Nagy Lajos

A Nyugatnak 1910. február 16-i számában Nagy Lajossal egyszerre jelentünk meg. Nem tudom, az ő elbeszélése első közlés volt-e? Nekem az volt a bemutatkozásom.

Vidéken éltem, Nagybányán, a festők városában. Budapestre csak fölruccantam, hosszabb-rövidebb időre. A Nyugat körüli írók közül csak Ignotust, Füst Milánt és természetesen Osvát Ernőt ismertem személyesen.

A Nyugat valódi szerkesztősége akkor a New York kávéház karzatán székelt. Mindenki megfordult itt, aki a Nyugatnál valamit számított. Sőt, azok is, akik nem számítottak, itt lesték Osvátot, hogy rácsaphassanak.

Nekem nem a New York volt a törzskávéházam, hanem egy másik művészkávéház, az Andrássy úti Palermo.

Egy délután odasodródok én is a New York karzatára. Az Osvát asztala körül már kettőzött széksor kerekedett. Két másik asztal körül is tolong a fiatal és élemedett munkatárs gyülekezet. Gondolom, Füst Milán az, aki nagy szeretettel bemutat egy mellékasztalnál zajgó társaságnak. De hát ilyenkor úgy van, hogy akikkel kezelek, csak motyorékolják a nevüket. Végeredményben az asztaltársaság felét a bemutatkozás után sem ismerem. Sem a jobb, sem a bal szomszédomról sem tudom még, kicsoda.

Ha egészen őszinte vagyok, a gyülekezetnek a magatartása, modora volt idegen nekem. Egyesek közülük nagyon is rokonszenvesnek tűntek. De hogy társaság úgy társalogjon, hogy soha egyik sem várja meg, míg a másik befejezi mondanivalóját, hát ha ez ismeretlen nem is volt előttem, de hát az egész együtt kacagtató volt és végül unalmas.

A szomszédom jókötésű, nyugodt fiatalember, körülbelül úgy viselkedett, mint én. Hallgatott, figyelt, néha elmosolyodott. Végül azt mondja nekem:

– Látom, magának is érdektelen ez a vita!

– Nézze – feleltem erre –, ami itt folyik, az nem vita, hanem handabanda. Egyik többet tud a többinél, bevet tizenöt értelmes mondatot. Jó, ha eddig meghallgatják. Aztán, mielőtt befejezte volna mondanivalóját, már bele is kezd kotyogni mindenki, köztük, hallhatja! Olyanok is, akik összevissza beszélnek, csak hogy beszéljenek. Itt most is rosszhiszeműen csapnak rá egy kiragadott mondatra…

Szomszédom rám nézett, félrenézett, még egyszer rám nézett. Úgy láttam, ez jellegzetes mozdulata. Végül így nyilvánította véleményét.

– Maga nem buta gyerek!

Hallgattunk és figyeltünk megint. Egyszerre szomszédom tisztára összeesküvésszerű mozdulattal hajolt közel fülemhez, és ezt kérdezte tőlem:

– Mondja? Maga kedveli a sportot? Vagy lenézi?

Kicsikét elhűlve válaszoltam:

– A sportot? Hát miért ne szeretném? Maga talán sportoló?

– Birkózom! – felelte a szomszédom. – Hát persze, csak műkedvelek. Ez nem pálya. De azért már lebonyolítottam néhány rendes mérkőzést.

– Ez igen! – súgtam vissza. – Én ugyan nem űzök már rég semmiféle testgyakorlatot, de előtornász voltam, végig az egész gimnáziumon. Szertornász! Itt a millenáris pályán is megcsináltam egy tornaversenyen az óriáskört a nyújtón!

– Ez valami! – biccentett elismerőleg a szomszédom.

