Hatvany Lajos

A Nyolcak nevű festők társaságának mind a nyolc tagja a Palermo kávéházban találkozott legtöbbször. Ott is alakult meg, ha jól emlékszem. Büszke vagyok rá, hogy az első képzőművészeti bírálatot én írtam meg róluk a Nyugatban, csak úgy kapásból, szintén a Palermo kávéházban. És az írásom nagyon tetszett. Ez körülbelül ilyen szavakban fogalmazódott meg: na végre egy kritika, amely a képzőművészetet képzőművész szemével ítéli meg!

A Könyves Kálmán Nagymező utcai kiállító helyiségben az akkori Budapestnek haladó szellemiségű műpártolói sereglettek egybe egy délelőtt. A Nyolcak vagy pedig a Nyolcak közül több tag állította ki műveit ottan.

A Nyugat részéről maga Hatvany Lajos báró, a gazda, tüntette ki a kiállítást megjelenésével.

Én, Fémes Beck Vilmos szobrász és felesége meg Kaffka Margit társaságában voltam. De a véletlen összesodort Hatvany Lajossal éppen akkor, amikor már a kiállítás közönsége oszlófélben volt.

Észrevehettem, hogy Hatvany kedveli szerény társaságomat. A művekről meg alkotóikról kérdezősködött tőlem a teremben. Végül pedig távozóban mellettem maradt, és érdeklődött, hol ebédelek?

Tudtam, hogy meg akar hívni ebédre magához. Én örömmel fogadtam volna meghívását, de hát közölnöm kellett vele, hogy keresztkomámék hívtak meg.

– Keresztkomái? Kik azok?

– Beck Vilkóék! Nem tudja, báró úr?

– Nem! És milyen relációban komák?

– Én meg Kaffka Margit vagyunk Gigi nevű kislányuknak keresztszülei.

Erre Hatvany elkezdett faggatni a mellékkörülményekről. Láthatólag nagyon megkapta őt minden, amit hallott tőlem. Különösen Fémes Beckné, született Friedrich Mária regényes esete előző férjével, Omelka nevű festővel.

Ez szerelmes volt Máriába. Együtt növendékeskedtek Körösfői Kriesch Aladár iskolájában. De hát Máriának nem tetszett a vékony dongájú, sápkóros Omelka. Ám egyszer, amikor Mária távol maradt hosszabb időre az iskolától, Omelka súlyos tüdőbajba esett, úgynevezett galopp-hektikába. Ágynak dőlt, amiből föl sem kelt többé. Mária utolsó napjain látogatta meg. Annyira megsajnálta a szerencsétlen fickót, hogy papot hívatott a haldokló ágyához, és elmondta neki: Omelka valamikor megkérte a kezét, de ő kikosarazta, most azonban hajlandó azonnal megesküdni Omelkával. A pap összeadta őket, és Omelka néhány óra múlva, boldog enyhületben, Mária kezét fogva hunyt el.

– Milyen csodálatos, érdekes emberek maguk! – vallotta őszinte meghatódottsággal Hatvany Lajos. – És Kaffka Margit hogyan került társaságukba? Még aztán keresztmamának? – folytatta faggatását.

– A Palermo kávéházban. Ott, ahol egy óra múlva találkozunk. De egyébként pletyka-pletyka. Beck Vilkóék családja – azt mondják – másmilyen élettársat szánt Vilkónak, mint amilyen jellemű Mária. Azért Vilkó eszelte ki, hogy Kaffkát kell meghívni keresztanyának, a nagy írónőt, de főleg az államtitkár húgát vagy unokahúgát. Kaffka pedig engem szólított föl keresztapának, mint akinek nővérével együtt járt a szatmári zárdába. Ismerjük már ezt! – meséltem, és kacagtunk.

Közben odaértünk az Andrássy útra, Hatvany így szólt:

– Ha nem sürgős magának a Palermo, és mondja: egy óra múlva találkoznak, nem okosabb, ha egyet sétálunk a Liget felé?

– Miért ne?

Elindultunk. Hatvany Nyugat-beli sérelméről kezdett beszélni. Osvát Ernő működését bírálta főleg. Körülbelül az Irodalompolitika c. cikkében hangoztatott nézeteit közölte velem nagy vonásokban.

Osvát tehetségfölfedező ténykedése, amely áldásos volt kezdetben, olyan félrehúzássá válik lassanként. Hiszen ha már egy folyóiratot túlzsúfoltunk munkatárssal annyira, hogy a közepesen jó teljesen kiszorít jó írásokat, minőségileg és üzletileg is kártékony. Ültessük nyeregbe a már fémjelzett tehetségeket, és csak nagyon ritka kivételnek engedjünk teret a társaságunkban. Erről lehet szó!

Itt aztán egy ugyancsak beérkezett magyar író nevét dobta be fejtegetésébe Hatvany, mégpedig olyan vonatkozásban, hogy azt a kitűnő írót Osvát fitymálja, mellőzi igaztalan.

Miután itt Hatvany abbahagyta a beszédet, mintha véleményemre lenne kíváncsi, hát én bátran kivágtam:

– Na jó! Hát ez az író igazán nem szorul rá, hogy Osvát fölkarolja, és szerintem csak ellimonádésítaná a Nyugatot.

– Hogyan? – maga is osztja Osvát fölfogását? Mivel magyarázza ezt? Kétségbe vonja ennek az egészen elsőrendű írónak a tehetségét?

– Azt nem! – ráztam a fejemet. – Ahogyan indult, nagyon nagy és más távlatot mutatott munkáival. Most azonban, azaz már elég régen, eltér önmagától.

– El? Hogyan érti? – firtatta tőlem Hatvany.

– Úgy, hogy amíg saját osztályabeli polgárnépről, azok álszenteskedéséről, azok hálószobatitkairól írt, abban remekelt. De most már egyre-másra irkál ősmagyar úri-népről, egészen nevetséges, naiv, tárgy-nemismerő modorban, nyilván a zsebének és a nyomdaiparnak.

