Réti István, az íróHa kérdéssé tevődnék, hogy: voltaképp kicsoda alapította a világhírre vergődött nagybányai festőiskolát? Akkor elsősorban Hollósy Simont említenék, azután Ferenczy Károlyt. Réti Istvánt, ezt a szerény, soha nem könyöklő művészt, éppen hogy fölsorolnák az iskola vezetői között. Holott hát, szintén Nagybánya szülöttje lévén, jól tudom, hogy a nagybányai szabadiskola alapítója Réti István. Először is a másik három vezető társa mind máshonnan került Nagybányára. Végül el is kerültek onnan, időleg vagy végleg. Hollósy Simon Münchenből jött iskolájával, el is távozott Técsőre. Ferenczy szintén máshonnan jött, végül Budapesten vállalt állami alkalmaztatást festőiskolánál, és csak nyaranta jelent meg aztán Nagybányán növendékeivel. Grünwald Béla is máshonnan kötött ki Nagybányán, aztán végleg Kecskeméten ütött tanyát. Na, Thorma János, ha szintén máshonnan vetődött Nagybányára, Hollósyval együtt, azért ott ragadt Nagybányán, télen-nyáron. Réti István úgyszólván ki sem mozdult szülőhelyéről, ahogy az iskola megalakult, és önmagától fejlődött, a világ minden tájáról érkezett festőnövendékek jóvoltából, támogatás nélkül. Naponta látni lehetett magas, szikár alakját a gyönyörű nagybányai ligetnek valamelyik útján. Órák hosszat sétált, egészen magányosan. Nyugodt, gépszerűen egyforma lépésben, magába mélyülten. Még elemi iskolába sem jártam, amikor egy hajnalon három néném és édesanyám csevegésére riadtam föl ágyamban. A Hollósy-festőiskola tiszteletére és közreműködésével táncmulatság zajlott le. Nővéreim izgultan tárgyalták, hogy: milyen kedves, csinos festőnövendékekkel táncoltak! Csak közülük sokan egy mukkot nem tudtak magyarul. Egy ausztráliai angol fiú volt a legelegánsabb köztük, és kitűnően táncolt, még a csárdást is pillanatok alatt eltanulta és járta. Olyan tortaszeleteket tettek elém a paplanra, amilyeneket sosem ízleltem még. Ez volt az első, de ifjú életemre döntő hatású találkozásom a képzőművészettel. Nemsokára már közvetlen érintkezésbe kerültem magukkal a festőkkel. Kis pajtásaimmal együtt segítettük cipelni holmijaikat: a stafelájt, a kazettát, a palettát, a hordozható széket. Ezért persze díjaztak. A legnagyobb összeget Nyilassy adta: egy piculát! Ő majdnem piperkőcösen elegáns, nagyon szép ember volt. De hát nekem nem a pénz jött számításba. Hanem hogy csöndben ott kuksolhatok a festő körül munkája közben. Figyelhetem, hogyan kezdi fölvázolni a tájat vásznára, hogyan alakítja, színezi. Festőművész leszek, ha törik, ha szakad! Elhatároztam. Ferenczy Károlyt, Koszta bácsit stb., stb. mind megfigyeltem munka közben, reszkető gyönyörűséggel. Mert úgy éreztem: sikerrel lépek a nyomdokukba. Réti Istvánt nem láttam soha dolgozni. Annál többet korrigálni. Az elemiben együtt ültem a padban Maticska Jenővel, és Krizsán János ugyanott két osztállyal följebb tanult. Maticska is, Krizsán is megszakították iskolai tanulmányaikat, és beállottak növendéknek a festőiskolába. Hát én ezt nem tehettem! Középiskolás tanuló nem lehetett szabályosan jegyzékbe vett festőnövendék. Az azonban nem esett tilalom alá, hogy följárjak a festőiskolába, és tanulmányozzam a munkát. Pajtásaim, különösen Krizsán János, megtanítottak arra, hogyan feszítsem ki fakeretre, a blindrámára az engré papírt, és használjam a szenet a rajzolásnál. Persze modellnek főleg magamat rajzoltam tükörből. Egy biztos, hogy könnyen és gyorsan haladtam. Krizsán őszinte elismeréssel adózott készségemnek. Apám? Dührohamot kapott, ha csak vázlatkönyvet látott kezemben. Olyan halálos ellensége volt a képzőművészetnek, hogy ha rajta áll, a múzeumokat is elpusztítja, nemcsak az élő piktúrát. Hogy az alsógimnáziumi osztályokban első énekes meg előtornász lettem, némileg büszke volt. Ám titkon tovább kerülgettem a festőiskolát. A mesterek közül Réti István okvetlen ott tartózkodott, vagy megjelent korrigálni. Festőnövendékek között