Karinthy Frigyes

Mondják: amely barátság összetűzéssel, gorombaságcserével kezdődik, rendszerint szilárd és tartós barátsággá fejlődik. Ez az én esetem Karinthy Frigyessel.

Én kezdtem vele komiszkodni. Ő rögtön, alaposan megtorolta. A tettlegességet aztán meggondoltuk mindketten. A következőkben ő közeledett hozzám, mintha mi sem történt volna. Én pedig örültem ennek!

Soha többé egy rossz szó nem esett közöttünk.

Úgy rémlik nekem, hogy Karinthy bizonyos titokzatosságot vagy mit észlelt egész mivoltomban. Valószínűleg ostobaságokat hallott felőlem. Mindenesetre megkísérelte, hogy maga férkőzzék szellemiségemhez. Legelső ízben is egy vitába akart belevonni.

A New York karzatán székelt Osvát Ernő. Körülötte állandó jelleggel a Nyugat ifjú munkatársaival is kiegészült ez a társaság. Én is az utóbbiak közé tartoztam. Az én baráti köröm a Palermo kávéházba járt, az Andrássy úton, és nem csupán írókból állott, hanem festőkből, újságírókból, szobrászokból és politikusokból, illetve publicistákból.

Egy nap, amint a New York karzatára fölhágok, az Osvát szűkebb körét heves vitában találom. A vita: az ember egyéni tudatáról folyt a mindenségben!

Freud doktornak elmélete a tudatról és tudatalattiról, más szóval a pszichoanalízis, akkor kezdte meg magyarországi pályafutását. Ez ugyan csak bizonyos változata volt annak, mint amiről fiatal írótársaim vitáztak, ám valaki teljes lázzal vetette be a handabandába, és nem kis érdeklődést keltett a Freud tanával.

Nekem magamnak sokkal több és tisztább fogalmam volt a pszichoanalízisről, mint ahogy itt az ifjú írótársam taglalta ezt az új tudományt. Sőt, már bizonyos kontroll is kialakult bennem a freudizmussal szemben, amit az idő igazolt évek múlva… Egyszóval, ott ülve és hallgatva a vitázókat, egy helyütt elnevettem magam valami baklövésen.

Karinthy Frigyes kérte számon tőlem ezt olyan formában, hogy: miért nem szállok bele a vitába? Mert fölényesen nevetni könnyű!

Erre én úgy éreztem, hogy itt, ahol a szónokok egymás szavába vágnak, és köztük a túlnyomó az olyaski, aki csak éppen a hangját akarja hallani a hozzászólásban, presztízskérdésből… hát minek elegyednék bele érdemlegesen ilyen csiricsáréba?… Meg különben is, mind a mai napiglan erős belső ellenérzület él bennem minden vita iránt. Azzal feleltem hát Karinthynak:

– Én máson kacagtam, kérlek, és nem fölényesen. Mert nem értek ahhoz, amin a vita folyik itt.

Karinthy arcán megfigyeltem, hogy erre előbb ingerült lett, aztán tompán és komolyan azt mondta:

– Te tudnál hozzászólni! De nem akarsz!

– Gondolod?… Akkor is egyre megy! – válaszoltam.

A teljes erővel nekilendült lefetyelés azonban magába kavarta további eszmecserénket.

Később világosítottam föl őt arról, hogy: én más társaságból jó barátomnak tarthatom Feldmann doktort, aki Freudnak egyik apostola és orvostársa. De nem is tőle tudok az új lelki gyógyeljárásról, hanem Berény Róberttől, a festőtől, akivel még jobb viszonyban vagyok, és aki összefoglalólag ismertette velem az új tudomány minden ágazatát.

Karinthy fönntartás nélkül belátta, hogy igazam volt, amikor kitértem azelől, hogy részt vegyek a New York-beli lefetyelésen. És ez a bizalom közöttünk kölcsönösen egész hosszú barátságunk alatt csak erősödött.

Karinthyban a közlékenység vágya hasonlíthatatlanul erősebb volt, mint bennem. Ő bármilyen emberekkel érintkezett, valóságos gyermeki örömmel szórta ötleteit, és bocsátkozott eszmecserébe. Nálam ilyesmi sokkalta mérsékeltebben jelentkezik. Ami pedig az eszmecserét illeti, jogos undorom erősebb, semhogy alacsonyabbrendűbb szellemiségű, de annál makacsabb egyénekhez más magatartást tartsak érdemesnek, mint a gúnyos semmitmondást vagy pedig nyers leckéztetést.

