Heltai JenőA képzelődés, a hiedelem, a babona akkor zárul be, ha nem válik be a valóságban. De ha beválik, és sorozatosan válik be a babona, akkor a hatása bizony erősen befészkelődik a lélekbe. Heltai Jenővel kapcsolatban ilyen esetet őrizek ma is kiirthatatlan elevenen emlékemben, mégpedig abból az időből, amikor a legmerészebb álmomban sem hittem volna el, hogy valaha az írás legyen hivatásom és kenyerem. Nagybányán, a szülővárosomban működött a világhíres szabad festőiskola. Nem egyetlen odavalósi gyerek voltam, akit elkapott a vágy, hogy festőművész legyen. Az én esetemben azért rögződött meg a szándék véglegesnek, hogy a képzőművészet lesz életpályám, mert bizonyítható fogékonyságot észlelhettem magamban a rajzolás, föstés, sőt a faragás és mintázás iránt. Ma is őrzök torzképeket tanáraimról, társaimról, kisdiák koromból, igen sikerülteket; mint hetedikes vagy nyolcadikos a gimnázium önképzőkörének érdemkönyvét illusztráltam. A benne levő rajzok érett, elmés művek, és főleg sajátos látásúak. Nagy ügy volt, hogy bukdosó tanuló létemre tüntettek ki ezzel a munkával. Lényegében kétlaki életet éltem. Az iskolában mint első énekes, előtornász, csapatvezér, ifjú duhajok kis körében vertem a kártyát, hajtogattam a poharat, és fújtam éjjelizenéknél a gimnázium komoly zenekarából kiszakított malacbanda előtt a dalt. A festők között, akik a világ minden tájáról sereglett fickók voltak, egészen ellenkező irányba fordult érdeklődésem. Nemcsak a legújabb képzőművészeti mozgalmakról értesültem társaságunkban, hanem a legújabb irodalmi, bölcseleti, sőt társadalomtudományi ügyekről is tudomást szereztem, mint egészen zsenge korú gyerek. És ha a módját ejtettem, hogy új művekkel ismerkedjem meg, ezzel kiegészült az a műveltségem, amit iskolai tanulmányaim nyújtottak. Kellett ezt közbevetnem a továbbiak helyes megérzékeltethetése céljából. Érettségi után kiegyeztem édesapámmal abban, hogy elvégzem a rajztanárképzőt Budapesten. De hát anyagi okokból kifolyólag ez lehetetlenné vált. Ellenben legidősebb nővérem ajánlotta, hogy: ne élősködjem szüleim nyakán, ő hozzásegít, hogy elég rendes díjazásért mint községi jegyzőgyakornok húzzak ki egy évet, aztán, aztán… Nővérem tanítónő volt abban a községben, férje igazgató és még a hitelszövetkezet elnöke is. Azonkívül negyven holdjuk is volt kettejüknek. Hajlottam a tanácsra. Inkább jól, mint rosszul, de halálos undorral, elláttam állásomat. Mellette rajzoltam, föstöttem is apróságokat vízföstékkel. Azonfölül olvastam és tanultam. Sógoroméknak egy csomó újság között az akkori legjobb szellemiségű folyóirat is járt, Kiss József lapja, A Hét! Szép vászonkötésben sorakoztak évekről a folyóirat példányai. Többek között ezeket a köteteket forgattam legszívesebben. Ady Endre nevével is itt ismerkedtem meg. Egy érzelgős, kétszakaszos verset írt A Hétnek. Akár Dalmady Győző is írhatta volna. Mert a későbbi Ady egészen más, egészen új hangjához ennek a versnek vajmi kevés köze volt. Az utolsó sorára emlékszem:
Heltai Jenő volt az, akinek minden műve, akár beszély, akár glossza, akár költemény, maradéktalan megragadott. A Hétnek egy márciusi számában Heltai Jenő végigparódiázta a lapnak minden munkatársát, olyan vonatkozásban, hogy versben nyilatkoztatta őket, írásmodoruk szerint, a márciusi sörről. Kezdte a főszerkesztővel magával, Kiss Józseffel, aki dagályosan, érzelmesen tett vallomást a márciusi sör mellett. Gárdonyi Géza nyilatkozatát jegyeztem meg teljes egészében, mindmáig, mindjárt mesélhetem, mi okból. Így szólott:
Egy napon sógoromék díszvacsorát adtak. A járásból ott volt a szolgabíró, az állatorvos, a községből a hitelszövetkezet két vezetője meg a jegyző. De idegenből érkezett két vendég is. A jegyző apósa meg annak fia. A jegyző apósa erőteljes, ötvenes férfiú, hosszú, hátrafésült művészüstököt hordott. Megelőzte őt a híre, hogy a kaposvári vagy kanizsai Berzsenyi Dániel Társaságnak az alelnöke. Versfüzete is megjelent, és az Alkotmány című budapesti lap is közölte egyik költeményét. Ez az Alkotmány valóban mindenütt ott díszelgett a többi újság között, de senki nem olvasta. Mindenesetre az alelnök úr jelenléte hangulatilag uralta az összejövetelt. Hiszen nővérem, a háziasszony is írkált verseket vidéki lapokba. Valamint az állatorvosnak is voltak irodalmi becsvágyai. Kézinyomdán vagy sokszorosítón párlapos újságot is csinált. Ugyancsak az alelnök fia is kísérletezett tollforgatással. A társaság is így alakult meg. Egy csoportban az alelnök, fiával, a költői lelkületű állatorvossal, telepedtek le. Más csoportot alkotott a szolgabíró körül a két hitelszövetkezeti vezető és sógorom meg a főnököm, a jegyző. Szerény jómagam, ha nem segítettem nénémnek a vendégek kiszolgálásánál, kínálásánál szintén a szolgabíróék társaságába ültem be főnököm, a jegyző mellé. Szokás szerint a vacsora az ebédlő melletti szobában pálinkázással kezdődött. De mert még tartott a márciusi sörnek idénye, hát kitűnő sört is ihatott, aki akart. A szolgabíró éppen azt magyarázta, hogy amikor Bécsben önkéntes volt, ott látta, hogy az osztrákok a sörhöz egy-egy kupica szeszt isznak, és ezt úgy nevezik: beistrich! Tehát a társaság, föladva negyvennyolcas érzelmeit, a pálinkára sörrel, a sörre pálinkával koccintott. Igenám, csakhogy a másik csoport, az alelnök úré, ahelyett, hogy átvette volna a beistrich módszert, nem ragadott poharat. Az állatorvos emeltebb hangon kért egy kis csöndet, mivel az a szerencse ért bennünket, hogy: az alelnök úr hajlandó néhány szép költeményét fölolvasni nekünk. Hát fővendég fővendég, az illendőség illendőség. Az alelnök úr teljes figyelem közepette fölrakta pápaszemét, és belekezdett egy hosszú költeményének elolvasásába. Megállapításom szerint, ha díj lett volna kitűzve egy tökéletes Vajda János-utánzatra, amely unalmas, és tele van gondolati meg képzavarral, ez a költemény vitte volna el a pálmát. Amellett meg ezt a fűzfaköltészetet is elrontotta az alelnök úr előadása, ahogy rosszul, színésziesen hangreszkettetve, hibásan hangsúlyozva adta elő saját szövegét. A szoba igazi hangulata szerint falomlasztó röhejnek kellett volna kitörnie. Ehelyett azonban fintorgó, hunyorgó ábrázattal óriási taps robbant ki. Én már fölkaptam az üveget, hogy: erre aztán iszunk! kiáltással töltök mint legfiatalabb, kötelességem szerint. Ámde az alelnök úr csoportja tiltakozást jelentett be a korai áldomás ellen. Mert az alelnök úr, habár levette szemüvegét, hogy nagy hajlongással megköszönje az ünneplését, utána így szólt: – Hát akkor, ha nem zavarlak benneteket, fölolvasom még egy költeményemet! Azzal fölrakta újra szemüvegét, és mérsékeltebb csöndben elkezdte az olvasást. A szolgabíró ajkára tette mutatóujját, hogy: fogjuk be a szánkat! Viszont a poharát nyújtotta, hogy töltsek! Aztán halk koccintással, egymásra kacsingatva, ittunk! És átszenvedtük a következő verset is. Ujjongó taps, hogy már befejezte az alelnök úr. Ámde az állatorvos fölugrott, és kinyilatkoztatta: – Csak egy perceteket veszem igénybe, hogy a kis újságunk legutóbbi számából pár sort közreadjak, mielőtt még megjelent nyilvánosan is. Már mindegy! A szolgabíró mutatóujja száján keresztbe téve mutatta, hogy: viseljük el sorsunkat panasztalan, és igyunk zajtalan! Az állatok orvosán váltig észleltük, hogy remekül mulat felolvasásán. Bizonyos általunk nem ismert Csocsó bácsiról regélt valamiféléket. Közben mi már csöndesen társalogtunk is. Végre az állatok költői lelkületű orvosa beszüntette az olvasást. Tapsoltunk, örömünkben is, neki ezért. De hát akkor fölkelt az alelnök úr fia. Egy újságlapfélét lobogtatott a kezében, és így beszélt: – Engedjék meg, uraim, hogy a háziasszonyunknak legutóbb megjelent költeményét olvassam föl! A váratlan merényletre néném nagyot sikoltott, és vérvörösen tiltakozni, szabadkozni kezdett. Érthetőleg hiába. A háziasszony szellemi termékére mindenki kíváncsi volt, és halljuk!