– Ezt gondolja róla? Hüm!… de hátha?…

Előbb beharapta ajkát Hatvany. És én éreztem, hogy meggyőztem őt. Mégis ellenvetésbe bocsátkozott volna, csak aztán meggondolta.

– Végeredményben ez az egész vita mellesleges. Kivéve annak a tényét, hogy Osvátban különös eszelősség rejtezik. Ő például egyetlen műfajt tart irodalomnak: a komor, sötét prózát vagy lírát. Humoreszk, színdarab előtte silányság.

Megint úgy hallgatott el, mint aki nézetemre vár.

– Hát – mondom én –, lehet, hogy a lap szerkesztését illetően ez latba jön. De úgy, hogy egyénileg is bénítólag hasson Osvát a Nyugatra írói felfogásával? Kétlem. Egész sor Nyugat-munkatárs ír kabarénak, színházaknak. Szép Ernő, Szomory meg Móricz is, Karinthy is. Én magam is biztosan fogok írni színdarabot. Elvégre több éven át jegyárus diák voltam, és az egész ripacsériát tökéletesen, belülről ismerem. Hát ezt ne kamatoztatnám mint író Osvát miatt? Ez hülyeség lenne!

Amíg ezt elhadartam Hatvanynak, egész mivolta kicserélődött. Idegesebbek lettek mozdulatai, szeme ragyogott, szinte egy diák mohóságával közli velem:

– Tudja azt, hogy nekem is kitűnő elgondolásaim vannak a színpadot illetőleg? Szándékom is van szintén, hogy ezeket megvalósítsam.

Itt egy kis, kínos jellegű szünet következett csevegésünkben. Hatvanyt kissé meghökkentette az, hogy velem, a Nyugat legfiatalabb munkatársával ilyen keresetlen, sőt egyenesen legbenső énjét eláruló nyilatkozatot tesz. Hirtelen más hangba csapott:

– Magának, az én véleményem szerint, tényleg kevés köze van a mi belső torzsalkodásainkhoz. Magát Osvát, Ignotus, és akivel még beszéltem, összes munkatársunk egyhangúlag kivételes erejű és képességű írónak tartja. Nem tudom, hogy ez egyelőre egzisztenciálisan kielégítő-e? De azt hiszem, hogy az lesz!

Megint eltaláltam magamban, mire utal Hatvany báró. Mellényzsebemben turkált egyik kezem szórakozottan. Ott pont annyi pénz volt, amiből borravalót adhattam az ebédnél kiszolgáló személyzetnek meg villamospénz hazáig. A holnapi nap és a vacsora a levegőben úszkált előttem, mint a változó felhőzet. Egy félig kész beszély volt a fedezet rá.

Hatvany sok száz élmény után azt várta itt tőlem, hogy szavaira egzisztenciális sopánkodásba fogok, legalábbis, ami alkalmat ad neki, hogy zsebébe nyúljon, és felajánljon valami dugtámogatást. Ezzel szemben én zászlósurakat megszégyenítő némasággal feleltem.

Oda-vissza sétánkon ott álltunk már újra a Palermo előtt. Hatvany tökéletes szívélyességgel nyújtotta kezét:

– De hát már nem tartom föl társaságától. Ellenben nagyon szeretném, ha egyszer megtisztelne látogatásával otthonomban. Nagyon kedves emberek jönnek össze néha nálam. És nem csupa könyvmoly. Majd szólok vagy üzenek alkalomadtán. A viszontlátásig! – búcsúzott.

 

*

 

Amint benyitok a Palermóba, és a páholyunk felé közeledem, ahol népes társaság ült, az én szűkebb körömön kívül, mielőtt megszólalnék, így fogadnak:

– Láttunk! Mindent láttunk! „Hatvanyval karöltve!?”

Egyik jelenlevő, féltehetségéről, de annál sikeresebb könyökléséről ismert festő, csípősen megjegyezte:

– Hatalmasokhoz simulni az előrejutás titka!

Első gondolatom bizonyos célzatosság miatt az volt, hogy egyszerűen fölképelem az ipsét. De hirtelen jobb ötletem jött. Azt feleltem neki:

– Hallod, mit láttak, hogy Hatvany karolt belém? De különben elárulhatom neked, hogy utánad érdeklődött. Esetleg tanulmányt íratna velem a Nyugatban rólad mint freskó-, azaz szobafestőről.

Barátom vörös lett. A társaság vihogott, én pedig így folytattam:

– De én már, gyerekek, ha megvárakoztattalak benneteket, nem ülök le: gyerünk a vendéglőbe!

Beck Vilkó, aki nem szerette a kocódást, és tartott tőle, hogy ez a festő, akit mindenki utált, tovább pimaszkodik velem, nyomban fölugrott, és belém karolva, máris tolt a kijáratnak!… De azért, amikor az utcán voltunk, már Vilkó is ezzel kezdte mint bizalmas komám.

– Levágtad? Mi?

Mármint Hatvanyt. Ez annyira magától értetődött abban a körben és abban a levegőben, hogy nevetségessé válok, ha valami nagyképű magyarázkodással kezdem: miért utasítottam el magamtól, hogy Hatvanyt úgy vegyem igénybe, mint kartársaim nagy száma? Hát így szóltam:

– Nem! Te tévedsz! Ebben a helyzetben ostoba és ízléstelen lett volna tőlem, ha Hatvanyt megfejem. Így is van egy félig kész novellám, amire, ha befejezem, rögtön utal és fizettet a Nyugattal. Most megtegyem azt, hogy Hatvany priváttárcájából kérjek előleget? Az aztán még kínosabb, hogy ezt levonattatom a vállalata kiadójánál. Olyan kartársaim utálatát zúdítom magamra ezzel, hogy… Szóval, inkább nem kértem!