ritka a zárkózott, hallgatag jellemű. Mindent szóvá tesznek egymás között. Thormát szerették legkevésbé. Néha megalázólag, nyersen szólta le a növendékét, és a szenet kivéve a kezéből, belerajzolt a munkájába. Ferenczy Károly, Grünwald Béla, tapintatosan ugyan, de oktatás közben szintén belemásztak a rajzokba. Réti soha! Őt épp azért ismerte el legjobb tanárjának a növendékek zöme. Réti a növendék mögé állott, és csöndes, szelíd modorban magyarázott neki. Figyelje meg a növendék a modell fejének, nyakának karakterét. Akkor próbálja meg egy hasonló tojásidomon kezdeni. Abba helyezze el először a két szemet. Aztán az orr és száj jön. Végül az áll. A részletekkel ne törődjék a növendék, mert akkor félrevezetődik. Mindig az egészet nézze és tartsa számon, nagyvonásúlag. Ha aztán ki akarja nyalni egészen naturális alapon a művét, ott is vigyázzon, hogy bele ne nézze magát egy részletbe… Most pedig próbálja meg a növendék előtte: vajon mire viszi? Ne sajnálja az új papírt fölfeszíteni! Ott állt türelmesen, és nézte növendéke igyekezetét. Csak akkor szólt, ha valami szarvashibát csinált. Végül amikor a növendék eljutott a helyes vázlatig, akkor Réti egymás mellé tetette vele a régi munkáját és az újat. – Nos? A növendéknek be kellett látnia, hogy mestere nem ostoba dologra oktatta. Így tanított Réti István!
*
Akkoriban az „absztrakt” megjelölést nem használták. Bizonyára volt neve a fogalomnak más. Már nagyobb diák voltam. Több barátot szereztem a festők közül, sőt a festőnők közül is. Egy nő vitt magával azzal, hogy érdekes képeket fogok látni. Egy odahagyott óvoda tágas tantermét műteremnek bérelte ki egy festő. Oda hatoltunk be. A falon körös-körül képek lógtak. De milyenek? Ifjú szemléletem és egészséges megítélésem szerint elmebetegnek kísérletezését látom. Az összes képek közt csakis ötletmentes értelmetlen vonalakat és foltokat észlelek. Egyetlen képe akadt közöttük, amely a rajztudásnak valamilyen idétlen bélyegét viselte magán. Egy félredűlő, kampóban végződő vonalon keresztül egy fűrészvonal húzódott át. Mellette egy körteszerű idom vaskos alakja mintegy ki akart zuhanni a képből. Ez némi rajz- és távlatismeretről tanúskodott. – Mit tart maga erről az eszeveszett bárgyúságról? – súgtam oda hölgyemnek. – Távozhatunk nyugodtan! – súgta vissza: – Akkor tárgyaljunk erről, nem itt! Ezt tettük! Most, hatvan év távolából sem vagyok tisztában azzal, hogy: mi tette akkor, és mi teszi ma is, hogy épelméjű művészek testülete akkora türelemmel és elnézéssel bánik közönséges elmebetegekkel vagy ravasz szélhámosokkal a testület keretén belül? Két egészen rendes festőnövendék a falon éppen erre a bunkókörtés képre mutatott, és egyik vállvonva így szólt a másikhoz: – Nem rossz! – És a társa is vállát vonogatta. Ámultam és ámulok ezen! Másként a képek mestere is megnyerő külsejű, jó öltözékű alak volt. Csak a modorában érzett valami oktalan dac állandó zöngéje. A festőművésznő aztán így tájékoztatott: – Néhány napja, hogy az ipse megjelent az iskolában, és rajzolni kezdett. Réti István kötelességszerűleg mögéje állott, és szokott módszerével magyarázni kezdett. De a növendék megszakította azzal, hogy: – Csak másszék bele, mester, bátran a rajzomba. Hagyjuk az elméletet. Itt a szén! – nyújtotta Réti felé. Réti azonban így szólt: – Magának, barátom, valóban más korrektor kellene, nem én, hanem egy ideggyógyász! Azzal Réti továbbment, más növendékéhez. Viszont a megleckéztetett növendék elemi dühre gerjedt, és valami gorombaságot kiáltott Réti után. Az obman, az iskola szolgálatvezetője, pont arra jött éppen, és hivatalos ridegséggel rászólt: – Azonnal hagyja el, kérem, az iskolát. Tanárral pimaszkodni, annyi, mint kizárni magát az iskolából! Ajánlom magamat! A művésznő még hozzátette, hogy: a termetes obmannal már nem találta tanácsosnak kikezdeni a derék ember, és ezt a kiállítást rendezi itt, a lakásán!