-ozott az egész társaság. Nem a családiasság, hanem a tárgyilagosság nevében állíthatom, hogy még ez a kis pársoros költemény volt a legértelmesebb az egész irodalmi cécóban. Lelkes taps jutalmazta. De már én közben éltem a gyanúperrel, hogy az alelnök úr fia is magára veszi az ünneplést, és ráadást ad valami saját műből. Gyorsan fölugrottam, és az irodalmárok csoportjához léptem, hogy töltögetni kezdjek nekik sört, pálinkát. Az alelnök mindkettőből kért. Az állatorvos csak egy fél pohár sört igényelt. Az alelnök úr fia azonban, amikor pálinkát akartam tölteni neki, letakarta tenyerével a poharát: – Nekem ne! Én nem élek semmi szeszesitallal! – Ajjajaj! – mondtam. – Hát akkor sört? Abban nincs sok szesz! – Nem kérem! – hárított el, és lesújtóan jegyezte meg: – Gondolja, nincsen más dolog is, ami mámorba ringathat, csak az ivás? Ez a párbeszéd fönntartotta mindkét társaságot, mert az alelnökre és a háziasszonyra akart mindenki egyszerre poharat emelni. Hirtelen remek ötletem támadt. – Hát akkor, nézze, én is elszavalok magának egy verset a márciusi sörről! Mégpedig egy nagy költőtől! – feleltem. Azzal nyomban belevágtam:
A hosszú irodalmi nyavalygás után ez a szavalat általános kacajra fakasztotta a társaságot. Valaki közberikkantotta: – Saját gyártmány? Mi? – Nem, kérem, mondtam, hogy egy nagy költőnk műve. Akarnak még? – Halljuk, halljuk! Erre elszavaltam először a Kiss József-paródiát, érzelgősen, kajánul, és befejeztem, Heltainak Pósa Lajos szájába adott versikéjével:
Nővérem kiabálta aztán az általános derültség meghökkenésére, hogy: – Hát nem hiszitek el, hogy ezeket a verseket nem öcsikém csinálta, hanem Heltai Jenő? A Hétben jelentek meg. Ha tetszik, megmutathatom! Hozzad elő, te pernahajder! – szólt rám szemrehányóan is, de büszkén is. Merthogy a komoly Múzsa gyönge termékei által teremtett kínos levegőt eloszlattam. És összecsókolt néném, közben a fülembe vihogva, hogy: ügyesen cselekedtem!
*
Édesapám levele hazulról még azzal biztatott nyár elején: hogy a költséget viselni tudja, hogy beiratkozhassam Budapesten a rajztanárképzőbe. Ámde egy elvesztett pernek folyományaként teljesen fölfordult anyagi helyzetünk. El kellett adnunk városi házunkat, és kiköltöznünk kis szőlőnkbe. A rajztanári jövőnek terve végleg fuccsba ment. Hogy ne lézengjek, ügyvédi irodába ültem be gyakornoknak, és a jegyzői rövid, de biztos tanfolyam helyett a hosszú joghallgatói évek zűrlöttek előttem. Joghallgatónak ugyanis nem kellett hallgatnia előadást, csak vizsgáznia a Jogakadémián. A magammal való teljes meghasonlás és züllés évei szakadtak rám. Bárha munkámat átlagon fölüli érzékkel végeztem el irodában, bíróságon, undorodtam tőle. A korhely éjszakák adtak némi enyhületet, annál szörnyűbb másnapok sorában. Ecsetet, rajzónt nem vettem többé kezembe. Művészek társasága helyett üres időmben kortyondi cimborákkal hajtogattam a poharat, vagy vertem a kártyát, meg dobáltam a tekepályák golyóját, pénzes fogadásokban. Nos, ahogy manap a labdarúgásnak szurkol, szalvétát és gyufacímkét gyűjt társadalmunknak majdnem minden rétege… azokban az években az irodalom iránt támadt üdvös és divatos érdeklődés. Hogy egyebet ne mondjak, a gimnázium működésben levő malacbandájának prímása, egy vad, szeszes összejövetelen, bedobta a társaságba azt az ötletet, hogy a tisztelt bel- és kültagok szövegezzenek meg egy lendületes indulót, amit ő majd megzenésít. Lelkes üvöltés közepette minden jelenlevő írószerszámot és papírt ragadott. Köztük én is mint öreg tag. De hát a rögtönzés nem ment. A következő összejövetelt tűztük ki arra, hogy: ha majd mindenki otthon, gondosan kotlik az indulón, aztán felolvassa a társaság előtt. Úgy rémlik, hogy előzetesen, nem többször, mint kétszer-háromszor gyürkőztem annak, hogy szívszerelmemnek bájairól meg az érzelmeimről költeménnyel hízelegjek. De kísérleteim szomorú kudarcba fulladtak. Most azonban, úgyszólván saját magam ámulatára is, kínálta magát ez az indulószöveg. Még ott a részeg körben összehoztam vagy három versszakot, fölényesen, vesződés nélkül, és a befejező szakasz ötlete is készen állott. Amint mámoros fővel hazafelé ballagtam, a város határában levő szőlőnk felé, megfogalmaztam az induló utolsó szakaszát is. Szerfölött tetszett… És hát mi minden kezd forrongani ilyen esetnél egy magával és a világgal meghasonlott, tizennyolc éves koponyában?