Osvát Ernő, a szerkesztők szerkesztője

Minden szakmának van valamilyen babonája, esetleg hazug jelmondata. Az írásművészeté az, hogy: megvetés terhe alatt hinni kell abban, az írót ellenállhatatlan lelki kényszer készteti az írásra!

Ha még ezt csak a közönség hinné?… Hagyján! De maguk az írók is elhiszik és hangoztatják. Akár a vadak kuruzslói és varázslói, akik hókuszpókuszaikkal önmagukat is megkerítik és megkergítik felsőbb lény voltuk hitére.

Az íróbabona oly általános, hogy eddig még csak egyetlen kartársat találtam az egész világirodalomban, aki bátran, nyíltan, őszintén vallotta, az írásra nem annyira belső, mint inkább külső kényszerek, főleg megélhetésiek kényszerítenék. Ez az író Jack London, aki magát kifejezetten szocialista írónak tartotta, és angolszász nemes eredete ellenére megírta, örök okulásra, a londoni Soho borzalmait.

Még mielőtt Jack Londonról tudtam volna, én is az íróbabona cáfolója voltam. A harmadik kartárs pedig, meg kell fogódzkodniok!… Osvát Ernő volt.

Igen! A szerkesztők mintája, a tehetségimádó, a kézirat-szerelmes Osvát Ernő, egyszer több író társaságában, amikor az írói elhivatottság körül való nagyképűsködést támadtam, nekem adott igazat. Körülbelül így:

– Igen! Abban Józsi Jenőnek van igaza, a tehetség általában nehezen visszagyűrhető és lehetetlenségekre is ösztökélő tulajdonság egy lélekben, de hogy miben és merre tör utat?… Azt leginkább a tehetségtelen írók hangoztatják, hogy az írás kényszere leküzdhetetlen! És egyedül az!

És itt Osvát szívből, hangosan nevetett. Úgy, ahogy Major Sicu torz kép rajzolónk klasszikus rajza ábrázolja őt.

 

*

 

Hát igen! Osvát Ernőnek köszönhetem a fölfedeztetésemet. Buzdításainak, szeretetének a kifejlődésemet mint író.

Osvát Ernő volt az, akihez első firkám került.

Mint jelkép is jellemző. Osvát hosszú ideig nem hitte el, hogy énmagam énmagam vagyok.

Fönn a Várban, egy hónapos szobában laktam, Duma Sándorral, a festővel, földimmel. Ugyancsak földim volt egy Kurtay Ernő nevű rajztanár. Nekik és még egy kispappá lett osztálytársamnak olvastam föl első zsengémet, egy Csöndes emberek című elbeszélést. Aztán Kurtay Ernő vállalta, hogy bekopog vele a Nyugat szerkesztőségébe. Ez meg is történt, és Kurtay Ernő azzal jött vissza, hogy kéziratomat nagyon szívesen vette át egy pap. Két nap múlva mehet a válaszért!

Hűha! Egy pap! A babona szerint pappal találkozni valami kezdeményezésnél, a kéményseprővel ellentétben, baljóslatú jel, és kudarcot jelent… Ennyit ér a babona!

A pap Osvát Ernő volt. Olyan furcsa, összeérő, alacsony gallérokat hordott és hozzá sötét ruhát, mint a kimenős papok.

Na! Másodjára Kurtay máris örömhírrel jött vissza a Nyugattól:

– A pap azt mondta, az elbeszélésed megfelel nekik. Majd le is fogják közölni a lapban. De előbb látni akar tőled másikat is. Csak aztán hozza ezt az elsőt.

Nem tudtam, nem tudtuk, hogy ez Osvátnak rendes, okos módszere. Minden kezdőtől ezt követelte.

Az ínség fojtogatott. Ha Osvát rögtön közli művemet, sőt, mint szokta, leszúr bizonyos előleget is rá, akkor Budapesten maraszt ezzel, és összecsapat velem valami kis fércművet egykettőre. Így? Arra kényszerültem, hogy hazautazzam Nagybányára, családomhoz, és átrágva, beledűlve alkossak egy kifogástalan dolgot. Amint történt.

De micsoda előkelő hangot használok? Elutaztam vidékre. Szöktem, lógtam, mint Pesten mondják. A szoba egy-két hónapi kifizetetlen bére nélkül a lakásadók el nem eresztenek simán. Hát egy este, a sötétség leple, illetőleg a vár bástyasétányának gyér villanya oltalmában csekély holmimat kötélen eresztettük le Kurtay Ernővel az első emeleti lakosztályomból. Így vettem búcsút. Duma Sándor, a lakótársam, ugyanaznap délután tüntetőleg bejelentette a háziaknak, hogy: Pestkörnyékre távozik éjjelre, meghívásra! Így hárította el magáról a felelősséget a szökésemben való bűnrészesség terén. Persze ő is kikísért aztán, álutakon érkezve, az állomásra. Aztán egy éjszakát virrasztott valahol miattam, szegény. Megígértette velem, hogy: hazulról okvetlen megküldöm a szobapénzt. Némi haladékkal meg is cselekedtem, az Osvát kívánta új művel egyidejűleg.

