József Attila

Ezerkilencszázhuszonnégyben a budai Málna utcában béreltünk hónapos odút.

Amikor hazaérkeztem egy délben, fáradtan attól, hogy a délelőttöt féllábon táncoltam valami sovány írói tiszteletdíjért, hát egy ismeretlen, kopott ruhás, gyönge dongájú fiatalember nyit ajtót nekem. A tekintete merész, kihívó, magabiztos, akár egy királyé a föstményeken.

Ilyen látogatók nem szokatlanok nálunk. Máris sejtettem, vagy ír, vagy föst, vagy agyagot gyúr az ifjú.

Feleségem élénken tájékoztat. Ezúttal kivételes megtiszteltetésnek érezzem a látogatást. Annál is inkább, mert József Attila, ez az ifjú költő, egy hozzám írott versét nyújtja át egyidejűen.

Jó ég! Én mint beérkezett nagyság, akihez a fiatalok verset írnak. Kiadóvállalattól azzal a kellemes benyomással szoktam akkoriban hazatérni, hogy haszontalan, megemészthetetlen, eladhatatlan irkafirka minden művem, kegyadomány minden tiszteletdíj a számomra, és ha jól rémlett, a portás is utánam köpött, amikor a kiadóvállalatból kisompolyogtam.

Ez az érzésszövevény uralog lelkemen, amíg a hozzám írt verset átfutottam.

Rémséges rossznak találom. Mert valóban, visszavonhatatlanul az volt a költemény. Nem is jelent meg sehol, soha. Egy kéziratgyűjtőnek adtam. Kassák Lajoson át utánozta Walt Whitmant. Ide írom néhány sorát:

 

Kakukkos isten rakott idegen világ pihéibe, – – – – – Rózsás alakod is csukaszürkére mázolják, Torkodat elvitték gépkocsitülöknek, Hirdetőoszlopok árnyéka vagy, Más se maradt belőled, mint a: Kakuk Marci. – – – – – Te vagy sokunk szándékának rúdja És nem vagyunk vak csillagászok, Azt akarjuk, vakondok is lássa, Hogy a kelő nap mennyire illik hozzánk! Budapest, 1924. március 11. József Attila

 

Ha egészen őszinte vagyok, hát legelemibb és legelső vágyam a látogatóval szemben az, hogy kilökjem. Hiszen ez egy fűzfaköltő!

Feleségem azonban nemcsak csupa szív nő, hanem az irodalomnak éles szemű, nagy tudású rajongója. Hát a vendégszeretet és az ő befolyása teszi, hogy igyekszem valamiféle kényszeredett szívélyességet színlelni látogatónkkal szemben.

Az első benyomás végleg nem javult. A vendég, a rossz verssel rikító ellentétben, tanári, kényúri modorban cseveg velünk. Amint mondják, ex cathedra fúj le mindent, amiről szerényen vélekedem előtte. Egyetlen nagyon kedves van a magatartásában. Ez az, hogy élete borzalmas küzdelmét, nyomorát, hányattatásait, emlegeti, olyan vásott, de kacagnivalóan könnyeztető módon, ahogy a kültelki nincstelenek szokták.

 

*

 

Nyár van. Forróság van.

Miután elköltöttük a szerény ebédet József Attilával közösben, megpendítem, hogy: ki köllene menni kissé a standra.

Nyár van. Forróság van.

Remek helyet fedeztem föl Pest környékén, Csillaghegyen. Óriási terebély fák a strand körül, a hegyoldalban pázsitos és homokos teraszok, tornaszerek, hatalmas, kettős vízmedence… Lubickolni, ugrálni, testgyakorlatozni lehet remekül.

József Attila velem tart a strandra.

Nem tudok egyebet megállapítani új barátomról, mint hogy erősen fölényeskedő, önérzetében túltengő fiatalember, és hogy nagyon képzelődő is.

Gyönge kis termetével arról beszél: őt a nélkülözés és a testi munka annyira megedzette, hogy izmai, inai megacélosodtak, és nagy meglepetés érne engem, ha megmérkőznénk, ki a különb legény a gáton. Amíg ezt közli velem, szinte önmagát is megszédíti, oly rugalmas mozdulatokra egyengeti a tagjait, mint egy díjbirkózó.

Nekem elég mulattatásomra szolgál ez a kérkedés. Hagyom, hogy ropogtassa meg a kezem a szorításával, és azt is, hogy két karomat lenyomva, nekiszorítson a falnak. Hadd legyen túl boldog!

Már ott állunk a strand pénztára előtt. Nekem van úszógatyám. Attilának nincsen. Váltania kell egyre jegyet.

Amikor gatyapróbára megyünk, figyelmeztetem, hogy: válogasson, mert valami szörnyűséget akasztanak rá! Rám se hajt! Kapja az első gatyát, és indulást vezényel.

Ahogy lóbálja a gatyát, én már veszem észre, hogy nem az ő vézna alakjára szabták.

– Nagy ez magának, hallja! Vigye vissza! Lötyögni fog magán!

– Na és? – torkol le.

– Ki fogják röhögni benne!

Erre meglepetésszerű nekem, ahogy szinte szigorúan leckéztet meg:

– Maga, úgy rémlik nekem, túlságosan polgárias gondolkodású. Röhögnek? Röhögjenek! Mit fáj az magának!

Na hát aztán meg is tette a strand közönsége azt a szívességet, hogy kiröhögte őt, velem együtt, alaposan.

A gatya, amikor a kabinban magára húzta, akkorának mutatkozott, hogy valami százkilós, nehéz súlyú alakon is lengett volna. Attila úgy segített valahogy magán, hogy a gatya felső részét összegyűrte derekán, és óriási göbre kötötte. Persze, vékony combjai, mint a harangban a nyelve, úgy imbolyogtak azért a gatyában.

Egyáltalán, lehetetlen volt türtőztetni a kacagást annak, aki rája pillantott. De ő rá se hederített a közfeltűnésre. Járkált, ugrált, mutogatott, szórakozott kitűnően. Színész nem tudta volna jobban azt a faképet mímelni, amivel Attila nem vette tudomásul a strand rajtunk viduló közönségét.

Csupán én izgultam, szenvedtem, mérgelődtem. Vagy aztán már csak pukkadoztam a kacagástól, fölvonulásunk alatt, kettőnk közül.

De érdekes, hogy az a viszonylat, hogy Attila megköveteli tőlem, tisztára mint egy katonai fellebbvaló, hogy befogjam előtte a számat, kövessem még a badar utasításait is… megmaradt közöttünk mindvégig. Ő felugrott a nyújtóra, és el akart kápráztatni egy könnyű lábforgással engem. Erre én kíméletből, hogy örüljön, nem pipáltam le. Holott már az 1904-es tornaversenyen, a millenniumi pályán, a kevés szertornász közt én is megcsináltam az óriáskört, vagyis nyújtott karral forogtam a nyújtón.