… Főleg a Heltai Jenő hasonló szellemű, elmésségtől sziporkázó költeményeihez mértem művemet, és a legszigorúbb bírálat is azt súgta nekem, hogy: nem kell szégyenkeznem minősége miatt! Mármost a csalódás, a lelki zavar, bizonytalanság származéka a babona. Egészen belebonyolultam a kártyavetésbe, mindenféle badar jelképek bogozgatásába magányos óráimban. Ép eszem már rég zendülésbe kezdett hülyülésem ellen. Egyszer például azt mondtam magamnak: „Na, most kirakod a kártyádat arra, hogy most vetsz-e kártyát vagy nem? És ha kijön, hogy: nem? Akkor abbahagyod ezt a marhaságot!” És kijött, hogy: igenis, nem vetek itt kártyát!… Erre kiröhögtem magamat. De azért válságok, elhatározások visszatérítettek az őrültséghez. Ahogy mendegélek hazafelé most, a malaczenekarból, rám feküdt az eszelősség: otthon majd kivetem kártyán, vajon lehet-e belőlem olyan költő, mint Heltai Jenő? Utam a nagybányai ősi pénzverde udvarán át vezetett. Itt verették az Omodé fiak mint kiskirályok az Árpádokkal dacolva saját pénzüket. Megálltam a kapubolt alatt, és bámultam a sokmázsás, ércveretes, mégis kecses és könnyen forduló kapuszárnyat. De hát egészen más járt az eszemben, mint a kapu és a pénzverde hőskölteménye. Néhány lépéssel odább szép kertben, közvetlen az út mellett, egy fészer állt. Teteje alig volt meneteles. Nem zsindely, hanem kátránypapír födte. És telis-tele volt fehér, gömbölyű folyami kaviccsal. Ezt a sok kavicsot mi, gyerekek hajigáltuk föl a fészer födelére az útról. Vetélkedtünk rajta, hogy fölhajított kavicsunk fönn marad-e a fészer födelén, vagy visszagurul az útra. A kapubolt alatt az az eszmém támadt: fölhajítok a fészer tetejére kavicsot. Ha ottmarad? Akkor lesz belőlem olyan író, mint Heltai Jenő. Ha visszagurul a kavics? Akkor nem! Telehold sütött. Kerestem az úton kavicsot, és fölhajítottam a fészerre. Ottmaradt. Tehát szerinte lehetek olyan költő, mint Heltai Jenő. Na, még egy kísérlet. Fölhajítok még egy kavicsot. Ottmaradt az is. Hüm-hüm!… Várjunk csak. Most megfogom a babonát. Arra hajítok föl kavicsot, vajon lesz-e belőlem festő? Felhajítom. A kavics visszagurul. Ellenállhatatlanul komoly hiedelem fészkelődik meg agyamban, hogy: a kavics szerint döntődik el sorsom! Ejnye, még hátra van otthon a kártya. A legnehezebb kirakót kérdezem meg, amelyik tíz közül legjobb esetben kétszer sikerül. Otthon valóban első dolgom kirakni a kártyát. Elsőre szépen, simán kijött, hogy Heltaihoz hasonló íróművész leszek. Hát ez azért marhaság és képtelenség! – dorgálom magamat. Most ha kivetem arra eztán, hogy festő viszont nem leszek, akkor ez bizonyosan kijön. Na lássuk! Ahogy az első kártyasort leteszem az asztalon, máris megállapíthatom, hogy a játék bedöglött. Másnap vagy harmadnap igyekeztem a malacbanda tanyájára az indulószöveggel. Még csak a karmester hangolta hegedűjét ott, egyedül. Végigolvasta a versemet, és félrehúzta a száját: – Á, hát hogy gondolod, hogy ez nekünk való?… Nem ér ez egy pipa dohányt! Eltépheted nyugodtan! Ez talán megfelel! Hallgasd meg! – kiáltással papírlapot húzott elő zsebéből. Nem vitatkoztam vele. Mert ezúttal babonamentesen, tárgyilagosan, véglegesen megvillant előttem, hogy itt nem az én szellemiségemmel van baj, hanem a baráti köröm szellemiségével. Mint ez aztán be is bizonyult! De hát egyelőre, ahogy az ecsetet és rajzónt, úgy a költészettel való foglalkozást is évek sorára elejtettem. Maradt az utált kenyérkeresés, züllés meg a babonával táplált álmodozás valami hozzám méltóbb tevékenykedésről.