– Van valami igazad! – hagyta helyben Vilkó keresztkomám.

– De csak meg ne bánjad, hogy rám hagyod ezt! – szóltam.

– Miért? – vágott Vilkó rám érthetetlen képet.

– Nos, azért! – magyaráztam. – Mert tudod, miért nem ültem le a Palermóban egy ebéd előtti kupicára? Azért, mert egy vasam sincsen arra, hogy ezt kifizethettem volna. Nem az a pimasz alak késztetett távozásra, hanem ez! És most téged váglak le! Mert be szeretném a délután fejezni Osvátnak a novellát, de nincs kávéházra költségem, ahol szívesen írok. Mert otthon lakótársam, sőt vendégei, jobban zavarnak, mint ha a kávéházban elvonulok!

Vilkó némi számvetés után fölajánlott öt koronát. Ez több is volt, mint elég.

 

*

 

Ebéd után Kaffka Margit hívta meg a társaságot magához feketére. Ez a fekete, tudtuk, éjfélig vagy még tovább tart. Nyugodtan válhattam el komáimtól a célból, hogy gürcölni vonuljak el néhány órára.

Legyek egészen őszinte? Ha valami folyvást eltérítette figyelmem összpontosítását a munkámtól, ez a Hatvany-eset volt.

Milyen különös alak ez a báró! De főleg milyen áldás ez hóbortok megszállotta kócosokra, hogy ez az ember annyira kapaszkodik utána, hogy sorsosuk legyen. Magam részéről, az ő lehetőségeivel, millióival és külsejével valljam be, mit tennék? Fölcsapnám ablaküveg monoklimat, időmet mulatókban, kártyatermekben herdálnám, legföllebb medvevadászatra ruccannék ki Mármarosba vagy Afrikába oroszlán és fekete tündérek vadászatára! A fenemeg! Foglalkoznék én irodalommal? Íme! Minek nézik ebben a körben ezt a nagy műveltségű, jóakaratú, tehetséges embert?… És neki megéri!… Nézzük csak magamat! Lehettem volna bányamérnök, kohász vagy csak egyszerűen kutató bányász, mint elődeim, lehettem volna vasutas, jegyző, ügyvéd, mint ahogy az önként kínálkozott számomra, lehettem volna festő, ha lusta nem vagyok a küzdelemre! Szinte utolsó mentségnek próbálkoztam meg az irodalommal! Nos, lehet, hogy becsülettel és sikerrel fogom űzni ezt a hivatást, de hogy akkora eszelős, rögeszméjű, belső kényszer hajtana benne, mint ezt a bárót? Ezt aztán kereken tagadom!… Ez az irodalom mint szakma a legelbízottabb minden művészeti ág között, az önistenítés kényszerképzetével!… És mennyi az áldozata?!… Hát csoda?…

Ilyen gondolatsorok húztak át agyamon közben, míg az elbeszélésem folytatását néhány percre elhanyagoltam és elmerengtem.

 

*

 

Sohasem tudtam, elég hosszú életemen át, leküzdeni magamban a fejtegető írásmód iránti erős ellenszenvemet, sőt lekicsinylésemet. Értve főleg az olyan légüres térben mozgó fejtegetést, ami elhanyagolja, hogy gyakorlati példákkal támassza alá magát, és hát… garázdálkodási lehetőséget nyújt a fogas-okoskodás, (műszóval) szofisztika, rabulisztika, kazuisztika, dialektika nem korszakalkotó, hanem korszakromboló játékának.

Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy: nem rágtam át magam előzetesen jó néhány tucat ilyen fejtegető művön egészében vagy kivonatokban! Filozófia, pszichológia, társadalomtudomány nagyságait legalább annyira megismertem, amennyire ez átlagosan művelt európainak szükséges. De közülük egyetlenegy alig ismert nevű pszichológus és szociológus műve rögződött meg teljes hatásúlag emlékemben. Ennek címe: a Presztízs, és írta Leopold Lajos. Kiadta az Athenaeum 1912-ben.

Utóbbi éveimben úgy rémlett, hogy én ezt a könyvet már nagydiák koromban megismertem. Lehet, hogy akkor már volt egy kiadása. De még valószerűbb, hogy összetévesztettem egy másik, szerzője-feledt művel, amely az Állati magnetizmus különösségeit fejtegette. Mert ezt aztán biztos, hogy mint diák olvastam el.

Visszakanyarodom Hatvany Lajoshoz. Én és a könyvek című könyvével volt körülbelül legnagyobb közönségsikere, miután még az élclapok is foglalkoztak vele. A könyvét csak éppen átböngésztem. De talán, mert sok benne a fejtegetés, összekapcsolódott elmémben ezzel a Presztízs című művel. Majd pedig szemléletem ennek a műnek szellemisége szerint vetette latra Hatvany Lajos személyét, a körötte zajgó írókéval, köztük saját magammal együtt. Ilyen keretben figyeltem meg aztán a legmeglepőbb jelenségeket.

Ady Endre meg is énekli egyik különös versében, milyen elemi hatást vált ki nála Hatvany Lajosnak személyi presztízse. Móriczot mindig megrebbentnek, elfogultnak figyeltem meg, ha Hatvany csak feléje fordult is. Sok mást is. Ezzel teljesen ellentétben én, a senkiházi, tacskó, egy szemerke ilyen hatást nem észleltem soha magamon és ugyanígy Hatvany Lajos sem velem szemben érintkezésünk során.

De inkább regéljek eseteket erről.

Szerkesztőségi ülést tart a Nyugat. Két íróasztalos, nagy szobája tele van munkatársakkal, Laczkó Gézára jól emlékszem. Előttem ült.

Nagy pillanat következik. A nyomdász olajfoltos papírcsomagot rak Osvát elé. Ez a Móricz Zsigmond új írásának, a Sáraranynak a kefelenyomata. Mindenki izgul.