Erről a kérdésről egy ízben erős vitába keveredtem Karinthyval. De csak kettesben ültünk az Angol kávéházban. Ha harmadik jött oda, én rögtön kiszálltam a szóváltásból.

A New York karzatán született különben az az elmésség, hogy: „Kérlek, hagyd rá, úgyis gyógykezelni fogják!” Lehet, hogy éppen Karinthytól származik ez a mondás. Ő azonban sosem mérsékelte vitakedvét!

Egyáltalán furcsább összetételű lelket, mint Karinthy Frigyesé, nem tudok el sem képzelni. Hogy valakiben a széles körű tudás, éles ítélet, valóban angyali naivsággal úgy keveredjék el, mint amilyen Karinthy lelkisége volt… ha erre gondolok, kényszerű képzettársítás hozza elmémbe azokat a megállapításokat, amiket az irodalom mineműségéről gyártott seregszámra az esztétika.

Karinthyt például egyetlen ilyen esztétikai bekeretezés sem foglalhatja magába. Karinthy egyetlen számottevő műve sem alkot jellemeket, nem ábrázolja sem valóhűen, sem kivonatosan, sem megszépítve az életet, legföllebb olyan torzításban, amely messze elzárkózik a realitástól. Ellenben jelenségek, intézmények jellegét, majdnem jellemét és elgondolásokból alakított, azokat szó szerint megszemélyesítő, megvalósító történeteket alkot zsenije.

Sokszor észleltem, hogy maga a köznap, a valóság szinte ki van rekesztve szemléletéből, az életküzdelem csak egyoldalúlag ábrázolódik minden írásában… És mégis, mekkora, kivételes mestere az írásnak!…

 

*

 

De hát ennek az emlékezésnek más a vonala, mintsem Karinthy Frigyessel, az íróval foglalkozzék. Inkább Karinthyról, az emberről mesélek.

Egyszer, ahol Karinthyval együtt dolgoztunk, annak a vállalatnak egyik alkalmazottja érdeklődik tőlem: mennyit kapok egy tárcámért?

– Harmincat! – felelem.

– Hó, hát az nagyon szép! – rázza kezemet a fiatalember. – Az igazán nagyon szép! Nagyon szép! Meg lehetsz elégedve!

Azzal a fiatalember otthagyott. Nem vette ő sem, én sem vettem észre, hogy Karinthy Frigyes, fölbukkanva mögöttünk, tanúskodott a jelenet végszavánál.

– Mit ujjong neked ez az állat? – kérdi tőlem Karinthy.

– Hogy mennyit utalnak nekem tárcánként… És ennek örül.

– No, mennyit kapsz? – firtatja Karinthy is.

– Harmincat!… És ő…

– Hát látod a rohadt csirkefogót. Neki semmi köze sincs hozzá, és érdekében sincsen, hogy rólad bőrt nyúzzon ez a vállalat! – vág a szavamba Karinthy. – Csak műkedvelőleg vezet félre. Ne hallgass ilyen gazemberekre! Hivatkozz rám, hogy én mondtam neked!… Én negyvenet kapok, még krokikért is!

– Én nagyon köszönöm neked, Fricikém! De ha megtenném, amit tanácsolsz, nem hiszem, hogy használnék vele magamnak, ellenben hogy neked ártanék vele, az biztos! – szóltam.

– Ne félj attól! Pukkadjanak meg! – biztatott Karinthy.

Mit fűznék ehhez az esethez? Legföllebb azt, hogy ilyen gesztust Karinthy Frigyestől nem tarthatok csakis magamnak szóló kitüntetésnek. Mert tudom, néhány kartársát kivéve, mindenkihez ilyen volt!… Betegségig jólelkű!

Még egy furcsa esetet!

Akkoriban egy középszerű könyvkiadó cégünk pályázatot hirdetett. Ötezer pengő volt a díj, egy regényre. Elnyerte egy fiatal írónő.

De ugyanakkor az összes irodalmi kávéházakban és klubokban azt susogták az írók, de főleg újságírók, főleg apró botrányokból, bukásokból pénzelő, zsarinak nevezett lapoknak munkatársai, hogy: a pályadíjat elnyert írónő ötezer pengőt nyugtatott a vállalatnak, de kézhez csak ötszázat kapott. Suttogták továbbá, hogy: a suskus hatósági procedúrával fenyegette a vállalatot, és többe került neki az eltussolás!

Hát ugyancsak még nagyobb szabásban másik írónő körül kavargott másik ilyen pályázat. Szervezője egy költő barátunk volt.

