Kosztolányi Dezső

Tudós bírálói rábizonyították Arany Jánosra, hogy lángelméje tudatosan építette föl valamelyik remekművében ezeket és ezeket a sorokat. Mire Arany János röviden azt mondta:

– Tudta a fene!

Ha nem szerénytelenség, hát Kosztolányi Dezsőre emlékezve, azzal illik kezdenem, hogy írói pályámon az Arany esetének éppen a fordítottja kapcsolódik Kosztolányi Dezsőhöz.

Nem értékmérő a megállapításom abban, hogy a szokványba helyezkedő és a kísérletező írók között a nehezebb rész mindenesetre az utóbbiaké. (Mert hiszen akad elég fércmunka a különcködő és eredetieskedő fajta között is.)

Szóval, én mint író-mesterember, észrevettem, hogy olvasott műveknek nemcsak üdvös hatása van, hanem bénító is, rám nézve. Bizonyos gondolatbeli ütem, bizonyos sínek a világszemléletben, egyszerűen ráerőszakolják magukat működésemre, kéretlen és kívánatlan is, hogy aztán alkotásom utánérzés bélyeget nyerjen. Így, még ha a magva eredeti is, de hát a köntöse rontja el.

Akkora dühös harcot folytattam ez ellen, hogy életemnek egyik szakában szó szerint belebetegedtem. Viszont aztán, hogy ilyen mély pontról tornásztam vissza magam, tehát olyan rezdüléseket is számon tudok tartani mesterségemben, amiket csak velem azonos, kivételes gyakorlatú vagy hát tudású kartársak értékelhetnek. (Ismétlem, ez nem értékmérés. Mert akkor zavaros és félreértéses lesz további mondandóm.)

Megrendelnek tőlem egy gyermekmesét. Meg is írom. Az aranykakasról szól, aki ellenőrzi a rendes kakasokat, és ha nem kukorítanak idején, vagyis elalusznak, akkor az aranykakas elhajtja a tyúkjaikat, és azok aranytojást tojnak, ami viszont gyalázat és büntetés a lusta kakasokra.

Persze hogy a mesének van bizonyos nevelési szempontból veszélyesnek tartott zamata. De olyan ügyesen csináltam meg, hogy az akkori valláserkölcsi rémuralom sem átkozott ki. Ellenben a műfajt magam hagytam abba úgy, hogy egy kitűnő írói ötletet adott nekem.

Csinálhatok egy felnőtteknek való, jó társadalmi szatírát, ilyen gyerekmese hangulatban tartva azt.

Meg is kezdtem. Budapest jellegzetes madarairól, a csókákról egy regényt. Ám elkezdődött a harc, hogy Aesopustól kezdve és Apuleiusszal folytatva, Rudyard Kiplingig, lerázzam magamról a rám tolakodó hatásokat. Harcmodornak körülbelül azt találtam ki, mint ahogy gyerek- és ifjúkoromban keszeg csontú létemre a nehéz súlyú ellenfelekkel viaskodtam. Hagytam magamra a túlerőt, és amikor elbízta magát, akkor támadtam én váratlan.

Az írás pokoli élvezetet nyújtott ezzel a módszerrel. Kezdtem egy olyan mondatba, akár egy misekönyv szövegéből írnám ki, és hirtelen beleszúrtam egy külvárosi csibész kifejezést. Vagy finom Voltaire-irányból egyszerre átcsaptam zamatos népi hangba.

A regénybe belerejtettem Anatole France-nak elég romboló nézetét az egyéniség lezüllesztéséről, úgyhogy mindjárt bemutatom az eredményt is mellette…

Elég!

A Nyugat szerkesztősége akkoriban, ha üresen sírt a szerkesztő után, hát azokat az Andrássy úti Korona kávéházban fedezhette föl.

A madárregényem, természetesen néhány évi szokásos heverés után, végre is a Nyugatban jelent meg.

Egy nap Kosztolányi Dezső tiszteli meg a szerkesztőséget a kávéházban. De amint megpillant, otthagy csapot-papot, Osvátot, Gellértet, és szinte fölindultnak látom, amint hozzám jön és raccsolja:

– Szánjál vám páv pevcet. Nagyon bivizgat, hogy közöljek valamit veled.

– Nagyon szívesen!

Megegyeztünk abban, hogy ha ki-ki végezte a dolgát, akkor együtt gyalog sétálunk át Budára a Lánchídon.