De előzetesen még meséljem el, mit fűzött Kurtay Ernő küldetésénél Osvátról hozott tudósításaihoz:

– Te! Ez a pap engemet vél teneked. Amikor beengedtek hozzá, így kínált nagyon udvariasan székkel: – „Foglaljon helyet, Józsi Jenő!” De nem vethettem semmit közbe, mivel rögtön tovább beszélt. Csak a búcsúzásnál, amikor kezet szorít velem, és így köszön: „Isten áldja, Józsi Jenő!” Erre én azt mondom neki: „Nem én vagyok Józsi Jenő, hiszen már mondtam!” „Ne-e-em! – néz rám nagyon kétkedően ez a pap: – Hát hol van ő?…” „Majd elküldöm önhöz!…” Ebben maradtunk. De azt hiszem, nem hiszi, hogy egyáltalán létezel. Mert mosolyogva bólogatott nekem, hogy: „Elküldi hozzám? Jó! Majd egyszer!…”

Ekként kényszerültem szinte, hogy valódi személyemben megmutatkozzam a titokzatos papszerkesztőnek, még elutazásom előtt.

Nagyon jól rémlik előttem Osvát meglepődött arca azon, hogy én valóban létezem. Már beleélhette magát a Kurtay Ernő Józsi Jenővel való azonosulásába, és Kurtay véznasága, szívbajosokra jellemző, alázatos, szelíd modora, hosszú hajzata jobban illett ahhoz az elképzeléshez valóban, amilyen egy tollforgatóé, a csöndes szemlélődés robotosáé. Most pedig egy szeles, pökhendi, húzd-ki-magad tartásban mozgó alakot lát maga előtt mint Józsi Jenőt, engem.

A név is szóba került, és én Osvátnak körülbelül így ésszerűsítettem azt, hogy álnevet használok:

– Nézze, szerkesztő úr, különösen vidéken, ha valaki a szokott pályák fölrúgásával választja magának a művészét, akkor míg valakivé, azaz ismert névvé nem küzdi föl magát, nagyon kényelmetlen érdeklődésre, hogy „mivel foglalkozik?”, azt válaszolni: „Író vagyok!” Én már ezen átestem akkor, amikor kérdezősködésekre azzal válaszoltam, hogy: „Festőnek készülök!” Mire elég indokoltan ez jött megjegyzésül a kérdezősködőktől: „Na, jó, festeget! De miből akar megélni?…” Hát mit röstelkedjem?

– Szégyellné, hogy író? – bámult rám Osvát majdnem fölháborodva: – Dehogynem lehet abból megélni megfelelő buzgósággal és készséggel. Fényesen, kérem! Bízzék csak magában. És ne hajtson a buta népre, ha faggatják és csípkedik önt.

Tagadnám el, hogy hányszor adott erőt csüggedtebb percekben az Osvát biztatása?

Nagy dér-durral, sőt néhány botrány üldözésével váltam meg szülővároskámtól. Visszatérésem bizony elég letöréses látszatot vetített rám. Megint belekényszerültem ügyvédi irodák, sőt, bírósági napidíjasok fullasztó odvaiba. Úgy kotlottam, mint diákkoromban a könyv alatt, utált akták alatt, az új elbeszélésemen. Az elsőn, ami meg is jelent.

Meglepetésszerűen történt, 1910. február 16-án.

Már elcsüggedtem az Osvát igenlő válasza felől a várakozásban. Akkor egy verőfényes téli délelőtt az utcán régi osztálytársam, a Nyugat előfizetője, közölte velem, hogy: megjelentem! És ő adta ide a számot kölcsön!

Csak napok múlva kaptam meg a Nyugatot és egy levelet hozzá. Majd a tiszteletdíj akkor óriási összegét, több, mint havi jövedelmem felét.

A levelet nem Osvát mellékelte. Ő aztán legföllebb aláírt. Írásiszonya közismert. Hanem Füst Milán írótársamtól kaptam dicsérő, buzdító, kedves levelet.

Hogy pedig visszatérjek az Osvát enyhítette, de nem alaptalan kételyeimre az írói megélhetés nem egészen közhelyeselt ügyében, hát maga az édes jó apám, amikor nagy gőgösen kezébe nyomtam a folyóiratot, ahol megjelentem, forgatta-forgatta, és hunyorgatva így szólt:

– Na! Aztán micsoda újság lehet ez is, ami tetőled elfogad dolgozatot!