Közben a vitázók között a beavatott ifjú kartárs hirtelen fölugrott székéről. Két tenyere szétnyitott ujjait mellébe nyomta, és még nagyobb hatás kedvéért olyan mozdulatot tett, mintha a levegőbe akarná föllökni magát. Aztán majdnem kiabálta:

– Én itt állok! Én tudom, hogy itt állok a térben és időben, és velem és veletek és az egész naprendszerünkkel, aminek egy kis paránya a földgolyó, mérhetetlen sebességgel rohanok, rohanunk a nap körül, és a nap egy olyan központ körül, amelynek nagyságát és távolságát lemérni talán nincs is tudományos műszerünk még. De! – emelt még nagyobbat hangján az előadó. – De ez nem az a tudat, amiről beszélek. Ez ez alatt, e mögött működik bennem. És az egy másik, talán jobb minőségű tudat. Talán ez minden titok hordozója…

A túlsó szomszédom erre félhangosan ezt a durva mondatot eresztette meg:

– Mi legyen ez, ha nem marhaság?

Erre egyszerre minden ajak megnyílt, és közbeszólások szó szerint kardalt alkottak, akárcsak keresztény litániák vagy zsidó davenolások.

– Na lássa! – böktem állammal szomszédomnak a szerencsétlen előadóra, amint kétségbeesetten állt még egy darabig, aztán csüggedten nyaklott vissza székére és elnémult.

– Ide figyeljen! – szólt ekkor szomszédom. – Én innen mindjárt elmegyek. Az Apolló moziban ma vetítik a Johnson és Jeffries mérkőzését. Persze maga talán nincs is tisztában, mi ez?

– Úgy, ahogy mondja!

– Nahát röviden! Eddig az ökölvívás világbajnokságát az angolok, illetve amerikaiak tartották. Most ez a Johnson, egy néger, leütötte legjobb ellenfelét is. Hát az angolok előszedték az ő eddig verhetetlen pugilistájukat, Jeffriest. Ez már koron túl van. De bíztak benne, hogy mégis kikészíti a négert. Ehelyett a néger végzett vele. Ezt vetítik! Őrült érdekes! Jön velem?

– Boldogan! Fizessünk és menjünk!

A vitázók társasága áttért a freudi pszichoanalízis útján fölfedezett lelki gátlások szerepére. Jelesen az emésztési zavarok összefüggéseire, a létfenntartási és a szerelmi gátlásoknak a fajfenntartási ösztön síkján való mozzanataira.

Mi ketten, suttyomban, mint a bűnözők, otthagytuk a karzatot és a komoly Múzsa bánatára az Apolló moziba mentünk el.

Végigizgultuk a mérkőzést csakúgy, mint a jelenlevő közönség akármelyik tagja.

De hát a moziig és aztán, a mozi után, természetesen hogy kicseréltük egymással annak a másik világnak eszméit is, amelyhez tartoztunk. Elmondtuk egymásnak életkörülményeinket, terveinket, keserveinket, ahogy ezt csak két ifjú szellemóriás teheti. Összebarátkoztunk egy életre. Soha köztünk egyetlen rossz szó, kellemetlen helyzet nem adódott… Immár negyvenöt éve.

Most már nem is adódhat. Mert Nagy Lajos meghalt.

 

*

 

Hát persze, az előbb elmondottak alig hasonlítanak a szokványos, irodalmi érzelmektől csöpögő visszaemlékezésekhez. Ám a valóság nemigen osztályozza eseményeit az irodalom vagy éppen a nyomdaipar követelményei szerint. Az elmondottak pedig a teljes, legföllebb kissé kivonatolt valóságot födik. És ez is valami!

Most elmondok még két kis apróságot Nagy Lajosról.

Egyik nagy könyvkiadó akkoriban vetette a könyvpiacra a sorozatos és nagyméretű detektívregényeket. Szó szerint szétkapkodta őket az akkori közönség. Végül már nem jelent meg olyan hírlapunk, amelyben negyed oldal, rajzolt, drága hirdetmény ne kiabálta volna egy-egy új külföldi remekmű címét és jellegét.

(Zárójelben, kajánul és kárörvendve jegyzem meg itt, hogy tudomásom szerint aztán a kiadóvállalat majdnem ráfizetett ezekre a mozgalmas művekre. Mohóságában a később megcsappant keresletnek is óriási példányszámot nyomtatott, és a sok nyomtatvány a nyakán maradt.)

