Szini Gyula

Nem hiszem, sokan tudnának arról, hogy Szini Károly, Szini Gyula édesapja Táncsics Mihálynak legjobb barátja volt. Eredetileg mint protestáns lelkész működött valahol a Nyírségen. Nem kétséges, ha kiugrott állásából, ez szabadelvűsége miatt történt.

Táncsiccsal lapot is szerkesztettek együtt. Nem hosszú életűt. Mindenesetre a déli órákban a két barát ott sétált kart karba öltve a Váci utcai vagy Kossuth utcai, népes korzón. Olykor egy atlétatermetű egyén is hozzájuk szegődött. Ez nem volt más, mint Vajda János, a költő. Vele aztán rendesen a Szikszayba, a legjobb hírű budapesti vendéglőbe tértek be. Vajda Jánost hírhedt nagyevőnek tudta mindenki. Képes volt végigenni a Szikszay teljes étlapját, ha úgy fordult a sora.

Egyébként Szini Károly a Belvárosban lakott. Mégpedig abban a házban, ahol jelenleg a Százéves Vendéglőt hirdetik.

Itt született Szini Gyula. Szülőházáról megemlékezik a Rózsaszínű hó című elbeszélésében. Ez az írása meglehetős népszerűséget vívott ki. A bírálatok a magyar beszély mintájának említették.

De hát írt ő kisebb-nagyobb színjátékot is, cikket özönével, karcolatot teméntelen. Egyáltalán életén át nem csinált egyebet, körmölt, körmölt, körmölt, nappal is, éjjelente is. Kisebb-nagyobb színjátékát is előadták.

Környezte is működését meglehetősen széles körű elismerés. Egyet azonban nem tudott elérni élete folyamán soha, még napokra sem, hogy zilált anyagi helyzetét egyensúlyba kerítse.

A sors mintha átkozott bürokratikus rendszert építene ki bizonyos egyének köré, igaztalan, szeszélyesen, de a bárgyúságig következetesen és könyörtelen. Kóficoknak önti a bőségszarut érdemetlen is. De azt megakadályozza, hogy erre érdemesek legalább egy szinten fussanak a kóficokkal.

Szini Gyulánál aztán az égre üvöltő sorsának galádsága.

Ne is menjünk tovább a jelennél. Illetve emlékezzünk csak az egészen közel múltra 1945-től.

Ebben az időszakban ha számon tartanánk egész sereg „írónagyságunk” pályafutását, mit észlelnénk? Ma már fércnek sem becsülhetőek firkáik. Ezekkel azonban mellékkörülmények kihasználásával az élre törtek föl. Zsebeltek, és lerúgdosták maguk mellől értékes írótársaikat. Végül a legutálatosabb módon elárulták azt a mozgalmat, amely a szemétről szedte föl őket.

Nagyon és hamar tudunk ám felejteni és szinte állandósult ütemben.

Ezzel szemben figyeljük meg csak az ilyen Szini Gyula féle írók pályafutását.

Ő az 1919-es kommunizmus alatt az írói direktórium tagja.

Nem kényszerült elvállalni ezt a tisztet. Véletlen akkor valamiféle állandó jellegű alkalmaztatása akadt. Amellett némileg az is oldott helyzete sanyarúságán, hogy nehány írása kifutott. Tehát valóban elhihető: meggyőződése vitte arra, hogy direktóriumi tagságát elvállalja. Mert aztán Szini Gyula nem tartozott a mindenkori áramlat sodródói közé. Atyai öröksége volt a haladás mellé szegődés! Nem hasznossági okból tette, amit tett.

 

*

 

Megismerkedésünk és aztán bensőséges barátságunk úgy 1920 táján kezdődött.

Ami a nyomort és küzdelmet illeti, magam még mélyebb ponton vergődtem akkoriban Szini Gyulánál. Mint hadirokkant szereltem le katonáéktól. Külön mese tárgya, hogyan környékezett meg kétféle politikai hatalom is, hogy megkaparintson hívének. Miután pedig mereven elutasítottam, nem fékezte bosszúját. Az olasz fogságból külön utaztatott haza, úgyhogy éppen a román bevonuláskor érkeztem meg egy vas nélkül, ruha nélkül Budapestre. Debrecenbe nem juthattam el, ahol szobát tartottam fönn nővéremnél, és mindenféle holmit fölhalmoztam benne. Budapesten az írói munkának minden lehetősége bedugult számomra. Elmentem földmunkásnak egy Pest környéki tanyára. De onnan elkergetett az, hogy véletlen, nem véletlen, a rendes parasztmunkásokat egyre-másra gyanús alakok, szökevények váltották föl körülöttem. Nem kívántam egy rendőrségi razziába bekerülni velük. Átmenetileg a Népházig zuhantam alá, ahol húsz fillérbe került az éjjeli szállás, de csakis este 7-től reggel 7-ig. A Városligetben, padokon írtam meg a Kakuk Marci ifjúsága első lapjait, rendes időben, ha zuhogott, ereszek alatt. Táplálékul száraz kenyeret osztottam be, néha több napra. Végül is csontig leromolva a Dunába ugrottam…

Ennek a szép időszaknak valamelyik fordulatában jöttem össze Szini Gyulával. Gondolom, az Írók-Újságírók Otthon-körében történt ez.

