Somlyó ZoltánIdén, 1960 tavaszán lesz pont ötven éve, hogy Osvát Ernőre vártam a New York kávéház karzatán. Már megjelentem a Nyugatban, és zsebemben, kutyanyelvekre firkálva, harmadik kéziratom szorongott, csakúgy, mint én. Valamelyik ifjú kartársam ült velem az Osvát állandó társaságából. De hogy ki volt? Arra már nem emlékszem. Annál jobban arra, hogy asztalunknál megállott egy jóvágású, marcona képű, villogó szemű fiatalember. Pillangóra kötött nyakkendője olyan keskeny volt, mintha cipőfűző volna. Gallérja az akkori divattól nemhogy eltért, hanem túlzásba ment lehajtójával. Ez szembeötlött nekem. De tetszőleg, mert ízléses volt. – Osvát? – érdeklődött tőlünk, nagyon férfias, vakkantáshoz hasonló hangon. – Nincs itt? – Mi is őt várjuk! – feleltünk. – Megengedik, akkor én is magukhoz ülök. – Parancsoljon! Nekem kézfogás közben eldörmögte ugyan nevét. De hát azután sem tudtam, kicsoda. Társamtól sem kérdezhettem meg, mert az valamiért fölugrott az asztaltól, és magunkra hagyott kettőnket. Vontatott, sőt kissé kínos is volt, ahogy némi társalgás indult meg közöttünk. Azt hiszem, mindketten szórakozottak és idegesek voltunk. Mert lefoglalta gondolatainkat kéziratunk leendő sorsa. De Osvát véletlen késett. Az ismeretlen fiatalember bevallotta, hogy ha Osvát nem ad utalványt a kéziratára, akkor innen egyenest a zaciba megy órájával. Majd engem is faggatni kezdett helyzetem felől: hogyan élek? Mit hozok össze írással? Hol lakom? Fönntartás nélkül nyilatkoztam róla neki én is, hogy: bizony szintén elég gyatrán vagyok hazulról eleresztve anyagiakat illetően, és egy hónapos lyukban lakom, másodmagammal, egy festővel, földimmel, akit jelenleg valami súlyos idegnyavalya gyötör, állandóan brómmal táplálkozik, és veronált iszik rá, ma pedig éppen akkora idegmegrázkódtatás érte őt, hogy többször elájult, s alighanem bezárkózik szobánkba, míg haza nem kerülök. – Jó, de mi volt az a megrázkódtatás, ami ma lakótársát érte? – érdeklődik nagyon komolyan az ismeretlen tőlem. Erre mesélem neki, hogy van egy gyerekkori, nagyon jó, közös pajtásunk. Ezt kicsapták a középiskolából. Aztán két ízben betöréses lopáson csípték rajta. Ma reggel beállított hozzánk. Ismeretlen ismerősömet mintha kicserélnék erre a tudósításra. Először akkorát kacag, hogy a szomszéd asztaloktól odafigyelnek. Majd csaknem követeli tőlem, hogy számoljak be neki részletesen betörő barátunk látogatásáról. Nos, mesélem, hogy én aludtam, mert későn vetődtem haza, épp innen, a New Yorkból. De lakótársam ébren volt már, amikor betörő cimboránk kopogás nélkül ránk nyitotta az ajtót. Ezt azért tehette, mert szobánkat nem zártuk be soha az előszoba felől, az előszoba ajtóját pedig a házinőnk takarítás közben nyitva hagyta. Én álmomból egy mennydörgés- vagy ágyúdurranásszerű hangra riadtam föl. Mi volt ez? A szobánkban senki sincsen. Lakótársam kékülő szájjal, ájultan hever az ágyán. Amikor fölocsúdik, alig tudja nekem kirebegni, hogy: szobánk ajtaját betörő barátunk csapta be teljes erejéből, hogy engemet fölébresszen álmomból, mert hiába szólongatott, nem ébredtem, és megrázni már nem mert. Ellenben azzal távozott el, hogy: látja, csórék vagyunk, hát ha én fölkeltem, menjünk le a földszinti vendéglőbe, ő ott vár ránk és fizet… Nos, szívbeteg lakótársam elkezdett könyörögni nekem, hogy: öltözzem föl, és menjek le ehhez a betörőhöz, mert ha újra feljön hozzánk, akkor újabb szívroham kivégzi lakótársamat… Hát mit tegyek? Öltöztem, lementem betörő barátunkhoz, és megittam vele két kupica szilvát, és megettem egy perecet. De aztán közben nagyon szépen kértem, hogy: nekem életbe vágóan fontos dolgom van a szerkesztőmmel, a szívbeteg cimboránk pedig rohamot kap, ha rája kopog, hát ne tegye ezt, mert ha mégis megkockáztatja, akkor nyakon fogom, és ledörzsölöm az orrát a falon!… Ezt barátilag mondom! A New York karzatán ismeretlen új ismerősöm szakadatlan kacagása kísérte minden mondatomat. Amint ide értem, egyszerre két kezét a szívgödrére nyomja, a könnye csorog, hátrahanyatlik a székén, levegőért kapkod… Rosszul lett a derültségtől. De szó szerint! Ám Osvát Ernő éppen megérkezett. Odajárultunk hozzá. Aztán szerencsésen elintézve dolgomat, érdeklődtem az Osvát körüli kartársaktól: ki volt az az ifjú ember, akivel ültem? Erre tájékoztattak, hogy az Somlyó Zoltán volt: „Az átkozott költő”. Ugyancsak további felvilágosításomul egyöntetűleg jegyezték meg, hogy: nagyon nagyra nem lehetek a Somlyó ismeretségével, mivel ha kétségtelen tehetség is, teljesen félrecsúszik költői pályáján, és olcsó sanzonokkal vív ki magának kétes értékű népszerűséget!… Osvát körül nagyon szigorú mértékkel mérték az irodalmiságot. Ám hogy mennyire helytálló az ilyen értékelés? Miért magyaráznám? A továbbiakban így is kitűnik, tények sorozatából. Több mint húsz év telt el, hogy mindig abban a keretben maradt előttem a Somlyó Zoltán személye, amilyenbe első találkozásunk foglalta. Ritkán találkoztunk, és ritkán olvastam tőle vagy róla. Ha összebotlottunk akárhol is, okvetlen kacagott egyet és érdeklődött: – Na, és mi van azzal a remek pofával, a betörő barátjával? Ilyen és ennyi volt minden kapcsolatom Somlyó Zoltánnal húsz és néhány évig… mondom.