Én fordításért mentem be hozzá. Mert bár megkaptam már a pályázati felhívást, eszem ágában sem volt nekidűlni valami irodalmi munkának. A fordításból egészen tűrhetően megéltem. Annak keretében ismertem meg, hogy magyar nyelvünk a világ legtömörebb nyelvét, az angolt, fölényesen veri. Sohasem kötöttem szerződést magyar szövegre, csakis angolra, mert az angol néha öt-hat sorral hosszabb volt oldalanként, mint a magyar fordítás, és ez sok ívnél egy vagyont jelentett, miután ívenként fizették a fordítást.

Szóval, amint benyitnék költő barátom szobájába, látom, hogy az ajtója félig nyitva áll. Bekukkantok, hát Karinthy Frigyest veszem észre a költő íróasztala előtt, amint hevesen magyaráz neki. Minden szót hallok.

Karinthy, úgy rémlik, Capillária című nagyszerű regényének vázlatát mondja el a költőnek, nyilván azzal a szándékkal, hogy érdeklődjék tőle: megfelelne-e a pályázat számára? Ez a mű, mint Karinthynak legjobb alkotásai, valóban nem nagy tömeg értelmiségéhez mért munka.

Körülbelül ezt adja Karinthy értésére költő barátunk, csak más szavakkal. Azaz, szépítő jelzőkkel cifrázza, tűzdeli a mondatait, míg odáig jut, hogy Karinthy művét nem tartja alkalmasnak a pályázatra.

Karinthy is elég sűrűn rakja meg jelzőkkel a maga váltakozó válaszát, például: disznóság, bárgyúság! Mit akar hát ez a vacak műintézet? Irodalmat akar vagy ponyvát?

– Vesznétek meg! – fejezi be Karinthy. És nyomul kifelé. Hogy amikor belém botlik, még jobban cifrázva mondja el ugyanazt, mint költő barátunknak.

Én, elég farizeus módra, egyeztetni akarok:

– Hát őt, Fricikém, nem tehetjük felelőssé, ha egyszer mint szerkesztő felülről kapta az utasítást: mi felel meg pályaműnek!… Ő jót akar neked azzal, hogy megóv a hiábavaló megdolgoztatástól.

Karinthy dühös. Legyint és otthagy.

Most a következő történik benn, köztem és költőm között. Először elintézem vele az angol fordításom íveit. Aztán, a pályaművek garmadára mutatva, ennyit kérdek:

– Mondd, tényleg nem érdemes?

Költőm egy mukkot nem ejt ki, csak enyhén megrázza fejét, és hunyorgat hozzá. Mire én:

– Megvan? – firtatom.

Költőnk erre biccent és hunyorít.

– Szervusz!

– Szervusz! – búcsúztunk egymástól máris.

Mintegy isteni sugallatra, azt is kitalálom, hogy: az a föltétlen nyertes pályamű, aminek a bolond pályázók falaznak, kicsoda.

Nagyon kedves, szűkebb társaságomban megismerkedtem egy írónővel. A társaság lelkendezett szem-eddig-nem-olvasta remekművéről. Köztük volt bácsija is, a műintézetnek egyik részvényese vagy micsodája, talán ügyésze.

A nő, a szerző, ezúttal utolsó pengőig megkapta a pályadíját. Ál világhír övezte. Hét nyelvben adták ki a dicsőséges munkát, példátlan sajtóüvöltés keretében.

Nekem is kezembe nyomták. Valóban el is olvastam belőle elölről, hátulról tíz oldalt. Ha faggatnak a mű tartalmáról, ne jöjjek zavarba!

Karinthynak is én számoltam be erről a remekbe készült fércmunkáról és annak némi hátteréről. Karinthy vonásain titkolatlan fölháborodás alakul ki rögtön. És természetesen ugyanez szavakban is megfogalmaztatott általa.

Én pedig, mint nem először, azt gondoltam róla: ez az ember szent ember, a lelke egy gyermeké, nem erre a világra való!

Az egész eset függelékének vagy inkább kikerekítőjének jut eszembe. Néhány éve halt meg Miklós Andornak, az óriási nyomdaipari vállalat teljhatalmú urának és tulajának titkára. A titkárral pár hónappal halála előtt beszélgettem. Ő közölte velem, hogy: Miklós Andor három fényképet tartott fiókjába zárva. Egyik a Krúdy Gyuláé volt, a másik Karinthy Frigyesé, a harmadik az enyém.

