy jellemző kis esetet Ányos Laciról.

 

*

 

Erdélyi József, a költő meg barátja, Simándi Béla költő és újságíró ott gubbasztanak a New York kávéházban, a reménytelenségben. Ugyanis kettejük zsebében sincs annyi pénz, amivel egyikük feketéjét kifizethetnék.

Belép Ányos Laci. Simándi ismeri őt, de csak Jó napot adjisten! erejéig. De hát feléjük sem néz Ányos. Leül, és feketét kér. Máris melléje telepedik egy másik magaszőrű alak, és tárgyalnak.

Simándi azt mondja Erdélyinek:

– Te! Én azt hallottam, hogy Ányos Laci nótaszöveget keres. Nincs valamid készen? Nekem van. Ha leragad róla ez a társa, odamegyek, és fölajánlok neki két dalszöveget.

Erdélyi is előkaparász a zsebéből egy zenésítést kibíró költeményt, és várnak. Ányos ügyfele fölkél és megy. Simándi máris indul a két szöveggel Ányoshoz.

Ányos Laci nagyon szívesen fogadja őt. De Simándinak közben ravasz ötlete támad:

– Hallottuk, hogy zene alá való szöveget át tetszenék venni!

– Készséggel! – felel Ányos: – Lássam!

– Hát Erdélyinek is, nekem is van vázlatom, de gyöngén vagyunk eleresztve pénz dolgában. Viszont a szövegeket pár perc alatt lefirkantjuk itten!

Ányos szó nélkül nyúl a tárcájáért, és két ropogós tízkoronást vesz ki belőle:

– Itt van! Egyik neked, a másik Erdélyinek. Fogjatok neki! Megvárom!

Simándi visszamegy Erdélyihez, és színlelik a kegyetlen alkotói tevékenységet. Végül veszi a két verset, és viszi Ányoshoz. Ányos átfutja őket nyomban, és azt mondja:

– Nem rosszak, de engedélyt kell adnotok arra, hogy átírjam őket dallamosítás követelményei szerint. Nos?

– Boldogan! – biccent Simándi.

– Rendben van! – emelkedik föl Ányos Laci. De közben kérdi: – Nem vagytok éhesek?

– Hát!…

– Szóval, gyertek velem! A feketéteket már kiegyenlítettem!

Útközben Ányos Laci közeli lakásához, így magyarázott:

– Én ilyenkor otthon csak aludttejet vagy joghurtot eszem, pirított zsömlével. Vigyáznom kell az emésztésemre, hogy el ne hízzam vagy pocakosodjam. De ti ehettek remek pörzsölt szalonát, puha kenyérrel, amit itt megveszünk, és ha ízlik, aludttejet is, velem!

Ez is történt! Ányos Laci bepofáztatta a két éhenkórász fiatalembert. Ám a munkáikat átírással sem, semmiképp sem tudta fölhasználni. És ő ezt már tudta a New Yorkban is.

 

*

 

1930 körül saját maga kárán és sok alapos kutatás árán érlelődött meg Ányos Laciban a végleges döntés: meg kell alakítani egy komoly intézményt a zeneszerzők és szövegírók védelmére!

Rohamlépésben éppen nem ment a szervezés. Mindenesetre az első ténykedése a siker jegyében folyt le. Megnyerték a Szövetség elnökének Huszka Jenő őméltóságát. Őt aztán valóban igen súlyos összegekkel károsították meg a jogdíjait illetőleg. Úton-útfélen játszották műveinek részleteit, betéteit, de ha azok jogdíjainak húsz százalékát bejelentették, az már sok volt.

A Zeneszerzők és Szövegírók Szövetsége beállított ellenőrökkel vigyázta és egyeztette a tagjai jogdíjait a zenés üzemeknél, és ez máról holnapra hatalmas arányban verte föl a szerzők jövedelmét.

Ezt mind az Ányos Laci buzgólkodásának javára kellett írni.

A szövetkezet 1945 után is működött, csak 1948-ban olvadt át másik állami szervezetbe.

 

*

 

Ányos Laci talán a saját hangszerénél, a hegedűnél is jobban élvezte a gitárt. A húszas évek közepétől, már tűrhetően kifejlesztettem magánszorgalomból, teljességgel önképzéses alapon, a gitár kezelését. Több helyütt be is mutattam a tudományomat. Valahol ilyen alkalommal hallgathatott meg Ányos Laci, és ismerkedtünk meg egymással.

Egy délután ülök a Bucsinszky kávéház utcai teraszán. Vagy akkor még Angol kávéház volt?… Mindegy!… Ányos Laci odajön hozzám.

Zenetudományi művet tanulmányoztam éppen, az akadémiánk egyik tanárjának a művét. Ányos fölveszi az asztalról és érdeklődik:

– Te ilyen komolyan veszed a zenét?

– Ha már belefogok valamibe! – mondom: – Akkor arra igyekszem, hogy: tisztában legyek, nem más előtt, csak magam előtt, a gyakorlaton túl is, annak a természetrajzával, ami foglalkoztat!

Ányos elmosolyodott:

– Ejnye, nem úgy festesz, mint aki ilyen túl alapos!

Azzal a nyakkendőmhöz nyúl, kifordítja-befordítja, és így folytatja:

– Ilyen kitűnő írónak, mint te vagy, ajánlatos a külsejére is adni! Ilyen nyakravalóval, mint a tied, kültelken járnak. Nekem egy gyáros jó barátom akkora tömeg finom nyakkendőt ajándékozott, hogy egy szekrényem megtelt félig velük. Ebből adok neked egy csomó rendes darabot, ahogy kiválasztod.