Nem én emelkedtem, inkább a sajtószerv süllyedt le szemében. De ez tréfa volt. Mint én, jó apám is tudta, hogy Osvát Ernő keze, valóban akár a papé, szentély kapuját nyitotta meg előttem új, végleges hivatásommal, életem eddigi zűrzavaros forgatagában, aminek szennyében már-már elkallódás fenyegetett.

 

*

 

Alig jelent meg még néhány elbeszélésem a Nyugat időszaki folyóiratában, amikor a napi sajtó maga jelentkezett, hogy igényt tart munkásságomra.

Az akkor nemrég indult erősen baloldali Világnak írtam is egy tárcát. Nyomorult kishivatalnok nagyon vágyik a főnöke illatos szivarjára, és lop egyet tőle. Ennek története a tárca.

Az hiszem, ezzel arattam életem legnagyobb írói sikerét. Ismétlem, íróit. Szigorúan műhely- vagy szakmasikert. Mert én a tárcát kihagytam mint zsengét, minden gyűjteményemből, és elfeledtem. Harminc év múlva egy öreg nyomdász szégyenített meg, egy utcai beszélgetés keretében, hogy visszaemlékeztetett tárcámra, ami neki annyira tetszett. Hát egy szedő, aki kezén és agyán a betűk birriádja fut át, és ő jegyez meg ebből valamit, akkor ez a sikerek sikere egy tollforgató számára.

De nekem aztán, a tárca kapcsán, újraértékelése helyett inkább az idéződött vissza emlékemben, mekkora kínlódást jelentett nekem pont három tárcalábnyira nyesni meg a kis művet a napilap követelménye szerint.

Kezdő író előtt még, pláne azidőtt, ha valóban hivatásának érezte az írást, szentségtörés számba ment úgy tekinteni az irodalmi művet, mint a pék a tésztát, hogy: kicsit vágok, nagyot vágok belőle, mégis tészta a tészta!

Szóval, ösztönös idegenkedés támadt bennem a tárcaírástól. Csak a Nyugatnak akartam dolgozni.

 

*

 

Na, Osváttal különben közösködésünk hosszú vonalán végig, többet nem értettünk egyet, mint igen. Később már, akár a rossz kintorna zenedarabja, úgy járt le minden találkozásunk a kezdeti kedves bekezdése után visszás, kocódásos változatokra. Két-három mondat, és már veszekszünk.

Az első összetűzésem Osváttal természetesen az irodalom felfogásának kérdésében zajlott le.

Osvátnak általában az irodalmat a komor és komoly hangú írások jelentették. Ez némileg annak a kornak fölfogásával egyezett.

Még fogyatékosságomnak is készséggel elfogadom, hogy nekem eleve sem emberi, sem művészi lelkületem nem tudott behangolódni Osvát, vagy hát a kor irodalmi sugalmaiba. Az ellenszegülés végül ilyen szövegeket is gyártott bennem a csak sötét, csak komor, csak nyavalygó művészi hangra: „Tíz centigramm morfium kérdése, hogy valaki, hacsak nem egyenest élvezi a nyavalygást, kellemes kimúlását megrendezze… mert a szellemi élverohadást nyújtani, az aztán értelmetlen…”

Hát ez az, elismerhetem, fiatalosan kegyetlen, durva világszemlélet szolgált ütközőpontul kezdettől fogva Osvát és köztem.

Első novellám, amit ő elfogadott, és le is közölt tényleg utóbbat, de én kihagytam köteteimből, egy érzelmes történet, a polgári erénykáté cikkelyeinek bátortalan kikezdése a házasságtörés terepén… De hát a novellámnak egy párja is volt. Én ezt tartottam különbnek, érdekesebbnek és irodalmibbnak is. Ez két koldus esetét tárgyalja, akik közül a jó helyen álldogáló majdnem agyoncsapja társát, aki melléje tolakodott. De a végén kibékülnek, és nagy vigadásba torkollik a tragédia.

Osvát Ernő ezt a novellát ledérnek, könnyű fajsúlyúnak bélyegezte és visszaadta. Én éreztem, ha még nem tudtam, hogy ez igaztalan! Később jöttem csak rá, hogy Osvátnak nehezen fékezhető ellenszenve van a derűre, kacagtatásra, megbékéltetésre törő irodalmi szemlélet iránt.

Amikor ezt kereken közöltem vele, csak éppen össze nem verekedtünk. Főleg az sértette vérig Osvátot, hogy vélekedésemet, ügyesen, nem mint egyénit hangoztattam, hanem mint közhiedelmet. Karinthy és más írótársak humorizáló műveinek általa a Nyugat hangjából való kirekesztésére és eltanácsolására hivatkoztam neki.