Mások, érdekes, nem említik Attilánál, hogy a testi kiválóságok milyen tisztelete lakozott benne. Talán épp azért, mert bár arányos alkatú és valóban jókötésű termettel rendelkezett, de kicsi volt és nem túltáplált. Ilyen kisded emberek mindig hajlamosak az erejükkel való hivalkodásra.

Hát Attila, miután én akár ízetlen ugratásvágyból, akár gyöngédségből fölszabadítottam benne ezt a hajlamot, rám kapott. Ahányszor csak rájött az, hogy érvényesítse velem szemben dávidi vagy botondi fölényét, megragadta leginkább két karomat, leszorította, és nekinyomott a fának, kerítésnek. Én pedig tűrtem. Legyen boldog! Míg egyszer aztán, úgy rémlik, a szobánkban nagyon mélyen elgondolkoztam. Így rohant meg Attila. Szórakozottságom elfeledtette velem a köztünk dívó különleges játékszabályt, és félkarral elhárítottam az Attila rohamát.

Rázuhant az ágyra. Baja nem esett. S akkor is, ő kereste magának!… Én mégsem tudom elfelejteni azt a letört, csalódott, szinte rémülettel és szemrehányással teli tekintetet, amit ekkor rám vetett. Mintha számon kérte volna tőlem: miért döntötted meg bennem az erőmben való élvezetes bizakodásomat, ha eddig áltattál vele?…

Viszolygató, rossz érzés volt ez számomra!

De védekezésül ismétlem: vagy folyvást kívánatlan vetélkedését kellett tűrnöm, vagy megszégyenítése miatt kellett tűrnöm lelkiismeretfurdalást.

A szellemiek terén is, Attila rögtön lehurrogta, divatjamúltnak bélyegezte minden megnyilatkozásomat. Így csak aközt választhattam, hogy ráhagyok mindent, vagy rémisztően meddő és bántásokba fajuló vitát kavarok kettőnk között. A túl gyönge ellenfél leverése nem édes diadal. A küzdelmünk előnytelen és kilátástalan volt egyelőre Attila számára, akár testiekben, akár szellemiekben. Dehogyis állítom mindezzel azt, hogy József Attilának jellemében és kedélyében nem födöztem föl már kezdetben is sok rokonszenves vonást, és nem kapott meg sok ötlete vagy vakmerő állítása. De hát általában, bevallhatom, inkább terhes és nyugtalanító volt nekem társasága eleinte. Nem sirattam volna meg, ha elmarad körünkből.

Mint ahogy nem maradt el. Egy időben sűrűn, úgyszólván naponta ellátogatott hozzánk. Amikor a Málna utcából újabb hónapos rókalyukba költöztünk a Vároldalba, Attila segített a hurcolkodásban nekünk.

A kézikocsin kétféle rakomány tengett túl. A könyv és a lekvárosüveg. Mert talán valamennyiünknek a gyümölcsíz volt a szenvedélye? Dehogyis! A színdarabomban szereplő színésznő édesapja, sok más hivatala között, egy konzervgyár igazgatója is volt. Ő ajándékozott meg akkora tömeg lekvárral, hogy szó szerint az utcáról is bekiáltoztuk a lekvárkedvelőket: vigyen és egyen, amennyi belefér.

Attila fölgerjedt a könnyelműségünkön, hogy: az üres, patent lekvárosüvegeket nem akarjuk új lakásunkra cipelni! Ő maga szenvedélyesen rakodott, és ellenőrködött a kocsivontatásnál is.

Ezekben a napokban történt, hogy feleségem boldogan pirított rám, hogy addig tamáskodni mertem József Attila lángelméjében. Diadallal nyomott kezembe egy kis füzetet.

Szegeden nyomtatták. Ugyanabban a városban, amelynek egyeteméről eltanácsolták József Attila tanárjelölt urat. Az ürügyet rá éppen ez a kis füzet adta. Annak is a Nincsen apám, se anyám című költeménye.

Amikor elolvastam, valóban elképesztett saját magam helytelen, lekicsinylő véleménye a költő József Attiláról.

Na, és aztán megveregettem öregbarátilag Attila vállát, és elhadartam neki egy sor dicsérő mondatot, és ezzel teljes lelki megnyugvással napirendre tértem a dolog fölött.

Utóvégre hányszor teszik ezt elöljáró kartársak a fiatalabbakkal, ha bármily érdemes írásuk kerül kezükbe? Akkoriban ez majdnem indokolt is volt. De erről utóbbat bővebben.

Itt csak annyit, hogy mukkot sem ejtettem Attilának arról, mit tartok a füzetéről, ellenben elhatároztam, hogy a nagy nyilvánosság előtt vallok erről inkább.

Mindjárt meg is írtam egy cikket a versfüzetről. Azaz hogy sok vesződséggel, körültekintéssel, ravaszsággal hoztam össze. Mert tisztában voltam, mennyi és milyen fajta ellenérzületet keltek egyszerű méltatásommal is.

Sikerült elhelyeznem aztán a cikkem felét. Miután jól meghúzták, közölték csak a Nyugatban. De mégiscsak ott közölték, és tőlem közölték az első nyomtatott elismerő bírálatot József Attiláról.

Vannak esetek, amik szó szerint kívül esnek azon a korszakon, amelyben létrejöttek. Megelőzték esetleg a kort. Vagy önmagukban olyan természetűek, hogy nincs kötve a létük az időhöz. Ilyenek a valódi, a legnagyobb művészi remekek.

De már a méltatásuk? A széljegyzet? Az épp ellenkezőleg, mindig odaragad a korához. A kora Petőfit kisebb költőnek tartotta Vahot Imrénél, és ezt sokszor megörökítette betűben is. Új kor hozta meg Petőfi remekeinek teljes értékelését.

Hát amikor József Attila méltatásáról írok, kell hogy vázoljam hozzá a korszakot is. Ha szellemeskedni akarnék, azt mondhatnám, a széljegyzethez kell a széljegyzet.

Amikor József Attila versesfüzete megjelent, a Nyugat folyóirat még úgyszólván minden irodalmi mű fémjelző hivatalának számított régóta.

József Attila verseskötetéről írott cikkemet tehát a Nyugatban illett és kellett közöltetnem.

