Nagy ZoltánAmikor ebbe az emlékezésbe kezdek, előttem van, félig kiolvasva, Nagy Zoltán válogatott költeményeinek kötete. Most adta ki a Magvető. Javíthatatlan lévén abban a fölfogásban, amit magamnak alakítottam ki az irodalomról, megállapítom, hogy: Nagy Zoltán kötete minden kartársától és kortársától megkülönböztethetőleg, külön helyre tehető. Szemléletemben itt kezdődik a művészet, közte az írásművészet is. A többi? Kevés hasznú irkafirka! Hát igen! Eredetieskedés, különcködés hoz bizonyos értéket is. De az igazi nem ez! Az igazi az, hogy: nem rúgva kukkra a szokványos formákat, legföllebb kiteljesítve azokat, és így alkotni sajátos hangot, sajátos szemléletet, sajátos tartalmat!… Ez Nagy Zoltán költészetének a levegője. De hát ezeknek a soroknak célja inkább Nagy Zoltánnak, az embernek, egyéniségnek visszaidézése… Valahányszor Budapestről szülőhelyemre, Nagybányára utaztam, okvetlen megszakítottam utam Debrecenben, hogy Tóth Árpádot meglátogassam. Ő számított erre, sőt, rátartott. Nagyon bensőséges baráti viszonyban állottunk. Gondolom, az első látogatásnál történt, hogy Tóth Árpád vacsora után magával cipelt Debrecen legelőkelőbb kávéházába azzal, hogy: – Meg kell ismertesselek Nagy Zoltánnal! Kevés ilyen kitűnő költő és jó barátra akadtam még életemben! Nos, hát elmentünk. Nagy Zoltán két ifjú ember társaságában ült ott. Egyiket Budapestről ismertem, mégpedig a New York karzatáról, ahol Osvát Ernő trónolt. Annyit hallottam róla általános véleményként, hogy: remekműveket írna, ha ezt hegyes könyökével tehetné, de… A másik ifjú, teljességgel ismeretlen, Tóth Árpád közlése szerint: több reményű, Debrecen szülötte versfaragó és újságíró volt. Nagy Zoltán teljes szívélyességgel fogadott. Szégyellettem, hogy míg Nagy Zoltán két-három elbeszélésemet ismerte, én egy sort nem olvastam tőle még akkor. Az idő már nem volt túl fiatal. A fekete után, bizonyára a Nyugattól leakasztott tiszteletdíj vagy előlegből, egy palack bort rendeltem. Amikor elfogyasztottuk, Nagy Zoltán újabb palackot hozatott, közvetlen záróra előtt. Aztán kiment és a főúrnál rendbe hozta mindazt, ami az asztalnál fogyott. Tóth Árpád, amikor ennek neszét vettem, és tiltakozni akartam ellene, könyökkel hasba lökött: – Megsérted!… Egy mukkot se szólj! Meg sem kell köszönni neki! Ő nagyon gazdag ember, és boldog, hogy minket vendégül lát! A Nagy Zoltán vendéglátása aztán többre is terjedt. Elvitt bennünket a műsoros Bonbonnier-be. A műsoron is tűrhetően szórakoztunk, azonfölül, hogy remek konyaktól és pezsgőtől be is nyaltunk. Viszont a mulatságból az irodalom is hasznot húzott. Talán Orfeumi elégia a címe annak a gyönyörű költeménynek, amelynek megírására Tóth Árpádot ez az éjjel ihlette. Sőt, magam is vétkeztem egy verset, latin formájúat, bár a görög Terpszükhorét aposztrofáltam vele. Egy második estnél egészen más hangulat uralkodott a Nagy Zoltánnal való találkozásom folyamán. A lakására hívott meg. Ott egy kis társaság verődött össze helybeli barátokból. Két csinos hölgy is ült a társaságban. A lakás tisztára úgy föstött, mint egy nagy könyvtár. A mennyezetig magaslottak a könyvvel rakott állványok. Engedélyt kértem a házigazdától, hogy szemügyre vegyem a könyvtárát. Persze, körülfutó létrán kellett mászkálnom néha. De hát Nagy Zoltán könyveinek megismerése sokkalta nagyobb fáradságot is megért. Tóth Árpád jött oda mellém útbaigazítónak. Főleg a világirodalom általam még nem ismert remekeire hívta föl