*
Ezerkilencszázharminc körül a Baumgarten-díj jóvoltából Albertfalván laktam már, egy kis családi házban. Aztán pedig Budának lágymányosi körzetében. Ez alatt az idő alatt nem volt olyan nap, hogy órákat ne töltsek Somlyó Zoltán társaságában. Együttlétünknek színhelye a Gellért szálló melletti Gellért kávéház volt. Régibb és használatosabb nevén a: Gebauer. Ugyanabban a kerületben az előkelőbb és forgalmasabb, írók hadától nyüzsgő kávéház a Hadik volt. Már csak a Karinthy Frigyes asztala körül is: a tisztelőinek, tarhásainak és kartársainak egész serege csoportosult ott. De más nagy, avagy népszerű, avagy divatos írók is a Hadikban forgatták a tollat félrevonulva. Vagy csevegtek társaságában. Alkotó munkára azonban, az biztos, hogy a Gebauer nyújtott nagyobb zavartalanságot és hangulatot. Igénytelen, olcsó, nagyon kedves, kedélyes kis zug volt ez. Mérnökök, tanárok a szomszéd műegyetemről, képzőművészek jártak ide. Én magamnak úgy fedeztem fel ezt a helyet, hogy a HÉV végállomása a Gebauer előtt volt, amikor Albertfalvára kellett utazgatnom. Somlyó Zoltán pedig az általa megénekelt Kruspér utcában lakott élete végéig, a szomszédban. Délelőttönként szinte percnyi pontossággal jelentünk meg a Gebauerben. Megreggeliztünk, és nekifeküdtünk az írásnak. Néha még üdvözléssel sem zavartuk meg egymást ezalatt. Csak munkánk befejeztével, vagy ha kidőltünk, akkor telepedtünk le beszélgetni. Kettőnk közül Somlyó volt az, aki tisztára gyermekies lázzal és lelkesedéssel mutatta meg nekem, ha valami szépet írt. Én magam sohasem közöltem szívesen senkivel: min dolgozom. Sőt ha már készen is állt alkotásom, megvártam, míg megjelenik, amikor aztán bárki elolvashatja, ha kíváncsi rá. Így mindenesetre megtakarítottam azt, hogy akár jó-, akár rosszhiszemű vélemény elkedvetlenítsen elképzelésemtől munka közben, vagy irányítson, rávegyen gyatra munkára is. Éppen Somlyó Zoltánon keresztül tapasztaltam nemegyszer, mennyire igazolt zárkózottságom. Mondjak el csak egyetlen, nagyon jellegzetes esetet? A Gebauernek ablakában ülve, egyik oldalról odapillanthattunk a Gellért szálló elé érkező, pazar gépkocsikra. Csúf, hideg, esőzuhogásos reggelre virradt. Somlyó ott ült reggelije után szivarjával a szájában, a Gebauer sarokasztalánál. Bámul kifelé a lucsokra. Tolla kezében, a tiszta papír előtte. Egyszerre szinte vadul vetemedik neki az írásnak. Kibámul az ablakon, és újra: hajrá neki a betűvetésnek! Munkaszünetben egyszer csak odajön hozzám Somlyó. Csupa ragyogás az arca. Reszket a keze a kéziratpapírral. És így szól: – Olvasd ezt! Nem! Én olvasom neked! A vers címe: A rongyos cipő. Tartalma a következő. Nézd csak meg a fényes, a kényelmes, új cipőt! Az aztán nyugodtan gázolhat át vízen, sáron, havas lucskon. De hát nem kell neki ezt tennie! Legföllebb a nedves járdán halad át a fényes, új cipő, az autóból kiugorva, és már a száraz kapualj fogadja őt… De nézd a nyomorult, rongyos cipőt. Lyukas talpával, szakadozottan, a rongyos cipőnek kell cuppogni át a vízen, sáron, havas lucskon… Ez a költemény. A rongyos cipőhöz érve, Somlyó egyszerre zokogásra fakad. Én is nyeldeklem nagyokat és könnyezem. – Milyen? – akarja aztán tudni tőlem szerzeményéről Somlyó Zoltán. – Remek, remek, gyönyörű! – válaszolom szívből. Hiszen bármikor meg merem bárki előtt kockáztatni azt a véleményt, hogy ez a vers nemcsak Somlyó legjobb teljesítményei közé sorolható, hanem a világirodalomnak bármelyik rímes remeke mellé tehető. Somlyó aztán majdnem szavalja nekem: – Tudod, mit kellett volna írnom ma, megrendelésre? Sanzont!… Itt, az ablakon kinézve, ötlött hirtelen eszembe ez! – rázza kezében a kéziratot. Nos hát, déltájt rendszerint Somlyó is, én is arra kerekedtünk föl a Gebauerből, hogy szellemi termékeinkkel, piszkos anyagiak okából, a kiadók, szerkesztőségek oroszlánbarlangjait ostromoljuk meg. Másnap újra együtt ülünk a Gebauerben. Munkaszünetben Somlyó hozzám jön. A rongyos cipő verséről beszél. És említésekor újra sírva fakad, csak egészen más okból kifolyólag, mint versének megható tartalma. A düh sajtol ki könnyet Somlyó szeméből. Olyan helyre vitte költeményét, ahol biztosra vette, okvetlen fölismerik és méltányolják értékét. Elolvasták, és visszaadták neki azzal, hogy: a vers gyenge!