Karinthynak és némi fönntartással Krúdynak is szabad bejárása volt Miklós Andorhoz. Én mindössze egyszer beszéltem vele. Noha már akkor tíz éve dolgoztam a vállalatának. És előzőleg a következő történt velem.

Jövök le a lépcsőn. Az első emeleten egy jellegzetes arcú, köcsögkalapos úr jön velem szemben. Valahogy gúnyolódóan, de nem rosszindulatúlag néz rám, és megbillenti a kalapját nekem. Meghökkenve nézek rá, és én is leemelem fövegemet neki. De több semmi!

Amikor a portához érek le, érdeklődöm:

– Mondja csak! Ez az úr kalapot emelt előttem. Kicsoda ez?

– Jaj, szerencsétlen ember! – tört ki a portásból az őszinte csodálkozással vegyes lenézés: – Hát ő Miklós Andor. Maga nem ismerte őt? Ez lehetséges?

Nos, ha visszagondolok Karinthy Frigyesre és vele a pályázat esetére, megint csak azt gondolom: ő úgy járt emberek, intézmények, csalárdságok, képmutatás, áskálódás szövevényében, mint aki alantasnak, magához nem méltónak tartja, hogy másból is húzzon hasznot, mint írói mivolta. Ha eztán ezt is fenyegette bármi, akkor nyersen, egyenesen nekiment.

A vállalat egyik igazgatója majdnem talpnyalóként viselkedett vele szemben. Hétrét görnyedt előtte, csak hízelgő magasztaló szóval illette őt… Persze, azért a cselekedetei nem egészen födték magatartását Karinthyval szemben sem.

Egyszer aztán Karinthy, amint az igazgató alázatos meghajlásából fölnéz rá, így szól:

– Nézze, igazgató úr, nem lehetnénk mi pertuk?

– Ó-ó-ó-ó, a legnagyobb megtiszteltetés számomra! – nyújtja kezét az igazgató: – Szervusz! Szervusz!

Mire Karinthy így folytatja kézrázás alatt:

– Tudniillik, ha nem vagyunk jó pajtási viszonyban, akkor túl sértőnek találhatnád, hogy megmondjam neked, mekkora csirkefogó vagy!… De így már, puszipajtások között, ez megy!

 

*

 

Az Otthon-körben egy délután Drégely Gábor színpadi szerző páratlan és érthetetlen világsikeréről folyik a csevegés. Minden jelenlevő egyetért abban, hogy a Drégely darabja világrengető ostoba, gyönge munka. Hogyan találta mégis el annak a hangját, hogy a közönség tóduljon és rajongjon minden mondatáért?… Érthetetlen, érthetetlen!

Karinthy akkor éppen egy drámát írt, de több gáncsban részesült érette, mint dicséretben. Csak évek múlva érte el, hogy előadják, és valóban különös sikerrel.

Egyszerre megszólal:

– Ide figyeljetek! Már azokat értem, akik nem értik, hogy csinálja Drégely a sikerével… Grünzweig megüti a főnyereményt. Találkozik Blauval. Blau gratulál, és aztán ezt jegyzi meg Grünzweignak: „Hogyan csináltad, drága barátom, hogyan?” Grünzweig erre rögtön magyarázza: „Nézd, álmomban három szám jelent meg előttem, hogy izé: hatszor nyolc, az kilencvenhárom. Erre megtettem a hatos, nyolcas, kilences, hármas számot!… És nyertem!…” „De hát, édes fiam, hatszor nyolc nem kilencvenhárom!” – mondja Blau… „Tessék! – vágja rá Grünzweig. – Most te fogod nekem megmagyarázni, hogyan nyertem!…” Itt a Drégely esete!

 

*

 

Ismeretes a Karinthy humoreszkje arról, hogy: nagy emberek milyen fura szokások rabjai lesznek munkájuk közepette. Balzac nem tud írni, csak ha rengeteg feketekávét fogyaszt. A másik nagyság csak akkor, ha rothadt almát szagolgat, a harmadik, ha langyos lábvizet vesz közben… stb.

A karcolat befejezése az, hogy a Pesti Hírlap kitűnő rovatvezetője, Porzsolt Kálmán egyáltalán nem tud írni!… De itt a korrektor levágta a cikk folytatását.

Mármost az Otthon-kör egyik főpincére, levitézlett huszártiszt, nagyon közkedvelt, elmés egyéniség volt. A nevét elfeledtem.

