Cholnoky László1910 tavaszán a harmadik szerény elbeszélésemmel zsebemben fölruccantam Nagybányáról Budapestre. Csak néhány napot szándékoztam itt tölteni. Oka főleg az volt, hogy egyre-másra kaptam munkaalkalmat a Nyugaton kívül is. Így a Világ, Az Újság stb. igényelte karcolataimat, tárcáimat. Gyerekkori barátom, Dr. Bertalan István ajánlotta föl vendégszeretetét erre a néhány napra Budapesten. Ez a Bertalan egészen különös egyéniség volt. A kincstári bányaüzemek bányamestere volt az apja. Ez meglehetősen előkelő és főleg széles hatáskörrel bíró állás. Bertalannal együtt jártuk ki az elemi osztályokat. Majd a gimnáziumot is a negyedik osztályig. Onnan Bertalan katonaiskolába iratkozott be. De egy-két év teltén otthagyta a katonaiskolát. Akkor újra egy osztályba került velem… De mennyire megváltozott lelkiségét illetően. A katonaiskola fegyelme és tanulmányai utálattal és gyűlölettel töltötték el. Szélsőséges szocialista elveket vallott. Már mint diák a társadalomtudományi és a legmodernebb irodalmi műveket bújta. Amellett, hogy a Népszavának küldött cikkeket. És fönnen hangoztatta, hogy: mint író és újságíró tör fel a jövőben. Bevallhatom, őrajta keresztül ismertem meg Marxot és egy sor más bölcselőt is. Ám képzőművésznek készülvén azidőtt, egyáltalán nem foglalkoztatta képzeletemet, hogy a társadalom tatarozójának is vállalkozzam másként, mint elvileg. Bertalan szülei jó befolyásnak tartották enyémet fiukra. Különösen édesanyja hangoztatta előttem sok ízben: – Bárcsak az én Pistám volna olyan okos és erős, mint maga, Jenőke! Dicséretén nagyokat nevettünk Pistával. Hiszen akkoriban egy nagyszabású bányászsztrájkon, amely Nagybányáról a környékre, a kohókra stb. kiterjedt, én is Pistával hordtam a cédulát sztrájktanyáról sztrájktanyára a csendőrkordonon át. Amellett hogy Pistát én hoztam össze a város legvadabb cocijával is, egy szobafestősegéddel meg a nyomdászgyerekek közül többel is. Csupán nem vettem részt tárgyalásaikon, mert nekem, ha őszinte vagyok, unalmat jelentettek. Amikor már néhány novellám és versem is megjelent, egy ízben bizonyos önbírálattal mondta nekem Bertalan: – Sajnos! Te érted el hamarabb, amire én készültem! Sosem is bírt összehozni valamirevaló irodalmi művet. Újságírásnál feneklett meg pályája, főleg társadalomtudósi síkon… Azonban a Gyáriparosok Országos Szövetsége Fenyő Miksa helyébe dr. Bertalan Istvánt hívta meg igazgatójának, tehát nem lehet állítani, hogy tudásával alulmaradt… Gondolom, éppen közgazdasági cikkei a legmagvasabbak.