*
Itt helyénvaló, hogy arról a félrecsúszásról beszéljek, amivel Somlyót pályatársainak megrótták előttem első találkozásunk alkalmával. Somlyónak a legválasztékosabb műsorú énekesnők ajkáról vált népszerűvé sok dala. Ott írta ezeket is a Gebauerben. Aztán ezeket is elolvasta nekem, véleményem tudakolva. Csakhogy ezt már sosem tette a költő lázával és lelkesedésével: – Elég ügyeske?… Vacak-vacak! Mit csináljak? Valamiből élnem kell! – így bírálta meg önmagát. Ilyenkor én vágtam ki lelkesedésemet Somlyónak a könnyűfaj érdekében: – Nálad, Zoltán, már eszelősségig fajul, ne haragudj, hogy alábecsülöd magad mint sanzonköltő. Említsek neked mást? Legnagyobb minősített költőnk majdnem meghalt érte, hogy életében egyetlen sanzont írjon. Nem olyan könnyű ez! Könnyebb a nagyképű, cirádákba vesző költészet! Nyugodj belé! Azaz hát van komoly verettel kérkedő, súlyos kontárkodás, és van könnyed műfajú remeklés. Ez az igazság! Somlyó Zoltánt nem lehetett erről meggyőznöm soha! Ő a sanzonról megrögződött abban, hogy: alacsonyabb rendű üzlet, és nem több. Ám énekesnőktől kétszer-háromszor nagyobb összeget vágott zsebre, mint a legszebb, komoly költeményéért. Amellett még a sanzonok egész csinos jogdíjat is jelentettek a Zeneszerzők és Szövegírók Szövetségétől havi átalányban… Meg aztán még olyasvalamit is, amiről Somlyó Zoltán csakis nagyon-nagyon bizalmas barátjának ejtett el egy-két mondatot. Olyannak, mint amilyen én voltam. Néha úgy veszkődöm magamban azon, hogy nem bírom emlékembe idézni, milyen szellemesen fogalmazta meg ezt a kérdést Somlyó Zoltán nekem két mondatban, egy nagyon is népszerű énekesnővel kapcsolatban. Az én otrombább megszövegezésemben így hangzanék ez: a művésznő Somlyó szerelmes epedéstől remegő dalának tiszteletdíját akkor emelte többszörösére is, ha ezt az epekedést vele vezette le Somlyó tevőleg is.
*
Igen! A szépnemhez Somlyó Zoltánt egészen különös kapcsok fűzték. Minta családapa és mintaférj is volt. Ezt közvetlen közelről szemlélhettem. Ez mégsem zárta ki azt, hogy meglehetős mellékforgalmat ne bonyolítson le átmeneti kalandokban. Magyarán mondva: ragadtak rá a hölgyek, és őmaga legföllebb nem tért ki fölajánlkozásuk elől. Ezzel kapcsolatos annak története is, ahogy vidékről Budapestre került. Így mesélte el nekem. Szabadkai lapnál lélektelen, favágó munkát végzett. De költeményei már Budapesten is megjelentek, napi- és időszaki lapoknál. Hát a szabadkai újságírók bálján egyetlen keringőt járt egy mérsékelten csinos lánnyal. De ez a város leggazdagabb emberének lánya volt. A hölgy akkora odaadással dőlt Somlyóra tánc közben, hogy egy ízben csaknem a parkettre zuhantak. Majd fordítva, mint ildomos regények írják elő, a lány súgta Somlyó fülébe, hogy: – Én magának minden verssorát ismerem, és imádom magát! A nagy tolongásban kitáncoltak egy mellékszobába, onnan egy teljesen sötét erkélyre. Ott vadul csókolózni kezdtek, sőt, inkább a lánynak, mint Somlyónak kezdeményezésére, alaposan túlmentek az illemszabályok előírta helyzeten. …Attól fogva, teljesen titokban, viszonyt folytattak. A lánynak külön szobacicusa volt. Az közvetítette és rendezte meg találkáikat. Eddig (mint Somlyó fogalmazta meg) benne volt a dologban. Ámde egy alkalommal a lány szenvedélyes jelenetet rendezett. Lényege az volt, hogy: ez a bujkálás megalázó és fölösleges. Ő független szüleitől személyileg is, anyagilag is. Azzal barátkozik, akivel akar. Somlyó, mint más fiatalemberek is, nyugodtan eljöhet szüleinek szerdai fogadónapjára hozzájuk. Ezt már be is jelentette szüleinek. Mégis fura, hogy Somlyónak vele van viszonya titokban, míg nyíltan más hölgyeket kísérget… – Püff neki! – gondoltam. – A lányon kitört a féltékenység. Végleg meg akar fogni! És akkor a feleségem férje lesz belőlem. Gazdagéknál konyhamalac! – így írta le a Somlyó nekem a helyzetet. És tovább mesélte. A lánynak szépen, de határozottan értésére adta, hogy ő először költői álmait akarja megvalósítani, ez pedig lehetetlen egy gazdag család keblében! A lány égre-földre esküdött, hogy: neki esze ágában sincsen Somlyót férjnek fogni meg, hiszen akár ezer kérője közül válogathatna… Satöbbi satöbbi!… Somlyó megjelent a szerdai uzsonnán gazdagéknál. Aztán ottmarasztották vacsorára is mindjárt. Az következett el, amit előre orrontott. A lányka édesapja, drága Martell konyak szürcsölgetése közben, kezdte kioktatni Somlyót, hogy: nem zavaros költői ábrándok szédületében köll nézni az életet! Anyagi biztonságot kell teremtenie. Mellesleg írni is lehet, ha már… Somlyót majd szétvetette a düh. Szavai szerint: itt-ott hogy a pénzeszsák képébe nem öntötte a konyakját. Aztán rá következő találkájukon közölte a lánnyal, hogy édes szülei akkora utálatot kavartak benne, hogy ha erőlteti további látogatását házukba, akkor a városból is megszökik! Legnagyobb csodálatára a lány rögtön rácsapott: nagyszerű, szökjünk meg Szabadkáról együtt, mégpedig Fiuméba, ahol a lánynak legbizalmasabb barátnője lakik, és az gondoskodik elrejtésükről és aztán mindenről… Somlyó meg volt fogva. Reggeli ötkor indult a gyors Fiuméba. Somlyó fölvette fizetését a laptól, és becsomagolta egy szerény kufferbe egész betyárbútorát. A kuffert pedig elhelyezte a vonatállomás ruhatárába. De este az Újságíró Egyletben valami nagykutyát fogadtak Budapestről. Somlyó is köteles volt megjelenni. Meg aztán arra gondolt: a fogadás így is éjfélen túl halad, és akkor már reggel ötig nem érdemes lefeküdnie. Hát végigette, végigitta a fogadást. Utána beült a kártyapartiba a cimborákkal Somlyó, végül pedig elment velük a legelőkelőbb szabadkai éjjeli mulatóba. Ez állítólag európai hírű hely volt. Tükörtermekkel, ahol százszorosítva szemlélhette magát, fölül, alul, oldalvást, mindenki. A mulató hölgyei is válogatott szépségek voltak. Egy ilyen gyönyörű, hollóhajzatú, kék szemű sokác szépség telepedett Somlyó mellé. Itt már Somlyó szédült, nem fordítva… A továbbiakat ildomos írások több ponttal érzékeltetik… Eredmény? Somlyó elaludta az ötórás gyorsat. Utólag értesült, hogy gazdagék lánya fél órával hamarabb ott várta az állomáson, szobalányával, kanári-kalickájával, ékszeresdobozával… hasztalan! Somlyót ébredéskor vad rémület vette hatalmába. Úgy érezte: az egész szökés előre kicsinált dolog volt! Ha a fölültetett, megcsúfolt lány eljajveszékeli mindenható apjának Somlyó gyalázatos viselkedését, a dühös apa képes lesz bérgyilkost fogadni, hogy a gaz és hűtlen csábítót eltegye láb alól… Somlyó rohant ki a vonathoz. Kivette csomagját a ruhatárból. Fiuméba váltott jegyét átíratta Budapestre… Így került Somlyó Zoltán a fővárosba… Hatravakra! Kerekítsem ki ezt azzal, hogy: nem hiszem, túl sok akadt volna a költők között, aki ekkora áldozatot hozott volna azért, hogy nyomorogva, folytonos hajszában, de szabadon éljen hivatásának.