Egy éjjel Karinthy betoppan az Otthonba. Ott is a bakkszobába. A bank körül nem sokan ülnek. Peterdi István, néhai költőnk adja a bankot. Mindössze negyven pengőre lehet játszani.

Karinthy belép, és azt kiáltja:

– Bank!

De nem kaparász elő pénzt, hogy kitegye a tétet. Mire Peterdi szelíden szól:

– Légy szíves, Fricikém, guberáld ki a tétet, mert ha elveszted? Akkor rendben van, de ha megnyered? Akkor kapupénz gondot csinálsz nekem!

Karinthy ingerülten feleli:

– Nem vagyok jó neked negyven pengőre? Mit tegyek föl a lapra? A tehetségemet?

– Jól van, Fricikém! Ez ellen már nem berzenkedhetem!

Karinthy megkapja a lapját, és mindjárt el is veszti a tétjét. Már legyint, és kéri a kabátját, hogy távozzék. Maga a főúr segíti föl rá, és így köszön el Karinthytól:

– Jó éjszakát, Porzsolt úr!

 

*

 

Ennek a bekezdésnek azt a címet adhatnám: „Más a valóság és más az irodalmi valóság.”

Amikor a Baumgarten-ösztöndíj jóvoltából Albertfalván félig háziúr, teljesen főbérlő lettem, baromfitenyésztő és kertgazdász… ajándékba kaptunk feleségem rokonaitól egy ennivaló kis pedigrés máltai selyempincsit, Tomikát. Olyan okos kis állat volt, hogy csak éppen beszélni nem tudott. De érteni, az emberi szót, megértette. Azonfölül zenei érzéke olyan mutatványokra képesítette, mint Jack Londonnak éneklő kutyáját. Például, ha furulyáztam előtte a hangsort, pontosan úgy emelte a vonyítását, ahogy én föllebb hágtam a skálával. De tudott ugrani, keringőzni, utasításra. Mindezt pedig anélkül, hogy az idomítás alatt kínoztam, vertem vagy koplaltattam volna.

Diákkoromban egy vizslakutyának idomításánál segédkeztem a rokonomnak. Ott figyeltem meg, milyen könnyű az értelmes, jóakaratú állatot rábírni bármilyen teljesítményre, csakis türelemmel és jósággal.

Csak egyetlen példát mesélek erről. Tomikánk, mint minden kutyakölyök, ha bojtot, rojtot látott, rögtön rángatni, tépni, cibálni kezdte. Erről aztán szinte lehetetlen leszoktatni a kiskutyát, büntetés sem vezet teljesen célhoz itt. Hát erre feleségemmel együtt kieszeltük, hogy abban a szobánkban, ahol szőnyeg, széktakaró, földre lógó függöny volt, Tomikának működését egyszerűen azzal gátoltuk meg, hogy oda neki belépni sem szabadott. Hozzá sem nyúltunk, csak az én munkaszobámban, ami inkább ipari műhelyhez hasonlított, játszhatott kedvére, ott kárt nem tehetett… a jobbik szobánkat bezártuk az orra előtt. Többszöri próbát ejtettünk vele, úgyhogy ha ketten bementünk a jobbik szobánkba, nem törődtünk vele, hogy nyüszít utánunk az én műhelyemben, és kaparja az ajtót. Amikor pedig megnyitottuk előtte, akkor átvonultunk mi is a műhelybe, és rászóltunk:

– Gyere csak, Tomi! Itt maradj velünk. A kutyának a másik szobába nem szabad bemenni!

Ezt megismételtük vele sokszor. Végül aztán, ha a műhely nyitott ajtóján be akart surranni, rászóltunk:

– A kutya ebben a szobában? Hát szabad neki?

Ezzel kiraktuk a műhelybe, és hagytuk, hogy vinnyogjon egyedül. Végre megértette, mi a tilalom számára. És ha szomorúan a küszöbön megállott, akkor rászóltunk:

– A kutya ebben a szobában? Ott játsszék, ott, ahol szabad! Vagy bezárjuk az ajtót!

Az összes mutatványait ezzel a módszerrel sajátíttattam el vele. Egy kis húsdarabot emeltem föl az orra előtt, úgyhogy csak két lábra állva érhette el. Akkor megkapta, de aztán tréfásan körbe forgattam az orra előtt. – És kész volt a keringő… Aztán már csak föl kellett tartanom a kezemet, hogy a művész úr táncra perdüljön… Ugyanígy vettem rá az akadályugrásra stb., stb. De milyen örömmel csinálta ezt! Az állat szenved az unalomtól.

