Megint csak a Palermo kávéháznak Kabos-páholyába visz a képzeletem legelőször, ha Kaffkára emlékezem.
Egy délután, mint ez nem szokatlan, hölgyek is ülnek a páholyban. A szokás szerint a bemutatkozásnál hölgyek nem mondják a nevüket. A kor fölfogása az, hogy kilétükről kötelessége tudnia egy gavallérnak. Férfiszomszédom tájékoztat róla, hogy: Kaffka Margit írónő kartárssal ülök szemben! Szintén a Nyugatnak ír, sőt már a Kiss József lapjában, A Hétben is jelentek meg írásai. Meg a Bródy Sándor Fehér Könyv című folyóiratában is.
Nos, részint hogy irodalmi műveltségemmel, illetve jólértesültségemmel kérkedjem, részint hogy ficsúrosan rögtön egy bókkal kedveskedjem a kartársnőnek, így kezdem Kaffkának:
– Igen édes és magvas költeményét olvastam, gondolom, A Hétben még. A címe Undine volt.
– Hogyne! A Hétbe írtam! – biccentett élénken Kaffka. – De hogy ilyen című versem jött volna ott?… Hogyan? Un… Un…
Máris kettőződött zavarom azzal, hogy nem tudtam, ez az idegen név görög-e, amit Undinének ejtsek, vagy francia, hogy Ündennek mondjam, vagy angol talán, és Jundinnak tituláljam?… Hát azt makogtam kitérőleg:
– Tévedhetek a címben. De jól emlékszem a vers remek tartalmára.
– Vagyis? – vizsgáztat Kaffka.
– Vagyis hogy az egy vízitündérről szól, egy sellőről, aki korallvillájában él, és egy tritonba szerelmes…
– Hohó! Édesem! – szakít félbe Kaffka Margit. – Ez a költemény az Erdős Renée-é.
Átok és pokolvar! Ostobábban nem viselkedhettem, ha nem itt rögtönzöm ezt a bókot, hanem huzamosan kotlom rajta, és úgy találom ki, mivel bánthatok meg legsikerültebben egy írónőt első találkozáskor, hogy a vetélytársnőjét dicsőítem előtte. Ez a Kaffka Margit nem fogja ezentúl köszönésemet fogadni, ahogy a hölgyeket ismerem!
Joggal révedeztem és rémledeztem így magamban.
De hát tévedtem. Kaffka, azzal hogy kinevetett, és kinevettetett a társasággal is, megbocsátotta ügyetlenségem. Soha jobb női barátom nem akadt nála. Igazán érdemetlen halmozott el mindig gyöngéd, anyás szeretetével.
*
Kaffka Margit is azok közé az íróművészek közé tartozik, akiket a legjobb kevesek meg az irodalomtörténet értékelt nagyra, sőt írónői társai közül legnagyobbra. Ezzel szemben műveinek példányszáma, a nagyközönség érzéketlensége okából, messze maradt közepes vagy éppen tehetségtelen írónők fércei mögött.
Ady maga, sokat emlegetett mondásával, úgy jellemezte Kaffkát:
– Maga Margitkám, olyan nagy tehetség, hogy már nem is számít nőnek.
De hát nőibb nőt és furcsábban nőies tulajdonokkal bíró nőt el nem lehet képzelni, mint Kaffka volt.
A hiúság mint uralkodó elem, a szeszély, a változékonyság, ami kiismerhetetlen melléknevet adja a szépnemnek, Kaffkával valahogy a kirakatba rakva, készen, megszövegezve volt szemlélhető. Kaffka rögtön megfogalmazta a legröpkébb érzését is. Hirtelen hangulatváltozását vagy visszahívott megállapítását a legremekebb fogas-okoskodás kötéltáncával igazolta és alkalmazta helyzetről helyzetre… hogy bárkit elkápráztatott szellemi szemfényvesztésével.
Csacsogás közben vagy éppen vita közben meg lehetett jól figyelni, hogyan esik egyszerre önkívületféle, termékeny átszellemülésbe. Ilyenkor önmagának is meglepetés, hogyan válik csodálatosan ötletkésszé. És rögtön hasznosítja is ezt a lelkiállapotát. A Kaffka legközönségesebb mondata volt:
– Mindjárt! Ezt meg fogom írni!
És egyidejűen a legközönségesebb mozdulata volt, hogy retiküljéből kikapja noteszét, és gyorsan belefirkálja azon melegen fogant eszméjét.