*
De még tovább is mehetek! Ha költészetről, irodalomról volt szó, nemcsak saját magával szemben ítélkezett a sanzonszerző Somlyó Zoltán kérlelhetetlen szigorral, de bárkivel szemben is. Magamon keresztül is beszélhetek erről. Ha bensőséges, zavartalan barátságunk időleg fölborult, mindig az okozta, hogy az irodalom önfeláldozó művelésének kérdésén és a megélhetésén összekocódtunk. Aztán egy-két napig nem-beszéléses viszonyban leledzettünk. Hazudnék, ha azt állítanám: akkoriban reménytelen nyomorban éltem. Mindig akadt írás, mármint fordítás, cikk, a szigorúan vett irodalmi munkán kívül, amiből mindennapimat megszereztem. De mindig csak: éppen hogy!… Ez pedig: polgári fölfogás ide, polgári fölfogás oda… dühített és untatott! Ki akartam törni belőle, mindenáron, már csak azért is, mert tudtam és tudom, hogy: igenis, anyagi biztonságban jobbat és többet alkot a tehetség, mint a dróton rángatott, pórázon tartott nincstelen. Ezen vesztünk össze mindig Somlyóval. Legelőször és leghevesebben a következő esetnél: Már mögöttem akadt néhány előadói siker. Összehoztam egy zenés, énekes, táncos kisopera sorozatot Képeskönyv Kabaré címén. Ez erkölcsileg és anyagilag is bevált volna… De!… De hogy dióhéjban szövegezzem meg: azért pangott, mivel nem akartam semmiféle tőkét, semmiféle szervezetet igénybe venni hozzá, mert így kiforgatták volna eredeti formájából! Ellenben én magam, merthogy hangszereléssel foglalkoztam, rájöttem, hogy: az összhangzatra nézve egészen rendkívüli és főleg bizonyítható belső hallásom van. Ha fütyülök, bármilyen szólamban tudom kísérni az eredeti hangot, azaz nemcsak kettős, de fölosztottan több szólamban is. Mutatványomat bemutattam közönségnek is. Inkább rosszul, mint jól. Mindenesetre megfigyelhettem, hogy: arra elég, mint az artista szám, percekre megkap, és gyönyörködtet is. Ez pedig pénzt jelent, mégpedig jó vonalon, nagyon sokat. Hogy pedig művészet ez? Állítom: nagyon is az! De csak dióhéjban tovább! Egy nap a New York kávéházban, a zenészek asztalától fölkél egy nagyon elegáns, divatosan lenyalt hajzatú fekete fiatalember: ő Iksz Ipszilon dzsesszkarmester, hallotta, hogyan fütyülök, és főleg, hogyan kísérem magam gitáron, tehát ha kedvem van, akkor befogadna a zenekarába, szólistának is, tagnak is, de sürgősen nyilatkoznom kell, mert három nap múlva Varsóba utazik zenekarával. Megállapodtunk, hogy: másnap délelőtt bemegyek a New Yorkba, és igent vagy nemet mondok az ajánlatára. Ha nem jelentkezem? Ez nemleges válasz. Egyenest haza akartam rohanni, hogy feleségemet értesítsem a dologról. De nem tudtam megállni, hogy be ne kukkantsak a Gebauerbe. Sőt, kellemes fölzaklatottságom kikottyantotta velem Somlyó előtt, mi esett a New Yorkban. Somlyó képe elbeszélésem arányában sötétült el. Végre kikelt: – És ahogy ismerlek, képes vagy foglalkozni ezzel az esztelenséggel. – Miért esztelenség, kérlek? Pénz és élmény! – vetettem közbe. – Bárokban fütyülni és bohóckodni? Ilyen írónak, mint te, akit háromszor tüntettek ki a legkülönb irodalmi díjjal, a Baumgartennel. Sőt kilátásban van a negyedik díj is, az idén! Erre is fütyülsz? És parkettstrigónak húzod a talpa alá? És nem szégyelled magad? Soha nem észleltem, hogy Somlyó ennyire kijött még a sodrából. – Na, és rongy könyvvigéceknek féllábon táncolni olyan előlegekért az előszobájukban, amin nyolcvan percentet keresnek, és úgy adják, mint a könyöradományt? Ezt nem szégyelled? – Jó! – reszketett Somlyó a dühtől, hogy azt hittem, rögtön pofonhajint. – Jó! De én, részemről, félre fogok nézni ezentúl, ha találkozunk! – Megteheted. Sokat nem vesztek vele! – szóltam dühösen. Ezzel otthagytam legjobb barátomat. Igazat megvallva, nekem is jöttek aggályaim a dzsessz-zenészi pályát illetőleg. A legfőbb az volt: merjek-e gyakorlott, hivatásos zenészek közé egymagam tagnak beállani? Hiszen ezek úgyszólván pillanatok alatt olvassák és tanulják meg azt a kottát, amihez nekem esetleg órák kellenek, ha netán gitárszólót kíván tőlem a szám. Bár igaz, tőlem főleg a zenei viccet várják, amit viszont a zenekar többi tagja nem tud… A karmester főleg fütyültetni akart. Hallhattam! Az írói méltóságom aztán nem zavart egyáltalán. Még a Baumgarten-díj sem, miután mint humorzenész kétszer-háromszor annyit kereshettem. Ezt tudtam! Mindenesetre beszélnem kell feleségemmel. Hogy ő igazi, minta élettársam mint írónak, mint művésznek, mint embernek? Ehhez nem fért kétség! Ő nem kívánta