Tóth ÁrpádA magyar városok kispolgárai az az emberosztály, amely legkevesebbet és leghalkabban hallatta szavát Magyarhonban. Annál többet épített néma munkája. A munka! A csöndes, egy tömegben való munka! Ha remekbe készült mentékről, ha virágos, ősi formájú cserépholmikról, ha sátoros ünnepi rigmusokról, ha szurtos műhelyekben vagy kopott hivatali asztalok mellett magyar életjelenségekre magyar nyelven és magyar szívvel lelt kifejezésekről, és szavakról és dallamokról van szó, amiknek senki sem keresi eredetét, senki sem kerül értük irodalom- és művészettörténetekbe, amiből csáki szalmája vagy közkincs lesz, ennek mekkora hányada termett észrevétlen a magyar városok kisemberei közösségében. Itt a fegyver a munka volt. A munkán szerzett váltságdíj jobb fegyver volt, mint a dákos, a muskéta a török, a labanc, a kényurak, a császár, a pápa, az ellenség ellen. A munka! A panasztalan, a keserves és édes, a becsületes, józan, istenáldotta munka. A magyar városok kisembereinek élete, fegyvere, vigasza, reménye és csöndes diadalma. Az ő ivadékuk Tóth Árpád, a legnagyobb magyar elégiaköltő. Nem tagadta meg eleit! Így élt, így harcolt, így esett ki a kezéből a tolla paplanára betegágyán, így szállt az üres égnek utolsó fohásza: Még egy kis erőt, hitet a munkához! Ennek a módján volt nagy, volt hős, kisember eleinek módján. Még csak álmai sem eredtek túl eleién. Mellette tengert hasító örömök hajójáról, embersorsok intézéséről, hatalomról, kincshalmazokról, nők kegyeiről kavarognak rímekben álmok. Ő, roskadóban, a robot gyötrelmében, legföllebb így kérdi meg szelíden a Szörnyű Ismeretlent, aki akaratunk ellenére helyezett az élet sakktáblájára, és tologat rajta szeszélye szerint:
És aztán célnak, álomnak, értelemnek vándormívesével ezt dúdolja, ezt feleli magának a kisember költősarjadéka a sorsa felől:
Ezt dúdolja magában a magyar szomorú-ének legnagyobb mívese. Ki kétkedik, hogy nem magáról? Nos, a sors szűkmarkú volt hozzá még az enyhülettel, a meleg cipóval, csutorával is, és az út is félút maradt bizony, egy emberöltő éveiben mérve!
*
Az igénytelenség hőse! Ez Ő! A munkához, az érdemhez van csak teljes hite, a jutalomhoz csak kételyei és szerény esdése legföllebb. Tizenhét év távolából szállingóznak vissza hozzám Róla emlékek. A pesti hajnalban ballagunk hazafelé, hónapos odúinkba, handabandázó, sörényes, ifjú óriások. Ő köztünk baktat, viseltes ferencjóskájában, pápaszemével, könyvekkel a hóna alatt, szivarjával a szájában, és szelíd mosollyal hallgatja a realitástól való elrugaszkodásainkat. Ha mi beszélünk terveinkről, ha mi fújjuk föl kísérleteinket, ha mi döntögetünk megdönthetetlenségeket, akkor bólogat: – Úgy van! Igazad van. A hit a fontos. Hogy hiszesz magadban. És ez a fontos, ha dolgozol, ha csinálsz valamit. Az másodrendű, hogyan vélekedsz róla. Az új, a nagyszerű az újban és nagyszerűben, az önmagunkban való hittel születik. Így beszél Tóth Pádi másoknak, társainak, nekünk. Ha aztán kissé önkéntelen elröstelkedünk ugrándozásunkon, mert eszünkbe jut, hogy ki mellett ugrálunk és ágálunk üres búzakalászok módjára, és feléje fordul az elismerésünk, verseit dicsérjük, és nem szükség erőltetni a hízelgő lelkesedést, akkor Tóth Pádi fejét ingatja és hümget: – Lehet, lehet. Ez a versem, na igen… De Shelleynek van egy ilyen, sokkal jobb… És ez a versforma már ismert volt a középkori német és olasz költők gyűjteményeiben. A kuruc költészet és a többi… Maga ellen zúdítja az egész világirodalmat. Ő maga törpíti magát. Ez Tóth Árpád! Semmi más jobban nem jellemezheti őt. Csodákat művel, és mindennapiságoknak ítéli őket. De nem a másét, csak mindig a magáét. Ez Tóth Árpád!