Hogy ott mi folyt? Ketten figyeltük Gyulával. Még nagyban dőzsöltek ott a hadi-láncosok. A kártya óriási tétekben zajlott. Az Otthon nyüzsgött az álhírlapíróktól, főleg zsariktól. Így hívták a zsaroló kis szennylapok íróit. Ezek tulajdonképpen abból éltek, amit nem írtak meg. Kiszagolták vállalatok, intézmények, magánosok disznóságait, és elvitték nekik a dicsérő cikkeik kefelenyomatát bemutatni, majd fölvették a sápot azért, hogy széttépték a kellemetlen cikket.

Legyek azonban igazságos, engem is, Szini Gyulát is, sokszor rántottak ki ezek az emberek a pénzzavarból egy-egy megbízással.

Időközben jött a Bé-lista. Hivatalokból elbocsátották a fölösleget. Jött az infláció! A pénz romlása. Ez tőzsdézési veszettséggel kapcsolódott össze. Mindenki a tőzsdetudósításokat leste, és rakta az emelkedő számokat. Szinte olybá tűnt: hülye az, aki munkából akar megélni, amikor a tőzsdézés biztosabban és könnyebben jövedelmez.

De hát mi ketten Szini Gyulával és még kevesedmagunkkal, mégiscsak a hülyék sorában tartottunk ki. Folytattuk a pályánk megszabta munkát.

Keserves napokat éltünk át, tagadhatatlan. De ha a mai távlatból szemléljük azt az időt, akkor megmelegedhet a szívünk tája afölött: hogy a széltoló tobzódás hogyan vált semmivé. Naplopók, semmirekellők sorsa előbb-utóbb csak a pusztulás, ha nem rosszabb, és a munka marad!

Kiadók mégiscsak megnyitották kapuikat. Napilapok, folyóiratok, színházak mégiscsak egyre több írói terméket igényeltek. A Kakuk Marci első és legkisebb kötetét az Amicus nevű kiadó adta ki. Fáy Dezső illusztrálta. Ő Nagybányán a festőiskola tagja volt, és külön érdekességet jelentettek rajzai. Az Amicus kiadó mögött különben Reiter László húzódott meg, a gazdag textiles, maga is kitűnő képzőművész és nagy irodalombarát. A könyvnek akkora sikere lett, hogy a Nyugat majdnem egész számot szentelt ismertetésének és méltatásának. Móricz Zsigmond szinte lelkesedő bírálatot írt róla.

Egyidejűleg Szini Gyulának is megjelent kötete. Nagy lélegzetet vehettünk mindketten. Már nem kellett okvetlen gürcölésnek görbülni, ha leültünk egy kávéházban. Csatangolhattunk kedvünkre is.

Szini Gyula egyébként igen-igen kontárnak mutatkozott a mámor élvei terén. A bort nem szerette, a tömény italt nem bírta, csak sört ivott. De azt is hogyan? Első alkalommal a hasamat fájdította meg a kacagás Szini Gyula mulatozásán. Rendelt két öklömnyi tejszínhabos indiánert. Hozzá rendelt egy üveg vagy korsó fekete baksört. Ette az édes tortát, és mint a teát, itta hozzá közben a keserű sört. Azt mondta: „Isteni!” És buzdított: próbáljam meg! Na! Köszönöm szépen!

Sokat ültünk együtt. De megesett, hogy huzamosabb ideig nem találkoztunk! Aztán újra összesodródtunk. Akkor voltunk sokáig nap nap után együtt, miután megnősültem.

Feleségem, Sári, mint javíthatatlan irodalomrajongó és -értő, ahogy én, éppúgy megszerette Szini Gyulát. Naponta találkoztunk. Szini Gyula egészen más módszerrel dolgozott, mint én. Én akkoriban soha senkinek nem nyilatkoztam arról, mit írok, mit tervezek! Gyula szívesen tárta föl bárkinek szándékait. Sárit egyenesen kitüntette azzal, hogy kezébe nyomja írásait, különösen akkor, ha aggályai támadtak értékük felől. És valóban nejem ritkán tévedett fölülbírálatában. Tanácsai mindig beváltak.

 

*

 

Egy ízben az Erzsébet híd pesti oldala körül, a Mátyás pincében vacsoráztunk hármasban Szinivel. Jól benyúlt már az éjbe együttlétünk.

Arra szántuk el magunkat, hogy levegőzünk egyet a Duna-part hosszán, gyalog sétálva.

