Móricz ZsigmondÍrásai meg az is, amit róla írtak és beszéltek meg a fényképek meg a művészi arcmások is, mind-mind úgy állítják elénk Móricz Zsigmondot, mint a paraszti őserőnek képviselőjét. Busa szemöldei, dús bajusza, oroszláni sörénye, mind a robusztus embert képzeltetik el róla. Ugyanazt a hiedelmet segíti nagyvonalúsága, nyugalma, fölényes jóindulata a szemléletében. Ez utóbbi tekintetében hiteles is maradt mindvégig a Móricz Zsigmondról való ábrázolat. Csak külsőjében ért egészen furcsa csalódás. A kamaszkornak minden jelenség felől legszabatosabbak a benyomásai. Én tornagyakorlatokat vezettem a középiskolák hét osztályán át. Megmaradt éles, természetszerű megfigyelőképességem arra, hogy rögtön, a ruhán át is, a szabóművészet leszámításával, megítéljem valaki valódi alkatát, és kihántsam a kappanhájból izomzatát. Móricznál, a közelképzelésnek kényszerére, cserbenhagyott ez a tulajdonom. Mindaddig, amíg egyszer, kivételesen, két éven át a Duna menti Tahin nyaralván, a szomszédos Leányfalun, a hajóról pillantottam meg Móriczot, úszónadrágban, a Dunában. Neki itt volt nyaralója. Családi körben, a hajótól nem több, mint tíz-húsz lépésre. De hát ez a Móricz lehetetlenül távol állott a hatalmas őserőtől. Egy elpetyhűdött izmú, csaknem vézna alak mozgott előttem, ügyefogyottan és nem inai nyugodt biztonságával. Lerítt róla, hogy eredetileg jól épített termetét mesterségesen satnyította el életmódjával. A sok szobalevegő, a sok ülés, a betűre hajolva, vagy azt papírra vetve, tönkresilányította alakját, behorpasztotta mellét, és kidüllesztette pocakját. Ez megbosszulta magát aztán élete alkonyán. A betűnek különben áldásos imádata, ami miatt elhanyagolta azt, hogy ép lelke ép és edzett testben lakozzék, abban a korban, amikor az erők már csappannak, de éppen ekkor következik el a legteljesebb értékű szemlélődés az író számára, és az ember számára az élet lehiggadt élvezni tudása… Móricz Zsigmondnak imádott írógépje volt a gyilkosa. A túlfeszített munkába szakadt meg nagy szíve, mint illik ugyan a szellem csataterének hőséhez, de hát nem megvetendő és mindenképp gyümölcsözőbb az ésszerűség, a mérséklet. Halála előtt a városligeti könyvessátorban beszélgettünk, nagyon kedélyesen. Nyári hő izzasztott. Én Móricz és a sátor személyzetének marasztása, sőt, jóakaratú üzleti intelmei ellenére zsebembe gyömöszölt úszógatyával és valami hazugsággal megszöktem a könyvem árusítása helyett a strandra. Akárcsak valaha az iskolát kerültem a szabad levegőért. Nem mondom, megütött bizonyos bűntudat, amikor néhány napra rá Móricz hősi haláláról értesültem. Panaszkodott előttem is beteg szívére és gyomrára, így tartván ki a munka mellett. Viszont akadtam magamban magammentő érvekre is, elvégre. Különben az a viszony köztem és Móricz Zsigmond között, hogy megszégyenülök vele szemben, mint a rossz tanuló a jó tanulóval és engedelmes lélekkel szemben, végigkísér vele való sok közösködésem egész folyamán. Móricz nem írt, csak egészen kivételes egyéneknek, szívélyes baráti levelet. Első kis füzetemnek, A tavasz napja sütötte… címűnek megjelenésekor elküldötte nekem dedikált Hét krajcár című remeklését. Aztán évekig bántott, kínzott a tudat, hogy valami eszelős hanyagsággal nem is válaszoltam levelére. Aztán is meghívott magához, mellém állott, mindenképpen kimutatta szeretetét. Még azt is mesélték nekem, hogy Móricz a hatalmas Est-lapokkal összeveszett miattam, amikor vonakodtak helyt adni annak a bírálatnak, amit Kakuk Marci regényemről írt. Móricz támogatta minden módon Képeskönyv Kabaré nevű kis irodalmi színházamat. És mit tudom én!… De valami ördögi, ésszerűtlen sugallatra tőlem viszonzásul csak hálátlanságot, pökhendiséget kapott. Rá pedig a megbánás, lelkifurdalás következett nálam. Amikor a Nyugat után másik két, erősen szociális síkokon mozgatott folyóiratát szerkesztette, egyszer úgy értem a lapnál, amint egyik ifjú falukutatónak cikkét kifogásolta és javíttatta át vele majdnem úgy, hogy újra írta neki a cikkét. Megmozdult bennem a kartársi igazságérzet, és így szóltam: – Nem értelek, hogy az után a megfellebbezhetetlenül tökéletes írások után, amivel te állítottad közszemléletre a magyar falut, nemcsak hogy erről egy szó sem esik már, hanem te magad segíted nyeregbe ezeket a fiatalokat, akik szétszednek, gyatrán utánoznak, és elfelejtik érdemeidet is tetejébe, mint ez is. – Ide hallgass! – mondta erre nekem Móricz. – Nem az ember a fontos, az egyes ember, hanem a cél. Ezzel is több egy harcossal, ha rosszabbul is harcol. Így van! Ez volt Móricz Zsigmond.