figyelmemet. Egész sort írtam jegyzőkönyvembe belőlük… A társaság ezenközben parázs vitába keveredett. Esküt nem mernék rá tenni, de az ésszerű következtetés súgja, hogy a vita hevességét vagy hát élénkségét az idézte elő, hogy akkoriban dúlt a Nyugat keblében a válság, amely Osvát és Hatvany Lajos összetűzéséhez vezetett. A jelenlevők valamelyike bedobta a társalgásba, hogy: a Nyugattal egyenrangú, de kötetlenebb szellemiségű folyóiratot lehetne alapítani, esetleg képekkel, könnyedébb hangulatú írásokkal, ami nagyobb tömeg olvasót, illetve előfizetőt hozna a lapnak. Félfüllel figyelve a vitára, nem bírtam megállani, hogy itt egyet ne vakkantsak: – Ugyan!… Tóth Árpád azon nyomban az orrom alá nyomta valami ritka szövegnek füzetét, és szinte fenyegetőleg szólt rám: – Ne elegyedjél ebbe a csevegésbe! Szerencsémre egyetlen szempár fordult felénk a társaságból, egy unatkozó hölgy szeme. És a vita vihara zúgott tovább, nélkülünk. A Tóth használta, fojtott hangot alkalmazva, így szóltam: – Te tudod, Pádi, hogy én ugyan Osvát mellé sorakoztam a Hatvany-kocódásban, de okvetlen Hatvanynak adok igazat abban, hogy Osvátnak a fölfedező szenvedélye túlzásba csap. Minek minden közepes tehetségű akarnok számára föltörési lehetőséget nyújtani, amikor ez a már működő, komoly tehetségek rovására megy? Új nevek, új könyöklés lehetősége minden héten, ez nem írásművészet kiteljesedése, hanem a nyomdaipar túlkapása! Támogatás a biztosat, a beváltat illeti elsősorban. Tóth Árpád meghallgatott ugyan, de egyre idegesebbé vált. Végül a következőt olvasta rám: – Ezt már harmadszor hallom tőled. És nem is akartam, nem is akarom megcáfolni. De itt most másról van szó. Ez az ember Osvát abszolút híve. Csak a különbség kettejük közt az, hogy Osvátnak haszna és érdeke a működése, Nagy Zoltán úgy támogat, tökéletes tapintattal, mindent és mindenkit, ha a tehetségnek legkisebb szagát szimatolja rajta, hogy egészen érdekei ellen teszi! Neki ez az öröme, majdnem szenvedélye. Most már szállj be ellene itt a vitába, ahová én hoztalak. Van ennek értelme? Nem először forrázott le Tóth Árpád bölcsessége. És aztán a későbbiekben teljesen meggyőződtem róla, hogy amit ő Nagy Zoltán felől állított, teljesen egyezett közlésével. Budapesten, Nagy Zoltán lakásán, népes összejöveteleket tartott a haladó magyar irodalom és művészet. Ezek egészen más összetételűek voltak, mint a Palermo kávéház vagy a Nyugat köreiből valóak. Osvát Ernőt mindig ott találtam. De képzőművészek, festők, szobrászok és kritikusok, zenészek is megfordultak itt az írókon és költőkön kívül. Nagy Zoltán, a házigazda, egyáltalán nem iparkodott azzal, hogy a társaság központjában szerepeljen. Szerényen húzódott meg kis csoportok körében, ott sem mint hangadó, szinte láthatatlan. Mint a közhely mondja: legföllebb szelleme lebegett a meghívottak fölött! Sok ízben vettem részt ilyen Nagy Zoltán-gyülekezeten. Emlékem úgy őrzi ezeket az eseteket, hogy: utánuk egyformán munkakedv, életkedv, fölszabadultság érzését hoztam onnan…
*
