Babits Mihály

Ha rá gondolok, mindig egy régi magyar közmondás jut eszembe. Így szól: „Hej! Öregisten! Ne bántsd ellenségeim! Azokat majd én elintézem. Hanem a barátaimtól óvj meg!”

Aztán majd rájövünk a kapcsolatra.

Az első világháború vége felé ismerkedtem meg személyileg is Babitscsal. Mert ő vidéken tanárkodott addig.

Közvetlen azelőtt épp a harctérről érkeztem Budapestre mint hadnagy. De milyen harctérről! A piavei csatából egyenesen. Abban is Montellóról. A Montellón is közvetlen ama kis templom aljáról, amiről naponta írt a hadijelentés. Ott volt a szakaszom. Kell-e valamit ehhez tenni? Legföllebb azt, hogy még eddig a hadistatisztikában ez a csata szerepel a legvéresebbnek, emberáldozatban a legbusásabbnak. A hullatömegekből cafateső hullott ránk, ha a gránát közelbe csapott. Elég!…

Innen jöttem. És aztán, mint egy íróhoz illik, még le sem keféltem csizmámról, ruhámról a Montello sarát, beültem egy konyakra a Filibe, vagyis a Philadelphia kávéházba, Budán, hogy megérdeklődjem a főúrtól: mikor van ott most az írók, művészek asztalának rendes összejövetele?

Amint ott ülök, befut a kaffába egyik írótársam felesége. Meglát és odatelepedik asztalomhoz:

– Hogy van, Józsika?

– Jól vagyok, nagyságos asszonyom!

– Igen! – bólint: – Mindenki mondja, hogy mostanság még legjobb maguknak, frontkatonáknak. Magukat még jól ellátják. Haza is hoznak és küldenek. De itt mi van? Képzelheti! Ínségeskedünk. Annak tetejébe, hogy a borzalmakat halljuk folyton a harcterekről. Az én férjem még aránylag jó idegekkel bír. De Miska? Hát az szegény kész van. Nem bírja tovább. Kijelentette nekünk, hogy: öngyilkos lesz!…

Ez a Miska Babits volt, a házastárs legbensőbb barátja.

Mit csináljak? Sajnáltam szegény Miskát írótársam felesége előtt. Aztán további faggatására elmeséltem, hogyan bírtam én a harctér borzalmait.

Hát például legutóbb, vagy négy napja, a Montellón, ahonnan visszavonultunk, és láttuk, hogyan fojt meg a gázfelhő alattunk egy egész nyüzsgő hegyoldalt, és tapasztaltuk, hogy idegsokkot kapnak harcosok egyszerűen a kibírhatatlan, alacsonyan szálló repülők burrogásától… De én? Én úgy vérteztem magam könnyedén a borzalmak ellen, hogy egy új regénybe kezdtem, ott künn a harctéren, és a pesti kis barátnőmről egy kis művészi rózsafabotot faragtam úgy, hogy a fej az ő sikeres arcmása, a bot pedig maga pikkelyes kígyót ábrázol, megmerevedve persze… Tessék! Ez az!

– Ó! Ezt lehet odakünn csinálni? – kacagott édesen az asszony: – Hogyan?

– Úgy, hogy a Montellón például olyan elhagyott olasz árokban tanyáztunk, amiben méter magasra gyűlt a víz. Én pedig, igen elmésen, az árok falába vájtam magamnak egy sírüregszerű gödröt, és abban kezdtem mindjárt a harci zajban irodalommal és fafaragással foglalkozni, idegcsillapítóul.

A jó élc ebben az, hogy egy szó kibotlás nem akadt benne. Még túlzás sem.

Aznap délután, mint rendesen, bekukkantam Tihanyi Lajos festő barátom műtermébe, a Dráva utcába.

A műterem lakószobáját Bölöni György birtokolta, míg legény volt. Most, azt hittem, üresen rendelkezésemre áll a szabadságom alatt. A harctéren összeszedett kevés és kis értékű holmim Tihanyinál tartottam. Inkább emlékszerű és művészi beccsel bírt néhány darab. Közöttük például volt egy botom már, a Doberdón vágott rózsafából, ami vigyorgó halálfejet ábrázolt, királyi koronával a fején. Ehhez akartam rakni most a kígyó-, illetve barátnő-botomat.

Hát, amikor belépek a műterembe, a középen álló modell-emelvényen angol bajuszos, méla tekintetű, elegáns egyén ül. Rögtön ráismertem. Babits Mihály volt.

Tihanyiban egy önzetlen és szeretetteljes közvetítőiroda veszett el. Rettentő örömmel ismertetett össze minket Babitscsal.

Kikapta kezemből a botot – többek közt is –, és hadonászva lelkesedett Babitsnak a művészi értékéről. De némi sértődésemre Babits teljes érzéketlenséget árult el a fafaragás drága kincse iránt.