Mármost, amikor Albertfalváról a Lágymányosra költöztünk el, ott a kutyatartást nem engedélyezték a házban senkinek. Mit tegyünk Tomikánkkal? Odaajándékoztuk őt Karinthyéknak.

Egyszer aztán valakitől hallom, hogy: Karinthy Frigyes egy beszélyt írt egy kiskutyáról. Rövid tartalma az, hogy: egy kiskutya olyan helyre kerül, ahol szeretetteljes bánásmódban részeltetik. A kiskutya előző tulajdonosa egy állatidomító, aki kegyetlen kínzásokkal kényszeríti mutatványokra a kis ebet. Amikor aztán egyszer meglátogatja a kínzója a kiskutya új gazdájánál, a kis állat rémülten menekül el valami bútor alá kínzója elől.

Ez a beszély tartalma. Elfeledtem már, hogy végigolvastam-e vagy sem ezt a művet. Mindenesetre meghökkentett, hiszen az az aljas idomító, a kiskutya hóhérolója csak én lehettem!… Márpedig…

Márpedig a valóságban mi történt? Egyszer valóban meglátogattam Karinthyékat. Ahogy beszélgettünk, és Tomika fölismerte hangomat, tényleg valami bútor alól, a boldogságtól remegő csaholással rohan elő, vihog és rám ugrál, odavan az örömtől.

Ez a valóság, a beszéllyel ellentétben. És mi a folytatása? Az, hogy Tomikám néhány hónap múlva Karinthyéknál búskomorságában elpusztult. Nincs kétség, hogy utánam való bánatában!

Nem tagadom, kínzott, bosszantott az eset. De hát tanulságában olyan irányban szerelt le, ami hivatásom vonalán mozog. Szó szemrehányást sem tettem Karinthynak. Mert ha ő az állatidomítást, mint amely nyolcvan százalékban az emberi kegyetlenkedésnek teljesítménye, mint író megbélyegzi, ehhez teljesen joga van! Hogy aztán én az állatidomítónak pont az ellenkező húsz százalékához tartozom? Karinthy az én érzékenykedésemet nem veheti figyelembe. Az ő története, elképzelése az én kivételes esetemnél sokkalta fontosabb és szebb célt szolgál akkor is, ha ennél az esetnél elferdíti a valóságot… Ez az, ami föltétlen megáll!

Még egy ízben kezébe vette Karinthy a tollat, hogy kiskutyánkról írjon. Ezúttal verset írt róla. Megható, megkapó ez a költemény. Egyesek szerint Karinthy Frigyesnek legjobb verse. Engem is megkönnyeztetett vele, amikor elolvastam.

 

*

 

Most sem tudok megdöbbenés nélkül gondolni egyik találkozásunkra. Karinthy jön ki egyedül a Hadik kávéházból. Fáradt és rosszkedvű.

Utunk egyfelé visz. Karinthy panaszkodik nekem arról, hogy: munkájának főleg kenyérkereseti része nagyon-nagyon megviseli idegeit. Néha úgy unja és utálja, hogy fölordítana.

Valami olyassal kísérelem meg a vigasztalást, hogy: magam sem vagyok mentes az ilyen lelkiállapottól, egészen azonos az övével ennek lefolyása is.

Karinthy hirtelen megáll. Megtaszítja a félvállamat úgy, hogy szembeforduljak vele. Aztán mereven a szemem közé néz. Valami látnokias szigorúság sugárzik szeméből, és így szól:

– Nem, Jenőkém! Az egészen más! Te hosszú távra vagy megalkotva. Ha én úgy bírnám az iramot, mint te! Én kész vagyok! Meglátod! Én sokkal előbb fejezem be, mint te!… Így van! De menjünk!

Indult. Fejét sötét tekintettel a földre horgasztva. És alig beszéltünk többet aztán!

 

*

 

Igen. Ő jóval előbb érezte azt a tragédiát, amit aztán leír az Utazás a koponyám körül című művében, és őt fiatalon elvitte a sírba.

Ehhez a művéhez pedig, tiszta véletlen, sokkal több közöm volt, mint bárkinek.

Egy nap tárcával megjelentem a Pester Lloydnál. A folyosón rám csap Káldor György:

– Várj egy kicsit, Józsi! Most nem fontos az a tárca! Sokkal fontosabbról van szó.

– Nem a fenét! Egy vasam sincs! – tiltakozom. – Ne fogjál most el. Majd ha elintézem, beugrok hozzád!

– Több pénzt kapsz, és azt hiszem, rögtön! – szólt Káldor.