Nyílik az ajtó, és belép Hatvany Lajos. A sarokból észlelhetem, hogy az izgő-mozgó jelenlevők másnemű, afféle bénulásos izgulatba jutnak. Hatvany szívélyes nagyon!

– Szervusztok! Jó reggelt – után egyenest Osvát asztalához tart. Fölkapja a kefelenyomatot, és nyomban lapozni kezdi.

A csöndben minden jelenlevő mint valami kellemes illatszert szippantgatja azt a büdös nyomdafesték szagot, ami a papírcsomagból szétárad, és a nyomdász olajos köpenyének ottmaradt bűzével keveredik.

Móricz valósággal úgy áll ott a két íróasztal között, akár a magas rangú tiszt kihallgatására váró közkatona.

Egyszerre csak Hatvany nagyot kacag:

– Ohohó! Hát ezt nem mondja francia! – és hangosan olvassa a regényből azt a mondatot, amit Móricz a regényben a grófnő szájába ad. Majd újabb vihogás után Hatvany Móriczhoz fordul: – De Zsigám! Te tákoltad össze ezt a borzalmas franciásságot? És ki korrigálta? Azaz, ki nem korrigálta?

Móricz szánnivalóan kínosan, felakadt tekintettel dadog valamit arról, hogy: egy franciatanár működött vele közre! Mire Hatvany folytonos vihorászását most már Laczkó Géza, a franciatanár is megtoldja a magáéval. És itt-ott a jelenlevők is osztják velük a kínos derültséget. Még Ady is.

Móricz égő arca mellett, látom, Osvát is afféle rossz gyerek zavarával hallgatja diadalmaskodó ellenlábasát, Hatvanyt, és utálkodó pillantásokat lövell Laczkóra, aki Hatvanyval együtt helyesbíti vagy tökéletesbíti a francia szöveget… helyette.

Ami engem illet, eszeveszett dührohamokat kell megfékeznem magamban. Ha engednék indulatomnak, fölugranék és ráripakodnék Laczkóra meg Hatvanyra: mit csapnak ilyen szégyenletes csiricsárét ilyen nagy emberrel, mint Móricz, amikor egyszerűen a végén kezdhették volna, és kijavítnák azt a néhány vacak francia szót?!

Persze, aztán jobbik eszem szerint be kellett látnom, hogy az eset itt olyanfélének a mása, mintha valakinek kilóg a fehérneműje a ruhája alól, és az csak köszönetét érdemli, aki figyelmezteti erre, hogy nagyobb nyilvánosság ne mulathasson rajta.

Móricz pontosan így is viselkedett. Alázatosan, szépen megköszönte Hatvany közbeléptét. Majd boldogan fogadta a szerkesztőségnek és a jelenlevőknek mindent jóvá tevő gratulációit!

 

*

 

Másutt meséltem el annak az irodalmi előadásnak lefolyását ebben a kötetben. Itt csak kiegészítem a következőkkel. Annak jellemzésére, hogy Hatvany Lajossal milyen más modorban érintkeztünk, mint nálam sokkalta nagyobb tekintélyű írótársaim, elmondom a kirándulásunk végét.

Szóval, megérkeztünk Miskolcról a budapesti pályaudvarra. Hatvany gumirádlit rendel. Mielőtt beleülne, azt kérdi tőlem:

– Maga merre megy, Józsi Jenő?

– Budára, az Iskola utcába és onnan azután Rákospalotára a lakásomra.

– No! Az kicsit messze van! – mondja Hatvany. – De az Iskola utcába elvihetem magát. Üljön föl!

Miközben a kocsiba szálltam, furállottam magamban, hogy ilyen társaságból: Ady, Ignotus, Faragó, Heltai Jenő, pont engem hív meg kocsijába Hatvany.

Nahát beszélgetünk hajtás közben. Egyszerre Hatvany hamiskás mosollyal arról érdeklődik, tőlem, hogy: a miskolci Korona Szállóból, ahol közös folyosón, egymás melletti szobában aludtunk, vajon a megágyazó szobaasszonyt kihez láttam bemenni?

Ahán! – gondoltam. – Ezért hívott a gumirádlerbe engem Hatvany!

Annak idején a szállodák általában a valódi teljes ellátásra rendezkedtek be. Vagyis csinos némberek szolgálták ki a szobák vendégeit, és némi ellenszolgáltatásért mindenben rendelkezésére álltak.

A mi szobaasszonyunk nagyon szép, de túl nagy méretű hölgy volt… De hát leírhatom az esetet úgy, ahogy Hatvanyt tájékoztattam róla:

– Hát nézze! Én nem leskelődtem kifejezetten, de ki-kinéztem a folyosóra, mert cigarettát vártam a pincértől. És így láttam, hogy Ady be sem engedte magához a szobaasszonyt, hogy ágyneműjét megigazítsa. Ellenben vettem észre, hogy Heltaihoz bement, és sokkal huzamosabb ideig tartózkodott nála, mint amennyi arra kell, hogy a párnáit fölrázza neki. Ez már azután volt, hogy… hát…

– Na-na-na! – unszolt Hatvany a gyors előadásra: – Azután, hogy…

– Hogyhát a nő tőlem kijött! – feleltem.

– Szóval, magánál is volt?… Na és?…

Hatvany pont úgy viselkedett a kocsiban velem szemben, mint ahogy két csínytevő diák teszi. Vihogott folyvást, és dobálta magát a kocsiülésen. Tudtam, hogy teljes nyíltságom csak fokozza jókedvét, tehát elkezdtem:

– Tudja, amikor a nő belépett a szobába, hát kissé megriasztott óriási idomaival. Gondoltam: mindig bátor fiú voltam, de ennek a nőnek nekimerészkedni?

– Na és?… Na és? – sürgetett Hatvany folyvást.