(Mellesleg minden holmimat, a botokat is ellopta egy derék betörő a műterem sok értékesebb vázájával, ruhagyűjteményével együtt, néhány hét múlva.)

Babitscsal alig beszélgettünk valamit. Valahogy túlzottan udvariasnak és nagyon feszélyezettnek találtam őt. Tihanyi arról tájékoztatott, hogy Babits békeáhítása és háborúiszonya odáig terjed, hogy már maga az egyenruha is riadalom és undor számára. Dolga volt különben. A modellülés órája lejárt, és búcsúzott…

Most átugrok egy évtizedet.

Osvát Ernő, a szenvedélyes tehetségkutató és kéziratszerelmes, már meghalt akkor. A Nyugat szinte az ő bűvöletének lezárásával áttette működési terepét az előadóművészet állandó ápolására.

Nagy Endre első hangadóvá vált a szerkesztőségben. Ki nem kerülhették a tollforgatók legremetehajlamúbb nagyságai sem, hogy Nagy Endre föl ne léptesse őket mint előadóművészeket.

Babits Mihály azidőtt a kontár-nyelvészkedők kicsúfolására írt egy kis maró tréfát. A káposzta szó eredetét a Káp hozta ismert szójáték fölelevenítésével, tudományos alátámasztással látta el.

Nosza, Nagy Endre világszenzációt szimatolt abban, hogy a Nyugat irodalmi szalonjában, a Britannia szálló vörös termében föllépteti Babits Mihályt mint humoristát, az etimológiai élccel.

Hogy kikből toborzódott ezeknek az irodalmi délutánoknak és estéknek a közönsége? Hát annak összetétele kétségbeejtette, átkozódásra fakasztotta az államrendőrségnek a társadalmi megmozdulások ellenőrzésére kiküldött minden közegét. Együvé sereglett itt, békés kávézásra, az irodalombarát mágnás, a legszélsőségesebb szocialista, az aggályos kispolgár és a frivolitást kedvelő nagypolgár, a sörtés kalapú dzsentriírók és kis meg nagy parasztírók közönsége. De úgy, hogy egy Bartók- vagy Kodály-, vagy Móricz-, vagy Heltai-, vagy mit tudom, kicsoda-előadásra lábujjhegyen, a falnak támaszkodva álltak ki órákat a finnyás úrhölgyek a tömegben.

Hát a Babits Mihály vidám estjére is majdnem ilyen ház csődült össze.

Nagy Endre tűzben-lázban vezette be az előadást:

– Most olyan csemegén csámcsoghat a ti-ti-tisztelt kö-kö-közönség, amilyen csak a nagyok nagyja remekművektől duzzadó iszákjának kis rekeszéből került elő, édes, kacajos vidámság keltésére!… Babits mint humorista szerepel ma itt!… Az oroszlán dorombol!… Hehehe!

Nos, fölhatol Babits, papírlapokkal, a hosszú terem végén álló emelvényre. A szokott dübörgő, szűnni nem akaró taps fogadja őt.

Figyelem, hogy erős aggályokat rejt Babits mosolya. A komoly vers, az biztos terepe. Kapcsol és elragad mindjárt. De a nevettetés a kényes föladat. Bízzék-e, hogy nem csúszik-e le vele?

Nagyokat köszörül Babits a torkán. Azzal belefog a Káposzta-tréfába. Kitűnően érthető, csengő hangon olvassa. A gyakorlott előadó ügyességével vár ott mondataival, ahol arra számíthat, hogy derűt kelthet szava. Esetleg belekacagnak a szövegbe, és vesztegelni kell, hogy ne üsse agyon egyik élce a másikat.

De mi ez? Dermedt csönd, bár rajongó ábrázatok. De egy fia mosoly? Egy dévaj, értő szemvillanás legalább a mulatságos szövegen? Semmi!

Rém kínos a levegő.

A tréfa kimúlt. Kis, de annál megalázóbb csöndre irtózatos, irtózatos, förgeteges taps.

De hát Babits érzi, hogy ez kegyelemünneplés. Vigaszünneplés bedöglött elmésségei teteme fölött.

Sóhajt egy mélyet Babits. Veszi a következő papírlapcsomót. Hátha ez mégis áthangolja derűre ezt a faarcú, érzéketlen közönséget?… Elbeszélést olvas.

A tárgya: egy kiskutya kedves, viselt dolgai. Ez, mihelyt hibázott, mihelyt korholást kapott, menten a szobának egy kis zugába vonult daccal. Azért ezt a helyet a család Trucclyuk néven nevezte el. Ezt a Trucclyuk címet adta Babits az elbeszélésnek, és ezt a trucclyuk szót folyvást ismételte előadása. Ezt a trucclyuk szót, mivel otthon családi körben megkacagták, olyannak hitte, ami a közönségben is derűt kelt, és meg is állt eleinte mindig az olvasásban a trucclyuk szónál. De sajnos, semmi hatást nem csiholt ki vele. A felolvasását aztán már hadarta, hogy mielőbb túlessék a nyomasztó, kínos részvétlenségen.