*
Valósággal azt a soha le nem küzdhetett ellenszenvet szerelte le, ami még a diákpadokból maradt bennem a jótanuló, a jeles, a leckét komolyan vevő társak iránt. Ő ez volt. A jeles. De az érdemes, a leszerelő. Nem a fölényeskedő, hanem a fölényben levő, aki nem ágaskodik, hogy fejjel kimagasodjék társai közül, hanem aki fejjel mindig meghaladta társait, a legnehezebb módon, a rend, a becsületes, néma igyekvés és tehetség módján. Nem véletlen jut ez itt eszembe Róla. Mert ő az, akinek valami kétszeres igaztalanságot látok sorsában, az emberében és a költőében, ahogy az élet nagy iskolája és tanárai osztották ki részére a kalkulust és a nagy vizsgajutalmakat. Már az is dühítő és kínzó, hogy most kell erről beszélni, visszapillantóban életének bezárt kapuja előtt. No igen, most, hogy koporsója bezárult, vezércikkeket, hasábokat olvasok róla lapokban, fényképét látom, magasztalását hallom még hivatalos tényezők részéről is. De mi ez? És kik ezek, akiktől elismerése és magasztalása jön? Társai, akik szemében így sem nőhet nagyobbra ezzel. Újságíró kollégái, akik megtanulták őt becsülni. Egy-két, úgynevezett hivatalos méltányló szó, úgyszólván csak személyi méltánylás, vaskalaposok falanxából. De hát, boldog Istenem! Tulajdonképpen kiknek a számára létesültek itt magyar akadémiák, irodalmi társaságok, kényelmes karosszékek, remekmívű íróasztalok, szőnyeges termekben, aranykötésű, hülyeségekkel tűzdelt, remek kötetek környezetében? Nos, nem a verekedő, szabadszájú, tekintélybecsmérlő, esetleg tehetséges, de bevehetetlen, notórius, leckét nem magoló tanulók számára a magyar élet nagy iskolájában. De hát ő szelíd, engedelmes, igyekvő, jeles volt, aki mellett bátran a szénásjászol mellé is köthették volna azokat, akik elülték előle a karosszéket, az íróasztalt az irodalmi társaságok és akadémiák szőnyeges termeiben. Negyvenkét éves volt! Csak tegnap olvastam róla egy félhivatalos kötetben, hogy egyike az ifjú magyar költők legkiválóbbjának. Talán primadonnamérték lett általánossá? Szép kis örökifjúság! Deresedő fejjel, rogyadó inakkal, húsz év robotja után, még mindig ifjú magyar költő! Kik hát a meglett magyar költők?
*
Akinek elég erős a tüdeje és gégéje, hogy ne rongyolódjék el hónapos odúk, ideggyilkos redakciók, rideg, reménytölő hivatali előszobák, handlétónusú kiadói irodák mételyező levegőjében? Csak azt kérdem, hogyan mondjon erre nemet vagy csak egy enyhítő szót is, aki Tóth Árpádra gondol?
*
Hadd zúgolódjam helyetted, Pádi! Már nem csóválhatod rosszallólag a fejed, nem korholhatsz meg szelíd mosolyoddal, és nem citálhatsz ellenem, magad ellen, boldogabb népek fiainak példájából, mert a Rajtad esett igazságtalanságról van szó, amire életed ment rá. Nem torkolhatsz már le, ha azt mondom, hogy ha tényleg találkozhatsz majd a Szörnyű Ismeretlennel, annak is csak pirulnia lehet előtted sorsodért, mert nem lel gáncsra ellened, azért, hogy csak korbácsával felelt csöndes zokszavaidra idelenn! Pihenj békén, drága Kenyeres!