*
De meséljek róla egy más beállítású, mulatságosabb esetet. A Nyugat ülte huszonötödik évfordulóját, nagy nyilvános ünnepség keretében. Jászai Mari és Rózsahegyi Kálmán szavalt. Amellett természetes, hogy az emelvényre vonult minden jelentősebb író is. Hát ott nyüzsgünk, kicsik-nagyok, a föllépés előtt. Legtöbbünk papírral a kezében biflázik. Az izgulat elég nagyra csap ebben a hadban. Hiszen nem hivatásos, gyakorlott előadók gyűltek ide. Sok a félénk szobatudós. Őszinte reszketést, szurkolást is lehet megállapítani egyes szereplőkön. Nahát, ebbe a társaságba küldte el fiatal, nagy becsvágyú tudósítóját egyik képes színházi újság élelmes szerkesztője. Feladata: vegyen ki nyilatkozatokat az írókból, hogy micsoda hatással van lelkületükre az, ha nem műveik útján, távolból, hanem közvetlen, személyileg lépnek érintkezésbe a nyájas olvasókkal? – A nagy neveket beszéltesd, fiam, jó hosszan. Amit csak ki tudsz sajtolni belőlük! Ez a szerkesztői utasítás. Érthető. A két légy egy csapásra esete. A szóbeli nyilatkozat egészen ingyen kézirat a lapnak, sőt az írók hálásak a közlésért. Hát a fiatal, ügyes újdondász furakodik, nyomakodik odafele a nagyságokhoz. Jegyzőkönyvébe szorgalmasan firkantja le gyorsírással a nyilatkozatokat. Elkapta már Kosztolányi Dezsőt. Kosztolányi oda nyilatkozott neki, hogy: számára majdnem testi gyönyört jelent az, ha a közönség elé kell állnia, mert úgy érzi, az életnek egészen különös ajándéka egy írónak, ha közvetlen érzékelheti, amint a saját lelkének rezdületeit átviszi a tömegek lelkére, és rajongást, elbűvölődést csihol ki azokból a művészettel. Remek! A kis újságíró ezután Szomory Dezsőnek állja útját. Szomory Dezsőnek, a maga választékos, egyéni, különös modorában illenék tenni finom nyilatkozatot. De valami fölingerelte őt. Hát azt mondja: – Nézze, jó fiam! Az keserű megaláztatása az embernek, ha ahelyett, hogy egyedül önmagával, tehát a legjobb társaságban eregeti sárkányos ragyogással szellemét csapongásra, egy íróasztal és kitűnő toll támasztékával, megfelelő nívójú lelkeknek adresszáltan, ahelyett így, kihajtva és meggyötörten, a hallgatóság vegyes és válogatlan tömegének kiszolgáltatva, mint egy rossz ripacs… Mit faggat? Írja, hogy csupa lelkesedésnek látott itt népszónoki ambícióimon csámcsogva… És amit akar!… Tessék! Pont az ellenkező véglet. Nosza! Már ront is neki Krúdy Gyulának az ifjú. Krúdy egykedvűen mélázik. És érdekesen fejtegeti: – Hát tudod, édes kisöcsém, kedves dolog, hogy így beszélgetésre van alkalma valakinek, író létére, olvasóival, csak hát az emelvény, a túl sok ember, az olyan rideg dolog. Ha fröccsöt tennénk magunk közé, és úgy csevegnénk, az lenne bűbájosabb… Ha már erről van szó! Mi a fenének várni ilyen soká itten, szárazon… De ezt ne írd bele, hé! Mert összemorzsollak!… Na, most Babits Mihály ellen indul ifjú barátunk. Ezt szedi ki belőle: – Kérem, uram! Itt nem tudnám ezt a kérdést olyan egzaktul megfogalmazni önnek, mint kifejtettem nemrég kisebb esszémben. Talán ajánlom, onnan írja ki szó szerint, hogyan kapcsol a közvetlen érintkezés írónál a közönségével… Ennyi zsákmánnyal megrakodva, kissé mélyebb lélegzetet vesz a fiatalember, amint megpillantja Móricz Zsigmondot. Azt hallotta róla, hogy goromba, és nem szívesen nyilatkozik. Móricz le s föl sétál magában, és olvassa, magolja a papírlapot a kezében. Közben pedig szinte dühösen és riadtan figyel egy és más irányba. A kérdésre így felel: – Én?… A közönség előtt?… Őszintén mondjam meg magának? Nekem legelőször is a hasamra megy, ha ki kell állanom a közönség elé. Most is úgy csikar, pedig mindjárt rám kerül a sor. Hagyjon most, legyen szíves, békémre. Azt sem tudom, be vagy ki fussak… Hát ez volt Móricz legőszintébb nyilatkozata. Ugyanaz persze, ami nem jelenhetett meg a színházi közlönyben. Épp azért adom itt közre utólag. |