*
Heltai Jenővel személyesen nem is Budapesten, hanem a budapest–miskolci gyorsvonat elsőosztályú folyosóján ismerkedtem össze. A Nyugat, Hatvany Lajos báróval az élén, akkor határozta el, hogy az írókat az olvasókkal és az olvasókat az írókkal közvetlen kapcsolatba hozza. Az előadás utáni díszvacsorát követőleg, elég késői asztalbontás után, Heltai így szólt: – Gyerekek! Megszégyenítő volna egy komoly folyóirat munkatársai számára, ha nem mennénk még el kissé tanulmányozni Miskolc éjjeli életét is. Erre elmentünk egy zenés kávéházba. Hatvany pezsgőt rendelt. De ő maga csak ásványvízzel koccintott. Ady nem tartott velünk. Rémségesen rossz hangulatúnak látszott. Talán másnapos volt. Vagy egyéb bántotta. Heltai hunyorgatva azt jegyezte meg Ady komorságáról: – Vagy megérkezett Pestre Diósyné! Pihenni akar a találkozás előtt Bandi! Diósyné Ady által megénekelt Léda asszonnyal volt azonos személy. A társaság vihogása közepette csak én álltam úgy, mint a süket a bandában, nem értvén az összefüggést Diósyné és Léda között. Végül is, ha jól rémlik, a szintén velünk jött kiadóhivatali igazgató, Faragó, világosított föl az ügyről, bizalmasan. Visszaútban a vonatfülkében kezdetben velem foglalkozott a társaság. Azaz írásomat adták kézről kézre. Mármint azt az írásomat, amit én szántam arra, hogy fölolvasom. A címe A Misu koponyái volt. De hosszúnak tartották fölolvasásra, és másik, rövidebb beszélyemet adták kezembe fölolvasni, az előadás előtt. Ignotus, aki a csereberét megejtette mint főszerkesztő, amikor befejezte A Misu koponyái elolvasását, mintegy engesztelésül így fordult hozzám: – Kitűnő írás ez, fiacskám! Okvetlen közöljük a lapban. De be kell látnia, fölolvasásnak hosszú lett volna. Ilyen értelemben hallottam még nyilatkozatokat, és egészen meg voltam elégedve a helyzettel. De hát nagyon bágyatagul imbolygott velem a világ. Ugyanis a vonat elég korán indult. Én pedig másodszor voltam másnapos. A fölolvasást megelőző éjszakát is csaknem átvirrasztottam, és a fölolvasás utánit is. Egyszerre csak összefutott előttem minden. A bársonytámlának dőlve, szépen elaludtam. Amikor fölébredtem, észleltem, hogy utastársaim közül is szundikálnak egyesek. De Ady Endre, velem átellenben, most is borús tekintettel, szótlan szívta cigarettáját. Mellette Hatvany Lajos, mintha ki akarná piszkálni Adyt rosszkedvéből, ingerkedett vele, csipkedte őt, hiába! Ady legföllebb kelletlen biccentett vagy vakkantott egy rövidet a csipkelődésre. Nekem nagyon nem tetszett ez a jelenet. Elég mérmondó fickó voltam. Féltem, hogy ha Hatvany netán belevon az eszmecserébe, valami modortalanságot ejtek el. Megalázónak éreztem akkora nagyságra, mint Ady Endre, hogy így ugratni merje őt bárki is. Fölkeltem, és kimentem inkább a folyosóra. A folyosón Heltai Jenő nézett ki a keringélő tájra. Szájában az elmaradhatatlan, kurta angol csibuk. Ő egészen a kínosságig szűkszavú volt. Én pedig tiszteletlenségnek találnám, hogy társalgásra erőltessem, ha ő nem kezdeményezi. Összenéztünk barátságosan. De én megálltam tőle tisztes távolban, a folyosó ablakánál. Ő szólt: – Na, nem jön közelebb? – Féltem, hogy zavarom! – mondtam. – Áhh! Hát miben zavarna? – Nos, ha nem vagyok terhére – kezdtem –, akkor érdeklődnék magától, Heltai úr, valami felől. Olvasta szintén ezt a kis elbeszélésemet, amit eltanácsoltak a fölolvasástól? Mert… – Hogyne! – vágott szavamba Heltai Jenő. – Hogyne! Nagyon tetszett mindenkinek odabenn! De fölolvasni túl hosszú, valóban. Hinnie kell nekünk! Elhallgatott. Pöfékelt. Mintegy válaszomat várva. De én egy kis zavarodottságot lepleztem előtte. Ugyanis, ahol megszakított, azzal szerettem volna folytatni, hogy legjobban rátartanék az ő véleményére, mint kezdő pályatárs, éspedig azért, mert amikor még nem is álmodtam, hogy íróvá lehetek valaha… Szóval, elmeséltem volna neki a fészertetőt meg a kártyavetést… De hát szavai alatt hirtelen olyan leszerelő érzés fogott el, hogy ilyen bárgyúságokat tálaljak eléje! És örültem magamban, hogy nem tettem meg. Ellenben így feleltem. – Hiszen nézze, én rögtön beláttam a dolgot! Mire Heltai kivette szájából a pipát, és kis ideig csak nézett rám. Majd így szólt: – Helyesen is teszi, ha föltétlen jóindulatot tételez föl itten, mindannyiunkról, maga iránt! – Gondolom, így van! – bólintottam. És valóban úgy tetszett, Heltai nagy, fekete, kifejező tekintete csupa jósággal és kedvteléssel méreget. Aztán még valami ilyesfélét mondott nekem: – Egyet megszívlelhet azonban tőlem, vén kollégától. Dicséret ne nagyon kapassa el magát. Sok kitűnő, fejlődőképes tehetséget állított meg emelkedésében az, hogy elbízza magát, és aztán lazsált a további küzdés helyett. Milyen igaza volt! De milyen! Magamon alig, de hány pályatársamon figyeltem meg utóbb szavainak bölcsességét.