Most még kirívóbb volt a veszély végén a szűnni nem akaró, vakolatrepesztő, ráadást követelő taps. De Babits nem adott ráadást. Mogorván, fanyalgóan ült vissza helyére, és még elsötétülőbb arccal hallgatta azt a hosszú ömlengést, amit Nagy Endre vágott ki arról, hogy micsoda ajándék, hatalmas szellemiségektől, amikor édes, szívvidító, mulattató apróságokat is szórnak emelkedettebb, fennköltebb zengzetű remekeik mellett gyönyörködtetésünkre!… És a többi!…

Amikor aztán a közönség kitódult már, és magunk maradtunk, munkatársak, felejthetetlen maradt számomra, amint Babitsot körülfogják barátai.

Ő egy pár szóval és egykedvűségre kényszerített hangon úgy akart napirendre térni a délután fölött, mint ahol megbukott mint humorista. Hát erre vad tiltakozás tört ki. Nagy Endrével az élén mindenki rá akarta beszélni azt, hogy: vidám elmésségei azt az igazi sikert váltották ki a közönségből, amit nem a hangos röhej jelez, hanem a belső, megilletődött mosoly, amely nem kíván pisszenni sem, mert köznapinak érzi a megnyilvánulást… És így tovább!…

Ott láttam, mennyire megcsömöríthet valakit, mennyire meggyötörhet a hízelkedés, túlbecézés… Sőt más síkokon mennyit árthat is.

Szinte áldottam sorsomat, hogy azok közé a tehetségek közé tartozom, akiknek általában szívesen és ujjongóan fedezik fel hibáit. De ezzel inkább megemberelnek, és szorítanak rá kifogástalan munkára… Azaz…

De a széljegyezgetés helyett, inkább az elmesélt eset vonalán maradva, idebiggyeszthetem a kikerekítést mindjárt.

A Nyugat szerkesztősége és munkatársai köre hetenként, néha kétszer is, mindig összeült a Lánchíd kávéházban. Egy darabig a Lánchíd kávéháznak egyik különtermét tüntette ki ezzel.

Ötletszerűleg, néha sokan voltunk. Ilyenkor kissé feszesebb volt a levegő. Ez természetes. De máskor csak néhányan. Vagy már elment a tisztelt tagok nagy része, és úgy maradtunk néhányan? Elég az, hogy sokkalta meghittebbé vált a társalgás, mint általában.

Így került arra sor, hogy mások példája után Babits Mihály is elkezd mesélni életének abból a korszakából, amikor egy vidéki városban a papoknak, egy tanítórendnek gimnáziumában kezdőtanárkodott.

Babitsot nehezen ismerte volna meg valaki most, ha csak nagyobb társaságban látta. Az a Babits egy érezhetően kötelező nyájassággal, szinte gépemberként mozgó, merev, magára vigyázó egyén volt. És most? Csupa élénkség és majdnem szabadosság.

Meséli, hogy a rendfőnök, mert kipuhatolta tőle, hogy játssza a tarokkot, hát a legmagasabb kitüntetésben részesítette, amikor bevette őt a rendes esti játszmából kimaradt negyedik játékosnak.

Irigyelt helyzet egy félig-meddig tacskó tanárka számára!

Na, de hát a rendfőnök társaságának tarokkja szerény pénzbe ment. Csak nem egy kis tanárnak. A sovány fizetését a nyerés-vesztés változó forgatagában egy-két nap alatt elvesztette. Haza kellett írnia családjának támogatásért. De ha a hazai támogatás is elúszott? És a következő is? Mi legyen!?

Babits Mihály számot vetett a helyzettel. Egyik este, a játszma előtt, megkezdett, nagy irodalmi munkájára hivatkozott a rendfőnöknek, és bocsánatát esdte, hogy kilép a négyesből.

Micsoda-a-a? A főnök magánkívül lett! Ilyesmi aztán nincs! Majd a nyári szünet való arra, hogy irodalommal foglalkozzék egy tanár.

Csűrés-csavarás, ötölés-hatolás, végül is Babits kibökte visszavonulása okát:

– Ugyan! – legyintett erre a főnök: – Ezen aztán segítünk. Majd találunk módot arra a Rendnél, hogy a veszteséged arányában emeljük a fizetésedet, és kapsz pénzes látszatmunkát!… Gyere csak, osszál!

A különterem visszhangos a kacagástól. Babitsot újabb történetre unszolják. Erre elmeséli egy vadászkalandját az erdélyi havasokban, egy olyan borzasztó rozoga fegyverrel, amitől jobban félt, hogy el kell sütnie, mint a farkastól…

A hatás ugyanaz. Dűl mindenki őszintén a nevetéstől.

Íme, itt volt Babits Mihály, a kitűnő humorista! Csak nem szakmai elrendezés léptette föl, és nem csinált rajongás emelte pajzsára.