Nos, hát ebben az időszakban, mint írói nyelven mondjuk, ott táncolok féllábon egy szerény utalványért valamelyik igazgató előszobájában. Az igazgató úr el van foglalva. Az előszoba közönsége egyre gyűl és vár.

De miféle csoda ez? Az előszoba ajtaját egyre-másra legelőkelőbb író-kartársak nyitják ki. Benéz Móricz Zsigmond, néhány szót velem is vált, aztán eltűnik. Benéz Krúdy Gyula, Babits Mihály, aki akkor nagy prózai munkáit írta. Benéz Kosztolányi Dezső. Benéz Karinthy Frigyes, benéz Lakatos László és Surányi Miklós és Földi Mihály és és és… mind eltűnnek újra az előszobából.

Végre bejön Nagy Lajos. Ő nem is tudott bejönni ilyen vészes helyre, mint egy igazgatói előszoba, csak besompolyogni. Mindenesetre ő nem tűnt el, hanem leült oda mellém. Közlöm vele, hogy véletlen, ma mekkora írótömeg kukkantott be ennek az igazgatónak az előszobájába. Erre Nagy Lajos kellően halkított hangon a következőt feleli: – Ezek innen azért tűntek el, mert van egy hátsó ajtója is az igazgatói szobának. Csakhogy ott is Cerberus ül, és ha nem vagy olyan író, mint akik eltűntek innen, akkor kár odamenni, mert az ajtónálló… hehe, útonálló, így is ide utasít vissza.

– Ezt én is sejtem! – felelek: – De ilyesmi ellen nincs föllebbezés. Jobb üzlet, jobb üzlet!

– Üm! – mondja Nagy Lajos. – Ezek a nagyok jelenleg nem is számítanak a legjobb üzletnek. Jó üzlet itt csak a detektív-ponyva. Az aztán megy. Ezek a mi nagyjaink inkább csak erkölcsi cégért jelentenek a vállalatnak az igazi üzlethez, a ponyvához. Kevés itt az ok a reménykedésre nekünk, a saját nyelvterület szülötteinek! – sóhajt Nagy Lajos.

Keserű hangja, mint mondják, teljesen hazatalált nálam. Ám, mintha csinálmány lenne, az előszobán át Zilahy Lajos vonul. Ő még csak a hátsó ajtóra kerülni sem tartotta szükségesnek. Egyszerűen benyomta az igazgatói párnás ajtót, ami előtt elém vagy Nagy Lajos elé, mint a pattanbolha, ugrott volna föl a titkár vagy a gépírónője, tiltakozva, hogy:

– Kérem, majd szólunk önnek, ha az igazgató úr szabad.

Elvihogom magam Nagy Lajosnak, ezt fűzöm hozzá:

– Na, odasüss! Zilahy sem üzlet neked? Úgy tudom, ő az egyetlen író, akinek nincs előlege. De még a cég tartozik neki harmincötezerrel.

Nagy Lajos kétkedőn ingatja fejét. És azt mondja:

– Na jó! Most egy könyve bekapcsolt Zilahynak. De hallom, hogy amit utóbb nyújtott be, már abban nem bíznak itt. Akarod látni a jövő évi tervezetet?

Nagy Lajos egy darab papírt vont elő tárcájából. Míg széthajtotta, kérdeztem:

– Hogyan jutottál ehhez?

Ő erre hátrabökött könyökével, az irodák, a lektorátus irányába, és vállat vont:

– Egyik asztalon megláttam és belenéztem. A pasi rajtakapott, hogy olvasom, és amikor látta, hogy ezért zavarba jöttem, rám nevetett, és azt mondta:

– Csak olvassa nyugodtan! Akár el is viheti. – Hát erre elhoztam!

A kiadóvállalat jegyzéke volt a következő évben kiadandó komolyabb írókról. Vagy huszonöt-harminc név díszelgett rajta. Csupa külföldi írónagyság. Magyar név csak három. Hunyady Sándor, Földi Mihály és Móricz Zsigmond.

– Na! – diadalmaskodott Nagy Lajos – Zilahyt sem hoznak ki… Mi aztán berendezkedhetünk nyugodtan arra, hogy megdöglünk éhen. Én legalábbis. Te? Te hogyan állsz ezzel?