– Hát köszönöm! De…

– Semmi de!… Még ma eljössz hozzám vacsorára. Elhozod a gitárodat, és játszol nekünk. A feleségem régi rajongód!

Este fél kilencre szólt, a megbeszélés szerint, a vacsorára való jelentkezésem. Meg is jelentem pontosan. De akit nem találtam otthon, az Ányos Laci volt. Ellenben vagy négy-öt vendég ült a vacsoránál.

Ányosné szertelen szívélyességgel fogadott. Föltálalt egy akkora estebédet, amit ha végigeszem, a kórházba kerülök. Ha Ányos Laciról, a ház főjéről érdeklődtem, a felesége legyintett:

– Ő, a szegénykém, eddig van munkával… Majd jön! Majd jön ő!…

Vacsora után kértek, hogy gitározzam!… Gitároztam!… A koccintás zajlott közben. Csevetelés, viccek! Megint gitár és koccintás.

Az idő, észre sem vettük, meghaladta jóval éjfélt.

– Drága asszonyom! Én ugyan nem nyögök papucs alatt, de miután feleségemnek azt mondtam: „gondolom, éjfélre itthon vagyok!…”, tehát vár és esetleg aggódik miattam! – fordultam a háziasszonyhoz.

– Jajj! Nagyon bánt, hogy Laci így megvárakoztatja. De hát most már minden pillanatban betoppanhat. Amellett már készítem a káposztás korhelylevest. Hogy azt meg ne ízlelje?… Lacinak egyetlen kedvenc étele! Játsszon még nekünk valamit!…

Mindezt a háziasszony gyöngéd simogatás kíséretében mondta. A vendégek is kedvesen unszoltak.

Hát játszottam. Koccintottunk. Feketéztünk. És az idő múlott.

Már az első pirkadati zaj fölhangzott a lakásba. Az alatta levő Simplon kávéház előtt a tejeskocsi lerakta a tejeskannákat.

Akkor végre beállított Ányos Laci. A nyakamba esett, bocsánatkérőleg, hogy nem is a saját, de kartársak ügyében el kellett járnia.

– Éhes vagyok, anya! Van káposztaleves? – így érdeklődött, amikor a székére csapta le magát az asztal mellé.

Behozták a korhelylevest. Hogy kitűnő volt-e? Az nem szó! De hát az ablakfüggöny már fehéren ragyogott.

Éppen szólni akartam, hogy: búcsúznom kell. De Ányos Laci megelőzött azzal, hogy: ha a vendégeinek játszottam, akkor neki is adjak egy rövid hangversenyt.

Nem térhettem ki kérése elől. Játszottam. De a következő koccintás után már elhatározóan keltem föl, hogy: most már legfőbb ideje, hogy megköszönjek minden szíves látást és távozzam!

Ányos komikusan széttárt karral forgatta a fejét vendégeire:

– Hát most mondják? Ilyen felugrálós palit még nem láttam.

Rettentő kacagást kavart, hogy: este fél kilenctől reggel ötig vendégeskedem, és akkor felugrálós palinak nevez vendéglátó gazdám.

De hát nem tágítottam. Búcsúzásba kezdtünk. Majd Ányos Laci kituszkolt magával egy szomszéd szobába. Ott kinyitott egy termetes szekrényt, aminek felső része csupa nyakkendővel volt megtömve. Óriási markával egy kötegnyit markolt ki, és a kezembe nyomta:

– Ezzel megleszel valameddig!

 

*

 

1938. dec. 13-án jó erőben, mozgékonyan, jókedvvel ült be Ányos Laci a New York kávéházba.

Az öreg Scheiber Hugó, festőink egyik legnagyobbja ment oda hozzá.

Amilyen remek volt festőnek Scheiber, olyan élhetetlen mint üzletember. Ha bárki vett tőle képet, másnap vagy egy-két napra rá megjelent nála, és ugyanazért az árért két másik föstményét kínálta megvételre.

Nem tartozik ugyan szorosan ide, de meg kell valakinek írnia, hogy: a 80 évén túl levő Scheibert, amikor halálos ágyán feküdt, meglátogatta a Képzőművészeti Szövetségnek egyik ifjú tagja, és tudomására hozta, hogy a szövetség nem vette őt föl tagjai sorába. Minek kellett ez?…

Ányos Lacinak a lakása telis-tele volt Scheiber-képpel. Már a sarkokban fölakasztásra várva is sok feküdt garmadában. Hát Ányos Laci azt mondta Scheibernek:

– Hugó, adok neked egy tízest, ez kisegít addig, míg eladsz valamit.

Scheiber Hugó meg volt elégedve. Ányos Laci pedig egyelőre afféle enyhe petyhüdést állapított meg közérzetében. De ez, ahelyett hogy fölengedett volna, növekedett.

Ányos Laci fölkelt, és azt gondolta: hazamegy egyet pihenni!

Aki nekem elmesélte a többit, közös jó barátunk volt. Vele találkozott hazatérőben Ányos Laci. Elmondta Scheiberrel való esetét, és bíztatta őt, hogy vásároljon az öregtől, mert nem fizet rá.

Amikor a kapujához ért Ányos Laci, hirtelen szédülni kezdett. Erőt vett magán, hogy lakásába jusson. De a szédülés egyszerre rohammal zúdult rá. Fejéhez kapott, és elterült a járdán.

Így találták meg a mentők. Három órát feküdt a Rókusban eszméletlen. Az agyszélhűdés megölte!