Szép Ernő

Amikor megismerkedtünk, Szép Ernő elsősorban öltözetemet tette vizsgálat tárgyává. Kifogásolta, hogy: cipőm nem a divatos, tömpe orrú cipő. A nyakkendőm pillangóra kötött, holott ez már kiment a divatból. A sétabotom kajmós!… Most, amikor mindenki gombos fejű bottal jár?

– Adni kell a külsőre, Józsi Jenő! Ezalól senki ki nem vonhatja magát. Rossz vért szül ám az, ha valaki a divatban levő dolgokat semmibe veszi. Magának remek alakja van. Szinte a kirakatba lehetne állítani férfimanekennek!… Ezt ki kell használni… barátom!

Hát ez a fölényes kioktatás kissé mellbe vágott. Miután azonban ezer és egy okom akadt rá, hogy ne vitatkozzam Szép Ernővel, mindent ráhagytam.

Így például Tóth Árpádtól ugyanebben a tárgyban pont az ellenkezőjét hallgattam végig. Ő érettségire csináltatott Ferenc József-kabátjában járt. Mert nehezen jött össze keresetéből egy utcai ruhára való. Engem ezzel szemben csinosan öltözködő, tiszta fiúnak dicsért meg. Noha én magam túlzásként vettem ezt tőle… Mert semmiképp sem elégített ki külsőm.

Szép Ernő, bárha nagyon kedvesen viselkedett velem, mint „arbiter elegantiarum”, az én szemrevételem szerint, inkább kiöltözöttnek hatott rám, mint elegánsnak. De akárhányszor, akármikor találkoztunk, Szép Ernő el nem mulasztotta megigazítani nyakkendőmet, megformázni fejemen kalapomat és így tovább.

Ezeken a látszólag komolytalan dolgokon kívül Szép Ernővel nagyjában megegyezett az irodalomról való fölfogásunk. Ez attól fogva történt, hogy: elszólta magát előttem, Osvát egyik kedvencéről beszélgetvén, vagyis olyasmit jegyzett meg előttem, hogy több a csináltság búskomorságában, mint a valódi érzés!…

Szinte azt gondoltam: végre egy egészséges kedélyű kartárs!

Hiszen amikor Szép Ernő elkezdte irodalmi pályafutását, akkor az irodalmi korszellem, főleg a lírában és leginkább külhoni hatásokra, afféle világfájdalmas, búsongó, csüggedt, majdnem önmagáért való érzelmes esettség hangját zengette túlnyomóan.

Az élen járó, nagy Ady költészetének úgyszólván alig akad derűs változata. Babitsot sem lehet nagyon vidám szemléletű költőnek tartani. Kosztolányi fennen hirdette, hogy ő: dekadens költő! Tóth Árpád éppenséggel véges-végig gyönyörű elégiában énekel. Juhász Gyula nemkülönben komor, fájdalmas… És hát Szép Ernő is elsősorban mint az érzelmes bánat lantosa foglalta el helyét ebben a ragyogó sorban.

Természetes, hogy a szenvedő lélek panasza, éppenséggel ilyen tündökletes formában, a művészet legbelsőbb szentélye. Csak hát az életnek mégiscsak akadnak más, vidámabb, biztatóbb, megéneklésre érdemes oldalai. És a túlzás, az egyoldalúság, elszíntelenedés kissé kárhoztatandó okvetlen.

Így például az egyidejűleg burjánzó, divatos prózának, regénynek, elbeszélésnek, tárcának tisztára nevetésre csiklandozott egy-egy fattyúhajtása.

Ismerve egy-egy remek életkörülmények között, minden jóban poszogó divatos írót, egészséges kedély szinte azt gondolhatta csak róla: ugyan min nyavalyog ez az író folyvást, minden sorában? Talán rosszul szelel a havannája a hatfogásos vacsora után, vagy nem minden futamban érkezik be a lova nyertesnek? Vagy a harmadik babája iránti férfiúi szenvedélye már némi bágyadtságot árul el?