– Nézd! Én most fordítok nekik angolból, amíg kapok. Ezt a legszívesebben csinálom. Azonkívül Földi Mihály elfogadta, és közölni kezdi a Pesti Naplóban egy Bűnügy, lélekelemzéssel című, úgynevezett nemesponyvámat. Ezt kapásból firkáltam le… Amellett, ha ráérek, írok magamnak is.

– Sajnos, én nem bírom ezt megcsinálni. Amit csinálok, még ha engedek is fölfogásomból valamit, nem kell nekik. Te jobban tudsz mozogni! – mondotta Nagy Lajos.

– Ne szippants mellre mindent olyan mélyen, Lajos – mondtam neki. – Írj komolyat, írj vacakot, ahogy jön. A végén mégiscsak elhelyezed valahogy. Ha folyton töpreng az ember azon, mit nem lehet? Meghülyül.

– Na, de ha folyvást rúgások érnek? Ha megőrjít az elkeseredés? Mit csinálsz? – akarta tudni Lajos.

– Mit, barátom? Megyek a csapszékbe és berúgok. Megyek, akár utolsó vasamon is, ledérkedni, kártyához, szoknyához, és odacsapok mindent, míg ki nem párologtatom a dühöm. Akkor könnyebb kurta-kutya módjára elölről kezdeni a vacarkodást.

Nagy Lajos sóhajtott:

– Talán ez is helyes életbölcsesség. Sajnos, én nem tudom átvenni. Sem ivás, sem játék nem visz kellemes önfeledésig…

Én elismerem, hogy a léhaságnak a jobb veretű szépirodalomban szokatlan és megrovott hangja színezi ezt a visszaemlékezést Nagy Lajos jellemének és a magaménak szembeállításával. De akkor is állom azt, hogy az effajta léhaság üdvös és jogos a méltatlan visszaszorítottságban, amely tényleg a kettőnk sorsa volt.

 

*

 

Még egy kis apróságot is mesélek róla befejezésül. Végre, végre, végre Nagy Lajos is megkapta a Baumgarten irodalmi ösztöndíjat. A lapok nagybetűvel hozták a szerencsés neveket. A Baumgarten-díj valóban komoly összeg volt. Egy évre gondtalanná tette az írónak az életét.

Nos, az akkori Bucsinszky kávéházba járt Nagy Lajos. A diadal napján is ott ül egy asztalnál egyedül. Előtte újságok és fekete. Meg egy csomó fogalmazványpapír. És Nagy Lajos szokott, merev főtartásával mereng.

Véletlen bemegyek a kávéházba és rácsapok.

– Szervusz, Lajoskám! Remélem, kicsit föloldódott most már a kedélyed?

– Mitől? – kérdi Nagy Lajos olyan arccal, hogy szinte megrebbent vele: hátha mégis rosszul olvastam, hogy ő is baumgartenes?

De nini, az előtte heverő újságon is ott virít a neve.

– Hát egy évig most mégiscsak lélegzethez jutsz ezzel a díjjal? – jegyzem meg.

– Ahh! – legyint kedvetlen. – Éppen azon tűnődöm itt. Kapom ezt a pénzt egy évig. Berendezkedem rá. Megszokom, hogy kapom. Amikor aztán megszűnik, annál rosszabb lesz.

Nem mertem engedni az első érzéshullámomnak, hogy kacagni kezdjek, mert egy pillanatra rá rémségesen igaznak és fájdalmasnak éreztem Nagy Lajos hangulatát. Ő a kiszolgáltatottak közül való volt mindenha. Éreztem, hogy van tényleg egy olyan változata is a kínnak, amikor az enyhület, ha rövid, csak alkalmasabbá tesz az új kínra a már fásulásba kergetett régi helyett.

Életének egész folyamata, egész összetétele az óvatosságnak olyan rémuralmát tenyésztette ki lelkén, hogy azt nehéz volt leráznia. És ez megrontotta minden örömét. Sajnos! Sajnos! Sajnos!

Ez a sajnos szó volt Nagy Lajosnak legjellegzetesebb és legtöbbet használt szava.