De ez nem volt olyan egyszerű. A Nyugat akkori fémjelzői hangulata semmiképp nem kedvezett vállalkozásomnak. Arról, hogy megint újabb reményteljes tehetség bukkant föl, a Nyugat szerkesztőségében és társaságában már csak élcképpen beszéltek. Maga Babits Mihály ecsetelte egy ízben előttem számokban azt, mekkora a beérkező költői termés. Mégpedig a közepesen jó termés. Ez az éppen, ami szinte megbénítja a bírálói, selejtezői ítélőkészséget! De hiszen a Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai nagy korszakára is ugyanily közepes, tömeges termelés következett. A nagyok áttörték az irodalmi szemlélet gátjait, formában, tartalomban, és megkönnyítették a követők útját. A Nyugat zavarba jött a tehetségtenyésztésével.

Mutatkozott már körüle, sőt más irodalmi szerveknél is, a tömeges megrohanás elleni védekezés. Leginkább a tömörülések alakulataiban történt ez. Kezdődött az úgynevezett „generációs” alapon. Vagyis hogy szinte katonai sorozó évszám szerint álltak össze írói nemzedékek, akik csak egymást támogatták, csak egymás neveit és műveit emlegették, céltudatosan, és maguk mellett legföljebb a Shakespeare és Balzac működését méltatták mint összevethetőt.

De más alapon is tömörültek, vagy tömöríttettek szellemi értékek. Gondolom, a rekordot végül egyik nagy kiadóvállalatunk tartotta a tömörítés terén, amikor kiadta a „Felvidéki református írók” sorozatát a „Felvidéki katolikus költők” után.

A túltermelés és tülekvés természetesen nagyotmondó, ékítő és magasztaló jelzők oly förgetegét eredményezte irodalmi művek méltatásában, hogy aztán már az érdemes hang is hitelét vesztette, és fásultságot piszkált csak.

Ilyen körülmények között állítottam be a Nyugat szerkesztőségébe a József Attila versfüzetéről írt cikkemmel.

Mosoly, sőt aztán hahota is fogadta erősködésemet, hogy: ezúttal nem mindennapos esettel állunk szemben. Nem új költő, de a nem mindennapos költő avatása is legyintésre késztetett csak. Ha ledérnek, ha kegyetlennek tűnik is, az igazság marad, hogy nem annyira Attila versének hatására közölte cikkemet az egyik nagyon jószívű szerkesztő barátom, hanem nagy nehezen elfogadta érveimet:

– Ha egyszer úgyis hoztok figyelőt, még badarságokról is, akkor hozzátok ezt is. A kedvemért! Már megírtam, és kell a cikk díja!… Folyvást kértek tőlem kéziratot!… Íme!

Ezzel aztán a cikk nagyobbik felét lealkudva, betette a „Figyelő” rovatba a kritikát szerkesztő barátom. Idézem belőle azt a részt, amelyről én azt véltem, bátor, tárgyilagos és főleg nagyra becsülő. De hát más sült ki felőle.

„Megvallhatom például, hogy egy időre s jó időre, teljes reménytelenséget látok abban, amit lírai termelésnek neveznek, az után az írócsoport után, amit a Nyugat köré szeretnek csapni. Éspedig nézetem pontosan az, hogy ami következik, az jobb verselés, mint költészet, mint ahogy Petőfiék után egész Adyig a hullámvonal mélyen járt.

Nos, ezt a nézetemet most sem tudnám megdöntöttnek azzal, ha azt írom ide, hogy ez az ifjú ember mégis költészetet csinál, s még mindig lelt új hangokra a nagy aratás után is. Egyszerűen azt mondom róla, hogy ami becseset ad, abban (mondjuk hát így) az öregekkel tartja a rokonságot, s ha át is lépeget formáiban abba a vigasztalan szómozaik rakásba, amit új költészetnek tartanak, ad mindig valamit. Érzés cseng és ötlet pattan soraiban, s egészen eredetien kezel valami fanyar, kamaszi hetykeséget hangjában.

Nem fog csalódni, aki átlapozza könyvét, amit szegedi kiadója indított útjának.

Tersánszky Józsi Jenő”

 

 

Szükség volt nemcsak a Nyugat cikkéhez, de ehhez is itten, az a néhány mondat, amelyre az utóbbiak úgy épültek rá, hogy ne lehessen félremagyarázni őket.

Azt írtam a cikkben, hogy nem véletlen hasonlítjuk a lángelmét üstököshöz, amelyek nem a máról holnapra kiszámítható pályát futják, és eltűnnek, és csoportosan jelentkeznek, külön törvénytől mozgatva.

Hát ez a hasonlat vetette át a József Attiláról írott cikkemet az elérhető legnagyobb dicséret szintjére. Hiszen másként az értékmeghatározás csak egy csomó üres szólam marad, amilyen ezrével émelyített már az ezrével fölbukkanó költőcsillagokról, akik alig jelentették a nagy nemzedék utánpótlását.

Mindenesetre meg voltam joggal győződve, hogy öregebb kartárs nem viselkedhet szebben a föltörő fiatallal szemben, mint én József Attilával.

Ezzel szemben a következő történt.

Még a helyszínre is pontosan emlékszem. A boldogult és oly sokaknak emlékezetes Japán kávéháznak üvegezett bejárata mögött egy kis zug alkotódott a fal és a bejárat által. Itt szoktam dolgozni.

Attila bejött. Egy csomó könyv és irkafirka a hóna alatt. Elment mellettem, nem vett észre, és a kávéház belseje felé tartott. Utánakiabáltam:

– Szervusz, Attila! Na, mi van?

Egészen más ábrázatot vártam tőle, mint amilyet rám vágott. Majdnem ellenséges, utálkozó, elutasító tekintetet lövell rám. Aztán odajön mégis az asztalomhoz, és elkezdünk beszélni.

Én mégiscsak várom, sőt elvárom, hogy rátér a verseskötetéről írott figyelőmre, és legalább egy: köszönöm szépen, eb vagy kutya illendőségi szólamot hallat érette nekem.

De hát nem teszi. Elhelyezi a szokott kellemetlen csipkelődést szóváltásunkban, amit meg szoktam bocsátani. Azzal befejezzük.

Annyira fúrja ez az oldalamat. És csakis azt vélhetem: még nem került kezébe a Nyugat, és nem mondták meg neki a cikket. Hát félretéve a szemérmeskedést, kirukkolok a kérdéssel:

– Nem láttad a Nyugatban? Én írtam a könyvedről.

Erre József Attila elejti ingerkedő, piszkáló modorát. Arcvonásai szigorúságra és megvetésre torzulnak.

Így felel:

– És mit akarsz vele?

– Mit? – képedek el. – Nem érdekel a kritika a könyvedről? Itt még nem tartasz!

– De érdekel! – nyomja meg Attila szavait. – Csakhogy az a vacak, amit írtál, nem méltó sem hozzád, sem hozzám!

Ez volt a köszönet József Attilától első komoly kritikusához, hozzám.