– Na és! – mondtam. – Irtó meglepetés ért. Amennyi gyakorlatot szereztem nők körül, és hát, valamit már szereztem, ez a nő minden eddigi esetemet leverte. Ez a nő egy főpapnő volt a szerelmi szertartásban, mindenképp.

– Ugye? Ugye? – szólta el magát Hatvany.

– Ugye? Maga sem hagyta ki őt! – csaptam rá. De Hatvany elhárította a nyilatkozatot újabb érdeklődésével: – És mit fizetett neki? Mesélje?

– Hát nézze! Tíz korona volt összvagyonom. Ebből, előbb nyíltan megmondva ezt neki, fölajánlottam négy koronát! – mondtam neki.

– Na, és meg volt elégedve? – akarta tudni Hatvany.

– Azt hiszem! – bólintottam. – Mert soron kívül maradni akart még nálam!

Erre Hatvanyt akkora kacagás rázta, hogy féltem, kiesik a kocsiból… Gondoltam, ha már ilyen bizalmasak vagyunk egymáshoz, én is megkérdhetek valamit tőle:

– És mondja, Ady vajon miért nem fogadta a nőt?

– Pontosan nem tudom, de azt sejtem, megérkezett hozzá Pestre Diósyné. És félt, hogy besúgjuk neki félrelépését! – tájékoztatott Hatvany és hozzátette: – Bandi ilyen!

Ady Léda nevű tényleges szerelmét hívták Diósynénak, tudvalevő.

De már megérkeztünk a kiszállásom helyére. Hatvany érdeklődött.

– Ha olyan szűken van pénzzel? Szívesen kisegítem magát!

– Köszönöm nagyon! De Faragó holnap délelőtt utal nekem a novellámra a Nyugatnál.

– Hát jól van! – mondta Hatvany. – Csak írjon, Józsi Jenő, minél többet nekünk. Nagyon szeretjük és várjuk az írásait.

Kezet ráztunk, és Hatvany a távozó kocsiból is visszaintett búcsúzásra nekem.

 

*

 

A könyvkiadók vagy talán a könyvkereskedők egyesülete is a Dreher-palota nagytermében műsoros estet rendezett. Többek között engem is fölléptettek meg Kaffka Margitot, és Hatvany tartotta a bevezetőt. Utána tánc következett.

A kiadóhivatali igazgatónak egy kis édes, fekete unokahúgával ismerkedtem meg ott. Nagyon tetszett nekem a kicsike, és adta jelét, hogy én sem vagyok közömbös neki. Egy-két forduló után félreültünk a terem sarkába csacsogni, és egymás kezét szorongatni.

Egyszer csak odaront hozzánk nagy lelkendezve a kiadóhivatali igazgató és hadarja:

– Tersánszky! Azonnal gyere velem! Ranschburg, az Athenaeum vezérigazgatója kíván veled tárgyalni, nyilván eddig megjelent novelláid kiadásáról. Na, már jön is!

Nézek oda, amerre utal. Egy kopasz, frakkja mellényét majd szétrepesztő potrohájú egyént látok bizonyos távolban, mosolygós várakozásban. De ugyancsak egy ifjú közeledtét is észreveszem, aki előbb már lekérte tőlem a kislányt a táncban.

Hirtelen dühbe gurulok. Azt mondom az igazgatónak:

– Nézzed! Ez nem az a hely és alkalom, ahol üzleti tárgyalást szokás lebonyolítani. Tisztelettel kérem a vezérigazgató urat, kegyeskedjék hivatalába idézni. Most, amint láthatja, nem hagyhatok faképnél egy hölgyet emiatt.

Az igazgató előbb elképedt. Aztán sziszegte:

– Ne légy őrült, Tersánszky! Örökre magadra haragítod! – Mire szívtam egyet cigarettámon, és most már erélyesebben kértem, hogy közvetítse a vezérnek, amire kértem. Azzal odafordultam a kislányhoz, hogy persze tőle is kedves szemrehányást kapjak, mert fölrúgom a szerencsémet. Erre legyintettem!

Az éjféli vacsorára való meghívás elől is kibújtam. A kávéházban ettem két lágytojást. Mert a kislánnyal megbeszéltem, ha lehet, kisurran hozzám a kaffába, és sétálhatunk is egyet az utcán, kettesben.

Ez meg is történt. Aztán a vacsorától visszatérő igazgató már kissé békültebben mesélte nekem, hogy Hatvany Lajos, mikor elszörnyülködte neki, mit cselekedtem Ranschburg őhatalmasságával, hát Hatvany akkorát kacagott, hogy a fél asztaltársaság odakapta rá a fejét! Majd Hatvany kis tűnődés után így szólt:

– Nézze! Mi már tárgyaltunk róla, ha emlékszik, Ignotus és maga is helyeselte, hogy nagy példányszámú, füzetes kiadót létesítsünk. Ezt most gyorsan nyélbe ütjük. Tersánszky az első lesz, vagy az elsők között lesz, akit kiadunk! Micsoda egy karakán fickó ez! Vidámság fog el, csak ha látom ezt a fiút!

Ez is megtörtént. Első kötetkémet a Nyugat Könyvtár adta ki: A tavasz napja sütötte címmel, néhány hónap múlva, Hatvany jóvoltából.

Mondhatom, csúnyán háláltam meg neki!

 

*

 

Ha Nagybányán éltem, akkor Tihanyi Lajos, a nagybányai iskolából indult festő – nagyon jó barátom –, a Nyolcak társaságának alapító tagja, tudósított mindenről, ami Pesten történik. Ő Adyt, Hatvanyt, Móriczot, Ignotust jó barátjának tarthatta, Kaffkával, Lesznai Annával együtt.