*
Hetedgimnazista koromban még töretlen szenvedéllyel űztem minden szabad időmben a rajzolást, föstést. Az önképzőkörnek Érdemkönyvét rám bízták, hogy illusztráljam. Ez ritka esetnek számított, amilyen rossz viseletű és rossz tanuló voltam. De hát a rajzaimat meg lehetett nézni, hogy érett, elmés munka mind. Egy évvel később, ha nem is hagytam föl végleg a képzőművészeti álmokkal, és itt-ott még kezembe vettem a kreont vagy tollat, már nem a régi lendület uralta a helyzetet. Itt azonban nem éri meg, hogy: hogyan zajlott le bennem az, hogy más ember más lelkisége szükséges ahhoz, hogy keresztültörjem magam addig, míg a képzőművészet nemcsak hivatásom, hanem egyúttal kenyerem is legyen! Itt Réti Istvánról van szó, nem rólam, e sorok írójáról.
*
1910-ben, miután megjelent első írásom a Nyugatban, február 16-án, fölutaztam Budapestre egy kicsit. Körülbelül ennyi idő kellett ifjú lelkiségemnek ahhoz, hogy számot vessek azzal: itt az a tendencia, amire át kell nyergelnem, az írás! A képzőművészettel foglalkoznom már zavart okozna! Többé soha nem vettem a kezembe sem a kreont, sem az ecsetet, legalábbis komolyan. Minden lelki rezdületem az irodalom szolgálatába állítottam. Amellett, hogy olvasottságom jóval meghaladta a magamkorú ifjakét bölcselet, szépirodalom terén… Egy nem ment a fejembe semmiképpen! A könyvforgalomnak minden írása, prózai, nem prózai, kivéve a humoristák egyoldalú hónaljcsiklandásig erőltetett kacagtatni akarását, valami oktalan és éktelen nyavalygásban vergődött. Mi ez tulajdonképpen? Mondjuk, nincs minden rendjén! De mikor volt minden rendjén? És segít ezen a nyavalygás? Az elégia gyönyörű műfaj, remekek remekeit alkotja. De hát csak elégia? Nincs derűs sora. Nincs önbiztatás, nincs kedély? Vezércikk, induló aztán nem kedélynevelő szervek. Egy, aminek hivatása, kötelessége az, az irodalom. Első ember volt Budapesten fölfedezőm, Osvát Ernő, akinek szóvá tettem ezt. Nem ismerte el semmi jogát! Itt csak a gyakorlat segít! Ebben megrögzöttem. Egy kész regényemet vetettem tűzbe. Vadul elkezdtem átszervezni egész gondolkodásomat, írásmodoromat, elképzelésemre. Akkor ismerkedtem meg Nagybányán Boromisza Tiborral, a festővel. Első volt, aki fönntartástalan igazat adott nekem. De egyúttal rögtön ráült a saját maga vesszőparipájára is. A nagybányai szabad festőiskola nincs hivatása magaslatán. Vezetői lusták. Csudákat lehetne művelni az iskola lehetőségeivel! Növendékeiknek bőséges megélhetést biztosítani. Stb., stb. Főleg Réti Istvánra öntötte becsmérlései zuhatagját Boromisza. Igaz, Iványi Grünwald már Kecskemétre pályázott el. Thorma János valahogy kívül helyezte magát azon, hogy felelőssé tehessék az iskola pangásáért. Szerelmei foglalták le meg a városi előkelőségek asztaltársasága. Beboroztak és handabandáztak, röhögtek késő éjjelig, ha nem hajnalig. Ferenczy Károly állami festőiskolában vagy Akadémián állását látta el, és két képzőművész fiával meg lányával kellett törődnie. Nyaranta lehozta Budapestről népes iskoláját. Nehezen lehetett kifogásolni, hogy: a nagybányai szabad festőtelepet nem gyámolítja kellőleg! Szóval, maradt