Megkíséreltem néhány mondattal a valóságra rázni vissza őt. Említettem, hogy: a cikk közepéből sokat húztak! És hogy: hová képzeli hát magát különb társaságba, mint az Adyé, Móriczé, Tóth Árpádé?… És hogy mit gondol, a Nyugatnál milyen szövegezésű figyelőt tudtam volna keresztülerőszakolni?

Hasztalan! Attila megrögződött abban, hogy: a cikkem róla lekicsinylő vacak, és ő egyedül áll, társak nélkül… meg a többi és a többi.

 

*

 

Hát jelenleg, amikor utca, könyvkiadóvállalat, irodalmi társaságok viselik a József Attila nevét, kétségkívül olyan magasba pattant föl személyisége, amelyik igazolja, vagy hát megbocsáttatja akkori viselkedését.

De ez ő!… Én azért mégis joggal tisztázhatom itt szerepemet vele szemben. Mert aztán az nem vitás, hogy: ha a lángelméhez illik az önmegbecsülés és önérzet fönntartástalanul is, viszont hány álnagyság csak egyedül ezt kölcsönzi ki magának, a remekművek alkotásának elhanyagolásával, és akkor ennek az orvosi neve: nagyzási hóbort, vagy társadalmi neve a modortalanság.

A Nyugat irodalmi délutánjait megelőzően teméntelen ilyen műsoros összejövetel működött Budapesten, rendszeresen is, rendszertelen is, a föld alatt vagy félig a föld alatt, vagy ki a nyilvánosságra bújva is.

Legtöbbjében az akkori rendszernek kívánatlan elemek, haladó művészeti és társadalmi mozgalmak hívei tengtek túl.

De be kell vallani, az érdemes törekvések mellett hatalmas részt könyökölt ki magának az ilyen összejöveteleken a szereplési téboly és akarnok-tehetségtelenség is.

Egyáltalán, ordított néha a különbség egyazon műsor két száma közt is. Egyik a félreszorított, színtiszta művészetet lehelte, és pazarul szórta a fejlődés eszméit. A másik részben? Az undorító kontárkodás pofátlankodott.

Ne ítéljenek el érette nagyon, hogy én mégis főleg az előadó-művészetnek ilyen torzszülöttei miatt látogattam ezeket a műsorokat. A hivatásos szórakoztató művészet, még ha elvétve tényleg hivatása magaslatára emelkedett is, egyáltalán nem tudta és tudja nekem nyújtani azt a csiklandós, önmagában rögtönzött derűt, mint amivel egy-egy ilyen föld alatti előadás förtelmes mutatványai bocsátottak el napokra, hetekre, hogy visszaidézésük kacagásra ingereljen. Amellett hogy, ismétlem, más részével az ilyen műkedvelőnek kicsinylett előadás messze felülmúlta a hivatásos helyek legjobb teljesítményeit is.

A fontos az, hogy József Attilával számtalanszor összebotlottam az ilyen összejöveteleken. Úgy is, hogy mindketten a szereplők is voltunk. Úgy is, hogy csak szemlélők.

Ha tudósításszerűen, és meglehet, több esetből összerakva, megírok itt egyetlen, de legjellegzetesebb és legsajátosabb művészestet, akkor érzékeltetem meg legjobban az összesnek levegőjét.

Hát a gyülekezet egy nem éppen elsőrendű, nem is harmadrangú szállodának alagsorában kevereg.

A társaság lelke, szervezője Bánóczy Dezsőné Balogh Vilma. Jellemző, hogy a hangját elvesztette. Csak herregni és suttogni tud, tehát ő maga nem szereplésképes. A hívei Bánóczyné Bajza Lenkének keresztelték el, nagy polgári ponyvaírónőnkről.

Az előadás fele természetesen a pontatlan érkezésben múlik el. De ez tulajdonképpen mindegy a bevezető utáni soros előadónak. Az illető egy gazdag, szép hölgy. Az ismerősi köre tölti meg a terem felét úgy, hogy be is fizette a beléptidíjat. Tehát az írónő tehet, amit akar, megszerezte a jogát a fölolvasásra. Hogy vissza fog élni jogával, nem kétséges. Amikor föllibegett az emelvényre, akkora köteg telegépelt papírral teszi, hogy más esetnél már ilyen csomagot a szobalánya visz utána.

Jelen pillanatban a fölolvasás már háromnegyed órája tart.

Hárman ülünk egymás mellett. Attila, az ő barátja, egy egyetemi magántanár, aki több évet ült 1919-es kommunista „üzelmei” miatt, és én.

A fölolvasónő pöszén beszél és zavartalan. A poros szenet porosz szénnek ejti, mint a viccben van. A tanár közöttünk ül, és könyökével döf meg a fölolvasás képtelen helyeinél. És röhögünk össze minduntalan és hasztalan. Csak Attila marad komoly. Érdekes!

– Le kellene lőni már onnan ezt a dögöt! – véli a tanár.

– Nem! Minek? – súgom én. – Csak a falnak kéne fordítani vele az asztalt, és hagyni, olvasson magának, ha ez neki élvezet.

Attila, sokszor vettem észre, még a legostobább fércmunka hatását is jobban elviselte, mint a felszínes szellemeskedést. Leckéztetni kezd bennünket a tanárral, halkan, komolyan.

– Ez lealacsonyító, amit csináltok. Még ennél a felolvasásnál is! Már pisszegtek felénk.

Na! Ebben a pillanatban a tisztelt hallgatóság a fölolvasott regényrészletnek egy drámai szakaszát élvezi éppen. A hősnő egy városvégi kis kápolnának oltára előtt roskadt össze, és így fohászkodik az oltárképre:

– Te szüsz anya! Miért hagyod, hogy a vágy haszogassza szívemet?… Nem bírom tovább!

Erre egy öreg basszus a leghátulsó, homályban maradt széksorból belezördül félhangosan:

– Mi sem!

Ez aztán olyan természetű, mindenfelől nekivetemedő pukkadozásba, pisszegésbe, orrfúvásba, sziszegésbe kergeti a közönséget, hogy végre a fölolvasónő is neszét veszi. Levonul, és kétségek közt örül annak a kitörő tapsförgetegnek, amit tényleg gyönyörűség támasztott a hallgatóban. A megkönnyebbülés gyönyörűsége, hogy végre mégis vége a regényrészletnek.

Most már Attila is kénytelen mosolyogni. De még mindig visszatartaná, ha az ünneplésre az írónő el nem vesztené a fejét, és el nem kezdené a tétovázást: adjon-e ráadást?…

Mire olyan döbbent, szinte tragikus csönd támad, hogy Attila, velünk együtt, ezen röhinti el végre hangosan magát. Együtt mentjük meg ezzel a közönséget az írónő további szereplésétől.

Más szám következik. Egy fekete, mindenre elszánt ifjú konferál. Tudja mindenki róla, hogy az már bűn, amilyen tehetségtelen. Mégis vadul kapaszkodik minden lehetőségbe, hogy szerepeljen.