De hát irodalmi áramlat, irodalmi korszellem szörnyű hatalom. Egészen kikeveredni hatása alól éppenséggel az írói hivatás vagy hát foglalkozás kezdő éveiben valakinek talán nem is lehet. Mert a boldogulás majdnem minden lehetőségénél a korszellem irányában nyílik könnyen a kapu, és záródik el a külön út előtt.

Osvát, a Nyugat mindenható szerkesztője, a komoly irodalomnak legfőbb ítélőszéke, szintén határozott rokonszenvet mutatott a komorabb jellegű írásokkal szemben. Ő ezt főleg azzal magyarázta, hogy az igazi irodalmat legjobban a léha, a fölszínes szórakoztatás szellemétől kell óvni. Persze, itt aztán nem volt könnyű a döntés, hol kezdődik a léhaság határa.

Az Osvát környezetében nyüzsgő és a nagy szerkesztő minden prüsszentését hangos dicsénekkel fogadó bólintó jánosok között leginkább négyen voltak ebben a fönti kérdésben a vitatkozók: Karinthy, Laczkó Géza, Tersánszky és Szép Ernő.

De hogy Szép Ernő is ebbe az ellenzéki csoportba tartozik, sokáig nem tudtam. Miután őt mint a megföllebbezhetetlen és javíthatatlan búsongás költőjét könyveltem el magamban eredetileg.

Éppen ennek köszönhettem aztán írói működésemnek egyik legnagyobb és legbensőségesebb és legjótékonyabb válságát.

Nem tagadhatom le, hogy alkatilag inkább a vidámság, erő, csüggedetlenség felé hajlom. Ám éppen az mutatja a korszellem erős nyomását, hogy amikor már néhány elbeszélésem, tárcám, versem, mesém megjelent, és valami nagyobb szabású írásnak vetemedtem neki, hát ez a regény bizony nagyon balfenéknek tartó, nyavalygó hangú munkának indult. Egy korán elzüllött és elpusztult, kitűnő adottságokkal rendelkező énekesnek a történetét tárgyalta első regényem.

A közepe tájt, szinte a korszellem által magamra erőltetett nyámolgástól elémelyedve, kezdtem kifulladni a történet folytatásával.

A Nyugat szerkesztőjétől, Osváttól, hiába kaptam egyre biztatást, hogy: regényem jó lesz, közlését alig várja! Saját magammal, igazi magammal szemben vesztettem el a küzdelmet.

Erőlködtem, vergődtem, dühöngtem, álmatlankodtam és ami az ilyen lelki harcokkal jár… És ez már aztán őszinte búskomorságba döntött, mintegy a korszellem diadalára.

Nos, a Nyugat minden munkatársának küldött ingyen példányt. Szinte a szokott öröm és kíváncsiság is cserbenhagyott, amikor felvágom, és lapozni kezdem. Ott tartottam már!

Egyszerre egy egyfölvonásosra bukkanok a Nyugat hátsóbb oldalain. A szerző: Szép Ernő. Olvasni kezdem. Egy hasbeszélő és a bábja cseveg a kis darabban. Elmés, furcsa, új az írás, éppenséggel a Nyugat szokott hatású szellemi termékei közé iktatva. Üde levegő csap meg valósággal!

Egy pillanat csak! A belső, szorongásos önvita egy csapásra megszűnt bennem. Történjék bármi, ezt a nyavalygó énekest nem folytatom. Ez nem az én látásom. Ez nem az én hangom. Más, magamhoz, egyéniségemhez való, életre és nem pipogya halódásra buzdító munkába kezdek. Boldogtalan dőzsölő herék és boldog nincstelenek is élnek…

Így tovább! A regényt máris összecsomagoltam, és többé elő sem vettem, csak még egyszer, amikor a kályha tüzébe dobáltam folytatásonként… És ma is érzem, helyesen cselekedtem. Ezt pedig Szép Ernő kis egyfelvonásosának köszönhettem.

Micsoda szebbel és jobbal áldozhatok itt Szép Ernő, kedves barátom emlékének, mint ezzel a vallomással?