Kell adnom itt ízelítőt ezeknek a táv-eszmefuttatásoknak lefolyásáról és jellegéről. Összevontan és nevek kiírása nélkül próbálom, de azért valóhűen, megérzékeltetni, az egyik ilyen vitát, amelyiknek befejezésére, majdnem csattanójára azért emlékszem, mert főszereplője voltam.
Tehát a Kabos-páholy rendkívül vegyes asztaltársaságában ott ül, bámulatos, lexikont megszégyenítő értesültségű tudósunk. Az irodalom főleg társadalomtudományi alapon van a kisujjában. Nevezzük őt Könyvmolynak. Erős vetélytársa mellette kávézik. Ez kifejezetten a műbírálatot vallja hivatásának. Hívhatjuk őt Szobatudósnak. Szomszédjuk a Festő és Szobrász. Mind a kettő természetesen úttörő a pályán. Ugyancsak jelen van a Költő és a Költőnő is. A Zenész és Zeneszerző szintén. Az Író a Szerkesztővel mint a haladó szellemiség élharcosai és Kaffka Margit.
Kezdi a képzőművészek egyike, a Festő:
– Szerintem a művészet már a modoroknak olyan végtelen tömegét tenyésztette ki, hogy szinte lehetetlen egészen újat csinálni. De hát akármelyik fölvett modorban lehet nagyot és úgyszintén gyatrát alkotni. Az még eredeti is lehet, egyéni is lehet… Maga marha!
A társaság majdnem belenyugodna ebbe a megítélésbe. Csak a Könyvmoly rázza a fejét gúnyosan:
– Azért szaladsz te ki átlag évenként Párizsba, hogy a divatos modorba helyezkedve alkosd meg a magad eredeti művét az itthoniaknak! Ez nem azonos azzal, amit egyéninek tartanak!
A Szerkesztő azt véli:
– Az eredetiségnek önmagában semmi értelme, ha nem szervesen kapcsolódik a zajgó életbe. Mindenáron, önmagáért az eredetieskedésért eredetit csinálni? Ha jó a szokványos, a bevált?… Mi értelme az újra való erőszakos pályázásnak?…
– Bocsánat! Az újságírás nem művészet, csak foglalkozás. Ne húzza rá szabályait a művészetre! – zördül rá a Költő az ősellenségre, a Szerkesztőre, a Költőnő helyeslésétől kísérve. És körülbelül a Zenészek is ebben hangolódnak össze velük…
A kávéház uzsonnaidejét a társaság kiülte már. Már az utcán folyik a vita. Már az omnibuszon folyik tovább. Mert a társaság Budára, kocsmába megy vacsorázni.
A társaság közben „selejteződik”.
De szó szerint. A társaság szentesítésével. Mert aki elmegy, aki lemarad, arra rögtön ráteríti a többi megmaradott a vizes lepedőt. Legenyhébb, amit búcsúzása után vallanak felőle, hogy: korlátolt marha, akivel nem érdemes szót váltani!
Így cseréli tovább az eszmét rendületlen a megfogyatkozott társaság. Így hív meg bennünket szokás szerint Kaffka egy vacsora utáni feketére a lakására.
Az ő szereplését itt említem összefoglalólag. Ő a fő közbekotyogó, a tárgytól elcsapongó. Ő azonban ezzel a biztos szellemi ösztöke, ha a vita heve csappan.
Ez pedig megesik. A Szobatudós először sokáig előreengedte a harcba a mezei hadat. Végül aztán összegyűjtött, hatalmas szellemi derékcsapattal sorakozik föl a Könyvmoly ellen. De hát a vita elvi. Így a vita meddő. Ha két ellenfél a levegőbe vagdalkozik és általánosít, akkor az állítások ellenkezőjére ugyanannyi az érv. Ez mindig így van!
Ekkor lép közbe Kaffka. Remek fogással így beszél:
– Így már céltalan az egész. Nevezzük meg sorban a művészet nagyjait, ki kicsodát tart és mennyiben teljesen eredetinek?
Hát erre aztán kész mutatvány az valóban, amit a Könyvmoly szellemi tarsolyából adatnak kihúz azt illetően, ki az első foglalású lángész.
Szőnyegen egy európai nemzet nagysága. Erre a Könyvmoly legyint:
– Ugyan!… – Azzal évszám, helynév, név jön, hogy ki előzte meg az illető lángelmét. Néha egy ismeretlen házitanító, néha egy udvari fodrászmester, néha Kínából egy évezrek előtti tollforgató vagy ugyanaz Egyiptomból, sőt Dél-Amerika maja és azték koponyái közül… Szédülni kell!