támadási felületnek Réti István, a legbuzgóbb és leglelkiismeretesebb oktató. Én Rétit személyesen nem ismertem. Amit hallottam felőle, az igen érdemes egyéniségnek tüntette föl őt előttem. Megijesztett az a durva és kaján hang, amit Boromisza használt jellemzéséül: – Mit tud csinálni ez az ember egész nap? Jó! Bemegy egy-két órára az iskolába korrigálni. Aztán sétál a ligetben. Dolgozni, az biztos, hogy: nem dolgozik! Másfél évtizede, hogy Hollósyékkal besodródott a képeivel a Szépművészeti Múzeumba. De attól fogva egy rajzot, egy festményt nem alkotott. Hogyan bírja ezt a tevéketlenséget? Felelj erre! Megkíséreltem valamelyest védeni Rétit: – Hát szerintem a művészi munka nem szappangyártás. Ha nem tud fölhangolódni a művészi munkára valaki, akkor férc lesz belőle. Ha Réti az ifjabb nemzedék képzését vállalja hivatásául… Hát!… – Hivatás, hivatás, a művészi munka foglalkozás is, megélhetés is! A festőnövendéknek abban is támogatást kell nyújtani, hogy éhen ne halljon! Ez nem hivatás, ez kötelessége vezetőknek! Ahogy szavamba vágott Boromisza, és szemvillogva érvelt, az megrettentett. Egyúttal levontam a tanulságát is. Ellentmondás vele szemben annyi, mint kihozni őt a sodrából, majdnem az őrjöngésig. Jobb módszer, ha érdeklődöm inkább aziránt: hogyan képzeli el az iskola vezetőinek szerepét az iskola lehetőségeinek kiterjesztésében. Amit erre felelt, hát az bizony teljes ésszerűséget jelentett előttem: – A nagybányai szabad festőiskola önerejéből európai, sőt világhírre vergődött. Akkor nem jogos-e a kérelem a magyar kultuszminisztériumhoz, hogy: legalábbis segélyben részesítse iskolánkat, mint a többi, rossz menetű festőiskolát! Kinek, illetve kiknek lenne kötelessége ezt intézni? Ugyancsak ez a képkereskedések martalóckodását is megszüntetné a festőknek a meggyőződésük szerint való működésében. Hiszen a képkereskedő nem a művészi érték, hanem a tetszetősség és legföllebb divat szerinti festésre kényszeríti a művészeket… Ahogy heves taglejtéssel magyarázta el ezt nekem Boromisza, attól eltekintve, hogy belátásra bírt vele, egyre jobban ingerelt belül a kíváncsiság: vajon mi hajtja erre a kirohanásokra Boromiszát? El akarná foglalni a festőiskola vezetőinek helyét, vagy legalábbis részt kér a vezetésből? Már-már nyelvem hegyén viszketett, hogy megpiszkáljam ezt a kérdést. De mégsem tartottam tanácsosnak. Utoljára is, mintha gondolataimban olvasna, így fejezte be: – Te nagy segítség lehetnél abban, hogy fölrázzuk ezt a kényelmes, önző, lusta társaságot. – Hogyan? – érdeklődtem. – Hát a Nyugat, legkomolyabb folyóiratunk, egyre-másra írja a bírálatot képzőművészeti kiállításainkról és mozgalmainkról, pont te, akinek festői becsvágyai, és mint hallom, alapos tanulmányai is voltak, pont tőled ne jelenhetne meg cikk a Nyugatban vagy másutt a nagybányai viszonyokról? A sajtó szava itt nagyhatalom ebben a kérdésben. Hátha ez piszkálja föl az illetékeseket? – Valószínű, hogy a Nyugat helyet ad ilyen tárgyú írásomnak, mert egyre buzdít, hogy: az elbeszélések mellett cikket is szívesen lát tőlem! – feleltem. – Hát akkor dűlj neki!