*
A Gutenberg téren akkoriban nagy, látogatott vendéglő és csehó működött. Ebbe tértünk be egy pohár sörre Bertalannal. Nem tolongtak a helyiségben túl sokan. Egyszerre Bertalan megszorítja a karomat: – Akarsz látni egy írót? Az ott, a fröccsel a kezében, Cholnoky László. Cholnoky Viktor öccse, és Cholnoky Jenőnek, a természettudomány professzorának is. Igazat vallva, a megnevezett személyiség egyáltalán nem hatott rám leszerelőleg. Inkább megütköztem külsején, polgári nevelésem értelmében. Vettem észre, hogy nadrágja erősen kitérdelt, fején nincs föveg. Csak fehérneműje kifogástalanul tiszta. Valamit makogtam Bertalannak, hogy: érdekes! De én még nem is láttam valahol ezt a nevet!… Majd hogy napirendre térjünk a dolog fölött, hozzákoccintottam söröskorsómat a Bertalanéhoz: – Szervusz! Igyunk! Ő azonban, miután nyeltünk a sörből, visszatért Cholnoky László személyéhez: – Nagyon érdekes egyéniség! Ha akarod, bemutatlak neki. Interjút kérek tőle az újságomnak, és ennek keretében hozlak össze vele. Közben figyeltem Cholnokyt. Ahogy ott állt, és fröccsét kotyogtatta jobbjában minden kortya előtt, megfogott a semmibe merengő tekintete. Nem volt részeg, de józan sem!… Senki fiát nem vette számba a csehóban. Mélázott magának és ivott… – Valamit elfelejtesz, Pista! Lovászy vár bennünket a Miénkben. Nekem fontosabb, hogy munkát vigyek haza. Bár adott alkalommal örömmel ismerkedtem meg ezzel a Cholnokyval is! – mondtam Bertalannak. – Ez is igaz! Fizetünk és megyünk! – nyugodott bele Bertalan. És aztán átmentünk a szomszédos Miénk nevű kávéházba. Lovászy Károly, az ismert nevű, szelíd humorista, ugyanazon kisebb napilapnál dolgozott, mint Bertalan. Amikor említettem neki Cholnokyt, Lovászy fejét csóválta: – Ez a Pista agyilag néha meglágyul. Ő is tudja jól, hogy Cholnoky Lászlótól nem veszel búcsút, míg négy-öt fröccsöt meg nem iszol vele. Viszont ez úgy megy, ha van neki pénze, akkor urasan fizet. De ha nincs? Akkor is urasan rendel, és a végén így szól: gyerekek, hitvány anyagi állapotomra való tekintettel, remélem, ezt a csekély cehet ti hozzátok itten rendbe!… Ez történt volna holtbiztosan veletek! Nekem a pukkadásig tetszett Lovászy tudósítása. Mire ő folytatta: – Pszhó! Hát ez a legkisebb trükkei közé tartozik. Most, legutóbb a következőt csinálta. A Tolnai Világlapjánál Garai bácsi az irodalmi zsibárus és egyúttal a megszorult írók áldása. Garai bácsi átvesz százszor megjelent karcolatot, novellát, csak hát tizedárban. Viszont, ha tízet-húszat szed össze az író, akkor ez elfogadható összegre rúghat. Cholnoky Laci ezt megtette. Majd a rögtönös utalványra számítva, egy hosszabb eredeti novellát vitt Garai bácsinak. Mielőtt még átadta volna, Garai bácsi arról tudósította, hogy: a Tolnai nemsokára sorozatosan hoz kisregényt, mert az olvasóközönség újabban ezt kedveli! És mindjárt érdeklődött: Cholnokynak nincs-e készen valami ilyen, hosszabb lélegzetű írása? Cholnoky László közben körülnézett a Garai bácsi íróasztalán, és gyakorlott szeme fölfedezte, hogy az eddig befutott kisregények egész garmadája lapít az asztalon. Hirtelen remek ötlete támadt. Igennel felelt Garai bácsinak arra nézvést, hogy van kész, eredeti kisregénye. Hozhatja akár egy óra múlva is, ha kell… Azzal lement egy gép- és gyorsíró üzembe, legépeltette novelláját négy példányban, ami egy kisregény nagyságának felelt meg. Azután egyberakva a gépelést, letette a Garai asztalára. Garai köszönte, s miután a többihez rakta a hamis írásművet, rögtön írta az utalványt Cholnokynak. Cholnoky fölvette a nagy pénzt, és a kisebb összeget is fölvette másutt a sokszorosított novelláért… Amikor pedig barátai érdeklődtek tőle: mi lesz, ha Garai észreveszi a csalást?