Tőle kaptam egy nap levelet. Hatvany és Osvát között végleges kenyértörésre került sor. Már ott tart a helyzet, hogy durva sértések kicserélése után párbajt vívnak, ha ugyan a segédeik el nem jegyzőkönyvezik a dolgot. Ignotus a Nyugat főszerkesztője úgy határozott, hogy a munkatársak döntsék el, Osvát vagy Hatvany nélkül fusson tovább a folyóirat. Valószínű egy hét leforgásán belül, semleges helyen, az építészek klubjában, a Fészekben vagy a Palermo kávéházban fölvonulnak a Nyugat munkatársai. Ignotus rátart az én vélekedésemre is. Szeretné, ha fölutaznék Pestre. Pénzt már küldött is nekem, a legutóbbi munkámra előlegezve.

Azonnal válaszoltam Tihanyinak, hogy indulok.

Magamban én föltétlen Hatvanynak adtam igazat Osvát ellenében. Ám igazságérzetem olyasmit súgott, hogy a Nyugatot Osvát hozta össze, engem magamat is Osvát avatott föl íróvá, Hatvany, a gazdag ember, csinálhat más folyóiratot, ha megválik a Nyugattól, de a szegény Osvát a Nyugat nélkül még nélkülözésnek is ki lehet téve.

Elég olcsó szellemeskedéssel – többek közt – azt írtam Tihanyinak, hogy csak vigyázzon Osvát a párbajnál, nagyobbra ne vágja a Hatvany száját.

Tihanyi nagy fecsegő és pletykahordó volt. Alighanem kikotyogta ezt a silány elméskedést, és Hatvany fülébe is belejutott. Sokat bosszankodtam magamra, és utáltam magamat emiatt. Mert tisztában voltam, hogy egyáltalán nem kellett volna nyilatkoznom ez ügyben, s főleg Tihanyinak.

Ignotusnak aztán teljes őszinteséggel elmondtam, hogy bár minden ésszerűség szerint Hatvanynak van igaza a Nyugat kérdésében, nekem azonban Osvát mellett a helyem. Ignotus megveregette a hátamat és azt mondta:

– Igaza van, fiam! És közölhetem magával, hogy nincsen egyedül a véleményével. Magam is ezt tartom. Hatvany válik meg tőlünk.

Hogy Hatvany joggal megorrolt rám, azt leginkább onnan tudom, hogy amikor az első világháború alatt napilapot indított, és palotát építtetett hajlékául, egyetlenegy sort sem írt vagy íratott Viszontlátásra, drága… című első regényemről. Noha a Pester Lloyd egész tárcát szánt rá, hogy méltassa, az összes lapok dicsérték, sőt wieni képeslap is magasztalta munkámat, mint a háborús regények legkülönbjét.

Úgyszintén munkatársának sem szólított föl Hatvany, holott erre minden írótársamat fölkérte.

Valóban egészen furcsa helyen és körülmények között engesztelődött ki aztán irányomban. A fogházban.

De ez már a Horthy-rendszer alatt történt. A Nyugat leközölte, és az Amicus Könyvkiadó megjelentette A céda és a szűz című, kisebb regényemet. Az ügyészség rögtön rácsapott a műre. Úgyszintén a rendőrség is.

Ez a mohóság kissé felötlött. Miért? Mert hiszen javarészt fércművek szerzői egyenest úgy intézték, hogy az ügyészség rendelje el műveik elkobzását. A műveknek ez biztos vásárt jelentett. A rendőrség már édeskeveset szedhetett össze a néha fölárral elkapkodott példányokból. Míg az én kis művemet azonnal elszállították a kiadótól és kereskedőktől is.

A bíróság ítéletével is fordítva történt, mint szokás. Az első bíróság, az irgalmatlannak hirdetett Töreky-tanács, enyhe pénzbírságot rótt ki könyvecskémre és a Nyugatra. A tábla szigorított az ítéleten. A Kúria pedig egyenesen kegyetlen ítélettel sújtotta a könyv terjesztőit és engem. Megföllebbezhetetlen kéthónapi fogságra ítélt.

Úgy, hogy az Ügyvédek Lapja vezércikkében juszticmordnak minősítette büntetésemet.

Elhatároztam, hogy megszököm a fogház elől. De előbb, amennyire lehetett, bebiztosítottam külföldi tartózkodásom anyagi részét. A Pesti Napló szívesen vállalta, hogy hetenként hoz cikket tőlem vándorlásom érdekességeiről, és átutalja a tiszteletdíjamat. Az első cikket még Magyarországon megírtam. A Kassza kisasszonyok tündöklése és lecsúszása volt a címe. És a cikkem meg is jelent. De valami átkos vaksággal nem vettem észre a lapban. Meg is indultam a határnak Sopronnál. Ott meg irányt tévesztettem, és a Fertő tava állt előttem a sűrű alkonyatban… Ehh! Visszautaztam Pestre, és jelentkeztem az ügyészségen büntetésem letöltése végett. És ültem.

Nem volt fogalmam róla, hogy ezenközben Hatvany Lajos is hazajött külföldről, és ő is bíróság elé állott.

Egy nap borotválkozásra kérek engedélyt. A fogházőr tudva, hogy „sajtós”, vagyis sajtóvétségért vagyok a hűvösön, egyáltalán nem figyelt rám, mint a súlyosakra. A borbélyom, egy arisztokrata külsejű fiatalember, amíg a borotváját feni, azt mondja nekem:

– Üdvözli önt, író úr, Hatvany báró úr!

– Ne mondja! Ő is ül?

– Nem is messze, a tizenötösben.

– De honnan tudta meg, hogy én itt vagyok?

– Tőlem. Nagyon sokra becsüli önt és szereti. Úgy, mint én!

– Ez érdekes!

– Ó, kérem! – mondja figaróm. – Én olvastam öntől sokat. A Viszontlátásra, drágá…t, meg Egy hamiskártyás emlékezéseit, izé… a Két zöld ászt. Megvannak nekem a …-nál, a cicababámnál. Ő is el volt ragadtatva! Ezt is megszerezzük, amiért ülni tetszik… Hát majd-majd… Majd!

– Hogyan érti ezt, kérem?