*
A török népek szentül hiszik, hogy az élők körül a dzsinnek tömege működik láthatatlan, és ezek minden ténykedésüket, akár jók, akár rosszak, úgy befolyásolhatják, hogy a jámbor halandó maga is csodálja, ha meggondolása és akarata ellen kezd ténykedni, önmagától független öntudatlanságban. Hát én ezt a hiedelmet mintegy valóra váltottam akkor, amikor Tóth Árpáddal először találkoztam. Komoly versei szó szerint igézettel hatottak rám. Mindenképp nagyon sokra becsültem őt. De hát én is elolvastam Karinthy Így írtok ti című füzetét, és amint legeslegelőször az a szerencse ért, hogy Pádival egy asztalhoz ülhettem, szokásom, szándékom ellen valami áldatlan kedélyeskedhetnék szállt meg. Ezeket a sorokat idéztem Karinthynak róla készült paródiájából:
Tóth Árpád fényeskedő, az ottani társaságtól sokszor csipkedett ferencjóskájában, véghetlenül szelíd, fekete szemével, olyan pillantást vetett rám, mint Brutusra vághatott Caesar. Kivéve, hogy ő ezt mondta a Te is, fiam! helyett: – Érdekes! Ezt szórul szóra megtanulta. Ez az én szerencsém, sorsom, hogy a paródiám sem engemet, hanem a szerzőjét népszerűsíti. Hányan sejtelemmel sem bírnak arról, ki lehet az a Tóth Árpád, akit egy Karinthy méltat rá, hogy kicsúfolja. Maga is ezek egyike lehet. Nyilvánvaló, hogy ezt a félreértést rögtön szétziláltam az őszinte vallomással, milyen nagyra becsülöm őt is azzal, hogy éppúgy elmondtam szórul szóra egy versét, mint előbb a paródiát, de az első szúrás hegének sajgását még soká éreztette velem a Pádi magatartása. Érdekes, hogy a béketűrésnek, túlszerénységnek, mindenben való kétkedésnek, önzetlenségnek, túl is megalapozott tudásnak valóságos élő szobrával, mint Tóth Árpád… tapadnak össze első, komoly politikai gondolataim és eszmecseréim. Ő Boross Lászlóval, a Nyugatnak hozzánk hasonló, fiatal, borzas nagyságával lakott a Verpeléti úton. Hányszor tettük meg hajnalban a New York kávéházi lebzselésből a hatalmas gyalogsétát a hónapos szobájukig, folytatva a kávéházi eszmecserét. Boross nyíltan kommunistának vallotta magát. Ismerte Marxot, Engelst és az összes társadalomtudósokat. De saját, külön eszmesorakoztatásai inkább tették rokonává őt azoknak az elveknek, amiket Verhovay és Csernátonyék hangoztattak. Borossal szemben Tóth Árpád tudásban az egyenrangú ellenfelet és szellemben a teljes kiábrándultságnak, majdnem nihilizmusnak álláspontját személyesítette meg. Míg én kettejük között leginkább, valljam meg, unatkoztam, akárcsak a Palermo kávéház ugyanily társadalomtudományi vitáin. Vagy pedig eléggé lesajnált, tudatlanságot árasztó handabandázással szerepeltem néha. De ez akkor történt. Ma, a mostani távlatból, a kérdések nagyobb részében a gyakorlat, az élet bizony engem igazolt. Oka egyszerű. Magával a való élettel, annak verejtékes és szennyes felével is, én magam százszorta közelebbi összeköttetést tartottam fönn mindenha, mint a könyvtárakkal, ahogy pályatársaim túlnyomó része. Ők jobban ismerhették az emberiséget és annak történetét, de nem ismerhették úgy az embert, mint én. Fölbecsülték és lebecsülték, lelkesedtek érte, és kiábrándultak belőle. A betű hatására. Míg én az Emberben keveset, sőt, úgyszólván sosem csalódtam, és ha kiábrándított is néha magából, vissza is szerettetett azonnal, könnyen, mert nem a betű szerint értékeltem Őt, az Embert, soha! És főleg túl nem becsültem soha! Vagy nem is annyira becsültem, mint szerettem. Álszerénység volna, ha letagadnám, hogy ahogy itt jól-rosszul, az általam kevésre becsült okoskodás és fejtegetés rendszerével, fogalmaztam meg a társadalomtudományokhoz való viszonyomat, azt sok-sok alakban éppen Tóth Árpád erősítette meg bennem, sőt, úgyszólván szentesítette. Néha egy sóhaj alakjában, így: – Ha én azt tudnám, amit te, Tersánszky, boldog volnék. Lerázni magamról a nagy gondolkodók hatását, kiköhögni tüdőmből a könyvek sok beszívott porát. De ez az, sajnos, ami nem megy!…
*