De ez már Kaffka lakásán zajlik le. Mindenki összeroskad a Könyvmoly nekizúdított szellemi parittyázása alatt. Joggal tarthatja magát a nap veretlen szellemi bajnokának.
A társaság néhányunkra olvadt le már. A Költőnő, Kaffka puszipajtásnője tart ki még. Meg én, akit Kaffka nagyon maraszt. A többi eltávozott. Most a Könyvmoly is búcsúzik.
Mintegy a társaság elengedhetetlen, hallgatólagos szabályzata szerint, az eltávozónak lecsepülése következik.
Maga Kaffka vállalja, hogy a nap hősét elintézi.
– Borzasztó az nála, hogy mihelyt az embernek egy életrevaló, sajátos ötlete jön, és közli vele, hát rögtön húsz esetet vág a fejéhez, amivel elkedvetlenítse tőle, azzal, hogy ez már régi, átjátszott dolog!… Ez utálatos benne!
A Költőnő megtoldja azzal, hogy:
– Egyáltalán a vélekedés, az ítélkezés alantas műfaj. A teremtő, alkotó, tettben élő művészet bűzös hulladéka csupán.
– De maga, Józsi, alig hallatta szavát. Lehengerelte magát ez a lexikon-ember, mi? – fordul hozzám most Kaffka, mintegy kezdve kikészítésemet a további eszmecserére.
– Inkább nem! – feleltem. – De fölöslegesnek éreztem kikezdeni vele.
– Na-na! Maga kis elbízott. Csak nem véli, hogy megmérkőzhet vele tudásban! – ingerkedik Kaffka.
Erre ezt felelem:
– Nézze, Margit asszony! Én számok közt nőttem fel. Apám bányának mért, és neki segítve, hamarabb ismertem meg a logaritmust, mint a lélektant.
– Hogy jön ez ide?
– Úgy, hogy magamban kiszámítottam, mit tesz ki az, ha ez az ember tényleg tájékozott abban, amit velünk elképzeltet. Hiszen csak a kínai irodalom és bölcselet tüzetes ismerete egy életet igényel. Tehát ő, ha annyit tanult és olvasott, hát éveivel összevetve, nem ért volna rá sem aludni, sem táplálkozni, sem vitatkozni, még születni sem ért volna rá. Ezt számítottam ki magamban.
– És miért nem döfte le őt ezzel? – vihogta édesen Kaffka. – Maga könnyelmű!
– Mert ő másfajta egyéniség – vélte a Költőnő rólam.
Mire Kaffka boldogan zúdította közbe az új vitatárgyat: melyik férfifajta a nők számára az értékesebb, a nagy tudású, a szellemi ember vagy a huszáros, hézagos műveltségű, de tehetséges.
*
Olasz fogságban vettem hírét, hogy nyomorult spanyolnátha vitte el sírba Kaffka Margitot, második férjét és kisfiát is. Akitől a hírt vettem, Berényné, szintén szűkebb társaságunkhoz tartozott.
Magam is beteg voltam, csonttá aszott idegroncs! Egy istent káromló levelet írtam Berénynének, zavaros, vad sorokat.
Aztán soká kínzott, hogy elküldtem. De nem jutott túl Itália határán, később értesültem róla.
Budapestnek vannak kedves, sőt, ha az Akadémia ki is átkoz, akkor is állítom, sikerült és a nyelv szellemében fogant tájszólásai, amilyen: „megfőzni”, vagy a „csaj”, vagy a „csehó”, a „pali”, az „ütődött” stb… Ilyen a „háp” is. Nem egészen rögeszme és nem átlagos babona, csak leginkább mulatságos, jellegzetes és egyéni ferdeség a dolgok szemléletében vagy használatában.
Hát ilyen hápja volt Kaffka Margitnak az „úriember” fogalma.
De hogy velejében miben állhat ez az „úriság”? Azt sűrű és huzamos együttléteink során sem sikerült teljesen kihámoznom.
Egyszer, nagy társaságban, bemegyünk egy moziba. Hogy az utcán hangoskodtunk, féktelenkedtünk a túl feszes járókelőknek a megbotránkoztatására? Kaffka észre sem vette.
Ellenben a moziban szörnyen megrótt mindnyájunkat egészen úriatlan magaviseletünkön. A vásznon egy bohózat futott. Egy kerekes kiskocsin gördülő, lábatlan koldus, tényleg, szó szerint ott lábatlankodott mindenütt, ahol nem volt keresnivalója. Szökevény szerelmesek kocsija után kötötte magát észrevétlen, és robogott velük tova, hogy az érkezéskor szörnyű meglepetést okozzon nekik… Meg más ilyen szerepekben a koldus iszonyúan meghahotáztatott bennünket.