*
Heltait nemcsak kevés beszédűnek ismerte mindenki, hanem nevetni is kevesen látták. Hangosan hahotázni? Talán senki. A Magyar Színház előadta Szidike című darabomat. Majd a Nemzeti Színház műsorán is szerepelt, Cigányok címmel. Mert kisvárosi muzsikáscigányokról szólt. A sajtó minden szerve remekműnek állította. De hát a budapesti közönségnek mérsékelten tetszett. Azaz, nem töltött meg negyvennél több házat a két színházban sem. Vidéki városokban volt elhatározó közönségsikere. A főpróbán minden jelentősebb színpadi szerző jelen volt. Heltai Jenő ott ült egy páholyban, a színpadhoz közel. A darabban a következő jelenet folyik: A kisváros első prímása feleségével, kislányával, Szidikével, záróra után benéz abba a lebujba, amelyik reggelig nyitva tart, és ahol Dani, a fiatal prímás muzsikál. Az öreg prímásék neki szánták kislányukat, Szidikét. Ám Dani egyelőre a lebuj kasszírnőjével tart fönn bensőséges barátságot. Nahát a párbeszéd körülbelül így zajlik le. Az öreg prímás: Na, menjél csak, Szidike, Danihoz, és kérdezd meg tőle, minek nem jön felénk sohasem? Szidike (Daninak): Minek nem jön felénk? Dani: Hát voltam mék nap is. Az öreg prímás: De kérdezd meg tőle, minek nem jön hozzánk többször? Szidike (Daninak): Minek nem jön hozzánk többször? Dani: Hát majd elmegyek! Az öreg prímás (diadallal, nejének): Hát hallod-e, milyen szépen tudnak beszélgetni! A színfalak mögül Heltai Jenőt figyelem. Amikor az utóbbi mondat elhangzik, Heltai Jenő hangos, csukló kacagásra fakad. Büszkébb vagyok erre a kacajra most is, mint a sajtószervek minden magasztalására.
*
Az Athenaeum elég hosszú ideig foglalkoztatott mint műfordítót. Sárközi György, a tragikusan elpusztított ifjú költőnk, Molnár Ferenc veje, közvetítette ezeket az ügyleteket. Hát kapok tőle egy vaskos Jack London-regényt. Mindjárt alá is írom a szerződés nyomtatványát. Ívenként huszonnégy pengőt adott fordításért az Athenaeum. Én teljesen meg voltam elégedve ezzel az összeggel. Mert már akkora jártasságot szereztem Albion fiainak nyelvében, hogy szótár nélkül összecsaptam egy-egy ívnyi fordítást. Néha még akként is, hogy kávéházi társaságban belekotyogtam a társalgásba közben. Jack Londonnak aztán már úgy ismertem szellemiségét, írásmodorát, hogy játék volt átültetnem őt magyarra… Néha a fordítást beszüntetve, eredetit is írtam közben, legföllebb annál kissé félrevonultam. Nos hát átveszem Sárközitől a szerződést, zsebre vágom, hónom alá csapom a kötetet, és megyek fölvenni a szokásos szerény előleget a pénztárba. Ott, míg elintéznek, belenézek a kötetbe. The heart of three!… by Jack London! – olvasom a regény címét. Mi ez? Hármuk szíve! Mi ez?… Némi ideges tépelődés után mégiscsak bele kell nyugodnom, hogy: Jack London csak jobban tudhat anyanyelvén, mint én. Majd minden kiderül, ha átfutom a regényt. Lemegyek a New York kávéháznak egy zavartalan zugába, és tanulmányozni kezdem a regény szövegét. De hát minden sorára nőttön nő elképedésem. A hang a Jack London ismert hangja. De nem visz úgy magával, mint más minden szövege. Fölösleges elméleteskedés és afféle erőltetett élcelődés kitérői fárasztanak benne. Sőt, ha csak terjengősségről volna szó! Hagyján! De egy észlelet hökkent meg!… Ennek hátterét azonban be kell állítanom itt.