– És biztosan? – érdeklődöm.

Káldor benéz a főszerkesztő titkárnőjéhez, és arca földerül:

– Most már biztos… Mehetsz a tárcádat is elsózni, de gyere okvetlen vissza hozzám! – utasít Káldor.

– Miről van szó? – faggatom.

– Regényről – feleli. – Menj csak, és jöjj vissza!

Hát elintéztem a tárcát, és visszajövök. Káldor hunyorít és bizakodó:

– Percek alatt megkapod az előleget! – tudósít. Majd mesélni kezdi: – Nézd, én máma reggel, mint nem először, bementem Vészihez. És azt mondtam neki: „Nézd, méltóságos uram, a Lloydot azzal csúfolják, hogy nálunk még a portás is méltóságos rangban ereszti be a feleket. Ha ezt átvisszük a szellemi nívónkra, mint az ország legelőkelőbb lapja, akkor szégyen az, hogy a regényrovatunk ötvenpengős detektívszemetet hoz, amit tucatjával veszünk a németektől. Tönkremennénk, ha hozzánk méltó regényrovatunk lenne?” Az öreg bosszúsan legyintett: „Már megint ezzel jössz nekem?”

– Na és? – sürgetem Káldort én.

– Na és, már azt hittem, kilök! – folytatja Káldor. – De nem! Az öreg kicsit dünnyög, hümmög, s elkezdi: „De hát kitől hozhatnánk?…” Erre elkezdem sorolni neki: „Hát, az öregek közül Heltaitól, Ambrus Zoltántól, Szomorytól, Molnártól, a fiatalok közül Karinthytól!” Az öreg erre biccent: „Arról esetleg lehet beszélni…” „Igen ám – mondom erre –, de Karinthynak nincsen olyan nagyobb szabású írása, ami tömegolvasónak adható a kezébe, a humoros dolgai rövid karcolatok!…” „Hát akkor kicsodára gondolsz a fiatalok közül? Mert az öregeket nem lehet megfizetnünk azután, hogy olcsó regényrovatunk volt, morogni fognak!…” Erre én előhúzom a te könyvedet: „Hát itt van Tersánszky! Az humorista, jó meseszövő!…” Na, erre az öreg rám förmed: „Ezt hadd! Az disznólkodik! Le is zárták érte! Erotikával mi nem kereskedhetünk. Illedelmes lap vagyunk!…”

– Na és ennek örülsz, és örüljek én is!? – jegyzem meg savanyún.

De Káldor vihog, és püfölni kezdi a hátamat.

– Várj! Várj! Várj! A kezemben volt a Legenda a nyúlpaprikásról, tőled… „Olvasd el ezt, méltóságos uram! Ez egy remek írás! Cselekményes, erotikamentes. Olvasd el, vagy csak nézz bele!…” Erre az öreg, mint szokta, azt mondja: „Tudom, erőszakos kommunista vagy, nem menekülhetek tőled, add hát ide!…” Kikapta a kezemből a könyvedet, és kezdte olvasni!… Én magára hagytam őt! De biztosítalak: már nyert ügyed van, és nyert ügyünk van, Lorsy Ernőnek, aki legjobban fordít ma németre, nyert ügye van, ennek örülök ma legjobban, mert tudod, hogyan nyomorog családostul!…

– De hát döntött már a főszerkesztő? Akarom tudni! – szóltam.

– Ide figyelj! Ha ő a kisasszonynak kiszól, hogy: senkit nem fogad másfél óráig, akkor ez azt jelenti, az írásod bekapcsolt az öregnél! Érted? – püföli a hátamat a kis Káldor, és vihog: – Na lásd, szólít a nő!

A következő percben Káldor beugrik a szobába, és a nyitva hagyott ajtón át hallom a kisasszony hangját:

– …Aztán mondta, mondjam meg magának: rendben van!

– Na, ki vagyok? – jelenik meg Káldor öröm-ragyogva az ajtóban: – Most várj egy kicsit, kinyomok az öregből egy rendes összeg előleget neked és Lorsynak!

Így történt, hogy a Legenda a nyúlpaprikásról című művem megjelent a Pester Lloydban, az ötven pengős detektívregények mellőzésével. De még utána vagy négy regényem is futott ott az irodalomnak elégtételére. Ez után a gátszakadás után jelenhetett meg Karinthy Frigyesnek Utazás a koponyám körül című remek írása is, ugyanott.

 

*

 

Kevés olyan szívszorító élményem van, mint az utolsó együttlétünk Karinthyval.