tőlem, mint nem egy író- és művészfeleség, hogy hivatásomhoz nem méltóan pénzt szerezzek, olyan megbízásoktól, ahol szolgailag, hazugul, csak a nyomdaipart kellett támogatnom. Feleségem kézzel-lábbal tiltakozott ilyen ellen, és beszélt le róla! Ezúttal egy mukk ellenvetést nem tett. Körülbelül ezt mondta: – Gitárral, humorzenével különb művészek keresik tisztességgel a pénzt, mint könyöklő, nyaló tárcaírók teszik. Eltekintve attól, hogy a babérkoszorút nem ütik le a homlokáról, ha író is közben, mint Hermann Bangnak, Nagy Endrének és még hánynak nem! Csak valami túl alantas vagy gyanús lebuj ne legyen az Varsóban, ahová mennek! Ebben maradtunk feleségemmel. Holnap jelentkezem a karmesternél. Igen ám, de közben egy megbeszélt tárcát kellett megírnom. Sőt, be is vinnem másnap a laphoz. Hogy végigcsináljam azt az undorító néhány órát is, amíg a tárca tiszteletdíjához jutok. Nekifeküdtem a munkának, és másnap délelőtt fölvittem a kéziratot az újságnak. Várakozás, bosszankodás. Délfelé mégis be tudtam menni a New Yorkba. Ezzel fogadtak: – Várta magát, és sajnálja, hogy nem jelentkezett. De most már eltávozott, mert sok az elintéznivalója. Esetleg már az esti gyorssal elutaznak. Talán még a lakásán elérheti őt. És megmondták a karmester címét. Loholok el oda. Csöngetésemre ő maga nyit ajtót: – Még jó, hogy itthon találom! – kezdtem. De erre ő így válaszolt mosolyogva: – Őt már hiába találná itthon. Én az öccse vagyok. Ikertestvérek vagyunk, mindenki összetéveszt bennünket. Kár, hogy tegnap nem szegődött a zenekarhoz. Mert ő azért is rohangál most, mert újabb, jobb ajánlatot kapott sürgönyileg az ügynöktől, hogy Montevideóba várják őket. Talán ő el tudja intézni, hogy Varsóból fél hónap után már oda szerződnek. Akkor maga is velük mehet! Mert kell neki valami különösség, amit maga csinál. De már Varsóból lemaradt. Én beszélek vele még, vagy írok neki! Búcsúztunk!… Egyelőre fuccsba ment humorzenészi kiruccanásom. Azt a boldog, kaján pofát sem felejtem el, amit Somlyó vágott rám másnap a Gebauerben, ahol rendes helyemen gürcöltem, miközben kezét nyújtotta: – Rendes vagy, Jenőkém! Ez a te helyed! Nem városi örömtanyák! Béküljünk ki!
*
Ott, a Gebauerben írtam meg sokak szerint életem legbecsesebb művét, egy kisregényt, a Legenda a nyúlpaprikásról címűt. Jelenleg hetedik kiadása jelenik meg magyarul. De kiadták már több idegen nyelven is, és közölték is több ízben. Ez a kisregény engem szó szerint a legkeservesebb anyagi, sőt erkölcsi kátyúba vitt, amikor megírtam. Mindent félretéve, lázzal, tűzzel, hittel írtam meg. Ámde bárhová vittem el, visszakaptam. Kezdte a Nyugat, a Pesti Napló, a Magyar Írás stb. Az egyiknek hosszú volt, a másiknak rövid. Már ötven pengőért is kínáltam egyik főszerkesztőnek, aki körünkbe ereszkedett le a Gebauerben. Somlyó még gorombáskodott is vele ott magatartása miatt. Már be is raktam kézirat-temetőmbe, néhány mellőzéstől kiszenvedett kéziratom mellé, kisregényemet. Délelőtt kissé késtem a kávéházban. Láttomra Somlyó lelkendezve ugrik föl a helyéről. A Dante kiadóvállalat új lapot indít, Ünnep címmel. A szerkesztője körtelefonokat ad le minden irodalmi kaffába, hogy: kéziratot szállítson neki minden épkézláb író! Busás, azonnali fizetség. Jelenleg a Japán kávéházban tartózkodik a szerkesztő. Somlyó már el is sütötte az Ünnepnek egy versét. Rögtön az én kisregényemet ajánlotta, mint ami: nem mindennapi irodalmi remek. Hajrá! Rohanok haza a kéziratért, és egyenest a Japánba. A szerkesztő egy fiatalember volt, féllábra bicegett. Mint szerző talán nem volt értéktelen. De egy nagy baklövésén vigadott az írók kaján népe. Ugyanis azt írta egyik szerzeményében, hogy „…és a vendég ráfeküdt a paravánra”… Jóindulatú kartársnője, egy franciatanárnő, figyelmeztette botlására. De szerzőnk köszönet helyett szembeszállott jóakarójával, és állította, hogy: a paraván magyar nyelvben úgy honosult meg franciából, miképp a pamlaggal egyértelmű szó. Nos, mint az Ünnep szerkesztője, a fiatalember rögtön átvette tőlem írásomat. Sőt, rögtön olvasni is kezdte. Illetve elölről elolvasott vagy négy-öt oldalt, majd a végén ütötte fel kisregényemet. Ezzel összefogta a kéziratot, és elém lökte asztalomra: – Apuskám! – mondta. – Ne ilyen álnépi vackokat hozzon nekem, hanem cselekményt, cselekményt, apuskám!… – Na, ugye, elfogadta rögtön! – Az ördögnek tartoztam ezzel az úttal is, mint hazámban mondják! – tartottam kéziratomat Somlyó orra elé.