*
Amilyen erélyes jellemű volt Boromisza, rávett, hogy nyomban állítsam össze a cikket. Sőt a kísérő pár sort is hozzá, a Nyugatnak. Majd ő postára adja. Meg lehetett volna szerkeszteni a cikket úgy is, hogy: a festőiskola vezetőinek tevékenységét ne érintsük bántólag! Hiszen végeredményben egy fizetéstelen, önzetlenséggel való elfoglaltság fokozásáért nem jár senkinek szemrehányás, vád éppenséggel nem emelhető. De hát Boromisza úgy fogott szavamon, hogy: ha csak levegőben vagdalkozunk, akkor az illetékeseknek nem jelezzük, hol kell kezdeniök az intézkedést. Hát erre: legyen! Hajlottam Boromiszára. A cikk után mégiscsak bizonyos lelkifurdalás kínzott. Ezt úgy próbáltam levezetni magamban, hogy: amennyi festő ismerősömmel találkoztam, és hát ez mindennapos alkalmat jelentett, mindtől tájékozódni iparkodtam, micsoda mozog a festőiskola hatáskörének kiterjesztése mögött? A festők majdnem ugyanazon értelemben tájékoztattak. Az iskola valóban nagy eredményekre számíthat, ha teljes mérvüleg kihasználja lehetőségeit, úgy erkölcsi, mint anyagi vonalon. Ám hogy ez pont Boromisza Tibor irányítása vagy éppenséggel vezérlete alatt történjék? Nem, ez nem huszárroham! Türelem, higgadtság, sőt esetleg ügyes fondorlat szükséges az állam szervezetének sorompóba állítására! Boromisza jóhiszemű, megbízható, vasakaratú egyén, ebben nem kétkedik senki! Csak hát a túlzott erély, indulatosság ezen a vonalon nem vezethet célhoz. Márpedig Boromisza nem vetheti le, mint egy öltözéket, egyéniségét! Egyáltalán nem vehettem ki a festőtársai szavaiból ellenérzületet Boromisza iránt, csak hűvös, legföljebb enyhe gúnnyal bélelt tárgyilagosságot. Végeredményben azok között, akiket Boromisza meg akart nyergelni mozgalma támogatóinak, sok olyan volt, aki régebbi tehetséges, szorgalmas, nyugodt kedélyű művész létére mesterségbélileg is fölényben volt. Barátságra nem kellett kényszeríteni őket. De szervezkedésnek csak az említésénél is fejüket rázták!