*
Én, amikor hullafáradtra dolgoztam, vagy hát dolgozom magam, és mégis tovább erőltetem a gürcölést, akkor betolakodik agyamba egy jelentéktelen vagy jelentős szó. Ahogy folytatom a fogalmazást, a szó újra, tolakodólag jelentkezik. Más vonatkozású mozzanatokat is maga körül akar forgatni, mint amiben nélkülözhetetlen szerepe lenne. Miután figyelem ezt a folyamatot, és majdnem gyötrő, míg átgázolok rajta, végül is beletörik a bicskám! Szellemi erőm, megviselt állapotban, hajlandóvá válik tőle idegen, kaján, áldatlan behatások martalékává süllyedni! Ha nem védekeztem volna dühös eréllyel ez ellen, és nem szabadítom ki magam karmai közül, akkor biztos, hogy teljes szellemi frissességben is elfogott volna, mint a hínár. Eredeti képességeimbe vacak, idegen selejt keveredett volna! Sem nem írtam erről, sem nem beszéltem erről senkivel sokáig. Ideg- vagy elmegyógyásznak aztán éppenséggel nem! Ellenben volt egy gyerekkori, ifjúkori barátom. Együtt végeztük el az elemit, a középiskolát. Ő aztán az egyetemet is magába kebelezte, és ügyvédi irodát nyitott. Nagy könyvmoly volt! Egy élő lexikon. A marxizmusról tőle értesültem, még az első gimnáziumban. A Népszavának írt tudósításokat. Álmai szerint írói hivatás lett volna működésének teteje. Helyette én lettem íróvá. A harctéren is összehajtott bennünket sorsunk. A harctér után pedig belőle az ország leghatalmasabb testületének a koronázatlan fője lett. Míg én, kivételes írói sikerek után, a legszörnyűbb testi-lelki nyomorba zuhantam. Ennek a barátomnak mondtam el akkor egy ízben, hogy egyetlen és utolsó mentségem, az írói működésem, micsoda orv behatások zsákmánya! – Hát ez, kérlek enyhe és természetes demencia! Leromolsz testileg-lelkileg, ennek ez a következménye!… Gyógyszere a pihenés és az, hogy nem törődsz vele! – szólt barátom. – Szóval a hülyülés ellen az orvosság egy biztos, jól fizetett állás, ahol természetesen nem kell dolgozni! – mondtam. – Hát igen! – hagyta rám barátom.
*
Most aztán, a Jack London regénye tanulmányozásánál tapasztaltam, hogy: az írás modorának beteges tünetei körülbelül azonosak az elnyűttségem idejebeliekkel. Tehát a legelemibb képzetkapcsolódás által, ezt gondoltam. Nos jó! A különbség azonban könnyen megállapítható. Én magam elég erélyességgel meg tudtam szabadítani magam ostoba, belső kényszerektől, míg Jack London nem volt képes rá… Oka?… Hát nem olvastam-e tőle magától, hogy mint a mi Ady Endrénk, egészen ifjan, valami kikötői tündértől vérbajt szerzett be matróz korában? Ezt úgy hanyagolta el, hogy: amikor már gyökeres kezelését megkezdte, a lappangó nyavalya elárasztotta szervezetét. Folytatólag azt is tőle magától olvastam, hogy: már vagyonos emberré küzdötte föl magát, a kiadók vetélkedtek érette, és ami ezzel jár, nagy összegeket kínáltak minden újabb művéért… Jack London csappant lelkesedéssel, de munkának dőlt neki. Azt is leírja, hogy: egészen a fenyegető agyszélhűdésig kitette magát azért, hogy a maga által magának előírt írásmennyiséget naponta áthajtsa. Íme! Az eset vitán fölüli. A korosodó Jack London erőlteti csökkent szellemi képességekkel a munkát! Éleslátása, akaratereje azonban nem elégséges, hogy ésszerűtlenségeit számon tarthassa. Az ifjúkori kikezeletlen fertőzet egyre jobban hatalmat nyer szervezetén. A paralysis progressiva! Nem mondom, hogy túl boldog lettem volna helyzetemben. A fordítás díja túl nagy összegre rúgott, hogy nélkülözhessem az egészet, és az előleget visszafizessem. Mindenesetre nézzük át az egész regényt! Akkor jobban tájékozódom: mit cselekedjem? Nekifeküdtem a műnek. Vagy két óra telt bele, míg tartalmáról hézagos értesülést szereztem. De ez is elégnek tűnt előttem ahhoz, hogy megállapítsam: Jack Londont lángelméje nem hagyta cserben, csupán írói modora veszélyezteti a műve sikerét. Ezzel a kezdeti bökkenőnél nagyobbal néztem szemközt. Tehát átdolgozása nemcsak szükséges dolog, hanem lelkiismereti kérdés. A regény főhősének, a Tampico olajkirályának szeszély és kalandvágy bélelte fia jellemzése, mozgatása remeklés… Aztán a többi figurája! Egy rabló, illetve orgyilkos, aki az őserdőbe menekül, és ott egy kitűnő búvóhelyet lel egy szűk sziklabarlangban. Igen ám, de a sziklabarlang egy eb nagyságú tropikus pók tanyája. Ez nem támad a gyilkosra, csak elállja menekülése útját. Nyomorultan, éhen pusztul el!