– Hát ha majd szabadlábon vagyok!

– Hát maga, maga nem?… – dadogom.

– Én-én? – vigyorog a borbélyom: – Én három mázsát, izé, három évet borotválok még itt, betöréses lopás miatt. Visszaesős vagyok, tetszik tudni.

Már a műtét végén jártunk, kellemes csevegés közepette, amikor a foglár ránk szólt:

– Nem társalgunk!

– Mint a csuka, János bácsi! – vigyorgott rá borbélyom, és folytatta nekem, miközben a foglár visszahúzódott: – Átadom a báró úrnak az író úr szíves üdvözletét. Lehet, fél órán belül!…

Nos, addig már több cellában ültem. Többekkel is, másodmagammal is. Komoly rablógyilkosokkal is, szédelgőkkel is, egyik írótársammal is, egy nagy írónk unokaöccsével is, aki egy bécsi mulató táncosa volt, és homoszexuális médikének rémlett, ahogy ezt a tolvajnyelv nevezi. Ültem az „Angyalföld rémével”, a legügyesebb boltnyitogatóval, aki birokra hívott, és a földhöz vágtam. Amikor ez a derék betörő-olvasóm borotvált, két újságíróval kóteroztak be. Ezeknek volt ceruzája meg kemény födelű tékája. Ebből én egy tucat kártyát csináltam. Folyton alsóztak vele, és félóránként hajbakaptak, dulakodtak.

Visszakísér a porkoláb a cellámba, hát a két barátom nem alsózik, nem veszekszik, hanem egy termetes kosárban turkál. Rakják ki belőle a remek befőttes üvegeket. Pompás hideg sülteket. Kalácsot, pitét, tortát. Csak éppen szeszfélét nem meg cigarettát.

Józsi! A kosár a tiéd! Neked küldte át Hatvany! – tudósítanak. Rettenetes tobzódás következett. Sőt aztán mintha Hatvany küldeménye csemegelavinát indított volna meg a cellánkra, egyre-másra jött a csomag, a nyomdászszervezet küldött, a feleségem küldött, Gellért Oszkárék küldtek, Hatvany küldött újra. Az egyik, majd a másik újságírónak hoztak családjától körömfaladékot… Már csak fújtunk és sóhajtottunk az újabb kosarak, dobozok érkeztén. Legnagyobbrészt a takarítószemélyzet vitte már ki az elemózsiát tőlünk!

 

*

 

Idejére pontosan nem emlékszem már. A harmincas évek közepén vagy vége felé lehetett, hogy valahol találkoztam Hatvanyval.

Annak ellenére, hogy talán még kedvesebb, közvetlenebb volt hozzám, mint valaha is, letegezett, és minden elismeréssel nyilatkozott kitartó munkásságomról, mégis valami idegenség áradt felém egész mivoltából. Egészen érthetetlennek aztán ezt nem tarthattam. Eleget átéltünk mind a ketten évek során át, mióta nem találkoztunk. Búcsúzásnál így szólt:

– Nálam, a Várban, tudod, a Tóth Árpádék lakása mellett, minden vasárnap este vacsorára jönnek hozzám jó barátok. Téged, egyszer s mindenkorra, minden vasárnap este szívesen látlak. Ne várjad az újabb meghívást!

Megköszönve Hatvany meghívását, rákövetkező vasárnap este megjelentem Hatvany lakásán.

Egyetlen vendége volt. Egy újságíró, főszerkesztő, műbíráló. Úgy ismerte őt mindenki, két lábon járó lexikonnak. Gondolom: teljes joggal.

Nos, hát már az estebédet bevezető aperitifek alatt Hatvany és Lexikon barátunk elkezdték a napi politika eseményeinek elemzésével. Ebéd alatt folytatták azt.

Én addig Hatvanynéval, a háziasszonnyal társalogtam. Nem emlékszem mindenre, de arra igen, nehezményelte, hogy nem hoztam el feleségemet is. Erre valamit füllentettem neki. Mert modortalanságnak tartottam bevallani az igazat.

Az pedig az volt, hogy én valóban hívtam nejemet oda, ám ő nagyon érzékeny lélek volt, és azzal felelt: – Jenőkém, maga tudja, hogy én kikkel érzem jól magam, kikkel nem. De egyáltalán, szólt Hatvany magának, hogy elhozzon engem is?

– Ez magától értetődik! – bizonygattam. De hát ő fejét rázta.

– Csak menjen el, drágám, és érezze jól magát. Én majd a Japánban megvárom.

A helyzet az volt közöttünk, hogy én a feleségem minden társaságában jól éreztem magam, ő azonban az enyémben csak néha. A Japán kávéházban, lefoglalt helyen, külön Sári-asztal vigadott, csupa író és festő, hetenként háromszor, és nejem elnökölt.

Hatvanyné végül is lelkemre kötötte, hogy a következő vasárnap este okvetlen elvárja, hogy feleségemet is magammal hozzam. Ám erre sohasem került sor. Mesélem máris, miért?

Asztalbontás után – úgy rémlik – az ebédlő sarkában álló fotőjök és dohányzókészséggel meg likőrrel rakott asztalka köré telepedtünk. De csak mi hárman, férfiak, mert Hatvanyné kislányával együtt átvonult a szomszéd szobába.

Lexikon barátunk és Hatvany Lajos nem akarták abbahagyni a politizálást. Engem ez alaposan untatott. Ugyanis, ha afféle mikszáthos pletykálkodást és disznóságok hánytorgatását űzték volna, akkor én magam is hozzájárulok. De úgy beszéltek, mint két vezércikk… célkitűzés… szervezéshiány… laza elgondolás… felelőtlen kijelentés… Ilyen szavakat hallottam.

Pöfékeltem, és iszogattam a likőröket.

– Na, és te mit szólsz, Józsikám? – akart egy ízben belevonni a társalgásukba Hatvany.