*
A cikkem megjelent a Nyugatban. Nemcsak megjelent, hanem a Nyugat szerkesztői, kerülő úton, gondolom, Tihanyi Lajos, a festő útján, tudomásomra hozták, hogy: tekintve, a képzőművészetről firkáló tudósítóknak fele soha egy szénrajzot, soha egy vízfestékes tájacskát nem készített el, mégis bírálgatnak… hát akkor olyaski, mint jómagam, ejtse el annak jogát, hogy hozzászóljon képek, szobrok alkotóinak munkájához?… Még csak ez hiányzott nekem! Boromisza lelkesültsége, mintha előbb maga sem hitt volna a saját igazának kifogásolhatatlan teljében, a cikk után pengetett aztán olyan húrokat, hogy: most megereszteni a gyeplőt vagy soha! Ha addig valami mérsékletre bírták őt szerény ellentmondásaim, most aztán mindent félrerúgott. Ma is, ötven s egynéhány év távolából megjelenik előttem a gyönyörű nagybányai Széchenyi-liget. Megyünk jól gondozott útjain és ösvényein ketten, Boromiszával. Valahol elénk bukkan Réti István hórihorgas alakja. Vagy az iskolába megy, vagy onnan jön. Amint észrevesz bennünket, máris eltűnt egy mellékúton. Boromisza handabandázik teljes lendületben. Nekem több mint kínos az egész helyzet. Mi ez? – gondoltam magamban. – Mint útonálló emeljük a festőiskolát ki a pangásból, noha nem is pang! Pedig ez csak nyitánya volt a rákövetkező viszálysorozatoknak. Boromisza apósa a városnak főbírájaként működött. A sógorának hetilapja jelent meg. A Nyugat cikke arra buzdította Boromiszát, hogy a sógora hetilapjában karakánul kifejtse nézeteit a festőiskola egészségtelen tengéséről. Erre a másik nagybányai hetiújság hasonló leckéztetésben részesítette, mire Boromisza pofonvágta a cikkírót, egy tanárt, sőt két segédjét is elküldte hozzá. A tanár ezeknek ajtót mutatott azzal, hogy: kocsisok verekednek, nem művelt emberek, és a bíróságnál már megtette a lépéseket sérelme ügyében!… Boromisza a festőiskola tagjai közül is nyilatkozatokat kénytelenült tudomásul venni, hogy: egyáltalán nem igénylik és nem is értik magatartását az iskola támogatásában. Akkor Boromisza ezeket is kihívta párbajra. Persze azzal válaszoltak, hogy: bírálatot minden művész köteles tűrni, és ha sértő, azért van sajtótörvény, forduljon oda. Hogy ezek után is miért nem hagyta a penészben az egész festőiskola gyámolítását?… Én már kezdetben untam, az biztos! De másba nem kapaszkodhatott, mint az én szűkebb kis társaságomba, néhány festőbe. Meg egy hatalmas termetű festő tartozott a társaságomhoz, ritka rendes ember, de hát valóban a bajvíváshoz jobban értett, mint az ecsetkezeléshez. Még belém is belém kötött egy mitugrász alak. Valamiféle iparosságot rúgott föl azért, hogy körgallérját vállán átdobva feszítsen és dörgölőzzék. Két tekintélyes, rendes embert küldött hozzám kihívással. Persze hogy: tiszteletem nyilvánítottam személyiségük iránt, de megbízójukat tökfilkónak neveztem, akinek tudnia kellene, hogy: én tizennégy éves koromban megraktam karddal a vívómesteremet, és pisztollyal 40–50 lépésről tízből kilencszer belelövök egy kalapnyi papírba! Boromisza nem helyeselte álláspontomat. Majd legjobb barátommal, a szelíd Duma Sándor festővel összezördült, és goromba volt. Erre figyelmeztettem őt, hogy: ha már idáig fajult indulatossága, beszüntetjük az együttlétünket továbbiakig. Ide kell beszúrnom, hogy: Boromiszának, huszártiszt létére, elismerem, politikai és társadalmi elméletekben tudása meghaladta az enyémet. Marx Károly és Engels tanait vetette oda sokszor, amikor az eszményi festőiskolát építgette. A kataszter szót én csupán földmérőkkel kapcsolatban ismertem és használtam. Boromisza azonban úgy, hogy: kataszterbe kell szervezni képességek arányában a festők társadalmát! Szép! De ha valaha valakinek küzdelme csalódásban és kudarcban rekedt meg, ez a Boromiszáét érte. Az állami támogatás valóban jelentkezett. Csak éppen a szokványoktól semmiképp sem eltérőleg. A régi hangulatos, regényes iskola helyett a poros országút melletti kertben épült iskola és több műterem. Ezeket minden jóravaló művész utálta. Ugyancsak jelentkezett, az állami koncra lesve, egy csapat harmadrendű, de jól helyezkedett kontár! A bürokrácia beleütötte szimatmentes orrát a festők ügyeibe. Zavarosan futnak össze ma előttem a részletek. Egy mennyiségre nagy, de minőségre gyönge kiállítás zajlott le. Ha jól emlékszem, Boromisza Tibor összekapott a rendezőkkel, mert ostobállotta szervezésüket! Hogy vajon Réti Istvánt a Képzőművészeti Akadémia akkor vagy később hívta meg oktatónak, majd rektorrá nevezték ki… Homályos ma előttem. Boromiszáról egyet tudok. Lóra ült, és úgy járta be a Hortobágyi puszta minden zegét-zugát. Jegyzetei mindenesetre aranyat érnek. Kár, hogy: meg nem állható fölfogás miatt halogatódik művének megjelenése! Réti Istvánnak a nagybányai szabad festőiskola történetét tárgyazó remeke a magyar művészettörténet egyik dicsősége.