Az első szavakba beleüvölt a nép:

– Halljuk!… Mi következik?… Hagyja abba!…

A következő szám egy kültelki jelenet. Udvari énekesek. Játsszák: Simon Jolán, Kassák Lajos és még ketten.

Simon Jolán Kassákné, színésznő. Hát, ha jól mozog szerepében, érthető. De Kasi? Ő a meglepetés! Milyen jól alakítja a nyaktekercs udvari énekest, aki a papírba göngyölt krajcárokat kapkodja a légben, a földön. Megnevetteti a gyülekezetet. De nem rossz, hanem jó játékával. Ismétlést követel a nép. De csak annyit tanult be a társulat, amennyit előadott.

Zeneszámot jelent be a konferanszié, és most utána próbál elsütni egy viccet. De ahogy előbb előzetesen, most utólagosan hurrogja le őt a gyülekezet.

Egy asztalt hosszában helyeznek az emelvényre. Rajta háromszög alakú kottatartó. Kétfelől tettek rá kottát. Kétfelől ül hozzá két zenész. Klarinétkettes a mutatvány. Egyik egészen elöl-futó zeneszerzőnk művének bemutatása. Rákezdik. A hatás erős fészkelődésben mutatkozik meg. Végül mindenki beszélget, izeg-mozog, sürög-forog, feszeng összevissza. De már a két zenész a befejezés felé tart.

Ekkor példátlant figyelhet meg az, aki még mindig figyeli a mutatványt. Az egyik zenész többet fordított társánál egy kottalappal. Tehát kész. Míg a másik csak most fordított az utolsó kottalapra… Rémes!…

Mellőztük a reszketést! Talán a botrányba fúl a bemutató? Az első, a kész pikulás, pillanatnyi válságos riadozás után, elszántan újra kezdi az utolsó oldalt. Hiszen most játszik a szerző előírása szerint!…

De hát mindegy, úgy látszik. Sem előbb, sem utóbb nem követte nyomon senki a számot, és nem zavar a különbség senkit. Kivéve a leglelkiismeretesebb hallgatókat, illetve szemlélőket. Mint mi is. Velünk sem a zenészek, hanem Attila miatt történik ez. Ő az közülünk, aki majdnem zsarnokilag követeli meg tőlünk, hogy figyelmet és komolyságot szenteljünk a zenei szerzeménynek, kebelbarátja művének.

Hát most aztán arra a hangulatra következtetni valakinek, ami a teremben kavarog, igazán csaknem képtelen föladat.

Pedig a buzgó konferanszié lázasan, mint a revolvercsövet, emeli Attilára magára a mutatóujját az emelvényről:

– Te jössz!

Bámulni lehet csak Attila nyugalmát, egykedvű arcát, ahogy erre tüstént fölemelkedik. Indul az emelvényre máris.

A helyiség hátterében már ajtót csapkodnak, futkosnak, a következő táncra készülnek. Az előadásból elég mindenkinek.

A konferanszié végre azt véli, alkalmat lel arra, hogy elmondja elmésségét. Tehát korai neki az, hogy Attila máris jön helyébe. Úgy értette, hogy: majd ha ő végez, Attila akkor kezdje.

De hát Attila már a nyakán van. A konferanszié, tisztán úgy, mint amit könyöklésnek hívnak, a mellé álló Attilát gyöngén félretaszítja:

– Egy perc még. Várj! Aztán jössz!

De a nép harsogja:

– Hagyd őt!… Halljuk… Halljuk!…

Mire Attila visszalöki, szintén könyökkel, az ipsét, és papírlapjaival a kezében szavalói tartást vesz föl.

Mi ketten a tanárral igen-igen aggódunk Attiláért. Sok az írónőért jött polgári, sőt nyárspolgári elem. Ezeknek jobb, ha nem hallják az Attila zokszavait a kültelkek, zsellértanyák nyomoráról, mintha hallják, és még botrányt csapnak.

De mi történik?

A József Attila hangja is már olyan, hogy a zenéjével, remek hangsúlyozásával hat. Az első rövid verse után már térnek vissza a padsorokba. Pisszegik le a zajongókat. Folytatást kívánnak Attilától.

Oda kell helyeznem a nyomatékot, hogy másra van beállítva ez a mostani gyülekezet, mint erre, amit hall. Az érzelgősség nyávogását vagy útszéli szellemeskedést élvezne ez a közönség most legszívesebben.

És kapja ezt a költészetet, a kizsaroltak, elnyomottak jajszavát.

De következő az igazi siker. Elfelejtik, hogy Attila szavaiban vád harsog mindenki ellen, aki nyugodtan csámcsog a negyvenfilléres napszámok és tízfilléres órabérek idején. És hallani akarják a költőt, vészsikoltásait, hogy: ebből még baj származik!…

Talán nem is véletlen, hogy Attila utolsó verse, a Mondd, mit érlel című volt.

Így volt. Tanúskodom, hogy a terem, az előbb unatkozó, feszengő, utálkozó terem, dermedt kíváncsisággal ül, és a következő vigasság helyett ezt a kopott, vézna fiatalembert hallgatja, amíg ő akarja… Majd egészen másnemű suttogással, cseveteléssel széled szét, mint előzőleg…

Amikor József Attiláról való emlékezéseimet összeállítottam, kihagytam belőle egy nagyon is jellemző és érdekes részletet. Azt: hogyan akart Attila nyomora kétségbeesésében könyvügynökséggel kiverekedni magának valamiféle megélhetést.

Azért hagytam ki ezt a mozzanatot, mert mindig visszariadok, még az irodalmi működésnél is (amely hát nagy részében a képzelőerőnek átengedett terep)… hogy a megírt eseménynek ne legyen általam a valóságban megfigyelt mása, váza, gerince. Itt és ott és ettől meg ettől hallottam valamit? Még ha a hitelesség minden bélyegét hordja is, idegenkedem tőle, hogy ténynek fogadjam el.

Mármost Attilának az üzletemberkedése a leglényegesebb felében ilyen esemény. Megszervezésénél, sőt az ehhez szolgált ötletnél jelen voltam, és közre is működtem. De magának az eseménynek lezajlásáról csak másodkézből értesültem.

 

*

 

Egyszer is az Otthon-körben mellém ül Attila. Megmutatja azt a nyomorú összeget, amit éppen most hoz a Népszavától egy verséért. De inkább panaszkodik és dühöng folytatólag azon, hogy két másik, nagyon jónak érzett versét visszaadták neki. Összeomolva, keserűen, csüggedten bámul aztán a levegőbe.