*
Délidőn túl járt már. Somlyó fölháborodásának szövegét nem szedhetem szavakba itt. A Japánba akart rohanni, hogy fölpofozza a szerkesztőt. De ehelyett aztán ebédelni indultunk haza, kettesben. Az én utam a Hadik kávéház előtt vitt el. Somlyónak is a Hadik mellett kellett volna letérnie a Kruspér utcába. De azelőtt mindig hamarabb búcsúzott tőlem, mert nem titkolta: utálat rázza meg, ha csak közelébe jut a Hadik-beli írónyüzsgésnek. Most háborgása heve fölhozta velem őt a Hadikig: – Látod ezt a ronda társaságot? Kivált Karinthy körül! Egy sincsen köztük akkora író, mint te. Esküszöm neked! – mutatott a kaffára. – Várj, várj, Zoltán! – ráztam fejemet. – Ne légy igaztalan! Fricit én először is különbnek tartom magamnál. Másodszor is, egyáltalán nem azonosítja magát a körülötte tolongó társasággal, ahogy nekem ezt nemegyszer hangoztatta. – Ebben igazad van! – hagyta rám Somlyó. Én pedig így folytattam: – Hát akkor ejtsük el végre ezt a tárgyat. Mondok inkább valamit. Nézz arra a házra, ott szemben a Hadikkal. Abban laktam, amikor Duma, a festő, elájult betörő barátunk látogatása alkalmával! – Ne beszélj! – engedett föl nyomban Somlyó sötét hangulata. – És eddig sosem mondtad el ezt nekem! – Mert eddig sosem jöttél el velem! – elméskedtem. Majd hozzáfűztem: – De ebben a házban olyasmi is történt velem, amiről most már világosan látom, egész életem megsínylette. – Hát meséld. Elkísérlek még egy darabon! – unszolt Somlyó. – Ahányszor reggelente hazajöttem a New Yorkból – kezdtem el –, a fölöttes szobából zongoraszót hallottam, és dobpergésszerű dobaj kísérte, találgattam: mi lehet? Hát egy délben, amikor távoztam hazulról, kis, bojtos leánysipka esik le a fejemre a fölsőbb lépcsőről. Fölpillantok. Még észlelem, hogy valóságban egy lányfej tűnik el a lépcső korlátja mögött. Véletlen lenne ez? Mindenesetre kapom a sapkát, és futok föl vele a lépcsőn. Csinos, egészen fiatal, karcsú lányka áll a lépcső tetején!… De ne nyúzzam a türelmedet!… – De csak nyúzzad! – biztat Somlyó. – Hát ez a kislány egy táncosnő húga volt. Ennek férje vagy csak társa egy néger táncos. Ezek laktak fölöttünk, és gyakoroltak sztepptáncot zongora mellett minden délelőtt. A kislány aztán még többről is tudósított. Mert aztán elkísértem bevásárló útjára. Majd a gellérthegyi sétára is hajlandó lett. Sőt, hát tapasztaltam, hogy: bármire hajlandó lenne. Bár aztán megtudtam, hogy nemcsak férfias varázsom az oka ennek. Két-három hosszú csók közben a kislány elcsacsogta nekem, hogy nővére a négerrel Szentpétervárra kapott szerződést, olyan mulatóba, ahová a cári udvar nagyságai is járnak. A föllépti díjuk mintegy negyven koronának megfelelő rubel fejenként. Viszont ha négyesben táncolnának, akkor száz koronát is elérhetnének. De neki nincsen megfelelő partnere… Mit szólsz ehhez? Ez itt történt, ebben a házban! Eddig Somlyó vidám izgulatban hallgatta beszédemet. Itt ideges elfanyalodással legyintett: – Agyrém! Rögeszme! Ilyen író, mint te… – Na várj csak! – szakítottam félbe. – Hiszen akkor én is méltóságomon alulinak bélyegeztem, hogy pénzért, tapsért sztepptáncosnak szegődjem. Osvát két nappal előbb nyilatkozott úgy legutolsó elbeszélésemről, hogy: a legutóbbi tíz évben nem írtak nála jobbat! – Szóval, beláttad!… Ez a fontos! – mondta rá Somlyó. – Érdekesebb: mi lett tovább a kislánnyal? Nem kétlem, azonnal kirúgott, hogy nem álltál kötélnek mint szteppstrigó. – Tévedsz! Másnap újabb találkát beszéltünk meg. Ezen a találkán kezdtünk volna komoly viszonyba. De én nem mehettem el rá. – Ez kissé zavaros nekem! – vallotta Somlyó. – Nem zavaros! Inkább furcsa, és kivált a mai távlatból fájdalmas nekem. A szobatársam sürgönyt várt Brassóból, ahová egy lap illusztrátorának szegődtették volna. A szobánk aránylag drága volt egyikünknek, havi fölmondással. Viszont a házinénink, valamiféle nyugdíjas tanárnő vagy efféle volt, művészbarát, irodalombarát. Kiegyezett velünk, hogy eltekint a fölmondástól, amennyiben helyettünk beköltözésre jelentkezik más albérlő. Másnap megjött a sürgöny, és megjelent az albérlő. Az én vonatom pedig délben indult. Hát az esti találkozóról le kellett mondanom. Az édes főbérlőnőnk, akinek nagybányai címemet megadtam, egy levelet továbbított oda. A levélpapírra csak annyi volt írva, gyermekírás-szerű betűvel: „Nem jöt el maga csúnya…” Most is őrzöm. – Bűbájos! – ismerte el Somlyó majdnem meghatódva. Erre én rávágtam: – Én pedig úgy érzem, itt rontottam el az életemet! Somlyó abban a pillanatban fölhorkant. De nem volt ideje leckéztetésbe kezdeni, mert nyomban, erélyesen tovább hadartam: – Agyrém! Rögeszme! Már hallottam tőled. De most mondd csak? Ha egy lírikus úgy él, mint te, a lakása és a kávéház meg néhány sajtószervnek, kiadóknak a taposómalom-szerű körletében, hagyján! A költészete esetleg semmit sem szenved. De ha egy író teszi ugyanezt? Események, jellemek ismertetője, érzékeltetője! Akkor kereken kimondva, ha valaki olvassa műveit, annak oldalairól nem az elbeszélő, nem az élet jut eszébe, hanem más művek. Jó ez? Mert honnan vegyen elő élményeket és élő jellemeket a barátunk? Hacsak a könyvtárából nem! És hát gondolod, ilyen írók, magyarán, ilyen szellemi tolvajok, nem könyökölnek ki maguknak remek helyeket a társadalomban? No, kinek rovására főleg?… Kezemben visszadobált kéziratommal s jogos dühvel önmagammal szemben. Somlyó ezúttal nem kezdette lehurrogásomon. De fejét konokul rázta: – Nincs igazad! Ezzel az írással még sikered lesz! Egy-két hónap múltán ebben neki lett igaza. Dénes Zsófia írónőnk vette át a Dante egyik lektori vagy szerkesztői íróasztalát. Ő szintén kéziratért fordult hozzám. Némi kajánsággal a Legenda a nyúlpaprikásról kisregényemet vittem el neki, a kiadóvállalathoz. Ő nem vágta előmbe. Noha ő sem olvasta el az egészet. Már a kisregény felénél meghatódva, könnyel a szemében szaladt be a vezérhez vele. A szobatársa mesélte nekem. És két hét múlva már jött regénykém az Ünnepben, sőt a kiadásért is zsebemben volt az előleg. Somlyó lehengerelt végleg ezzel mint gitár- és füttyművészt. Éspedig ezt a végleg megjelölést úgy kell érteni, hogy még előzőleg, a Somlyó ügyes közvetítésével, sikerült valamelyest helyrebillentenem anyagi ziláltságomat.