… Cholnoky azt válaszolta: először is nem csalás, hanem tévedés, amit az ostoba gépíró követett el, másodszor majd ír egy kisregényt valóban Garainak, vagy ezt, a beadottat nyújtja ki kisregénnyé. Lovászy aztán elvitt az Az Újsághoz. Az nagyobb szabású vasárnapi ifjúsági és gyerekrovatot tervezett. Két ilyenbe illő írást is átvett tőlem később és közölte. De Cholnoky László ismeretsége, ha Lovászy közvetítésével ilyen fura módon kezdődött számomra… az, hogy személyesen is találkozzunk, csak a világháború után valósult meg. Mégpedig az Otthonban, az Írók, Újságírók Otthon-körében. Első beszélgetésünk során megtudtam, hogy Cholnoky valóságos irtózattal viseltetik attól, hogy valami tiszta, rendes, fehér abroszos helyen egyék és igyék. – Először is kétszer annyiba kerül minden, és nem jobb, mint ha beülsz egy kiskocsmába vagy söntésbe, ha előbb jó hentesnél vásároltál magadnak egy kis finom falnivalót. Ott papírról, bicskával, kényelmesen bepofázhatsz, bort pedig jobbat önthetsz rá, mint az elegáns étteremben… Ez a beszéd! – fejtette ki Cholnoky előttem. Hát fölkerekedtünk az Otthonból, és egy olyan bormérésben kötöttünk ki, ahol Cholnoky, tökéletes otthonossággal, a hely előkelőbb szobájába vitt. Ez azt jelentette, hogy terítetlen, ikszlábú, hosszú asztalok álltak benne, és kívánatra a csapos vagy a tulaj szolgálta ki a vendéget. Megterítettünk újságpapírral. Előszedtük a hentesnél vásárolt, meleg tepertőt, meleg karajt, és bicskahegyről táplálkozni kezdtünk. Közben a csapos beadott egy liter bort. Cholnoky előadást kezdett tartani a bor minőségéről: – Figyelj rám! A borkereskedőknek az a babonájuk, hogy a kóstolásnál almát visznek magukkal, és beleharapnak, mert az alma íze teljesen tájékoztat arról: jó-e a bor vagy sem? De ez babona! A jó borhoz nem kell semmi alma, hogy elárulja neked magát! A jó borból lehajtasz egy pohárral, és rögtön érzed, hogy a gyomrodat melegíteni kezdi vagy sem. Onnan száll aztán fölfelé csöndesen a fejedbe a jó bor hatása. – Igen! – szóltam bele. – Nálunk azt mondják: pirosodik már a fülcimpája!… Nekünk is volt saját termésű borunk! – Na látod! – bólint Cholnoky. – A rossz bor először is a fejedet kábítja meg. Ez a kábulat hajt további ivásra meg aztán vadulásra és másnap kegyetlen rosszullétre, csak jóra nem!… Én látom néha, hogy hülyék szakértelemmel szagolják meg a bort. Ez nem tájékoztat semmiről. Zamatot, illatot tudnak csempészni a rossz borba is… Az még valamit elárul, hogy ha egy kis korttyal a szádban megnyalod a szájpadlásodat. Ez a jó bortól sikamlós, a rossz bortól érdes. De a biztos az, hogy ha a hasadat melegíti rögtön a bor, akkor bor! Csöndes terefere közben benyakaltuk a litert. Egyszerre a nyitott ajtón át erős, hatalmas férfihang reccsen: – Csés jó estét kívánok! Cholnoky fölélénkül, és gyorsan hadarja nekem: – Te, ez a pofa ide jön be, és ha meglát, ránk csap! De arra kérlek, egy igét ne ejts ki előtte, ki vagyok én, és kik