– Ha nem haragusztok, engem az egész politika nem nagyon érdekel! – válaszoltam.

– Na ne mondd! Hogy mondhatsz ilyet? – csaptak rám egyszerre.

– De mondom – szóltam. – A politika főleg eseményekkel foglalkozik, maga az ember ezekben csak egy statisztikai szám. Én, az író, főleg az emberrel foglalkozom, az esemény nekem másodlagos. Jóakaratú, hatalmas, bátor, nagy tudású egyéniségek a politikának egy szerencsétlen fordulatával máról holnapra úgy szerepelnek a rajongóik szemében mint tökfilkók, és ugyanígy fordítva is. Az én írói, igazságszolgáltató szemléletem szerint azonban a nagy ember, a nagy jellem annak marad az ostoba véletlenek sodrában is, valamint a tökfilkókból sem lesz más, mint szerencsés tökfilkó, minden sikertől környezve is. Az élet zajlik, jól, rosszul. A művészet csak a maradandóságnak remekel, vagy nem művészet. Melyik legyen nekem komoly dolog, és melyik komolytalan, nekem, az íróművésznek?

Máskor mindenkor azt tapasztaltam Hatvanynál, hogy vagy helyesel, vagy vitába száll velem ilyenkor. Most fásultan, szomorúan csak ennyit mondott:

– Sajnos, Józsikám, a politika eseményei nagyon is komoly dolgok. Nem lehet vele nem törődni.

Ez a Hatvany egészen más ember, mint akinek ismertem őt! – gondoltam. Aztán, mert bejött valamiért a kislánya, kimentem vele a másik szobába.

Ott a remek, vastag perzsán elkezdtünk hancúrozni. Talajtorna gyakorlatokra, majd táncfigurákra oktattam őt. Ez már jobb mulatság volt, mint a künti eszmecsere.

A Japánban átadtam feleségemnek Hatvanyné üzenetét. De azt fűztem hozzá, hogy attól tartok, én sem ismétlem meg a várbeli látogatást. Így is lett.

 

*

 

1945 után nemegyszer botlottam össze Hatvany Lajossal, de mindig csak pár szót váltottunk. Elolvastam egy könyvét. Nagyon tetszett. Egy nemes ember, aki föltalálta a demokráciát. Ez a címe, ha jól emlékszem.

Most fordítva volt, mint régen. Amikor közöltem vele, hogy tetszett az írása, láttam, mennyire örül, bárha olyasmit felelt, hogy: ez a műve nem teljes jelentőségű! De magatartása olyanná lett, mintha a régi, fiatal Hatvany állna velem szemben, nem a beteg aggastyán.

Egy másik alkalommal az Erkel Színházban, a páholysor alatt maradtam állva, a földszinten. Késve nyitottam be az előadásra, és nem akartam zavarni szomszédaimat.

A színpadon a Grúz együttes táncolt és mókázott. Úgy tetszett, talán nem is éri lábuk a földet, ahogy mozognak. Megtapsolták őket, de nem a megillető lelkesedéssel. Ellenben utánuk rettenetes tüntető tetszésorkán tört ki egy valóban szánalmasan billegő hazai együttesre.

Nem is vettem észre, hogy Hatvany Lajos áll mellettem a süketítő tetszésvihar közepette.

Nem tudtam türtőztetni előtte kifakadásomat:

– Most nézd! Nem ízléstelen és esztelen ez tőlünk? Megsértjük először is ezeket a csoda grúzokat. Másodszor, a magyarok tudnának ugyancsak egyenértékű mutatványt összeállítani mellettük vagy velük szemben, nem ilyen két ballábú társaságot, ha megfelelő oktatókat, rendezőket alkalmaznának, megfelelő magyar anyaghoz… Persze, kicsoda lenne ez?

Hatvany olyan meglepetésemre, hogy szinte meginogtam lábamon, mint éppen idétlenül lihegő táncosaink a színpadon, ráadásuk közben, Hatvany teljes komolysággal csak ennyit mondott:

– Te!

– Hát te hallottál? – hebegtem. – Hallottad, hogy…

– Mindent – felelte Hatvany. – De gyerünk helyünkre. Most lehet!

És elváltunk, hogy helyünkre tülekedjünk. Én, szinte megdöbbenéssel, hogy: ez az ember még mindig számon tartja megmoccanásomat! Noha tudtam, hogy förtelmes kínokkal járó nyavalyával küzd!

 

*

 

Egyik, azóta szörnyű körülmények közt elhalt, ifjú írótársam egy emlékkönyvet akart összeállítani, amiben írótársaim nyilatkoztak rólam, Hatvany is írt ebbe néhány sort.

Az emlékkönyvet magam fújtam le. Oka az volt, mert a beérkezett írások közt idétlen, ostoba firkák is akadtak. Egyik írótársam például velem kapcsolatban arra emlékezett mint szemtanú, hogy én egy könyvvásárkor, fényes nappal, Budapest legforgalmasabb könyvessátrát kézen állva körüljártam, és a könyvvásárlók tömege tapsolt a mutatványomhoz. Mit tegyek ehhez a badarsághoz?

Az emlékkönyv talán majd megjelenik. De csak úgy, ha én állítom, magam össze, illetve én selejtezem anyagát.

A Hatvany Lajos írásának befejező sorai egyszerűen sírva fakasztottak: „…betegágyamon mindig várom, hogy egyszer csak rám kopog Józsi Jenő!”

Mindenki hordoz magában kényszerképzeteket. Van közöttük oktalan is – helytálló is lehet azonban. Bennem leküzdhetetlen rögeszme az, hogy férfit, éppenséggel öreget, betegágyánál férfitársa ne látogassa, mert akaratán kívül ellenáramot visz magával, ami a beteget meg is ölheti. Férfit nő látogasson!

Ezért nem kopogtam Hatvany Lajosra. Noha, hogy milyen barátom és jótevőm volt: íme, itt megírtam mindent.