Nos, amikor a kávéházból kiléptünk, Kosztolányi belém karol, és így kezdi:

– Én nem tartozom a hízelkedők közé. És végeredményben, te nem olyasvalaki vagy, aki hát, mint izé… ne haragudjál, társadalmi nagyság vagy mi, számítanál… szóval, olvastam ezt a Csóka-dolgodat, és, édes fiam, zuhanok, tudod, zuhanok és emelkedem, mint egy szellemi léggömbben… Ez, ez, ez hallatlan gyönyörűség, amit ez az írásod revelál, kérlek… Te, ugye, nem haragszol?… Azt hiszem, nem sejted, mit alkottál… Ez nemhogy remeklés… Ennek nincs neve… Azt hittem, rosszul leszek nevettemben, minden során…

Ebben a stílusban dicsér és dicsér szembe engem Kosztolányi Dezső, végig az Andrássy úton és Fürdő utcán és Lánchídon.

Nekem pedig a boldogságon felül, hogy egy ilyen általam is nagy embernek tartott pályatársam meghajtja előttem a zászlót… még külön csiklandós, ravasz élvezet az, hogy: nem tudja elképzelni, miképp az az előadásmód, ami őt elragadtatja, tudatos, fortélyos fogás tőlem és nem vadvirágos ihlet szülte magzat.

Meghagytam őt hitében mindvégig. És onnan kezdődőleg követtem el pályám legnagyobb ostobaságát.

Kosztolányi komolyan, szeretettel kért arra, hogy: szedjem össze neki minden művemet, mert egy tanulmányt, egy könyvet akar írni rólam.

Hát persze, hogy minden öröm megmozdult bennem erre a kérésre. De aki nem tett eleget neki, az én voltam. Az égrepesztő marhaság világbajnoka!

Valami érthetetlen eszelősséggel azt véltem, nem egyenkint, összevissza viszem el munkáim Kosztolányinak, hanem először megszerzem az egész gyűjteményt. Talán el is kezdtem mindjárt. De aztán vagy látogatók zsákmánya lett a gyűjtemény egy-egy és végül minden darabja, míg a további kötetek után jártam, vagy tudom is én…

Kosztolányi még sokszor, már aztán jogos szemrehányással, sértődötten hozta föl, hogy: nem kívánhatom tőle még azt is, hogy hordja össze munkáimat! Vagy nem érdekel az, hogy ő állítson a Pantheonba?

Szégyen-gyalázat! Mulasztásom mulasztás maradt. Bűnös, sőt hanyagságból bűnös mulasztás!

De tulajdonképpen a végén kezdtem ezt a visszaemlékezést.

Diákkoromban még, a pad alatt olvastam Kosztolányi Dezső verseskötetét. Úgyszintén A Hétben is, később.

Aztán, még megismerkedésünket megelőzően, igen-igen visszás esetecske zajlott le közöttünk. A következő:

A New York karzatán, ahol a Nyugat kezdő éveiben Osvát tartotta udvarát, a köréje sereglő fiatal pályatársak egyike nagy kajánul fogott el, és mesélte, azaz pletykálta nekem:

– Megmutattuk Kosztolányi Dezsőnek az imént novelládat, és Osvát is dicsért, velünk együtt. De ő átlapozta a dolgodat, és a nevedet, a Té Józsi Jenőt olvasta el, azzal elkezdett hahotázni. Micsoda név ez?… Aki ilyen nevet nevez sajátjának, azt én már eleve nem tartom érdemesnek rá, hogy olvassak tőle… Ezt jelentette ki rólad Kosztolányi és távozott…

Karddal igen, de szóval való visszavágásban egyáltalán nem tarthattam magam soha nagy mesternek. De ezúttal remekeltem. Azt mondtam:

– Ha még egyszer szóba kerülnék Kosztolányi jelenlétében, akkor legyetek szívesek, és mondjátok neki azt, hogy: nekem viszont nagyon tetszik az ő dallamos, kottára szedhető neve, a Kosz-to-lá-nyi.

Hát igen! De ő nagyon is jóvátette velem szemben az első és nem rosszakaratú, csak hetvenkedő bántását. Én azonban, nem győzöm magam kárhoztatni érette, hogy nem kaptam két kézzel a jóvátételén.

Hiszen azt már szerénységem tiltja, hogy idézzem az Esti Kornéljából néhány soros véleményét rólam, az íróról. Többet valóban nem nyilváníthat kartárs, éppenséggel olyan nagy, mint Kosztolányi, a másik kartársról. És én ennek a pár sornak egész könyvvé való duzzasztásától fosztottam meg magamat.