… Még érdekesebb mellékalak a regényben egy kínai. Ez alázatos mosolyával és tömött iszákjával a nyakában üzleti és társadalmi titkokkal kereskedik, jutányos áron… Persze disznóságokkal! Azidőtt folyt, mint ma az űrhajózás, az amerikai vadonok, ősbozótok, jelesen a maják őserdőkbeli, óriás városainak és telepeinek fölkutatása. Csakhogy az űrhajózás irodalma néha szánalmas és tudatlanságtól bűzlő képzelődés gyártmánya. A Jack London regénye azonban nem rúgja ki maga alól a valóságot, a földet, ellenben ismerteti a helyszínt… Egy olyan, égbe nyúló sziklák alkotta völgybe vezet el, aminek mélyén víz van. Tehát életlehetőség, és ez a regény valószerű színtere, ahol egy maja telep évezredeken át a külvilágtól elzárkózva maradt meg a maga ősi mivoltában. Ha nagyképű lennék, úgy mondanám, hogy: az írói hivatás és az írói foglalkozás tusakodott bennem. Fölszedtem magam, és visszamentem Sárközihez: – Gyurikám – kezdtem. – Ez a regény Jack London éppoly remeke, mint a többi, legföllebb az úgynevezett olvasmányos műfajba tartozik. De alakjai, helyrajza, minden, tökéletesen jellemzett, ami az írói munka lényege. Viszont baj van, de nagy, az írói modorával. – Na és! Mire gondolsz? – Ezt a regényt át kell dolgozni. Mert kár érette, ha így marad fordításban, ahogy eredetiben. Kár Jack Londonnak, kár az Athenaeumnak, kár az olvasónak, kár mindenkinek, csak nekem nem, mert ha így fordítom le hibátlan, több pénzt keresek rajta, mint ha átírom. Sárközi belátta igazamat. De hát hivatal – hivatal. – Erre nekem nincs hatásköröm! Menj be Mauthnerhez, a vezetőmhöz. Ő dönthet! Bemegyek tehát Mauthnerhez. Elismétlem mondókámat. Mauthner fejét ingatja: – Ez aligha fog menni, mester! De szólok az igazgató úrnak. Heltai Jenő írótársam szobája felé nyomultunk. De Mauthner már az ajtót kinyitva visszatartott engem a belépéstől azzal, hogy: jobb, ha ő beszél előbb Heltaival. Hát vártam a félig nyitott ajtó mögött. Mauthner szó szerint ismétli Heltainak, amit tőlem hallott. Heltai rögtön rávágja: – Hát Tersánszkyban megbízhatunk, ha ő ezt mondja, hogy mindenkinek haszna az átdolgozás, csak neki lesz kára belőle! Heltait hangosan nevetni kevés emberfia hallotta. Most a beszéde közben érzett, hogy derül a szövegemen. Mauthner azonban hivatalosan mondja: – De emlékeztetnem kell igazgató urat, hogy: a múltkori ülésben majdnem botrány tört ki, mert éppen egy angol fordítónk önkényesen változtatott az angol szövegen! – Hát akkor adjanak Tersánszkynak más munkát! – döntött Heltai. Majd hozzátette: – Hol van ő? – Jöjjön be! – szólt ki Mauthner nekem. – Kapsz másik művet! – fogadott Heltai: – Ne legyen veled semmi zűrzavar! – Ezt sajnálom! – feleltem: – Ezt az átdolgozást boldogan megcsináltam volna. A kiadónak is, Jack Londonnak is csak hasznára lenne!… Ha rám bízzák! – Csak neked nem! – mosolygott Heltai: – Hát csak csináld meg. Majd aztán valahogy kárpótolunk!
*
Így jelent meg A maják kincse címmel Jack Londonnak a regénye. Több kiadást ért meg…
*
Életének utolsó évében ebédre voltam hivatalos Heltai Jenőékhez. Külföldi vendégük volt. Közös barátunknak a fia. Heltai Jenő már nem tudott az asztalhoz ülni. Magas, hátrahajlított támlájú karosszékben, külön tálaltak neki. Ebéd után, a feketénél a külföldi vendég fölháborodva beszélt egyik fiatal írótársunknak cikkéről. A cikk az irodalmi propagandával foglalkozott. Mégpedig olyan értelemben, hogy miután az irodalom is éppolyan társadalmi szerv, mint akármelyik másik, tehát szerepe nem egyéb, mint a lelkek átalakítása a jobb jövőnek követelményei szerint. És itt az ifjú kartárs szó szerint ezt írta: „Helytelen fölfogás az, hogy az irodalmi propagandának ne lássék ki a lólába, mert miért ne lássék ki?” A külföldi vendég egyszerűen hallatlan ostobaságnak minősítette ezt a nézetet. Az érvek zuhatagát ontotta amellett, hogy a világon minden okos propaganda akkor eredményes, ha nem látszik ki alóla a lóláb, ellenben úgy férkőzik meggyőzően a lelkekbe, hogy észre sem veszik azt, hogy propaganda! Heltai Jenő egyszerre megszólalt: – Hetye-fetye-lefetye! – mondta. – Túl sok ez már! A lényeg az, hogy az irodalmat meg lehet nyomorítani, sőt el is lehet hallgattatni, de egyet nem lehet az irodalommal tenni: hivatalosan csinálni az irodalmat. Már azért is, mert az nem irodalom egyáltalán, amit hivatalból csinálnak! Ezt a néhány mondatot jegyeztem meg Heltai Jenő szájából utolsó együttlétünkkor. |