Én elég ridegen jegyzem meg rá, hogy: márpedig ha van sajtószerve szép hazánknak, amelyiknek nemcsak illendő, de kutyakötelessége volna olyan hangú költőt, mint József Attila, egy íróasztal mellé ültetni, rendes, havi jövedelemmel, az bizony a Népszava volna.

Attilától ezúttal elmarad a legyintés, a kicsinylés ítélkezésemre, mint ehhez már hozzászoktam… Egy darabig komor némaságba süpped még. Majd félig-meddig igenlésül, tompa hangon így válaszol:

– Hidd meg, Jenő, én már ott tartok valóban, ha arra gondolok: úgysem bírom ezt tovább… és ha úgyis beledöglöm, hát akkor egyre megy, hogyan kecmeregnék ki…

Akadozott, és abbahagyta itt mondatát. De hát célzata és várható összegezése félreérthetetlen volt. Rá is vágtam nyomban:

– Nézzed, Attila! Ha egyszer annak a mozgalomnak, amit a Népszava, ismerjük el, elég nagy küzdelmek között képvisel, mások a kegyencei, mint a magadfajta költő… Hát miután én már írásban is adtam, milyen tehetségű költőnek tartalak, egyebet nem mondhatok most sem, hogy te aztán bármilyen elhelyezkedésből csakis haszonnal lehetsz olyan mozgalomra, amiben hiszel. Míg ezzel a tehetségtelenség bármilyen sodródással inkább árt, mindenütt…

– Na, de hogyan csinálod azt, hogy létfönntartásod könnyítése miatt szegődés és azonosulás lealjasodásokig ne taszítson?…

Ezt a kérdést Attila, a kétségbeesés hangján, inkább saját magához intézte, mint hozzám. Mindenesetre az egész beszélgetésből ez csengett aztán nekem egyre vissza. És erre válaszoltam, legjobb szándékom szerint:

– Hát, Attila, az mégiscsak balhiedelem és túlzás tőled, hogy te csupa sötét gazembernek látsz alapjában minden tollforgatót azért, mert az anyagiak miatt méltatlanoknak méltatlan szórakoztatásával foglalkozik. Szerintem pedig nincs az a könnyű súlyú műfaj, amelybe rákényszerülő tehetség bele ne vinné a leleplezőt, a megróvót, a gazságokról. Elvégre írtak már költeményt hercegnők kisujja körméről, ami megmutatta villanásokban, sorok között, a társadalmi igazságtalanságokat, kiszolgáltatottságot és… amit akarsz! Itt van például a kártyaszobában Iksz Ipszilon… A humoreszkjei, ha akarom, olcsó szórakoztatás, de ha akarom, nagyon is keserű bírálatot rejtő működés…

És aztán így ketten számba vettük Attilával a jelenlevő író- és költőnagyságokat a létfönntartásuk erkölcsi vonalán.

Majd letértünk szakmánk selejtjére is. Álhírlapírókra, innen-onnanistákra… Mindjobban belemelegedtünk ebbe a mulatságba.

Attila kezdeti komorsága elpárolgott. Fölélénkült, kacagott, izgult. Én örültem kicserélődésének.

Hiszen a lenézett pletyka megnemesedett alakjában voltaképp a dolgok minőségéről regélő, a lelkeket, jellemeket számba vevő és fölöttük ítélkező irodalom…

Majdnem azt mondhatnám, hogy: elemünkbe kerültünk. Attila és én, a két irodalmár.

Különösen aztán a tollforgatói szakma alvilágának egyik díszpéldányánál időztünk, és szedtük széjjel ízekre személyiségét.

Nem írom itt ki a nevét. De bizonyára ráismernek sokan a kortársak közül.

Ott uzsonnázott meg, monokliját meg-meglazítva bal szemén, magányosan, egyik kis kerek asztalnál. Majd rágyújtva pazar illatú, nyolcvanfilléres cigarettájára, királyilag eregette a füstkarikákat a levegőbe.

– Miből pöffeszkedik így vajon ez a ronda csibész? – érdeklődött Attila.

– Érdekes, hogy nem ismered őt! – feleltem. – Hiszen többek között a Népszavának külső munkatársa, mint te. Több apróságát láttam a lapban. Persze, úgy tudom, rendes íróasztala egy kis időszaki zsaroló lapnál van. De mind az álhírlapíróskodás és íróskodás csak mellékfoglalkozása és mellékjövedelme. A nagy pénzt neki nem ez hozza.

– Hát? – érdekelte Attilát. – Miből pénzel még?

– Megmondom, csak előbb vázoljam neked, hogyan él ez a derék ember! Itt most jól meguzsonnázott. Akkor, ha megérkezik a két partnere, elkezd alsózni velük, hajad szálát égnek meresztő alapon. Csak addig, míg megkezdődik a bakkasztalnál a hazárdjáték. Akkor beül oda. Nyer vagy veszt, de vacsorára bekebelez itt az étteremben három remek fogást. Aztán, hangulata szerint, újra beül a bakkba. Vagy pedig telefonál szíve hölgyének, és elmegy vele. Ámde éjfél után föltétlenül rábukkansz Budapest legdrágább mulatójában. Ott ő törzsvendég szintén, mint itt. Második vacsoráját ott költi el. Ez pedig, és hát picsi-pacsi mellékkiadások, néha nagyobb összegre rúgnak neki naponta, mind a kettőnk havi jövedelme.

– És honnan teremti elő? Bökd ki már! – unszol Attila.

– Könyvügynököl! – magyaráztam. – Megvannak a remek összeköttetései drága, többnyire értéktelen díszművek kiadóihoz. Ezeket a fércmunkákat rátukmálja fortélyos kényszereszközökkel vállalatokra, magánosokra. A terjesztési százalék óriási. Ezt előre fölveszi részletügyeknél is. Ebből dőzsölhet.

– Szabályos dúvad! – hangzott Attila véleménye.

– Na, várj! – szóltam. – Ott ül, nézd, a másik, szőke, kopasz. Az enyhébb eset. De érdemes megismerned. Egy ügyvédbojtár egy jogászlapocska szerkesztőjénél. Az apja Budapest kedvence volt. Színésznagyság a Vígszínháznál. Amikor meghalt, fia megjelentette emlékezéseit. Nem tudom, mi okból, hozzám motorozott ki, amikor Kispesten laktam, és velem javíttatta ki kéziratát. Aránylag szép összeget ajánlott föl érte. Úgyhogy marha módra szabadkoztam előtte. Erre kioktatott, hogy: csak a jövőben megjelenő könyvre előfizetőktől máris annyit vágott ki, hogy a legdrágább motorbiciklit vette meg rajta… Így lehet keresni, lásd!

– Hát ezeket hatóságilag kellene kiirtani! – fenekedett erre Attila.