Miután ezt az emlékezést a jelennel kezdtem, megengedik, hogy visszatérjek a jelenhez újra. Néhány hete, hogy a legnagyobb magyar napilap közölte nyilatkozatomat a német nácizmusról. Miután ötvenkét éves írói működésem folyamán eleget szenvedtem ilyen hírlapi nyilatkozataim vért forraló elferdítésein, okvetlen ki kell fejeznem elismerésemet és hálámat azon, hogy a Népszabadságban teljes hitelességgel közölték minden mondatomat. Jelesen azt, hogy: a német nácizmus vagy fasizmus velem szemben több mint korrekt viselkedést tanúsított… György István, a riporter, szó szerint közlött le tőlem mindent. Így például hozza: A Zilahy Lajos vezette, Híd nevű folyóiratnál belső munkatárs voltam, filmkritikákat, színes riportokat és szépirodalmat írtam egyaránt. Egy nap a szerkesztőség nagy hűhóval fogad. Egy SS-tiszt jött be a szerkesztőségbe. Engem keresett. Miután közölték, hogy külső munkán vagyok, és bizonytalan, mikor jövök be, az SS a következőt mondta: – Hát kérem, adják tudtára Tersánszky főhadnagy úrnak, hogy a Herrenvolk őt, két német nagyanyjára való tekintettel, tagjának tekinti! – Nos! – nevettem én: – Ha újra bejön ez az SS, mondjátok meg neki, hogy: a legnagyobb kitüntetésnek érzem a Herrenvolk tudósítását. Szép dolog tőlük, hogy hálásak akarnak lenni azért, hogy öt évig hordtam a német jellegű O.–M. Monarchia egyenruháját, és harminckilenc hónapi tűzvonal-szolgálatom van a háború legszörnyűbb helyein. De ami nagyanyáimat illeti, az apám édesanyja bak-szász hölgy volt. A szászok ezer esztendeje laknak magyar földön, és nagyanyám úgy hadart magyarul, mint németül, az anyai ág pedig a családomból nem német, hanem skót eredetű, Mária Terézia császárnő hozatta őket mint acélmű-vezetőket a hradoki vashámorba! Még egyszer jelentkeztek a német fasiszták a Hídnál. Óriási javadalmazásért a vezérkar körül dőzsölő haditudósítók közé akartak bevenni. Ezt is visszautasítottam! De most ki kell emelnem, le kell szögeznem itt valamit ebből a nagyon is a tárgyhoz tartozó kitérésből. A fasiszták viselkedésének következményeként, ahol én emberek mentésére a hátamat tartottam, ott leszerelődött a saját fasiszta szervezetünk sok, veszélyesebb túlkapása. Ezek engem fenyegettek, és pimaszkodtak velem, a hadsereg olyan tagjain keresztül, kik bármilyen rangban, csak a gyakorlótereken vitézkedtek meg hivatalszobákban, háború alatt is, után is. Rongy káderlovagok! Meséljek egy esetet? Megint csak a Híd körül történt. Mi párizsi tudósítóktól is hoztunk cikkeket. Egyik, egy Szélpál nevű, vagy hülye, vagy csibész tudósítónk, a régi Népszava-beli szignatúráját biggyesztette a cikke alá. Ezt észrevette Rajniss úr, a náci főmendergős. Diadalordítását hallatta: – Na, most kezemben vagy, Zilahy, te vörös gazember! Oda kerülsz, ahová való vagy! A szerkesztőség egyik tagja, puszipajtásom, mérsékelni akarta főnökét: – Na de hát nemcsak Zilahyról van szó ebben, kérlek. Ott dolgozik nála Mihályfi Ernő, Tamási Áron, Németh László… Így sorolt föl még neveket. De Rajniss mindenkire azzal válaszolt: – Piszkos zsidóbérenc! Végre a barátom azt mondja: – És Tersánszkyt, aki havi háromszázért legtöbbet dolgozik a Hídnak?… Őt is odaülteted a sitibe? Erre Rajniss hirtelen kisfiú lett: – Ja! Józsi Jenő is ott dolgozik? Akkor hagyjuk! Majd még kezembe kerülnek ezek! A Híd körül, az Athenaeum körül, az utolsó falatból kisemmizett zsidó alkalmazottak fizetését mi vettük föl, illetve írtuk alá a nyugtákat, Zilahy, Mihályfi, Kállay, Tersánszky stb… És a segélyek óriási összegeit? Mi írtuk alá, hogy oda jusson a megszorultak kezébe. Hát hogy ezt nyugodtan tehettük? Ez annak eredménye volt, hogy a Herrenvolk engem tagjának tekintett. Valóban reménytelenül! De múltamra való tekintettel. Ezt nem kiabálhatom ki minden intézményről, amihez közöm volt, sőt van!… A németek így viselkedtek velem szemben! Ezt a Népszabadság közölte is. Csak a fejleményeire nem térhetett ki!