vagyunk ketten! Érted? – Miért? – Majd megmagyarázom utólag! Csak tartsd magadat ahhoz, amire kérlek! Én Laci vagyok, te Jenő. Ezzel kész. Az ajtóban közben a csapos jelent meg. Mint Kinizsi a két karddal, egyik kezében literes butykos, tele, másikban is tele literes butykos. Se szó, se beszéd, elénk teszi az asztalra, és elkapja róla üres üvegünket. Ugyanakkor a kabátzsebből kétdecis poharat is állít oda. Kimenet majdnem beleütközik egy jól táplált, vállas egyénbe. Ennyit mond neki: – Megvan! A pozsgás egyén biccentéssel veszi tudomásul a csapos előzékenység bélelte beszámolóját. És már, hatalmas karját tárva, Cholnoky felé jön: – Szervusz, egykomám! Hallom, hogy kettesben ültök itt, hát kettőt hozattam!… – Azzal Cholnokyval kezet rázva, nekem nyújtja jobbját: – Adj’isten! Adj’isten! – és leül az asztalhoz, az üres pohár jelezte helyre. – Legjobb cimborám! – utal rám Cholnoky, miközben mindőnknek tölt. – De hát nekem kellene a sor szerint megvendégelnem titeket – folytatja kettőnknek, majd a Pozsgáshoz fordul. – Meg rendbe kellene hoznom végre, amivel a múltkor kisegítettél!… – Elég! – emeli a Pozsgás tiltóan bal tenyerét Cholnoky arca elé. Míg a jobbja már megragadta telt poharát. Így fejezi be: – Komák vagyunk, vagy nem vagyunk? Na, ne igyatok!… Dűtsétek magatokba!… Hehehehe! Elfogyott a másik két üveg tartalma is. A Pozsgás már intézkedni akart újabb töltés iránt. De Cholnoky előttem ismeretlen indokból lefújta. – Kiültük itt már a helyünket! Tudok itt, nem messze, egy csapszéket. A bora tán még jobb ennél is. Meg aztán nem árt, ha egyet szellőzünk! Cholnoky annyira ismerte Budapest minden csapszékét, hogy lehet, ha fontos középület hollétét kérded tőle: zavarba jön. De ugyanazon környék minden csehójára azonnal rávágta, mi tájon áll. Elmentünk újabb helyre. Onnan még egybe. A Pozsgás egyetlen vasat nem engedett nekünk költeni: – Csiba!… Most én vagyok a vesski! – rikkantotta. Végül is azonban hármunk közül ő lett leghamarabb kész. Mialatt hazakísértük közrefogva, már úgy ment, mint a villám. Márhogy nem oly gyorsan, ellenben olyan cikcakkban. Mindent elkövettem, hogy kiszedjem Cholnokyból: kicsoda ez az ember?… Merthogy saját kilétét nem födi föl Cholnoky előtte? Annak csak kitalálhattam okát. De miért ne tudjam én, hogy: ki vendége voltunk? Cholnoky ennyit tájékoztatott: – Én sem tudom, és mit is bánom? Jobb társaságra vágyó kisember. Nem elégíti ki őt olyan társaság, amit készen kaphat. Így mulatozik. Én úgy ismerkedtem meg vele, hogy kocsmáros valami vezércikknek a hátterét firtatta tőlem. Akkor ez az ember odajött hozzám, agyonvendégelt, és azóta ahol elkap, nem menekedem ettől. Nem egy ilyen fölvilágosodni, tanulni vágyó alak van a kocsmatöltelékek között… Vehetted észre, hogy ha józan, értelme és kedélye meg a szerénysége mintául szolgálhat? Ettől fogva sorozatosan törtünk föl Cholnoky Lászlóval kocsmai körutakra. Az Üllői út mellékutcáiban, a józsefvárosi zugokban, óbudai kiskocsmákban, sok-sok tanulságos és mulatságos kalandunk volt olyan emberek társaságában, akikhez nem olyan könnyű mindenkinek hozzáférkőzni, már úgy, hogy előtte a maguk mivoltában mutatkozzanak, mint hasonszőrű előtt. Nem hiszem, hogy Cholnoky Lászlónak örökszép novelláskötete, a Prikk mennybéli útja megalkotódhatott volna, ha figuráit nem ismeri olyan közelről!