Mire én ilyen ellenvéleményt eresztettem meg:

– De hát, Attila! Lényegében ellentmondasz önmagadnak. Hiszen ezek a szerinted dúvadak és csirkefogók voltaképpen csakis azokat az intézményeket és személyiségeket zsarolhatják meg, akik szerinted sokkalta kegyetlenebbül és széltolóbban zsákmányolnak ki emberi munkát, gyöngéket, kiszolgáltatottakat… Tehát!…

– Ez legyen róluk a te véleményed? – mordul közbe Attila. És szigorúan eltűnődött.

Míg én így folytattam:

– Hát miért ne? Még azt sem tagadom el előtted, hogy ezek a hiénák és sakálok egyenesen üdvös hatást tesznek rám. Fölvillanyoznak élhetetlenségemből. Káröröm, helyeslés és elégtétel deríti föl életszemléletemet, kedélyemet üzelmeiken…

Attila itt már fölöltötte velem szemben megszokott, merev, tanárias magatartását. Szemöldöke összefutott. Harákolt. Lenézőleg legyintett, és végül így torkolt le:

– Nincs igazad! Ilyen gazfickók csakis hányhatnékot kelthetnek minden gondolkodó emberben.

És itt aztán megkaptam a magam hosszú, rideg leckéztetését Attilától. Így a társadalom tagozatáról, ahol a semmirekellők semmirekellő élősdijei is egy kalap alá jönnek. És aztán arról, hogy: a jövő társadalom máris alakuló keretei kisemmizik mindezt, és minden jobb meggyőződésű embernek ennek fejlesztésén és megerősítésén kell kérlelhetetlen fáradnia…

Miután ez már századízben ismétlődött vitatárgyunk volt, hagytam, hogy Attila agyonlapítson érvelésével. Amivel együtt be is zápult előbb jól összehangolt csevegésünk.

Magyarán, összevesztünk! Éspedig nem máson, mint azon, hogy Attila keveslette megadásomat. Sötét, javíthatatlan polgári konokságnak bélyegezte meg visszavonulásomat. És elválásunkkor már nyakig benne leledzett újra harapós, keserű hangulatában.

 

*

 

Mármost ez az együttlét okvetlen összefüggésbe kerül egy másikkal a Japán kávéházban, hasonlatos társalgási anyagánál fogva. De itt többedmagammal tanyáztunk.

Attila vitte a szót. Arról beszélt, hogy fölcsap könyvügynöknek.

Amíg ennek lehetőségeit fejtegette a társaságban, afféle hangos és valószerűségre törő ábrándozásnak engedte át magát. Minden esélyt komolyan latba vetett, és szakszerűen, a valóságból vett példákkal támasztotta alá leendő kenyérkereseti sikerét Attila.

De vajon arra akarok kilyukadni, hogy ezek a valóságból vett példák azonosak azokkal, akiknek üzelmeit az Otthon-körben ketten Attilával kipellengéreztük magunk előtt?… Egyáltalán nem!

Mindjárt hozzátehetem, hogy: ha így lett volna? Akkor: először is Attila nem beszél és kérkedik és fejtegeti hangosan üzletemberi terveit. Másodszor pedig, tényleg kecsegtetett volna valami sikerrel a szándéka. Mert abban az előkelő világban, ahol díszműveket terjesztenek, tényleg csak bizonyos elveknek föladására volt szükség a boldoguláshoz. Viszont Attilából pontosan az hiányzott. Vegyük le a kalapot ezért is emléke előtt!

Szóval, József Attila egy egyszerű kis tanulatlan házalót állított föl példának maga és a társaság elé.

Gombosnak hívták ezt az embert. Könyvekkel házalt kávéházakban, sőt mulatókban és hivatalokban is. Arra a kényelmességre alapította létfönntartását, ami nehezebben visz be olvasót könyvesboltba, mintha kezébe nyomják az olvasmányt olyan helyeken, ahová üdülni, szórakozni jár.

Gombos zsonglőri ügyességgel kabátja jobb szárnyának csücskét marokra fogta, és a hónaljáig könyvgarmadát szorított karja alá. A bal kezében tartotta az ajánlásra szánt műveket, vagy ha a raktár-karja elfáradt, akkor a másikba rakta át a könyvgarmadát.

Gombosnak fogalma sem volt az árucikkei minőségéről, a bolti áron kívül. Ajánlta Dante remekművét, ha arra akadt vevője, és Cronin társadalmi férceit és Frank Heller detektívregényeit. Gorkijt, Herczeg Ferencet, Brecht Háromgarasos regényét és Aquinói Tamás oktatásait. Üzleti elvét nyíltan ajánló eszköznek használta föl, hogy hát:

– Ebből sokat adok el, kérem! Ezt el kell olvasni önnek is!

Gombostól egyszer nyilván takarékba szánt vagy onnan hozott húszezer pengőt loptak el egy üzleti körútján. Márpedig, akitől ekkora összeget lopnak el, annak üzlete nem lehet vacak! És Gombosnak volt szíve telesírnia vevői körének fülét a veszteségével!…

Mindezt József Attila szépen sorakoztatott érveknek használta föl a tekintetben: mért ne választhatná mintaképül ezt a Gombost, ezt a buta alakot? Amikor ő a tudásával, tájékozottságával áldást jelentene a tőle vásárló közönségre! És aztán, ha a soraik közül mégis akadna, aki tőle magától, József Attilától akar írást? Hát akkor közvetlen szolgálhatja ki, ismerheti meg olvasótáborát… És ez az egész folyamat lezajlódhatnék, teméntelen személyes ismerőse révén, a szórakozóhelyeken, akik továbbadnák őt az ismerőseiknek… Meg a többi! Meg a többi!…

Közbeszólás, ellenvélemény, sőt kiviteli ötlet is hangzott a társaságból. De hát Attilának nagyon is átütő erejű előadói készségét és belső hitbeli lendületét üzleti föltörése iránt kevéssé rendítette meg.

Ámde ott ült, azaz hogy odaült közénk Attilának egy nagyon jó barátja, támogatója és művészkartársa.

Ez a fiatalember, amikor sor került rá, hogy ő is hozzászólhasson a tárgyhoz… hát nagyon csöndesen, nagyon okosan, nagyon fölényesen, alig egy kis szelíd kajánsággal, de aztán annál kiábrándítóbban eresztette meg megjegyzéseit.