Kaffkát kivéve. Őneki az volt a szigorú véleménye, hogy: a harsány röhejek nem illőek úri társasághoz. Korholt, csitított, és távozással fenyegetőzött… Hát íme!
Egy más eset. Még sajátságosabb.
Egy este, már jó későn, elég emelkedett hangulatban nyomulunk ki a mai Kis Royal helyén állt, nagyobb étteremből az utcára. Kaffka néhány házzal odább lakott, a Márvány utcában. A mulatság alighanem nála folytatódott volna, mint rendesen.
De mi történt? Velünk szemben andalog egy magas, elegáns egyén. Fehér kamásli, zsirárdikalap, gombos bot a hóna alatt. Pesti tucatgavallér.
Hirtelen megismerik egymást Kaffkával. Roppant szívélyes hűhózásba törnek ki mind a ketten. Majd az ismeretlen oda nyilatkozik, hogy boldoggá tenné őt ilyen bűbájos művésztársaság, ha egy valódi mokkára szerencséltetné szerény otthonában!
Kik voltunk együtt? Egyre jól emlékszem, hogy Berény Róbert festőművészünk, menyasszonyával vagy ifjú feleségével köztünk volt, az elmaradhatatlan Tihanyival… És lehettünk nyolcan-tízen.
Kaffka megsúgta már nekünk, hogy az ismerőse gazdag, vidéki földi, valódi úriember és magas rangú hivatalnok. Neve: Török volt, ennyit megjegyeztem.
Az otthona mindenesetre meglepetésszerű mindnyájunk számára. Sávolyos kabátú inas fogad. Az előszoba is olyan, mint egy múzeum. Régi metszetek, régi fegyverek, régi, kincset érő szőnyegek, szobrok, vázák, gyönyörű vadbőrök, csillárok, kristályok, porcelánok… Nemcsak a beszedett szesztől káprázik a szemünk, mint eddig… Ez valami gyűjtő! Ez a Török!
Letelepszünk összevissza. Berényék, ha jól emlékszem, egy óriási, fehér jegesmedve bundára heveredtek le a padlón. Mások fotelekbe süppednek.
A tolható asztal görög, cikázik ide-oda a feketével máris. De számolatlan üveg finom pálinka, remek csemegék kínálódtak, úgy az inas, mint a szökdécselő házigazdánk által, szakadatlan.
A hangulat félelmetesen kezd túlcsapni azokon a kereteken, amiket az illemtan előír.
Csimcsiricsircsir! Az asztalkáról lesöpört valamelyik egy csészét, tányérkástól. Fölborult vele egy liliomkelyhet ábrázoló kristályüveg, pálinkával.
A csésze ónémet szervíz darabja, az üveg régi velencei. Az inas majdnem leplezetlen dohogja, hogy: ő nem oka a kárnak, és vályú meg bádogedény kellene ide, ilyen csőcselék, kócos vendéghadnak!
Aki a házigazda valódi megrendülését és az inas titkolatlan fölháborodását megszövegezi, az Kaffka. Hiszen az ő képére és az ő felelősségére folyik ez a disznólkodás itt.
– De gyerekek! Ez már sok!… Aljasok vagytok!… Visszaéltek!… Dobjon ki már bennünket!… Hallatlan!… Úriemberek nem viselkednek így semmi állapotban!… – sikoltozza Kaffka.
De hát Kaffkát maga a házigazda föddi meg. Ő maga vesz védelmébe minket, és buzdít, ha lehetne, még fokozottabb szabadosságra.
Csakis ennek eredményéül történik, hogy ezúttal én vagyok a bajkeverő. Bőrpajzs a falon, keresztbe akasztva rajta drága damaszkuszi pengék. Valakinek meg akarom mutatni mint vívómester, mi a különbség a könyökből és csuklóból való vívás, az olasz és magyar módszer között. Hát leakasztom az egyik pengét magamnak, a másikat az ellenfél vagy tanítvány ügyefogyott kezébe nyomom. Azzal mutatom az üdvözlést és sorban a prím, szekund, terc, kvart, kvint támadó vágást és védekező tartást…
Az inas elfeledkezik szerepéről, amikor ezt megpillantja.
Fölöttem a megbecsülhetetlen értékű, csiszolt, ó-üvegcsillár lóg. Minden egyes mütyürkéje pótolhatatlan érték. A kardom hegye itt-ott éri már, ahogy kavarog a légben.
– De uram! Az istenért! – érinti meg karomat az inas.