*
Egy ízben Cholnoky megállít az Otthonban: – Gyere csak! Figyeld ezt! A pincérre mutatott, amint egy laptulajdonos asztala felé tart, aki mellett ott kucorog a pedigrés kutyája. A pincér csonthúst visz, a laptulaj metélni kezdi. Az Otthon humora ennek az embernek azt a melléknevet adta, hogy: hírlapfelsőrész-készítő. Mert eredetileg nagybőrös volt a foglalkozása. Aztán, mivel nem tudta hova tenni a sok pénzét, megvett egy hetilapot. Így a cipőfelsőrész-gyártóból hírlapfelsőrész-gyártó lett, merthogy: nem ő írta a lapját?… Az csak nyilvánvaló!… Nekem magamnak ez az ember jótevőmmé vált. Életemnek legszörnyűbb helyzetében az Otthon-körben mellém ült, és nagyon kedves, nagyon választékos modorban a következőt mondta nekem: – Mesterem! Én tudom, hogy maga nemcsak nagy tehetség, hanem nagyon önérzetes ember is. De hogy milyen keserves anyagi helyzetbe került, azt is tudom. Nézze, nekem van elég fölösleges pénzem. Engedje meg, hogy most magát egy szerény összeggel kisegítsem. Aztán tudunk mi még valami üzletet is összehozni!… Ezzel kezembe nyomott egy borítékot. Némi tanakodás után elfogadtam. És mit tagadnám? Az a száz vagy kétszáz pengőnek megfelelő összeg nagyon hozzájárult ahhoz, hogy egy nagyobb lélegzetű munkámat befejezzem és értékesítsem. Amikor aztán én ültem a hírlapfelsőrész-készítőm mellé azzal, hogy legnagyobb köszönettel vissza akarjam adni a kölcsönét, olyan kacagásra fakadt, hogy az Otthon fél terme odanézett. A hátam ütögette, és így mondta: – Józsi Jenő, Józsi Jenő! Maga amilyen kedves, olyan élhetetlen fickó! Használja csak föl nyugodtan azt a pénzt. Maga azt nekem ledolgozza, magának ez a pénz nagy pénz, nekem semmi! Mármost az kihagy emlékemben, hogy valaha is fölhasználta kéziratomat ez az ember. Úgy rémlik, valamit írtam neki! De rögtön kiutalta az árát nekem. Szóval, támogatóm akart maradni, föltétlen. Persze, közösködésünknek akadt némi szépséghibája is. Jól tudtam, hogy hírlapfelsőrész-készítő barátom lapjával főleg azzal keres, amit nem ír meg benne. Magyarán, zsarol. Bajba került, csődfenyegette nagyvállalatoknak, finom modorban, dicsérő cikke kefelenyomatát mutatja be, és fölveszi a sápot azért, hogy széttépi a cikket… A nyilvánosság fenyegető a cégnek!… Nahát, most ott állunk Cholnokyval, és figyelünk. Miután fölmetélte a csonthúst, darabonként, villával, szépen odaadja a kutyájának. Cholnoky azt mondja nekem: – Figyeled ezt? Pintér, ez a tehetséges, fiatal író éhtífuszban halt meg, Farkas László szintén… Ennek a dögnek a kutyája csonthúst eszik, és a kezében az a cigaretta olyan drága, hogy két reggelit kapsz érte itt!… Mi?… Ha volt valaha visszás lelkiállapotom, ebben a percben a szuperlatívusza csapott föl bennem: – Lacikám! Neked okvetlen igazad van… Nekem azonban ez az ember… És elmondtam Cholnokynak, hogyan viselkedett velem szemben ez a hírlapfelsőrész-gyáros. Közben elindultunk a csapszékbe. Cholnoky is alább hagyta a fölháborodás hangját, és mesélni kezdte, hogy voltaképpen ettől a zsari laptól, respektíve tulajától, ő is csiholt ki már kisebb összegeket. De legutóbb összerúgták a patkót. Ugyanis a hírlapfelsőrészes egy kis karcolatot kért Cholnokytól. De rögtöni szállításra! Viszont azonnal utalja az árát, a múlt adósságai törlesztése nélkül. Erre Cholnoky pár pengő előleget kért a cikkre. De a laptulaj azt felelte erre: minek adjon előre pénzt, ha a kész cikket azonnal kifizeti? Ezen összekaptak. Cholnoky azt vitatta: hátha nem felel meg a karcolata, és akkor hoppon marad, mert már ismeri a főszerkesztőket! A főszerkesztő erre azt vitatta: ő aztán jobban ismeri Cholnokyt, aki ha pénzt kap, elfelejti megcsinálni a megbízást. Nem mondom!… Mindkettőjüknek igaza volt egymással szemben. Jellemzőnek azonban jellemző az egész, magára a műfajra nézve.