Egyszerűen vázolta Attilának és társaságának, hogy: az Attila vállalkozásának az volna a legnagyobb és biztos veszte, ha sikerülne! Mert hiszen házalás mindenféle hatósági szervvel és besúgókkal számon tartott ipar. Egészen a rendőrségi fogdáig terjedhet annak áterőszakolása Attilától, hogy szórakozó- és üdülőhelyek közönségét vonja be üzletébe… És az egésznél kenyerükért bicskát rántó kisemberek ellenfelének készül… És így meg amúgy! Csiricsáré, meleg málé!… Az újabb halk és száraz szónoklat kést döfött Attila álmodozásának a szíve közepébe, sőt, ott meg is forgatta az illető szónok a kést, a befejező mondatával:

– Kereken szólva, drága Attilám, hozzád nem méltó és nem is egyéniségedhez való, olyan költő létedre, amilyennek mindnyájan tisztelünk, bármi indokból, olyan piszkos, vacak vállalkozásba kezdeni neked, mint a házalásos könyvüzlet!

Ez az álomgyilkoló beszéd csak azt a hatást eredményezte Attilánál, hogy most már vadabbul és a rekedtség rémét idézve ontotta a szóáradatot szándéka védelmében.

Mármost a zilálódó vita oda alakult, hogy Attila szelíd ellenfele eltért a szőnyegen forgó tárgytól, és általános elvi alapon állította föl azt a tételt, amit durván és röviden a klasszikus közmondás fejez ki: cipész maradjon a kaptafánál!… Tehát, költő költsön, író írjon, és hivatásos méltóságából ne lengedezzék át méltatlan foglalkozásokba!

Irodalmibb ténykedés volna tőlem, ha azt az összetűzést, amiben én fektettem kétvállra ezt a derék, józan, sőt bizonyára jóakaratú szónokot a következőkben, úgy állítanám itt be, hogy az az Attila védelmében történt?

Nem! Én saját magamat éreztem találva a szónoklattól és a szónok fölényeskedésétől. Miután én magam is tágítani akartam pályám vagy hivatásom és egyúttal foglalkozásom fojtogató béklyóin annak idején.

De itt kár volna a sok szöveg, a sok széljegyzet! Miután én a gyakorlatban (és e pillanatban is, diadalmas kacagásra ingerlő fortélyossággal és eréllyel) oldottam meg magam számára a megoldandóimat.

Azért hát tartsak az esetnél magánál. Körülbelül úgy másztam neki Attila jóakarójának:

– Én mondanék neked valamit. Az irodalmi működésnek két terepe van, amiken az idegorvosoknak és az erkölcsrendészetnek különben tiszteletre méltó szervei szánalmas és gyermeteg gügyögésbe fognak. Az egyik a nemi kérdés, a másik pedig az emberi idegpályáknak teherbíró képessége. Ide most csak az utóbbi tartozik. Szerinted és a most említett területek szerint is a költő költsön, minél többet és jobbat. És ne szórja el máshová képességét. Csakhogy a költő, ha költ, legértékesebb idegpályáit roncsolja. És ha üdülésül olvas? Azzal is! És ha színházban szövegben gyönyörködik? Azzal is! És ha kikapcsolódásul föst vagy rajzol? Azzal is! És ha kártyázik? Azzal is! És ha ragyogó tudományos értekezéseken vesz részt? Azzal is! Ismétlem, legértékesebb idegpályáit nyomorítja, koptatja el, és teszi végül is tönkre. Csakis azzal javíthat összeroskadásán, ha egészen más idegpályáit foglalkoztatja üdülésül. Zenél, fát vág, úszik, evez, labdát rúg… Mit tudom én! Ilyesmit kell-e csinálnia a költőnek, ha azt akarja, hogy munkájának minősége ne szenvedjen, és ne a nyomdaipar örüljön egyre-másra összefirkált betűtengerének, hanem az írásművészet, az irodalomtörténet, a maradandóság? Tehát én ugyan hitelesnek tartom azokat az akadályokat, amiket egy költőnek könyvházalói szándékai útjába fölvázoltál… Ámde elveket nem állítanék föl útjába. Mert ha egy költő kenyérkeresetből maga akarja a maga és mások műveit közvetlen árusítani és egy sereg embert megismerni, ahelyett hogy képzelődnék erről a folyamatról, és robotszerűleg gyártsa, gyártsa a verset… Hát részemről igenis merek annak a kockázata mellé állni, hogy csak nyugodtan kerüljön meg ostoba intézményeket és fölfogásokat, és játsszon ki mindent, ami elsődleges életfönntartásának útját állja. Mert hogy ez csak neki ne szabadjon? Valami közmeghibbantságnak a nyomása alatt?… Hogy-hogy-hogy barátom! A te és hozzád hasonló jóakarók elvei teszik azt többek között, hogy a legkitűnőbb tehetségek válnak kísérteties százalékban idegroncsokká, hogy a tágabb lelkiismeretű szellemi iparosok annál inkább markukba röhögjenek rajtuk, és habzsolják azt a sok jót, amihez az igaziaknak volna csakis joguk!… Így néz ki, barátom, ez a dolog!

Nesze! – gondoltam magamban, hüledező ellenfelem szeme közé kacagva végül nyomorúságunkon.

Aztán pedig a további szellemi mérkőzéstől visszavonultam, nagyon helyeselhető szokásom szerint, ha kellett, rossz tréfák, ha kellett, gorombaságok mögé! Mert egy minden gyakorlattól támogatott tény elleni rosszhiszemű csűrés-csavarást már közigazgatási díjnok és ügyvédbojtár koromban mélységesen, örökre megismertem és megutáltam.

 

*

 

Hát, persze hogy jól rémlik: Attila hálás volt ott támogatásomért. De ezzel aztán le is zárhatom visszaemlékezésem. A következőket csak pedzhetem.

Másodkézből értesültem, hogy: Attila mégis megkezdte könyvügynöki vállalkozását.

Törzskávéházában, a Japánban, ketten vásároltak tőle árucikket. Egyik a fönti barátja és rajongója volt. Természetesen intelmeinek fönntartásával és megismétlésével. A másik vevő a kávés volt, Kraszner, ez jólelkű művészbarát. Egyébként csak a tanácsból és megrovásból gyűjthetett tőkét magának Attila törzskávéházában.

De hallottam aztán valakitől, aki mástól értesült róla, állítólag hitelt érdemlően, hogy: Attila makacskodott, és kudarcát idegen kávéházban akarta kiköszörülni. Onnan szépszerivel kitessékelték. Más változat szerint enyhébb fajta botrány keretében kivezették.

Ezzel végződött a nagy költőnek üzletemberi kiruccanása.

Azonban bizonyos hasznot mégis hajtott neki utólag a kísérlet. Főleg mint kudarc… Bár itt is hangsúlyoznom kell, hogy erről csak más tudósított, és ne íródjék rovásomra, ha nem igazat adok közre. Hogy Hatvany Lajos, írótársunk, aki nem először és nem egy ízben nyúlt arra érdemes kartársai hóna alá, József Attilát attól fogva részesítette szerény, de szó szerint életmentő havi támogatásban, amikor egy reményével kevesebb lett, hogy mint könyvterjesztő megélhessen, ha mint költő nem tudott.