Ha oda és vissza cikáztam szülővároskám és Budapest között, akkor Debrecenben okvetlen kiszálltam Pádi meglátogatására. Életben csalódott, mogorva édesapja és angyali, szépséges édesanyja is mindig nagyon szívesek voltak hozzám, és láttak vendégül. Egy ilyen alkalomkor, azaz, egy ilyen alkalom után, azt mondhatnám, élményszerű, cselekményes bizonyítékot nyertem élettapasztalataim kiegészítésére arról, mennyire nem lehet készpénznek venni, pláne egy költőnél, és kiterjeszteni rá jellegzetességnek egy nyilatkozatát. Pádiéknál vacsoráztunk, Debrecenben debrecenit, tört krumplival és csuszával, s leöntöttük homoki vinkóval. Aztán kicsit fölkerekedtünk a debreceni éjjeli élet tanulmányozására. Nagy Zoltán doktor, gazdag ügyvéd és nagyon tehetséges költő, valamint kéziratszakértő és gyűjtő várt reánk a Royal kávéházban. Ugyanő aztán elcipelt magával a szomszédos Bonbonnier-be. Hát egy vidéki mulató! Műsorral és égbe kiáltó árakkal. Nem pont az a hely, ahol sovány jövedelmű tollforgatók mindennaposak lehetnek. De hát most Nagy Zoltán állta a murit. Nem a kinézett feketézők közé tartoztunk, akiknek a pincérek előszeretettel hágtak a kiterpesztett lábukra. Pezsgős fröccsöt szürcsöltünk, és csuda előkelően a színpad melletti asztalhoz telepedtünk. Pádi mindenha, minden társaságban szűkszavú volt. Most is, az asztalra könyökölve, a levegőbe mélázott szemüvegén át. Vagy az asztalra könyökölve, szivarját vízszintesen ingatva, dúdolta a zenekar könnyű dallamait:
Ez volt a divatos táncdal éppen. Remekelt a műfajában. Persze, a Nyugat újdonsült szellemóriásainak csak kivételesen ledér hangulat magyarázhatta meg, hogy ilyen olcsó fércművek elandalítják. Mi, Nagy Zoltánnal, inkább csevegtünk, mint gondolatainkkal foglalkoztunk vagy a műsorral. Bár artistákban ritkán csalódik valaki, amit nem lehet mondani az őket lenéző, rokon művészetről, a színésziről. És ez lett az eset itt is. Egyszer csak kilebeg egy csodálatosan szép, vörös táncosnő. Párja jelentéktelen, seszínű, halszemű tacskó. A szám olyan, hogy mindent jóvátesz a műsor lapos tréfáival szemben. Nagy Zoltán mint hát a mulató bennfentese, odakacsintja a pincért: beszámolni a számról! A pincér tájékoztatja. A nő egy őrült. Valódi nagy szám külföldön. Ezért a vacak, kinyalt alakért veszkődik már évek óta. Emiatt csúszik le mint táncosnő, és kerül olcsón ide, a világvégi Bonbonnier-be. A fiú két ballábú! Tucattáncos! Egy érdekes, nagy szerelmi regény! A pincér tovább regéli. A nő inkább eladogatja ékszereit, de nem áll szóba vendéggel a számain kívül. Ő tartja el a fiúját. Az szívesen ki is árusítaná pedig a nőt, egészen aggálytalan, a szenvedélyen kívül. De a nő nem kapható senkinek. Árpád egészen önfeledten szemléli a táncot. Nyilván inkább a hölgyet, mint partnerét. Nagy Zoltán, azon a hangon, amit a helyiség indokol, ilyesmit mond Árpádnak: nem hallotta-e, hogy a nőnél kárba vész minden ajánlat, mit falja úgy szemével? Pádi előbb meg sem érti Nagy Zoltánt. Majd amikor megértette, gyanúsítására mosolygósan megvető legyintéssel így válaszol: – Tévedsz, hogy érdekelne! Nekem határozottan visszatetsző volt Pádi tiltakozása. Nehéz pontosan kifejeznem: hogyan? Teméntelen kocsmai cimboraságomból mindig számon tartottam egy kishivatalnokot. Ez rettentő hosszú fejtegetéseket tartott nekem arról, hogy a Nyugat, aminek munkatársa vagyok, az erkölcsromboló szellem mételyét terjeszti az országban, és ki kéne bennünket füstölni, mint a döglegyeket. Na! És egyszer, éjfélen túl, a derék embert, kilencgyerekes családapát, nem is nagyon berúgva, ott leltem egy nem ilyen, de öt fokkal alantasabb mulatóban vigadva… Hát íme, az ellenkező véglet… De ez is magyarázta! Szóval, sokallottam azt a merevséget magamban. Tóth Árpádtól, amivel kirekeszti egyáltalán abból bizonyos foglalkozások tagjait, hogy emberszámba vehetők… Ez fonák volt nekem. Egyszer aztán, hónapok vagy évek múlva? Vagy nemsokára? Mind nem tudom, csak azt, hogy föllapozom a Nyugat egyik új számát, és abban olvasok egy költeményt Tóth Árpádtól. Az egy táncosnőhöz, illetve egy táncosnőről zeng. De milyen gyöngédséggel, bensőséggel, milyen gyönyörűen! Legszebb költeményei egyike ez! Orfeumi elégia. Számomra még azonfölül külön nagy és szép okulás, mennyire ostobaság az, ha bárkit egy hangulata, egypár szava szerint könyvelünk el magunkban bizonyos vonatkozásban.
*
A költemény természetesen jóval nősülése előtt jelent meg Tóth Árpádtól. Házassága boldog szerelmi házasság volt. Úgy, ahogy költeményében kívánta:
|