*
Utolsó találkozásunk és folytatása a szörnyűség napját idézi! Az Izabella utcában laktunk, nagyon kedves főbérlőpárnak hónapos szobájában. Nappal is égetni kellett a villanyt, mert a legfényesebb dél idején is alkonyi félhomály borította ezt a helyet. Feleségem egy reggel már elment hazulról angolórát adni. Én magam is dolgozni készültem a kávéházban. De előbb kedvenc ételemet készítettem el reggelire. Pirítós kenyeret csináltam étolajban. Beállít Cholnoky László. Mindjárt a tárgyra tér, kicsikét nekem dagályosnak tűnő modorban: – Bútoraim az árverés előtt az udvarra kerültek. Feleségem bőg az üres lakásunkban, és fölváltva őrzi négy gyerekemmel a bútorainkat… Egy mentségem van, ha barátaimtól karitatíve összekaparom azt az összeget, ami az árverés elhalasztására kell és a bútoraim visszaszállítására… Ezenkívül már csak az jöhet, hogy végzek magammal! Ez nyilván könnyíteni fog családom sorsán! Rögtön rávágtam: – Nézd, Laci! Húsz pengő az összvagyonom. Felét fölajánlom neked! – Óriásit lendít rajtam! – válaszolta. Mire így folytattam: – Hát akkor gyerünk a sarki csapszékbe, megiszunk egy fröccsöt, mert föl kell váltanom a húszast! De a tízest egyben megkapod tőlem! – Robogjunk máris! – sietett. – Sok utam van még! A fröccsöket lehajtottuk, Cholnoky valami olyan tekintettel, mint a gyönge visszfény verődik vissza az üvegről, kézfogás után megölelt és megcsókolt. Sohasem tette ezt! Ezzel elrohant. Magam is a kávéházba siettem dolgozni. Nem emlékszem már pontosan, reggeli vagy esti napilap tudósításában olvastam megdermedve, hogy: Cholnoky László a Dunába vetette magát, és holtan húzták ki. A rendőrségnek címzett levelében említi, hogy: csak egy barátja és írótársa vette komolyan halálos panaszát, és felezte meg utolsó pár pengőjét, noha nem sokkal állott fölötte anyagilag, nála való látogatásánál is látta, hogy barátja reggelije pirított ganéból állott!… Aztán még említi, hogy: öngyilkosságával talán enyhül családja helyzete, a segélyek révén!… Hát igen! Az élet maga nem rendezkedik be arra, hogy kímélje azokat, akik őt mindenek gyönyörűségére ábrázolják. Sokkal inkább kedvez azoknak, akik tehetségtelenül, de élelmesen könyöklik ki maguk számára a sikert, jóéletet, sőt a megbecsülést is.
|