*
Nagy Zoltán verseskönyvében, amikor a sárga csillagról szóló sorokat elolvastam, nem mondom, elszorult a szívem és a torkom. Utolsó találkozásunk idéződött elém. Ez a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium épületének közelében zajlott le. Nem emlékszem, hordta-e Nagy Zoltán is a megbecstelenítés sárga jelét? Vagy sem? Arra sem nagyon emlékszem: mit beszéltünk. Egy biztos, hogy kikérdeztem lakóhelye felől, és följegyeztem, amikor elváltunk. Kicsikét körvonalaznom kell: mi tette ezt? Már amerikai bombavetők jártak. A minisztérium pincéje egész sereg alkalmazottjának állandó tanyájává lett. Köztük a miniszteri titkáré is, a Lőrinczy Szabolcsé. Az ő kezében futottak össze a szálak, hogy a zsidó tehetségek föltétlen megmentéséről gondoskodjék, mindenféle úton. Közvetlen tudomásom volt arról is, hogy Antal István helyeslőleg hunyt szemet a Lőrinczy és segítőtársai működése fölött. Ezek körében nekem is volt szerepem. Mármost a Nádor utca valamelyik szögletén, egy kis jóhírű vendéglőnek különszobájában, tartotta Lőrinczy a főhadiszállását, ahová föltűnés nélkül lehetett közelébe jutni. Mondhatom, nem olyan sima volt ez a dolog, mint ahogy ma, elég gyalázatos, fitymáló mosolyok kísérik említését. A nyakát kockáztatta bárki a zsidómentéssel akkor, nem is annyira a német nácik, mint a honi túlbuzgó zöldek miatt. Én ebből a kocsmából jöttem ki, valami ügyem miatt, elég vidám társaság köréből. Majdnem erőszakoskodást kellett leszerelnem, hogy távozhassam. Nagy Zoltánnal való találkozásom azonban visszatérített a kocsmába. Akkora röhögés fogadott, hogy: mit alakoskodom? Elrohanok és visszajövök? Be vagyok rúgva?… stb., stb.! Lenyeltem a fogadtatást, és Lőrinczy mellé ültem. Elpusmogtam neki, hogy: Nagy Zoltánnak a mentéséről van szó! Nevét éppen tudta, de nem csengett előtte akkora súllyal, hogy meg ne jegyezze nekem: – Nézd! Itt már nálam annyi sok kétes értékű író és művész van evidenciában, hogy attól tartok, a valódi értékek mentését fenyegeti a fölkarolásuk! Erre én majdnem dühösen igyekeztem megértetni vele Nagy Zoltán kivételes nagyságát. Bár másként nagyon is igazat adtam magamban neki, hogy: a művészetben nincs létjoga a középszerűségnek vagy éppen kontárságnak, ha föltétlen értékek kenyeréből tör. Mindenesetre tudomására hoztam, hogy: Nagy Zoltán egyáltalán elutasítólag felelt nekem a mentését illetőleg, és azt mondta, hogy: vállalja sorsát, vagy ha már… akkor saját maga kísérli meg, hogy elbújjék a vész elől… Ez az ember volt Nagy Zoltán.
*
A sorsnak mérhetetlen igaztalanságát lehet itt csak megbélyegezni! Nem tudom, Nagy Zoltán hogyan menekült meg. Ő maga intézte el ezt? Vagy a mi közbenjárásunk is segítette? A szörnyűségek szörnyűsége abban leledzik, hogy Nagy Zoltánt, átvészelvén az ostromnak minden csapdáját, a rá következő év, 1945 júniusában egy nyomorult suhanc felelőtlen golyója terítette le a lakásán!… |