Még józanon is, de szeszesen aztán okvetlen őserdői vadulás rohamoz meg férfiérintésre. Már szembefordultam az inassal vésztjóslólag, amikor szerencsémre Kaffka Margit ront közénk.
– Szégyellje magát, Józsi. Magát eddig úrigyereknek tartottam. Tegye vissza azt a gyilkot. Ez az utolsó eset, hogy szóba eredtem magával!… Soha többé!
Persze hogy engedelmeskedtem. A kavarodás elcsitult. És a további mozgalmas és förtelmes mozzanatot a részegség köde takarja emlékezetemben… Csak azt tudom, hogy másnap keserves önmardosással ébredtem, a főfájás és szesz- és dohánybűz-undor kellemes érzéseire ráadásul.
Eljátszottam Kaffka Margit előtt végleg a becsületet.
Délután megjelenek a kávéházban. Kaffka ül éppen a páholyban egyedül. Mert még túl korán van.
Kurta-kutyaként alig merem üdvözölni.
De Margit asszony elfogulatlanul mosolyog rám, és nyújtja a kezét.
– Na, miért oly borús?
– Hát a tegnap megbántottam nagyon. Elismerem!
– Engem? – hüledezik. – Ó, mert jó kedvük volt, és kutyálkodtak egy kicsit? Maguk oly kedvesen disznólkodtak. A házigazda úgy mulatott. Az egy igazi úriember!
Püff neki! Szóval a disznólkodás nagyon is beleillik az úriember fogalmi kör keretébe… Ezt aztán nagyon is tudtam!
*
De most másról is.
Mindenki, aki Kaffkát olvasta, megállapíthatja, milyen szemléltetőleg, milyen valóhűen tudja elképzeltetni, láttatni alakjait. Külsejüket is, nemcsak bensőjüket. Milyen hihetően írja le ruházatukat, hajviseletüket.
Ez Kaffka Margit, az író. A maradandó, örökbecsű Kaffka. Az ember Kaffka Margit? Hát ettől szörnyű távol állott. Épp az ellenkező végleten.
A nők lelkiségéhez tartozik, hogy egymás közül igazán azt szeretik legjobban, akit sajnálhatnak, megszólhatnak, aki mindig erkölcsi támogatásukat igényli igénytelenségével vagy ügyefogyottságával.
Kaffka Margit ezt a női válfajt képviselte barátnői között.
Állandó, kellemes, csiklandós beszédtárgya volt barátnői között járatlansága, rossz ízlése, sőt pacuhasága is. Mindent kettős áron vásárolt!
Ha Kaffka maga ment be egy kalapüzletbe? Akkor biztos, hogy kihozta onnan azt a drága kalapot, melyik elcsúfította a fejét, rikított és meghökkentett a fején… És minden más holmijával így volt. Színekkel a ruháiban, hajviselettel, díszekkel… Hihetetlen utakra tudott tévedni az ízlése! És másokkal szemben is uralkodott szemén ez a hályog.
Én magam győződtem meg egyszer erről, feledhetetlen meglepődésemre.
Akkoriban kétlaki életet folytattam szülővárosom, Nagybánya és Budapest között.
Egy tavasszal is Pestre készülök. Nem volt semmi könnyebb öltözékem. Barátom tanácsára egy kis szabónál csináltattam egy könnyű, világos színű ruhát, részletre.
Hát ilyen szörnyű kontár iparossal még nem hozott össze a sorsom. A remek, világos öltöny kabátja rémes hurkákat vetett a nyakamon, és félvállú púpost csinált belőlem, eltekintve attól, hogy hóhérként fojtogatott.
De Kaffka nemhogy észrevenné ruhám gyatraságát, hanem egyszer csak így szól:
– Ó, én tudtam, ez lesz a maga sorsa is. A vidéki mamák szemet vetnek egy nagy reményű, ifjú hírességre. Majd befonják. Majd lesz magából polgármester otthon. Máris kiállhatatlanul elegáns, amint látom. Milyen remek az öltönye!
Nem! Kaffka nem gúnyolódik. Szinte elérzékenyülve méregeti maskarámat. Én pedig hebegem:
– Átkozott szabó! Elrontotta ezt a jó szövetet nekem!
– Dehogy! Mint egy királyfi inkognitóban, úgy fest maga, lelkem! Ne adja a szerényet!
Egyetlen volt a kiterjedt ismeretségemben, akinek szeme jóságos fölmentés, sőt kedvtelést sugárzott félreszabott, vacak gúnyámra. A Kaffka Margité.