*
A napisajtó rendőri rovata, illetve annak „társadalmi mozgalmakat számon tartó részlege”, több napig vagy hétig egy titokzatos gépkocsival foglalkozott. Ennek tulajdonosa ugyanis lázító röpiratokat szállított munkások kezéhez. Végre aztán lefülelték az autó tulajdonosát. Gyalog tartok a Gebauerbe. Elténfergek, szemlélődöm. Egyszerre csak, egy szelíden lejtő gyümölcsös végében ajtót látok, széleset, kettős szárnyút, olyan falban, amely a fölötte vezető útnak, illetve fél utcának innenső széle… Autógarázs ez?… Nagy magyar kiadóvállalatunk, az Athenaeum, akkoriban minden más műfajnak félretolásával, külföldi detektívregény-sorozatot adott ki, hosszú időn át. Hirtelen így kapcsol írói képzeletem: Mi lenne, ha egészen irodalmi ízzel, írnék egy izgalmas bűnügyi regényt? Mondjuk, erről a titokzatos autónak kinyomozásáról, és ilyen címen: Bűnügy, lélekelemzéssel… Egy hét alatt kabátom ujjából kiráznám!… Várjunk csak! Megvan! A detektív politikai fölforgatókat kutat. A magára hagyott úri villához vezetnek a nyomok. Ott pedig egy közönséges szélhámos- és betörőpár tanyázik… Micsoda remek vígjátéki félreértéseket lehet kicsiholni ebből a tárgyból?… Ezen okumlálva haladok a Gebauer felé. De hát az nem nagyon lelkesít, hogy Somlyó Zoltán barátommal közöljem zsebre szóló történetemet… Ő le fog dorongolni! Szerinte: az én síkom a komoly, százszázalékos irodalom! Amivel most ilyen szépen lecsúsztam. Na! A Gebauerben Somlyó egy kész költeménnyel és nagy lelki nyugalommal fogad: – Reggelizz meg itt, addig elolvasom neked ezt a verset. Aztán félreülhetsz gürcölni! Így történik… csakhogy közben belép egy félszeg, nyiszlett alak, és a szomszéd asztalhoz ül. Rendel egy teát. De csak: natúr! Vagyis nem citrommal, sem rummal, csak cukorral. Akad kávéház, amelyik kinézi, sőt kidobja az ilyen vendéget. A Gebauerben nincs ilyesmi. Udvariasan a gyatra vendég elé rakja a pincér a teát, in natur. Most a következő történik. Az újon jött élvezettel és kiskanállal ízleli meg a teát. Szürcsöl egy hangosat, és csettint egyet utána. Megint belemeríti kiskanalát a teába. Szürcsöl és csettint. Megint szürcsöl és csettint. Megint merít kiskanállal és szürcsöl. Somlyón látom, hogy színét váltja. Rám mered. Én elröhintem magam, és vállmozgatással jelzem Zoltánnak, hogy: mit figyeljünk erre az alakra? A szürcsölő hirtelen szünetet tart. Somlyó fölágaskodik székéről. Átnéz a szürcsölő teáscsészéjébe: üres-e? Vagy várhatja a további szürcsölést? A csésze félig van még natúr teával. A szürcsölő csupán azért tart szünetet, hogy a további élvezetre ajzza érzékeit. Már bele is merítette kiskanalát a teába, és szürcsöl, hogy utána csettintsen. Somlyó ábrázata vérvörös, megráng egész testében, és vészjóslóan súgja nekem: – Nem bírom! Én fölpofozom, és kirúgom ezt a gazembert! Itt már észokok hatásukat vesztik! Hogy hát: mindenkinek joga van úgy fogyasztania el reggelijét, ahogy jólesik neki! Megrémít Somlyó magatartása. És ahogy ilyenkor történik, mindent félretéve ráförmedek: – De Zoltán, hát ilyen nyomorulttal kezdenél ki? Hisz van mód rá, hogy kitérjünk előle. Gyere át oda a szögletbe. Így is olyan érdekeset mesélnék el neked, mit eszeltem ki idejövet. Azzal Somlyó hóna alá nyúlok, és elrángatom az ötödik asztalhoz. Éppen mellette áll a telefon üvegketrece. – Na! Halljam, mit mesélnél? Vagy csak elcsaltál ide a rendes, megszokott helyünkről, hogy aztán ilyen szürcsölők mindig elkergethessenek? – faggat Somlyó szigorúan. Itt már ki kell jönnöm a farbával, mint kártyázáskor mondják! Elkezdem szepegve, szerényen, rémregény-ötletemet, és azt várom, Somlyó agyonvágja. De mi ez? Somlyó feszülten, érdeklődve hallgatja. Végül így vág közbe: – Te! Ez egy óriási ötlet! Remek! Azonnal hívjad föl Földi Miskát. Én tudom, befagytak a regényükkel. Rögtön kell nekik más. Ezt rögtön megveszi tőled. Ilyen a Pesti Napló hangja! Irodalom, de feszültséges és cselekményes tárgyú. – Én nem hiszem ezt! – szabadkozom. – Nem is vagyok Földivel ilyen bizalmas viszonyban. – Marha vagy! Én elintézem! – ugrik föl Somlyó. Aztán már tárcsázza is Földit. És így kezdi: – Te Miska! Itt ülök ezzel a féleszű Tersánszky Józsival. Egy ilyen regényötlete van, félig már ki is dolgozva, hogy… És Somlyó elismétli a rémregény-vázlatomat. Majd kicsikét vár, a kagylóval a fülén, és diadalmas vigyorra húzza a száját, hogy tőlem ez iránt érdeklődjék: – És mennyi idő alatt írod meg ezt a regényt? – Úgy három hét alatt! – felelem. De hozzáfűzöm: – Amennyiben csak azt csinálom. Mert ha pénzért kell írnom közben?… – Három hét, ha nem kell pénzért szaladgálnia! – mondja Somlyó a telefonba, és vár. Majd újabb vigyorgással fordul hozzám: – Mennyi az egész? – Tizenötnél több ív! – felelem. – Mennyit fizettek tizenöt-húsz ívért? – firtatja Somlyó Földit. De a felelet után már nem bírja idegekkel a fölhangoltságot. Csak ujjával mutatja, hogy nyolcszáz–ezer pengőt is el lehet érnem a közlésért. Ugyanígy mutatja, hogy: kérjem előlegbe az összeg felét. És visszaszól a kagylóba: – A felét kéri!… Ez sok? – kérdi a telefonba. Majd nekem szól: – Hát kétszázötvenet, háromszázat azonnal fölvehetsz most a pénztárnál!… Hívok taxit! Ne sajnáld! Meg ne bánják – utasít Somlyó. Fél óra múlva már vissza is tértem a Gebauerbe, hogy elkezdjem a regényt. Még be sem fejeztem egészen, már elkezdték a közlését a Pesti Naplóban. A rendkívüli közönségsikerét onnan figyelhettem meg, hogy: bármelyik kávéházba léptem be, a regényfolytatás ki volt szakítva a lapokból! Somlyó Zoltán végleg lehengerelt azzal a nézetével, hogy csakis a toll való a kezembe a boldogulás útján.