A viszály döntetlenségbe feneklett. Én Osvát ellenére is megrögződtem álláspontomban… És én győztem ellenében. Vessem közbe mindjárt a továbbiak megelőzésével.

 

*

 

Megjelent, gondolom, 1911-ben, a Nyugatban, egy Ruszka Gyuriék karácsonya című elbeszélésem. Ezt az elbeszélést egy ízben Osvát szemtől szemben, előttem, nemcsak az én legjobb művemnek jelentette ki, hanem a legjobb tíz magyar írás közé sorozta.

Ez nagy szó volt. Osvát nem dobálózott a nagy mondásokkal. Hát dicsérete rendkívül büszkévé és boldoggá tett.

Na de ebben a Ruszka Gyuriék karácsonya című elbeszélésben született meg a Kakuk Marci figurája. Ez a kültelki nőcsábász, életbölcs és tréfacsináló, chaplini alak. De hol volt még akkor Chaplin?

Elég az, hogy nekem kezdettől fogva az volt szándékom: Kakuk Marci figurájából nagyobb szabású regényhőst csinálok.

Amikor ezt közöltem Osváttal, kereken, mereven ellenezte. Emlékszem többek közt érvelésének egy részére:

– …Annak nincs értelme, hogy ön, mivel beleszeretett egyik jelentéktelen, bár mulatságos mellékalakjába, arra akarja ráaggatni a maga komoly, mély és nemes veretű művészetét…

Ez az! Ez a komoly és mély és tartalmas jelzőkkel védett unalom, tehetségtelenség és nagyképűség, hamis lélekelemzés, cselekménytelen irodalmi köldökvizsgálat, amely műfajban akad persze nagy érték is, de hát főleg azoknak az íróknak egyetlen erőssége, akik kilós művekben, a kiadók nyerészkedése vonalán, a divatot szolgálják ki mindenha.

Csak azért is, szó szerint az utcán, az éhenhalás mezsgyéjén, megírtam az első Kakuk Marci-történetet.

Viszont aztán, amikor a műnek sikere lett, és visszhangja támadt a komolyabb műbírálatnál is, Osvátnak volt szíve nyíltan beismerni tévedését. Majdnem egy Nyugat-szám egész kritikai rovatát áldozta az én jelentéktelen mellékalakomnak bélyegzett csavargómra. Aztán ő adta közre a másik Kakuk Marci-kisregényt, amit a mai nap is hányódó színdarabból írtam át, és indítottam el vele a sorozatot, amiből azonban máig kimaradt.

Miért? Kérdezik?… Mert enyhe vagy vad lendületű, de mindig valóságos közelharcomba került a Kakuk Marci mindenik, összesen hét kötetének elhelyezése akár szerkesztőknél, akár kiadóknál. A névsor ijesztő és tanulságos számomra, abban az értelemben, mit érjen a tehetséges művésznek, ha okos és szeretetteljes bár, de sugalmazókkal, befolyásolókkal nyomoríttatja meg elképzelését.

Osvát Ernő nagyságát természetesen ez nem rántja le. Ő előttem hasonlít a szentekhez, ahogyan meggyőződéseihez teljes jóhiszeműséggel és önzetlenséggel ragaszkodott mindenen át.

Jellemére nézve még kezdetben megjegyezhettem egy esetet.

Összezördültünk kissé. Hát micsodán? Azon, hogy helytelenítettem egy költeménynek a közlését, és nem akartam elfogadni az Osvát magyarázatát.

Neki egy kis állandó udvara volt, magamfajta, ifjabb írócskákból. És ezek, akárcsak az udvaroncok, áskálódtak, hízelegtek, háta mögött sugdosódtak, szót hordtak.

Egyikük panaszolta nekem, hogy Osvát a másik tanácsára meghúzatta vele, igaztalan, a művét. Mire azt mondtam vad, ifjúi önérzettel: ha nekem Osvát egy vesszőmet törli, akkor többet nem vagyok a Nyugat munkatársa!…

Huhh! Boldogan szaladt ifjú kartársam az Osvát kis társaságában közhírré tenni dölyfös kijelentésemet. Egyúttal persze a maga védelmében is. Aztán, amikor tárgyaltak, Osvát legjobb barátja és fönntartástalan talpnyalója csípősen „ravasz ember” néven illetett engem, aki hát belemegyek a háta mögött szerkesztőmnek lecsepülésébe.

De rosszul járt. Osvát hozzá fordult, és jól tagolva, jelentősen mondta:

– Ezt ne mondd! Tersánszky minden, csak nem ravasz. Ő szemembe szokta megmondani a kellemetlent is.

A futár gyorsan közvetítette nekem Osvát válaszát. És ezzel valóban alkalmat adott rá, hogy szégyelljem hetvenkedésemet, amivel már föltevésekre is megbántok olyan igaz és jó szándékú lelket, mint Osvát Ernő volt.