Ám egyik mellékutcából nagy zenebonára, ajtócsapkodásra és zenekar vidám játékára figyeltünk föl.

– Be kellene kukkantanunk ide, gyerekek, a népi dáridót tanulmányozni! – javaslom én.

Feleségem rögtön benne van. Szini Gyula némi vonakodással szintén beleegyezik. Már tartunk is a csapszéknek.

De itt, a továbbiak megértése okából, egy kis irodalmi szószaporítást kell beszúrnom.

Közkeletű kiszólás: „Megverek valakit, vagy engem valaki.”

Egyik jelentősebb költőnknek költeményéből szakították ki közszájra ezt a mondatot. De hogy ne hozzam zavarba azokat a nyájas olvasóimat, akik nem tudják, melyik nagy költőnk írta a verset, férfiasan bevallom, hogy ma sem tudom, én magam sem, az író, akinek bizony kötelessége volna nagyobb értesültséget szerezni irodalmunkból.

De már mehetünk tovább.

A kis helyiségben dunai hajók matrózai mulattak. A zeneszóra, mint a veszedelem, úgy forgatták a csinos fehérnépet. Vagy az asztalnál kurjongattak és nyakaltak. Ahol mi helyet kaptunk, az asztalunk tőszomszédságában, vegyesen ültek nők, férfiak. Sűrűn cserélgették párjukat a táncosok.

Szini Gyulát nem lehetett tartani rosszkötésű alaknak. De hát kistermetű ember volt, és az állandó gürcölés behajtotta gerincét. Mindenesetre látszott rajta, hogy nyugtalan, és fél tőle: valami kellemetlenségbe sodródunk ebben a szilaj társaságban. Feleségem és én aggálytalan élvezettel figyeltük a helyiség forgatagát.

Egyszer csak a szomszéd asztalhoz egy jóvágású matróz ülteti vissza táncosnőjét. Körülnéz, észrevesz minket, és asztalunkhoz jön. Szépen, illően meghajtja magát nejem előtt:

– Szabad egy körre?

Sári máris felszökken és bólint. A matróz pedig mielőtt tovavezetné nejemet a zenekar elé, biztatóan ránk szól:

– Fogjanak maguk is ezekből a szüzekből. Mennek ezek szívesen a táncba, csak vigyék őket.

Hát én ugrom föl szó nélkül, és éppen a matróz imént lehagyott párját viszem a forgatagba…

Szini Gyula ott marad egyedül az asztalunknál és búsul.

A forgatagban a matróz nejemmel odahajt mellénk és elkezdi:

– Az, aki ott gubbaszt egyedül, fogadom, a férj! Ne is tagadjátok. Van talán szemem; te vagy a vendégbarát! – utal rám.

Sári kacag és rám hunyorít: hagyjuk rá a matrózra.

Nahát aztán, amikor megelégeljük a táncot, feleségem fölhevülten és fáradtan Szini Gyula mellé ül vissza, és azt mondja neki:

– Gyulukám! Már csak az egyensúly kedvéért is választanod kellett volna neked is egy táncosnőt.

Mire Szini Gyula bólogat, és csak ennyit válaszol:

– Vagy engem valaki!

Most már láttuk, hogy kínossá válik, ha Szini Gyulát tovább tartanánk ebben a helyiségben. Nagyon jól mulattunk a válaszán. Aztán hazaútban Sári mindent megkísérelt, hogy Szinit eltántorítsa konok vélekedésétől: miképp itt semmi veszély nem fenyegette!

– Én megtudtam ettől, hogy mind egyetlen nagy hajóról való matrózok ezek, és felügyel viselkedésükre a legmagasabb rangú! – mondta Sári. De Gyula fejét rázta:

– Jobban ismerem én ezt a társaságot, mint ti! Csak egyikük kezdje a kocódást, már nyílik a bicska, repül az üveg, sőt a szék is!

 

*

 

Szini Gyula további életének ábrázolásánál csak ismételném magam. Förtelmes küzdelmet bonyolított le, hogy családját és magát úgy-ahogy is fölszínen tartsa munkával. Csakhogy két fia egyre nagyobb lett, és vele az eltartásuk, iskoláztatásuk költségei is növekedtek. Szini Gyula ereje pedig csappant. Elnyúzott idegei nem bírták már. Végül is öngyilkosságba menekült.

Először megmentették az életnek. Közös barátunk, Simándi Béla író és újságíró meglátogatta Szini Gyulát kórházi ágyánál. Biztató szavaira Szini Gyula szelíd mosolyával válaszolta:

– Én már erről az ágyról, Bélukám, soha föl nem kelek.

A párnája alatt mérget rejtegetett. Másodszori öngyilkossága sikerült!

 

*

 

Ezerkilencszázhatvannégyet írunk. Végre – egy esztendeje – kiadták Szini Gyula válogatott kötetét… Még szép!