Olivecrona sebésztanár operációján már túlesett. De egész mivolta kicserélődött. Jellegzetessé vált az a mozdulata, amivel koponyájához kapkod. Az idegfáradt ember csinálja ezt a mozdulatot általában. De hát Karinthy perces fölélénkülések közben, azaz utánuk, máris homlokához kapkodott. Közben arca merevvé vált, mint az álarc.

A Parlament kávéházba megyek egy nap délfelé, hogy egy pikoló mellett azon gondolkozzam: látogassam-e meg feleségem nagybátyját, húsz pengő kölcsön erejéig, vagy tegyek kísérletet még egy szerkesztőségben, olyan kézirattal, aminek minőségét számba sem vették, mert elbeszélésnek hosszú volt, regénynek rövid?

A kézirat ott hevert előttem az asztalon. Én pedig rosszkedvűen és fáradtan amellett döntöttem: mégiscsak húsz pengő kölcsönért megyek, mert a nagybácsi erre följogosított, és ez biztos pénz!… Majd a kézirat ügyében kieszelek valami lehetőséget az értékesítésre!…

Egyszerre Karinthy Frici jelenik meg a kaffában. Amikor meglát, felém tart egyenest. Leül, és mindjárt a kéziratomra teszi a kezét. Lapoz belőle egy-két levelet. Majd így szól: – Boldog ember vagy, Jenő, hogy dolgozni tudsz, és dolgozni fogsz… Nekem nem megy… Kísérletezem vele… de nem megy!

Közben már a küzdelmének visszaidézése is megváltoztatja arcát. Merevek lesznek vonásai, és csapkodni kezdi a fejét.

Úgy megsajnálom, hogy ízléstelenségnek tartanám, ha elkezdenék sopánkodni neki arról, hogy munkálkodásom éppen magamat is elég csüggedésbe ejt. Csak úgy tárgyilagos, illetve bizakodó hangon említem neki, hogy: a művem méretével van egy kis baj!

– Állatok, állatok! – jegyzi meg keserűen Karinthy. Aztán némi társalgás után idegesen föláll: – Megyek! Pénzt kell szereznem!

– Én is ugyanezt teszem! – kelek föl. És indulunk.

A kávéház sarokház alatt tengett. A sarkon Karinthy kezét nyújtja: – Szervusz!

– Szervusz, Fricikém! – szorítom meg a kezét. Azzal rájövünk, hogy utunk egyirányú.

– Te is erre jössz?

– Te is erre jössz?

Nevetünk, és az utca következő sarkán ugyanez a jelenet ismétlődik meg. Egyfelé tartunk. Megint kacagunk.

Az utunkba táblás kapuzat hirdeti, hogy az óriási gépgyár, a Neuschloss Lichtig cég városi irodái előtt haladnánk el. Karinthy odabök fejével:

– Én ide megyek!

Erre én nevetek. Oka az, hogy olasz hadifogságban voltam az egyik Neuschloss fiúval. Tüzérzászlós vagy kadét volt. Nagy irodalom- és művészetbarát. Rögtön kitaláltam, hogy Karinthy hozzá megy. Sok reklámötlettel szerzett mellékjövedelmet magának. És hát szorult helyzetben a volt tiszttársam bizonyára utalt ki neki pénzt. Nem állíthatom, hogy túl szívélyes és bizalmas viszonyban voltam Neuschloss-szal, mindenesetre semmi indokolt ellenérzületet nem tápláltunk egymás irányában. És most jött egy ötletem. Azt mondom Karinthynak:

– Te! A Neuschloss fiúval én hadifogolytáborban voltam. Kérj nekem is pénzt ettől a pénzeszsáktól. Én neked adom azt is. Utólag majd megmondod neki ezt.

Karinthy rögtön beleegyezett:

– Várj meg itt! – mutatott a kapualjra. – Rögtön itt vagyok!

Ezt beváltotta. Perc alatt sietett föl az első emeletre, és jött vissza. Fejét tapogatta, és kétségbeesetten nyögte:

– Elutazott… Nem hívtam föl… Most már csak egy utolsó mentségem van. De ahhoz taxit kell fogadnom. Szervusz, Jenőkém!

 

*

 

Ott láttam őt, ilyen körülmények között, utoljára. Nádas Sándor lapjában, a Pesti Futárban, megírtam már ezt az esetet. Ha néhány sorban méltattam ott Karinthy nagyságát, gondolom, ez az emlékezés kiteljesítette azt.