*
Némi kiegészítést azonban kár volna elmellőznöm Réti Istvánról, az emberről és művészről. Hosszú harctéri szolgálat és rövid olasz fogság után sikerült hazamenteni bőrömet. Az akkori Andrássy út valamelyik kávéházában néhány asztallal odább megpillantom Réti Istvánt. Személyesen én őt nem ismertem. Gondoltam tehát, hogy: üdvözöljem-e? Ő megelőzött. Erre én szó szerint remegtem az örömtől. Ő pedig barátságosan szólt át: – Nem akarsz ideülni hozzám? Nekem rossz a lábam! Majdnem combtól lefele elesett az egyik lába. Botra támaszkodva húzta magával. – Nem kvarcolás, nem fürdő, csakis a torna segít ezen! – mondom. – Nálad! – felelte. – De te mindig vasgyúró voltál, én meg egy puhány. Olvastam újabb könyveidet. Nagyon szépek! – tette hozzá. – Én is átforgattam remek dolgodat a nagybányai iskoláról. Befejezted már? – érdeklődtem. – Ez örök érték! Hogy erre szemén ború ül ki? Jól tudtam az okát. Thorma János összes műveiből kiállítást rendeztek Budapesten. Véletlen én is végigszemléltem anyagát. Aki összeállította, cudar munkát végzett. Mert hogy indulásánál a Thorma János kivételes sikerének a háttere kétségkívül nem egészen a festői hatásokból származott, hanem bizonyos politikai, bizonyos zsánernek nevezett hatások is segítettek benne?… azért művészileg kifogás alá nem eshetett. Az impresszionista, a plein air, a fényhatások, ami a nagybányai festészet legnagyobb ereje, jól érvényesül Thorma első művei során. Ám talán nem futották komoly, érett művei egy visszapillantó kiállításra, a rendező aggály nélkül fölaggatta Thorma későbbi, kísérletező, nagyon gyönge képeit is, talán a műteremsarkokból szedve elő őket. Ez pedig nagyon rossz fényt vetett Thorma János festői képességeire. A sajtó talán inkább irgalmazott, mint hurrogott a kiállítás vegyes hatásának. Mindezt nem magam fedeztem föl. A legkezdőbb kezdők is nyíltan beszélték a kiállításról. Egy ilyes társaságban hallottam azt is, hogy: Réti Istvánt a Thorma kiállításának kudarca akasztotta el a nagybányai iskoláról írott nagyszabású művében. Ennek igazát könnyen elhihettem. Thormához Rétit sok éven át fűzte hűséges barátság, viszont írói lelkiismerete, jelleméhez híven, szenvedett, olyan értelemben, hogy rosszul osztogat érdemeket írása során. Még néhányszor ültünk együtt régi és új nagybányai ügyekről csevegve. Előhozakodtam Boromiszával is. Meglepett, mennyire nyomát sem láttam Réti Istvánban annak, hogy akármilyen ellenszenvet táplálna Boromisza ellen. Körülbelül ezt mondta róla: – Tehetséges, eszes és alapjában rendes művész, csak a véralkatával van javíthatatlan baj. Akkor említettem neki, hogy Boromisza Tiborból kitört a huszár, és a Hortobágyot járja lován. Réti értesülve volt erről, sőt Boromiszának nemcsak hortobágyi rajzairól, hanem jegyzeteiről is tudott, és megjegyezte, hogy vaktában is bizonyos felőle, Boromisza munkája föltétlen érték!… Ez az egyéniség volt Réti István! |