*
Ő maga, szegény barátom, inkább a saját élete megrendszabályozására fordította volna azt a gondoskodást és irányítást, amit reám pazarolt. Nyilván ma is élne! A Gebauerben már kezdetben is Somlyó Zoltán folyvást panaszkodott gyomornyilallásaira. Ez aztán egyre fenyegetőbben hatalmasodott el rajta. Ilyenkor nyögés és csuklás közepett zsebébe nyúlt. Onnan kekszet markolt ki, és szájába tömte, majszolta, ropogtatta, nyeldekelte. Rossz volt ránézni, hogyan erőlteti ezt a falatozást. Ő, vitát nem tűrő modorban, úgy tájékoztatott, hogy: neki ezt orvosa így rendelte, mégpedig azért, hogy gyomorsava ki ne rágja gyomorfalát, a keksz pedig fölszívja a savat! Távol legyen tőlem az, hogy az orvostudománnyal kikezdjek, inkább kikerülöm, sőt megkerülöm! Valaha, még diákkoromban, öreg háziorvosunk azt tartotta, hogy: az evésre hosszú szüneteket kell tartanunk, csakis jóétvággyal ennünk, a rendetlen evészet biztos gyomorbaj, mivelhogy egy olyan folyamatot akadályoz meg és zavar meg a gyomorban, amikor az a sav képződik, amire okvetlen szüksége van az emésztésnek, sőt magának az étvágy fölgerjedésének is… Ennyiben hiszek az orvostudománynak!… Hogy Somlyó orvosának módszere vajon beválik-e vagy sem?… Ezt nem feszegettem, mert hát… mert hát… nem tudtam, és nem tudom; mit tartsak felőle?… Ő pedig, szokásához híven, merev biztonsággal lemarházott, amikor közöltem vele, mit tudok, és mit tartok kekszmajszolásáról. Nos, egyetlen és változatlan meggyőződésemet nem döntheti meg a világ minden tudománya. Somlyó Zoltán gyomornyavalyája, hogy úgy mondjam, részletkérdés volt csak abban, ahogy ő az életét megnyomorította életmódjával. Hatalmas szervezetét rászorította valósággal gépesített testi és lelki működésre. Évek, évtizedek folyamán mindig ugyanazokat az ideg-, sőt izompályákat nyűtte gyönyörűen megépített szervezetéből… Ez lett korai elpusztulásának igazi oka. Hazulról a kávéházba, gyors séta! A kávéházból valahova pénzért. Aztán ebéd, aztán az Otthon-kör feketéje, szivarja és újabb írás. Aztán szórakozó kártyajáték, majd a hazárd kártyaterem egyformán füstös és ugyanolyan izgulatú levegője. Aztán családi körben vacsora és idegfáradt hánykolódás az elalvás előtt. Kipihenetlen ébredés. És minden elölről. Ebből a taposómalomból Somlyó Zoltán nem is akart kimenekülni. Mi mindent megkíséreltem vele, hogy kizökkentsem, kiugrasszam ebből az életmódból, ha csupán ideig-óráig is… Hiába! Megfigyeltem egyszer a fürdő nagymedencéjének forró vizében, milyen remekül úszik! De egyetlenegyszer nem bírtam rábeszélni, hogy: jöjjön velem a Dunára csónakázni vagy csak strandolni is. Kirándulás, sziklamászás nem érdekelte őt! Nem sokkal halála előtt az Otthonba együtt mentünk le. Az előcsarnokban ültünk le, egy mellékasztal mellé. A pincér csak engem kérdezett meg: mit parancsolok? Somlyónak egy mukk nélkül kihozta feketéjét, letette két szivarját mellé. Valami fájdalomféle húzott át rajtam, amikor figyeltem, hogy feketéje után Somlyó hogyan veszi kézbe egyik szivarját, és dugja felső zsebébe. A másikat megnyálazza, előveszi a zsebkését, megmetszi vele ékalakban a szivar végét, majd szipkába dugja és rágyújt. Utána rögtön, tisztára gépszerűleg, a belső zsebéből kéziratpapírt vesz elő, és szépen kisimítja az asztalán. Hirtelen észrevette, hogy figyelem, és kitalálta egyúttal: minő érzéssel figyelem őt? Kivételesen nem förmedt rám. Komolyan a szemembe nézett, és így szólt: – Gondolod, én nem vagyok tisztában azzal, hogy talán igazad van, ha helyteleníted: ennyire rabja legyen valaki szokásainak? De mit tegyek? Ha egy nap kihagynám, hogy ideüljek, megvágjam szivaromat, és a kéziratnak dűljek, nem vagyok ember, nem vagyok költő! Ez kell nekem!… Nem bírok enélkül meglenni!
*
Nem is gyomorbaja, hanem egy epehólyag-gyulladás ölte meg néhány napi szörnyű kínlódás után Somlyót… Vallom, hogy kevés embernek elvesztését fájlaltam úgy, mint az övét. |